A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Spanyolország. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Spanyolország. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. április 28., kedd

Napforduló: Március 28. – Madrid eleste: A spanyol polgárháború vége (1939)

Napforduló:

Sajnos korábbi írásaim immár nem találhatóak meg a Győri Szalon oldalán, ám mivel időnként akadtak, akik keresték őket, úgy gondoltam, hogy a blogomra célszerű lesz - javítva és bővítve itt-ott - feltenni azok javát. Kezdem a spanyol polgárháború végnapjairól szóló összefoglaló cikkecskémmel, amely úgyis kapcsolódik legutóbbbi előadásomhoz, így jó indulásnak tűnt. 

Március 28. – Madrid eleste (1939) 
A spanyol polgárháború vége

A mai napig sok esetben úgy él a spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott – mint általában – a valóság ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb.

A spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt - három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek Karlista háborúk néven ismertek -, s 1873-ben egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek és parlamentáris monarchia alakult egyfajta kompromisszumként. Az 1898-as amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte és kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalma, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett (bár el elsősorban nagyvárosokban volt igaz, a vidék konzervatív maradt). A király két nappal később – némelg elsietve, mert csak a nagyvárosi eredmények voltak még világosak -, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

(Az 1936-os spanyol választás térképen. Kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény. Forrás: wikipedia)

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikális volt. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek - mint a női szavazójog, vagy a polgári házasság illetve válás bevezetése -, ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a kasztíliai katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széleskörű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Roblest a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. Ez mondjuk igaz volt, de akkor is elég érdekes hozzáállás egy demokráciában. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet azonban véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt - röviden összefoglalva -, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal – és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. Emellett egyik oldal sem volt annyira elkötelezett a népfelség elve mellett, hogy félretegyék a hatalom fegyveres megragadásának eshetőségét, ha nem a terveik szerint alakulnak a dolgok... A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választások után, amikor a népfrontban egyesül baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a Kasztíliai részek zömmel a jobboldalra voksoltak. A szoros vereséget követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936. júliusának közepén megkezdődött.
A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy háborúra kerüljön sor a felek között. Hogy mégis fekete-fehér lett a megítélése a két oldalnak, az nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni maga mellett írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a - nyilvánvalóan elfogult - brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franko és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés - mint kiolvasható - eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül: Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (köztük Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (benne H.G. Wells). De az „Authors Take Sides” című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított kép… Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint Orwell vagy Hemingway. A Francohoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni, az ilyeneket ugyanis – mint például Salvador Dali – sokszor még barátai is elhagyták. A legismertebb Francoval szimpatizáló író kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában), holott ők sem voltak különbek.

Robert Capa: A milicista halála (1937)
(forrás: wikipedia)

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el – bár az eredeti terv, egy gyorsan végrehajtott hatalomátvétel nem sikerült -, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része a kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francoék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német-olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb - légierőt leszámítva -, mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.
Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, s fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont birtoklása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába előretörve innen kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. Kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben sokáig kitartottak. Bár a város elesett, de addigra kibontakozott Francoék offenzívája. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.
A háborút nem elsősorban a német-olasz katonai támogatás döntötte el, hanem a köztársasági egység megbomlása 1938-ra. Míg Franconak – aki politikusként és katonként is ravasznak és tehetségesnek bizonyult – sikerült biztosítania a politikai hátországát, addig a másik oldalon a katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. Mivel a köztársaságiak fő fegyverellátója Sztálin volt, a kommunistákat nem lehetett félreállítani a kormányban. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás, amely párt Katalóniában volt különösen népszerű. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt Barcelonában, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika a leszámolás a baloldali riválisokkal nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

Franco - jobbról a harmadik - tábornoktársainak társaságában (1936 v. 1937)
(forrás: wikipedia)

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a kormány székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és Franciaországba menekült március 3-án. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Nagy Britannia és Franciaország hamarosan elismerte Francot Spanyolország vezetőjeként. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francoval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték az második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus/nemzetiszocializmus vs. Marxizmus/szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok, vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák – Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció – jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.


Felhasznált irodalom:



Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Budapest: Európa, 2002 
Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019


Képek:

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény):

Robert Capa: A milicista halála

Franco tábornoktársai körében:


Eredeti megjelenés:
Győri Szalon, 2024. március 28. 

2026. április 23., csütörtök

Keselyűk Ibéria felett: előadás képekben

előadás

Keselyűk Ibéria felett 
előadás képekben 

Április 14-én a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban szép számú közönség előtt egy - némi szerénytelenséggel talán mondhatom - jól sikerült előadást tartottunk a győr-ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, melynek témája a spanyol polgárháború volt. A "Keselyűk Ibéria felett" című előadást a következő sorokkal vezettük be: 

"A mai napig sok esetben úgy él a Spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott a valóság ennél sokkal bonyolultabb és egyben izgalmasabb. A Spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza és kitörésének legfőbb oka az volt, hogy a spanyol társadalom 1936-ra két, egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott. Bár az 1936. július 17-én felkelő tábornokok gyors győzelemben reménykedtek, de a nacionalista puccskísérlet három évig tartó polgárháborúba torkollott, amely az egész világot megosztotta és ideológiai háborúvá fajult. A harc a kulturális térben is zajlott, a világ irodalmárai, művészei, megmondóemberei ugyanúgy felsorakoztak a barikád két oldalán, ahogy az olasz, német vagy szovjet harckocsik, repülőgépek és katonai tanácsadók. Bár a polgárháború Franco és a nacionalisták sikerével ért véget, a spanyol társadalomban lévő törésvonalakat azóta sem sikerült eltüntetni, és a mai napig hatnak."

Úgy gondolom, hogy a másfél óra során viszonylag megfelelően sikerült körüljárnunk a konfliktus előtörténetét, valamint nagy vonalakban a hadi események sorát is. Emellett igyekeztünk a propaganda kapcsán rámutatni azon különlegességre, hogy ebben az esetben a vesztes írta a történelmet, nem a  győztes, s ennek okait is megpróbáltuk kiderítenini. Érdekességképpen kicsit belemásztunk Sztálin Komintern-jének fontosságába, amely komoly szerepet játszott a nemzetközi brigádok illetve a propganda terén egyaránt. 

Fotó: Polczer Árpád














Minden érdeklődő jelenlétét köszönjük! Legközelebbi témánk a ménfőcsanaki Bezerédj-kastély 19-20. századi fordulóját igyekszik bemutatni korabeli újságok és fényképek segítségével.

2016. március 19., szombat

Egy német jelentés a Spanyol polgárháborúhoz


A Spanyol polgárháború borzalmai a magyar emberekhez is eljut már alapfokú tanulmányai során, szerencsés esetben talán a Guernica, vagy A milicista halála, esetleg Akiért a harang szól is megmarad az emlékezetünkben, vagy olyan filmekre asszociálunk, mint A Faun labirintusa, amely személyes kedvencem. Érdekes módon (ami persze egyáltalán nem érdekles, se nem meglepő), minden spanyol polgárháborús híres alkotás „francoellenes”. Nálunk is mint a „fasizmus” elleni harc első színhelye volt kezelve a nemzetiek harca a baloldali köztársaságiak ellen, sokszor említve, hogy előbbieket németek és olaszok támogatták fegyverrel. Most, hogy német forráskiadványokat olvasgatok a legközelebbi előadásomhoz, véletlen kiszúrtam egy olyan jelentést, amely a Sztálin által a köztársaságiaknak küldött felszerelésbe nyújt némi betekintést, mert hát nem csak az egyik oldal szövetkezett a diktatúrákkal a győzelem érdekében...
Az alábbi követségi jelentés a Boszporusznál áthajózó hadianyagot szállító szovjet hajókról ír, 1936 október-novemberében, a polgárháború első évében, minden bizonnyal egy német szolgálatban álló kém alapján.i

„1810/414474

Az ankarai német nagykövet távirata a külügyminisztérium Irodájának

szigorúan titkos!ii
Isztambul, 1936. november 6.
16. szám 11.06-ról.

Megbízható helyi közlések alapján a következő szállítások jutottak tudomásunkra:

Október 22. Karl Lepiniii orosz, Odessza - Alicante: 20 [db] tehergépkocsi, páncélautó, 4 löveg, 500 tonna lőszer, 1000 [tonna] élelmiszer.
[Október] 22. Transbalt orosz, Odessza - Cartagena és Barcelona: 40 teherautó, 12 páncélautó, 10 löveg.
[Október] 23. Shahter orosz, Odessza - Alicante és Barcelona: 6 teherautó, 8 löveg, 500 tonna lőszer, 2000 [tonna] gabona.
[Október] 24. Kuban, Odessza - Barcelona: 2500 tonna gabona, 1200 [tonna] élelmiszer.
[Október] 25. Varlaam Avasanov, orosz Odessza - Barcelona: 8500 tonna gázolaj.
[Október] 25. Aldecca spanyol, Barcelonából Nyikolajevbeiv a spanyol kormány költségeire.v
[Október] 25. Cabo Palo, hasonlóképpen.
[Október] 27. Kurak orosz, Fekete-tenger – Barcelona, Alicante: 40 teherautó, 12 páncélautó, 6 löveg, 4 repülőgép, 700 tonna lőszer, 1500 [tonna] élelmiszer.
[Október] 28. Blagoev orosz, Fekete-tenger – Cartagena, Alicante: 20 teherautó, 8 löveg, 4 páncélautó, 500 tonna hadianyag, 150 [tonna] ruha, 1500 [tonna] gabona.
[Október] 31. Konsomol, Fekete-tenger – Barcelona: 50 teherautó, 5 repülőgép, 8 páncélautó, 2000 tonna hadianyag és lőszer, 1000 [tonna] élelmiszer, 100 [tonna] gyógyszer.
November 3. Darro és Segarra, mindkettő spanyol.
[November] 4. Georg Dimitroff, Alicantéból 17 spanyol katonával, amiből 3 sebesült és 3 katona asszonynak öltözött;ezek Isztambulban partra szálltak és még aznap továbbutaztak Odesszába a Jan Rudzudak-kal. További hajónevek, melyek nem kötöttek ki, következnek.
Kellervi

Friedrich von Keller, az ankarai német nagykövet 1936-ban

Jegyzetek:

iKiadva: Akten zur Deutschen Auswärtigen Politik 1918-1945. Serie D. III. 115. számú dokumentum (p. 108)
iiPontosaban: „Ganz geheim!”
iiiDőlt betűkkel a Boszporuszon áthaladó hajók nevét jelöli a forrás, melyeken a hadianyag eljutott Spanyolországba.
ivMa Mikolajiv (Ukrajna).
vTalán, mint a küldött javak ellenértékeként adták át a Szovjetuniónak? De ez csak egy tipp.

viFriedrich von Keller (1873-1960), 1935 és 1938 között a Harmadik Birodalom törökországi nagykövete.

2011. augusztus 30., kedd

Háborúk, amelyek tényleg nevezetesek...

Azt tartják a bölcsek, hogy a háború első áldozata mindig az igazság. Lehet, de a második gyakran az irodalom és az anyanyelv. A következőkben csak röviden felsorolnék néhány olyan harci eseményt, amely inkább a nevével, semmint a csatáival kelt feltünést.

A hód háború
Nem, nem a hódok üzentek hadat egymásnak vagy az emberiségnek, pusztán róluk neveztek el háborút, hisz annak idején a hódprém komoly értéknek számított. Gumi híján a hódbőr volt a legmenőbb eső elleni ruha (Görgey Artúr is ilyet viselt 1848-49-es hadjáratai során) egészen a gumi vulkanizálásának bevezetéséig. Szóval eme rágcsálók miatt vívtak 61 évig (1640-1701) háborút az irokéz törzsek (angol-holland támogatással) a franciák és az algonkin indiánok ellen a Nagy-tavak vidékén. Az indián háborúk nevei amúgy is szórakoztatóak: ott a Tuszkaróra háború,amely nevét a Tuszkaróra törzsről és nem túszként felhasznált Rolexekről kapta, vagy a Fox-háború, amelyet nem a tévécsatorna és nem Mulder FBI ügynök vívott meg, hanem az azonos nevű bennszülött nemzettség.

De ha már az állatokról neveztek elegy véres konfliktus, illő, hogy a növények is hasonló megtisztelő feladatot lássanak el és lőn a:

Narancsok háborúja (spanyolul Guerra de las Naranjas és franciául:Guerra des Oranges)
Bár a Lepantói nagy tengeri csatában szól a fáma arról, hogy a törökök kézigránátjuk fogytán naranccsal hajigálták meg a keresztényeket, de itt nem erről van szó. Pusztán a háború színhelye adta a nevet, hiszen a harcok Portugália és Spanyolország határán indultak, mikor Napóleon (és parancsa révén az akkor vele szövetséges spanyolok) fel akarták számolni a kis királyságot amely Nagy Britannia szövetségese volt.


Kétségtelenül bugyuta neve van a következő háborúnak, de viccessége inkább időtartamából fakad, ez a :

335 (igen háromszázharmincöt) éves háború
 A háború Hollandia és Scilly szigete között zajlott le 1651 és 1986 között… Most ha valaki azt mondja, hogy utóbbi, mint ország nem is létezik, akkor igazat kell adni neki. Viszont nem is igazán létezett, pusztán az Angol polgárháború idején egy royalista admirális elfoglalta a szigetet, aminek aztán a parlamentet támogató Hollandia hadat üzent… A szigetet aztán a parlamenti flotta gyorsan visszaszerezte, de a hadüzenet érvényben maradt és csak 1986-ban zárta le hivatalos békekötés. Diplomaták…

Jenkins-füle háború (War of Jenkins’ Ear)

An angol és a spanyol korona között 1739-ben kirobbant háború nevét egy angol kereskedelmi hajó kapitányáról kapta, akinek fülét a spanyol hatóságok állítólag levágták, miután a spanyol hajók elfoglalták a hajóját. Robert Jenkins pedig fülét bemutatva az angol Parlament képviselői előtt okot/indítékot szolgáltatott a háborúra. Hogy a története igaz volt-e az egy más kérdés, a spanyoloknak nincs szerencséjük háborús indítóokoknál, lásd a Maine cirkáló incidensét 1898-ben…

A Whiskey-felkelés/lázadás (Whiskey-Rebellion vagy Whiskey Insurrection)
Az Egyesült államok első polgárháborúja kapta eme rendkívül érdekes nevet, már amennyiben polgárháborúnak lehet nevezni egy belpolitikai csetepatét, amely talán 15 halálos áldozatot szedett. A központosítás (és a Whiskey-re kivetett adó) miatt kirobbant elégedetlenség kimerült néhány kisebb összecsapásban, de neve miatt mégis felkerült a listánkba. Érdekesek ezek az amcsik… Egyszer a tea miatt lázadoztak, aztán meg a Whiskey miatt… Mikor jön a Tej-felkelés vagy a Gin-tonic délután?

A Szicíliai-vecsernye háborúja
Elég közismert a háború nevének oka: 1282 március 30-án egy palermói incidens (egy francia egy helyi hölgyet zaklatott) vezetett a helyi anjou adminisztráció és a szicíliai franciák lemészárlásához vecsernye (esti ima, azaz vesperas) idején. Szicília fellázadt Anjou Károly uralma ellen és aragón uralkodót koronázott meg, akik annak rendje és módja szerint azonnal háborúba léptek a szigetért.

Futball-háború (spanyolul: La Guerra de Fútbol)

Ez is egy ismertebb történelmi esemény, aminek különös neve van. Az 1970-es VB kvalifikációja során 1969 június 8-án Honduras otthon legyőzte 1-0-ra Salvadort, majd egy salvadori lányt szíven lőttek a találkozót követően. A visszavágón 3-0-ra Salvador nyert és ekkor már napirenden volt az erőszak a két ország lakosai között (Salvadorban sok hondurasi él), és döntésként 3. mérkőzést kellett rendezni,melyet Mexikóban hosszabbítás után 3-2-re Salvador abszolvált. Ezt követően sem sikerült a két országnak visszatérni az ép elme gaztól már benőtt ösvényére és július 14-én a két ország hadserege már harcban állt. Az ötnapos háború során több ezerre nőtt az áldozatok száma.

Persze lehetne még sorolni: Boxer-felkelés, Ópium-háború(k), Rózsák háborúja, de ezek túl közismertek, úgyhogy kihagyjuk.