A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzetiszocializmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. március 16., szerda

Könyvismertető: A terror megszervezése - Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

A terror megszervezése -
Heinrich Himmler szolgálati naptára, 1943-1945

Budapest: Európa Könyvkiadó, 2022

Eredeti cím: Die Organisation des Terrors - Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1943-1945 (2020)

1040 oldal

Fordította: Tuza Csilla

"Heinrich Himmler SS-vezető szolgálati naptárában, naplójában mindent gondosan feljegyzett: mikor ölt, mikor evett, mikor szerelmeskedett." - írta ismertetésében az egyik magyar történelmi portál, amikor 2016-ban bejelentették a hírt, mely szerint Moszkvában előkerültek Heinrich Himmler szolgálati és egyéb naptárai, amelyekben 1943 és 1945 között órákra lebontva jegyezték fel a Reichsführer SS mindennapjait. A forrás nagyon értékes a Harmadik birodalom és az SS működésének rekonstruálásához, de messze nem olyan izgalmas, mint amilyennek ez az idevetett mondat sugallja. Sem gyilkolásról, sem szeretkezésekről valójában nincs feljegyzés a naptárakban, ezeket az izgalmas részleteket más források felhasználásával a kommentátorok teszik hozzá a bejegyzésekhez, időnként indokolatlanul bulvárjelleget adva a felfedezésnek...

Szerencsére a február végén magyarul is megjelent a naplókból összeállított kiadvány, amelyet jeles német kutatók készítettek, hogy értelmezzék a naptárakba vetett sokszor csak pár szavas mondatocskákat. Ez azonban óhatatlanul oda vezet, hogy az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent - igencsak monumentális - kötet zömét nem Himmler szavazi töltik ki, hanem a naptárlapokhoz fűzött megjegyzések és a jegyzetapparátus. Ez így van jól egy történelmi kötetnél, de sokaknak esetleg csalódást okozhat, s ezért jeleznem kell. A kutatók szerint az "úton vagyok" bejegyzés a naptárban például szerelmi légyottot jelent a szeretőjével, ami roppant jól eladható a pletykalapokban, de azt is jelentheti például, hogy tényleg úton volt... Valójában se gyilkosságok, se pikáns kalandok nincsenek a naptárban lejegyezve, a naptári bejegyzések olyan ártatlannak tűnnek, mint bármelyikünké otthon az íróasztali kalendáriumban. Csak összevetve más dokumentumokkal tűnnek elő a jelentéktelen szavak mögött megbúvó jelentős részletek.

Maguk a naptárak számomra egy magas posztra jutott szorgalmas ámde sótlan hivatalnok unalmas hétköznapjait vetítik vissza 80 év távolából, aki későn kelt, irodai munkát végzett, találkozott az alárendeltjeivel, 14 óra körül ebédelt, majd este vacsorázott egy prominens személyiséggel és rendszerint éjfél után aludt el. Még az sem nagyon látszik a naptári jegyzetek alapján, hogy a háború alakulásában éppen óriási fordulat áll be 1943-ban, Himmler csak teszi a dolgát ugyanúgy nap nap után. Nem süt belőle sem az ördögi gonoszság, sem a nyers vadállatiasság. Igazából ez az ami félelmetes a történelemben. Mind Hitler, mind Sztálin, mind az appartátusuk tagjai attól voltak olyan irtózatosak, hogy észrevétlenek lennének a sétálóutcán, mert pusztán a döntések teszik az egyik embert szörnyeteggé a másikat meg szentté. A különbség sokszor nem látszik első pillantásra. Különösen érdekes ebből a szempontból a vega, állatbarát Hitler, aki sokszor gúnyolódott is Göringgel, amiért utóbbi védtelen állatok vérét ontja vadászat közben! S közben milliók véreztek el a fronton elsősorban Hitler miatt.

Emberek voltak - erre nem árt emlékezni! - és ezért ki nem állhatom a tévécsatornák ostoba címadásait, mint Hitler - a sátán felemelkedése vagy más hasonló bornírt marhaságok. Hát ez éppen leveszi a felelősséget a vállukról, hiszen ezek szerint nem is voltak emberek!? A gonosz az gonosz, mi más lenne? Rossz hírem van: emberek voltak, mint te vagy én, jó és rossz tulajdonságokkal, akik gyűlöltek és szerettek, kedvesek voltak egyesekkel és halálba küldtek másokat. A ember bonyolult állatfaj, tessék végre elfogadni! Bizony még Himmlernél is előfordult, hogy egyik civilben hegedűművész emberét (a fordításban SS-gránátvető! - erre mindjárt visszatérek!) a híradósokhoz helyzetette át, hogy kímélje annak érzékeny kezeit (881.o.), s az is közismert, hogy Hitler nagyon jól bánt a közvetlen beosztottjaival, még a gépírónőkkel is. Himmler személyesen meglepően ritkán találkozott Hitlerrel, az ezekről a találkozókról készült feljegyzései voltak számomra talán a legérdekesebb adalékok a könyvben. A csaknem másfél kilós és 1000 oldal fölötti kötet messze nem olyan jelentős kiadvány, mint azt a paraméterei sugallják, bár mint forrás felbecsülhetetlen sok szempontból is. Egyik ilyen a hadtörténelem, hiszen Himmler volt az SS csapatok atyja.

Sajnos azonban a könyvvel igen komoly szakmai problémáim vannak e téren. A fordító egyáltalán nem volt tisztában bizonyos terminus technicusokkal, amely olyan fordítási anomáliákhoz vezetett, minthogy a páncélgránátos (Panzer-Grenadier) hadosztályt páncélos-gránátvető (sic!!!) hadosztálynak magyarította. A katonai egységekben egyébként is rendszeres a keveredés. A 231. oldalon például a jegyzetben Himmler a "Der Führer" nevű páncélos-gránátvető hadosztály gyakorlatát tekinti meg, holott ilyen egység sosem létezett... Itt valójában a "Der Führer" SS-páncélgránátos ezred 1943. április 23-i gyakorlatáról van szó, amely a 2. "Das Reich" SS-páncélgránátos hadosztály egyik regimentje volt. Mi a fészkes fene lenne az a páncélos-gránátvető egyébként is??? Egy a témában kicsit olvasott személy tudná, hogy itt voltaképpen motorizált/gépesített gyalogságról van szó, akiket a háború ezen szakaszában a németek páncélgránátosoknak hívtak.

Sajnos nem volt módom összevetni a magyart az eredeti német vagy egy angol nyelvű kiadással, így nem tudom megmondani ez kinek a sara, s mi áll az eredetiben, az viszont egyértelmű, hogy a fordító Tuza Csilla nem tudta szakmai nyelven visszaadni ezeket a szakkifejezéseket, s nyilvánvalóan járatlan a második világháború hadtörténetében. Ez azonban elsősorban a kiadó felelőssége, ugyanis semmilyen szakemberi segítséget nem biztosított neki, legalábbis a könyv adatainál semminemű lektort nem találtam, Ez egy jó nevű kiadónál igencsak meglepő és sajnálatos. Nem olvasta el senki a kiadás előtt a könyvet, aki fogott már a kezében második világháborús hadtörténeti munkát? Egy 7000 Forintos darabáron mért könyvnél nem tellik egy történészre, aki átfutná? Csak reménykedni merek, hogy az eredeti forráskiadványban nincsenek ilyen zöldségek, elvégre Himmler mégiscsak az SS katonai alakulatainak feje is volt, s a kötetnek vannak komoly katonai vonatkozásai.

Ettől eltekintve a kötet azért számos érdekességet rejt, a kommentárok sokszor különösen izgalmas részleteket közölnek Himmler leveleiből, s az adott napi ténykedéséről. Mindemellett azért ez így összességében komoly csalódás, mert gyakorlatilag kénytelen leszek minden adatot benne duplán ellenőrizni felhasználáskor a bizalomvesztés okán, s le kell vonnom az osztályzatból.

A kötet kiadása egyébként jó, nem kiemelkedő, de elfogadható, kissé skandináv krimikre emlékeztető borítóval.

Osztályzat:

Öt gránátoskocka-vető a tízből.

5/10 pont

2021. augusztus 30., hétfő

Könyvajánló: Számvéber Norbert: Ragadozók

Számvéber Norbert:
Ragadozók – A „Bäke” nehézpáncélos-ezred története 1944. január-február

Budapest: Peko Publishing, 2021

Hadiakadémia sorozat

293 oldal + táblák

Nemrég - miket írok, hiszen májusban volt, de valahogy a nyár mindig olyan gyorsan telik... - a Hadiakadémia sorozat egyik egyik új köteténél említettem Számvéber Norbertet, mint „ha Buttar az idei május, akkor Számvéber a Takla-Makán sivatag, utóbbi minden szépségével”. Így utólag nem hangzik jól, holott nem volt benne rosszindulat, sőt! Lehet nem szeretni Számvéber stílusát, s tudok olyat, aki nem kedveli. Kissé néha tényleg monoton, ellenben precíz könyveket ad ki a keze közül. Ám én dicséretnek szántam ezt a sivatagi szikárságot! Most már csak emiatt is mindenképpen írnom kellett Számvéber új kötetéről – írtam korábban a dunántúli harcokról szóló könyvéről -, amely amúgy is némiképpen különbözik eddigi kiadványaitól.

A magyar hadtörténész rendszerint a keleti hadszíntér egy-egy földrajzi és időbeli korlátokkal körülkerített páncélosokhoz kapcsolódó eseménytörténetét szokta bemutatni, bár néha elvetődött már Normandiába vagy Észak-Afrikába is. Most azonban egy alakulattörténetet adott ki a kezei közül a nyáron. Persze, ez is harckocsikról szól - sőt tulajdonképpen némi túlzással alakulattörténetet is írt már -, ebben mondjuk nincs változás. A kötet a rövid életű „Bäke” nehézpáncélos-ezred történetét mutatja be, amely voltaképpen az 503. önálló nehézpáncélos-osztály és a 23. páncélosezred II. osztályából alakult meg a 11. páncélosezred törzsének vezetése alatt, Dr. Franz Fritz August Bäke alezredes (és egyben fogorvos) parancsnokságával 1944. januárjában. Ideiglenes jelleggel felállított egység volt - egy a sok közül -, mert a németek az egész világháború alatt hihetetlenül rugalmasan tudtak ad hoc jellegű alakulatokat létrehozni. Az 503. osztály Panzer VI Tigerekkel, a 23/II. osztály pedig Panzer V Pantherekkel volt felszerelve, papíron több mint 100 nagymacskával. Ez volt a világháború egyetlen ezredszintű nehézpáncélos alakulata, még ha csak eseti jelleggel létezett is.

Számvéber nem kalandozott teljesen új vizekre, mivel az 503. nehézpáncélos-osztályról adott már ki könyvet, melyben az osztály Magyarországon vívott harcait mutatta be. Az új kötet a régi bevált „számvéberi” hagyományok mentén halad, leírja az eseményeket napi bontásban, időjárási adatokkal, bevethető páncélosok aktuális számával, satöbbi-satöbbi, ahogy a forrásokból, hadinaplókból adatolható. Mivel az alakulat, amit a szerző bemutat relative kicsi, ezúttal nagyon jól követhetőek az események, nem kell ugrálni hadseregek között, mint az általam korábban bemutatott könyve esetében. Térképen - nagyon gazdag dokumentum-, fénykép- és térképgyűjtemény van hátul táblákon! - kiválóan követhető a német páncélosok haladása, ahogy kínkeservesen, avagy lendületesen törnek éppen előre az ukrán síkságon.

A „Bäke” ezred 1944. január-februári harcai azért is érdekesek voltak számomra, mert nem egy agyonkutatott téma a nyugati vagy magyar szakirodalomban, s valahogy ezek az utolsó Ukrajna belsejében folyó harcok mindig elsikkadtak a Kurszk körül vívott csata árnyékában, holott 1944 elején a német (és román) csapatok még jócskán tartották magukat a szovjet területeken és a németek még mindig közelebb voltak Moszkvához, mint Berlinhez. Az inga ugyan már átlendült, de még nem annyira látványosan. Ez volt – Számvéber szóhasználatával – a „nagymacskák aranykora”, amikor a szovjetek sem technikailag sem harcászatilag nem voltak egy szinten a germán nehézpáncélosokkal.

Sosem kételkedtem Számvéber szakmaiságában, de most alkalmam volt a hivatkozásaiban szereplő némely adatokat ellenőrizni is, azonban hiába kerestem csomót a kákán: ha Számvéber azt írja, hogy a páncélosezrednek elsőbbsége volt 1944. január 23-án a Koljavicin településén való áthaladáskor a csendőröknek adott parancs szerint, akkor az úgy van. Felütöttem a XXXXVI. Hadtest 1944. január-februári hadinaplójának mellékleteit a NARA archívumban a 298. Frame-jénél, és ott bizony pontosan az állt, amit a szerzőnk leírt. Az orosz CAMO-t nem tudom ellenőrizni - már csak az orosztudás tökéletes hiánya miatt sem -, de nincs kétségem, hogy azok is stimmelnek. Számvéber mindenekelőtt elsődleges levéltári forrásokkal dolgozik (amerikai, orosz, német) - ez nagy erénye - , de bőven adagolja a puszta sótlan számokat és adatokat számunkra drámai valósággá alakító emlékiratok eleven leírásait hozzá. A mű németközpontú, már csak témájából adódóan is, de rendkívül hitelessé teszi, hogy minden lehetséges alkalommal szembesíti a német és orosz levéltári iratokat egymással. A megdöbbentő eredmény ennek az lesz, hogy bizony a német jelentésekben szereplő számok nagyjából a valóságot tükrözik a szovjet veszteségekkel kapcsolatban (míg fordítva ezt nem lehet elmondani…).

A Bäke-ezred tevékenységének leírása során, különösen a „Wanda” hadművelet esetén megdöbbentőek azok a kis számok, amikkel a németek operáltak a művelet egyes szakaszai során. Sok esetben a támadás ékjét mindössze néhány páncélos alkotta. A „Wanda” hadművelet igazán izgalmas eseménytörténetileg, hiszen a német erőknek körülzárt bajtársaikat – benne az 5. SS Wiking páncéloshadosztályt – kellett kimenteniük az ellenség gyűrűjéből. A Bäke-ezred nem éppen „bäkäs” módszerekkel és egy fogorvos hatékonyságával fúrta magát napról napra közelebb a csávába került bajtársak irányába. Eközben megismerkedünk a legnagyobb német harckocsizó ászokkal is. Szerintem ez talán az eddigi legjobb könyve Számvébernek pont azért, mert lehetett koncentrálni az eseménytörténetre, míg ez olyan nagy volumenű történetmesélésnél, mint mondjuk a dunántúli hadműveletek 1945 tavaszán óhatatlanul sokkal szétszórtabb, és nehezebb követni a több hadseregen átívelő cselekményeket.

A kötet kiadása minden dicséretet megérdemel, szép, esztétikus, strapabíró, egyedül azzal nem tudok megbarátkozni, hogy a védő borító alatt a kötés teljesen dísztelen kék. Ha a védőborító tönkremegy, egy teljesen jellegtelen könyvem lesz. Ötezer Forintért lehetne a kötéstáblán is valami a címen túl. Külön kiemelendő a ránézésre csaknem ötven oldalnyi kép, térkép, ábra, amely igen érzékletesen mutatja a szereplőket, hadi eseményeket. A térképek is jók, az egyetlen problémám velük a méretarány és égtájak hiánya, bár utóbbi nyilvánvalóan a szokásos. A külön fotópapírra vitt táblák plusz pontokat érnek, Számvéber régi Puedló kiadós könyveihez képest nagy az előrelépés. A Pekoban eddig nem csalódtam egyszer sem. Minőség kívül-belül. Nagyon bízom benne, hogy a kötet idegen nyelven is megjelenik majd, mert hiánypótló.

Pontszám:

Kilenc bäkäs fogorvos alezredes a tíz tigrisből.

9/10 pont

2020. július 15., szerda

Ki gépen száll fölötte... Erich Sommer - Luftwaffe sas (könyvajánló)

Erich Sommer: Luftwaffe sas

Bp.: Európa, 2019

Eredeti megjelenés:

Luftwaffe Eagle, 2018

Fordította: Dr. Molnár György

411 oldal

Szeretem az emlékiratokat (Itt olvasható Hitler testőrének memoárjáról írt beszámolóm). A nap, mint nap vezetett háborús naplókkal ellentétben a memoárnak megvan az előnye, hogy az írója összefüggéseiben látja a dolgokat, ráadásul rendszerint lényegesen szórakoztatóbb olvasmányélmény. Hátulütője persze, hogy az emlékezet az idővel megkopik, a történeteket az agy - szándékosan vagy akaratlanul - kiszínezi, és a pontosság kevésbé erős oldala, mint a szinte azonnal lejegyzett naplóknak. Mostanában rákaptam a második világháborús visszaemlékezésekre, s zsinórban a harmadikon vagyok éppen túl. Az első egy páncélostiszté, a második egy páncélgépkocsis felderítőé, a harmadik pedig egy pilótáé volt. Utóbbiról lesz most szó, Erich Sommer eredetileg 2018-ban, nálunk tavaly megjelent írásáról.

Erich Sommer a világháború után nem maradt a szétbombázott Németországban, hanem Ausztráliába költözött feleségével, ahol ott is ragadt 2005-ös haláláig. A 70-es években kezdte összeállítani világháborús emlékeit, amiből ez az egészen vaskos kötet kerekedett végül ki. Kétségtelenül nem a Luftwafe sas a legizgalmasabb memoár a második világégésről, hiszen a benne leírt harci cselekmények száma meglepően kevés, ahhoz képest, milyen terjedelmes olvasmány. Ellenben nagyon különleges, mert olyas valaki írta, aki messze nem hétköznapi feladatokat kapott a harcok során. Sommer nagyon speciális részébe nyújt bepillantást a háborús mindennapokba, hiszen a német légierőnél szolgált. Eleve pilóta visszaemlékezéséből kevesebb van, s ami van az is inkább vadászrepülőké (nekem is Adolf Gallandé van fenn a polcomon). Ezzel szemben igen kevés repülős felderítő, vagy bombázó katonai életébe kaphatunk ilyen betekintést, pláne nem olyanéba, aki az elsők között repült Arado AR 234-es sugárhajtású bombázóval… Sommer részt vett Nagy Britannia bombázásában, harcolt a Krím félszigeten a szovjetek, Norvégiában, Franciaországban és Olaszországban az angolszász erők ellen, kísérleti gépekkel végzett repüléseket, s nevéhez fűződik a sugárhajtóműves géppel véghezvitt első légifelderítés a világtörténelemben (Normandia felett). Azért ez impozáns lista.

Legtöbben – talán a háborús filmek miatt – úgy vélik, a háború abból áll, hogy csata követ csatát, bevetés bevetést, holott, ahogy kedvenc Abercrombie-m mondta egyik regényében: a háború 99% döglesztő unalom és 1% iszonyú rettegés. Sommer a háború bevetésektől mentes napjaiba is betekintést enged, 1944-ben ismerkedik meg későbbi feleségével is a franciaországi hadműveletek során. A leírások technikailag részletezők, s több helyen korabeli feljegyzéseket hasznosíthatott, hogy felfrissítse emlékeit, és láthatóan az összeállítás során szakmunkák eredményeit is hasznosította már. A legérdekesebb – aligha csak számomra – az a rész, ahol az 1944-es harcok során végzett felderítésekről ír, különösen az ardenneki német támadást megelőző bevetések. Emellett egy esetben a 2. magyar hadsereg mellett bevetett 1. repülőcsoport távolfelderítő osztályról ír, nagyon pozitívan. Bevallom, nem vagyok nagy ismerője a Luftwaffénak és a II. világháborús német repülőgépeknek, valahogy régebben a légi hadviselés sohasem foglalkoztatott különösebben, és csak az utóbbi években éreztem rá ennek az ízére. Ez minden bizonnyal abból fakad, hogy többnyire olyan korokkal (ókor, középkor) foglalkoztam, ahol nem merül fel a légi hadviselés problematikája… Persze azért általános képem volt róla, és felismerem a Stukát a fotókon, de most sokat tanultam e kötet által, főleg a technikai részletek esetében, mint a németek által használt radarok és célzókészülékek. Egészen meglepett milyen modern eszközök voltak már akkor is használatban, mint a radarvezérelt, szinte automata bombavető (X-verfahren), robotpilóta és hasonlók. A sugárhajtóművel működő Ar 234-esekről azért tudtam, de most neten jobban utánanézve egészen elbűvölt milyen gyönyörű járművek voltak ezek a csupaüveg pilótafülkéikkel.

A kötetből sugárzik a büszkeség, kiolvashatóan semmit sem bánt meg akkori tetteiből (holott lebombázott egy busznyi britet), még ha Németország akkori vezetőiről ejt is egy-két negatív mondatot. Sommer megállta a helyét nehéz helyzetekben, és ezt tudja is magáról. Érezhetően egy fokkal sem tartja hibásabbnak, sem gonoszabbnak a német katonák világháborús tetteit, mint a szövetségesekét (pláne nem a szovjetekéhez képest). Nincs itt egy szótagnyi mea culpa, vagy hódolat a győztesek felé! Érdekes, hogy már zsinórban a második olyan német visszaemlékezés ment át a kezem között Sommeréval, amely kiemeli a francia ellenállók embertelenségét. Míg a német katonák szerinte tisztességesen bántak a francia civilekkel a megszállás idején, a makizárokról így ír, mikor egy orvul rátámadó partizánt arcon lőtt:

„Igen csekély részvétet éreztem a partizánok vagy bármely felfegyverkezett polgári személy iránt, aki engem akar hátba lőni – engem mint egyértelműen meghatározott, egyenruhás célpontot. Az ilyenek nők szoknyája mögé rejtőznek, és ily módon minden civil életét veszélyeztetik. Az adott körülmények között, amelyeket az ilyen „civilek” teremtettek, egy percig se tétováztam volna, hogy előbb lőjek, és csak aztán tegyek fel kérdéseket.”

Álláspontja - úgy gondolom - tökéletesen érthető, a korban ez volt az általános a civil ruhás fegyveresek ellen. Elég szégyen, hogy a partizánok a mai napig rendszerint pozitív hősökként vannak elkönyvelve.

Negatívum? Van. Elsősorban az okozott szívfájdalmat, hogy egy fotókkal meglehetősen gazdagon illusztrált kiadás esetében - amely 5000 Forint -, miért kellett spórolni a fotópapíron. A fényképek elszórtan helyezkednek el a szöveg közé beszúrva, holott ennyi pénzért azért már lehetett volna külön táblákba összegyűjteni őket, és tisztességes minőségben felvonultatni egymás mellett. A másik észrevételem, hogy itt-ott azért komolyan felmerült bennem, hogy szerzőnk időnként túlzásokba esik saját szerepét illetően… Bár ki tudja, ahogy ő is írta, egy háború tele van elképesztő véletlenekkel és hihetetlen történetekkel.

Összegzés:

AZ Európa kiadó kétségtelenül minőségi kiadványt tett fel a könyvespolcokra, igényes – német birodalmi színekben pompázó, s ezáltal értő szemeket vonzó – borítóval, jó kötéssel, és… egészen magas árral. A bosszantó csak a már említett spórolás a fényképeken, holott az árba bele kellett volna, hogy férjenek a tisztességes minőségű képek. Így az ár azonban pofátlanul magas, a Hajjánál ugyanennyiért dobták piacra von Rosen emlékiratát, amelyet végig csaknem fotópapírra nyomtak, és van benne 400(!) fotógráfia! Ez ellen az sem mentség, ha esetleg az eredeti is ilyesmi volt. A magyar szöveg élvezetes stílusban adja vissza az eredetit, a jegyzetek szintén adnak hozzá a sztorihoz. Ez a munka minden II. világháború iránt érdeklődőnek érdekes lesz, ráadásul egyedi a tömegével megjelenő memoárok között is tartalmánál fogva. Nagyon jó lenne, ha magyar memoárok is kerülnének a boltokba a II. világháború időszakából, mert abból sajnos nincs túl sok új az elmúlt években (azért akad: Billnitzer Ernőé például).

Értékelés:

Nyolc Arado a tíz Junckersből.

8/10

www.moly.hu: 95 %

www.goodreads.com: 4.57 pont

(2020. július 14-én)

2018. július 15., vasárnap

Könyvajánló: Rochus Misch - Az utolsó szemtanú (2018)

Rochus Misch:

Az utolsó szemtanú

Hitler testőrének emlékirata

Eredeti kiadás: Der letzte Zeuge (2013)

Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó, 2018

Fordította: Moczok Péter

Rochus Misch 2013-as halálával Hitler utolsó napjainak legtovább élő szemtanúja is elhallgatott, s pusztán memoárja mesélhet tovább. 2018. nyarának elején jelent meg a könyvesboltokban a Führerbunker telefonközpontosának visszaemlékezése, melyet a II. világháborúra specializálódott Hajja és Fiai Könyvkiadó jelentetett meg – némileg megtévesztően – 20. századi hadtörténet című sorozatában. Megtévesztően, hiszen itt nem egy hadtörténeti memoárról van szó, mint mondjuk Hans von Luck emlékirata (ami mellesleg nekem némi csalódást okozott). Itt a háború nagyobbik részét Hitler környezetében töltő emberről van szó, aki a lengyelországi hadjárat után nem vett részt hadműveletekben egészen Berlin elestéig. Viszont munkája nagy részét vezére közvetlen közelében végezte, így memoárja mindenképpen nagy érdeklődésre tarthat számot. Aki nagy titkokra kíváncsi, vagy olyan mítoszok megerősítését várja, mint Hitler homoszexuális/elmebeteg/drogfüggő/et cetera volt, az semmiképpen ne vegye meg a kötetet, mert komoly diszharmóniát okozhat a fejben.

De kezdjük az emlékíróval. A magyar kiadáshoz írt - sajnos név nélküli - előszó így ír: „Az olvasónak az a benyomása támad, hogy Misch testesíti meg a könnyen befolyásolható, kritikátlan, nem gondolkodó embertípust, amely a náci rezsim tömegbázisát szolgáltatta.” Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy előre megírták, milyen benyomásom lehet, de be kell valljam, nem ez volt az elsődleges kép, ami kialakult bennem Mischről. A testőr többször is leírja, hogy újságírók rengetegszer szögezték neki a kérdést: Miképpen lehetséges, hogy nem tudott a nemzetiszocialista korszak bűneiről?, ám ő erre csak azt tudta válaszolni, hogy ő ezekből semmit nem látott, és nem is volt téma a környezetében. Hihető? Azt kell mondjam, igen. A testőr emlékirata őszintének hat, akkor sem kertel, amikor elmondja, hogy bolond lett volna indiszkrét lenni Hitler környezetében, hiszen lényegesen kellemesebb szolgálat jutott osztályrészül neki ott, mint a frontvonalban lévő társainak. Misch nyilván nem tartozott azon SS tagok közé, akik forró vérük miatt tenni akartak valamit a szovjet ellen, mint katona. Megvetendő? Igen. Érthető? Nagyon is. Egyébként komolyan elvárható lenne mondjuk Obama egykori testőrétől, hogy tudjon az Afganisztánban folyó titkos CIA akciókról, vagy a szövetségi kormányzat titkairól? Aligha.

Jobban belegondolva, Misch azért kicsit tényleg a precíz német mintapéldányok egyike, e típus minden előnyével és hátrányával.

Mai világunkban szinte megdöbbentő az a hűség, amelyet Hitler iránt 70 év elteltével is finoman bevall az emlékíró. Nem címkézi gonosznak, vagy sátánnak (a két linkelt sorozat egy és ugyanaz, úgy látszik a magyar fordítóknak versenyt rendeztek címkézésből...), pedig igény bizonyára lett volna az újságírók és a bulvár részéről. Misch egy szimpla katona volt, aki tette a dolgát, és élvezte, hogy a „nagy emberek” közelében teheti ezt, s nem a harcmező sarában. Különösen pikánsnak hatnak az ilyen megjegyzései:

„Ismertem Hitler atombombához való hozzáállását, miszerint „Ezzel senki sem fog háborút nyerni! Erről meg volt győződve. A nyugati szövetségesek azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben atomfegyvert vetünk be, összevonnak 15000 repülőgépet Észak-Afrikában, és mérges gázba fojtják Németországot. Hitler az I. világháborúban már megtapasztalta a gáztámadást, úgyhogy a puszta gondolattól pánikba esett. Hangsúlyozta, hogy soha nem lenne képes vállalni a felelősséget(!!! - kiemelés tőlem -), így nem mutatott érdeklődést a nukleáris fegyverek használata iránt.” (70-71.o.)

Nem emlékszem olvasmányaimból, hogy forrásilag adatolható lenne az angolszász hatalmak ilyen fenyegetése, de kétségtelen tény, hogy harci gáz bevetésétől úgy Nagy Britannia, mint Németország tartózkodott, és ez utóbbi részéről visszavezethető Hitler első világháborús személyes tapasztalatához.

Hitler e memoárban egy gondoskodó főnök, aki a legutolsó telefonközpontos nevét is megjegyzi, gondoskodik környezetéről, s saját orvosához küldi Mischt, amikor betegnek látja. Eltérően holmi mozifilmbe való maffiavezér Hitlertől, itt a Führer nem öl meg senkit saját kézzel, sőt mi több, szereti az állatokat, s vegetáriánus. Én elhiszem, hogy a Discovery- és History Channel paneljain szocializálódott olvasóknak megdöbbentő kép rajzolódik ki ezeken az oldalakon, de az emberek ugyebár igencsak összetett lények, bennünk van a határtalan kegyetlenség és a végtelen könyörület egyaránt.

Egyben ismét megerősítést kaptam, hogy a sokszor ábrázolt Hitler-kép, – például A bukás (Der Untergang) című filmben, melyet, pontosabban az alapját képező könyvet író Joachim Festet egyébként Misch kritikával illet! – a dühöngő, asztalt püfölő őrült, sohasem létezett. Hitler David Irving remek (ám Irving későbbi tevékenysége miatt szinte hallgatásra ítélt) könyvében, a Hitler háborújában azt írja valahol, hogy Hitler dühkitörései nagyrészt kiszámítottak voltak, s diplomáciai eszközként, ellenfelei megfélemlítésére használta ezeket a színjátékokat. Pózőr volt, s udvari fényképészével, Heinrich Hoffmannal sokszor fotografáltatott le egy-egy szónoki pózt, hogy megnézze miként mutatna az egy-egy beszéde során, s beépíthető-e az előadásba. Misch megerősíti ezt, azt állítja, hogy Hitlert mindössze kétszer látta dühösen üvölteni. Ebből egyik Horthy esetében történt, mikor a kormányzó nem volt hajlandó elfogadni Magyarország megszállását 1944. március 18-án Klessheimben. Tehát az őrülten forgó szemekkel és habzó szájjal toporzékoló Hitler csak mítosz, „tábornokaival beszélgetve nem engedhetett szabad folyást az indulatainak, mindig önmegtartóztatást tanúsított. (76.o.)”.

Hitler pózol Hoffmann fényképezőgépe előtt

Természetesen ez szerecsenmosdatásnak hat, de a tény, az tény. Az, hogy mondjuk utálom Sztálint - mint magyar, joggal -, nem jelentheti azt, hogy egyes tulajdonságiban ne lett volna kiemelkedő (pl.: elképesztő ravaszság). A történelem szereplőit is igyekeznünk kell igazságosan megítélni, korabeli dokumentumok és szereplők leírásai alapján, s nem vágyaink és elképzeléseink szerint. Persze zavaró, ha emberek millióinak gyilkosaiban a magunk arca tekint ránk vissza, s jobb lenne őrületre, vagy elemi gonoszságra fogni, de sajnos nem így van. Mi, emberek engedünk a gonosznak, mi vagyunk gyarlók. A sátán csak a vállunkon üldögél, de mi hallgatunk rá.

De ha már Hitler! Mi a helyzet Hitlernével? Néha az volt az érzésem, hogy a fiatal Misch plátói szerelmet táplált Eva Braun iránt, akit nagyon nem úgy fest le, mint sok ismeretterjesztő fércmű. Eva Braun e kötetben ugyanaz az életvidám, Hitler, a kancellár jelenlétében visszavonuló, de Berchtesgadenban kedélyes úrnőt játszó dáma, aki saját színes filmfelvételein néz vissza ránk.

Misch emlékirata adataiban bizonyosan nem olyan hasznos egy történésznek, mint mondjuk a Luftwaffétól delegál segédtiszt, von Below memoárja, s leginkább Hitler egyik titkárnőjének, Traudl Jungénak magyarul is megjelent kötetéhez hasonlítható. Ugyanakkor nagyon is fontos olvasmány, hogy megérthessük a korabeli német látásmódot, s egy nem túl jelentős személy segítségével ott lehessünk a ~~náci~~ - pardon, pontosabban - nemzetiszocialista Németország vezére mellett.

A Hajja kiadása igazából teljesen jó. Különösebb helyesírási-tördelési bakira nem figyeltem fel, a kötet kialakítása igényes. Kicsit zavar, hogy a védőborítót levéve a kötet kötéstáblája fekete-fehér, de ez csak nagy használatnál kitett könyvtári könyvek esetében idegesít, az otthoni aligha fog tönkremenni. A magyar szöveg jól olvasható, gördülékeny stílusú.

Pontozás:

Nyolc földre zuhanó szvasztika a tízből.

8/10 p.

2018. június 20., szerda

Könyvajánló - Robert Harris: Führer-nap

Robert Harris:

Führer-nap

Budapest: Magyar Könyvklub, 1999

Eredeti cím: Fatherland (1992)

Fordította: Balázs György

A központ könyvtár mellett, a vásárcsarnok kipakolós könyvárusítójánál találtam rá egy áprilisi reggelen. A sápadtsárga nap fakón pislogott a birodalmi sasra, mely az asztal legszélén trónolt, egy fakó kötet borítóján, olvasóra éhesen. Régóta fentem a fogam Robert Harris Fatjerland-ának magyar kiadására, és végre az enyém lett pár száz forintért. Régóta érdekelnek az alternatív történelmi regények, mert úgy gondolom, hogy a „Mi történt volna, ha?”-kérdés nemcsak hogy nem történelmietlen, hanem nagyon is fontos kérdés a történelemben! Persze a feltételezett valóságok igazolhatatlanok –a történelem nem egzakt tudomány-, de egy ember döntései sohasem magától értetődőek, és sokszor egyáltalán nem szükségszerűek. Figyelembe kell venni, hogy milyen lehetőségek közül válogathatott az adott történelmi alak, hiszen valami okból azt választotta, amit választott, s ehhez hozzájárultak azok a potenciális jövőképek, amelyek szeme elé tárultak a döntés pillanatában. Zrínyi Miklós kirohanása választás volt, még ha meglehetősen szűkre szabott skálából is. Megadhatta volna magát embereivel, mikor a belső várba szorult. Ebben az esetben őt valószínűleg kivégzik, de emberei túlélhetik (mind rabok), míg a török nem szenved több kárt. Esetleg bennmaradhatott volna az égő várban. Így minden védő bennég, a töröknek pedig nem árt, amely kétségtelen EU-konform döntés lett volna, s a Migration Aid díjat ad neki. Posthumus. Ehelyett ő egy harmadik alternatívát talált. Minden védő elesett (valójában néhány személyről tudjuk, hogy túlélte, például Cserenkó Ferenc, aki meg is írta emlékirataiban az utolsó napok történetét), ám még ártott az oszmánoknak, amennyit csak tudott. Ezzel a magyar harci szellemet erősítette akkor és erősíti példája máig hatóan. Szóval igenis hasznos lehet az ilyen elmélkedés, ráadásul regénybe foglalva szórakoztató és elgondolkodtató is. És most visszaértünk a regényhez!

1964-et írunk, a nemzetiszocialista Németország megnyerte a második világháborút, s beköszöntött a Pax Germanica virágzó és konszolidált időszaka, mikor a világégés helyszínei már turistalátványosággá szelídültek, s a Krím-félsziget Gotenburg néven germán aranypartként átment Mallorcába. Xavier March bűnügyi nyomozót egy berlini tóban talált hullához hívják ki. Voltaképpen azonnal látszik, hogy ez nem egy (pszeudo)történelmi regény, hanem egy krimi, ami egy amerikai újságírónő felbukkanásával egyre inkább politikai thrillerré válik. Bűnügyi regénynek ugyan nem túl izgalmas, de az alternatív valóság érdekessé teszi az egész világot, amelyet Harris megalkotott. Ez a sava-borsa a kötetnek, nélküle alsó-középszer lenne csupán. Viszont ez a „történelem” kifejezetten átélhető, nincsenek benne túlzások - nem emberi bőről készült lámpások világítanak Walpurgisnachton, miközben Hitler dirndlibe öltözött bajor menyecskékkel járja a valcert -, s ezért nagyon is hihető. Konszolidált világ ez, az antiszemitizmus már nincs jelen (mivel már nincs is ki ellen lenni antiszemitának). Mondhatni: emberarcú (nemzeti)szocializmus. Legalábbis a felszínen. Hallunk a nagypolitika eseményeiről a kisember fülével, melyek persze közvetve kihatnak főhősünk életére. Ugyanis éppen az Egyesül Államok és a Harmadik birodalom összeölelkezése zajlik a világpolitikában. Az Egyesült Államok elnöke, Joseph P. Kennedy - JFK apja! -, ki akar egyezni Hitlerrel. Apró cseppekben kapjuk meg az információkat, szépen szétszórva a nyomozás közben.

Vannak a kötetben igazán zseniális ötletek. Példa gyanánt az alternatív EU, amely szintén létezik Harris univerzumában, sőt, még a 12 csillagos zászló is ugyanaz mint ma. Mindössze abban különbözik a mi Európai Uniónktól az itteni, hogy Harris világában mindenben a németek szava dönt, míg a mienkebn... Upsz, ez nem is különbség.

Persze csalódunk is. Az ember csak várja és várja Hitler felbukkanását, és aztán… de ezt a poént nem lövöm le. A Führer-nap (ami nem rossz cím, bár nem adja vissza az eredetit), jobb regény, mint Dick hasonló tematikájú műve, ha nem is tökéletes.

A magyar Könyvklub kiadása tartós (végül is 19 éve egyben van a példányom, ami a mai köteteknél csodával lenne határos), ellenben nem túl látványos. A mindenféle összehányt szilánkokból álló montázs helyett valami komor címlap jobb lett volna. De másba nem nagyon tudok belekötni. Óh, pardon, mégis! A regény a „Híres háborús regények” sorozatban jelent meg, holott itt egyáltalán nincs szó háborús regényről. A fordítás szöveghűségét nem ellenőriztem, de olvasása gördülékeny, helyesírási hibák csak annyira tarkítják, mint fehérek a francia labdarúgó válogatottat, így elfogadható.

Pontszám:

Nyolc Tigris tank a tízből.

8/10 pont

Moly.hu: 83 %

Goodreads.com: 3.97 pont

2014. november 27., csütörtök

Könyvajánló: Lebor és a leborult bili: Budapest protokoll

Egy újabb régi könyvajánló előráncigálása egykori feledésbe merült könyves blogomból.
Eredeti megjelenés: 2013.III.10.

Adam Lebor: Budapest protokoll

Bp.: Agave, 2010.

A történet

Hogy micsoda az a Budapest protokoll, amely a kötet címét adta? Nem fogják kitalálni! Ez bizony az a titkos projekt, amely Budapesten 1944-ben tervelődött ki svájci bankárok, náci katonák és német gyárosok által a Harmadik birodalom átmentésére. Ezek a látnokok, akik az interneten keresztül akarják manipulálni az embereket a demokrácia látszólagos fenntartásával, igazi zsenik. Biztos, hiszen 1944-ben kitervelni az internet (sic!) felhasználását, igencsak korszerű lett volna…

Szóval ez a titkos náci-kapitalista csoport az EU-n keresztül akarja uralma alá vonni Európát, sőt az Eurót is ők találták ki. Ezt egy Magyarországon dolgozó újságírók csapata és szövetségeseik próbálják megakadályozni..

A regény egy történeti bevezetéssel indul, ahol főhősünk az újságíró Farkas Alex nagyapja Mihály zsidóként álnévvel bejáratos a nácik főhadiszállására, mikor éppen az ominózus tervet szövögetik 1944. november elején.

Itt ennél a fejezetnél nézzünk pár Lebor állítást:

1. Szerinte a várost az oroszok már tüzérséggel bombázzák. Ez meglepő lenne, tekintetbe véve, hogy ekkor a szovjetek még éppen csak hogy elérik Szolnokot (XI.4.) és lassan közelednek Budapest felé. Közismert, hogy a városba először majd csak december 24-én este, teljesen váratlanul és nyugatról hatolnak be az első szovjet felderítők.

Lebort mindez természetesen nem zavarja, sőt így ír: „Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján gránátoknak… Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost”. A bekerítés még későbbi, a nagy szakértő Lebor ennek igazán utánajárhatott volna, a pesti belváros házról házra történő bevétele meg majd 1945. januárjában következik csak be.

2. Érdemes ezt szó szerint idézni: „A németek számára a zsidók megölése üzlet volt. Magyar náci szövetségeseiknek, a nyilaskereszteseknek viszont olyan élvezet, ami egyre csak fokozódott, ahogy az oroszok folyamatosan előretörtek.”

Hát hadd ne mondjam, milyen állítás ez… Eleve miért fokozná a gyilkosság örömét az, hogy közben elfoglalják az illető országát egy olyan szörnyállam csapatai, akik nem bántak túl kedvesen sem Magyarország értékeivel, sem a nőkkel? Egyébként egy SS tábornokkal azt is elmondatja, hogy szerinte mi magyarok vagyunk a hibásak azért, hogy a szovjeteket nem tudták megállítani, mert a magyarok részegesek és zsidókat gyilkolnak ahelyett, hogy harcolnának a „keleti szektorban”… Egyébként is „Keleti szektor”? Szegény szerzőnk bizonyára túl sok amerikai filmet nézett.

És ez még csak az első hét oldal! Szegény én...

Eleve német és svájci vezetők miért az ostromlott Budapesten tárgyalnának, mikor a birodalom nagy része még sok száz kilométerre a fronttól, Svájc meg semleges?

A szerzőnek meggyőződése, hogy Magyarországon mindent kenőpénzzel lehet elintézni – na jó, ez nagyjából stimmel - és minden ház ma is rendszerváltás előtti felszereléssel bír. Úgy látszik az országunkról szerzett ismeretei leginkább a budapesti éjszakai mulatókhoz kapcsolhatóak.

Adam Lebor fejében úgy tűnik Magyarországon nagyjából húszan élnek, mert a történet szereplőit olyankor is összeköti valami múltbéli sérelem, amikor az teljesen indokolatlan. Például az egyik újságírónőnek, Natasának a testvérét (aki egyébként mostohatestvére, mert szülei örökbe fogadták és természetesen cigány, pardon roma) korábban autóval részegen elütötte a csúnya "duplahun" Hunfalvi Attila magyar miniszterelnök, de megúszta bárminemű felelősségre vonás nélkül. Néha én is szörnyűnek találom a magyar állapotokat, de azért azt elég nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen ügyet úgy eltussoljanak, hogy ugyanannak az újságírónak a munkatársa se tud róla… Hát mit csinált Natasa, nem akarta, hogy testvére meggyilkolója börtönbe kerüljön?

Minden tizedik oldalon megjegyzi, hogy ezt vagy azt az épületet is elvették az ominózus zsidó családtól, mivel az is az övék volt. Azt sosem jegyzi meg, hogy hány magyar családtól vettek el ugyanígy ingatlanokat, az úgy látszik nem érdekli… és mikor szereplőink Kassánál járnak, nem írja meg, hogy az meg a mienk volt.

Ugyanaz a kettős mérce libben elénk, ami olyannyira jellemző egyes körökben. A náci velejéig romlott, míg a „szovjetek…követtek el hibákat”. Ha sok millió ember megölése, magyar szempontból pedig egy ország tönkretétele, szellemi megmételyezése, százezrek elüldözése és sokak meggyilkolása hibának minősül, akkor tényleg „hiba” volt. Egyébként is, ha egy zsidó tisztelheti a szovjeteket, amiért azok felszabadították a gettóból, akkor egy lett is tisztelheti Hitlert, amiért megszabadította 1941 nyarán Sztálintól?

A legszebb az, hogy amit mi itthon tapasztalunk, hogy külföldiek vásárolják fel az ország minden stratégiai ágazatát, ráfogja a „nácikra”. Például Hunfalvy privatizálja az állami magyar tévét a németeknek. Ilyeneket mifelénk nem a nacionalisták szoktak elkövetni…

Aztán ott a gyógyszergyári kísérlet a cigányok kiirtására Czigex nevű gyógyszer által. Ezt miért próbálgatják ki közvetlenül a választás előtt? Hogy kiderüljön? Nem lett volna tisztább és logikusabb a győzelem után?

Vagy újabb logikai bukfenc: betörnek egy rendőrség által lepecsételt bűnügyi helyszínre a főhősök. Hogy ne vegyék észre, azt, hogy járt benn valaki, nyomtatnak egy ugyanolyan pecsétet, viszont benn feltörik az íróasztal fiókjait, sőt felveszik a telefont… Biztos nem tűnik fel, hogy jártak itt, de a pecsét az fontos… Mentségére szóljon, hogy ezt a hibát a szerző maga is észrevette, de ahelyett, hogy kihagyta volna az egész felesleges történést, benne maradt, mondván a főhős hülye. Egyébként tényleg az, a végén a nagy leszámolás során ő kéri, hogy álcában bemehessen a nácik új gyűlésére, mint pincér, ahelyett, hogy beküldtek volna egy jól képzett titkosügynököt…

A cigányokról alkotott idealizált kép köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szerinte az újságírók a Kassa melletti kis cigánytelepen biztonságban vannak, mert oda nem mennek be rendőrök!? Ez a biztonság? Inkább pont nem. Aztán leír egy fasiszta támadást a cigányok lakta ház ellen: 12 éves kis „nácika” molotov-koktélt dobott rá, ám az a fémajtóról visszapattant (ezek a nácik még hülyék is) így ők égtek meg. Ja, a 12 éves korban elkövetett bűnözés szintén a szélsőjobbhoz köthető… Viszont azon mosolyog, hogy a cigány jogvédő 3 éve nem fizet autópálya-díjat... Ők bűnözhetnek, mert az menő.

Aztán miért van az, hogy Lebor leírja, milyen szörnyű körülmények közt él a kisebbség Szlovákiában, majd a házigazda roma előhúz egy Johnny Walker Red Label Whiskeyt. Hát logikus ez???

Lehetne sorolni a kérdéseket:

- Miért rejtegeti és másolja le több példányban nagyapja naplóját Alex, mikor nincs benne semmi?

- Miért az a terrorszervezet neve, hogy Bevándorlók Felszabadítási Hadserege? Felszabadítani megszállt területeket szokás, ők mit szabadítanak fel?

- Miért hívja a muszlim Alexhez beszélve mámzernek, azaz fattyúnak a magyarokat?

- Miért írja azt Lebor, hogy a csendőrség nem elszámoltatható, félkatonai milícia?

- Miért írja fel a főszereplő az események átgondolása során a fontos helyszínek közé Auschwitzot, amikor a könyvnek egy kis része sem játszódik ott?

- Honnan tudtak a nácik 1944-ben arról, hogy majd az internet szerzi meg a világuralmat nekik? „A kibertér – a végső Lebensraum”

- Miért írja azt, hogy a Pannonia brigád a cigányokkal szemben a huszárruhát veszi fel egyenruhaként, mert az pszichológiai hatást fejt ki a cigányokra? Netán voltak cigány-huszár háborúk?

- Miért gondolja, hogy a huszárruha fekete? Mert nem az.

- Miért mosdatja a kommunista Lubbe-t a Reichstag felgyújtása alól, mikor a történészek zöme mára tényként kezeli?

- Miért gondolja, hogy egy nacionalista magyar vezetés kiállítást szervezne Tisonak és Antonescunak?

Egyébként Lebor minden történelmi szörnyűséget a nácikra ken: Boszniai háború (!!!), terrorizmus, infláció, a bankok hatalma, a kapitalizmus, a nacionalizmus, iraki háború, unsoweiter…

A karakterek

A karakterek szörnyűek. Minden pozitív szereplő külföldi, vagy zsidó, vagy cigány vagy leszbi, vagy muszlim. Magyar véletlen sem. A magyar szereplők nevei ilyenek: Alex, Kitti, Natasa (ő félszlovák és egyszer csak a történet közepétől a magyaroknak is szlovákul kezd el köszönni!?).

Ezzel szemben a gonoszoknak olyan szép neve van, mint Hunfalvi Attila. Ja, minden ősmagyar és „hunkodás” egyenlő fasizmus! Szegény Hunfalvi Attila meg még ráadásul duplán hun…

Hun = fasiszta, falvi = vidéki paraszt, Attila = hun = fasiszta.

Egyébként még ő az a szereplő, akinek a karakterében van némi árnyalás, mert végül hősi halált hal a cigányság ügyéért. Bár ez a hősi halál az addig felépített jellemétől olyan idegen, mint hawaii-i hula táncostól a szmoking.

Az egyetlen úgy-ahogy felépített antagonistáról a végén kiderül, hogy stróman, ellenben a főgonosszal nem találkozunk az utolsó 20 oldalig, ott is csak a neve szerepel szinte.

Lebor állítólag a kirekesztés és előítéletek ellen küzd, de maga is tele van velük:

Számára a németség már eleve bűn. Elvégre egyik pozitív hőse úgy beszél, hogy miként lehet egy német az EU pénzügyi vezetője!? Majd mikor Szlovákiába rándulnak át oknyomozó riportereink, egy cigány asszony megjegyzi a főszereplőnek, hogy jól választott magának párt, mert az tud lovári nyelven. Ergo: aki tud cigányul: jó. Aki nem tud: rossz.

Eleve minden negatív szereplő nem túl meglepő módon azon országokból kerül ki, akik a II. világháborúban Németországgal voltak. Az nyilván fel sem merült benne, hogy nem ok nélkül álltak ott. Biztos rasszizmusból, gazdasági és politikai okok aligha jöhetnek szóba.

Ráadásul ugyanarról a szereplőről képes összevissza beszélni. Farkas Miklós például az egyik oldalon leírja, hogy sohasem lépett be egy pártba sem, pár oldallal később, meg hogy ő volt a leghíresebb ellenzéki…

Farkas Miklós identitásáról is támadhatnak kétségeink. Össze-vissza beszél: a „mi” nála hol a zsidókat, hol a magyarokat jelenti:

„Mit tettünk mi ezekkel a magyarokkal, amitől ennyire megutáltak minket?”, hiszen csupa jót tettek, nyilván nekik nem érte meg itt élni, csak jótékonykodtak. Majd jön egy sirám, hogy nem a németek a felelősek a magyar zsidók deportálásáért (dehogynem, ha nem szállnak meg minket, nem történik meg), hanem a magyarok. Utána viszont magyar lesz: „Még a románok is átálltak a másik oldalra. De mi nem. Nem, nekünk új kormányunk alakult az igazhitűekből, akik még a náciknál is rosszabbak: a nyilaskeresztesek, akik élvezetből gyilkolnak minket.”

Azon túl, hogy egy térkép alapján el lehet mondani, miért tudtak átállni a románok és mi miért nem, igazán tudhatná a Magyarország-szakértő, hogy a nyilas kormány nem úgy alakult, hanem a németek tukmálták a torkunkba Horthy sikertelen átállási kísérlete után. Egyébként is Farkas a naplójában ujjong az amerikai bombázásokat hallva, majd megfeddi a magyarokat, miért nem lázadnak fel, miért nem állnak ellen a németeknek! Ja, és ő miért nem? Leírja: „Élni akarok.” Tehát más haljon meg, mentsen meg, de te nem kockáztatsz? Igazán következetes az író.

Egyáltalán miért jelent meg Magyarországon egy ilyen kötet? Ki volt a célközönség? Vagy a kiadó azt akarta elérni, hogy mi magyarok utáljuk meg magunkat? Minek, ezt tesszük évtizedek óta… Olyan propagandaszaga van, mintha az Antant franciaországi főparancsnoksága adta volna ki, 1915-ben. Egy valamire azért jó. Megtudjuk, hogy egyes nyugati értelmiségiek mit képzelnek rólunk. És ez elég lehangoló.

Nem fogok "Lebor"-ulni az író nagysága előtt, a kevés helyesírási hiba és az aránylag szép külcsín miatt kap egy hármast.

Osztályzat: 3/10

2014. október 26., vasárnap

Margaréta - A németek eredeti terve Magyarország megszállására, 1943

A németek eredeti terve Magyarország megszállására

1943.

Ma egy német dokumentum szövegének magyar fordítását közlöm, amely a németek eredeti 1943. szeptember 30. után kialakított tervét írja le Magyarország megszállására. A „Margarétának” elkeresztelt hadművelet az ezt követő hónapokban módosult, kivették belőle például 1944. februárjának végén a románok részvételét, mivel Hitlerrel való tárgyalása során Antonescu területi követeléseket támasztott ezért cserébe (Nyilván Észak-Erdélyre gondolt). Bár, mint olvasható lesz, a német vezérkar hajlandó lett volna erre is, ha nincs meg a szükséges erő német részről, Hitler nem akarta végleg elidegeníteni ekkor a magyarokat egy ilyen megoldással.

A fordítás az enyém (nyilván nem mindenhol teljesen pontos, de igyekeztem). Az eredeti dokumentumot kiadta:

Schramm, Percy Ernst: Kriegstagebuch des Oberkommando der Wehrmacht. Band IV. 1. p. 189-190.

„1. A „Margaréta” terv kifejlődése annak végső kialakításáig (1943. szeptember 30. – 1944. február 27.)

Olaszország kapitulációja után (1943.09.08.) a német vezetésnek fontolóra kellett vennie, hogy Magyarország és Románia követheti ezt a példát.[1] Ezért a Wehrmacht vezérkari főnöksége[2] szeptember 30-án javaslatot nyújtott be Magyarország megszállására és a magyar hadsereg[3] lefegyverzésére, feltételezve, hogy a szövetséges államok részvétele [ehhez] szükséges lesz;[4] de a titoktartásra való tekintettel nem beszéltük meg előzetesen [velük].

Ezért a javasolt vállalkozás, melyet „Margaréta” fedőnéven vezettek be, nagyrészt improvizálás lesz. A Vezérkari főnökség különösen kiemelte számításaiban, hogy nem áll rendelkezésre elegendő saját erő Magyarországon, és további nehézségeket okozhatnak a kedvezőtlen közlekedési viszonyok egy gyors és meglepetésszerű bevonulás során.

A végrehajtásra három hadműveleti zóna kialakítását javasolták:

1. zóna: (Nyugat-Magyarország a Tiszáig, Budapesttel és a magyar hadsereg zömével), amely a német Wehrmacht feladata,

2. zóna: (Kelet-Magyarország, a Tiszától keletre és délre), amely a román hadsereg feladata,[5]

3. zóna: (Északkelet-Magyarország, a Tiszától északra), amely a német és szlovák erők feladata.

Azaz összefoglalva a német erőknek kell [felvonulni] a legnagyobb és legerősebb magyar erők ellen, és el kell érniük Budapestet, mint fő ellenállási pontot. A románoknak és szlovákoknak adott feladatok lényegében megegyeznek azok politikai célkitűzéseivel.[6]

Csak az 1-es és 3-as zóna esetében fogalmazhat meg már most egyes javaslatokat a vezérkar. Az általános vezetés a Délkeleti Főparancsnokságé[7] lesz, a német erők vezetését egy a 2. páncélos hadsereg[8] parancsnokságából képezett stáb irányítja. A felvonulás időtartamát 8 napra becsülhető, és ösztönözzük, hogy ürügyként a déli összpontosításra egy nagy Szávától északra lévő partizánvadászatot[9] használjunk. A bevonulás így történik: a Bánátból az 1. páncélos hadosztály, harccsoportokkal a tartalék hadosztályokból, valamint az 1. kozák hadosztállyal[10] a Szerémségből és Szlavóniából, a Tisza és a Balaton közti térségbe [vonul]; a megerősített 24. páncélos hadosztály Graz körzetéből a Balaton két oldalán [nyomul előre];a 25. páncélos hadosztály Bécs körzetéből a Duna déli oldalán [halad]; Szlovákiából szárazföldi erők vonulnak Észak-Magyarországra, valamint a Főkormányzóságból[11] a Kárpátok hágóihoz és a Felső-Tisza vidékére.

A Luftwaffe támogatja a bevonulást, és ha szükséges a levegőből támadja az ellenséges reptereket; abban az esetben, ha Magyarország részéről nincs szervezett ellenállás, vagy a saját erők közelednek Budapesthez, Olaszországból egy német ejtőernyős hadosztályt lehet eljuttatni Budapestre.

A magyar hadsereg ellenállásától kell függővé tenni az azt követő politikai helyzetet. A románok részvétele esetén felmerülő nehézségek elkerülhetetlenek, de lemondani részvételükről jelen pillanatban a szükséges erők szempontjából nem lehetséges. Abban az esetben, ha a keleten lévő magyar biztosító erőket[12] le kell fegyverezni, azokat, mint munkászászlóaljakat tervezzük felhasználni.”

Német csapatok a budai várban, 1944. március 19. (magyarero.hu)

Jegyzetek:

[1] Román kiugrásra is ki akartak alakítani egy tervet, amely a Margaréta II. nevet viselte, ám erre végül nem került sor. Ebben felmerült az esetleges magyar részvétel is. Ez is jelzi, hogy a német vezetés miként igyekezett kijátszani egymás ellen szövetségeseit.

[2] Az eredetiben: WFStab, azaz Wehrmacht Führungsstab.

[3] Eredetiben: ungar. Wehrmacht.

[4] Mint a későbbiekben kiderül a németek első terveiben az szerepelt, hogy Magyarország megszállásában román és szlovák csapatok is részt fognak venni.

[5] Azaz a Tiszáig húzódó Kelet-Magyarország és Észak-Erdélyt szállná meg Románia.

[6] Hitler úgy tűnik, nem akarta végleg elidegeníteni a magyarokat, így mikor Antonescu román vezetővel 1944. február végén közölte Magyarország közelgő megszállását, és az a román részvételt területi követelésekhez kötötte, a Führer végül lemondott a nem német csapatok megszállásban való részvételéről. Lásd: Ránki György: Emlékiratok és valóság Magyarország második világháborús szerepéről. Bp., 1964.

[7] OB [Oberkommando] Südost. A parancsnokság alá 1944 elején az E hadseregcsoport, a 2. páncéloshadsereg és Délkeleti katonaiparancsnokság [Militärbefehlshaber Südost] tartozott. A seregcsoport vezetési központja Belgrádban volt ekkor, teületileg a Balkán-félsziget tartozott alá. A csoport parancsnoka Maximilian Freiherr von Weichs altábornagy volt, vezérkari főnöke Hermann Foertsch vezérőrnagy. Lásd: http://www.lexikon-der-wehrmacht.de/Gliederungen/Heeresgruppen/HeeresgruppeF-R.htm 2014. október 24.

[8] A 2. páncélos hadsereg 1940. november 16-án alakult a legendás parancsnok Heinz Guderian vezetésével. 1943 végén a parancsnoka Lothar Rendulic vezérezredes.

[9] Eredetiben „bandenunternehmens” azaz bandák elleni harc van.

[10] Az 1943 augusztusában felállított hadosztály doni, kubáni és a Kaukázus északi oldalán élő tereki kozákokból állt. Parancsnoka Helmuth von Pannwitz tábornok volt. Egyébként mivel zömében lovas alakulat volt, nevezték kozák-lovas hadosztálynak is.

[11] A Lengyel Főkormányzóságról van szó.

[12] Itt az Ukrajnában megszálló feladatokat ellátó magyar alakulatokról van szó.

2012. augusztus 16., csütörtök

Könyvelemzés: Adam Lebor - Budapest protokoll

A történet

Szóval ez a titkos náci kapitalista csoport az EU-n keresztül akarja uralma alá vonni Európát, sőt az Eurót is ők találták ki. Ezt egy Magyarországon dolgozó újságírók csapata és szövetségeseik igyekeznek megakadályozni gigászi küzdelemben.

1. Szerinte a várost az oroszok már tüzérséggel bombázzák. Ez meglepő lenne, tekintetbe véve, hogy ekkor még éppen csak elérik Szolnokot (XI.4.) és lassan közelednek Budapest felé. Közismert, hogy a városba először majd csak december 24-én este, teljesen váratlanul és nyugatról hatolnak be az első szovjet felderítők. Sőt így ír: „Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján gránátoknak… Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost”[1]. A bekerítés még később következik be, a nagy szakértő Lebor ennek igazán utánajárhatott volna, a pesti belváros házról házra történő bevétele meg 1945. januárjában.

Hát hadd ne mondjam, milyen állítás ez… Eleve miért fokozná a gyilkosság örömét az, hogy közben elfoglalják az országát egy olyan szörnyállam csapatai, akik nem bántak túl kedvesen sem Magyarország értékeivel, sem a nőkkel? Egyébként egy SS tábornokkal azt is elmondatja, hogy szerinte mi magyarok vagyunk a hibásak azért, hogy a szovjeteket nem tudták megállítani, mert részegesek és zsidókat gyilkolnak ahelyett, hogy harcolnának a „keleti szektorban”… Egyébként is „Keleti szektor”? Túl sok amerikai filmet nézett. És ez még csak az első hét oldal!

Eleve német és svájci vezetők miért az ostromlott Budapesten tárgyalnának, mikor a birodalom nagy része még sok száz kilométerre a fronttól, Svájc meg semleges?

Adam Lebor fejében úgy tűnik Magyarországon nagyjából húszan élnek, mert a történet szereplőit olyankor is összeköti valami múltbéli sérelem, amikor az teljesen indokolatlan. Például az egyik újságírónőnek, Natasának a testvérét (aki egyébként mostohatestvére, mert szülei örökbe fogadták és természetesen cigány) korábban autóval részegen elütötte a csúnya duplahun magyar miniszterelnök, de megúszta bárminemű felelőségre vonás nélkül. Néha én is szörnyűnek találom a magyar állapotokat, de azért azt elég nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen ügyet úgy eltussoljanak, hogy ugyannak az újságírónak a munkatársa se tud róla… Hát mit csinált Natasa, nem akarta, hogy testvére meggyilkolója börtönbe kerüljön?

Minden tízedik oldalon megjegyzi, hogy ezt vagy azt az épületet is elvették az ominózus zsidó családtól, mivel az is az övék volt. Azt sosem jegyzi meg, hogy hány magyar családtól vettek el ugyanígy ingatlanokat, az úgy látszik nem érdekli… és Kassánál sem írja meg, hogy az meg a mienk volt.

Ugyanaz a kettős mérce libben elénk, ami olyannyira jellemző liberális-szocialista berkekben. A náci velejéig romlott, míg a „szovjetek…követtek el hibákat”[3]. Ha sok millió ember megölése, magyar szempontból pedig egy ország tönkretétele, szellemi megmételyezése, százezrek elüldözése és sokak meggyilkolása hibának minősül, akkor tényleg „hiba” volt. Egyébként is, ha egy zsidó tisztelheti a szovjeteket, amiért azok felszabadították a gettóból, akkor egy lett is tisztelheti Hitlert, amiért megszabadította 1941 nyarán Sztálintól?

Aztán ott a gyógyszergyári kísérlet a cigányok kiírtására Czigex nevű gyógyszer által. Ezt miért próbálgatják ki közvetlenül a választás előtt? Hogy kiderüljön? Nem lett volna tisztább és logikusabb a győzelem után?

Vagy újabb logikai bukfenc: betörnek egy rendőrség által lepecsételt bűnügyi helyszínre a főhősök. Hogy ne vegyék észre, azt, hogy járt benn valaki, nyomtatnak egy ugyanolyan pecsétet, viszont benn feltörik az íróasztal fiókjait, sőt felveszik a telefont… Biztos nem tűnik fel, hogy jártak itt, de a pecsét az fontos… Mentségére szóljon, hogy ezt a hibát a szerző maga is észrevette, de ahelyett, hogy kihagyta volna, benne maradt, mondván a főhős hülye. Egyébként tényleg az, a végén a nagy leszámolás során ő kéri, hogy álcában bemehessen a nácik új gyűlésére, mint pincér, ahelyett, hogy beküldtek volna egy jól képzett titkosügynököt…[4]

A cigányokról alkotott idealizált kép köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szerinte az újságírók a Kassa melleti kis cigánytelepen biztonságban vannak, mert oda nem mennek be rendőrök. Ez a biztonság? Inkább pont nem. Aztán leír egy fasiszta támadást a cigányház ellen: 12 éves kis „nácika” molotov-koktélt dobott rá, ám az a fémajtóról visszapattant (ezek a nácik még hülyék is) így ők égtek meg. Ja, a 12 éves korban elkövetett bűnözés szintén a szélsőjobbhoz köthető… Viszont azon mosolyog, hogy a cigány jogvédő 3 éve nem fizet autópálya-díjat. Ők bűnözhetnek, mert az menő.[5]

Lehetne sorolni a kérdéseket:

- Miért rejtegeti és másolja le több példányban nagyapja naplóját Alex, mikor nincs benne semmi?

- Miért az a terrorszervezet neve, hogy Bevándorlók Felszabadítási Hadserege? Felszabadítani megszállt területeket szokás, ők mit szabadítanak fel?

- Miért hívja a muszlim Alexhez beszélve mámzernek, azaz fattyúnak a magyarokat?

- Miért írja azt Lebor, hogy a csendőrség nem elszámoltatható, félkatonai milícia?[6]

- Miért írja fel a főszereplő az események átgondolása során a helyszínek közé Auschwitzot, amikor a könyvnek egy kis része sem játszódik ott?

- Honnan tudtak a nácik 1944-ben arról, hogy majd az internet szerzi meg a világuralmat nekik? „A kibertér – a végső Lebensraum”[7]

- Miért gondolja, hogy a huszárruha fekete? Mert nem az.

- Miért mosdatja a kommunista Lubbe-t a Reichstag felgyújtása alól, mikor a történészek zöme mára tényként kezeli?

- Miért gondolja, hogy egy nacionalista magyar vezetés kiállítást szervezne Tisonak és Antonescunak?[8]

Egyébként Lebor minden történelmi szörnyűséget a nácikra ken: Boszniai háború[9], terrorizmus, infláció, a bankok hatalma, a kapitalizmus, a nacionalizmus, iraki háború[10], unsoweiter…

A karakterek

Ezzel szemben a gonoszoknak olyan szép neve van, mint Hunfalvi Attila. Ja, minden ősmagyar és „hunkodás” egyenlő fasizmus! Szegény Hunfalvi Attila meg még ráadásul duplán hun…

Hun = fasiszta, falvi = vidéki paraszt, Attila = hun = fasiszta.

Az egyetlen úgy-ahogy felépített antagonistáról a végén kiderül, hogy stróman, ellenben a főgonosszal nem találkozunk az utolsó 20 oldalig, ott is csak a neve szerepel szinte.

Lebor állítólag a kirekesztés és előítéletek ellen küzd, de maga is tele van velük:

Számára a németség már eleve bűn. Elvégre egyik pozitív hőse úgy beszél, hogy miként lehet egy német az EU pénzügyi vezetője!?[12] Majd mikor Szlovákiába rándulnak át oknyomozó riportereink, egy cigány asszony megjegyzi a főszereplőnek, hogy jól választott magának párt, mert az tud lovári nyelven. Ergo: aki tud cigányul: jó. Aki nem tud: rossz.[13]

Farkas Miklós identitásáról is támadhatnak kétségeink. Össze-vissza beszél: a „mi” nála hol a zsidókat, hol a magyarokat jelenti:

Azon túl, hogy egy térkép alapján el lehet mondani, miért tudtak átállni a románok és mi miért nem, igazán tudhatná a Magyarország-szakértő, hogy a nyilas kormány nem úgy alakult, hanem a németek tukmálták a torkunkba Horthy sikertelen átállási kísérlete után. Egyébként is Farkas a naplójában ujjong az amerikai bombázásokat hallva, majd megfeddi a magyarokat, miért nem lázadnak fel, miért nem állnak ellen a németeknek! Ja, és ő miért nem? Leírja: „Élni akarok.”[15] Tehát más haljon meg, mentsen meg, de te nem kockáztatsz? Igazán következetes az író.

Egyáltalán miért jelent meg Magyarországon egy ilyen kötet? Ki volt a célközönség? Vagy a kiadó azt akarta elérni, hogy mi magyarok utáljuk meg magunkat? Minek, ezt tesszük évtizedek óta… Olyan propagandaszaga van, mintha az Antant franciaországi főparancsnoksága adta volna ki, 1915-ben. Egy valamire azért jó. Megtudjuk, hogy egyes nyugati liberálisok mit képzelnek rólunk. És ez elég lehangoló.

[1] Lebor: Budapest Protokoll. Bp.: Agave, 2010. 16-17.o.

[2] 12.o.

[3] 52.o.

[4] 252.o.

[5] 133-134.o.

[6] 111.o.

[7] 289.o.

[8] 241.o.

[9] 260-261.o.

[10] 293.o.

[11] 169.o.

[12] 53.o.

[13] 131.o.

[14] 32. ill.36. oldalak.

[15] 84.o.