Mátyás király török zsoldosai

Gyakorlatilag minden magyar ismeri Hunyadi Mátyás legendás Fekete seregét, hiszen általános iskolás korunkban már hallunk róla mesékben, majd a történelmi tanulmányok foyamán. A történészek fantáziáját szintén megmozgatta ez a XV. században nagyon sikeres és kissé rejtélyes alakulat. Bár voltak kutatók, akik szerint a Fekete sereg túlnyomóan magyar volt, mára azért elfogadott lett, hogy maga a klasszikus értelemben vett zsoldos had – de nem Mátyás egész hadserege – inkább cseh és német katonákból állt. Ugyanakkor célszerű a Fekete sereget nem összekeverni Mátyás hadseregével, amelynek csupán egy része – mégpedig kisebb része – volt. A haderő zömét ugyanis kétségtelenül a magyar korona fennhatósága alatt lévő területekről származó harcosok adták, akik nyelvileg ugyan sokfélék voltak, de magyarságuk az adott korban aligha volt megkérdőjelezhető, hiszen ez nem nyelviséget jelentett akkkoriban elsősorban. Mátyásnak voltak rác huszárai, felvidéki szláv és német zsoldos gyalogosai, székely könnyűlovasai, jól képzett magyar nehézlovasai, és meglepő módon török csapatai is.

Mátyás király, a Thuróczy krónikában

Most ez utóbbiakról írnék pár szót.

Mátyás mindig szívesen fogadta, ha ellenségei meghódolnak és csatlakoznak hozzá, ezáltal erősítve meg saját erejét. Az uralkodói kegyesség így még hasznára is vált. Elég ilyen esetként olyan jeles parancsnokokat sorolni – akik sok esetben egyébként a haramia és a katona fogalma közé sorolandóak -, mint Hag Ferenc, Svehla vagy a legismertebb: Giskra János.

A király 1463 karácsonyán tett szert török zsoldosokra, mikor Jajca megadta magát kéthavi ostrom után 1463. december 26-án. A török helyőrség parancsnoka, Juszuf harambég személyesen ment át tárgyalni a feltételekről Mátyással. Eleinte a török parancsnok szabad elvonulást kért a várért cserébe - minden vagyontárgyukkal és foglyukkal -, de Mátyás a foglyok kérdésében semmiképpen sem engedett, hiszen állítása szerint az ő kiszabadításukra érkezett. Végül az a megállapodás köttetett, hogy a török őrség azon része, amelyik beállna Mátyás katonái közé zsoldért, az megteheti, aki nem, az pedig elvonulhat vagyonával.[1] Mátyás maga így ír arról, hogy miért ajánlotta fel a török katonáknak a zsoldba állást: 

„… Körülbelül négyszázan maradtak meg [a védők]; aki közülük harcképes és fegyverforgató volt, azt magammal vittem, hogy mint szolgáimnak jó hasznukat vehessem.”[2]

Egyébként jellemző rá, mint emberre, hogy az ellene oly sokáig hősiesen kitartó török helyőrség katonáit értékelni tudta. Mindenféle bosszú, vagy kegyetlenség távol állt a katonakirálytól, hiszen tudta, az ember könnyen kerülhet hasonló szituációba hadviselés közben. Érdekes adalék Jajca elfoglalásához, hogy a török oldal történetírói elfeledkeznek arról, hogy milyen sokáig védte is a várat Juszuf, mivel árulónak írják le őt (ez tulajdonképpen igaz), aki gyorsan (ez viszont nem igaz) átjátszotta a várat a magyaroknak.[3] Nem csoda, ha Juszuf harambasa nem akart visszatérni szultánjához, bármilyen hősiesen is harcolt, hiszen a nagy fontosságú vár eleste után minden bizonnyal ő lett volna a bűnbak.

De nem csak Jajcából kerültek át török katonák a magyar oldalra, hanem a környező várakból is, amelyek a fő erősség eleste után gyorsan megadták magukat. Ilyen vár volt Zvecsaj is, amelyet a később történetét megíró szerb származású janicsár, osztrovicai Konstantin Mihailovic védett 50 janicsárjával és 30 egyéb harcossal.[4] Ő így ír arról, mi történt a megadás után:

„Jajczából és Zvecsajból csak igen kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás a maga számára akarta őket megtartani. Én dicsértem az istent, hogy becsülettel megint keresztény uralom alá jutottam.”[5]

Gentile Bellini rajza egy XV. századi janicsárról

Sajnos a Mátyáshoz pártolt törökök közül mindössze kettőt ismerünk „név” szerint, egyik a már említett jajcai vár parancsnoka, Juszuf harambasa,[6] a másik pedig maga Konstantin Mihailovic janicsár. Utóbbi esete egyben jelzi, hogy nagy igazsága lehet B. Szabó Jánosnak, mikor arra gondol, hogy ezek a helyőrségek igen jelentős részben nem szó szerint értendő törökökből álltak, hanem nagyrészt inkább különféle balkáni népekből, elsősorban szerbekből.[7]

Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:

„A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte.”[8]

A gyakran tévedő olasz ez esetben igazat mond, hiszen Thuróczy is megerősíti:

„A török császárnak összes katonáját, akiket e váraknak őrzésére udvarából rendelt oda [Boszniába], s akiket a magyarok kardja el nem pusztított, kegyébe és fennhatósága alá fogadta, ragyogó bíbor ruhába öltöztetve magával hozta őket; pompás és újfajta győzelmet aratott.”[9]

 

Jajca vára a fellegvárral

A koronázás dicsfényét emelő törökök sorsa sajnos számomra egyelőre ismeretlen. Minden bizonnyal harciasabb feladatokat is kaptak azért. Ostrovicai Konstantinról tudjuk, hogy csak rövid ideig szolgálta Mátyást, aztán tovább állt Lengyelországba. Mindenesetre egy korabeli leírás szerint marcona harcosok voltak ezek, akik jó szolgálatot tettek a magyar uralkodónak. Létszámukról a Bonfini által említett 200 fő elfogadhatónak látszik, hiszen Mátyás levele a 400 magát megadó jajcairól nem áll ezzel ellentmondásban. Esetleg valamivel több lehetett a más várakból átállókkal, de mindenképpen pár százra saccolható. Ezek lovasok voltak, mint Bonfini állítja, így alighanem könnyűlovasként alkalmazta őket a későbbiekben. Sajnos további sorsukra nézve egyelőre nem találtam sem okleveles, sem krónikás adatot, de lehet csak elkerülte a figyelmemet. Az biztos, hogy még 18 évvel később,1482-ben is voltak török zsoldosok Mátyásnál, hiszen Hainburg bevétele után ezt tapasztalta Galeotto Marzio a magyar király táborában:

„…különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban”[10]

Jegyzetek:

[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. p. 412.

[2] Mátyás király levele II. Pius pápához, 1464.I.27. In.: Mátyás király levelei, 1460-1490. Bp.: Szépirodalmi, 1986. p. 25.

[3] Nesri: Az Oszmán-ház története. In.: Török történettírók I. Bp., 1893. p. 68.

[4] Egy janicsár emlékiratai vagy Osztrovicai Konstantin török krónikája. In.: Thallóczy: Jajcza (bánság, vár és város) története, 1450-1527. Bp., 1915. p. 321.

[5] Uo. p. 322.

[6] Juszuf nevét Konstantin Mihailovic őrizte meg, a magyar és nyugati forások egyszerűen tisztsége után harámbégnek nevezik. Lásd: Konsztantin Mihály török krónikája a XV. századból. In.: Századok, 1876. p. 419.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.

[8] Bonfini, p. 412.

[9] Thuróczy: A magyarok krónikája. Bp.: Osiris, 2001. p. 329.

[10] Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. Bp.: Lampel, 1901. p. 40. Elektronikus kiadása: http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.pdf - letöltve, 2012.III.17-én.

Szépséges magyar királynők... vagy mégsem? 3. befejező rész - 1396-1526

Egy olyan korszakhoz értünk, amely női szempontból meglehetősen lehangoló a magyar történelemben, hiszen nagyon sokszor fordult elő 1387 és 1526 között, hogy a magyar uralkodóknak nem volt feleségük, vagy gyermektelenek maradtak. Zsigmond esetében erről szó sincs, meglehetősen vérbő férfiú volt - gondoljunk csak arra, hogy Hunyadi Jánost is Zsigmond ivadéknak tartotta a hagyomány, nem is biztos, hogy ok nélkül -, de mindössze egy lánya született. Zsigmond Lánya Erzsébet, férjének Albert királynak csak egy fiút szült, V. László, akinek viszont sem a házasság, sem gyermek nem adatott meg. Jagelló Ulászló szintén facéran adott randevút a halálnak 1444-ben Várnánál (hivatalosan elvette az özvegy Erzsébetet, de sohasem hálták el). Mátyás szintén - törvényes - utód nélkül hunyt el. Első felesége, Podjebrád Katalin ugyan fiúnak adott életet, de hamarosan a csecsemő és az ifjú édesanya is meghalt. Beatrix, a második neje, közismerten meddő volt. Hogy nem Mátyás miatt nem fogant gyermeket, arra az Edelpeck Borbálától született fia Corvin János a bizonyíték. A Jagelló dinasztia visszatérte reményt adott, hogy újra stabil család fejére kerül a korona, de ennek meg Mohács tett keresztbe. Nézzük tehát milyen nők jutottak középkori uralkodóinknak, utoljára. A Habsburg-korral már nem kívánok foglalkozni, egyfelől mert a középkor jobban érdekel, másfelől már szinte valamennyi hercegnőről és királynéról van hiteles festmény, amelyhez nem kell kommentár.

Cillei Borbála magyar királyné, később német-római császárné

(?, 1390 körül – Melnik, 1451. VII. 11.)

Luxemburgi Zsigmond király első felesége halála után egy darabig élvezte a nőtlen uralkodók gondtalan életét. Ám a nőtlenség éppen gondterheltté tette a magyar urakat, hiszen így nem számíthattak –legalábbis törvényes- örökösre. Új feleséget kerestek hát neki, aki meglepő módon némiképpen rangon aluli személy lett, hiszen vazallusának, a feltörekvő Cillei család Hermann nevű fejének lányát vette el, Cillei Borbálát (németben Barbara). Ugyanakkor Borbála igen jeles ősökkel rendelkezett.

Mind Zsigmondról, mind Borbáláról már korukban köztudott volt, hogy finoman szólva is kicsapongó életmódot folytattak, amit a királynak még csak-csak elnéztek, de a királynőnek óvatosabbnak kellett volna lennie. Ma a kutatók álláspontja megoszlik abban, hogy ténylegesen is hűtlenséget követett-e el Borbála, de a bizonyítékok inkább azt sugallják, hogy igen. Zsigmondról ez biztos…  

Jean de Montreuil humanista tudós és magyarországi követ szintén Zsigmondot hibáztatta az ügyért: „halandók között nem volt engedékenyebb férj, mint ő, mert nem csak, hogy hagyta, hogy felesége azt csináljon, amit akar, hanem még bátorította, hogy nyilvános táncokban vegyen részt, minden férfival csevegjen, és oly nagy nyájassággal megérintse, hogy nyíltan mondogatták, hogy aki nem ismeri őt, nem királynénak, hanem alantas mesterséget űző nőnek tartaná.”[1]

Cillei Borbálát a közvélemény a fentieknél fogva nem ölelte keblére (ellentétben mondjuk szeretőivel), kifejezetten ateista alaknak tartja, aki kényszerű visszavonultságában például nekiállt aranyat készíteni otthoni laboratóriumában. Nem tartozik ide, de képtelen vagyok kihagyni, hogy ez a nő milyen nagyfokú érdeklődéssel fordult az alkémia tudománya felé, és, hogy a szemtanú szerint milyen mesterien csapott be vele embereket és váltotta anyagi haszonszerzésre. A már visszavonult királyné Königraetzi lakosztályába Johann von Laaz járt, aki a következőt írta az ott tapasztaltakról:

"Sokfelől hallottam, hogy a fenkölt emlékű Zsigmond király neje a természettudományokban járatos, felkerestem őt és megnéztem kissé művészetét. A feleletekben finom asszonyi ravaszság nyilvánult meg. Szemem előtt vett kénesőt, arzént és más anyagot, amelyet megnevezni nem akart, és ebből egy port készített, amelytől a réz fehér lett. Olyan arcot hagyott hátra, mint az ezüst, de a kalapácsütést nem bírta el. Ezzel sok embert megcsalt.
Ugyancsak nála láttam, hogy izzó rézre egy port hintett, amely a rézbe behatolt és a réz ezüsthöz hasonló lett. Ha azonban újra megolvasztották, ismét réz lett belőle. És ehhez hasonló mesterkedést még többet mutatott nekem.

Borbála királyné egy XV. századi kódexben.

Egy más alkalommal Crocus Martist, Crocus Venerist vett és egyéb porokkal keverte össze, s ezzel egyenlő arányban aranyat és ezüstöt cementált. A fém a megolvasztás után olyan volt, mint a legtisztább arany, de ha megolvasztották, újra elvesztette színét. Sok kereskedőt vezetett így félre. Amidőn én a sok csalást láttam, szemrehányást tettem neki. Börtönbe akart vetni, Isten azonban megsegített, mert békével távozhattam."[2]

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a középkor ellentétben a kora-újkorral még nem tartotta a boszorkányság jelének az ilyesfajta kutatásokat (gondoljunk csak bele, hogy a hírhedten katolikus II. Rudolf udvara volt az aranycsinálás központja a XVI. Század végén). Borbála királyné például a Mária kultusz híve volt, így vallásossága megkérdőjelezhetetlen.[3]

Cillei Borbála a Bellifortis című katonai műben, amely a XV. század első negyedében készült.

Na, de térjünk rá a külsejére, elvégre ez a témánk. Úgy tűnik Zsigmond választottja meglehetősen kedvező megjelenéssel rendelkezett. A fennmaradt ábrázolások alapján egy szőke szépség bontakozik ki előttünk, úgyhogy tipikusan németnek is tarthatnánk. Konrad Kyeser Bellifortis című művében Zsigmond lovasábrázolása mellett megtaláljuk Cillei Borbáláét is. A szőke asszony fehér paripán vágtat, egész ruháján pedig a cillei ház színei és jelképei uralkodnak. A képen Borbála büszke tekintetű, előreugró állkapoccsal, apró keblekkel és fehér bőrrel. Igazi női jelenség, ami nem csoda, hiszen itt Vénuszt jeleníti meg.

Már egészen fiatal királynéként van ábrázolásunk, még ha nem is túl részletes, hiszen Ptujska Gora-i zarándoktemplom főoltárára készült domborművön Mária lábánál megtaláljuk a térdeplő Borbálát fején koronával.

Cillei Borbála térdel a Ptujska Gora-i oltár domborművén, amely az 1410-es években készült.

Az 1440 körül készült Konstanzi zsinatról készült krónika nagyon szép – és számunkra nagyon szerencsés - ábrázolást hagyott ránk Zsigmond és udvartartása bevonulásáról a nevezetes zsinatra 1414-ben. A királyné bevonulását külön is bemutatja, méghozzá lányával együtt. A kép gyönyörűen ábrázolja a korabeli viseletet és a királyné hajhálóval megkötött fürtjeit. Ravasz, mosolyra húzódó szája éles ellentétben áll a bágyadt tekintettel. Vastag alsóajkával a rajzoló mintha jelezni akarta volna a hölgy nem éppen makulátlan hírnevét. Itt inkább vörösesszőkének látszik, de egy másik ábrázolása ugyanebben a műben aranyszínű hajjal történik, amit más ábrázolások is megerősítenek.

Cillei Borbála bevonul Konstanz városába (Chronik des Konzils von Konstanz).

Cillei Borbála trónszéken, szintén a Konstanzi zsinat krónikájából. 

Azt kell mondjuk, ő is a szép királynék közé tartozott.

---

[1] http://www.hotdog.hu/uj-gastrovat-magazin/gastro-es-mas-ismeretek/a-mai-hires-emberem-574-eves-dilemma-a-nemet-messalina-tortenelem-ez-tortent-jul

[2] Szathmáry László: Alkémisták a magyar királyi udvarban. In.: Természettudományi Közlöny, 1928.II.1. Interneten: http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/alkem/kiralyi1.html (2012.X.22.)

[3] http://www.historia.hu/archivum/2006/0602_02.htm és Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp.: Gondolat, 1984. 41. o.

Luxemburgi Erzsébet magyar királyné, német-római császárné

(Visegrád, 1409.X.7. – Győr, 1442.XII.19.)

A kedves anyukához hasonlóan igen erőteljes természetű asszony volt a lánya is, Luxemburgi Erzsébet. Ugyanakkor a kortársak igen pozitív alaknak tekintették, legalábbis abból a szempontból, hogy meglehetősen feslett erkölcsű szülei ellenére kifejezetten erkölcsös és akaratos nőnek festik le. Sajnos eme jeles tulajdonságok magyar szempontból inkább károsak voltak, hiszen utószülött fiának követelte a trónt – hozzáteszem teljes joggal -, miután férje Albert meghalt. Mindez egy gyakorlatilag 16 éven át tartó polgárháborúhoz vezetett. Számunkra, Győr környékén élők számára azért is érdekes ő, hiszen itt hunyt el a Győri várban.

Erzsébet királyné Konstanzi bevonulása.

Erzsébet megjelenésében anyjára hasonlított, mindkét általam ismert kortárs ábrázolás meghökkentő azonosságokat mutat. A Kontanzi zsinat krónikáját már említett Borbálánál, azon megjelenik Erzsébet is. Az illuminátor csalt, hiszen a zsinat kezdetén Erzsébet mindössze 5 éves volt, míg az ábrázolás – amely 1440 körül készült – már a felnőtt nőt ábrázolja. Ezen Erzsébet anyjával megegyező pompás ruhában vonul (anyja vörösben, melyek a magyar színek a hermelin fehér bundájával együtt), haja szintén – minden bizonnyal gyöngyökkel díszített – hálóban van. A XV. Század elején divatba jövő hajhálóval a hosszúfürtös hajat fogták le, így feltételezhetjük, hogy ilyen haja volt.[1] Erzsébet is szőke volt, sőt úgy tűnik ebből, hogy még Borbálánál is világosabb szőke. Arca szendén a föld felé néz, ellentétben büszke anyjával. Lényegesen szimpatikusabb személynek ábrázolja Borbálánál.

Erzsébet királyné és férje Albert imádkozik a Klosterneuburgi oltárkép ábrázolásán.

Van egy nagyon szép ábrázolásunk Erzsébetről még, amely a Klosterneuburgi apátság oltárképén található. Erzsébet férjével Alberttel imádkozik térdelve Máriához. Haja a már ismert, hajhálóval főkötőszerűen illesztették a korona alá. A nagyon szép ábrázolás lehetővé teszi, hogy ténylegesen is elképzeljük a királynét, mert kellően részletes hozzá. Még azt is láthatjuk, hogy kék szeme volt. Szemöldöke keskeny, enyhén ívelt, orra egyenes, szája finom vonalú, nőiesen telt. Kifejezetten kellemes jelenség az ekkor 30 körül járó Erzsébet. Ugyanezt tanúsítja egy spanyol szemtanú, aki Erzsébetet igen szép, magas növésű hölgynek írja le.[2]

---

[1] http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/32.html
[2] Tardy Lajos: Régi hírünk a világban. Bp., 1979. 31.o.

Aragóniai Beatrix, magyar és cseh királyné

(Nápoly, 1457.XI.14. - Nápoly, 1508.IX.23.)

Egyik legnagyobb királyunk legkevésbé sem szeretetreméltó feleségéhez érkeztünk, Mátyás nejéhez, Aragóniai Beatrixhoz. Milyen volt az a nő, aki kétségkívül elbűvölte Mátyást (de nem tette annyira vakká, mint néha mondják)?

Bonfini így ír: „[Mátyás] mindenki szájáról azt hallotta, hogy termete hasonlíthatatlan, bája üdvösséges, szemérme páratlan, nemessége ritka…”[1] Ebből inkább az derül ki, hogy Mátyáshoz milyen hír jutott el a nápolyi hercegnőről, mintsem az, hogy milyen volt. Bonfini szerint a magyarok hamar megkedvelték Beatrixot (ez finoman szólva csúsztatás, zömük utálta…): „a pannonok boldogságát erősen növelte Beatrix kedves és nyílt tekintetem akinek gyönyörű homloka, magas szemöldöke, telt halántéka meg pirosló két orcája a vidám szemekkel, arányos orra, formás szája oly ritka bájt kölcsönzött arcának, hogy alakra és tartásra nézve minden porcikájában megfelelt Venusnak, szemérmetességben Dianának, okosságban ékesszólásban Pallasnak.”[2]  Van egy Francisco Laurana által készített mellszobrunk Beatrixról, amely nagyjából abban az időben készülhetett, mikor feleségül ment Mátyáshoz. Több Laurana szobrot és ábrázolást is Beatrixhoz kötnek, több-kevesebb joggal és mindegyik nagyon igényes és szép munka. Az ábrázolások a magas szemöldökről és arcról megfeleltethetőek a Bonfini-féle leírásnak, de Dümmertnek kétségtelenül igaza van abban, hogy Laurana szobrai sok szempontból egy kaptafára készültek és mindegyik megkapja a művész által kedvelt ábrándos arckifejezést. 

Francesco Laurana festett mellszobra Beatrixról, 1476 körül  (ekkor 23 éves). 

Beatrix szobra szintén Lauranatól, a new yorki Frick Colletion gyűjteményéből.

Ugyanaz a mellszobor oldalról.

Ugyanakkor amit ír a Mesék Mátyás királyról sorozatból is ismert másik arcképről, amely egy dombormű az 1480-as évek közepéről, azt kissé elfogultnak lehetne nevezni: „… sokkal reálisabban ábrázolj. Eszerint jócskán meg is változhatott az évek folyamán. Annak a fennkölt átszellemültségnek, amelyet Laurana ábrázolt, már nyoma sincs, helyette egy kissé hája, elpuhult arcú és kidomborodó homlokú, tokás, apró szemű, korosodó nő látható, aki elkényeztetettségben él.”[3] A dombormű talán valóban nem a Bonfini szerint kortársak által terjesztett képet erősíti meg, de azért nem mondanám, hogy csúnya nőt mutat be. Inkább olyan, mint egy elképzelt takaros vidéki menyecske a 20-30-as évekből… Ha nem tudnánk a krónikákból a hölgyike természetét, el is hinném…

Beatrix a Regiomontanus Corvina egyik lapján.

Galeotto Marzio, aki itáliaiként szintén földije volt Beatrixnak (bár inkább nem, hiszen Beatrix aragón származású volt, és Itália pusztán földrajzi fogalom ekkor), így festi le a királynét: „Ez a feddhetetlen erkölcsű[4], bájos fiatal leány[5] irodalomban, tudományban jártas, kiválóan ékesszóló, válaszaiban méltóságteljes és talpraesett volt… Feddhetetlen erkölcseit és tiszteletet parancsoló szűzi szemérmét még az is tetézte, hogy ügyes könnyedséggel tudta idézni az auktorokat.”[6]

Beatrix és Mátyás Ransanus krónikájában.

Alighanem az igazi Beatrix valahol a túlfényező itáliai krónikások idealizált képe és a Dümmerth által festett nagyon negatív között lehetett. Érdekes az az adalék, amelyet Galeotto említ a fentebbi ömlengése után: hogy tudniillik Beatrix olyan udvarhölgyekkel vette magát körül, akik kifejezetten csúnyák voltak hozzá (és a magyar udvarhölgyekhez) képest, így emelve ki úrnőjük szépségét.[7] Úgy tűnik Beatrix egyik kedvelt idézete a hölgyek természetéről szólt (Galeotto Marzio kétszer is említi könyvecskéjében) Vergiliustól: „Szűntelenül meginog s fordulgat kedve a nőnek…”, bár ugyancsak Marzio szerint minden nap a zsoltárokat bújta…[8]

Nyilván a szépséget nagyban lehetett fokozni az öltözködés és a kozmetika segítségével. Laurana portréján szája cseresznyepiros. A koronázása során arannyal átszőtt piros ruhás viselt, fölé olasz szabású selyempalástot vett. Kibontott gesztenyeszín hajába igazgyöngyöket fontak.[9] Nyilván ezekben a napokban különösen megkapó jelenség lehetett, hiszen egy jól informált jelentés a következőket írja: „Vízkereszt ünnepén… éjjel tíz óra körül három nagy rakás dongafát gyújtottak meg az udvaron, és a tűz fényénél folytatták a párviadalt. A király azonban a királynét kereste fel, kézen fogta és hálószobájába vezette. A királyné olasz kísérete sokáig várakozott az ajtó előtt úrnőjére, de a király feleségét magánál tartotta. A násznál senki nem volt jelen, sem étellel, sem itallal nem szolgálták ki őket, mert az öregasszonyokat és hajadonokat szobáikba parancsolták. A király pedig felesége mellé feküdt és rohammal bevette a bástyát.”[10]

A méltán népszerű Mátyás rajzfilmsorozatnak köszönhetően a legismertebb Beatrix ábrázolás ez a dombormű.

Összefoglalva, Beatrix átlagosnál valószínűleg valamivel szebb volt, szőkésbarna (egyesek szerint gesztenyebarna, de én nem tudom mi alapján...) haját a kornak megfelelően hátrafogva hordta, kiemelve homlokát. Szemöldöke keskeny volt, magasan ívelt. Bőrszíne nem megállapítható, ám a korban a hölgyeknél a fehérség dominált, az előkelőség jeleként. Az alapján, hogy Mátyásra meglehetősen nagy hatást gyakorolt, egy alapjában kellemes, művelt és szép nőt kell elképzelni, aki 30-as éveire ha fényéből veszített is (eddigre kiderült, hogy meddő) de más tulajdonságai kiemelték kortársai közül. Kétségtelen, hogy az ábrázolások alapján felszedett a 35 éves korára pár kilót, de ez érthető életmódjából és az őt körülvevő luxus kifolyólag. Mindenesetre Mátyás halála után még elég vonzónak érezte magát ahhoz, hogy az éppen özvegy II. Ulászló megszerzése érdekében kicsinosítsa magát, hiszen Ludovicus Tubero szerint: "Ez a nőszemély teljesen megfeledkezve a tisztességes asszonyhoz illő erényről, és nem törődve férjével, Corvinus Mátyással, sem előkelő származásával" arcát kifestve, haját kacéran kibontva új nászra készült. Hatalommániája és arroganciája szintén kitapintható, de ez más lapra tartozik.

---

[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp., 451.o.

[2] Bonfini: i.m., 452.o.

[3] Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Bp., 1985. 231-232. o.

[4] Hm… ezzel kapcsolatban komoly kételyek merülnek fel egyesek szerint…

[5] Ekkor 23 éves, ami a korban messze van a fiatal kategóriától, a legtöbb hercegnő 12-16 éves korában házasodott. Ebből is gondolják egyesek, hogy Beatrix már nem volt szűz.

[6] Galeotto Marzio: Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv. Bp., 1977. 7.o.

[7] U.o.

[8] Galeotto: i.m., 35.o.                      

[9] Berzevicky Albert: Beatrix királyné (utánnyomás). Bp., 2003. Itt: http://mek.oszk.hu/05800/05825/html/03.htm#d1e3759

[10] Estók: Királynék könyve. Bp., 2000. 84.o.

Candale-i Foix Anna

(?, 1484 körül – Buda, 1506.VII.26.)

Noha mi magyarok sajnos meglehetősen lefitymáljuk jagelló uralkodóinkat, a korban jó partinak számítottak és II. Ulászlónk, azaz Dobzse dobzse a francia udvar számára jó szövetségesnek tűnt Velence ellenében. Így a facér magyar uralkodó végül két francia királyrokon közül választhatott, Candale-i Anna és Foix-i Germania volt a két jelölt. A magyar követ, akit a király küldött, Franciaországban megtekintette mindkét hölgyet, majd megfestett arcképeikkel hazatért, hogy az uralkodó válasszon kedve szerint. Nem volt könnyű dolga, hiszen állítólag mindkét úrnő igencsak csinos volt. Ulászló végül Anna mellett tette le voksát. Inkább a kor dönthetett, hiszen Anna az 1500 végi háztűznézéskor 16, míg Germana csak 12 éves volt.

Mindkettőjükről egy-egy kortárs kép:

Candale-i Foix Anna a prágai Szent Vitus székesegyház  freskóján. A szépségverseny győztese...

A vesztes Foix-i Germana (1488-1538), szintén sokra vitte, hiszen II. Ferdinánd spanyol uralkodó 2. felesége lett.

Személy szerint Germana-t választottam volna… Annak ellenére, hogy állítólagos szépsége alapján került Anna kiválasztásra, meglehetősen előnytelen az ábrázolás. Szépnek igencsak nagy jóindulattal nevezhető, még ha a „szép” fogalma korszakonként némileg változik is. De tudjuk, hogy a királyok házassága néhány kivételtől eltekintve politika és nem vonzalom kérdése.

Anna nagy Magyarországra, a British Library-ban található miniatúrán.

Egy másik ábrázolás, amely a British Library-ban található,[1] megerősíti, hogy Anna nem volt egy tündérszép királykisasszony. Ez is már-már malacképűnek mutatja és csak egy fokkal megnyerőbb, mint az előző kép. A korban elterjedt főkötők miatt még a hajszín sem merem megállapítani. 

Két gyermeke született. Először lánya, Jagelló Anna látta meg a napvilágot, majd fia, a trónörökös Lajos. Sajnos fia születése után néhány héttel gyermekágyi lázban meghalt.

---

[1] British Library, Stowe 584 f. 71v

Jagelló Anna, osztrák főhercegné, majd magyar királyné

(Buda, 1503.VII.23. – Prága, 1547.I.27.)

Az a furcsa eset esett meg Jagelló Annával, II. Ulászló lányával, hogy először magyar hercegnő volt, majd királyné. A kis hercegnő okos és értelmes nőszemély volt, tudott magyarul, latinul, csehül és németül. I. Ferdinánd magyar király neje is lett, hiszen a Habsburg-Jagelló szerződés értelmében (melyet a magyar rendek egyébként nem fogadtak el) neki adták feleségül, aki ugyebár öccsét követi a magyar trónon. Jagelló Anna már egy új kor szülöttje, a portréfestészet ekkor kezd divatba jönni a térségben, így róla már egész sor festmény áll rendelkezésünkre és nem vagyunk ráutalva kicsi miniatúrákra vagy pecsétekre.

Anna 16 éves korában, 1519-ben (Hans Maler festménye)

A jagellók általában délceg férfiakat adtak, ennek megfelelően azt kell mondanunk, Anna szerencsére nem anyja vonásait hordozta arcán. Hans Maler több portrét is készített az akkor osztrák főhercegnéről 1519-től kezdve. Már 1515-ben férjhez adták Habsburg Ferdinándhoz az akkor alig 12 esztendős lányt, aki 1517-től 1521-in Innsbruckban nevelkedett leendő sógornőjével Habsburg Máriával együtt, aki majd öccsét II. Lajos magyar király felesége lesz. Úgy tűnik házaséletet eddig nem élt urával, hiszen első gyermekük 1526-ban szüleik majd, amit majd még 14 gyermek követ (összesen 4 fiú és 11 lány). Ráadásul gyermeki a korban meglepő módon nagyon életerősek voltak, a 15 csemetéből mindössze kettő nem élte meg a felnőttkort, ugyanakkor némelyik gyermeke már hasonlított a nagyanyára…

Maler 1520-as portréja Annáról.

Maler képei alapján Anna kifejezetten szép nővé serdült Innsbruckban. Vörösesszőke hajával és kék szemeivel és vidám arcával igazi jelenség. Az 1519-es képen kifejezetten csinos 16 éves lány néz ránk, ruhája pompás, a főkötő és a kalap a kor jellegzetessége.

Jagelló Anna, már mint magyar királyné, 1527 után.

Az 1520a-ra és 1521-re datált arcképek már nem ilyen meggyőzőek, de az alapvető jellegzetességeket visszaadják. A későbbi, már királynéként készült ábrázolások szintén egy dekoratív asszonyt mutatnak. Róla már újságbéli fametszet is maradt fenn, tovább erősítve Maler képeinek hitelét. Még kályhacsempénk is van Jagelló Annáról. Magyar királynővé koronázásakor ezt írja róla Ursinus Velius:
"A következő napon hasonló pompával és előkészületekkel, mint amilyennel az előző napon a királyt megkoronázták, Anna fejére is ráhelyezték a koronát. Nem azt a Szent Koronát, amellyel régi szokás szerint a királyokat koronázzák, hanem egy nem annyira régi, ám pompás és jókora, igen nagy értékű gyöngyökkel díszített másik koronát. Őt a királlyal együtt, aki a koronáját maga is fején viselte, a templomba kísérték. Akkor a templomban, miután a menyasszonyi fátyolt levette, kiengedett hajjal a király és Mária királyné között felment, és a főoltár előtt megállt. Ezután szokás szerint felkenték és megkoronázták. Asszonyi tekintetéről a királynői tekintéllyel egyesülve sugárzott a szemérem és a szépség." [1]

Fametszet korabeli újságban Jagelló Annáról.

Ismeretlen festő képe a királynéról.

[1] Ursinus Velius, Caspar: Tíz könyv a magyar háborúról. Máriabesnyő: Attraktor, 2013. p.34-35

Habsburg Mária, magyar királyné

(Brüsszel, 1505.IX.17. – Valladolid, 1558.X.18.)

II. Lajos és Habsburg Mária, valószínűleg eljegyzésük idején készült  képe.

Habsburg Mária a magyar történelemben nem hagyott sok nyomot maga után, azt leszámítva, hogy Szerémi emlékirataiban meglehetősen negatív képet fest a török elől riadtan elmenekülő immár özvegy királynéról. Pedig Mária képességeiről fogalmat alkothatunk, ha tudjuk, hogy 1531-től egészen 1555-ig saját kezével irányította szülőföldjének, Németalföldnek a kormányzását, pedig az nem volt könnyű feladat. Elég csak arra gondolni, hogy egy évtizeddel később a tartomány fellázad majd a spanyol uralom ellen. Habsburg Máriáról is rengeteg ábrázolás maradt fenn kiskorától fogva, így helyzetünk könnyű.

Hans Krell 1525-ben, mint magyar királynéról készült nagyszerű  -de kicsit csaló- képe Habsburg Máriáról. 

A fiatal Máriáról készült legszebb portré véleményem szerint Hans Krell alkotása és amely ma Münchenben található. A Habsburgok általában nem voltak szépek – különösen mondjuk I. Lipót nem -, jellegzetességeik közismertek, leginkább ugye a Hasburg-ajkak, amelyek generációról generációra csúfították el őket. Mária ezen képén nem túl hangsúlyos, bár más portrék elárulják, hogy a festő itt némiképp szépített a múzsáján, mert általában őt is nagy ajkakkal ábrázolják.

Hans Maler képe 1520-ból, Máriáról. 

Mária haja gesztenyebarna, egyes képeken némi vöröses árnyalattal. Szeme szintén barna. Késői képein, amelyek mint Németalföld kormányzóját ábrázolják már erősen Habsburg jellegzetességeket vonultatnak fel. A haláláig viselt özvegyi öltözet sem tesz jót az összképnek, ugyanakkor jelzi micsoda rendíthetetlen katolikus nővel van dolgunk, hiszen 32 évvel férje elvesztése után még mindig gyászol. Még magyarországi ténykedéséből maradt fenn az az érdekes adat, amely ruhatárának egy kirívóan értékes darabját villantja fel előttünk. 1521-ben Nándorfehérvár török ostroma miatt a királyi pár minden vagyonát pénzzé teszi, és ekkor Mária eladja a Fuggerektől kapott kalapját, melyért 3760 Forintot kap. [1] Ezért akkoriban két kisebb várat lehetett venni, úgyhogy nem akármilyen kalap lehetett.

Jan Cornelisz Vermeyen festménye az idős kormányzóasszonyról, "magyarországi" Máriáról.

[1] Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Bp.: Gondolat, 1981. p.121.

Ezzel középkori szépségversenyünk véget ért. Időnként új információk tudtomra jutása esetén frissítem és bővítem a gyorsan összedobott arcképcsarnokot, de nem tervezek folytatást. Bár ki tudja...

Utoljára frissítve: 2014. április 28.

Szépséges magyar királynék... vagy mégsem... 2. rész

Folytatom középkori uralkodócsaládjaink nőtagjairól írt szösszenetemet, amely szerény olvasottságomon alapul, így kiegészíthető és javítható fejlődésem során. Most az Anjou-kor van soron. Eredetileg itt az egész vegyesházi-korszakot akartam összeszedni, de be kellett látnom, hogy a tudásanyag annyival nagyobb az Árpád-korhoz képest, hogy célszerű kettébontani. Sokkal több a forrás, sokkal több a fennmaradt ábrázolás, bár néha még mindig fájdalmasan kevés a történelemmel foglalkozók számára. Úgyhogy most ebből a korszakból szedtem össze érdekesebb személyeket, akik a magyar királyi családhoz kötődtek.

Magyarországi Klemencia, francia királyné 

(1293-1328.X.12.)

Nevével ellentétben, „magyarországi” Klemencia sohasem járt hazánkban, melléknevét onnan kapta, hogy a magyar trónra igényt tartó nápolyi anjouk magyar ágából származott, mivel Károly Róbert húga volt. Korának híres szépsége volt, Dümmerth Dezső szerint azonban jobban járt volna, ha nem hercegnőnek születik.[1] Korán árva lett, majd testvéreitől is elszakították és jellemétől teljesen eltérő felfogású mostohák nevelték. Nem kedvelte rokonsága szigorát és aszkéta életmódját, mivel Klemencia szerette a luxust, a szép ruhákat. Szépségére jellemző, hogy a nápolyi udvarba fogolyként tartózkodó aragóniai Ferdinánd herceget teljesen megragadta az ifjú hölgy, mivel apjától elérte, hogy kérje meg számára feleségnek kiszabadulása (és a mórok elleni harcokban megszerzett hírneve) után. Károly Róbert is szerette volna kihasználni húgát magyarországi – ekkor  1309-10 körül még igencsak instabil – helyzete javítására, ő egy magyar főúrnak szánta a kacsóját. Végül X. Lajos francia király felesége lett, akinek korábbi nejét házasságkötés miatt kolostorba száműzték. 

Klemencia arcvonásai a sírkövén.

Nem volt szerencsés a házasság, hiszen alig 1 évvel a menyegző és a koronázása után férje meghalt, miközben éppen terhes volt. Fiút szült, de a frissen megkoronázott csecsemő, I. János mindössze hét napot élt.[2] A királyné ezután elhagyta Franciaországot, hogy 7 év múlva térjen vissza, mikorra a francia trón egy őt kedvelő rokonára szállt. 35 évesen halt meg a Dante által is „szép”-nek[3] nevezett szépség, akinek arcvonásait fenntartotta sírköve a párizsi domonkosok templomában. A koronázását megörökítő miniatúra szerint szőke volt. Fennmaradt a hagyatéki leltára, melyet szintén Dümmerth összegez, eszerint ruhatára igencsak nagy volt, ágya felett a baldachin a Magyar Királyság címerével volt kihímezve (halála után ezt borították sírjára), kupáit szintén árpádsávok és anjou liliomok díszítették. Négy koronája, gyűrűk, ékkövek tucatjai álltak rendelkezésére, valamint a leltár leír 35 teljes ruházatot, melyeket Johannes szabó készített számára. Ezek a ruhák Dümmerth szerint teljes öltözéket jelentettek, azaz szoknyát, hozzá vállfűzőt, kabátkát és kalapot. Műveltsége is jelentős lehetett, hiszen 36 saját könyve volt (a középkor eme szakaszában akár egy falut is ért egy kódex) - közöttük angol nyelvű is, ami jelzi nyelvtudását a bizonyosan beszélt olasz, francia, latin és magyar mellett. Többnyire vallásos kötetek, de Ovidius szerelmi elégiáit is megtalálni itt.

X. Lajos és magyarországi Klemencia kézfogója egy XIV. századi krónikában.

És az esküvő egy későbbi krónikában.

---

[1] Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Bp., 1982. 285.o.

[2] Uo., 287-288.o.

[3] Dante: Isteni színjáték. A paradicsom. IX. 1. Neten innen: http://mek.oszk.hu/09700/09759/09759.htm#11 – 2012.VIII.6.

Piast vagy Lokietek Erzsébet, magyar királyné 

(1305-1380.XII.29.)

Károly Róbert felesége Lengyelországból érkezett, a Piast dinasztia sarja volt. Úgy tűnik nem örökölta apjának könyöknyi (innen a Lokietek név, melyen szintén emlegetik Erzsébetet) magasságát, hiszen a Képes Krónika esküvőjét bemutató miniatúráján egy kicsivel még magasabbnak is tűnik férjénél (bár Károly Róbert magasságát nem tudjuk…). 

Erzsébet királyné és Károly Róbert esküvője.

Összesen öt képecskén szerepel a krónikában Erzsébet, amely még életében készült, ráadásul valószínűleg a magyar udvarban, így nincs okunk kételkedni abban, hogy valóban hűen adja vissza a királyné külsejét. Különösen elegáns a megjelenése a házasságát bemutató már említett jeleneten, illetve a következő, öt gyermekével együtt megörökített iniciálén. Az elsőn jól megfigyelhető a királyné profilja: árnyékolt szemei, aranyló copfba font haja. A másodikon szemből ábrázolják, ún. Krüsseler-típusú fejdíszt visel[1] (az ötből 3 képen), ruhája bíborszín, elegánsan egyenes vonalú, alul prémmel díszített. Vállán vörös palástot visel. A művész még arra is ügyelt, hogy Erzsébet 1330. április 17. utáni fogyatékosságát (ugyebár merénylete során a királyné jobb kezéről Zách Felícián ugyebár levágta négy ujját, mikor a férjét védte) eltakarja. 

Piast Erzsébet gyermekeivel, fején a már említett fejdísszel, mely a kor divatja. 

Erzsébet megvédi férjét Zách kardcsapásától, amiért 4 ujjával fizet (Képes krónika)

Az öt portré egyben a királyné ruhatárába is bepillantást enged, sőt fiának születésekor ágyába is, ahol alacsony ágyban fekszik, nyaka alatt rengeteg párnával. A korszak jellegzetes fejdísze adta azt a lehetőséget, hogy a diósgyőri várból előkerült női arc szintén őt ábrázolja, hiszen Károly Róbertnek, majd Nagy Lajosnak kedvelt tartózkodási helye volt a vár. 

Piast (Lokietek) Erzsébet pecsétje.

A királyné 7 gyermeknek adott életet, öt fiúnak és 2 lánynak. Károly Róbertnek azonban nem csak feleségétől született gyermeke, hiszen tudjuk, hogy egy udvarhölgy fattyúnak adott életet, akiről a király bőkezűen gondoskodott, hiszen Kálmán (az Árpádoktól jól csengő név!) győri püspökké lett.[2] Úgy tűnik erkölcsi szempontból ebben az esetben a feleség férje fölött járt, Thuróczy Sába királynőjének Jeruzsálemi bevonulásához hasonlítja azt, mikor Erzsébet mint anyakirályné Rómában jár: „…erényeivel erkölcsi tisztességével és szakadatlan ájtatosságával nagyon fényes csillag módjára tündököl.”[3] Mindenesetre férjét és gyermekeit még életveszélyes helyzetben is védte, mint kiderült Zách Felícián merényletekor. A merénylő a királyra akart sújtani kardjával, mikor Erzsébet kezéről, aki karját védően férje elé emelte, levágta négy ujját, csak a hüvelykujját hagyva kezén. Erzsébetről több olyan feltételes ábrázolás is van, amely nem ennyire bizonyított. Pór Antal a Runkelsteini vár freskóiban vélte felismerni az ott megforduló királynét és  Floridában őriznek egy triptichont, amely valószínűleg Lippo Vanni műve és szintén megörökítette őt.  Erzsébetről van még Erzsébet kvalitásairól mi sem mond többet, mint hogy fia lengyel királlyá emelkedvén anyját küldte oda helytartónak. Piast Erzsébetről mindezek alapján azt lehet kimondani, hogy mind testileg, mind lelkileg kiváló személlyel van dolgunk.[4]

Lippo Vanni oltárképe, egyesek szerint Piast Erzsébetet és András herceget ábrázolják.

Táncoló csoport a Runkelsteini vár egyik freskóján, egyes kutatók szerint a legelöl haladó királyné, Erzsébet.

---

[1] Szende: Piast Erzsébet és udvara (1320-1380). Phd. értekezés. ELTE, 2007. 36.o.

[2] Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Bp., 1982. 341.o.

[3] Thuróczy János: A magyarok krónikája. 134. fejezet.

[4] Arcképéhez van egy egészen új összeállítás: Szende László: Piast Erzsébet és udvara. Phd. Dolgozat. ELTE-BTK, 2007. Ebben a remek dolgozatban olvashatunk Erzsébet külsejéről is, egy ikonográfiai fejezetben.

Kotromanics Erzsébet, magyar királyné (1339/1340k-1387.I.16.)

V. István kun felesége mellett Kotromanics Erzsébetet tartják a középkori királynék közül a legszebbnek. Ennek bizonyítéka - a korabeli kútfők mellett, amelyek szinte mind beszámolnak Nagy Lajos nejének igencsak szemrevaló külcsínéről - az is, hogy a Kotromanics család igencsak rangon alulinak számított egy Szent Lajos francia király családjából és a magyar Árpádoktól származó magyar királynak. Thuróczy szerint Kotromanics Erzsébet „éles elméjű, tehetséges és nem kis megfontoltságú asszony”[1] volt, Monaci Lőrinc szerint: „fejedelmi, jeles nő”.[2] Márki Sándor, aki igencsak nagy tudás és tekintélyes forrásmennyiség elolvasása után írta meg Erzsébet Mária nevű lányának életrajzát csak röviden összegzi: „nagy szépségéről híres”. 

Kotromanics Erzsébet Zárában őrzött koronája, melyet Nagy Lajostól kapott.

Ez esetben azon ritka esetről beszélhetünk, hogy valószínűleg szerelmi házasságról volt szó, Nagy Lajos valószínűleg beleszeretett vazallusának lányába, valamelyik déli végeken tett hadjárata során, mikor találkozott bánjával és annak családjával. A korabeli leírások emellett kiemelik „ifjabb”[3] Erzsébet ambícióit, hatalmi vágyát, mely tulajdonságai azonban csak férje halála után bontakoztak ki és okozták szörnyű halálát. Most nem megyek bele, de elég ismert a történet, hogyan fojtották meg lánya szeme előtt. Ha nem tudod, irány olvasd el Thuróczynál! Ábrázolásokban sajnos nem állunk olyan jól, szépségéről alig kapunk képi bizonyítékot. 

A diósgyőri várból előkerült női arckép, amely talán valamelyik Erzsébet királynét ábrázolja.

Nagy Lajos és felesége 1380 körül készítette el a zárai Szent Simon templom számára a szent ereklyéit tartó csodálatos ezüst ereklyetartót, amely szerencsésen fennmaradt a mai napig. Viszonylagos ismeretlensége ellenére – szerintem erről azért mindenkinek kellene tudnia - az egyik leggyönyörűbb magyar történelmi alkotás, nem mellesleg 260 kilós a szarkofág… 

Erzsébet királyné és három lánya - balról:  Hedvig, Mária és Katalin -, felajánlja a szarkofágot Szent Simonnak.

A tartó ezüstlemezi történeti eseményeket is ábrázolnak, többek között azt, amint Erzsébet siratja apját annak halálos ágyánál, valamint amint három lányával imádkozik Szent Simonhoz. Előbbi kép érdekesebb, nagyon szépen ábrázolja a kibontott – és nem a már Piast Erzsébetnél is megszokott szörnyűséges Krüsseler fejdíszes - hajú zokogó szépséget. A Diósgyőrben előkerült női arcot általában inkább őhozzá és nem anyósához kötik a magyar kutatók. Erzsébet szőke volt, akárcsak elődje, ezt képzeljük hozzá…

Kotromanics Erzsébet sír apja halotti ágyánál, a zárai Szent Simon ezüstkoporsó/ereklyetartó egyik jelenetén. 

Nagy Lajos és Erzsébet a Máriaczelli templom domborművén.

---

[1] Thuróczy János: A magyarok krónikája. 187. fejezet.

[2] Monaci Lőrinc krónikája Kis Károlyról. Bp., 1910. 138.o.

[3] A korban így különböztették meg az „idősebb” Erzsébettől, Nagy Lajos anyjától, Piast Erzsébettől.

Anjou Mária, magyar királynő 

(1371.IV.14-1395.V.17.)

Mária nem a szerencsés csillagzat alatt született hercegnők egyike, habár Magyarország két királynőjének egyike volt (talán nem kell mondanom, hogy Mária Terézia a másik). Uralkodásának öt röpke éve alatt anyukájával közösen lerombolta a Nagy Lajos-i örökség jelentős részét. Süttő Szilárd remek könyvében röviden összehasonlítja Máriát és húgát, Hedviget és szomorúan állapítja meg a források alapján, hogy Mária minden téren pechesebb volt. Sorsát egy pillanatig sem irányította, először anyja uralkodott helyette, elképesztő arroganciával és gőggel, majd börtönben raboskodik és édesanyját a szeme láttára ölik meg. Ezt követően hozzáadják egy nőfaló lenézett grófhoz (akiről ekkor még nem sejteni, hogy császár lesz, hiszen Luxemburgi Zsigmondról van szó). Ráadásul, mint Süttő leírja, külsőre sem volt szemrevaló.[1] Afféle szürke galamb volt csinos és életvidám húga mellett. Monaci Lőrinc, aki személyesen ismerte a királynőt és édesanyját, Erzsébetet, nem győzi  dicsőíteni az akkor 16 éves (a középkorban már felnőttnek számító) Mária jellemét és műveltségét, ám egy röpke utalást az ajánlásban leszámítva nem nagyon szól külsejének szépségéről…[2] Életrajzírója, Márki Sándor szintén így vélekedik, szerinte inkább kedves, gyöngéd volt, korához képest komoly és nem annyira szép.[3] 

Mária királynő nagypecsétje.

Egyébként ábrázolás szempontjából némileg rosszabb a helyzetünk, mint Erzsébet anyakirályné esetében, hiszen Mária már nem szerepel a Képes krónikában. Ugyanakkor ábrázolásokból nem állunk nagyon rosszul, ott a már említett zárai Szent Simon ereklyetartó, melyen anyjával és testvéreivel (ekkor még él nővére Katalin, ezért vannak hárman gyermekek). Balról jobbra (legalábbis nagyság szerint így logikus) látható Hedvig, Mária és Katalin, amint térdelve imádkoznak a szenthez anyjukkal. Az ábrázolás a még gyermek Máriát mutatja és egyébként sem figyelhetünk meg különösebb egyedi jegyeket. Ugyanakkor úgy tűnik - bár az azonosítás némileg bizonytalan -, hogy lehet egy másik Mária ábrázolásunk is. Pór Antal úgy vélte, hogy a Runkelsteini kastélyban található freskók közül néhány a magyar királyi család tagjait is megörökítette, amelyet a képen található magyar anjou címerpajzsok jeleznek, meg az, hogy Nagy Lajos felesége, Erzsébet járt itt.[4] Az elmélet nem teljesen bizonyított, de meglehetősen átment a magyar művészettörténetbe és úgy gondolom a címer elég meggyőző igazolás. Szóval itt egyik jelenetben Pór a labdázó Mária hercegnőt vélte felismerni. Ha ez igaz, akkor mindkét lány, Mária és Hedvig vörössesszőke fürtöket örökölt, tekintve az Árpád ősöket, valamint anyjuk szőkeségét, ez nem is meglepő. 

A Runkelsteini kastély labdázást ábrázoló freskója, zöldeskék ruhában, fején koronával talán Mária.

Egyébként akármelyik is a két labdázó lány közül Mária (minthogy a szemből baloldali nőalak mögött egy az ifjú luxemburgi Zsigmondra hasonlító vörös férfi áll, ő lehet Mária és a labdával ábrázolt Hedvig, bár a Szalay-Baróty féle A magyar nemzet története a Mária mögött kettővel álló lányt tartja Hedvignek[5]), nem lehet azt mondani, hogy csúnya lenne. Alkatra ez nem is túl valószínű, hiszen minden irányból kiváló géneket. Arcáról van még egy különleges ábrázolás, hiszen a Gimesi-Forgács családnak adott címerben minden bizonnyal szintén a királynő arca néz ránk vissza.

A Forgács család címere, benne Mária királynő koronás feje.

Márki úgy véli, hogy inkább csak Hedviggel összehasonlítva volt kevésbé szép.[6] Összevetve azonban testvérével a képen is Hedvig a megnyerőbb, ruhája kihangsúlyozza kecsességét, Máriánál ez nincs így és a tartása sem olyan fenséges. Valószínűleg szegény rosszsorsú (lóról leesve hal meg terhesen, magával rántva a halálba meg sem született gyermekét) Mária úgy tűnik belső szürkeségéhez külső átlagosságot kapott a sorstól. Talán mondani sem kell, hogy még halála után sem volt szerencsés, Váradon nem maradtak fenn királysírok, csak töredékek és ha csak egy új ásatás nem hoz váratlan eredményeket, őt sem láthatjuk többé. 

Thuróczy krónikája így ábrázolja Máriát majdnem 1 évszázad távlatából. Vajon mennyire stimmel?

---

[1] Süttő Szilárd: Az Anjou-Magyarország alkonya. Szeged, 2003. 317.o. – Sajnos most nincs nálam a könyv a könyvtárból és beszerezhetetlen, ezért nem tudtam megvenni, így oldalszámot nem írok. Elhagytam a jegyzetet… De ott van, esküszöm és pótolom, ha kihoztam. Érdemes elolvasni, fantasztikus monográfia és forrásbázis a kétkötetes mű. Mélységes tisztelet Süttőnek érte.

[2] Monaci Lőrinc krónikája Kis Károlyról. Bp., 1910. 134.o. Így ír:  „… felséges szép asszonyom, királynék dísze, virága, a te Magyarországodnak szép csillaga…”. Egyébként a Máriának is dedikált mű a következő jelzőktől hemzseg Máriára és anyjára utalva: gyönge, hiszékeny, síró, ijedt…

[3] Márki Sándor: Mária Magyarország királynéja. Bp., 1885. 26.o.

[4] Legújabban Piast Erzsébet ikonográfiája kapcsán foglalkozott vele: Szende László: Piast Erzsébet és udvara. Phd. Dolgozat. ELTE-BTK, 2007. 37-41.o. Ő úgy véli, nem Erzsébetet és családját ábrázolja.

[5] http://mek.oszk.hu/00800/00892/html/doc/c300042.htm Sajnos a Runkelsteini vár freskóin feltűnő személyek azonosítása zavaros a magyar irodalomban, a külföldiek meg nem ismernek el bennük magyar szereplőket.

[6] Márki Sándor: Mária Magyarország királynéja. Bp., 1885. 54.o.

Anjou (Szent) Hedvig (Jadwiga), lengyel királynő 

(1373/74-1399.VII.17.)

Nagy Lajos másik lánya, aki a sors fintora által lengyel királynő lett (eredetileg ő lett volna a magyar örökösnő és Mária a lengyel!) egészen más jellem volt, mint meglehetősen szürke nővére. Élénk szellemű, kedélyes nő volt, élete tele volt romantikus és szellemes kalandokkal, ami azonban nem jelentette azt, hogy életvitele ne lett volna kifogástalan. Utóbbit jelzi, hogy a lengyelek már halála után szentnek tartották (noha csak 1997-ben lett hivatalosan az), sőt a Wawel székesegyházának oltára alá temették. Egyébként ennek köszönhetően az elmúlt két évszázadban többször is kiemelték csontjait és meglehetősen sokat tudunk a külsejéről. Még a XIX. században Jan Matejko híres lengyel festő királyportréi megfestése során kinyittatta a sírt, hogy minél hitelesebben örökíthesse meg Hedviget. 

Matejko rajza Hedwigről, amely csontozatán és koponyaformáján alapul.

A csontok alapján Hedvig meglehetősen erős testalkatú és nagyon magas nő volt, legalább 175-182 centiméteres.[1] Mondani sem kell, hogy ez még ma is magas, nemhogy a középkorban, bár az csak mese, hogy akkor 20-25 centivel alacsonyabbak voltak az emberek.[2] Csontjai ugyanakkor nőiesen keskenyek, nem robosztusak, nem is sportosak. Mindenképpen figyelemre méltó asszony lehetett. 

Hedvig koponyája

Testén nem volt rendkívüli – legalábbis csontokban kimutatható - elváltozás, csupán medencecsontja keskeny és magas volt, ami megnehezítette a szülést (ebbe is halt bele 25-26 évesen) és az orvosszakértők szerint csontok alapján 28 évesnek lehetett halálakor, ami kicsit eltér a történeti adatokból kihámozható 25-26 évtől.[3] Márki a Dlugoss és más krónikások leírások nyomán egyszerűen vakító szépségnek tartja.[4] A krónikák leírását a királynő szépségéről tehát nincs okunk nem elhinni, és egy roppant magasnak számító 180 centiméter magas, arányos testalkatú, nőies idomú és szőke-szőkésvörös királynőt adtunk Lengyelországnak, akire mindkét (sőt a litvánokkal három) nemzet büszke lehet.

Hedvig pecsétje egy meglehetősen jó alkatú, igencsak darázsderekú nőre enged következtetni,
amely hasonlít a labdázó runkelsteini freskóalak felépítésére (lásd.: Máriánál).

Hedvig királynő sírköve ugyan XX. század eleji, de szintén a csontok alapján készült, fantáziával megspékelve. 

---

[1] http://www.kryminalistyka.fr.pl/forensic_groby_jadwiga.php - Letöltve: 2012.VIII.10.

[2] http://mult-kor.hu/cikk.php?id=10842 – letöltve: 2012.VIII.10.

[3] http://www.kryminalistyka.fr.pl/forensic_groby_jadwiga.php - Letöltve: 2012.VIII.10.

[4] Márki Sándor: Mária Magyarország királynéja. Bp., 1885. 54.o

Anjou Johanna, nápolyi királynő 

(1326-1382.V.22.)

Ha létezik ördöginek tartott királynő a magyar történelemben, az kétségtelenül ő. A magyar krónikák mindennek tartják, csak fehér embernek nem. Az kétségtelen, hogy Nagy Lajos királyunk testvérének és saját férjének megöletésében komoly szerepe volt, még ha ma már nem is tekintik közvetlen részesének. 

Johanna királynő pecsétje.

Az őt regényében rehabilitáló Passuth, aki komoly kutatásokat végzett könyvéhez, így ír róla: „A fekete köntösben még karcsúbb, még lányosabb volt, szépségének teljében, átszellemült, különös asszonyalak. Arcán nem volt pirosító, illat sem áradt belőle, fekete csat fogta át övét, s kesztyűtlen keze aléltan csüngött le.” majd később az idősödő, de mégis időtlen szépségről: „Fekete köntöse kiemelte arcának fehérségét, a főkötőbe szorított haj megadta szépségének a keretet.”[1] Szépségét minden kortárs elismerte[2], ahogy intelligenciáját és politikai képességeit is. 

Johanna uralkodói díszben, kendője alatt ugyanolyan haját leszorító sapkácskát visel, mint a Giotto-féle képen.

Magyar szempontból nézve a kép persze sokkal sötétebb. Férjéről, Andrásról rágalmakat terjeszt[3], szeretőket tartott a kezdődő reneszánsz jegyében, védelmébe vett a férje meggyilkolásában bizonyosan bűnös elemeket, stb. A nápolyi udvar meglehetősen erkölcstelen hírben állt ekkor már, szemben a 50-100 évvel korábbi aszkéta életvitellel és telítve volt intrikával. Maga Johanna sem volt a középkori egyház követendő példája, még második férje, Tarantói Lajos is nyilvánosan kurvának nevezte, aki kerítőket tart és éjjelente férfiakat vezetnek fel hozzá…[4] Johannáról van egy igencsak szép freskónk, amelyet néha Giottonak, néha valamely követőjének tulajdonítanak. 

I. Johanna Nápoly királynője, állítólag Giotto freskója.

Johannáért, mint a művészeteket pártoló uralkodóért rajongtak korának művészei, mint Boccaccio, aki diplomatája is volt a királynőnek, továbbá szerelme Johanna egyik udvarhölgye volt. A talán Giottohoz köthető freskó egy valóban nagyon szép alkotás, egy szemrevaló hölgyről. Dús keblű, szépen metszett arcú nő, akinek egész lényén az elegancia uralkodik. Sok írót megfogott a veszélyes szépség eme mintapéldánya, Alexandre Dumas Johannáról írt regényében szintén képtelen fékezni nyelvét: Tiszta arcél, nagy fekete szemek, homloka nemes, haja ragyog, akár a holló szárnya, finom vonalú száj, arca gyönyörű, magas és karcsú, de nem sovány.[5] Egy firenzei freskón is láthatjuk Johannát, amint oltár előtt tédel, fején koronával és legnagyobb meglepetésünkre egyáltalán nem hollószínű a haja, hanem aranysárga. Szóval nem tudom, honnan szedte regényéhez Dumas a feketét. Más, igaz halála után készült képek is szőkének mutatják. A hatalom megszállottjaként ehhez méltó halált halt, hiszen ugyanolyan halált halt, mint ártatlan férje, megfojtották.

A firenzei Santa Maria Novella freskója, melyen Johanna királynő látható aranyfürjeivel, fején koronával.

Johanna királynő, egy XV.- századi Boccaccio mű miniatúráján.

---

[1] Passuth László: Nápolyi Johanna. Bp., 1968. 119.o. és 317.o.

[2] Az Encyclopadeia Britannica szerint is intelligens és szép volt: http://www.britannica.com/EBchecked/topic/304205/Joan-I

[3] Dümmerth: Az Anjou-ház nyomában. Bp.,1982. 396.o. – Firenzének írt férje szerelmi találkáiról…

[4] Pór Antal: Nagy Lajos. Bp., 1892. 70. lábjegyzet.

[5] http://www.gutenberg.org/files/2750/2750-h/2750-h.htm

Folytatás és lezárás következik -majd valamikor-, az utolsó 130 év híres-hírhedt királyi nőalakjaival, közte Cillei Barbarával és Beatrix királynővel.