Költők és csatatér 1. -Janus Pannonius

Költők és csatatér 1. - Janus Pannonius

Sok költőnk nevezetes arról – érdekes, hogy ez inkább a versfaragókra jellemző és nem mondjuk a regényírókra -, hogy egyben katonaként is megállta (?) a helyét. Néhány költőóriásunk háborús  pályafutását szeretném majd néhány részben bemutatni, mivel általános tájékozottságunk rendszerint nem kielégítő és semmiképpen sem hiteles. Petőfi hős katona mivoltját („Egy gondolat bánt engemet ágyban, párnák közt halni meg” stb.) szinte mindannyian ismerjük, holott az ő 1848-49-es működése legalább annyira negatív, mint pozitív ezen a téren. Egyáltalán nem volt alkalmas honvédnek. Nem fizikailag, hanem mentálisan. De ez egy másik történet. Nyitányként inkább időrendi sorrend miatt Janus Pannoniust választottam, aki egyben a magyar irodalom első igazán jelentős alakja.

Janus Pannonius Mátyás király kegyéből került a gazdag pécsi püspökség élére, miután elteltek tanulásának (és reneszánsz életvitelének) itáliai évei . Így 1459-től a magyar vallási és egyben politikai elit tagja, aki évekig Hunyadi Mátyás legszűkebb környezetéhez tartozott.

Ellentétben a demokráciák elitjeivel, a középkorban a hatalom fájáról nem pusztán gyümölcsöt lehetett szakítani, hanem hullhatott onnan alá gond is bőven. Magyarországon a főurak és főpapok amellett, hogy valóban hatalmas vagyonokat szerezhettek (érdemmel, házasodással és nem erkölcsös úton egyaránt), ám ezért vészhelyzetben, ellenszolgáltatással tartoztak a hazának, elsősorban azzal, hogy maguk tartoztak vagyonukkal és vérükkel védeni azt. Amennyiben nem teljesítették kötelességüket, az ország törvényei szerint elveszítették minden vagyonukat! E feladata alól így Janus sem húzhatta ki magát, annál is kevésbé, hiszen fiatal volt Mátyás 1463-64-esboszniai hadjáratainak idején, 30. évét taposta csak. Azt sem szabad említetlenül hagyni, hogy a tankönyvek csupán annyit mondanak el Jánosunkról, hogy sokat betegeskedett. Ez igaz ugyan – bár inkább 1466 utánra jellemző -, viszont azt nem emelik ki, hogy igencsak erős testalkatú volt.[i] Ha rátekintünk a nemrég rekonstruált arcképére, akkor sokkal inkább egy verőlegénnyel, mint egy finom lelkű költővel találjuk szemben magunkat. Tehát semmi oka nincs annak, hogy katonai szolgálatra alkalmatlannak aposztrofáljuk.

Janus Pannonius koponyájáról készült rekonstrukciós arc

Mindezek ellenére a katonalét nem nyerte el tetszését. És folyamatosan kibújt kötelezettsége alól. Egyik legjobb példája az ócska kifogásoknak a következő verse:

MENTEGETŐZIK, HOGY NEM ELEGYEDIK A HARCBA

Bajnok urak, mikor én a királyt táborba kisérem,
Nem kell gyávának szidnotok engem azért, Mert magam ellenségre kivont karddal sose rontok, Nem kuszom ostromlott vár meredek falain És rest nézőként szemlélem a más veszedelmét: Nem félelmem tart vissza, csak érdeketek. Minden férfi dicső, nem múló hírnevet óhajt, Így lesz a seb könnyű, kedves a hősi halál. Ám ha a költő is harcol s odavész a csatában, Hősi halálotokat versbe ki szedje vajon?[ii]

Aligha hihetjük, hogy azokat a „bajnok urak”-at, harcban edzett közép- és kisnemeseket, viharvert zsoldosokat, akik Mátyás seregében szolgáltak, kielégítette egy efféle magyarázat… Nem valószínű ezek után, hogy az Itáliában az élet édes oldalát jobban kedvelő költő nagy becsületet nyert előttük. Igaz egy Vitéz Jánosról sem tudjuk, hogy valaha is katonái élén ténykedett volna. Igaz, ő versekben nem is hősködött, ellentétben Janus-szal. És persze Vitéz jóval idősebb volt már ekkor, ráadásul kivételes képességű diplomatának bizonyult az évek során. A magyar püspököktől azonban rendszerint elvárták az ország védelmét. Muhinál két érsek és három püspök, Várnánál kettő püspök, Mohácsnál mindkét két érsek, valamint öt püspök esett el. Tehát azok a kommunista-szocialista nézetek, hogy ezek a püspökök csak a saját pénzeszsákjaikat töltötték és az országért soha semmit nem tettek, igencsak alap nélküliek.

Janus nem ilyen volt. A táborban arról elmélkedett Galeottohoz írt epigrammáiban, hogy „jobb lett volna talán vissza se térni soha”.[iii] Az időjárás neki hideg (gyakran él a már Ovidius korában is megénekelt szkíta-szarmata fagyról), nem harcra való.

Máskor meg is rója királyát, hogy télen nem kellene háborúzni, hiszen hideg van:

„Jobb, ha pihensz a hidegben s táborozásra csak akkor
 Gondolsz, hogyha beáll újra a szép kikelet.”[iv]

Vagy az a baja, hogy a király sokáig van távol (amivel nyilván az udvari befolyása, hála nagy katonai hősiességének nullára redukálódott):

„Négyszer telt meg a hold, négy hónap telt el azóta,
 S még ma se zenghetjük boldogan: itt a király!
Vissza mikor tér hát!”[v]

Mantegna férfiportréja, amely valószínűleg Janust ábrázolja 

Mátyás azért talán mégsem kérhette ki ellenfeleit arról, mikor alkalmas az idő a háborúra!? Hiába, Itáliában másféle módon hadakoztak akkoriban. Az a totális háború, amit a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal folytatott, csak nagyon távolról emlékeztetett azokra kis csetepatékhoz, amelyeket az olasz államocskák vívtak egymással.

Nem állíthatjuk, hogy ne próbálkozott volna, de kétségtelen, hogy noha a harchoz küldtek neki pajzsot is,[vi] a rengeteg fennmaradt írásai között egy sem említi, hogy valaha is tényleges összecsapásban vett volna részt. Úgy tűnik, betegség okán, vagy más kifogással, de mindig a táborban maradt. Tulajdonképpen erre a következtetésre jutott már Huszti is (Teleki nyomán), kijelentve, hogy azon elmélet, mely szerint tényleges katona lett volna, tarthatatlan.[vii]

Az kétségtelen szintén, hogy az Itáliából – azaz jó messziről – nézve tetszett neki a török elleni harc, gyakran beszélgettek Galeottoval és itáliai cimboráival a török ellen majd végrehajtandó, soha be nem következett hőstetteikről. ám amikor a háború tényleges borzalmaival szembesült, akkor a gyomra nem bírta azt sem fizikailag, sem lelkileg. Nem volt egy Kinizsi, aki török holtestekkel lejt harci táncot az ellenfél tetemei felett.

Ugyanakkor értékelte – és valószínűleg irigyelte – azokat a kemény harcosokat, akik megnehezítették az oszmán térhódítást, hiszen például Szobi Péterről[viii], vagy Móré Györgyről[ix] sírfeliratot is írt.

Érdekes az a fajta önsajnáltatás, amely „A Lázbeteg Janus a táborozó Balázsnak” címmel ismert. E remekműben arról fanyalog, hogy neki a betegségben szenvedő Janusnak milyen rossz, míg a táborozó katonák dőzsölnek: „jókat alusztok”, „cifrán lakozol”, „csak mosolyogtok, amint száll tovazúgva a nyíl” stb.[x] Úgy látszik időnként elfelejtette, hogy a táborozás nem egészen ilyen.

Amikor a táborban vérhast kapott, még nem érezte ilyen örömtelinek a katonasort:

„Persze, te azt hiszed, itthon vígan töltöm időmet...
Már pedig azt se tudom, holnapig élek-e még.
Löttyed a gyomrom, vér kavarog ki híg ürülékkel,
Harmadnapja emészt gyors lobogással a láz.”

Összefoglalva, mindig neki volt rossz és másnak jó.

Úgy tűnik az a kezdeti lelkesedés, hogy „nem remegek, ha gyors paripán száguld, s nyilat ont a pogány”,[xi] gyorsan eltűnt a betegségek és a rideg tábori valóság ködében. 1466 után már valójában esélytelen lett jóvátenni a két évvel korábbi kiesést. Ettől kezdve Janus tüdőbeteg, amely alkalmatlanná is teszi a szolgálatra. A magyar főurak között nem szerezhetett így becsületet, a verseket meg nem értékelték.

Janus idegen maradt Magyarországon, amint ezt Huszti megjegyzi[xii] és tökéletesen igazoltnak látjuk. A magyar nemesség zömének sem kedve, sem lehetősége nem volt humanista olaszt játszani. A főurak még Mátyás allűrjeit is nehezen viselték. Nem értették, miért költ a király olyan dolgokra, amelyek nem az ország védelmével kapcsolatosak.

Janus csodabogár volt a magyar elit palettáján: püspöknek nem volt elég keresztény (kigúnyolta barátját, Galeottot, amiért Rómába zarándokolt), politikusnak nem volt elég rafinált, katonának elég harcias. És persze szerencsés sem, hiszen ha belekeveredik legalább egyszer egy kis összecsapásba és a bizonyára rendelkezésére álló megfelelő fegyverzet és védőfelszerelés megóvja őt ebben, akkor alighanem elolvadhatott volna a magyar urakban az a fenntartás, amellyel az itáliai „kegyenc”-et fogadták. 

A békéért persze nem csak ő, hanem a harcban edzett magyar urak is imádkoztak, de ez a török szomszédságában hiú ábránd maradhatott csupán:

Békéért

Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké
Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos
Földre királyi szemed, hol Mars dühe féktelenül dúl,
És hosszú pusztító háboru irtja a népet.
Adj nékünk most már, ó, legkegyesebb Atya, békét,
Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.[xiii]

A Mátyás elleni lázadást követő menekülést már nem viselte el a korábban robosztus alkatú költő.

Felhasznált irodalom:

Huszti József: Janus Pannonius. Bp., 1931. Elektronikus kiadás:
http://mek.oszk.hu/08000/08091/08091.pdf
Janus Pannonius összes munkái. Bp., 1987. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/06700/06722/06722.pdf
National Geographis cikk az arcrekonstrukcióról:
http://www.ng.hu/Tudomany/2009/07/A_mi_Janusunknak_csak_egy_arca_van

---

[i] Huszti 1931, p. 30.

[ii] JPÖM, 365. sz. epigramma

[iii] JPÖM, 370. sz. epigramma

[iv] JPÖM, 371. sz. epigramma

[v] JPÖM, 375. sz. epigramma

[vi] JPÖM, 402. sz. epigramma: „Pajzsot küldtél, ám ha dzsidát küldesz nekem, akkor

   Phoebust elhagyom én, s Mars katonája leszek.”

[vii] Huszti 1931, p. 164-165

[viii] JPÖM, 400. sz. epigramma

[ix] JPÖM, 403. sz. epigramma

[x] JPÖM, 22. sz. elégia

[xi] JPÖM, 28. sz. epigramma, amely a „Mikor a táborban megbetegedett” címet kapta.

[xii] Huszti 1931, p. 178

[xiii] JPÖM, 459. sz. epigramma

Mátyás király török zsoldosai

Gyakorlatilag minden magyar ismeri Hunyadi Mátyás legendás Fekete seregét, hiszen általános iskolás korunkban már hallunk róla mesékben, majd a történelmi tanulmányok foyamán. A történészek fantáziáját szintén megmozgatta ez a XV. században nagyon sikeres és kissé rejtélyes alakulat. Bár voltak kutatók, akik szerint a Fekete sereg túlnyomóan magyar volt, mára azért elfogadott lett, hogy maga a klasszikus értelemben vett zsoldos had – de nem Mátyás egész hadserege – inkább cseh és német katonákból állt. Ugyanakkor célszerű a Fekete sereget nem összekeverni Mátyás hadseregével, amelynek csupán egy része – mégpedig kisebb része – volt. A haderő zömét ugyanis kétségtelenül a magyar korona fennhatósága alatt lévő területekről származó harcosok adták, akik nyelvileg ugyan sokfélék voltak, de magyarságuk az adott korban aligha volt megkérdőjelezhető, hiszen ez nem nyelviséget jelentett akkkoriban elsősorban. Mátyásnak voltak rác huszárai, felvidéki szláv és német zsoldos gyalogosai, székely könnyűlovasai, jól képzett magyar nehézlovasai, és meglepő módon török csapatai is.

Mátyás király, a Thuróczy krónikában

Most ez utóbbiakról írnék pár szót.

Mátyás mindig szívesen fogadta, ha ellenségei meghódolnak és csatlakoznak hozzá, ezáltal erősítve meg saját erejét. Az uralkodói kegyesség így még hasznára is vált. Elég ilyen esetként olyan jeles parancsnokokat sorolni – akik sok esetben egyébként a haramia és a katona fogalma közé sorolandóak -, mint Hag Ferenc, Svehla vagy a legismertebb: Giskra János.

A király 1463 karácsonyán tett szert török zsoldosokra, mikor Jajca megadta magát kéthavi ostrom után 1463. december 26-án. A török helyőrség parancsnoka, Juszuf harambég személyesen ment át tárgyalni a feltételekről Mátyással. Eleinte a török parancsnok szabad elvonulást kért a várért cserébe - minden vagyontárgyukkal és foglyukkal -, de Mátyás a foglyok kérdésében semmiképpen sem engedett, hiszen állítása szerint az ő kiszabadításukra érkezett. Végül az a megállapodás köttetett, hogy a török őrség azon része, amelyik beállna Mátyás katonái közé zsoldért, az megteheti, aki nem, az pedig elvonulhat vagyonával.[1] Mátyás maga így ír arról, hogy miért ajánlotta fel a török katonáknak a zsoldba állást: 

„… Körülbelül négyszázan maradtak meg [a védők]; aki közülük harcképes és fegyverforgató volt, azt magammal vittem, hogy mint szolgáimnak jó hasznukat vehessem.”[2]

Egyébként jellemző rá, mint emberre, hogy az ellene oly sokáig hősiesen kitartó török helyőrség katonáit értékelni tudta. Mindenféle bosszú, vagy kegyetlenség távol állt a katonakirálytól, hiszen tudta, az ember könnyen kerülhet hasonló szituációba hadviselés közben. Érdekes adalék Jajca elfoglalásához, hogy a török oldal történetírói elfeledkeznek arról, hogy milyen sokáig védte is a várat Juszuf, mivel árulónak írják le őt (ez tulajdonképpen igaz), aki gyorsan (ez viszont nem igaz) átjátszotta a várat a magyaroknak.[3] Nem csoda, ha Juszuf harambasa nem akart visszatérni szultánjához, bármilyen hősiesen is harcolt, hiszen a nagy fontosságú vár eleste után minden bizonnyal ő lett volna a bűnbak.

De nem csak Jajcából kerültek át török katonák a magyar oldalra, hanem a környező várakból is, amelyek a fő erősség eleste után gyorsan megadták magukat. Ilyen vár volt Zvecsaj is, amelyet a később történetét megíró szerb származású janicsár, osztrovicai Konstantin Mihailovic védett 50 janicsárjával és 30 egyéb harcossal.[4] Ő így ír arról, mi történt a megadás után:

„Jajczából és Zvecsajból csak igen kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás a maga számára akarta őket megtartani. Én dicsértem az istent, hogy becsülettel megint keresztény uralom alá jutottam.”[5]

Gentile Bellini rajza egy XV. századi janicsárról

Sajnos a Mátyáshoz pártolt törökök közül mindössze kettőt ismerünk „név” szerint, egyik a már említett jajcai vár parancsnoka, Juszuf harambasa,[6] a másik pedig maga Konstantin Mihailovic janicsár. Utóbbi esete egyben jelzi, hogy nagy igazsága lehet B. Szabó Jánosnak, mikor arra gondol, hogy ezek a helyőrségek igen jelentős részben nem szó szerint értendő törökökből álltak, hanem nagyrészt inkább különféle balkáni népekből, elsősorban szerbekből.[7]

Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:

„A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte.”[8]

A gyakran tévedő olasz ez esetben igazat mond, hiszen Thuróczy is megerősíti:

„A török császárnak összes katonáját, akiket e váraknak őrzésére udvarából rendelt oda [Boszniába], s akiket a magyarok kardja el nem pusztított, kegyébe és fennhatósága alá fogadta, ragyogó bíbor ruhába öltöztetve magával hozta őket; pompás és újfajta győzelmet aratott.”[9]

 

Jajca vára a fellegvárral

A koronázás dicsfényét emelő törökök sorsa sajnos számomra egyelőre ismeretlen. Minden bizonnyal harciasabb feladatokat is kaptak azért. Ostrovicai Konstantinról tudjuk, hogy csak rövid ideig szolgálta Mátyást, aztán tovább állt Lengyelországba. Mindenesetre egy korabeli leírás szerint marcona harcosok voltak ezek, akik jó szolgálatot tettek a magyar uralkodónak. Létszámukról a Bonfini által említett 200 fő elfogadhatónak látszik, hiszen Mátyás levele a 400 magát megadó jajcairól nem áll ezzel ellentmondásban. Esetleg valamivel több lehetett a más várakból átállókkal, de mindenképpen pár százra saccolható. Ezek lovasok voltak, mint Bonfini állítja, így alighanem könnyűlovasként alkalmazta őket a későbbiekben. Sajnos további sorsukra nézve egyelőre nem találtam sem okleveles, sem krónikás adatot, de lehet csak elkerülte a figyelmemet. Az biztos, hogy még 18 évvel később,1482-ben is voltak török zsoldosok Mátyásnál, hiszen Hainburg bevétele után ezt tapasztalta Galeotto Marzio a magyar király táborában:

„…különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban”[10]

Jegyzetek:

[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. p. 412.

[2] Mátyás király levele II. Pius pápához, 1464.I.27. In.: Mátyás király levelei, 1460-1490. Bp.: Szépirodalmi, 1986. p. 25.

[3] Nesri: Az Oszmán-ház története. In.: Török történettírók I. Bp., 1893. p. 68.

[4] Egy janicsár emlékiratai vagy Osztrovicai Konstantin török krónikája. In.: Thallóczy: Jajcza (bánság, vár és város) története, 1450-1527. Bp., 1915. p. 321.

[5] Uo. p. 322.

[6] Juszuf nevét Konstantin Mihailovic őrizte meg, a magyar és nyugati forások egyszerűen tisztsége után harámbégnek nevezik. Lásd: Konsztantin Mihály török krónikája a XV. századból. In.: Századok, 1876. p. 419.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.

[8] Bonfini, p. 412.

[9] Thuróczy: A magyarok krónikája. Bp.: Osiris, 2001. p. 329.

[10] Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. Bp.: Lampel, 1901. p. 40. Elektronikus kiadása: http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.pdf - letöltve, 2012.III.17-én.