Hun lovasok Egyiptomban

Még mielőtt valaki eldobná kezéből a fánkot, és nyugtató gyanánt egy szeszesüvegért hajolna, közlöm, hogy nem áll szándékomban arról értekezni, hogy Sumer után az ősmagyarok megalapították Egyiptomot is. Hiszen minden épeszű, történelemben kissé járatos egyén tudja, hogy egy Tamás nevű srác alapított országot a Nílus-völgybe, kinek családneve Egyip volt, így alapítója: Egyip Tomi. Hahaha.

De viccet félredobva, hunok valóban jártak Egyiptomban, igaz nem hódító seregként, hanem éppen Róma védelmezőjeként. Ez minden kétségen felüli, egymástól független források által megerősített tény 1976 óta. Ebben az évben ugyanis Egyiptom Qasr Ibrim nevű romvárosának ásatása során három kopt nyelven írt Kr.u. 450 körül-re datált[1] papiruszlevelet találtak a régészek. Qasr Ibrim ma Egyiptomban található, ám klasszikus értelemben a térség már nem az, hiszen az ókorban ezt a vidéket már Dodekaszkhoinosznak (mivel 18 mérföld hosszú volt) vagy Alsó-Núbiának hívták. A térség afféle határvidék volt, amely állandó viták tárgyát képezte a Római Birodalom és Meroé núbiai királysága között. A rómaiak 298 körül feladták a területet,[2] majd Meroé is elpusztult. Mindemellett a határvidék jelleg fennmaradt.

A levelek ma a Kairói Kopt Múzeumban vannak, és egy bizonyos Viventius nevű római írta őket, aki tribunusi rangot viselt. Mint a levélből kitűnik, őt bízták meg azzal, hogy a római határtól délre élő egyik núbiai törzs fejével békét és szövetséget kössön, miután az egyiptomi seregek főparancsnokát más kötelezettségei elszólították.

Egyiptom diocesis az V. század elején (wikipedia)

A levelek nehezen érthetőek, itt-ott töredékesek, de számunkra ez most kevéssé érdekes. A minket érdeklő levél szövege gyenge fordításban a következő:[3]

„Én, Viventius, a hűséges tribunus, akit az összes egyiptomi határon lévő[4] római katona fölé helyeztek, ezt Tantaninak, az Anouba[5] nemzet törzsfőnökének[6] írom.

Üdvözlet az Úrban![7]                

Uram – a Comes domesticorum[8] és az Egyiptom diocesisben[9] állomásozó katonák comese[10] -, engedélyt adott nekem, hogy jelentsem neked:

Azért jött Aszwanba és Philaebe,[11] mert találkozni kívánt veled, de mivel sok hun,[12] unnokar[…][13] és más katona [jött velünk?], a városok nem tudták befogadni őket, és mivel a széna elfogyott [kénytelen volt távozni?], noha még négy napig maradtunk, tudván, hogy a császár[14] küldeni fog nekünk. Ez kényszerítette arra – és más ügyekkel is kellett foglalkoznia -, hogy a sokasággal északra vonuljon [mielőtt találkozott volna veled].

Ő elfogadja a békét és barátságot, melyet megkötöttünk. Ami engem illet, engem hagyott itt, hogy esküt tegyek veled annak érdekében, hogy kölcsönös és értékes béke legyen közöttünk. Uram írt a császárnak, és neked, a nemes-szülöttnek is, valamint […]li levéltárosnak.[15]

Amikor megkapod ezt a levelet, kérünk, jöjj el hozzánk, és mindent szükséges dolgot megcselekszünk, hogy létrejöjjön a béke.

Én magam imádkozom, hogy láthassalak – ha csak egyszer is -, mert az uram, a Comes, megparancsolta, hogy találkozzam veled.

És…Pakhom atya… ezen a helyen…téged nagyon szeretne…szereti az igazságot…[16] Búcsúzom az Úrban:

Szeretett testvérem…”    

A levél hátoldalán:

„Adják át Tantaninak, az anoubák törzsfőnökének, Viventiustól, az Egyiptomban lévő összes katona, hű tribunusától.”

Röviden tehát egy béke- és szövetségkötési tervezet bontakozik ki szemünk előtt a rómaiak és az anoubák törzsének főnöke között az V. század közepéről. Viventius a római csapatok egyiptomi vezére volt, akinek egységei között feltűnnek a hunok és egy bizonyos [h]unokar… nevű csoport. Bár a szó eleji „h”-betűt a görögök nem írták ki, de az világos, hogy az ounnos a hunokat jelenti. Sokkal problematikusabb a töredékesen maradt [h]ounokar… szó.

Elsőként a hunokról pár szó. Voltaképpen egyáltalán nem meglepő, hogy az V. század római seregében hunokra bukkanunk, hiszen hol zsoldosként találkozunk velük, hol kisebb-nagyobb hun csoportok települnek be a birodalomba. Ezen papirusz előkerüléséig azonban Egyiptomból nem ismertünk hun egységet. Nincs tudomásunk róla, hogy mikor kerültek hun csapatok Egyiptomba, de úgy vélem, valamikor közvetlen 411 után (ennek kifejtését lásd majd a hunokar-probléma kapcsán), esetleg 430 táján kerülhetett erre sor. Annyi bizonyos, hogy az IV-V. század fordulóján összeállított Notitia Dignitatum egységlajstromán a diocesisben még nem szerepelnek hun segédcsapatok, ellenben vannak vandál, szarmata, arab lovas alakulatok.[17]

Most teszünk kitérőt a hunokar-kérdésre. A hunokar szócska kiegészítésére két megoldást találtak a történészek. Az elsőt könnyebb lezárni, így azzal kezdem. Az FNH-féle kiadás kommentárjában felmerül az az ötlet, hogy itt a hunnokarp szó volt eredetileg, azaz olyan karp, karpodák csoportok, akik beolvadtak a hunokba. Bár Török László emellett teszi le a voksát[18] (és az valóban érthetetlen lenne - de közel sem példátlan -, hogy a hunok mellett miért sorolnák fel a hunnogarde-t külön, ha azok hunok), több probléma vetődik fel elfogadása esetén:

1.      a hunnokarp összetétellel sehol másutt nem találkozunk, és a Török által hozott Zosimus-féle párhuzam sántít: „nam Scyrus et carpodacas permistos Hunnis propulsavit”[19] Tehát valóban ír Zosimus 381-es évnél karpodákokról, akik hunokkal keveredtek, de nem ír hunnokarpokról.

2.      A karpok Zosimusnál már eleve elszigetelten fordulnak elő, hiszen a dák karp csoportokról, mint önálló entitás, nem hallunk a 300-as évek eleje óta (még Ammianus Marcellinus sem említi őket!), mikor a rómaiak több sikeres hadjárat után megsemmisítik őket, maradékukat pedig beköltöztetik és szétszórják a birodalom területén.[20]

Szóval ez az elmélet szép, de a karpok létéről 310 és 450 között mindössze egy adat van, amit ráadásul egy jóval későbbi történetírótól. A másik alternatíva, amit Török is említ egyébként sokkal logikusabb.

Hun könnyűlovas (Osprey - Warrior 111 - The hun)
Nem közismert, de a hunok jelentős nehézlovassággal is bírtak.

Ebben az esetben az (h)unokar[…] kiegészítése a (h)unikarde vagy ennek hasonló változata lenne. Sokkal csábítóbb ez a lehetőség, mert egy másik forrásból van egy katonai egység, amit ott Unnigardae néven említenek. A forrás Synesius neoplatonista filozófus és püspök, akinek mind levelezésében, mind Catastasisnéven fennmaradt műve megemlékezik az egység harcairól Cyrenaicán. A Catastasis tartalmilag egy nagyon érdekes írás, amelyről ast sejtik, hogy nem kiadásra szánták, hanem anyagként szolgált volna a püspök egy leveléhez, vagy beszédéhez.[21] Forrásértéke ennél fogva magas. Synesius műveiben bár nem írja, hogy hunokról van szó, de elnevezése miatt több kutató is egyértelműen annak tartja.[22] Ezt a felszerelésükről való leírás sem cáfolja.[23] Számunkra fontos 78. levelében, melyet a Unnigarde-t sikerrel használó Anysiushoz írt, melyben azt javasolja, hogy a 40 fős „gárdához” kérjen engedélyt a császártól még 160-at toborozni, és akkor a 200 harcossal már könnyű lesz befejezni az ausurian törzs ellen vívott háborút.[24] Nyilvánvaló, hogy a püspök le volt nyűgözve a hunok teljesítményéről. Úgy vélem nincs okunk kétségbe vonni, hogy az Unnigardae és a papiruszba említett unikar[…] egy és ugyanaz. A Viventius levélből pedig kiderül az is, hogy más hun egység is részt vett Egyiptom védelmében az V. század közepén.

Tehát 411-ben már voltak hunok (méghozzá negyvenen) Egyiptom diocesisben. Ezek vagy önként római szolgálatba állt hunok lehettek, vagy hadifoglyok. Az itt feljegyzett negyven hun jó eséllyel Uldin hun király 408-as hadjáratához kapcsolhatjuk. Ekkor Uldin árulással elfoglalja Castra Martis határvárosát a Duna mellett, majd Thrákiába nyomult be. Itt a római hadvezér megvesztegetés fegyveréhez nyúl, mely során sok hun (vagy hunoknak alávetett szövetséges) dezertál, mire Uldin elmenekül a tartományból maradék csapataival.[25] A hun gárda[26] tehát valamikor 408-411 között kerülhetett ide, talán együtt parancsnokukkal, Anysius-szal, mint erősítés a Cyrenaica provinciát támadó berber népek ellen. Sajnos azt nem tudjuk, hogy sor került-e a csapat 200 főre való kiegészítésére, de abból, hogy jóval később is létezik, inkább arra hajlok, hogy igen.

A másik hun csoportra (ha elfogadjuk, hogy nem azonos a Hunnigardae-val) talán a 430-as években kerülhetett Egyiptomban. 430a-ra Egyiptom már a vandál fenyegetéssel nézett szembe (talán az sem véletlen, hogy a diocesisben később nem hallunk a vandál lovasalakulatról). A vandálok 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, majd elfoglalták a mai Tunézia területét és fővárosát, Karthágót. A vandálok annak idején még a hunok elől menekültek Hispániába, akiktől – joggal – rettegtek, így talán jó ötletnek tűnt további hun csapatokkal megerősíteni Egyiptomot.[27] De ez már pusztán spekuláció.

Végezetül egy pusztán ötletszerű megjegyzés: Előfordulhat, hogy az unokar[…] valami más népet jelent. Bár az onogur nép csak 463-ban lép elő a forrásokból, nem merném kizárni, hogy itt az ő nevük szerepel. Nem szabad elfelejteni, hogy az onogurok jó eséllyel szintén a hunok fennhatósága alá tartoztak. Czeglédy feltételezte, hogy az ogurok (onogurok, szaragurok) már korábban Európába érkeztek.[28] Így akár a hun csoportokkal együtt onogurok is kerülhettek Egyiptomba.

                                                               

Sajnos jelenleg nem áll több információ rendelkezésünkre ezekről a hun csoportokról, valószínűleg számtalan összecsapásban volt részük Líbia és Egyiptom határvidékein.

Jegyzetek:

---

[1] Bár, ha valóban pusztán a hunok nagyszámú jelenléte miatt datálták a leveleket Maximinus 449-es hunoknál tett követjárása miatt, akkor ez finoman szólva kérdéses. Maximinus Attilánál tett követsége után valóban Núbiába ment, de fennmaradt töredékeiből nem lehet arra következtetni, hogy hunokat vitt volna magával tömegesen. Ilyen alapon a levél inkább Attila halála utánra,

[2] Érdekes irodalom ehhez: Burstein, Stanley M.: The roman withdrawal from Nubia. In.: Symbolae Osloenses. 73. (1998). p. 125

[3] Kiadása: Fontes Historiae Nubiorum (továbbiakban: FNB) III. kötet. Bergen, 1998. 320. sz. p. 1165-1171

[4] Limitanei katonákról van szó, mely a késő-római hadsereg határok mentén csoportosuló egységeinek neve. A korábbi közvélekedéssel ellentétben ez nem másodrendű katonaság, sőt, mivel határmenti szolgálatban gyakran vettek részt összecsapásokban, valószínűleg kifejezetten tapasztalt csapatok.

[5] Núbia kiürítése után a térséget két törzs, a rómaiakkal ellenséges blemmyes és a velük szövetséges nobadia szállta meg. Utóbbi egyik uralkodója volt Tantani, vagy a szövegben írt másik variációban Tentani.

[6] Eredetiben: phülarkhosz.

[7] A térségben ekkorra már a kereszténység igencsak előretört, a levél alapján a Nobadia is keresztény lehetett, a tőle délkeletre lévő Axumita etióp királysághoz hasonlóan.

[8] Comes domesticorum, voltaképpen katonai főparancsnoki tisztség

[9] A Diocesis késő-római területi egység, több provincia összevonásából keletkezett, Egyiptom diocesisben a Notitia Dignitatum alapján 6 provincia volt: Lybia Inferior, Lybia Superior, Aegyptus, Archadia, Augustanica és Thebais. Utóbbi volt határos Núbiával.

[10] Katonai körzet parancsnoka, itt nem célszerű a comes szó magyar „ispán” megfelelőjét használni. A szövegből az is kiderül, hogy itt a késő-római limitanei, „határmenti” csapatokról van szó.

[11] Aszwan (mai Asszuán) és Philae határvárosok a Nílus mentén.

[12] Az eredetiben: ουννοc, azaz (h)unnosz.

[13] A papirusz itt szakadt, így a vége nem olvasható, erről még lejjebb! Eredetiben: ουνοκαρ[…], azaz (h)unokar[..].

[14] Az eredetiben király olvasható, de a római uralkodóra vonatkozik, akit a görögök később is basileos, azaz király néven szólítottak.

[15] Itt szintén hiányos a szöveg, talán arról van szó, hogy a békeszöveget kell majd archiválni a levéltárosnak.

[16] Itt már nagyon töredékes a papirusz, így szinte lehetetlen rekonstruálni a mondat értelmét. Talán ez a Pakhom atya is imádkozik azért, hogy láthassa Tantanit és megtörténjen a békekötés…

[17] Notitia Dignitatum, partibus Orientis, XXVIII. A Comes limitis Aegypti katonai csapatai között: Equites saraceni, Ala octava vandilorum, Ala septima sarmatarum,

[18] FNH III., p. 1170

[19] Zosimus, IV. 34. Az általam használt kiadás (mivel nekem nincs újabb, sajnos): CSHB - Zosimus, Edit. Niebuhr. Bonn, 1837. p. 213

[20] Erről: Kovács Péter: A karpok betelepítése Pannoniába. In.: Studia Epigraphica Hungarica 3 (2011). p. 31-38

[21] http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_catastasis_1.html Letöltve: 2014. május 17.

[22] Például: Maenchen-Helfen, Otto J.: The World of the Huns. Berkeley-London, 1973. p.255-256, Van Nort, Richard M.: The Battle of Adrianople and the military doctrine of Vegetius. New York, 2007.p. 153. Nem fogadja el és az Unnigardae etnikai identitását „homályosnak” tartja: Török, In: FHN III. p. 1170.

[23] Synesius könnyűlovasokként írja le őket, akik a gyors meglepetésszerű támadásban jártasak. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy az oingardai szót, amely talán ide kapcsolható, a Suda lexikon népnévnek tartja. Suda, Ὀϊνγάρδαι Bár ez a X. századi bizánci lexikon vegyes értékű (de sokszor nagyon jól használható) adatok halmaza inkább, mintsem történelmi forrás. Synesius 78. levele alapján sokkal inkább valószínű, hogy az Unnigardae nem egy helybeli törzs, hanem kívülálló idegen katonák csapata.

[24] Synesius levele angolul itt olvasható: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_letter_078.html Letöltve: 2014. május 17. Említi ugyanezt az Anysius-t dicsőítő Constitutio című művében is: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_constitutio.html Letöltve: 2014. május 17.

[25] Thompson, E.A.: A hunok. Bp., 2003. p. 35.

[26] Maencehn-Helfen (p. 255) nyelvészi véleményt elfogadva az ó-olasz és francia nyelvben kimutatható guarda – gárda szónak értelmezi. Ez korántsem lehetetlen, ismerve a hunok és gótok szoros nyelvi kapcsolatait.

[27] Mindez 451-ben már nem zavarta a vandálokat abban, hogy Attilával szövetkezve közösen harcoljanak a Nyugat-Római Birodalom ellen.

[28] Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp., 1969. p. 91.

Thesszaloniké 586-os avar ostroma

Az avar hadsereg harcászatáról sajnálatosan keveset tudunk, noha komoly mennyiségben állnak rendelkezésünkre régészeti leírásuk. Ugyanakkor az a furcsa helyzet van, hogy forrásaink egyetlen hiteles és részletes leírást sem hagytak ránk csatában működő avar haderőről. Meglepő, hogy e nomád lovas népről ezzel szemben három elég bő ostromleírás is fennmaradt!

Ezek közül az első az avarok és a nekik alávetett szlávok 586-os (esetleg 597-ben) Thesszaloniki (akkor Thesszaloniké) elleni támadása. Mi a korábbi dátumot tartjuk hihetőbbnek, így 586-ra tesszük az alább bemutatott eseményeket.[1]

Az ostromot voltaképpen egyetlen használható forrásból ismerjük, amely Szent Demeter csodái (Miracula S, Demetrii) néven ismert. Sajnos a többi későbbi forrás csupán átvette, csonkította és rövidítette eme leírást, így plusz információkat nem nyerhetünk belőlük. Külön érdekesség, hogy a korszak fő forrása, Theophülaktosz Szimokattész nem emlékezik meg az ostromról.[2]

Thesszaloniké a középkorban (Fotó: wikipedia)

Thesszaloniké korántsem volt védtelen város. A konstantinápolyihoz hasonlító falak védték, melyeket a IV. és V. század fordulója körül húzhattak fel.[3] A több mint 4, de helyenként 5.50-5.80 méter vastag falak[4] minden támadónak komoly kihívást jelentettek és egészen 904-ig minden ellenséges seregtől megvédték a polgárságot. A város északkeleti végében épült egy magaslaton a fellegvár, amely uralta az alatta elterülő települést. A város keleti falát bizonyosan, - de valószínűleg a többi oldalt is – alacsonyabb külső fal biztosította, hasonlóan a főváros védműveihez. A várost júliusig pestis sújtotta, így a lakossága és helyőrsége meggyengülten várta a támadókat.[5] Ezt fokozta, hogy a pestis miatt sokan kiköltöztek a járvány elől vidékre, majd a hirtelen érkező avarok előtt már nem tudtak a falak mögé jutni. A katonai helytartó szintén távol volt hivatalos ügyben.[6]

Thesszaloniké falain jól felismerhetőek azok a jegyek, melyek a bizánci erődépítést jellemzik.
(Fotó: http://www.enjoythessaloniki.com)

Szeptember 22-én, vasárnap érkeztek csak menekültek által az első hírek a közelgő avar hadseregről, mire a városbéliek bezárták a kapukat és őrséget állítottak a falakra. Az avar hadsereg nagyságáról nincsenek adatok, a városból mindenesetre „határtalan tömegnek”[7] látta János, a későbbi érsek, és amelyet a kortárs bizánciak 100 ezer körülire taksáltak.[8]

Avar könnyűlovas (Kép: Osprey kiadó)

A hétfőre (IX.23.) virradó éjszaka megérkező avar előőrs a város falain kívüli Szent Matróna megerődített templománál szálltak meg.[9] Hajnalra már jelentősebb számú erők értek a falak közelébe, hiszen az avarok rohamot rendeltek el, nyilván abban a reményben, hogy meglepetésszerűen elfoglalhatják Thesszalonikét. Amint a hajnal fényében kivehetővé váltak a metropolisz körvonalai, az avar gyalogság (minden bizonnyal zömmel szlávok) létrákkal a falakhoz rohantak és mászni kezdtek szokásos farkasordítást utánzó harci üvöltésükkel.[10] A roham nem sikerült, hiszen bár későbbre várták az avarok érkezését, de volt őrség a falon, melynek riadóztatására a város katonasága a megtámadott helyekre sietett. Krónikásunk szerint a rohamot maga Szent Demeter, a város védőszentje állította meg, aki nehézfegyverzetű katona alakjában megölte az első felkapaszkodó behatolót lándzsájával. Annyi mindenesetre biztos, hogy a meglepetés nem sikerült és az avarok visszavonultak bevárni az egész haderejüket.[11]

Még ezen a napon beérkeztek a főerők és tengertől tengerig körülfogták a települést és elzárták szárazföldön a külvilágtól. Mindenesetre úgy tűnik nem féltek sem felmentőseregtől (erre nem is volt kilátása a védőknek), sem kitörési kísérlettől, mert a szemtanú szerint sem árkot, sem sáncot nem húztak a város köré. János érsek szerint a pajzsaik helyettesítették ezt, ami nyilván azért erős költői túlzás és nem vehető szó szerint.[12]

Az avar portyázók a környéket dúlták eközben, és igyekeztek zsákmányra, mindenekelőtt bizonyára élelemre szert tenni. A nagy létszámú haderő eltartása hamarosan komoly gondokat okozott, a Miracula szerzője szerint, noha érkezésük után a környék minden termését és gabonáját begyűjtötték, mégis már másnap éheztek és kénytelenek voltak fák termését, vadnövényeket és bogáncskarót enni.[13] Az ostrom első két napján megpróbáltak minél több élelmet összeharácsolni.[14]

Estére a hatalmas avar hadsereg letáborozott a város körül és éjszaka a tábortüzek fényénél megkezdték a szervezett ostromhoz szükséges eszközök előkészítését.[15] Az ostrom szemtanú általi leírásából világosan kitetszik, hogy az avarok korántsem tudatlan barbárokként rontottak rá fejetlenül a falakra, hanem komoly ostromtechnikákkal bírtak. Úgy tűnik, hogy ezen eszközök készítésével töltötték az avarok szeptember 24-ét, keddet is.

Avar nehézlovas modern rekonstrukciója Kelemen Zsolt
hagyományőrző csoportjában. (Fotó: http://www.lovasharc.hu/)

586. szeptember 25-én, szerdán megkezdődött a harmadik ostromnap a thesszalonikéiek számára, amely nem kezdődött túl bíztatóan, hiszen végig a falak mentén számtalan jelét tapasztalhatták az közelgő megpróbáltatásoknak. Az avarok faltörő kosokat, kőhajítókat készítettek a falakon legyűrésére. A felvonultatott technikában újdonságnak csak az esetlegesen trebuchet-nak azonosított kővető (petrobolos) tekinthető, a többi felsorolt eszköz a klasszikus antikvitás szülötte. Az kővetőről nehéz megállapítani a viszonylag részletes leírás ellenére, ténylegesen milyen eszközről van szó, erről már korábban írtam.

„A kőhajító gépek négyszögletűek voltak, a szélesebb alapzattól a keskenyebb csúcsok felé elvékonyodóak. Itt, a tornyok tetején helyezkedtek el a két végükön erősen megvasalt zömök hengerek. Eme hengerekre nagy házgerendákhoz hasonló faalkatrészeket szegeztek. Ezek hátul felerősítve a parittyaszerű kőtartókat hordozták, elől pedig azokat az erős köteleket, amelyekkel lehúzva és megfeszítve a levegőbe kirepítették a sivítva elszálló köveket. Ezek a kővetők sűrűn egymás után emeltek fel és lőttek ki olyan nagy köveket, hogy azok becsapódását sem a föld nem képes elviselni, sem emberalkotta építmény. A négyszögletes kőhajító gépek három oldala volt csak deszkával bekerítve, hogy a bennük tartózkodó kötélmegfeszítőket a falakról ne sebesíthessék meg nyilakkal. Egy e szerkezet közül gyújtónyilvesszőtől találva deszkakerítésével egyetemben szénné égett, mire a többit magukkal vonszolva visszahúzódtak a támadók. Majd a kőhajító gépeiket deszkaborítással együtt a már leírt módon frissen nyúzott bőrökkel takarták s így hozták utóbb vissza azokat, hogy még közelebb állítsák a városfalhoz. Valóságos hegyeket és sziklaszirteket lőttek ki ránk. Mert mi másnak nevezhetné valaki azokat az óriási köveket?”[16]

Ez alapján bizony könnyen elképzelhető, hogy ellensúly nélküli trebuchet-kről van szó. Egy most neten átfutott friss munka szintén emellett voksol.[17]

Az avarok a leírás szerint úgynevezett „ostromtető”-ket vagy „teknőspáncél”-okat is alkalmaztak a harcosaik védelmére, melyeknek fedezetében veszély nélkül közelíthették meg a falakat. Ezt az ostromtetőnek nevezett eszközt ismerhetjük akár az Egri csillagokból is, ahol a Gárdonyi által „tárgy”-nak nevezett alkotmány gyakorlatilag ugyanezt jelenti. Már Caesarnál feltűnik ugyanez „vinea” azaz szőlőlugas néven. Ez egy vizes bőrrel (jelen esetben szarvasmarha- és tevebőrrel)[18] bevont faszerkezet, amely egyfajta fedett utat biztosít a katonáknak. Nem csoda, ha János érseket az ilyen teknőspáncélok sorából álló fedett út, kígyóra emlékeztette. A „teknőspáncél” név találóságát az alábbi ábra is szemlélteti:

"Teknőspáncél" vagy "szőlőlugas" védelme alatt közelíthették
 meg a falat áldozatok nélkül az ostromlók

A Miracula szerint az avarok gépezeteik védelmére még véres állatbőrökkel (például tevéével) borították be eszközeiket, így védve azokat a gyújtónyilaktól és a forró szuroktól. János szerint, aki a keleti falon tartózkodott, a „teknőspáncélok” száma az ezret is meghaladta.[19]

Miközben az avar (szláv) gyalogság ostromtetők fedezete alatt megközelítette a falat, a kővetők bombázni kezdték azt, míg az íjászok nyílzáporral tartották távol a védőktől a támadott falszakaszokat.

A keleti fal főkapuját, a Kasszandreiai kaput faltörő kossal igyekeztek betörni a támadók. János arról ír – és itt különösen értékes tanú, hiszen éppen ezen a részen tartózkodott az ostrom során -, hogy faltörő kossal közeledő avarok a kapu fölé felfüggesztett vaskampót látva azonban inkább visszavonultak. Úgy vélem, hogy a katonai dolgokban járatlan egyházi nem tudta, mi is ténylegesen az a kampó. Alighanem itt egy olyan eszközről volt szó, amely arra hivatott, hogy az faltörő kos fejét elkapva, azt letörje, vagy a városba rántsa, esetleg megakadályozza annak meglendítését.[20]

A korai szlávok ugyan nem voltak a harcművészet mesterei,
de kemény életmódjuk szívós katonákká tette őket.

Később az ostromlók a teknőspáncélokból álló utak védelme alatt elérték a külső falat és fejszékkel és emelőrudakkal igyekeztek abba réseket vágni, vagy aláásni.[21] Ezt annál is könnyebben tehették, mivel a belső falon álló védők elől a külső fal is eltakarta az annak aljához eljutó avarokat, így sem íjjal, sem kövekkel nem lehetett támadni őket. A bizánciak egy kisebb csapata ekkor kivonult a külső falhoz dárdákkal és íjakkal, hogy onnan támadhassa a lent munkálkodókat.[22] Az elgondolás bevált, a támadók ott hagyva szerszámaikat elmenekültek, noha krónikásunk szerint voltaképpen nem volt sok esély arra, hogy az ostromtetők alatt baj éri őket. Bár abban kételkedem, hogy oszlopnyi kövek ne tettek volna kárt a bőrrel beborított faalkotmányban.

A kitörés másnapján (IX. 26. csütörtök) az avarok a kőhajítókra helyezték át a hangsúlyt. Chevedden szerint a leghatékonyabb emberi erővel működő trebuchet-k 200 ember segítségével 60 kilogramm körüli követ 75 méterre tudott elhajítani.[23] A római tüzérség ebben a korban azonban jóval nagyobb távolságokra is képes volt ellőni torziós vetőgépeivel, ha nem is ekkora tömegű lövedékeket.[24] A várvédők azonban találtak ellenszert: a várfalakra az becsapódások energiáját csökkentendő takarókat, növényekből szőtt függönyféléket akasztottak párnaként. Úgy tűnik azonban, hogy az avar gépek nem működtek kellő hatékonysággal, mert János szerint a lövedékek vagy nem érték el a falat, vagy áthullottak fölötte.[25] A védők kővetői szintén többeket megöltek a hajítógépek kezelőiből. Koronatanúnk szerint pusztán a keleti fallal szemben ötven avar kővető dolgozott napokon keresztül.[26]

Egy korai ábrázolás ember működtette ellensúly nélküli trebuchet-ről.

A védők elszántságát és bátorságát erősítették az olyan kis kitörések, mint ami a város nyugati kapuján, az ún. Arany-kapun keresztül történt, s melynek során a görögök lemészároltak néhányat a tengerben fürdőző ostromlók közül.[27]

Úgy tűnik, a kőhajítók képtelenek voltak réseket ütni a város falain, ám ennek okát (tapasztalatlanság, vagy technikai problémák) nem tudjuk.

A támadó haderőben a felbomlás ismérvei kezdtek megjelenni: egyre többen szöktek át a bizánciakhoz, akik a fürdőkben helyezték el őket. Menekülésük oka az éhezés volt, mint azt világosan kijelentették a helyieknek.[28] Végül az avarok az utolsó ostromnapon (IX. 29. vasárnap) pihentek, a városaik úgy vélték, ez  előkészület egy utolsó rohamra, amelyre azonban már nem került sor. A védők hétfőre nagy támadást vártak, de ehelyett egy felbomló sereg visszavonulására lettek figyelmesek. Az avar vezérkar ezen az éjszakán haditanácsot tartott, amely végül reménytelennek ítélte meg a város bevételét.[29] Még éjszaka megkezdték az avarok az elvonulást, ám ez nem ment zökkenőmentesen, fosztogatások kísérték és táboruk egy része is az ostromlottak zsákmányává lett.[30] Kisebb csapatok a város alatt maradtak, ezek átálltak a bizánciakhoz és elmondták az avar hadak visszavonulását. A védők mindenesetre egy ideig cselre gyanakodtak és nem akarták elhinni. Csak később merészkedtek ki az elhagyott tábor romjaihoz, ahol kezükre kerültek a visszahagyott eszközök és hadigépek.

Mi okozta a támadók elvonulását?

A védők csodával magyarázták, mivel Szent Demeter egy olyan bizánci sereget láttatott a „barbárokkal”, amelytől rémületükben elmenekültek. A valóság azonban ott bujkál János érsek leírásában. Az ellátási nehézségek, amelyek már az ostrom elejétől kínozták az avarokat, aligha enyhültek, ahogy teltek a napok. Ezzel szemben Thesszaloniké a tenger felől megközelíthető maradt, ellátását és esetleges elhúzódó ostrom esetén megerősítését nem tudták volna flotta hiányában megakadályozni a támadók. Úgy tűnik, a hazától való nagy távolság itt már döntő tényező volt, hiszen egészen más egy portyát elvezetni ezer kilométer távolságra, mint ilyen messze egy sikeres ostromot végrehajtani egy erős falakkal bíró jelentős település ellen.

Felhasznált irodalom:

Chevedden, Paul E.: The Invention of Counterweight Trebuchet. In.: Dumbarton Oaks Papers, 54. p. 71-116

Obolensky, Dimitri: Byzantium and the Slavs. New York, 1994.

Petersen, Leif Inge Ree: Siege Warfare and Military Organization int he Successor States (400-800 AD). Leiden, 2013.

Rizos, Efthymios: The late-antique Walls of Thessalonica and their place int he development of eastern military Architecture. In: Journal of Roman Archaeology, Vol. 24. p. 450-468

Rosser, John H.: Historical Dictionary of Byzantium. Lanham, 2001.

Shepard, Jonathan: The Cambridge History of the Byzantine Empire. New York, 2008.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I. Szeged, 1992.

               

The Oxford Dictionary of Byzantium I-III. New York-Oxford, 1991.

Theophülaktosz Szimokattész: Világtörténelem. Bp., 2012.

Venning, Timothy: A Chronology of the Byzantine Empire. New York, 2006.

Whitby, Michael: Siege warfare and Counter-Siege Tactics in Late Antiquity (ca. 250-640). In.: War and Warfare in Late Antiquity. Vol. 8.2. p. 433-462

Jegyzetek

---

[1] Az indokok:

1.      A „Szent Demeter csodái” leírása szerint az avarok a két évvel korábbi szláv kudarcot jöttek megtorolni. Mivel 583-584-ben komoly szláv támadások érték Trákiát és Hellászt, így komoly érv 586 mellett.

2.      A politikai és háborús események logikájába jobban beleillik az 586. évi támadás, mint egy 597-es.

Erre datálja Rosser (p. 394.), Obolensky (p. 285.), Shepard (p. 127.), kérdőjellel Venning (p.131.) és még sokan mások.

[2] Olajos Teréz jegyzete Theophülaktosz magyar kiadásához: Theophülaktosz, p. 28

[3] A The Oxford Dictionary of Byzantium szerint (p. 2073.) 380 és 450 között valamikor, inkább utóbbihoz közelebb.

[4] Rizos, p. 450.

[5] Miracula S. Demetrii (továbbiakban: Miracula) I. 125. Fordításban: Szádeczky-Kardoss, p. 113-117

[6] Miracula I. 127-128.

[7] Miracula I. 118.

[8] U.o.

[9] Miracula I. 119.

[10] János érsek ugyan „Zsákmányra éhes ordító oroszlánok”-ról ír (Miracula, I. 119.), de más forrásból (Suda lexikon, Λυκηθμός címszó) tudjuk, hogy az avarok harc közben a farkasordítást utánozták.

[11] Miracula I. 120-121.

[12] MIracula I. 122-123.

[13] Miracula I. 137.

[14] Miracula I. 146.

[15] Miracula I. 139.

[16] Miracula I. 151. Fordításban: Száceczky-Kardoss, p. 116.

[17] Petersen, p. 417. Kétségeket ébreszt ebben egy másik új tanulmány: Whitby, p. 449.

[18] Miracula I. 147.

[19] Miracula I. 139.

[20] Miracula I. 146.

[21] Miracula I. 147.

[22] U.o.

[23] Chevedden, p. 74.

[24] Bár egyes ókori auktorok szerint kivételes esetekben még ennél is nagyobbat!

[25] Miracula I. 152-153.

[26] Miracula I. 154.

[27] Miracula I. 155.

[28] Miracula I. 160.

[29] Miracula I. 160.

[30] Miracula I. 157-158.

Avar ostromtechnika és a "trebuchet"

A nomád népek sosem a sikeresen megvívott ostromaikról voltak híresek. Ez igaz az íjfeszítő népekre is. Mindemellett a birodalmat alkotó mongolok, vagy avarok képesek voltak megerősített városokat is elfoglalni, és igazat adunk B. Szabó Jánosnak, aki szerint „[Miután a kínai mesteremberek estek mongol fogságba és eltanulták a kínai típusú hadigépek építését]… nem volt olyan megerődített hely Eurázsiában, amit a mongolok ne tudtak volna elfoglalni, ha azt szükségesnek találják.”[1]

Kézi erővel működtetett kővető trebuchet egy bizánci kódexben.

Vajon az avarok is Kínából hozták el a városostromlás technikáját? Egy forrás látszólag új, a Római Birodalomban nem ismert eszközt láttat Thesszaloniki 597-es avar ostroma során:

„A kőhajító gépek négyszögletűek voltak, a szélesebb alapzattól a keskenyebb csúcsok felé elvékonyodóak. Itt, a tornyok tetején helyezkedtek el a két végükön erősen megvasalt zömök hengerek. Eme hengerekre nagy házgerendákhoz hasonló faalkatrészeket szegeztek. Ezek hátul felerősítve a parittyaszerű kőtartókat hordozták, elől pedig azokat az erős köteleket, amelyekkel lehúzva és megfeszítve a levegőbe kirepítették a sivítva elszálló köveket. Ezek a kővetők sűrűn egymás után emeltek fel és lőttek ki olyan nagy köveket, hogy azok becsapódását sem a föld nem képes elviselni, sem emberalkotta építmény. A négyszögletes kőhajító gépek három oldala volt csak deszkával bekerítve, hogy a bennük tartózkodó kötélmegfeszítőket a falakról ne sebesíthessék meg nyilakkal. Egy e szerkezet közül gyújtónyilvesszőtől találva deszkakerítésével egyetemben szénné égett, mire a többit magukkal vonszolva visszahúzódtak a támadók. Majd a kőhajító gépeiket deszkaborítással együtt a már leírt módon frissen nyúzott bőrökkel takarták s így hozták utóbb vissza azokat, hogy még közelebb állítsák a városfalhoz. Valóságos hegyeket és sziklaszirteket lőttek ki ránk. Mertmi másnak nevezhetné valaki azokat az óriási köveket?”[2]

A Szent Demeter csodáit a 610-es években megíró János érsek a korban szokatlan részletességgel írja le az avarok által épített hadigépeket. Ez a részletesség valószínűleg amiatt is lehet, hogy az alkotó maga nem volt katona, így nem tudta egyetlen szóval megfogalmazni a kőhajító „típusát”. Az eredeti görög szövegben a kőhajító helyén a petroboloi szó áll, ami szó szerint is „követ dobó”-t jelent. A leírás alapján ugyan egy különleges onager is elképzelhető, de a modern kutatók ezeket a gépeket mégis általában az első trebuchet-nak tartják.

Ugyanakkor ez a meghatározás megtévesztő, hiszen az ilyen típusú kőhajítókat csak a XII. századtól nevezik ezen a franciából származó néven, Magyarországon például sosem így hívták őket. Az első trebuchet-kat a kínaiak készítették még a Kr.e. IV. században,[3] és akárcsak az itt leírt szerkezet, kézi erővel, ellensúly nélkül hajították vele a köveket. Adta magát az ötlet, hogy a türkök elől nyugatra húzódó avarok ezt a kínai ostromtechnikát hozták magukkal a Balkánra.

Ezek az ember által kötelekkel működtetett kővetők nem voltak túl hatékonyak. Igaz jelentős nagyságú (57-63 kg) köveket vetettek vele, ám mindössze 75 méter távolságra. Azt, hogy az avarok ilyen gépet használtak Thesszalonikinél a is megerősíti, hogy a leírás szerint a petroboloi a nyilak lőtávolságán belül működött, ezért kellett védeni a személyzetét és ezért sikerült egyet felgyújtani a görögöknek.

A warwick-i trebuchet működés közben.

A XII. századtól megjelenő „igazi” – azaz ellensúlyos - trebuchet-k esetén erre remény sem lehetett, hiszen a Warwick-i kastélynál megépített modern replika képes 36 kilogrammos lövedékét 300 méternél is messzebbre hajítani, ami már bőven a nyilak hatáskörén kívül van, ráadásul a régi leírások szerint ennél voltak erősebb gépek is.

Látszólag tehát összeáll a kép, hiszen korábbi leírása a trebuchet-elvén működő hadigépnek nincs a Mediterrán térségben, így köthetnénk ennek elterjesztését az avarokhoz.

Azonban van némi probléma ezzel. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a fél világot villámgyorsan átszelő[4] avarok nem hurcoltak magukkal hadigépeket a Kárpát-medencéig. Azt sem szabad elfeledni, hogy a türkök, akik elfoglalják az avarok helyét, szintén nem elsősorban ostromművészetükről híresek. A türk kagánok felirataiban nyoma sincs Kínától ellesett hadigépeknek, bár Tonjukuk kormányzó VIII. század eleji felirata szerint egy alkalommal a türk seregek egymás után 23 várost vett be ostrommal [5]. Minden bizonnyal a keleti császárok igencsak óvakodtak attól, hogy a hadmérnökeik az ellenség kezére jussanak. Azonban ez nem kizárható. Ugyanakkor van egy forrás, amelyik kifejezetten azt írja, hogy az avarok képtelenek voltak városokat bevenni, amíg ez nem történt:

„Ekkor Buszasz [egy avar kézre kerül bizánci katona] megtanította az avarokat egyféle ostromgépezetet ácsolni, mert egészen addig járatlanok voltak ilyenszerű eszközök előállításában, és készített egy kőhajító városvívó szerkezetet. Nem sokkal később az őrhely [Appiareia] romba dőlve elesett…”[6]

Az eset az 587-es avar hadjárat során esett meg, amelynél a kagán harcosai egészen Bizánc elővárosaiig jutottak.[7] Bár elsőre talán hihetetlen, hogy egyetlen katona átállása teszi képessé az avarokat a városok elfoglalására, de ha jobban belegondolunk egyáltalán nem lehetetlen. Az avarok kiváló szervezők voltak, melyet jól leír, hogy miként vertek csoportokba szervezett „munkásbrigádok” segítségével hidat Sirmium blokádjakor.[8]

Könnyen elképzelhető, hogy néhány görög mesterember saját sorsán könnyítve fogságba esés után felajánlotta szolgálatait a kagánnak. Hogy az avarok pedig gyorsan elsajátítottak dolgokat, jelzi, hogy Dalmáciai hadjáratuk során - 595 körül – már könnyen beveszik Bonkeisz városát és lerombolnak 40 őrhelyet a térségben.[9]

Ha a forrásokat nézzük, akkor tehát a bizánci ostromtechnika átvétele igazolható, ráadásul a logika is ezt diktálja, hiszen a Kínával határos területeket eddigre már legalább 40 éve elhagyták az avarok, miközben nem mutattak fel az első hadjárataik során komoly ostromképességeket. Egyébként talán az is elárul valamit, hogy a leírás szerint az avarok bevetette kőhajítók nagy számuk ellenére (50 kőhajítóról tudósít a forrás) nem okoztak nagy károkat, azaz nem lehetett túl nagy tapasztalatuk azok használatásban. A leírás szerint a kövek többsége vagy a fal előtt, vagy a falon túl csapódott a földbe, magában a védműben kevés kárt okozva.

Chevedden megvizsgálta ugyanezen források eredeti szövegét, és arra a megállapításra jutott, hogy minden bizonnyal azonos típusú gép lehetett az Appriareia ostromakor a római katona által készített eszköz és a Thesszaloniki ostromakor alkalmazott kővető.[10] Érdemes végignézni a Thesszaloniki ostroma során bevetett egyéb avar ostromeszközöket is: teknőcpáncélok (ezek azonosak a Caesar által oly gyakran emlegetett „szőlőlugasokkal”, melyeknek fedezete alatt dolgozhattak az ostromlók), vas faltörő kosok, ostromtornyok, vízbe áztatott bőrökkel fedett hadigépek. Mind-mind tradicionális római ostromeszköz, amiket évszázadok óta használtak a térségben.

Peter Purton mindenesetre a középkori ostromtechnikákról írt könyvében nem zárja ki, hogy Kínából avar közvetítéssel érkezett a trebuchet.[11] A kínai eredet biztosnak látszik, ám valószínűbbnek tartom, hogy nem egy nomád néppel érkezett a Mediterráneumba, hanem a nyugati Türk kaganátus kínai elfoglalását követően a 650-es évektől talán már muszlim közvetítéssel.

Összefoglalva: Ha nem is zárhatjuk ki, hogy az avarok hoztak magukkal távol-keleti ostromtechnikákat vándorlásuk során nyugatra, valószínűbb, hogy ugyanaz a helyzet, mint a mongolok esetén, és ahogy azok Kínától, úgy az avarok a bizánciaktól tanulták el az ostromlás művészetét. Az eszköz, amelyet bevetettek Thesszalonikinél, nem kizárt, hogy egyfajta izomerővel működtetett trebuchet volt, ám még az is elképzelhető, hogy egy régi hagyományos onagerrel állunk szemben.

Szláv és bizánci harcos küzdelme, egy avar lovas előtt.

A mostani írás egy kicsit beharangozó is, hiszen október 15-én 17:30-kor a győr-ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban az avarokról tartok előadást! Sok szeretettel várok rá minden érdeklődőt!

Felhasznált irodalom

B. Szabó János: Tatárjárás. 2. kiad. Bp., 2010.

Chevedden, Paul E.: The Invention of Counterweight Trebuchet. In.: Dumbarton Oaks Papers, 54. p. 71-116

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986.

Purton, Peter: A History of the early medieval Siege c. 450-1220. Woodbridge, 2009.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I. Szeged, 1992.

Theophülaktosz Szimokattész: Világtörténelem. Ford.: Olajos Teréz. Bp., 2012.

Jegyzetek:

---

[1] B. Szabó, p. 48-49.

[2] Száceczky-Kardoss, p. 93.

[3] Chevedden, p. 74.

[4] 558. elején az avarok még a Kaukázusból küldenek követet Bizáncba, 562-ben pedig már az Elbánál csatáznak a Frankokkal!
[5] A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. p. 71.

[6] Theophülaktosz Szimokkatész, p. 119. Másik fordítás: Szádeczky-Kardoss, p. 69-70.

[7] A datáláshoz: Szádeczky-Kardoss, p. 67.

[8] A forrásokat megtalálni: Szádeczky-Kardoss, p. 47-49.

[9] Theophülaktosz Szimokattész, p. 254.

[10] Chevedden, p. 75.

[11] Purton, p.30-33.