Könyvajánló: James S. A. Corey - Az istenek kegyéből

Könyvajánló:

James S. A. Corey:

Az istenek kegyéből

Budapest: Fumax, 2025

Eredeti megjelenés: The Mercy of Gods (2024)

Sorozat: A fogoly háborúja, 1. (The Captive's War, 1.)

Fordította: Habony Gábor

447 oldal

Régóta nem jelentkeztem, aminek oka elsősorban az igencsak sűrűnek bizonyuló szeptember-október volt, és még regényeket olvasni sem maradt túl sok időm az előadásokra való felkészülések mellett. Ám most visszatértem, és meglehetősen elégedett vagyok az elmúlt másfél hónappal. Sikerült egy - érzésre - egészen jó előadást összehoznom Hunyadi Jánosról, valamint a ménfői Bezerédj-családról, emellett eljutottam Isztriába, ahol történelmi helyeket is megjártam. Ezekről lehet lesz még szó a blogon, de most egy éppen csak befejezett regény ismertetésével kezdeném a novembert. 

James S. A. Corey - aki tulajdonképpen nem létezik, hiszen két író közös álneve - A Térség című regényfolyammal futott be, méghozzá méltán. Mind a kilenc részes könyvsorozat, mind a belőle készített filmsorozat az utóbbi idők egyik legjobban sikerült sci-fi-je a maga nemében. Stílusilag inkább visszatérés volt a 80-as évek elejének háborús/űroperás tudományos-fantasztikus regényeihez (pl.: C. J. Cherryh), mintsem újdonság, de mára a "tufa" vagy szinte teljesen elment filozófiai irányba, vagy összeolvadt a fantasyvel, így ez a reaktiválás frissként hatott. Emellett egy reálisi és emberléptékű univerzumot kaptunk, amely a nem túl távoli jövőben játszódik, s ezáltal sokkal közelebbinek érezhettük a történéseket magunkhoz, mint egy populáris, ám steril (SW, ST) űruniverzum esetében. Kemény volt, emberi volt, szerethető karakterekkel. A szerzőpáros új kötete, Az istenek kegyéből másfajta kötet - noha vannak hasonlóságok -, és  léptékét tekintve jóval nagyobbat markol az univerzumból.

A regény egy tudóscsoport nehéz mindennapjaival és utólag már piszlicsárénak ható problémáival nyit, s ilyen szempontból sokban hasonlít Koestler Szajhák című írására. A regényben tulajdonképpen ennek a belterjes csoportnak a sorsát követjük nyomon, akik éppen áttörést érnek el xenobiológiai szakterületükön, mikor világuk romba dől. A helyszín az Anjiin nevű, emberek által a régmúltban kolonizált bolygó, amely azonban már elfelejtette származását, s mit sem tud más életről a galaxisban. Tudósaink élveznék a világhírt, de kiderül, hogy szétszedik a team-et, financiális és személyi okokból. Ez a hatalmasnak tűnő probléma azonban hamarosan eltörpül egy másik mellett. Ugyanis 17 hatalmas űrhajó jelenik meg a bolygó felett, amelyek határozottan nem barátkozni jöttek. A Carryx birodalom elsöprő offenzívája ellen nincs semmi esélye az anjiiniaknak - még egy nyomorult Will Smith-ük sincs -, így a bukás elkerülhetetlen. A "háború" mindössze öt napig tart a planétáért, és szisztematikus terror és totális alávetés következik. A kutatócsapat életben maradó tagjainak - a bolygó lakosságának 1/8-át azonnal likvidálják az érkezők - finanszírozási problémái így legalább megoldódnak, hiszen rabszolgaként viszik el őket egy ismeretlen bolygóra... Immár az óriási rovarszerű carryxok eszközei lesznek, és egyéni valamint csoportos  túlélésük érdekében kell tudományos eredményeket produkálniuk. 

A regény istenei a carryxek - talán, mert sokat morfondíroztam a címadáson -, egy haszonelvűségre törekvő minden szempontból szociáldarwinista faj, amely az alapján tart életben (és szolgaságban) fajokat, hogy az erősíti-e a carryok hatalmát, vagy sem. Utóbbi esetben jön a likvidálás. Az van, ami van. Ez egy dualista világ, hiszen a carryxeknek van egy ősellensége is, amelyről csak nagyon keveset tudunk meg  ebben a részben. Voltaképpen a nevüket, elveiket, de a kettejük közt folyó háború okát sem ismerjük még. Egy(?) kémjük beépült emberek közé - összeolvadva a gazdatestként használt egyik tudóstársukkal -, és szövetséget ajánl, de nyomában szintén halál jár. Jobbak egyáltalán? A sorok boncolgatnak bőven filozófiai problémákat szabadságról, szolgaságról, ellenállásról, megalkuvásról, bosszúról, elkeseredésről és elsősorban a fizikai/biológiai túlélésről. Mi bölcsebb? Egyenes gerinccel fellázadni és biztosan elbukni, vagy alkalmazkodni, szeretni, túlélni egy szebb jövő halvány reménysugaráért? Az első mellett dönteni vajon dicsőíteni való hősies bátorság, vagy csak szimpla öngyilkosság, ha tudod, hogy nem győzhetsz? Méltóság, vagyon, barát, házastárs, tervezett jövő, minden múlandó lehet, csak a remény az egyetlen ami nem elvehető, hiszen csak a fejünkben létezik, de ott a halálunkig. 

Mivel sorozatról van szó, a történések lassan menetelnek - a később biztosan megérkező - nagy leszámolás felé. Viszonylag keveset tudunk meg ebben az első kötetben erről az univerzumról. Kapunk néhány új életformát, egy név nélküli bolygót, és minimális betekintést a carryx hódításba és a galaktikus háborúba, de alapvetően az karakterek finomsága viszi a regényt a hátán. Elsőszámú főszereplőnk Dafyd, a hallgatag okostojás, aki akaratlanul(?) kerül vezető szerepbe a kötet végére. Neki kell kapcsolatot tartania az emberiség követeként egy embertelen kultúra bürokratájával (egy könyvtárossal nem mellesleg!), és próbálja megérteni ezt a szuperszervezetként, hangyakolóniaként működő fajt. Dafyd nem a legjobb kutató, ellenben tudja mikor kell szó nélkül engedelmeskedni és mikor van esély a közösség helyzetének némi javítására. Mellette Jessyn a másik mesélő, aki elveszít egy számára fontos embert az invázió következtében, így a bosszú élteti, közben testvérét keresi, s emellett küzd betegségével. Elbeszélőnk még egyes fejezetekben a "raj", amely a már említett, carryxek ellen kémkedő entitás, mondhatni parazita. A raj képes megszállni az embereket, magára húzni, magába olvasztani azok szellemét, miközben használja a testüket. Szerepe még nem világos. Egyéb szereplőket is megismerünk persze, de voltaképpen csak a tudóscsapaton keresztül látjuk az Anjiin meghódítását. A kutatócsoport vezetője Tonner egy igazi intellektüel, akinek egóját sérti bármiféle vereség (lett légyen kutatással, vezetői szerepével, vagy nőkkel kapcsolatos). Aztán ott van mellette a szeretője, Else, aki hezitál Tonner és Dafyd között, és voltaképpen a siker vonzza. Van szimpatikus nagydarab humoros macink és néhány egyéb szereplő, akik csak időnként lépnek elő cselekvőként, de egy időbeli előreugrással néha a carryx könyvtáros emlékezéseit is megkapjuk. A motivációk tökéletesen érthetőek és levezetettek. Alapvetően lélektani folyamatokkal, egyéni drámákkal és arra adott válaszokkal operál a mű, ráadásul a karakterek árnyaltak, nem pusztán jók vagy rosszak. A szerzőpáros ezen a téren ismét erőset alkotott. A regény a mélyen kibontott karaktereknek hála sehol sem ül le, bár a nagybetűs történések sebessége ingadozó. Rendszerint nagyon lassan haladunk, majd egy-egy rövid időintervallumra felgyorsulnak az események, és információcunami söpör el bennünket. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de ad egyfajta lüktetést a regénynek. A kutatások leírása időnként nem lesz mindenkinek követhető, de szerencsére nem vesztek el a részletekben az írók. A regény vége sokat ígérő, de hogy lesz-e belőle egy epikus trilógia/sorozat az még a jövő zenéje. Bevezetésnek ez semmiképpen sem gyenge. 

A kötet fizikai kialakítása hű A Térség sorozatéhoz, azokkal paramétereiben egyezik és borítója is hasonló jelllegű. Hogy a borítókép mit ábrázol, nehéz eldönteni - talán az Anjiin meghódítását, vagy a bolygót, ahova a csapatot átterelik -, de nem néz ki rosszul habár elég sötét. Mondjuk a téma sem egy rózsaszín örömóda... A fordításban nem tűnt fel semmi értelmetlenség, ahogy a szöveggondozás is jónak mondható (nem emlékszem elírásra sem). A Fumax egy jó minőségű, bár fűzött kötetet adott ki, amelynek ára is korrektnak mondható. 

Értékelés:

Nyolc biológiai Nobel-díj a tízből.

 8/10 pont

moly.hu: 88% (35 értékkelés)

goodreads.com: 4.16 csillag (33291 voks után)

Könyvkritikus rendszerhiba - Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Könyvajánló:

Martha Wells:

Kritikus rendszerhiba

Budapest: Fumax, 2018

152 oldal

Fordította: Tamás Gábor

Eredeti cím: All Systems Red (2017)

Sorozat: Az öldöklő naplók, 1.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)... 

Ugye impresszív lista? Kiváló könyvek, holott csak a legismertebbeket válogattam most ide hirtelenjében. Ezek bizony mind Hugo-díjas regények, amely díj talán a legnevesebb elnyerhető kitüntetés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ám Hugo-díjas az elmúlt évekből általam már ismertetett Vörösingesek, Az ötödik évszak, és a Mellékes igazság is, míg a nagy kedvencemmé avanzsált A koboldcsászár a csaknem ugyanolyan nívós Nebula-díjat zsebelte be a Hugo-jelölés mellé. A fentiek jelzik, hogy ezeket a díjakat nem szokták bármiért odaítélni, ugyanakkor azt hiszem, hogy a 2010-es évek győztesei mégsem lesznek akkora nagyágyúk, mint a kezdésként felsorolt 30.5-es mozsarak... Valahogy az utóbbi időben a sci-fi a fantasy árnyékába szorult, klasszikus űrháborús témákat alig írnak - nem divat -, a társadalmi kérdésekre fókuszáló regények meg nem tudnak újat mondani, s csak kakadukként ismételgetik egymás közhelyeit. A sci-fik maradéka pedig elment a cyberpunk irányába, vagy feloldódott a fantasy-ben. Nagy rajongója vagyok a műfajnak - itt a Top 10-es listám -, de mostanában ritkán kapok igazán maradandó élményt tőlük, de ha mégis, azt rendszerint nem "igazi", "hardcore" sci-fi okozza.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba című könyvével már régóta szemeztem, hiszen (igaz nem regény, hanem novella kategóriában) elnyerte a Hugo- és Nebula-díjakat egyaránt. Ugyanakkor ferde szemekkel sandítottam csak rá, mert több szempontból is gyanús volt. Egyrészt regénynek tűnő magyar kiadása ellenére igencsak vékonyka (nem véletlen került másik kategóriába). Másrészt olyan - aktuális - zsánert képvisel, amely eddig nem kápráztatott el. Ebben a sci-fi típusban a mesterséges intelligencia kontra ember konfliktus a mozgatórugó. A felvetés már régóta honos a tudományos-fantasztikus irodalomban, és ez a regényecske leginkább a már említett Leckie-féle Mellékes igazsághoz hasonlítható. Főszereplőnk egy kiborg, amely öntudatra ébred. Biztonsági egységként készült, és múltja erősen terhelt, így igyekszik az őrizetére bízott emberek elől eltitkolni, és azt is, hogy voltaképpen immár gondolkodó és érző lény. 

A mesterséges intelligencia térhódítása éppen ismét divatos téma a ChatGPT térhódítása óta, olyannyira, hogy még a Mission: Impossible új - egyébként kiváló! - részében is az MI a főellenség (az "Entitás"). Martha Wells saját magát Öldöklőként (angolban: Murderbot) definiáló mesterséges lénye naplót vezet, melyben leírja a vele történt eseményeket. Főhősünk sorozatfüggő kiborg, aki nem nagyon tud mit kezdeni kettős identitásával, miközben egy felderítésre küldött csapatot kell megvédenie az ismeretlen és feltérképezeten bolygón. Bár ez eléggé "scifisnek" tűnhet, a történet sokkal inkább nyomozás egy rejtély kapcsán, mintsem űropera. Az Öldöklőt és védenceit körülölelő világról alig tudunk meg többet annál, hogy pénzéhes cégek irányítják. Ez pedig sokszor ellőt patron, és semmit nem látunk belőle a lapokon.

Az írás terjedelmi korlátai miatt talán érthető, hogy a szereplők sem igazán vannak kibontva kiborgunkat leszámítva - habár rövidebb novellákban is olvastam sokkal jobban bemutatott univerzumokat és szereplőgárdát -, és az egész történet voltaképpen utóbbi fejében játszódik. Hősünk egy bizonytalan személyiség, és bár munkájához ért, az emberekhez alig. A kötetnek kétségtelenül van egyfajta fanyar bája. Kissé keserű humort kapunk benne, inkább gúny ez az emberiség felé, és nem igazi nevettető sziporka. Főhősünk látványosan érdektelennek mutatja magát saját magának, és meg akar felelni az érzelemmentes robot képének. Akárcsak Marvin, a paranoid android a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban végtelenül unja magát, és leginkább csak ki akarja bekkelni a halálig/kikapcsolásig hátra levő éveket. Ha valaki fogékony az ilyen keserédes humorra, akkor szórakoztatónak fogja találni ezeket a részeket. 

Összességében az egész mégiscsak vérszegény. Eleve két óra alatt elolvasható a történet, és a cselekmények sem túl grandiózusak vagy bonyolultak. A miértekre nem nagyon kapunk méltó választ, és a megoldás sem túl felemelő. A kisregény alapvetően lezárt és kerek egész, bár később az írónő folytatta sorozatként a gyilkdroid sztoriját. Bevezetésnek elmegy, de bármennyire is próbálom szépíteni, itt mindenképpen egy túlértékelt és túldíjazott kötetről van szó. A konklúzióm ugyanaz, mint mikor egyik haveromat szivatni akarom vitáink során: Régen minden jobb volt. Na, jó: talán nem minden, de a sci-fi mindenképpen. Jelenleg is az 1951-es Alapítványból készül sorozat, az 1966-os Dűnéből szuperprodukció, és nem véletlenül. Mindegyik alapmű. Martha Wells sorozatából nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, amihez 50-60 év múlva is visszanyúlnak majd. Ehhez túlságosan jellegtelen, semmitmondó, és sovány. Egy röpke szórakozásnak megfelelő, de többet nem érdemes elvárni tőle. Ez nem az a hardcore tu-fa, ami megváltja a világot. 

A kötet kiadása ellenben dicséretes, a Fumaxtól tisztességes kötést kapott, és a egyéb paraméterei is alapvetően jók. A borító ugyan nem különösebben kiemelkedő (az amerikai kiadásét vették át), de mégiscsak segít elképzelni a biztonsági egységeket. A szöveg magyar fordítása egyszerű és tisztes munka, minden sallang nélkül. 

Pontszám:

Hat paranoid android a tízből

6/10 pont

moly.hu: 83%

goodreads.com: 4.16 pont

(2023. augusztus 1-én!)

Könyvajánló: Andy Weir - A Hail Mary-küldetés (2021)

Andy Weir:
A Hail Mary-küldetés

Budapest: Fumax, 2021

512 oldal

Eredeti cím: Project Hail Mary (2021)

Fordította:

Eddig Andy Weir mindkét magyarul megjelent könyvéről írtam, és az újjal sem tettem kivételt, amely a Fumax kiadásában jelent meg pár hónapja. Oka roppant egyszerű: szeretem Andy Weir stílusát, még úgy is, hogy A marsi után az Artemis azért nem ütött akkorát. Utóbbit egy kicsit túl gyerekesnek, túl akciódúsnak és túl hihetetlennek találtam, amellett, hogy emellett roppant szórakoztató darab egyébként. A Hail Mary-küldetés egyértelműen visszatérést jelent az első műhöz karakterében. Az ajánló több poént lelő, így nem is csak nyomokban tartalmaz spoilert.

Weir új regényének címe nagyon találó, a „Hail Mary” azon túl, hogy az „Üdvözlégy Mária” angol megfelelője, egyben többletjelentéssel is bír az amerikaiak számára. Az amerikai fociban ugyanis reménytelen helyzetben az irányító (Quarterback, alias QB) előredobja a labdát, hátha valaki elkapja és beviszi a célterületre. Az ilyen - rendszerint utolsó pillanatokban - megpróbált támadást hívják „Hail Mary”-nek, hiszen csak az ima segíthet ilyenkor. Tehát a nagyon kicsi eséllyel rendelkező akció szinonimája a „Hail Mary”, mikor már csak egy dobása van az embernek. Éppen ezért telitalálat a cím.

A regényben az emberiségnek szintén csak egy dobása van, és kudarc esetén lefújják az emberiség kihalás ellen vívott mérkőzését, mert halálra fagy (mint az ellenfél a Green Bay Packers elleni meccsen a Lambeau Filed-en januárban). A sztori szerint ugyanis egy másik naprendszerből fény segítségével szaporodó aprócska lények (asztrofágok) érkeznek, amelyek a Föld elől el(v)eszik a napsugárzás egyre nagyobb szeletét, klímakatasztrófát hozva a világunkra. Weir ügyesen kiforgatja jelenünket és nem az elcsépelt felmelegedéssel, hanem - váratlan húzásként - jégkorszakkal dolgozik a könyvben. Ravasz csavar, ráadásul ez jobb egy fokkal az emberiség számára, mivel a globális felmelegedés felgyorsításával időt nyerhet ahhoz, hogy megoldást találhasson. A megoldás egy űrhajó képében bontakozik ki, amellyel néhány asztronauta megfordulhat a közeli Tau Ceti csillagról pár évtized alatt. A Tau Ceti „naprendszere” valami csodálatos módon ugyanis képes ellenállni ezeknek a napfaló asztrofágoknak. Ha kideríti a három űrhajós, miként lehetséges ez, akkor talán van esély a Föld megmentésére.

Ez a röviden felvázolt háttértörténet persze csak lassan bontakozik ki a lapokon, nem kapkodja el az író az események kifejtését. Nem is tudja elsietni, mivel főszereplőnk - aki éppen megébred a szedálásból -, nem emlékszik arra, hogy kicsoda, micsoda, „holcsoda” és miért van jelen egyáltalán az ablaktalan teremben, amelyről hamar kiderül, hogy csaknem fénysebességgel száguldó űrhajó. Ráadásul két űrhajóstársa nyilvánvalóan nem élte túl az utat, így megint egy magára maradt hőst kapunk, akárcsak korábban a Marson.

Weir először a Marsra vitt minket, majd a Holdat kolonizáló emberek közé. Mostani regényében tehát egy harmadik - és logikus folytatásként kínálkozó - megoldás mellett döntött: kirepített minket a Naprendszerből egy közeli csillagig. Ryland Grace-nek magának kell kitalálnia, miért is van itt és mi a feladata, s azt hogyan végezze el, ez sok oldalt igényel, nem véletlen ez a legvaskosabb kötet a háromból. E szempontból nagyon hasonló az indulás az Oxigén című filmhez. Persze Ryland végül szépen kinyomozgatja, hogy a túróba is került egy űrhajóba, és megpróbálja megoldani a Föld megmentésének kényes feladatát is, holott csak egy egyszerű tanár. És amikor azt hinnénk, hogy kapunk egy túlélési „One man show”-t, mint A marsi esetében, akkor megjelenik az IDEGEN és átalakul kapcsolatteremtési küldetéssé az egész.

A sci-fi irodalom és filmográfia egyik zsánere, hogy két egymástól szinte mindenben különböző faj miként lehet képes egyáltalán kapcsolatba lépni a másikkal. Hiszen semmi garancia nincs rá, hogy kommunikációra hasonló érzékszervek alakultak ki mindkét fajnál. Ebből persze lehet eső, lehet hó az író/rendező elképzeléseinek megfelelően. Weir ezt szokásos eleganciájával, ötletességével oldja meg, miközben főhősünk karaktere nagyon hasonló az író eddigi alakjaihoz: zseniális, humoros és maróan cinikus mindegyik. A történet végül is az együttműködés regényévé, az túlélés és az önfeláldozás történetévé lesz, nem a magányos harcos krónikája.

A regény szerkezetét tekintve két idősíkban játszódik váltakozva, a jelenben és a misszió kialakítása során a múltban. Felépítése lassabb, mint az Artemis-é, ami jót tesz neki, mert az ottani pörgéstől és eseménycunamitól csak elszédült az ember. Jól működik a két idősík váltogatása is, néha egészen meglepő dolgokat produkál ez a megoldás az olvasó számára. Vannak persze gyengébb logikai elemek a könyvben – rendszerint éppen a múltbeli eseményeknél -, például Weir hajlamos nehéz problémákat nagyon gyorsan és hiteltelenül hihetetlenül megoldani, de a könyv egésze szempontjából ezek a részek alig játszanak szerepet. Most semmi erőltetett politikai korrektséget nem kapunk - amiktől falra másztam az Artemisban -, sőt az egyik erős női karakter olyan mondatot enged meg magának, hogy csak férfi űrhajósokat akar a hajóra, mert a szexizmus elleni harcnak nincs helye olyan esetben, amikor a fizikai képességek is számíthatnak. Az emberiség jövője mégsem múlhat a PC-n. Az Artemis sokszínűségtombolása után érdekes volt ezt olvasni. Ám teljesen jogos! Ilyennek semmi értelme sem lenne egy olyan könyvben, ahol a fő probléma két vadidegen faj együttműködése vagy elpusztulása, hiszen az idegen fajhoz képest egy magát sárkánylánnyá átoperáltató majd krokodiltojásokat kiköltő férfi maga az uncsi nyárspolgár.

A Hail Mary-küldetés egy nagyon jó sci-fi, ha nem is annyira, mint az osztályzatok mutatják a moly.hu-n vagy a goodreads.com-on, amelyek egészen irreálisan magasak. A marsi szintjét szerintem nem ugorja meg: most az egész emberiségért sem tudtam annyira izgulni, mint akkor az egy szem Mark Whatney-ért. Valami hiányzott hozzá. Mondanám, hogy a fordulat, de Andy Weir eddigi könyvei sem azoktól voltak jók, és kardinális meglepetés sosem történt bennük. A megdöbbentés tehát elmaradt, pedig mekkora poén lenne mondjuk, ha az idegennel együtt legyőzik az azstrofágokat, majd az idegen jól kiírtja az emberiséget hálából... Katarzist sem tudtam átélni a lezárásban, márpedig vagy a meglepetésnek, vagy a katarzisnak ott kellene figyelnie a végén. A szerző így is jó regényt alkotott, ami szórakoztató és amelyben a tudomány mindig menő. Ez a szemlélet nálam arat. A tudatlanság az nem csak, hogy nem menő, de jelentősen csökkenti az életben maradási esélyeket könyvben és valóságban egyaránt. Még ha időnként áldásnak tűnik is a „nem tudás”...

A kötet kiadása tetszett, szép is, esztétikus is és minőségi. A Fumax jó munkát végzett, bár a borítókép több, mint megtévesztő a Jupiterrel.

A kötet osztályzat:

Nyolc Tau Ceti a tíz csillagból. 

(A mai napig nem értem, hogy lehet, hogy 7 pontot adtam A marsira... ma inkább kilencet adna az azóta sokkal kevésbé szőrös, epilált szívem.)

8/10 pont

moly.hu: 96% pont (195 csillagozás)

goodreads.com: 4.56 pont (66268 értékelés)

(2021. július 20.)

U.i.: Igen, nézek NFL-t, a Carolina Panthersnek szurkolok 2002 óta. :D

Második turné a wad bandával - Könyvajánló: Véres Rózsa (A banda, 2.)

Nicholas Eames: Véres Rózsa 

Bp.: Fumax, 2019 

Eredeti megjelenés: Nicholas Eames: Bloody Rose, 2018 

Fordította: ??? (a könyvben: Fumax Kft.) 

518 oldal 

2018 végén olvastam Nicholas Eames roppant szórakoztató debütáló fantasyjét, A Wadon királyait, s most végre eljutott hozzám a második része a trilógiának (amely mellesleg a roppant fantáziadús A banda címet viseli. No comment.). Már úgyis úgy áhítoztam egy könnyedebb olvasmányra, akár Marco Rossi egy rendes balhátvédre.

A Véres Rózsa nem szerves folytatása a trilógia első részének, bár kétségtelenül néhány korábbi szereplő újból feltűnik oldalain, akár koronavírus a nyári buliszezon után. Arany Gabo legutóbb megmentett leánykája, Vörös Rózsa áll a történet fókuszában, s az általa vezetett banda (a Fabula), amely dicsőségre törve járja Grandual stadionjait, miközben rendes rocksztárokhoz hasonlóan nem vetik meg a hírnévvel járó - többnyire pusztító - élvezeteket sem. A sztori tehát nem új, az előző kötet által kivájt nyomvályúban fut tova. Még csak azt sem mondanám, hogy kiforrott történettel van dolgunk, inkább kalandok sokaságán keresztül ismerjük meg az új szereplőket. 

A karakterek hasonlóak az első kötetben lévőkhöz, ha nem is olyan erősek, de jópofák és ötletesek. Aztán természetesen benne vannak a regényben mai politikai-kulturális divat mindenhova beleerőszakolandó klíséi. Cím- (de nem fő-) szereplőnk erős női karakter, aki saját árnyaival viaskodik, s nehezen viseli el apja nagyságát. Igyekszik atyja tetteit felülmúlni, folyamatos életveszélybe kalauzolva ezzel bandatársait. Nagyon jó ötlet volt az írótól, hogy mégsem őt, állította központba. Mesélőnk és fő karakterünk ugyanis a banda bárdja, egy naiv, fiatal lány, Tam. Ő eleinte áhítattól elvarázsolt szemmel nézi az elérhetetlen magasságban emelt hősöket, akik szépen lassan válnak számára hétköznapi figurákká, saját démonaikkal küzdő egyszerű emberekké, s nemesednek végül mégis második családként tisztelt bajtársakká. Eames meséje a szeretetről szól, amelyet minden körülmény között meg lehet lelni, s amely segít gyengeségeink és bűneink igájából kiszabadulni. A könyv emellett hőseposz az otthonról hozott és a magunk választotta családról, amely fontosabb az illékony hírnévnél és a tömeg pillanatnyi rajongásánál. 

Amit különösen értékeltem a kötetben, az valami olyasmi, amit rendszerint nem igazán szoktam jutalmazni az irodalomban: a szexualitás mint identitástéma beleerőszakolása a történetbe. A sztorihoz ugyan most sem ad hozzá, de legalább nem volt idegen tüske az olvasmány húsában. Főszereplőnkről ugyanis igen hamar kiderül, hogy saját neméhez vonzódik. Ez már inkább sablon mostanság, mintsem meghökkentő, s nagyjából annyira forradalmi, mint egy kazettás magnó. Ám ez a leszbikus vonal most minden manírt, erőltetettséget mellőz, s a két törött ember egymásra, s társra találása olyan kedves és szép, hogy nem vádolhatom semmivel. Egyszerűen van megírva, olyan természetességgel, hogy nem éreztem azt a nyomasztó attitűdöt Eamesnél, mint máskor e témánál. Nem ordítja az arcunkba azt a hamisságot, hogy ez többet ér, mélyebb vagy éppen „egyenrangúbb”, mint egy férfi-nő kapcsolat. Ha már mindenképpen bele kell tenni az LMBTQXYZZS melletti kiállást egy könyvbe - úgy tűnik kötelező, és egy kanadaitól pláne -, akkor azt tegye így! 

A regényben a filozófia és szórakoztatás ismét kart karba öltve gurul a páncélozott turnébusszal: megtudhatjuk melyik az a három mondat, amit nem akarunk hallani egy nő szájából (258-259 o. És igen: az egyik az, amire gondol a kedves olvasó), vagy a 374-375. oldalon lévő megindító jelenet, amelyet kár lenne lelőni. A párbeszédek most is rendesen adagolják a humort: 

„- Jobb, ha a gyávák a csata előtt menekülnek el, mint ha közben tennék. – vélte Barnu. Cura átnyújtotta neki az olcsó vörösbor palackját, amit ketten szopogattak. 

- Ez egy kiváló meglátás. Büszke vagyok rád. 

- Kösz – felelte a sámán. – Egy söralátéten olvastam…” 

Mi nem sikerült túl jól? A végső gigászi csata annyira nem nyerte el a tetszésemet, kissé túlgondolta Eames az ízlésemhez képest, és a néha felfeslik a történet szövedéke is, de haragudni nem lehet a könyvre, mert ismét arra tökéletesen alkalmas, amely célra megírták: mosolyogtat és kiragad a jelenből. 

A kötet fizikai kialakítása ismét nagyon tetszett: erős, stabil kötés, gyönyörű borítókép a szereplők ütős ábrázolásával, s fenyegető birodalmi német vörös-fehér-fekete alapszínek. A szöveg olvasmányos, a fordítás magyaros (ezért nem tudom, kit kellene dicsérni, mert nincs egzakt név a címoldal verzóján). Szép munka, erre max a pontszám, kedves Fumax! 

Alles zusammen: 

Hogy jobb-e a Véres Rózsa, mint A Wadon királyai? Nem mondanám, de kellemes kikapcsolódást kaptam, s ennél többet nem is vártam tőle. Kicsit túlzsúfolt helyszínekben, Eames láthatóan kezdi kialakítani a világot, amelyet megálmodott, s igyekezett minél nagyobb szeletét bemutatni. Túl sokat szuszakolt bele az amúgy sem karcsú kötetbe, amely emiatt kissé szétesik kisebb-nagyobb egységekre, már-már novellafűzérre emlékeztetően. De akinek az első rész tetszett, az most sem fog a kardjába dőlni csalódottságában. 

Pontszám: 

Nyolc rózsaszál a tízből 

8/10 pont 

www.moly.hu: 90% 

www.goodreads.com: 4.24 pont 

(Az adatok 2020. szeptember 7-i állapotot tükröznek!) 

Bántják a Feketerigót - könyvajánló: Chuck Wendig - Vészmadarak

Chuck Wendig: Vészmadarak

Bp.: Fumax, 2016

Eredeti megjelenés:

Blackbirds, 2012

Fordította: Rusznyák Csaba

300 oldal

A modern marketing számomra legvisszatetszőbb mondata, amikor elmesélik „szakemberek”, hogy manapság el kell adnod magadat. (Persze el is mondják, hogyan, mert ők már csak tudják.) Ez a tudásuk rezümméje, íze és zamata. Valahogy mindig a prostitúcióra asszociálok az ilyen mondatokból, és őket is rendszerint ennek megfelelően helyezem el a kereslet-kínálat függvényrendszerben... Ennek ellenére be kell látnom, hogy könyvek esetében egy jó borító olyan, mint az aktuális Palvin Barbi portfoliójának legsikerültebb fényképe. Ha valamire jó ránézni, azt a – sokszor téves – következtetést vagyunk hajlamosak levonni, hogy az belül is értékes. Pedig Al Bundy megmondta az Egy rém rendes családban: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Mint rutinos vén róka ezért csak óvatos optimizmussal vettem csak kézbe Chuck Wendig: Vészmadarak című kötetét. Tudniillik gyanúsan jó borítója volt.

Szerencsére az élet csak ritkán köptető, többnyire leginkább desztillált víz, de olykor azért késői szüretelésű tokaji furmint. Wendig regénye olyan Pamela Anderson, akinek a bőre alatt szilikonon kívül más is lappang. A borító és a tartalom teljesen harmonizált, egyszerre volt légies és sötét mindkettő, s mégsem nyomasztó. A Miriam Black opusz első kötete ugyan a Fumax Thrillerek-sorozatban jelent meg (4.), de nem mondanám igazából annak. Sok szempontból bizonyára thriller. Mégis minden vérgőzfürdő és káromkodáscunami ellenére nem éreztem súlyosnak a történetet, talán a szórakoztató párbeszédek miatt. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Ez persze sokak számára visszatartó lehet, akik mondjuk igazi feszült történetet várnak. Ugyanakkor egy vagány írás ez, amelynek szórakoztató faktora nagyon nagy. Friss, ötletes könyv, de egyértelműen nem való mindenkinek (különösen nem vizuális típusoknak). A párbeszédek lüktetőek, izgalmasak, mocskosak és Doktor House-os beszólásoktól pörgőek. A regény ettől elképesztően olvasmányos, pillanatok alatt kiolvasható, s mint ujjpercek az Ingersolltól kezelésbe vett kézről, úgy hullanak el egymás után a fejezetek ebben a könyvben. A szereplők mind jól megrajzoltak, szinte valamennyit magunk előtt látjuk élni és meghalni, s megszeretjük őket. Még a gonosz figurákban is ott van az a pimaszság, ami oly sok gazembert tesz annyira vonzóvá. Viszont meg kell, mondjam, Wendig szentségtelen háromságában (Ingersoll, Harriet és Frankie) olyan szinten ismertem rá Abercrombie Az első törvény trilógiájának inkvizítoraira, hogy az már nem lehet véletlen. Glokta és Ingersoll szinte tök ugyanaz a figura. De akár egy Kill Bill vagy Ponyvaregény karakternek is elmennének egytől-egyig. Harriet háttértörténete zseniális, főleg az egymondatos (sic!) fejezet, melyben megtudhatjuk, hogyan lett az aki (szadista gyilkos).

Főszereplőnk, Miriam Black maga is kiismerhetlenül összetett karakter, akit érthetően roncsolt átkozott madárként vállán fészket verő, nem kért képessége. Ugyanis egy érintéssel megtudja, hogy az illető mikor és miként fog meghalni. Wendig ügyesen adagolja, hogy mit kell tudnunk eme képességről, mely által végig fenntartja az érdeklődést. Az interjús rész nagyon ötletes, remekül hagyott nyitott kérdéseket az író, amelyek követelik a válaszokat. A végkifejlet egyszerre lezárt, de ordít folytatásért (lesz), ami bölcs döntés a mai sorozatfüggő világunkban, és nyilvánvalóan tekintettel van a kiadó és író zsebére.

A Fumax kiadása külcsínyre nagyon látványos, figyelemfelkeltő. Egyébként a borítókép az eredeti kiadásé, nem készült új a magyarhoz, de ez esetben nem is volt szükség ilyenre. Ritka madár az ilyen jó borító, ami nem árul el előre sokat a tartalomból, utólag mégis tudjuk, hogy passzol ahhoz.  A regény magyar kiadása tipográfiailag rendben van, nekem kissé likacsos volt az oldalak felhasználása, túl sok űr volt benne. A fordítást már értékeltem az olvasmányossággal, remek munka, de azt persze nem néztem, mennyire egyezik az eredetivel (igazából nem is érdekel).

Értékelés:

Nyolc feketerigó a tíz vámpírvörösből

8/10

www.moly.hu: 81 %

www.goodreads.com: 3.77 pont

(2019. május 20-án)

Egy wadon király könyv: Nicholas Eames - A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Bp.: Fumax, 2018

Eredeti megjelenés:

Nicholas Eames: King of the Wyld, 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

480 oldal

Fogj egy ötszemélyes kiöregedő metálbandát, és lökd őket színpadra, minden próba nélkül. A helyszín legyen egy mindenhonnan összelopkodott szörnyekkel behintett aréna, majd kapcsold fel a hangerőt és kezdődjék a zúzás! Mindez egy elsőfilmes azaz elsőkönyves rendezőtől.

Jól hangzik? Ugye, hogy nem? Teljesen kizárt, hogy működjön, elvégre minden elemi logikának ellentmondana. Ám a flúgos könyvtáros ilyen benyomást keltő fülszöveg után is elolvasta Nicholas Eamestől A Wadon királyait. Nyilvánvaló, hogy a világ végstádiumban lehet, különben ekkora katyvasz elolvasása után nem úgy kelnék fel az ágyról, hogy fülig ér a szám, és bárddal (a fegyverrel, nem egy mesterdalnokkal) esnék neki a legközelebbi mantikórhordának. Mert ez a könyv Wadon király!

Eames regénye persze - mint az eddigiekből is kitűnhetett – kölcsönzések (a lopás eufémisztikus megnevezése) egész kis gyűjteménye, amelyeket díszlet gyanánt egyetlen igazán eredeti ötlete köré húzott fel, s amely idea az, hogy egy zenei együtteshez hasonlatos zsoldosbanda, „A Saga” legyen a történet központja. A bandának van frontembere, menedzsere, háttértáncosai, sőt szörnylemészárló turnékra jár a Wadonnak nevezett természetfölötti erdőbe. Pontosabban csak járt, hiszen a banda 20 éve feloszlott. Ám a kényszer nagy úr, s összehozza azokat, akiket egymásnak rendel a sors, és máris kezdődhet a szórakozás. Minden humora mellett a sztori egyáltalán nem komolytalan, sőt olykor átérezhetően nehéz pszichológiai drámába kerülnek a szereplők. Időnként nagyon is bölcs a regény, elsősorban főszereplőnknek, Clay Coopernek (tényleg, nem Alice Coopertől örökölte a nevét?) köszönhetően. E regényben ő a bölcs barbár, aki csak haza akar térni feleségéhez, ahonnan el se ment volna, ha a becsület és kislánya nem követelte volna az ellenkezőjét. De a csapat minden tagja esetlen, messze nem hibátlan, ámde szeretetre méltó. Egyértelműen a karakterek és a párbeszédeik teszik élvezhetővé az olvasást.

Minden főszereplő király. Ott van Arany Gabo, a frontember, akiben már csak töredéke lappang egykori nagyságának, és egyetlen vágya, hogy lányát megmentse. Moog, a varázsló, a progresszió képviselője, egy szivárványba öltöztetett kétbalkezes Gandalf. Matrick viszont tényleg király. Úgy értem, koronás fő. Viszont cserébe a felesége tartja kurta láncon, ráadásul idült alkoholizmustól szenved. Kedvencem azonban Ganelon. Na ő egy sima Khal Drogo-szerű gyilkológép. Szarkalábbal való - hm – sakkpartija meg egy életre a memóriámba égett. Ja és ott van a banda utólag csatlakozott dalnoka, Kit. Ő zombi. Pardon, élőhalott. Mivel halott, nem lehet már megölni, ellentétben elődeivel, akik fogyóeszközként szolgáltak a Sagában. Kit fegyvere pedig a plaplömplöm, ami egy lantszerű hangszer…

De akkor a párbeszédek és a humor!

„ - Hosszú történet. – nyúlt a kupájáért a zsoldos.

- Kővé változtattak – magyarázta a harcos. – Visszaváltoztattak.

- Na jó, akkor rövid történet – ismerte be Clay.” - Oké, ez kissé Mothy Python (Engem meg gyíkká változtatott… De már elmúlt.).

„- Haramia Jack átdöfhetetlen vértje. Állítólag se kard, se lándzsa nem hatol át rajta, de a szifilisznek azért sikerült.” - Na ez meg nagyon Abercrombie.

Külön plusz pontot ért nálam a következő idézet a könyvből:

„- Ha megöltelek, a lányodat is megkeresem. [...]

- Ha.” - Ez ugyanis eredetileg egy spártai beszólás. Mikor II. Philippos makedón király azt üzente a spártaiiaknak, hogy ha legyőzi őket, mindnyájukat eladja rabszolgának, a spártaiak csakk ennyit írtak vissza: "Ha."

Szóval Olyan az egész, mintha a Vajákot, Az Első törvényt, a Káosz-ciklust és mondjuk a klasszikus Dungeons and Dragons szerepjáték világát egy érdekes kísérlet keretében összemixelték volna az AC/DC-vel.

Néha a mondatok talán túlfacsartak: „Egy szelet üszkös pirítós járt mellé, és ha az embernek szerencséje volt, néhány szelet körte is, amelyeken nagyobb ütődések éktelenkedtek, mint a csorbák egy bárd önbecsülésén.” Jobban belegondolva ennek így nincs több értelme, mint amennyi önbecsülése egy bárdnak… Ugyanakkor vannak nagyon ötletesen megírt részek. Személyes kedvencem a 200-201. oldalak, ahol egy kocsma pusztulását írta a krónikás, egészen zseniálisan.

Egyértelmű, hogy nem ez a regény írja újra a fantasyk régóta szövődő történetét, nem korszakalkotó, ugyanakkor remek szórakozás, amely a műfaj minden zsánerét feldolgozza, újrahangszereli, és így egészen egyedi dallamok kúsznak a fülünkbe/szemünkbe. Könnyed, letisztult és kerek történet, amely kiragad a hétköznapok monotóniájából.

A Wadon királyai  egy trilógia első része, ám a történetek önállóak lesznek (mindegyik egy-egy zsoldos banda köré íródik), melyeket csak a világ köt össze, melyben játszódnak. Idén jött ki „A banda” 2. része Bloddy Rose címen, melyet reményeim szerint szintén olvashatunk majd magyarul, mert ilyen kezdet után biztosan érdemes lesz megjelentetni itt is.

Igazából még a kötet fizikai megjelenésébe sem tudok belekötni. A borítókép tökéletes, a kötés tényleg strapabíró kötés. Dicsőség ez a Fumaxnak, márpedig - mint a fülszöveg is megírja - a dicsőség sosem megy ki a divatból! A fordító, Matolcsy Kálmán külön dicséretet érdemel, nagyon olvasmányos lett az egész, a megoly nevű lény neve külön ötletes, nem tudnék jobb magyarítást az owlbear/me[dveba]goly-hoz (amely egyébként szintén a DnD szerepjátékból kölcsönzött szörnyszülött,).

Összefoglalva: Egyértelműen az idei év egyik nagy pozitív meglepetése számomra. Ha szereted a könnyed szórakoztató fantasztikus regényeket, ess csak neki bátran és kezdődjön a csontzene!

Pontszám:

 Nyolc és fél Wyvern a tízzből

8.5/10

www.moly.hu: 93%

www.goodreads.com: 4.36 pont

(Az adatok 2018. december 17-i állapotot tükröznek!)

Komolytalan marsi a Holdon - könyvajánló

Andy Weir:
Artemis

Budapest: Fumax, 2017

Eredeti cím: Artemis (2017)

Fordította: Rusznyák Csaba

Hold on. Maradunk a Holdon. Armstrong hús-vér reality kalandja után a méltán sikeres A marsi alkotójának új könyvét nézzük meg tüzetesebben (bár a valóságban fordított sorrendben olvastam őket). Hogy mitől volt kiváló olvasmány A marsi? Egyrészt attól, hogy hard sci-fi jellege ellenére a tudomány nem tolta félre a szórakoztatást, s ezért széles rétegekhez szólt. A fanyar humor ellenpontozta a részletekben gazdag leíró részeket, és nagyon szurkoltunk (kivéve engem) Marknak, hogy megmeneküljön reménytelennek tűnő helyzetéből. A regény szinte minden szempontból kifogástalan volt: jól felépített, lekötötte az olvasót, és ami a legfontosabb, kaptunk egy vagány, szerethető főszereplőt. Andy Weir emberekkel kapcsolatban táplált túlzott optimizmusát meg inkább irigylem, semmint rosszallom.

Most itt a szerző második regénye, amely hasonlóságai mellett sokban különbözik elődjétől. Főszereplőnk nem egy felnőtt férfi geek, hanem egy felnövőfélben lévő, de sokban még gyerekes nő, Jazz Bashara. Ha nem is profi túlélőművész, de előképéhez, Mark Watneyhez hasonlóan nem elveszett ember. Az Artemis pörgős, akciódús, a humor is működik, és kétségtelenül szórakoztató. Ám - noha nagyon szerettem volna szeretni -, mégsem jó regény.

Történetünk a Mars helyett egy kevésbé vörös, ám még annál is hidegebb, ellenségesebb helyen, a Holdon játszódik. Jazz Bashara mégsincs magára hagyatva ezen a fagyos poros égitesten. Ugyanis az ember már kolonizálta égi kísérőnket, de legalábbis próbálkozik vele. Jazz a betonkupolákból álló város, Artemis szülötte, ahol igyekszik több-kevésbé legális úton vagyonra szert tenni, a törvényesség határait nagyrészt alulról súrolva.

Miközben a helyszín jól kitalált, a tudományos háttér rendben, és az egész színpadkép jól néz ki, a mozgatórugója a történetnek sajnos eltört az űri hidegben. A regény legnagyobb problémája, neuralgikus pontja ugyanis a főszereplő. Jazz karakterének nincs komolysága, nincs méltósága, és inkább idegesítő, semmint szerethető. Párszor - szívem szerint - pofon vágtam volna Jazzt, noha nem ütünk lányokat ugyebár… Mindenesetre kétségtelenül kiérdemelne egy atyai kokit. Döntései sokszor a legelemibb szinten megkérdőjelezhetőek, és felmerül az emberben, miként maradt eddig életben. Értem én, hogy meggondolatlan a protagonistánk - mert hát van ilyen ember -, ám ennek sajnos áldozatul esik a komolyság. Míg A marsiban éreztük, hogy Mark lazasága és humora mellett is nagy a tét (tudniillik az élete), s nagyon is megfontoltan cselekszik, addig itt Miss Artemis minden logika nélkül játszadozik életekkel, sorsokkal, és gyakran még csak nem is a sajátjával. Érezzük, hogy ilyen nincs, ez nem történhet meg. A logika sokszor műkorcsolyázóként tripla toe loop-okat ugrik: főszereplőnk nyomorog, miközben ő az Artemis csempészkirálynője, és ugyanő viselkedik folyamatosan úgy, mint egy dedós, aki vissza akarja kapni a jelét az óvodában, amit gonosz módon kisírt az óvónénitől a Pistike. A kettő nem fér össze. Ez nem olyan, mint amikor egy tömeggyilkos egyben jó apuka. Lehet valaki mindkettő. De a felelőtlen, óvatlan csempész, és a mindent felgöngyölítő korrumpálhatatlan rendőr együtt nem eredményezhet egy évek óta működő csempészetet. Rég lebukott volna. Weir realitásoktól szintén elrugaszkodva egyszerűen kiiktatta a kamerák létezését a világból, és egyéb dolgokat is el kellett hagynia, hogy a történetet működésre bírja. Ezek erőszakoltak. Van benne tudomány, sokszor nagyon ügyesen old meg dolgokat az író, ötlettára láthatóan nem fogyott ki, de a realizmus most cserben hagyta. Míg A marsi egy férfias könyv, addig ez nem nőies, hanem kislányos, s ennek az Artemisnek pusztán annyi köze van a görög mitológia istennőjéhez, mint Oroszlán Szonjának a szavannához. Cuki, aranyos, de hiányzik belőle az érettség és a dögösség, amitől igazán vonzó lenne. Végig az volt az érzésem, hogy a regényt kimiskárolta egy cenzor, sőt, átírt benne részeket.

Sajnos emellett a politikai korrektség is áldozatokat szedett, még képtelenebbé téve a csapongó sztorit. Értem én, hogy a korábbi fehér férfi főszereplő miatt most vezeklésként kellett egy arab női nóvum - szinte csodálom Weir visszafogottságát, amiért Jazz nem lett zaklatás áldozata is egyben, miközben állatokat védett a vegán reggelijét fogyasztva -, na de ami felvonul itt, arra Hollywood is csak csettintene az Oscar-gálán! Mert itt a Jazz pasiját lenyúló homokos pasitól a tipikus kocka ukrán srácon, és kenyai gyarmati kormányzón át a lányáért még Allahot is picit megtagadó hithű muszlim apuciig minden van, mi szem-szájnak, s pláne a korszellemnek kellemes. Andy Weir, mint sürgő csoport, száz szolga hord itt össze tücsköt-bogarat, ami Szilícium-völgyben és Los Angelesben éppen divatos. Némi plusz pontot adok a magyarok szerepléséért a regényben, Weir Holdján ugyanis a fémipari boltok magyar kézben vannak. Egyébként csak azért tetszik, mert magyar vagyok, az egésznek semmi jelentősége, pusztán még egy náció, ami felvonul a színesítés jegyében, minden haszon, vagy mondanivaló nélkül. Az meg már tényleg groteszk és fárasztó, amikor a regény végén a multikulti szupercsapat megmenti az egész kolóniát. Végtelenül erőltetett volt, na! 

Külcsínre a regény teljesen korrekt, szép, ízléses és minőségi kiadásnak tartom, ha a tartalom stílusához képest kissé sötét is a borító. De hát a fenséges Artemis címhez mégsem passzolt volna egy habos-babos tüllszoknyába öltözött unikornis. A magyar fordítás gördülékeny, olvastató.

Pontszám:

Hat multimilliomos jazz(dobos) a tízből.

6/10 pont

Moly.hu: 81%

Goodreads.com: 3.68 pont