Könyvajánló: Jo Nesbo - A birodalom

Könyvajánló:

Jo Nesbo: A Birodalom

Eredeti cím: Kongeriket (2020)

Budapest: Animus, 2020

479 oldal

fordította: Sulyok Viktória

Minden évre egy Nesbo sorozatunk második részében (igazából elég sokat olvastam tőle, de valami ismeretlen oknál [=lustaság - HG] fogva a tavalyi Kés volt az első, amit részletesebben elemeztem) ezúttal a norvég mester 2020 végén érkezett új regényét nézzük meg közelebbről, az A birodalom című thrillert.

Bizony, ez a regény egyértelműen pszichothriller és nem bűnügyi regény, még ha nyomozást, s nyomozókat nyomokban tartalmaz is a nyomtatvány. Főhősünk Roy - E/1-ben ő adja elő nekünk történetét -, egy magának való, remeteként mindenkitől elszigetelődni vágyó erdei ember, aki aprócska hegyi birodalmát igazgatja, s célja egy saját benzinkút. Nesbo elég érdekesen építi fel főszereplőjét, egyszerűen képtelen az ember rájönni, hogy egész pontosan milyen beütése van. Mármint nem Nesbo-nek, hanem Roynak, hiszen Nesbo csak simán szemétkedik velünk végig a regény során. Azt hamar megtudjuk, hogy Royt múltbeli árnyak kísértik, de a sötét gyermekkor során ténylegesen rá eső - illetve éppen általa vetett - árnyék mennyiségét és minőségét nehéz kideríteni eleinte. Hol szimpatikus erős karakter a szereplőnk, hol hiszékenyke, aki csokit ültet, hátha lesz belőle Tibicsokifa. Kicsit odébb pár oldallal megint azt gondoltam, egészen remek alak, ez a Roy boy, majd újra meg voltam győződve, hogy egy empátiából „csillagos egyes alá”-ra vizsgázó tanuló. Csak az utolsó oldalakon döntöttem el végül melyik az igazabb. De ezt persze nem árulhatom el. Bocsika. :-P Szerintem nem sikerült túl jól felépíteni Royt, nem nagyon hiszem, hogy ilyen személy létezhetne a valóságban, túl sok ellentmondás került bele. Persze nyilvánvaló, hogy Nesbo szívat szándékosan, és bizonytalanságban akar minket tartani olvasás közben. Ez az ellentmondásokból áradó hitelességi deficit végig zavart, pedig a norvég kisvárosi létet nagyon hangulatosan sikerült lefesteni az írónak. A felvonultatott alakok érdekesek, titokzatosak, jól adják vissza azt tényt, hogy bármennyire is ismerünk valakit, mégsem láthatunk a fejébe.

Roy kényelmes és mogorva egyhangúságban vegetáló világát alapvetően felkavarja öccsének, Carlnak érkezése. Az öcsike újsütetű karibi feleségével toppan be, meg egy hajmeresztő fejlesztési tervvel, amit sikerül is sármjával átverni a közösségen. Mindannyian ismerünk ilyen „Carl”-okat, akik behízelgő modorban tudnak az emberekre ráerőszakolni olyan dolgokat, amikre semmi szükségük sincsen, s a végén még örülünk is, hogy megvettük tőle a műanyagkés-élezőkészletet most csak 999999 Norvég koronáért. Carl az elszabadult hajóágyú, amelyik oda-vissza gurul a sorhajó szűkös alsó ágyúfedélzetén, és végül jó eséllyel elsüllyeszti az egész hajót, hullámsírba küldve teljes legénységét. Természetesen őt még a fulladás előtt éppen felszedi egy luxusjacht, fedélzetén a Miss Topless szépségverseny indulóival, akik koktélokkal kínálják, s röhögcsélve és gúnyolódva nézik aztán közösen a hajótörötteket a jakuzziból.

A könyv sok szempontból ősi filozófiai problémát fejteget, azt a dilemmát, hogy mi az a határ, ahol a baráti - vagy jelen esetben testvéri - szeretet már nem kompenzálja a barát/testvér létéből fakadó problémákat. Vajon meddig terjed az egészséges hűség? Ilyen szempontból ez a családi összetartozás regénye. A beteges családi összetartozásé, az együtt átélt traumák okozta mély összetartozásé, amikor rajtuk kívül mindenki ellenség, és a megsemmisítésükre tör. A Roy és Carl közti kapcsolat mélysége nekem túl sok volt, bevallom.

A történet skandináv krimikhez méltó módon dúskál szimpatikusnál szimpatikusabb karakterekben. Na jó: hazudtam. Valójában mindenki egy komplexusos állat a regényben, akiknek az érzelmi intelligencia-mutatója valahol az abszolút nullánál fagyott be, míg az empatikus képességeik egy fatuskóéval vetekednek. Hogy maga az eseménytörténet mennyire jó? Igazából nem sok minden történik, sokkal izgalmasabb a múltbeli történések rekonstruálása a szerző által szándékos balladai homályban, mint a jelenben lezajlóké. A komor hangulat adott a regény során, az atmoszféra erős, az események menete lassú, ami passzol is főszereplőnkhöz és a kisvárosi hangulathoz.

Összegezve: jó könyv ez, de inkább pszichológiai családregény, így a Harry Hole-hoz szokott olvasó csalódhat, amennyiben ismét pergős krimit vár. A hitelessége a sztorinak nálam itt-ott megbicsaklott, mikor túl simán mentek dolgok, túl hihetetlenül reagáltak személyek, de élveztem az olvasását.

A kiadvány a sorozat szokásos jellegzetességeit hozza, fűzött, de strapabíró, jellegzetes borító, de nem giccses. A német birodalmi vörös-fehér-fekete színek tökéletesen passzoltak a címhez és a skandináv krimik fehér havon vörös vér motívumához.

Pontszám:

Hét és fél birodalmi vaskereszt a tízből.

7.5/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 3.86 pont

Könyvajánló: Alex North - A suttogó

Alex North:

A suttogó

Budapest: Gabo, 2019

Eredeti cím: The Whisper Man, 2019

Fordította: Bihari György

416 oldal

Szokásos módon a feladatok novemberben úgy elborítottak, mint tisztes választópolgárt a kampánybrossúrák voksolás előtt, ám három előadás és egy Győri Könyvszalon között úgy éreztem, kell egy kis szünet, s figyelemelterelés gyanánt lekaptam egy nemrég megjelent regényt a könyvtári polcról. A pillangókkal thriller témában már jó barátságot kötöttem, így A suttogó borítója azonnal csábító pillantásokat lövellt felém, melyeknek aztán áldozatul is estem. Ez rendszerint nem sok jót jelent férfiember számára, de néha érdemes kockáztatni.

A könyv sztorija így foglalható össze:

Felesége halála után Tom Kennedy és különc csemetéje, Jake egy kisvárosba költöznek, annak is klasszikus horrorfilmbe való házikójába. Hamarosan kiderül, hogy a családnak már korábban kapcsolata volt a házzal, s a lakóhely múltja suttogni kezd a szellemvilággal amúgy is jóban lévő Jake-nek. Mindemellett a városkában egy sorozatgyilkos (a suttogó) új áldozatot szed egy kiskorú személyében, s meglehetősen problémás ügy ez a rendőrség számára, mivel a gyilkos elvileg 20 éve rács mögött ül…

A történet – könnyű belátni -, több klisét vonultat fel, mint egy B kategóriás akciófilm. Ám ez ebben z esetben nem jelent másodvonalbeli pszichológiai krimit, amiből pedig bőven akad manapság. North története ugyanis sok szempontból kiemelkedő.

A szerző például feltűnően törekedett arra, hogy a brutális történetet szépirodalmi szöveggel írja meg, s ez érdekes kontrasztot ad. Ugyanakkor egyeseknek talán dagályosnak hat emiatt a fogalmazás módja. Én élveztem, hogy szép mondatokat és időnként mélyebb gondolatokat kapok, mint átlag bűnügyi regényekben szokás. Tetszett az is, hogy a szereplők - a mostanában dívó pszichothrilleri irányvonallal szemben - nem csupa csődtömegek, még akkor sem, ha magukat esetleg annak tartják. Pete Willis rendőr, aki állandó harcot folytat az alkohollal szemben, győz. És ez így helyes, hiszen az ember uralja a vágyait, s nem a vágyak uralják az embert. Ettől lesz ugyanis ember, s nem ösztöneitől vezérelt állat. Minden sablont felrúgva ebben a regényben az újságíró etikus tud maradni, az exalkoholista rendőr pedig nem merül önsajnálatba és zuhan vissza a legsötétebb percekben sem a whiskeymámorba. Mert ezek a szereplők képesek talpra állni és van jellemfejlődésük. Ez az írói szemlélet tőlem elismerést nyer, mert az a példamutató, mikor a korábban elbukott protagonista a térdéről ismét a talpára képes állni. Ó, hogy utáltam A lány a vonaton nyafogó, gyenge, csupa pszichopata és beteg „hősét”! Tény az is, hogy a pozitív szereplők túlpreferáltak a regényben, míg az antihősről alig tudunk meg valamit, ezt lehet talán az egyetlen negatívumnak mondani. A suttogót talán jobban ki lehetett volna emelni, mint karaktert. A többi szereplőt ellenben Alex North szépen kidolgozta, sok pszichológiai profilozás van a karakterek mögött, félelmekkel és érzelmekkel.

Sokakat zavar, ha egy krimiben természetfölötti dolgok történnek. Ezen olvasókat megnyugtathatom (SPOILER!!!): tulajdonképpen nincs is benne igazán.

Debütáló regénynek mindenesetre igencsak impresszív, bár valahol azt olvastam, hogy tulajdonképpen Alex North csak egy álnév, így nem is biztos, hogy ténylegesen első regényről szó. Ám ez nem változtat a thriller minőségén, amely az irodalmi stílusnak és a karakterek kidolgozott voltának köszönhetően egyértelműen magas.

A kiadásról a véleményem hektikusabb. Sajnos a Gabo kiadó totálisan fejlődésképtelen, ez a kötet ismét csak egy 3500 Forintos komposztalapanyag, amely hamarosan zúzdában végzi. A könyv fizikai kézben tartása kész művészet, hiszen a fűzés azonnal ripityára törne a merev ragasztásnak „hála”, ha úgy istenesen az ember megpróbálná kinyitni. Így aztán nem kockáztattam, s alig 90-120°-ra mertem a lapokat hajlítgatni egymástól, és csak az evolúciónak - szembeforduló hüvelykujj! - köszönhető, hogy képes voltam olvasni ezt a nyomdaipari csodát. Egészen gyalázatos selejt ismét a Gabotól. Ha heraldikai mottót, vagy kampányszlogent kellene írnom a kiadónak lenne egy ötletem: „Just dobd ki!”. A suttogó szinte üvölt a szelektív hulladékgyűjtő azonnali felkereséséért. Persze némi fájdalommal állítanám kuka körüli pályára, mivel a borító viszont nagyon szép. Elképesztően figyelemfelhívó, s a sárga-fekete színpár magában hordozza a fenyegetést, akárcsak a természetben. A fordításban sem találtam kivetnivalót, sőt helyesírási és tördelési problémákkal is talán egyszer-kétszer találkoztam össz-vissz.

Be kár azért a spórolós fűzésért!

Pontszám:

Nyolc hullapille a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 88 %

www.goodreads.com: 4.11 pont

(Az adatok 2019. november 11-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló - Sarah Pinborough: Ha addig élek is

Sarah Pinborough: 

Ha addig élek is

Bp.: XXI. század, 2018

Eredeti megjelenés:

Cross Her Heart, 2018

Fordította: Tomori Gábor

352 oldal

Sarah Pinboroughtól tavaly nyáron olvastam az első könyvet, s a Ne higgy a szemének egy igazán érdekes, bár olvasótábort megosztó regény volt. Lássuk be a misztikum egy első nekifutásra realistának tűnő thrillerben sokak számára annyira vonzó, mint Conchita Wurst invitálása egy esti buliba (vagy európai parlamenti választásra…). Mivel azonban engem nem zavart a természetfölötti vonal, nekem nagyon tetszett. Így nemrég elolvastam az írónő a tavaly megjelent új thrillerét, s most ezt vesézzük-velőzzük ki röviden.

A sztori kezdetben elég egyszerűnek tűnik. Főszereplőnk, Lisa egyedül neveli tini lányát, Avát - ki nélkülözi az apát -, s míg előbbi egyre jobban bedolgozza magát munkahelyén, utóbbi időnként bedrogozza magát, egyre inkább hiszi magát felnőttnek, és elveszít ezt-azt. Leginkább a fejét, de mást is. Lisa sem piskótatészta, hiszen titkolja múltját a világ és lánya elől, mivel Káin bélyegét hordja vállán. Emellett egykori alkoholista férje úgy tűnik, határozottan megtalálta őket, s most készült kikészíteni idegileg egykori nejét, aki ettől nem találja a helyét.

A történetvezetés nagyon hasonló, mint a korábban már bemutatott regény esetében: idősíkok és nézőpontok váltakozása mutatja be más-más látószögből a régmúlt és jelen eseményeit. Ez tökéletes ahhoz, hogy Pinborough megtréfálja az olvasót, s sejtetés és látszat ködével hitessen el meg sem történt, vagy fedjen el valójában megesett cselekményeket.

Pinborough itt-ott (ismét) elvetette a sulykot. Nem szándékozom elárulni a gyilkos kilétét, de azért az álcázás igazi nagymestere kellene, legyen az illető, ha arra képes, amit a végén megtudunk róla (vagy minimum időgépet rejteget a sufniban). A hihetőséget például ez a - mellesleg teljesen felesleges és simán kihagyható - gyilkosalteregó erősen csökkenti.

A kötet felénél már meg voltam győződve arról, hogy a szerző elvakult feminista, akinek világában minden férfi perverz iszákos állat. Nálam ez durva rossz pont, mivel túl sok van már femináciból (egy is sok lenne), miközben nap, mint nap tapasztalhatjuk, hogy – minő meglepi! – a nők ugyanolyan emberek, mint a férfiak: étkeznek, éreznek, élveznek, s persze gyűlölnek, hibáznak, terrorizálnak (legfeljebb ők inkább pszichológiailag és nem fizikailag). Kedves feministák! Személyes frusztrációink kivetítése másra nem túl dicső és elegáns megoldás a problémáinkra! Mellesleg jelzem, hogy az érzékenyítés egy idő után kontraproduktív. Szerencsére Pinborough nem esik túlzásba, s kiderül, hogy alaposan megvezet minket ebben a kérdésben (is). 

A karakterekről szólva örömmel kell megjegyeznem, hogy egyik fontosabb szereplőt sem utáltam, ami manapság pszichothrillerben ritka, sőt szimpatizáltam velük időnként. Persze azért néha a fejemhez kaptam, amikor látványosan irracionálisan viselkedtek, de hát végül is ez mindnyájunkkal előfordul. Csak nem ennyiszer, és nem ilyen kiélezett szituációkban, és ha egy ismerősünk felajánlja, hogy segít, ritkán szökünk meg előle…

Összefoglalva: Nagy újdonság összességében nem ért. A végeredmény ugyanaz, mint korábbi a Ne higgy a szemének esetében. Pinborough a félrevezetésből él, kifejezetten manipulálja az olvasókat. Felállít egy viszonylag egyszerű történetet, , s felrajzol az olvasónak egy lelkizős, karakterközpontú képet. Mikor aztán úgy véljük, nagyjából tudjuk mi történt egykor, s abból mi következik éppen a jelenre nézve, akkor kiderül, hogy az írónő aljas módon nem bontotta ki a valóság minden szegmensét, s az elhallgatott részletek lassú adagolásával ezután felépít egy másik olvasatot. Mindezt természetesen azért, hogy a végén valami megdöbbentő szemfényvesztéssel zárja le a könyvet, kissé összecsapottan. 

[Megjegyzés rovat: Valójában egy igaz történetet, Mary Bell esetét (kattintásra spoilerveszély!) gyúrja át a szerző, amihez aztán extra hozzávalókat (rokonság, erőszak, stb.) adagol.]

A kötet kiadásáról ugyanaz mondható el, mint az előző Pinborough-könyvről, hiszen méretben, típusában annak ikertestvére. A borítóról nem mondanám, hogy tetszik, pláne úgy, hogy az eredeti angol címre utal, s a magyarhoz nincs köze. A célnak megfelel.

Értékelés:

Hét ponty a szákban.

7/10

www.moly.hu: 87 %

www.goodreads.com: 3.71 pont

(2019. május 10-én)

Női pszichothriller a fa alatt - könyvajánló

Charlotte Link: Figyelő szemek

Budapest: General Press, 2018

Eredeti megjelenés: Der Beobachter, 2011

520 oldal

Fordította: B. Szabó Károly

„Az olyan emberek, akik neheztelnek a világra, mindig nagyon veszélyesek. Úgy gondolják, hogy az élet adósuk maradt valamivel.”

(Agatha Christie: Gyilkosság meghirdetve)

A szűk női rokonság ajánlására fogtam hozzá Charlotte Link pszichothrillerének - manapság már minden regény ezt a jelzőt kapja, miben van egy depressziós főszereplő -, mivel váltig állították, hogy ez az egyik legjobb krimi, amit mostanában olvastak. További lökést adott, hogy az eddig olvasott német pszichothrillerek nagyon tetszettek (és ez, amira ma már 8-ast adnék). Valami gond lehetett az erőben, vagy a társadalmi nemek fogalma még nem járta át hímsoviniszta csontjaimat, mert én ennyire nem voltam elájulva, bár egyáltalán nem rossz regényről van szó.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos. Ez a sorozatgyilkos idős, magányos asszonyokat vadászott le, akiket látszólag semmi nem kötött össze (mármint a gyilkoson kívül, aki megkötözte őket). Telt, múlt az idő, s kiderült senki sem élt boldogan, míg meg nem haltak. A történet ennyi. A moly.hu-n több olyan vélemény is olvasható, hogy a regény vontatottabb, mint egy megpakolt pótkocsi. Ezt nem éreztem így, igaz, én szeretem, ha egy sztori kellő alapokkal rendelkezik, és a karakterek megfelelő háttértörténettel vannak ellátva. Ehhez pedig óhatatlanul idő és tér kell egy regényben. Nem kell mindig rohanni!

A karakterek a mai „női pszichothriller”-nek nevezett zsánernek megfelelően nem túl szerethetőek, mindegyik komoly mentális problémákkal bír. Itt mondjuk kivételesen senki sem alkoholista, ami pozitív fejlemény… Több nagyjából hasonló súlyú alakunk van a mesében. Gillian Ward pusztán egy boldogtalan anyuka, aki szinte könyörög, hogy történjen már vele valami – és kérése maghallgatásra is talál a sorozatgyilkosnak köszönhetően… -, hiszen tökéletes élete van. Férje a pedáns-unalmas „jó parti” pasi archetípusa, közös lányuk pedig sablon lázadó tini. Lázadása mondjuk kimerül annyiban, hogy anyjával bunkó. A Wardéktól nem messze lakó nőhiányban szenvedő Samson ezzel szemben nyilvánvalóan zakkant, hiszen idejét mások életének naplózása teszi ki, de azonnal lehet tudni, hogy valójában ártalmatlan balfék. John, a szexi kéziedző, s exrendőr titokzatos múltjával még a legpozitívabb figura, de cselekedetei néha eléggé indokolatlanok, pláne rendőri múlttal. Szóval akadtak gondjaim a szereplőkkel, s néha tetteiktől szívesen nekifutottam volna egy MTVA-s ajtónak. Az meg így utólag kifejezetten fura, hogy a kötet elején még főszereplőnek tűnő nyomozó a regény felénél gyakorlatilag eltűnik.

Egy bűnügyi regénynél kulcsfontosságú, hogy mennyire kiszámítható az elkövető személye, elvégre mégiscsak nyomozni vágyunk. Agatha Christie (top 10-es listám, benne az alábbi kettő is) azért a csúcs, mert gyakorlatilag mindent bevetett, hogy kibogozhatatlanná tegye regényeit, s neki ez sikerül is, úgy hogy a logikán sem esik csorba. Itt olyan ragyogó bűntényre semmiképpen ne számítsunk, mint a Halál a Nílusonban, vagy a Gyilkosság meghirdetvében volt, de azért nem ötlettelen a dolog. Ugyanakkor nem is kitalálhatatlan, ha az ember az első oldalaktól figyel, mert gyorsan leredukálható a potenciális gyilkosok száma.

A kötet legsikerültebb részei a gyilkosságokat bevezető részek – nem számítva a brutális nyitányt -, ezek nagyon hangulatosak. Az író közel hozza az olvasóhoz az áldozatokat, sorsokat mutat be s ettől személyesebb lesz az egész. Link egyértelműen hangulatteremtésben a legjobb, s jól tudja bemutatni a karakterek érzelmeit. Ezzel szemben a lezárás számomra kissé csalódást keltőnek bizonyult, a megoldás túl mesterkélt.

Mindent egybevetve Link regénye egy jó iparos munka, minden zsenialitás nélkül, amely pár órás kikapcsolódásnak tökéletes.

A regény magyar kiadása az eredeti németet veszi át borítóban, s fizikailag rendben van. Esztétikus, de semmi extra ezen felül. A fordítás olvasmányos.

Pontszám:

Hét mosogatórongy a tízből.

7/10

www.moly.hu: 80 %

www.goodreads.com: 3.81 pont

(Az adatok 2019. január 15-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: A.J. Finn - Nő az ablakban

A. J. Finn:

Nő az ablakban

Pécs: Alexandra, 2018

430 oldal

Eredeti cím: The Woman in the Window (2018)

Fordította: Babits Péter

Egyik kedvenc filmtípusom, amikor az egész történet limitált, esetleg egyetlen helyszínen játszódik. Ilyen a (végén sajnos kissé elrontott) Cloverfield Lane 10, A vizsga, a Stephen King regényből adaptált Tortúra Kathy bates-szel,  vagy olyan Hitchcock klasszikusok, mint A kötél, vagy a Hátsó ablak. Ezek mind kiváló alkotások, elsősorban a remek rendezésnek, és egy-egy (néha több) nagyszerű színészi alakításnak köszönhetően. A klausztrofóbia garantált, s a feszültség is. Felmerül a kérdés, lehet-e könyvben ezt a „feeling”-et visszaadni, egyáltalán érdemes-e erre az egészen más terepre kivinni ezt a típusú élményt. Az erősen a Hátsó ablakra emlékeztető című pszichothrillernek ez nem jött össze. Pedig megvalósítható kellene legyen, hiszen a film maga is egy novellából készült egykor.

[Megjegyzés rovat: Eleve nyüszítek, mint a google vezérkar, mikor Trump nyert, valahányszor olyan álnevet választ magának egy alkotó, ami a könyvtári ábécében közel áll egy már nevet szerzett, s hasonló témában alkotó íróhoz. A. J. Finn (azaz tényleges nevén Daniel Mallory) esetében éltem a gyanúperrel, hogy a Holtodiglan szerzőjéhez, Gillian Flynnhez igyekezett közel kerülni. Egy K. B. Rottring Heri Kókler és az epeköve esetében megbocsátható a dolog, vagy Steffy Műmájer Agykonyakjánál. Mindenki érzi, hogy a komolyságot e kötetek esetében sutba vágták (mondjuk a humort is), s ha a pénzsóvárság ez esetben is tetten érthető ugyan, ámde könnyebben tolerálható. Jelen kötetnél szomorúbb a helyzet, ráadásul a finnekkel most amúgy is hadilábon állok… Hogy ehhez a névlopá… azaz választáshoz az társul, hogy Gillian Flynnt még meg is idézik a kötet elején („Meghökkentő, félelmetes, lenyűgöző.”), azt nem tudom pofátlanságnak, haveri összefonódásnak, vagy pofátlan haveri összefonódásnak tudjam be.]

Hogy mi volt a bajom a regénnyel, noha eleinte még érdekesnek indult? A legfőbb problémám a teljes kiszámíthatóság volt. Ez a regény is csak olyanokat lephet meg, akiket megdöbbentett Leekens mesteredző csődje a nemzeti válogatott élén. Kicsi Hátsó ablak, egy kevés Lány a vonaton, aprócska Viharsziget, picike izgalom. Sosem tartottam az ötletek lopását gondnak - nehéz is újat írni 5000 évnyi irodalom után -, de az ötleteket összegyúrni úgy, hogy abból valami jó jöjjön ki, ahhoz azért értő kezek kellenek. Jelen esetben mérhetetlenül középszerűre sikeredett a regény, igazi kliségyűjtemény, amely a hitchcocki film alaplevéhez hozzáadtak egy roppant idegesítő főszereplőt, aki kockásfülü nyúlként leselkedik az utca lakói után, s emellett pszichiátriai eset, hiszen egy sokk miatt nem képes elhagyni a házát. Mondhatnánk, hogy izgalmas kérdés, mitől lett ilyen Anna Fox (mert így hívják a hölgyet, s hát nem egy Grace Kelly), de voltaképpen, aki látott/olvasott már pszichothrillert, az azonnal tudni fogja a választ. Mint ahogy azt is gyorsan kitalálja, ki a történetet mozgató gonosz. Anna karaktere szörnyű. Orvos létére képtelen szembenézni a valósággal és többet piál, mint az egész Carpathian Brigade tagság a 2016-os foci EB-n.

Röviden a történet ez: Anna lát valamit, de nem hisz neki senki - mert alkoholista szociopata -, a nyomozók természetesen hülyék, az író pedig bizonytalanságban akar tartani minket, kinek van igaza, de nem sikerül. Tizenkettő egy tucat.

Azért akadt pozitívum is a kötetben, mert adott néhány régi noir filmötletet, amiket meg kellene néznem. Emellett maga a szöveg elég olvasmányos, gyorsan elolvasható, de mondjuk azért egy Washington Post újságírótól ez el is várható még a fake news korában is.  

Az Alexandra magyar nyelvű kiadása fizikailag rendben van, minőségileg fűzöttsége ellenére a jobbak közé tartozik talán (majd az idő és az olvasói mancsok eldöntik). A borító hangulata kellően nyomasztó, bár nem ilyennek képzeltem el Anna lakását olvasás közben. A „2018 legjobban várt könyve” piros titulust, tudjuk be nem teljesülő kincstári optimizmusnak. Babits Péter fordítása nagyon olvasmányos, szép munka. Nem miatta nem lesz favorit a regény, amely mindent egybevetve nem tragikus, csak semmi extra.

Pontszám:

Hat vakablak a tízből.

6/10 pont

moly.hu: 78 %

Goodreads.com: 3.99 pont

Könyvajánló: Sarah Pinborough - Ne higgy a szemének!

Sarah Pinborough:

Ne higgy a szemének!

Eredeti kiadás: Behind her Eyes (2017)

Budapest: 21. Század Kiadó, 2017

Fordította: Tomori Gábor

„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.„

Petőfinek igaza volt. A szerelem vak, pontosabban a szerelmes az, aki világtalan. Hiszen a túl kevés fény és a túl sok fény végső soron ugyanoda vezet: nem látjuk mi vagy ki van előttünk valójában. Ezzel egyesek helyesen élnek, mások visszaélnek. A szerelem halálos kút is lehet, amibe néha belehajítják az embert, gyengeségből, félelemből, hitványságból, vagy pusztán a szerzés mardosó vágyától vezérelve, esetleg bosszúból. Sarah Pinborough regénye a birtokló szerelem regénye, amelynek főszereplője bármilyen átalakulásra és bármely ördögi tettre képes, hogy vágyának tárgyát megtartsa magának. Ez beteg. Érthető, de beteg. Pinborough könyve egyértelműen beteg.

A szerző a történetet két idősíkra (akkor és most), valamint két elbeszélőre (a szerető, Lousie és a feleség, Adele) bontja. Ehhez becsempészi még Adele egykori - mára eltűnt - , barátjának gondolatait, jegyzetfüzete révén. Ezen eszközöknek köszönhetően egy több nézőpontból bemutatott folyamatot látunk, melyben Adele és férje, David házassága fokozatosan mérgeződik meg és hullik szét. Sokat nem kívánok elárulni a tartalomból, de alapvetően egy szerelmi háromszögről van szó, amely azonban egyáltalán nem egyenlő szárú háromszög. Adele, rajongva szereti férjét, Davidet, aki megcsalja Louise-zal. Ezt bonyolítja Adele elmélyülő barátsága a szeretővel. A dráma lassan bontakozik ki, s hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy szereplőnek igen nagy jelentősége van, s hogy az bujkál és titkolózik. Az is világos, hogy szervezett drámával van dolgunk, s semmiképpen nem sülhet el jól a történet, mert a gonosz irányít. Mindez cseppenként van adagolva, de nem mondanám unalmasnak a folyamatot, ennél az író lényegesen jobb.

A szereplők hozták a mostani „női” pszicho-thriller zsánereket, így egyiket sem kedveltem meg. Pszicho- és szociopaták, alkoholisták gyülekezete, láttunk/olvastunk már ilyet az utóbbi években. David gyenge sz*r, Louise befolyásolható egyedülálló anyuka, Adela meg nem százas, Ron meg, na ezt hagyjuk... Azonosulni akármelyikkel kész elmebaj, ahhoz meg egyik sem eléggé érdekes karakter, hogy amiatt szimpatizáljak vele.

És most jön a lényeg elemzésünkben, mert ezen múlik, élmény, vagy csalódás lesz-e a regény! A könyv második felében ugyanis erős a metafizikai-misztikus vonal, amely nélkül ugyan a könyv történetének semmi értelme nem lenne, de azért engem zavart. Elvégre nem így indult a történet. Igyekeztem túllibbenni rajta, és elfogadni, hogy Pinboroug világában ilyen van, de azért nem volt könnyű. Leginkább azért zavart, mert krimit és thrillert vártam, és bár az is, de a realitástól végül eltávolodik egy - valóban ütős - csattanó kedvéért. Voltaképpen úgy tűnik, hogy az írónő először találta ki a meglepő fordulatot, s ahhoz igazította - igen jól - az első 300 oldalt. Mindenesetre a realizmus oltárán hozott áldozatot leszámítva, megérte. De ez sokakat zavarhat. Akit nem, az jól fog szórakozni, és jó eséllyel megdöbbenti a végeredmény.

A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent kötet kellemes kiadású, a védőborító tönkremenetele esetén sem lesz csúnyább a regény, és elég masszívnak látszik. A borítókép nem túl szép, de legalább színei miatt kellően nyugtalanító, így passzol a tartalomhoz. A szövegkép és bebtűtípus nem tetszett, ám maga a magyar fordítás jó, és sikerül fenntartania a figyelmet, s a feszültséget. Helyesírási hibákkal itt-ott találkoztam, de nem zavaró.

Összegzés:

Ez egy remek könyv azoknak, akiket nem taszít el a valóságtól elrugaszkodott transzcendencia megjelenése egy thrillerben. Viszont aki nem bírja az ilyet, az keressen mást!

Nyolc pszichopata a tízből.

8/10 pont

www.moly.hu: 86%

www.goodreads.com: 3.75

A lepkegyűjtő újratöltve : Pillangók kertje (könyvajánló)

Dot Hutchison:

Pillangók kertje

Szeged: Könyvmolyképző, 2017

366 oldal

Eredeti cím: The Butterfly Garden (2016)

Fordította: Komáromy Zsófia

1963-ban jelent meg John Fowles A lepkegyűjtő (The Collector) című klasszikusa, amely talán az első igazi pszichothriller volt. A lepkegyűjtő ma már nem olyan deltás, mint Kudlik Júlia, s nem üti ki az embert, jelezve ezzel, hogy ötvenöt év alatt az emberiség ingerküszöbét sikerült a legfeketébb szénbánya legalsó tárnájának szintje alá tornázni. Ám ezt leszámítva ma is érdekes olvasmány a regény. Érezve a lehetőséget benne, Dot Hutchison 2016-ban levette könyvespolcáról, lefújta róla a port és… De nem így mondom tovább, hiszen ma mindenki szakácskönyvet ír, hát akkor csatlakozom a sztárvilághoz, plusz oldjuk a tartalom okozta sokkot is némi fekete humorral.

Pillangók kertje-(k)rémes

1 személyre. Elolvasási idő 1-2 nap. Nehézségi szint: nehezen emészthető

Hozzávalók:

1 db „A lepkegyűjtő” című kötetből

pár hektárnyi kert

1 db alexitímiás főszereplő

2 db - nem túl érett - FBI nyomozó

1 db degenerált családfő

2 db degenerált családfiú

1 db tetoválógép

1 markolókanál szexuális erőszak

Hullák - ízlés szerint

Elkészítés:

Fogjuk „A lepkegyűjtőt”, kiszedjük belőle az áldozatot, és félretesszük (hermetikusan lezárva). Lelocsoljuk rossz családi háttérrel, traumatizáljuk, megspékeljük múltbéli pedofilokkal, s állni hagyjuk. Mikor átvette e fűszerkeveréek zamatát, megszorozzuk huszonhárommal, és összezárjuk őket. A túlságosan erős klausztrofób íz ellensúlyozására pillangóknak hívjuk őket, s az áldozatok hátára egzotikus lepkéket tetoválunk. Mikor kész, kerti növények közé tesszük, időnként rájuk nézünk. Feszültséget adunk hozzá, keverünk-kavarunk, míg az egész könyv alakot nem nyer. Végül üvegvitrinben, csipetnyi nemi erőszakkal megszórva, formaldehiddel leöntve tálaljuk.

Oké. Kissé bizarr lett, és nem szép dolog ilyesmivel viccelni, bár a humor nem ismer tréfát. Komor történet, egy szó, mint száz. A szereplőkről sokat is megtudunk, meg keveset is. Míg a pillangók közül többet megkedvelhetünk, megismerhetünk, magáról a kulcsfiguráról, Mayáról/Inaráról nehéz véleményt alkotni. Inara leginkább szoborként áll előttünk, akinek lelkéig mások szenvedései még csak-csak eljutnak, de a sajátja nem igazán érdekli, alárendeli magát barátnőinek. Ő a történet igazi hősnője, szórakoztató, de kissé különc figura. Saját sorsa kevésbé érdekli, ám másokkal nagyon is empatikus. Még fogvatartóját is megérti, noha gyűlöli. [Megjegyzés rovat: Kevés utálatosabb dolog létezik számomra a mai világban, mint ez a mindenkit megérteni vágyás. Személy szerint egyszerűbbnek, igazságosabbnak, tisztábbnakk érzem, ha a tettest nem megérteni, hanem megbüntetni vágyják. Zárójel bezárva.] Victor Hanoverian nyomozó a másik kulcsfigura, aki finoman irányított kérdéseivel bontakoztatja ki a drámát, s aki rendkívül pozitív apafigura. A Kertésznek nevezett pszichopata szintén nagyon izgalmas karakter a maga beteg módján, Hutchison rájött, hogy mind Fowles műve, mint Nabokov Lolitája attól ördögien jó, hogy bennük a gonosz nem tudja, nem képes felfogni, hogy gonosz. 

Felkavaró-e a sztori? Igen, de nem a brutalitás, vagy a szörnyűségek miatt, Hutchison a feszültséget nem ilyen eszközökkel éri el, de legalábbis kávéskanállal méri ezeket. Úgy éreztem magam a kötet végén, mint korábban A koboldcsászár esetében. Nincs a könyvben semmi rendkívüli, de jól van megírva, időnként nagyon szép - bármennyire is hihetetlen ilyen sztorinál -, ahogy az áldozatok szeretik egymást a körülöttük tomboló habcsókos pokol ellenére. Inara elbeszélése alkotja a regényt, mely során váltakozva mesél a kert előtti és kertbeli életéről, s ezt az író nagyon ötletesen, meggyőzően, kellő feszességgel, érzelmekben gazdagon, de valahogy mégis egyfajta távolságtartással teszi. Az ember csak várja és várja a soha be nem következő fordulatot, ami egyes olvasóknak furcsa lehet, hiszen úgy hozzászoktattak minket az utóbbi évek thrillerszerzői az utolsó oldalak nagy dobásaihoz. Egy kissé talán dühített eleinte ennek hiánya, de lehiggadva - ki kell mondanom -, hogy nagyon helyes, hogy nem volt. Még olvasás közben végigpörgettem, hogy milyen meglepetés érhet majd a végén:

- Inara valójában gonosz?

- Inara esetleg pedopapa lánya?

- Netalántán az egyik FBI-os szintén valami beteg alak, aki innen való kiszabadítása után egy másik helyre viszi a csajt?

Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindegyik variáció ami eszembe jut, nagyon lerágott krimiirodalmi csont, amin már nincs leszopogatni való zsír sem. Meglepetés ugyan volt a befejezés során, de semmi ilyesmi. Szerintem bölcs döntés volt az írótól. 

A könyv legaggasztóbb pontja számomra, hogy ebből is sorozat lett (The Collector címen, ami ismét erős utalás Fowles könyvére). Nem érzem indokoltnak, a történet ugyanis lezárt, a szereplők is teljesítették küldetésüket, s a pillangók kertjének ötletét továbbvinni extrémitása miatt hiba volna. Ennek ellenére angolul már megjelent két folytatás (Roses of May, The Summer Children), meglepően jó olvasói osztályzatokkal. Ezek alapján akár még jól is elsülhet a folytatás.

A regény borítója szemet vonzóan egyszerű, s ez fontos, mivel védelmi célra csak annyira alkalmas, mint a magyar fociválogatott hátvédsora. Legalább a másik feladatát megoldotta, eladja magát. A fordítás harmonikus, szépen van magyarra átültetve, s egy-két helyesírási bakit leszámítva korrekt munka a korrektúra is.  

A fehér „női pszichothriller” felirat a fekete borítón, pusztán reklámfogás, nyilvánvaló, hogy az olvasók 80-90%-a hölgy lett volna enélkül is. Egyfelől a nők többet olvasnak, másfelől különösen így van ez a vörös pöttyös sorozat és társsorozatai (mert ez hivatalosan a Kristály pörttyös könyvek-sorozat eleme) esetében. Summa summarum, jó könyv, de nem mindenkinek ajánlott, mert gyomor kell hozzá. Nem is a véres részletek, hanem a pszichológiai háttér miatt.

Pontszám:

Nyolc Pampalini a tíz lepkevadászból.

8/10 pont

Moly.hu: 93 %

Goodreads.com: 4.06 pont

Könyvajánló: Pszichoapu könyvmolyoknak

Sebastian Fitzek:
A terápia

Szeged: Könyvmolyképző, 2017

Második kiadás (Első magyar kiadás: 2009)

Eredeti cím: Die Therapie (2006)

Fordította: Szakál Gertrúd

Ahogy előző könyvajánlóm esetében Houellebecq, úgy most Sebastian Fitzek is visszatérő vendég blogomban. Annak idején az Ámokjáték című túsztárgyalós-átvágásos krimiszerűséget olvastam tőle, és meglepően módon tetszett. A meglepetés a szerző nemzetiségének szólt. Valahogy a német irodalommal - talán a német nyelvvel való meglehetősen kétes kapcsolatom okán – igen szkeptikus vagyok. Mindig olyan csúnyának találtam a németet, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy Rilke e nyelven dalolt az Ádventről. Kénytelen vagyok a bizonyítékok által megtörve belátni, hogy a német sem olyan csúnya, mint az a Der Schmetterling, alias pillangó szóból következne. Fitzek - immár másodszor – emellett meggyőzött arról is, hogy feszültségteremtésre szintúgy alkalmas, mint költészetre.

A történet egy apa valóra vált rémálmaként indult. Viktor Larenz sztárpszichiáter orvoshoz viszi 12 éves lányát Josyt, aki ismeretlen eredetű betegséggel küzd. Josy belép az orvosi rendelő ajtaján, ám nem kerül onnan elő. Kiderül, hogy a helyiség, ahova belépett a lány csupán szertár, az orvos előjegyzésében pedig Larenz neve nem is szerepel. Még rosszabb, hogy a váróteremben mindenki megesküszik, hogy mikor bejött, nem is volt vele gyerek. A rendőrség minden kutatása hiábavalónak bizonyul, s a sokk elmegyógyintézetbe juttatja főszereplőnket. Pszichoapu ezután egyik kezelőjének meséli el, miként jött rá, mi is történt valójában, miután kényszergyógykezelése szünetel, s kap néhány tiszta órát. Igyekszik meggyőzni orvosát, hogy engedje szabadon.

Az elme képzelgése és a valós történések kavargása egészen egyedi hangulatot ad a regénynek, a történet mintha olajozott vákuumban játszódna, az utolsó oldalig mit sem veszít lendületéből. A bonyodalom egyre kacifántosabb, nyilvánvaló, hogy ördögi cselszövésről, vagy komoly lelki betegségről van szó az események hátterében. De vajon melyik? Vagy mindkettő? Mi történt valójában Josyval, és az apával? A regény végig komoly feszültségben tartja az olvasót, képtelenség abbahagyni, míg a végére nem érünk. Ez nem az az „utazós” regény, amit heteken át hurcol az ember a buszon, hanem egy lélegzetre való. A lezárás az olvasottakból fakadóan logikus, egyáltalán nem várt, bár egyeseknek bizonyára csalódást okozhat. Fitzek kiválóan vezeti félre az olvasót, ugyanúgy, mint korábbi művében, az egész egy tévedések - cseppet sem víg - játéka. Annak, aki szereti a pszichológiai thrillereket, kötelező darab, lényegesen jobb, mint némely agyonreklámozott és felfújt amerikai/brit társa. 

A regény külcsínre nézve az első kiadásét követi, némileg átszínezve. Semmi extra, szokásos könyvmolyképzős átlag, közepesen tartós fűzéssel. Engem lekötött a tartalom, így a fordítóval kapcsolatban csak pozitívan nyilatkozhatom, és helyesírásilag sem tűnt fel komoly rendellenesség. Igaz utóbbi észrevételezésében nem vagyok jó.

Pontszám:

Nyolc tartósított hegyi levegő a tízből

8/10 pont

Moly.hu: 90%

Goodreads.com: 4.18 pont