2018. május 3., csütörtök

A lepkegyűjtő újratöltve : Pillangók kertje (könyvajánló)

Dot Hutchison:
Pillangók kertje
Szeged: Könyvmolyképző, 2017



366 oldal
Eredeti cím: The Butterfly Garden (2016)
Fordította: Komáromy Zsófia

1963-ban jelent meg John Fowles A lepkegyűjtő (The Collector) című klasszikusa, amely talán az első igazi pszichothriller volt. A lepkegyűjtő ma már nem olyan deltás, mint Kudlik Júlia, s nem üti ki az embert, jelezve ezzel, hogy ötvenöt év alatt az emberiség ingerküszöbét sikerült a legfeketébb szénbánya legalsó tárnájának szintje alá tornázni. Ám ezt leszámítva ma is érdekes olvasmány a regény. Érezve a lehetőséget benne, Dot Hutchison 2016-ban levette könyvespolcáról, lefújta róla a port és… De nem így mondom tovább, hiszen ma mindenki szakácskönyvet ír, hát akkor csatlakozom a sztárvilághoz, plusz oldjuk a tartalom okozta sokkot is némi fekete humorral.

Pillangók kertje-(k)rémes

1 személyre. Elolvasási idő 1-2 nap. Nehézségi szint: nehezen emészthető

Hozzávalók:
1 db „A lepkegyűjtő” című kötetből
pár hektárnyi kert
1 db alexitímiás főszereplő
2 db - nem túl érett - FBI nyomozó
1 db degenerált családfő
2 db degenerált családfiú
1 db tetoválógép
1 markolókanál szexuális erőszak
Hullák - ízlés szerint

Elkészítés:
Fogjuk „A lepkegyűjtőt”, kiszedjük belőle az áldozatot, és félretesszük (hermetikusan lezárva). Lelocsoljuk rossz családi háttérrel, traumatizáljuk, megspékeljük múltbéli pedofilokkal, s állni hagyjuk. Mikor átvette e fűszerkeveréek zamatát, megszorozzuk huszonhárommal, és összezárjuk őket. A túlságosan erős klausztrofób íz ellensúlyozására pillangóknak hívjuk őket, s az áldozatok hátára egzotikus lepkéket tetoválunk. Mikor kész, kerti növények közé tesszük, időnként rájuk nézünk. Feszültséget adunk hozzá, keverünk-kavarunk, míg az egész könyv alakot nem nyer. Végül üvegvitrinben, csipetnyi nemi erőszakkal megszórva, formaldehiddel leöntve tálaljuk.

Oké. Kissé bizarr lett, és nem szép dolog ilyesmivel viccelni, bár a humor nem ismer tréfát. Komor történet, egy szó, mint száz. A szereplőkről sokat is megtudunk, meg keveset is. Míg a pillangók közül többet megkedvelhetünk, megismerhetünk, magáról a kulcsfiguráról, Mayáról/Inaráról nehéz véleményt alkotni. Inara leginkább szoborként áll előttünk, akinek lelkéig mások szenvedései még csak-csak eljutnak, de a sajátja nem igazán érdekli, alárendeli magát barátnőinek. Ő a történet igazi hősnője, szórakoztató, de kissé különc figura. Saját sorsa kevésbé érdekli, ám másokkal nagyon is empatikus. Még fogvatartóját is megérti, noha gyűlöli. [Megjegyzés rovat: Kevés utálatosabb dolog létezik számomra a mai világban, mint ez a mindenkit megérteni vágyás. Személy szerint egyszerűbbnek, igazságosabbnak, tisztábbnakk érzem, ha a tettest nem megérteni, hanem megbüntetni vágyják. Zárójel bezárva.] Victor Hanoverian nyomozó a másik kulcsfigura, aki finoman irányított kérdéseivel bontakoztatja ki a drámát, s aki rendkívül pozitív apafigura. A Kertésznek nevezett pszichopata szintén nagyon izgalmas karakter a maga beteg módján, Hutchison rájött, hogy mind Fowles műve, mint Nabokov Lolitája attól ördögien jó, hogy bennük a gonosz nem tudja, nem képes felfogni, hogy gonosz. 
Felkavaró-e a sztori? Igen, de nem a brutalitás, vagy a szörnyűségek miatt, Hutchison a feszültséget nem ilyen eszközökkel éri el, de legalábbis kávéskanállal méri ezeket. Úgy éreztem magam a kötet végén, mint korábban A koboldcsászár esetében. Nincs a könyvben semmi rendkívüli, de jól van megírva, időnként nagyon szép - bármennyire is hihetetlen ilyen sztorinál -, ahogy az áldozatok szeretik egymást a körülöttük tomboló habcsókos pokol ellenére. Inara elbeszélése alkotja a regényt, mely során váltakozva mesél a kert előtti és kertbeli életéről, s ezt az író nagyon ötletesen, meggyőzően, kellő feszességgel, érzelmekben gazdagon, de valahogy mégis egyfajta távolságtartással teszi. Az ember csak várja és várja a soha be nem következő fordulatot, ami egyes olvasóknak furcsa lehet, hiszen úgy hozzászoktattak minket az utóbbi évek thrillerszerzői az utolsó oldalak nagy dobásaihoz. Egy kissé talán dühített eleinte ennek hiánya, de lehiggadva - ki kell mondanom -, hogy nagyon helyes, hogy nem volt. Még olvasás közben végigpörgettem, hogy milyen meglepetés érhet majd a végén:
- Inara valójában gonosz?
- Inara esetleg pedopapa lánya?
- Netalántán az egyik FBI-os szintén valami beteg alak, aki innen való kiszabadítása után egy másik helyre viszi a csajt?
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindegyik variáció ami eszembe jut, nagyon lerágott krimiirodalmi csont, amin már nincs leszopogatni való zsír sem. Meglepetés ugyan volt a befejezés során, de semmi ilyesmi. Szerintem bölcs döntés volt az írótól. 

A könyv legaggasztóbb pontja számomra, hogy ebből is sorozat lett (The Collector címen, ami ismét erős utalás Fowles könyvére). Nem érzem indokoltnak, a történet ugyanis lezárt, a szereplők is teljesítették küldetésüket, s a pillangók kertjének ötletét továbbvinni extrémitása miatt hiba volna. Ennek ellenére angolul már megjelent két folytatás (Roses of May, The Summer Children), meglepően jó olvasói osztályzatokkal. Ezek alapján akár még jól is elsülhet a folytatás.

A regény borítója szemet vonzóan egyszerű, s ez fontos, mivel védelmi célra csak annyira alkalmas, mint a magyar fociválogatott hátvédsora. Legalább a másik feladatát megoldotta, eladja magát. A fordítás harmonikus, szépen van magyarra átültetve, s egy-két helyesírási bakit leszámítva korrekt munka a korrektúra is.  
A fehér „női pszichothriller” felirat a fekete borítón, pusztán reklámfogás, nyilvánvaló, hogy az olvasók 80-90%-a hölgy lett volna enélkül is. Egyfelől a nők többet olvasnak, másfelől különösen így van ez a vörös pöttyös sorozat és társsorozatai (mert ez hivatalosan a Kristály pörttyös könyvek-sorozat eleme) esetében. Summa summarum, jó könyv, de nem mindenkinek ajánlott, mert gyomor kell hozzá. Nem is a véres részletek, hanem a pszichológiai háttér miatt.

Pontszám:
Nyolc Pampalini a tíz lepkevadászból.
8/10 pont

Moly.hu: 93 %
Goodreads.com: 4.06 pont

Nincsenek megjegyzések: