Könyvajánló: Rita Falk: Télikrumpligombóc

Könyvajánló:

Rita Falk: Télikrumpligombóc

Budapest: Művelt Nép, cop. 2016

Eredeti megjelenés: Winterkartofelknödel (2010)

Fordította: Balla Judit

319 oldal

Egy vallomással kezdem. Mindenekelőtt azért szeretek jobban fiókkönyvtárban dolgozni, mint egy központi pult mögött, mert olyan ez, mint Gizi néni sarki boltocskájában melózni a szupermarket kasszájához képest: ismerjük az olvasókat, és azok is minket. Emberközelibb és közvetlenebb. Ebből fakadóan nem csupán mi ajánlunk köteteket az olvasóknak, hanem a viszonosság elve alapján látogatóink is hajlamosak felhívni a figyelmünket egy-egy nekik tetsző, bevált kötetre. Most is ez történt májusban. Egy olvasónk közölte, hogy ha minőségi német humort akarok olvasni, olvassam el a Télikrumpligombóc című regényt. Én megrökönyödve néztem, de szerencsére nem fotóztak. Minőségi? Német? Humor? Első alkalommal találkoztam olyasvalakivel, aki érezhetően hitt a német humor létezésében. Ezt ki kellett nyomoznom, így magam csaptam le a visszahozott Rita Falk-könyvre. 

Quod erat demonstrandum. Az állítás bizonyítást nyert. Felelősségem tudatában kijelentem: létezik német humor. Engem is sokkol a dolog, de a tapasztalati valósággal szemben mégsem hadakozhatok. Bár kicsit pontosítom is magam: bajor humor létezik. Régen szórakoztam olyan jól könyvön, mint a Télikrumpligombócon. Persze ez nem jelenti, hogy ez a "legjobb" könyv, amit mostanság olvastam, de műfajában igazi gyöngyszem. Hogy mi a műfaja, az persze megint egy érdekes kérdésfelvetés. Komolytalan krimi? Bajor abszurd? Paródia? Délnémet kisvárosi idill? Ha valamihez hasonlítani akarnám, akkor talán Hugh Laurie: A balek című regénye, ami a legközelebb áll hozzá stílusilag. Egyébként is érzetre Falk humora az angol humor klasszikusaiból táplálkozik.

A történet Niederkaltenkirchenben játszódik - már a falu neve is milyen... -, főszereplője pedig egy kissé szociopata rendőr, Franz Eberhofer, aki szeret a pisztolyával fenyegetőzni, szereti a fehér kolbászt (Weisswurst), és természetesen a jó sört. Egy Bajorországban otthonosan mozgó - mondhatni - ismerősöm azt állította, hogy egy bajor falu sokkal közelebb áll egy magyar faluhoz, mint egy itteni vidéki település Budapesthez, és ez a regény ténylegesen demonstrálja ezt. A bajor falu karakterei bármelyik rábaközi faluban felbukkanhatnának a helyi kocsmában, és fel sem tűnnének. Niederkaltenkirchen a német precizitás élő cáfolata, sokkal jobban hasonlít egy organizált káoszra, mintsem egy olajozottan működő gépezetre, de nem is Poroszországban vagyunk.  A helyi szaki oda megy éppen dolgozni, ahová kedve szottyan (vagy aki többet fizet éppen), a polgármester mindenbe beleszól, csak a munkáját nem nagyon végzi, Franz felettesei meg nemigazán segítik a munkáját. Mondjuk ez utóbbi érthető, mert a főhősünk igencsak infantilis, ráadásul büntetésből lett a településre áthelyezve, miután nyomozótársa egy pedofilt ivartalanított Münchenben. Franz éli mindennapi unalmas életét "Alsóhidegegyházán" egészen addig, mígnem egy új fehérnép érkezik a faluba, és egy ingatlan kapcsán rendellenes halálozási statisztikákra lesz figyelmes. Példának okáért valakinek a fejére indokolatlanul ráesik egy konténer. Igen, a történet komolyanvehetetlen, és a nyomozói munka krimikedvelőként kimondhatom, hogy szörnyű, de ez a főszereplő személyéből és regényt átjáró a maró fekete gúnyból fakad. És persze, nem is ez a lényeg ebben az esetben. Noha a szereplők - pontosabban a Neuhoffer-család tagjai - hullanak, mint a legyek, mégis vigyorogni fogunk végig. Franz családja maga is egy katasztrófa, de szerethető katasztrófa. A nagyi vásárlásmániás, akit minden leértékeléshez el kell fuvarozni, az apuka egy megöregedett hippi, de a kocsmáros sem jobb náluk. A sztori karaktercentrikus és E/1-ben íródott. Furcsa lehet elsőre, de Rita Falk férfi szemszögből írta meg a sztoriját, mivel, szerinte a férfiak "a valóban fontos dolgokkal foglakoznak, nem narancsbőrkrémekkel és gyermek-születésnapokkal". Azt hiszem ebből is kiderül, hogy a regény tökéletesen mentes bármiféle gátlástól vagy politikai korrektségtől. Kapnak tőle a románok, a thaiföldiek, a nők, a férfiak, köztisztviselők, irodisták, pszichiáterek, a 68-as nemzedék örökifjú tüntetői, de még az OBI munkatársai is. Utóbbit citálom egy kis hangulatismertetőnek. Franz éppen bemegy az OBI-ba:

"A reklámokban szereplő fürge, mosolygó, daloló, villámgyors eladókból sajnos egyet sem találok, pontosabban villámgyorsat látok nem is egyet, villámgyorsan szívódnak fel, mielőtt az ember odaérne hozzájuk. Valószínűleg énekórára futnak."

Na, valami ilyesmire kell számítani 300 oldalon keresztül... A kötet tökéletes kikapcsolódás, de a humora nagyon "fárasztó" is egyben. A regényt kézbe kapó olvasónak ezzel számolnia kell. Ha valaki nem szereti az ilyet, keressen más könyvet! Aki viszont bírja, az bírni fogja. A szereplők szerethetőek, a sztori humoros, könnyen az olvasó áldozatául esik. A regényből és folytatásaiból egyébként filmsorozat is készült.

A magyar kiadás külsőre a németet követi - nem tartom kiemelkedő grafikai teljesítménynek a borítót -, ami inkább valami nyári olvasmányra utal, mintsem krimire. A magyar fordítás szórakoztató volt, és ebben az esetben ez igen fontos. A fűzött kötés meglepően jónak tűnik, strapabírónak.

Mindent figyelembe véve a regény szórakozásnak kiváló, kriminek vicces, bizonyítéknak megfelelő. Van német humor, és ha ilyen, akkor legyen is!

Osztályozás:

Nyolc gőzgombóc a tíz bajor sörből.

8/10 pont

moly.hu: 84% (763 csillagozás után)

goodreads: 3.77 (3373 szavazat)

Könyvajánló: Győrffy Ákos - A hegyi füzet

Könyvajánló:

Győrffy Ákos: A hegyi füzet

Budapest: Magvető, 2016

"Mit nekem te monoton Alföldnek

Fűtől terhes dögunalmas tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem lapályod nem járja.

Fenn az ormok csipkézett vidékin

Ott vagyok honn, ott az én világom

Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

Ha a hegyek végtelenjét látom."

- Írta volna Petőfi Sándor, ha én lennék Petőfi Sándor. Mert határozottan nem tudtam sosem egyetérteni vele az Alföld versus Kárpátok kérdésben, pedig magam kisalföldi vagyok. Mindig tetszettek a hegyek, talán mert felénk nincs. Gyerekkorom legmagasabb pontja, ahova feljutottam - leszámítva a csornai téglagyár 8-10 méteres agyagkupacait, ahova nagyritkán belógtunk illegálisan - a premontrei apátság parkjának található nagyjából 1 méter "magas" hupni volt. Ez volt az úgynevezett "A domb", amely hó esetén a város gyerekseregének egyetlen komoly a szánkózási és csúszkálási lehetőségét biztosította akár 4-5 méter hosszan, három irányba is (a negyedik irányban nekiszaladtál a betonkerítésnek). 

Ennél magasabb hegyet akkor láttam csak, ha néhanapján a Balatonra utaztunk a Bakonyon át nyáron, vagy osztálykirándulásra mentünk Sopronba. Nekem még ma is lenyűgöző reggelente ahogy a buszom befut Ménfőcsanakra, s balra kibontakoznak a hajnali ködből a Sokoró hullámai. Sokkoló. Jó lenne egyszer visszavonulni egy erdőkkel körülölelt hegyi faházba (könyvtárszobával, kandallóval, internettel és a fiatal Bridget Bardot-val...), s ott ellenni, mint a meggybefőtt! Nem csoda, ha egy a Börzsönyben, faháznál "játszódó" könyvet nem tudtam visszautasítani. Véletlen történt, vagy a fátum ténykedett ügyesen aznap, mikor a könyvtárban másfél hete fajsúlyosabb irodalom felkutatása közben elém pottyant - szó szerint, mikor kihúztam egy másik könyvet - Győrffy Ákos vékonyka kötete, A hegyi füzet. Beleforgattam, ha már ezt dobta a sors reszkető keze. A szerző a műben egy hegyi házikóba vonul el és elmélkedik életről, meg az elmúló időről. Kellett.

Győrffy Ákostól eddig csak rövid karcolatokat olvastam - ezek is azok -, amelyek egy keserédes élet mélabús árnyalatait adják vissza a sötétszürkétől a feketébe hajló mélyszűrkéig. Hát most ebből kaptam jó időre elegendő dózist, mondhatni: egy vaskosabb füzetnyit. Mint említettem, a szerző egy hegyi kunyhóból mesél nekünk a világról. Történet, az nincs. A sztori az élet, melyet a sajátjából vett esetekkel ad vissza az író. Győrffy Ákos sok nyomorúságot lát maga körül - főállásban hajléktalanszálló dolgozik -, talán ez adja a nyomasztó hangulatot, ami enyészetbe fúló avarként teríti be a prózáját. Mégsem mondanám, hogy hiányzik belőle a remény. A halál és pusztulás az élet szomorú velejárója, ami azonban kétségessé teszi ezek elviselését, az nem ezek létezése, hanem a reménytelenség, a kétségbeesés, amely eluralkodhat rajtunk. A kereszténység egyik legfőbb alapvetése, hogy a kétségbeesés bűn, s bár Győrffy sokszor hezitál a kötet lapjain kereszténységével kapcsolatban, kétségtelenül nem kétségbeesett. 

Abban is keresztényi a mondanivaló, hogy a szegénységet kiragadja a mindennapi értelmezésből - mert a szegénységet ugyanúgy, mint az igénytelenséget ki lehet vonni a tárgyias megközelítés alól -, s ő szakrálisan nézi. A szegénység Győrffynek szép, mert annyid van csak, amennyi szükséges. Ez a mai világtól nagyon idegen nézet. A szegénység nem megalázó, nem üres. A szegénység nem nyomor. A kevés birtokolt földi érték nem tesz szegénnyé, s a lelki szegénység tényleg út az örökkévalóságba, mert csak azokra fókuszálunk, amire szükségünk van szellemi táplálékként. 

Győrffy mintegy végigtekint - mégcsak nem is túl hosszú, hiszen 1976-os születésű - életén, a gyerekkor gondtalan boldogságától a felnőtt élet rendszerező magányt igénylő túlbonyolított éveiig, s filozófiailag igyekszik megfogni az élet értelmét. Számomra a legnagyobb felismerés az volt, mikor a 19. oldalon belém nyilalt, hogy ugyanazt érzem, mint a szerző: a világból mára az érdekel a leginkább, ami irracionális. Az igazán izgalmas az, ami nem levezethető sem a biológiából, sem az egyéni haszonszerzésből, aminek e testi világ képtelen magyarázot szolgáltatni: ilyen az önzetlen szeretet, az irgalom, de még a kegyetlenség, vagy az őrület is. Talán ez különböztet meg minket az állatoktól. Egy kakukk sosem teszi fel magának a kérdést, hogy helyes-e kilökni az idegen fészekből a toját, s helyére csempészni a majdani kakukkfiókát. Megteszi. Nem rosszindulatból, hanem biológiai kényszerből, automatizmusként. Az ember dönthet. Az irgalom és kegyetlenség tényleg "csak" vannak, de mi okból? Leginkább a flozófia és a vallás képes megragadni létezésüket. Amikor egyedül vagy egy erdő közepén a faházban, akkor nem futhatsz el önmagad elől. Csak te vagy ott pőrén, veled a múltad, jelened és jövőd, egy pillanatba dermedve az örökkévaló. 

Győrffy a magánerdejének saját valós/képzelt faházában ötletszerűen ír le emlékeket, érzéseket, hangulatokat, de nagyon szépen és élvezetes stílusban. Megfogott, bár a kötet első fele azért jóval erősebb, mint a második. Mindez azért meglepő, mert nem vagyok elragadtatva a mai magyar szépirodalomtól, a legtöbbször úgy érzem, nem akar vagy tud mondani semmit a számomra. Bizonyára bennem (is) a hiba, de egyelőre nem tudok változtatni ezen a tényen. Talán egy lépéssel most mégis közelebb jutottam a megoldáshoz: pusztán több energiát kell fektetnem a keresésbe, mert akadnak itt számomra is gyöngyök mélyen elbújva a hegyi erdő sűrűjében.

Pontszám:

Nyolc csornai domb a tíz Börzsönyből. 

8/10

moly.hu: 89%

(Figyelmeztetés!

A mai blogbejegyzés nyomokban féknyúzt tartalmaz! Előfordulhat, hogy egy ikonikus vers hamisan, gonosz módon félrevezetően kerül a közönség szeme elé! Fektcsekkelésén és a blogger megregulázásán dolgozunk!

Köszönettel: Szilikonvölgy a Szólásszabadságért Alapítvány (röviden: Szasza)!

Könyvajánló: Dominyika Lawrence akcióban - Vörös veréb

Jason Matthews: Vörös veréb

Bp.: Agave, 2016

Eredeti megjelenés:

Red Sparrow, 2013

Fordította: Fazekas László

434 oldal

Legutóbbi könyvajánlómban említettem Al Bundy örökérvényű bölcsességét, amely szerint: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Na, de hogy Jennifer Lawrence kapcsán fogok rosszat mondani, azt nem hittem volna. Jó, nem közvetlenül rá, hanem az ő filmjének alapul szolgáló könyvre, amelyen éppen néhai Katniss Everdeen pofija komolykodik.

A regény írója, Jason Matthews a neten található cikkek és a könyv fülszövege alapján a kémkedés igazi ismerője, hiszen 33 évet húzott le a CIA-ben. Állítólag több fedett tevékenység fedezésében, és ügynökök beszervezésében vett részt, s az utalások alapján talán éppen valamelyik amerikai nagykövetségnél volt, akárcsak könyvének egyik főszereplője.

[Megjegyzés rovat: Bár mai napig nagy megrökönyödéssel írnak a sajtóban, ha egy-egy követségi alkalmazottról kiderül, hogy kémkedéssel foglalkozott, rögzítsük: A világ valamennyi követsége mindenhol, mindig foglalkozik kémkedéssel, ez létezésének egyik legfőbb oka. Elég csak egy pár órát rászánni, és elolvasni néhány régi diplomáciai aktát, amit publikáltak szaklapokban, könyvekben. Más kérdés, hogy vannak, aki lebuknak, mások meg nem.]

Bár valóban vannak érdekes részletek a könyvben a kéméletről, és akadnak benne olyan fogások, amelyek megerősítik Matthews szakmaiságát a témában, mégis azt kell, mondjam, nem hittem el egy percig sem, hogy egy valós eseményt olvasok. Még úgy sem, hogy Dominyika-féle "verebek" valóban léteznek (bár sokkal valószínűbb, hogy az ilyen hölgyeket nem képzik, hanem beszervezik), lásd: Anna Chapman. Persze Anna Chapman a szépsége, és nem profizmusa miatt lett olyan híres kémnő, mert utóbbinak pocsék volt. A romantikus-szál amúgy egyáltalán nem passzol ehhez a szikár, szürke világhoz. Joggal felvethető persze, hogy miként merem kétségbe vonni egy ex-CIA-s hozzáértését a kémkedéshez. De először is, messze nem vagyok laikus a témában:

Ad 1. Én is az információszerzés, -gyűjtés, és -rendszerezés világában dolgozom (No nem CIA, hanem könyvtár).

Ad 2. Egyszer egy James Bond mániás haveromnak szereztem autogramot Shirley Eaton-tól, aki az 1964-es Goldfingerben játszotta a legendás aranylányt.

De ne poénkodjunk, s legyen ennyi elég a történet magváról. Nézzük magát az írásművet! A regény rendkívül unalmas első 230 oldalt produkál, holott a The Washington Post szerint a Vörös veréb „gyors tempójú thriller”, ami csak akkor lehet igaz, ha a cikkíró közepén kezdte el, vagy nagyon le volt lassulva aznap… Talán épp emiatt a második felében a szerző meg kapkod, hogy behozza a lemaradást, mint a peloton a Tour de France-on. Kétségtelenül itt élvezetes volt a regény, esetenként kifejezetten izgalmas. A kötetnek ez a fele azonban annyira zsúfolt mellékcselekményekben, hogy az érthetőség rovására mehet, ha nem koncentrál eléggé az olvasó (orosz nevek megjegyzésével ráadásul amúgy is hadilábon álltam mindig). Egy része ezeknek a mellékküldetéseknek emellett kimaradhatott volna a mondanivaló csorbulása nélkül. Mondjuk, mondanivaló nem nagyon van, azt leszámítva, hogy USA = jó, Oroszország = rossz. Esetleg még annyi, hogy: „Putyin lenni rossz.”  Ja, irodalmiságra se nagyon számítsunk, de végül is ez szórakoztató kémsztori akart lenni, úgyhogy ez szememben nem súlyos vétség.

Karaktercentrikus olvasó vagyok, számomra a szerethető protagonisták és izgalmas antagonisták a szórakoztató regények sine qua non-jai. Sajnos ezen a téren az író totális csődöt mondott. A két főszereplő annyira sótlan, mint egy vesebajos ebédje. Nate Nash amerikai kémstrici, aki a beszervezett ügynököt, Márványt futtatja, totális amatőr, James Bond minden vonzereje nélkül. Domnyikia Jegorova, az orosz prostituspy meg maga a megtestesült pszichedelikus zene, aki mindenhol színeket lát szinesztéziája miatt. Nagyjából karaktere ennyiben merül ki. Totális abszurdisztán.

Mondjuk úgy nehéz is lett volna hiteles kémregényt írni, hogy ex-CIA ügynökünk sakktáblaszerű fekete-fehérben látja a hírszerzés világát. Ez érthető lenne, ha emlékiratról lenne szó, menthető lenne, ha egy csupán az amerikaiak számára propagált bestseller lenne, ám egészen kínos a nemzetközi könyvpiac vizein. A ruszkik végig bénák a kötetben, nem kapnak el soha senkit, csak megvezetik őket a bölcs, ötletes jenkik, akiknek mindegyike egy-egy leleményes Odüsszeusz. Hogy a szerző milyen differenciát lát az orosz és amerikai kémek képességei között, jöjjön egy részlet! Egészen kínos a következő jelenet, mikor az amerikaiak egy orosz kémre vadásztak, s ezért egy listát állítottak össze a potenciális kémgyanúsakról:

„Három nappal később Nate és Alice letette Benford elé a listát, ő pedig a profilokon végigfutva minden névnél az asztalra koppintott a tolla végével, majd miután végzett, visszaadta Nate-nek a papírt.

- Jennifer Santini az.”

Naná! Csak így! Vérprofi. Egyébként Jennifer Santini természetesen egy pénzéhes izomkolosszus (Matthews túl sokat nézhette a Rocky IV-et, mert olyannak képzeltem el a leírás alapján, mint Stallone ellenfele, Ivan Drago, csak női kiadásban). Egyébként is, aki az USA-t elárulja a könyvben, az pénzéhes hülye, ezzel szemben az orosz, aki Oroszországot árulja el, az tökéletesen jogos, sőt hazafias cselekedet követ el… Matthews ebben semmi disszonanciát láthatóan nem talál. Pedig már a régi magyar mese is tudta Ali pasa és a cserzővarga történetében, hogy az árulót még az ellenség sem becsüli semmire. Nincs az a gyermekmese, amiben a szereplők ilyen élesen jókra és rosszakra oszlanak, pedig azok mesék, ez meg elvileg kémregény. Elképesztő, hogy milyen távol áll ez egy La Carré-féle regénytől, és minden bizonnyal a valóságtól is. Megjegyzem, az egész történet abból indul, hogy egy amerikai futtat Oroszországban egy áruló oroszt, mégis utóbbiak a gonoszok, vagy ahogy a regény fülszövegében írják: „lator állam”!!! Hogy mennyivel latorabb az USA-nál arról szerintem a dél-amerikaiak másként vélekednek, mint a lengyelek, teljesen érthető okokból. Olvastam valamikor egy mondást a nagyhatalmakról, ami beleégett a memóriámba: „Akkor szép a nagy, ha nagyon messze van.”

Azért persze voltak a regényben jó momentumok is, mint mikor Dominyika Nate Nash-sel vacsorázott egy afgán étteremben, egész ötletes a párbeszéd.

„- Azt tenném, ha úgy gondolnám, hogy az oroszok tudják, mit jelent a világbéke. – [Nash] körbenézett az étteremben. – Afganisztánnal és minden egyébbel együtt.

A lány újból belekortyolt a borába.

- Legközelebb elviszem egy vietnami étterembe.”

De ilyen pillanatokból kevés akad, s ha maradjunk az éttermeknél a következő mondatot a regényből nehéz értelmezni logikusan:

„- Ezek a hülye skandinávok nem tudnak tisztességes indiai ételt főzni – mondta tele szájjal.” 

Most becsukott szemmel, PC-szamárfülekkel képzeljük el a következő mondatokat:

- Ezek a hülye indiaiak nem tudnak tisztességes rénszarvaspecsenyét készíteni tigrisbordából.

- Ezek a hülye osztrákok nem tudnak tisztességesen magyarul beszélni (de még osztrákul sem!).

- Ezek a hülye kínaiak nem tudnak tisztességes szemet növeszteni.

Jason Matthewsnek Skandináviával kapcsolatos világképe arra terjed ki amúgy is csupán, hogy a sok szőke nem számít, országuk csak hírszerzéshez kedvező terület Oroszország ellen, viszont az ottani migránsok legalább jók kémkedni az amcsiknak…

De ha már étkezések! A könyv minden fejezete egy recepttel zárul. Az ötlet nyilván a Nem kell mindig kaviárból érkezett. Csak átugrottam őket, semmit nem ad a kötethez, és már nem is eredeti ötlet, csak újabb töltelék betűtésztából.

Összegzés: A fülszövegből gyakorlatilag semmi sem stimmel: ez a regény nem letehetetlen (hacsak be nem pillanatragasztózzuk), nem emlékezetesek a szereplők (max Jennifer Lawrence), és nem irodalmi bravúr (gyenge közepes). Talán lehetett volna belőle egy jó közepes kémregény, ha erősen megvágja, és az amcsi világnézet helyett kicsit elfogulatlanabb képet közöl, de így ez pusztán egy hollywoodi propaganda. Eddig egyértelműen ez a könyv az év csalódása számomra, aligha folytatom a sorozattá bővített sztorit. A regényből készült film, annyira nem is rossz, az alaphoz képest vállalható, vagy csak megint elfogult vagyok a főszereplő miatt.

A kiadásnak ugyan a borítója figyelmet felhívó (még mindig utálom a filmes borítókat), de ezt leszámítva átlagos az egész. Az Agave fűzött kötetei legalább nem szoktak szétesni túl hamar.

Értékelés:

Öt Oleg Penkovszkij a tíz Alfred Redl-ből.

5/10

www.moly.hu: 85 %

www.goodreads.com: 3.96 pont

(2019. május 20-án)

Bántják a Feketerigót - könyvajánló: Chuck Wendig - Vészmadarak

Chuck Wendig: Vészmadarak

Bp.: Fumax, 2016

Eredeti megjelenés:

Blackbirds, 2012

Fordította: Rusznyák Csaba

300 oldal

A modern marketing számomra legvisszatetszőbb mondata, amikor elmesélik „szakemberek”, hogy manapság el kell adnod magadat. (Persze el is mondják, hogyan, mert ők már csak tudják.) Ez a tudásuk rezümméje, íze és zamata. Valahogy mindig a prostitúcióra asszociálok az ilyen mondatokból, és őket is rendszerint ennek megfelelően helyezem el a kereslet-kínálat függvényrendszerben... Ennek ellenére be kell látnom, hogy könyvek esetében egy jó borító olyan, mint az aktuális Palvin Barbi portfoliójának legsikerültebb fényképe. Ha valamire jó ránézni, azt a – sokszor téves – következtetést vagyunk hajlamosak levonni, hogy az belül is értékes. Pedig Al Bundy megmondta az Egy rém rendes családban: „Ne bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Mint rutinos vén róka ezért csak óvatos optimizmussal vettem csak kézbe Chuck Wendig: Vészmadarak című kötetét. Tudniillik gyanúsan jó borítója volt.

Szerencsére az élet csak ritkán köptető, többnyire leginkább desztillált víz, de olykor azért késői szüretelésű tokaji furmint. Wendig regénye olyan Pamela Anderson, akinek a bőre alatt szilikonon kívül más is lappang. A borító és a tartalom teljesen harmonizált, egyszerre volt légies és sötét mindkettő, s mégsem nyomasztó. A Miriam Black opusz első kötete ugyan a Fumax Thrillerek-sorozatban jelent meg (4.), de nem mondanám igazából annak. Sok szempontból bizonyára thriller. Mégis minden vérgőzfürdő és káromkodáscunami ellenére nem éreztem súlyosnak a történetet, talán a szórakoztató párbeszédek miatt. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Ez persze sokak számára visszatartó lehet, akik mondjuk igazi feszült történetet várnak. Ugyanakkor egy vagány írás ez, amelynek szórakoztató faktora nagyon nagy. Friss, ötletes könyv, de egyértelműen nem való mindenkinek (különösen nem vizuális típusoknak). A párbeszédek lüktetőek, izgalmasak, mocskosak és Doktor House-os beszólásoktól pörgőek. A regény ettől elképesztően olvasmányos, pillanatok alatt kiolvasható, s mint ujjpercek az Ingersolltól kezelésbe vett kézről, úgy hullanak el egymás után a fejezetek ebben a könyvben. A szereplők mind jól megrajzoltak, szinte valamennyit magunk előtt látjuk élni és meghalni, s megszeretjük őket. Még a gonosz figurákban is ott van az a pimaszság, ami oly sok gazembert tesz annyira vonzóvá. Viszont meg kell, mondjam, Wendig szentségtelen háromságában (Ingersoll, Harriet és Frankie) olyan szinten ismertem rá Abercrombie Az első törvény trilógiájának inkvizítoraira, hogy az már nem lehet véletlen. Glokta és Ingersoll szinte tök ugyanaz a figura. De akár egy Kill Bill vagy Ponyvaregény karakternek is elmennének egytől-egyig. Harriet háttértörténete zseniális, főleg az egymondatos (sic!) fejezet, melyben megtudhatjuk, hogyan lett az aki (szadista gyilkos).

Főszereplőnk, Miriam Black maga is kiismerhetlenül összetett karakter, akit érthetően roncsolt átkozott madárként vállán fészket verő, nem kért képessége. Ugyanis egy érintéssel megtudja, hogy az illető mikor és miként fog meghalni. Wendig ügyesen adagolja, hogy mit kell tudnunk eme képességről, mely által végig fenntartja az érdeklődést. Az interjús rész nagyon ötletes, remekül hagyott nyitott kérdéseket az író, amelyek követelik a válaszokat. A végkifejlet egyszerre lezárt, de ordít folytatásért (lesz), ami bölcs döntés a mai sorozatfüggő világunkban, és nyilvánvalóan tekintettel van a kiadó és író zsebére.

A Fumax kiadása külcsínyre nagyon látványos, figyelemfelkeltő. Egyébként a borítókép az eredeti kiadásé, nem készült új a magyarhoz, de ez esetben nem is volt szükség ilyenre. Ritka madár az ilyen jó borító, ami nem árul el előre sokat a tartalomból, utólag mégis tudjuk, hogy passzol ahhoz.  A regény magyar kiadása tipográfiailag rendben van, nekem kissé likacsos volt az oldalak felhasználása, túl sok űr volt benne. A fordítást már értékeltem az olvasmányossággal, remek munka, de azt persze nem néztem, mennyire egyezik az eredetivel (igazából nem is érdekel).

Értékelés:

Nyolc feketerigó a tíz vámpírvörösből

8/10

www.moly.hu: 81 %

www.goodreads.com: 3.77 pont

(2019. május 20-án)

"Románia hadba lép" - régi-új előadás youtube-on

Még 2016. őszén tartottam meg "Románia hadba lép" címen előadásomat a ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban, amely annak idején nem került fel youtube-csatornámra. Ennek oka az volt, hogy lehetőséget kaptam, hogy egyik hadtörténelemmel is foglalkozó folyóiratban írjam meg a német-osztrák-magyar-török-bolgár csapatok dunai átkelését egy rövid tanulmányban, s ennek kapcsán arra kértek - értehtő okkal -, hogy ne tegyem fel az előadást. Nagyon megtisztelő volt a felkérés, és készültem is rá - szakirodalmat vettem, jegyzeteltem, megírtam néhány részletét -, de aztán az akkori telem viharossan alakult minden szempontból, s elkészültére nem került sor. Azóta is nagyon bánom ezt, de tervezem, hogy legalább a blogon lesz majd egy verziója Mackensen említett hídveréséről a Dunán. Mivel azonban a cikkből nem lett semmi, és most végre megtaláltam az akkor készült felvételt, feltöltöttem azt, s immár megtekinthető. Azt gondolom az előadás vállalhatóan sikerült, bár a felvétel minősége olyan, amilyen. Jó szórakozást!

1789. július 14-én kitört a Francia forradalom

Július 14-én 1789-ben kitört a Nagy francia forradalom. Még 2016. őszén tartottam előadást Ménfőcsanakon erről. Szerintem most is vállalható, ha nem is vagyok a téma szakembere.

Könyvajánló: M. J. Arlidge - Üsd, vágd

M. J. Arlidge: Üsd, vágd

Bp.: Gabo, 2016

Eredeti megjelenés:

Pop Goes the Weasel, 2014

Fordította: Turcsányi Jakab

407 oldal

Annak idején már írtam Alridge sorozatának első részéről, amely a fenséges Ecc, pecc nevet kapta keresztségében, s most itt a második Helen Grace kötet, az Üsd, vágd. Úgyhogy most ütöm, vágom, ha már mégis úgy döntöttem, hogy a zavaros első rész után kell nekem ez is.

A regény rezüméje: van egy feltehetően női sorozatgyilkos - hívjuk az inkognitó megőrzése érdekében szivinek -, akinek szívügye, hogy a feleségüket megcsaló szívtelen fickókat szívesen szívteleníti. Szivárványos, hát nem? Helen Grace nyomozó és csapata kergeti Hasfelmetszőnét, csak elképesztően bénán. Southampton minden bizonnyal világelső az egy főre jutó sorozatgyilkosok számában (minimum 2 fő/fő). Nem pusztán azért hihetem ezt, mert mazochista detektívnőnk ismét belebotlik egybe, hanem mivel a sorozatgyilkos is belebotlik egy sorozatgyilkosba, miközben a rendőrök belefutnak egy másik - szimpla egyszeres - gyilkosba is… Él egyáltalán Southamptonban nem gyilkos, vagy ez is pusztán legenda, mint a szír agysebész? Számtalan idegesítő dolog volt továbbá a könyvben:

Alridge minden karaktere továbbra is menthetetlenül alkalmatlan az életre:

-         aki gyilkos, az azért, mert reménytelenül őrült, de természetesen meg kell érteni, mert csak a körülmények tették szívmetsző, gyomorfelvagdosóvá. Alighanem szerzőnk is érzékenyítő tréningeken nőt fel, nem Tom és Jerryn. Jaj, szegény többszörös gyilkos!!! Eszem a szívét…

-         A nyomozók azért, mert egymás cseszegetésével és holmi piszlicsáré sérelmekkel foglalkoznak együttműködés és terepmunka helyett (Columbo rögvest kihajítaná őket a kukába, majd mésszel hintené be őket, hátha fertőző).

-         A hullák azért, mert halottak.

Southamptont valódi játszótér, sőt Disneyland Csernus Imre számára, hiszen ahány ember, annyi terápiás eset, s megannyi vagyonosodási lehetőség pszichiáteréknek. Mindenkit gyerekkori trauma sokkolt. Mindenkit megerőszakoltak minimum hetente kétszer. A gyilkos egyik oldalon béna szerencsétlen kislány, a következőn meg szívamputációt végez. Emellett mindenki mindenkinek rokona, mint valami hollywoodi beltenyészetben. Ezek a hibák már az első részben is ott voltak, de súlyosbodtak is időközben.

Helen Grace és „nyomozó” társai kábé annyira értenek a nyomozáshoz és a vér luminollal való kimutatásához, mint én a vér luminollal való kimutatásához. Márpedig ezen ismereteim mindössze a Discovery csatornához vezethetőek vissza. A zsaruk bénázása egészen fenomenális, a valóság sem köszön vissza, hiszen aligha lehet reális, hogy gyakorlatilag minden nyomozó hölgy Angliában.

Így a nők szerepére is ki kell térni egy kicsit a sorozatban. Alridge nyilvánvalóan erős feminista benyomás alatt dolgozik. Egy interjúban a következőt nyilatkozta:

„[Kérdés:]- A döntés egy erős, független női főszereplő mellett politikai nyilatkozat, vagy pusztán irodalmi döntés?

[Válasz:]- Valójában mindkettő. Szeretek női karaktereket írni, és természetemből fakadóan vonzódom hozzájuk, de azt is érzem, hogy itt az ideje, hogy a nők vezessenek. Van már elég unalmas, középkorú, fehér férfi főszereplőnk.”[1]

Egyetértek, itt az ideje, hogy a nők vezessenek, például Szaúd-Arábiában... Úgy látszik a femilobbinak az egyenlőség jelszava már túl puha, és holnap már a születéskor kötelező kiherélés következik, feltéve, hogy fehér férfi szerencsétlen csecsemő, pláne, hogy azok unalmasak is. Gondolom túl ciszheterofasisztanáci lenne, ha azt mondanám, hogy se a nő, se a férfi ne vezessen, pusztán azért, mert nő, vagy éppen férfi, hanem az vezessen, aki alkalmas rá! Alridge bőven kimerítené a szexizmust hiperérzékenyéknél, de mivel én a valódi véleményszabadságban hiszek, hát mondja.  

A múltkor is írtam már, manapság minden nemzetközi karriert befutó regény ugyanezt az ideológiát vetíti elénk. Egészen elképesztő, hogy ismét ugyanazok a tendenciák bukkannak fel, mint legutóbbi könyvajánlómnál, csak sokkal erősebben:

-         vallásellenesség (hiszen mint „tudjuk”, minden keresztény deviáns),

-         férfiellenesség,

-         felelősséghárítás (csak azért lesz gyilkos a gyilkos, mivel az álszent hímsoviniszta apja egy szörnyeteg volt. Nyilván az elkövetőnek köze nincs a saját döntéseihez…).

Az egyetlen valamire való férfi szereplőnket, Tony nyomozót – megjegyzem az egyetlen olyan szereplő, akivel majdnem együtt tudtam érezni – hülyére veszi egy prosti.

Megjegyezném: Miféle erős női karakterekről beszél Alridge? A főszereplő csaj, Helen Grace nyomozó egy férfihez jár, aki korbáccsal veri! Majd ugyanez a Helen Grace a következőképpen gondolkodik, mikor belép egy templomba (203. oldal):

„Mindenben alá kell vetniük magukat a férjüknek, akiknek joga van elfenekelni őket, ha nem teljesítik kötelességüket. Valószínűleg Eileen Matthewst is megfenyítette a férje, aki a bizonyítékok szerint élvezettel uralkodott a nők felett, és Helen gyanította, hogy más nők is szenvednek el verést a gyülekezetben. [Naná, hiszen a keresztény, középkorú, unalmas, ráadásul fehér férfiaknak ez olyan hétköznapi tevékenység, mint Hosszú Katinkának a célban várakozás] Az, hogy egyesek önként vethetik alá magukat, Helen szemében mit sem enyhített a dolgon. Körültekintve a templomban passzív, magatehetetlen nőket látott, akiknek nincs önbizalmuk vagy bátorságuk kiállni magukért.”

Kommentálhatatlan. Mintha Pakisztánban játszódna a történet, nem Európában. Mondjuk ki nyíltan: Európában ma jogegyenlőség van, bárki bármit állít, ezen egyéni visszaélések összességében nem változtatnak, és ebben Puzsér Róbertnek (akit ennek ellenére baromi instabil személyiségnek tartok) teljesen igaza van.

A történet túl sokat akar elmesélni:

Zsaruk otthoni problémái, Helen rendőrségi problémái, az sajtó etikai problémái, csak maga a gyilkosság elveszik ebben a tömegben. A fejezetek nagyon rövidek, többségük kimerül két oldalban, mire valamelyik szereplő helyébe képzelnénk magunkat, már kapjuk is a következőt, ettől a könyv nagyon lendületes, de ára van. Alridge leírásokkal abszolúte nem vesződik, mindenki képzelje el az embereket, tájakat, helyeket, amilyennek csak akarja! Ez nyilvánvalóan abból adódhat, hogy az író a filmszakmából jött, ahol ezekre nincs szükség, hiszen a kép megmutatja nekünk ezeket. Viszont egy regényben hiányzik. Tudom, Jókai unalmas (naná, fehér volt, sőt egy időszakában még ráadásul középkorú is!!!), de anno élveztem Az aranyembert, és a Vaskapu leírása egészen elvarázsolt. Bár én 1991-ben a tanár „Mi a kedvenc játékod?” kérdésére ötödikben a világtörténelmi atlaszt válaszoltam, úgyhogy számítok átlagosnak…

Természetesen vannak jó percei a könyvnek, amely hangsúlyozottan nem rossz regény! Abban mindenképpen jobb az Ecc, peccnél, hogy itt már legalább kicsit szimpatizálok valakivel. Némileg fejlődött a fő sztori lezárásának mikéntje is, most nem teljesen deus ex machina kapunk egy arcunkba tolt megoldást. Amire nem lehet még panasz az a pörgés. A regény végig nagyon szilaj tempóban vágtat velünk, pillanatok alatt elolvasható, és semmi esetre sem rossz könyv. Igaz, nem is jó.

Mindent egybevetve Arlidge második kötete ugyanazon hibákkal és erényekkel terhelt, mint az első. Egyszeri olvasásra, kikapcsolódásra tökéletes, csak közben az olvasó iktassa ki az ideológiai felhangokat és saját kritikai szemléletét, s felejtse el, hogy voltaképpen krimibe bujtatott politikai pamfletet olvas.

A Gabo-t sokszor szidtam, amiért méltán kasszírozná be a legpocsékabb fűzésű kötetek olimpiájának minden érmét és pontszerző helyét, úgyhogy most a változatosság kedvéért, még jobban szidom. A pocsék áruk oltárán ez lenne a főalak. Most már fotókat is mellékelek a példányunkról, amely leharcoltabb, mint egy normandiai német hadosztály 1944 augusztusának közepén, holott nem a Falaise-i katlanból szabadult, hanem óvatos olvasók kecses kacsóiból. Ismét egy 3000 Forintos selejt, csak mindenhol, csak mindig, csak a Gabo Könyvkiadótól. Szégyen! A borító önmagában a sorozat első részéhez hasonlóan mutatós, és mivel pillanatok alatt leválik a belső tartalmi oldalakról, akár poszterként is felhasználható.

Pontszám:

Hat ostorcsapás unalmas fehér férfiakra a tízből.

6/10

www.moly.hu: 87%

www.goodreads.com: 4.13 pont

(Az adatok 2017. július 24-i állapotot tükröznek!)

Első osztályú termék...

Jegyzet:

---

[1] https://www.publishersweekly.com/pw/by-topic/authors/interviews/article/66293-from-tv-screenwriter-to-novelist-pw-talks-with-m-j-arlidge.html

Legalábbis én így fordítottam. Az eredetiben:

"- Is your choice of a strong, independent female protagonist a political statement or purely a literary decision?

- Actually it is both. I love writing female characters and am naturally drawn to them, but I also feel it is time for the women to lead. We have had enough boring, middle-aged white male coppers. "

Könyvajánló: Sarah Bannan - Súlytalanul

Sarah Bannan: Súlytalanul

Bp.: Ciceró, 2016

Eredeti megjelenés:

Weightless, 2015

Fordította: Heinisch Mónika

320 oldal

A gyerekek és tinik a legkegyetlenebb lények. Sok klasszikus irodalmi mű elcsépelt igazsága (talán túlzása is), de azok – mint én is -, akik sokat vannak tinédzserek közelében, pontosan tudják, hogy azért nem nélkülözi a valóságalapot.  

A Súlytalanul története az amerikai délen játszódik, ahol új lány kerül a helyi tévéken felnőtt és az ott látott sablonokat való életbe átültetni szándékozó helyi gimis közösségbe. A gimnázium alfája és omegája a menőség, ha nem vagy az, láthatatlan vagy, akire senki nem fog emlékezni. A prostituálódás helyi népszokás, mint jobb helyen a hurkatöltés. Alapvetően a szerző sablonokkal operál, mikor feldobálja számunkra egy amerikai tragédia díszleteit:

- porfészek, ahol Hollywoodot majmolják ✔

- pomponlányok ✔

- focicsapat (amerikai of course) ✔

- alfahím ✔

- gamahím ✔

- alfanőstények ✔

- bugyuta klikkesedés ✔

- új lány érkezése ✔

- konzervatív (ál)keresztényi háttér ✔

- szülők negligálása a történetből ✔

Ami különleges volt, hogy tulajdonképpen két főszereplőnk van:

1. Egyfelől Carolyn Lessing, aki villámkarriert fut be a helyi iskolában, mikor egy év alatt új üstökösként mindent elér, ami a legtöbb lánynak csak álom, majd visszahullik a porba. Carolynról sokat is tudunk meg keveset is, hiszen csak a másik főszereplőn/főszereplőkön át látjuk, saját fejébe nem nyerünk bepillantást. Igazából mi dönthetjük el, hogy egy naiv kislány, akit sodor a tengerár az kikerülhetetlen jéghegy felé, vagy ő maga felelős-e a kialakult helyzetért. Az én értelmezésem egyértelműen közelebb áll az elsőhöz.

2. Másfelől ott a mesélő, akiről alig kapunk információt. Valójában ő a súlytalan, a senki, aki szemlélőként vezet minket végig az eseményeken. Ő a láthatatlan ember az iskola diákjainak tömegében.[1] Már csak azért sem tudjuk ki a históriásunk pontosan, mert egészen különleges módon a regény T/1-ben lett megírva, így mindig többesben vagyunk súlytalanok az események során. Nagyon furcsa megszokni ezt az írói módszert, de úgy érzem, értem, miért választotta Bannan, és ebben a kontextusban roppant hatékony. Ugyanakkor kockázatos és bátor döntés, mert biztosan sok olvasót riaszt el, akik nem elég elszántak. A tragédia igazi felelőse a „mi”, akik hagyták (=hagytuk), hogy megtörténjen Carolyn pokoljárása, holott tudat alatt világosan láthatták a folyamatot. Első perctől érezhető, hogy tragédia jön, rengetegszer avatkozhatna közbe bárki, hogy a megakadályozza, de mindenki csak néz, tenni senki nem tesz semmit. A néhány tanár, aki legalább próbálkozik, maga is áldozat lesz, mert a közöny megakadályozza őket ebben, sőt jótettük elnyeri méltó büntetését.

Izgalmas volt az Alabamába helyezett közeg, amely számomra sokkal érdekesebb, mint a „tizenkettőegytucat” amerikai filmből látott óceánmelléki nagyvárosi (+Chicago) élet. A könyvbe bele lett szórva némi rejtett rasszizmus (természetesen az alabamai fehérek azok), egy hangyányi vallásellenesség (mert aki vallásos, az csak megjátszhatja azt, a keresztény az mindig képmutató), meg egy kávékanálnyi kisebbrendűségi komplexus a mai Amerikát jelentő partvidéki megapoliszokkal szemben (a szereplők részéről ismét), de hát progresszív regényekből csak kandikál kifele az ilyesmi, akár Kanga erszényéből a Zsebibaba. A könyv ízében azonban nem ezek dominálnak, szerencsére.

Az írói teljesítményt sokkal inkább a téma megközelítése, és a megfigyelések által való közvetítése adja, nem maguk a mondatok. A szöveg egyszerű, akár politikai műsorban a betelefonáló. Semmi finesz, semmi bravúr, Arany János nem csettintene, hogy: Ijnye! A szöveg művészi értéke igen csekély. A baj az - ami egyben mégis kiváló írói teljesítmény), hogy ezt a sztorit simán el tudnám képzelni igaz történetként. Ha negatívumot akarnék kiemelni, akkor szót kell ejtenem a rengeteg márkanévvel, amely nálunk nagyrészt ismeretlen, másrészt sajnos unalmassá teszi időnként a leírást. Alighanem ez is írói eszköz volt, mellyel a fiatalok sekélyes világát hivatott demonstrálni.

A Súlytalanul csak nevében pillekönnyű, valójában nagyon is súlyos regény. Kemény könyv, hasznos olvasmány olyanoknak, akik nem akarnak belesimulni az elkurvuló – bocs, de nincs jobb szó rá - tinédzserek masszájába. Az igazi teljesítmény ugyanis nem az, ha a falkában te mész le a leginkább kutyába, hanem az, ha két lábra állsz. A könyv valóban sötét képet fest arról, mi lesz, ha a neveléshiányos reklámokk által megdolgozott középiskolások tévéfelnőtteket játszanak, miközben emellé a közösségi média áldása/átka járul. Remek olvasmány azoknak, akik nem népszerűek, hanem valakik, vagy valami jobbak akarnak lenni.

A Ciceró által kiadott magyar verzió külsőre tetszetős, harmonizál a tartalommal, plusz a fűzése is lényegesen tartósabbnak ígérkezik a Gabo-s (igen, addig igyekszem sulykolni, mennyire gyatra, amíg meg nem változtatják) vackoknál. Carolynt abszolúte nem a címlapon lévő hölgyként képzeltem el. Ellenben a hátoldalon arca eltorzult tükörképként tetszik, mint ötlet, a koszos barnás összhang viszont nem.

Értékelés:

Hét és fél gammahím a tízből. Nem tudok nyolcast adni, miközben nem tudok hetes adni.

7.5/10

www.moly.hu: 73%

www.goodreads.com: 3.66 pont

(2017. július 10-én)

---

[1] Egyébként van még valaki, aki Gárdonyi A láthatatlan emberét úgy értelmezte, hogy a láthatatlan ember valójában Dzsidzsia, akit Emőke iránti vaksága miatt Zéta egészen az utolsó sorokig nem lát?

Könyvajánló: Katherine Addison - A koboldcsászár

Katherine Addison: A koboldcsászár

Bp.: Gabo, 2016

Eredeti megjelenés:

The Goblin Emperor, 2014

Fordította: Miks-Rédai Viktória

Monumentális fantasy-e A koboldcsászár? Biztosan nem. Ez a legaprólékosabban kidolgozott világ a fantasztikus irodalomban? Kizárt. Vannak fordulatosabban szőtt regények? Nem is kérdés. Mégis akkor miért éreztem nagyon jó könyvnek Addison (alias: Sarah Monet) művét? Nagyon nehezen tudnám máshogy megfogalmazni: Mert szép.

A koboldcsászár alaptörténete, mely szerint egy tökéletesen felkészületlen személyre száll egy állam irányítása, miután elődjét merényletben titokzatos erők elteszik láb alól, éppenséggel nem páratlan az irodalomban. Ez annyira se váratlan, mint Foo Fighters koncerten a The Pretender. Maiának – aki egyébként nem hölgy, ellenben félvér kobold a tündék országában -, uralkodói nevén VII. Edrehashivarnak eredetileg annyi esélye volt trónszékre ülni, mint rövidárú boltban felest kapni. Ám minthogy nem túl szerető famíliája lezuhant egy léghajóval, mégiscsak kénytelen volt hátsó fertályát a vastrónra pamlagra tenni.

Maiának a császárkodás inkább teher, mintsem dicsőség, vagy lehetőség, de középszerű tehetségét és jó megfigyelőképességét kamatoztatva igyekszik népét szolgálni. Minden egyszerűsége és tanulatlansága ellenére próbál jó uralkodó lenni, feláldozva saját boldogságát és vágyait. Azért is tetszett talán annyira a történet egyszerűsége, mert sokkal jobban bemutatja a régi korok királyi udvarait egy ilyen történet, mint egy grandiózus háborús eposz. Bizony az uralkodók, posztjuk minden pompája mellett rendszerint egészen unalmas, bürokrata életet éltek, nem csatahajók, hanem érdekcsoportok között lavíroztak veszélyes vizeken. Egyáltalán nem irigylésre méltó az életük, hiszen nem a boldogságot kell választaniuk, hanem azt, hogy mások boldogságáért dolgoznak, míg saját életük alárendelik a nagy egésznek. Maia attól hős, hogy nem hősködik, egyszerűen szerényen teszi a dolgát, a konfliktusok értelmes megoldására törekszik, és elfogadja az arra érdemesek tanácsát. Tulajdonképpen rendkívül kevés történés van a regényben, aki gigantikus eseményorgiára éhezik, az válassza inkább a Vörös lázadás-trilógiát, de ez a regény is figyelemre méltó!

A világ, amit szerzőnőnk felépített, tobzódik a toposzokban. A tündék olyanok, amilyenek a Witcherben/Vajákban, a koboldok is teljesen sztereotipikusak. A karakterekben sincs olyan nagy választék (sem mélység a főszereplőt leszámítva), de azért akadnak érdekesek, s egyikük sem egysíkú. A társadalom, amely a birodalomban van, izgalmas ugyan, de egyáltalán nem kiemelkedő, s nem is részleteiben kifejtett. Mégis van Addison fantasyjében valami olyan extra, ami miatt igazi csemege. Ez egy igazi jellemfejlődés-regény, amely a konfliktuskezelést mutatja be parádés egyszerűséggel, nagyon jó stílusban. A fiatal császár példamutató erkölcsi tartással vág utat a bonyolultnak tűnő udvari útvesztőben. Újszerű uralkodási stílusa konfliktusokat generál, amely ugyan némiképpen idealista és irreális lenne egy valós világba helyezve, de jó lenne hinni, hogy lehetséges így is. Mindamellett Maia állandó bizonytalanságban áll önmagával szemben, s csak abban biztos, hogy az országát jó szándékkal és erkölcsileg tisztességesen lehet jobb hellyé tenni. Ezekhez viszont következetesen ragaszkodik.

A progresszív-agresszív világnézet természetesen minden díjazott-fényezett sci-fi/fantasy kötelező eleme, különben nem lehetne se díjazott, se fényezett, de itt annyira finoman és enyhén van adagolva, hogy nem zavart, sőt mondanivalójával egyetértek. Csak progresszív, de nem agresszív, ami mindenképpen dicséretes visszafogottság. 

Semmi esetre sem tartom steampunknak – hiába mondja ezt a fülszövegi ajánlók egyike -, az egy-két felmerülő ilyen elem (léghajó, gőzgép) tökéletesen jelentéktelen tényezők a könyvben. Ez pszichológiai és társadalmi regény, nem a külsőségekkel dolgozik, azok pusztán díszletek.

A regény világában való eligazodást egy melléklet segíti, amely bemutatja a fontosabb szereplőket és helyeket egy-egy mondatba, s belengetnek valamit az Addison által megálmodott világból. Ez is pozitívum, igaz sajnos térképet nem kapunk.

Külcsínre a Gabo Kiadó tetszetős kötetet adott ki, bár sosem hittem, hogy tetszhet a tündefüles Frodófejre ejtett Space Shuttle üzemanyagtartály-gyorsítórakéta kombó képe… A barna-vörös-zöld színösszeállítás elég hangulatos. Szerencsére a Gabo könyvek neuralgikus pontja, a fűzés, egyelőre itt nem tűnik olyan drasztikusan pocséknak, mint az Ecc, pecc esetében. Három olvasót legalábbis már túlélt a ménfőcsanaki fiókkönyvtár példánya. Talán jobb lett volna nagyobb és vastagabb betűtípust választani.

A magyar szöveg gördülékeny és olvasmányos, úgy érzem, Miks-Rédai Viktória jó munkát végzett. Egy-egy helyesírási hibát szúrtam ki, de nem emlékszem égbekiáltó problémára ebben sem. 

A regény tinédzserkortól aggkorig mindenki számára bátran ajánlható, az utóbbi években olvasott egyik legjobb fantasy nálam. Egyetlen problémája a regénynek - ami egyben erőssége is -, hogy szemtelenül szembeköpve a Zeitgestet, úgy tűnik nem lesz folytatása. 

Pontszám:

Nyolc kobold a tízből.

8/10

www.moly.hu: 93%

www.goodreads.com: 4.05 pont

(Az adatok 2017. június 30-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Jemisin - Az ötödik évszak

Nora K. Jemisin: Az ötödik évszak

Bp.: Agave, 2016

Eredeti megjelenés:

The Fifth Season, 2015

Fordította: Ballai Mária

Nem lesz könnyű írnom Az ötödik évszakról több okból sem. Egyrészt egy, a kritika által agyonajnározott regényről van szó, melyet szinte már pofátlanság ennyivel a kiadása után értékelni. Másrészt az egyik legfontosabb részeket összekötő elemet és titkot nem akarom elárulni, mert tönkreteszi az olvasmányélményt. Kénytelen-kelletlen ezért három főszereplőnkről Essunról, Damayáról és Szienről sem közölhetek túl sokat. A regény – kivételesen - az olvasott kritikák hatására került kezembe, igaz igyekeztem nem túl sok tartalmi részt leíró ajánlókat böngészni, hogy sok meglepetés érjen majd.

Kezdjük talán Jemisin prózájával, amelyet mindenki kiemelt. Teljes mértékben meg is értem ezt. A világ, amelyet felvázol nagyon sötéten szép, a pusztulás és titokzatosság minden oldalon ránk kacsint, cirógat, és szakadékba lök. Külön ki kell emelnem a fordító, Ballai Mária munkáját, aki nélkül aligha lett volna ilyen élvezhető a magyar szöveg. Szóval szép írás, bár az egyes szám második személyben írt felszólító monológok („Képzeld el…!”, „Látnod kell…!”) engem kifejezetten idegesítettek. Nem véletlen, hogy az E/2 használata nem túl gyakori szépirodalmi megoldás. Érdekes kísérlet volt, s bizonyára van akinek ez az első ilyen olvasmánya. Előnye talán, hogy személyessé teszi az olvasó részvételét a regényben. Bár engem inkább frusztrált, mintsem bevont a cselekménybe.

A világ melyet a szerző felépít szintén kiemelkedő és meglepő. Ugyanakkor meg kell, mondjam, azt igen erős túlzásnak érzem, mikor olyanokat írnak, hogy ez a fantasy megújítása. Először is nincs egy éve, hogy nagyon hasonló regényt olvastam, méghozzá egy magyar írónőtől, Moskát Anitától! Sok szempontból olyan kísérteties a rokonság, hogy ha nem hinném képtelenségnek, azt mondanám, hogy Jemisin lopott Moskáttól, vagy vice versa. Mindkettő a kitalált világ geológiája és a rajta élő lények szimbiózisából táplálkozik. A moly.hu-n egy kommentár azt írta, hogy Jemisin az amerikai Moskát, és igaza van! Persze, más a történet, mások a szereplők, más a világ, de mégis a koncepció nagyon hasonló. És bármennyire különös, nálam a két kötet összehasonlításában egyértelműen Moskát nyer! Sötétebb, betegebb, nehezebb. Visszatérve Az ötödik évszakhoz: a három idősík váltakozása nekem tetszett, már csak azért is, mert így jobban megismertük a három (hehe) hősnőnket.

Sajnos számomra a regényt beárnyékolja az ideológia, amely áthatja. Ha a szépséges líraiságot és a hatásosan felrajzolt apokaliptikus festői hátteret egy mozdulattal kiradírozzuk, és végigtekintünk a szereplőkön, a következőket tapasztaljuk:

• Minden szereplőnk kisebbségi (faji, szexuális, esetleg mindkettő), és ez már a Millennium-trilógiánál is nagyon fájt. Mára unalmas.
• Sima hétköznapi ember (a regényben mondjuk: sanza) nincs benne. Minden kicsit is megismert karakter orogén vagy kőfaló, esetleg őrző, de egy darab különleges képességtől mentes alak sem kap egy oldalnál többet benne.
• Miközben végigizguljuk főszereplőink drámáit (gyermek elvesztése, sérelmek), közben egy egész birodalom és egy kintinens megsemmisül, „hőseink” pedig emberek tízezreit gyilkolásszák le szuperképességeikkel... És úgy tűnik ez a szerzőt nem érdekelte. Azért talán ez a dráma is megérne pár sort egy közember szemein keresztül.
• Azt már feministáktól való félelemmel merem csak megkérdezni, hogy a tökös női karakterek mellé mi a fészkes fenéért kell olyan bosszantóan gyámoltalan, pipogya és mentálisan kiherélt férfiakat varázsolni állandóan (Lásd: Zsivány Egyestől az Alien Covenantig)? Szinte már restellem, hogy nincsenek cicijeim, mert nélkülük ezek szerint csak töketlen lehet az férf.. azaz nő… pontosabban ember.

Tudom én, hogy az extremitások idejét éljük, és a sima halandó annyira érdekes a „művészek” és alkotók számára, mint Hannibal Lecternek a bégető birkanyáj, de már nagyon dühítő. Nehéz nem arra gondolni, hogy ukázba kapják, mit kell írni a jobb szebb és tökéletesebb jövőbeli társadalom (a.k.a. Nineteen Eighty-Four) felépítése érdekében.

Hogy a fentebb elmondottak nem pusztán fantáziám végtermékei, azt maga Jemisin árulja el a regény elé írt ajánlásában:

„Mindazoknak, akiknek harcolniuk kell azért a tiszteletért, mely mindenki másnak kérés nélkül megadatik.”

Szerintem a tisztelet éppen az a dolog, amiért vagyontól és származástól függetlenül mindenkinek harcolnia kell, nem adatik meg senkinek csak úgy 'a la nature… Talán felesleges olyan fronton harcot kezdeményezni, ahol nincs is ellenség.

Az Agave által kiadott magyar verzió külsőre tetszetős, harmonizál a tartalommal, plusz a fűzése is lényegesen tartósabbnak ígérkezik a Gabo-s vackoknál.

Az ötödik évszak nem újítja meg a fantasyt - a műfajnak szerintem nincs is ilyenre szüksége -, ugyanakkor rendkívül ötletgazdag és borzalmában is szép írás. A karakterek érdekesek, a háttérvilág remek, bár történetileg nekem az egész kicsit sovány. Igaz ez amiatt is lehet, hogy a regény egy trilógia első kötete, amelynek 2016-ban jelent meg a második (The Obelisk Gate), és idén augusztusban jön ki a harmadik rész (The Stone Sky). Ezek még megválaszolhatják a kérdéseket bennem.

Pontszám:

Hét és fél kőfaló a tízből.

7.5/10

Egy kiváló történelmi regény: John Williams - Augustus

John Williams:

Augustus

Budapest: Park, 2016

(Eredeti megjelenés: Augustus, 1972)

396 oldal

Mivel a történelmi regényekkel (és filmekkel) komoly gondom szokott lenni (= túl kritikus vagyok velük szemben, és ezért inkább idegesítenek, mintsem szórakoztatnak), ezért ritkán veszek mostanában kezembe ilyet. John Williams Augustusáról azonban túl sok jót hallottam, így nekiestem, mint aktivista feminista a Trump-hívőknek.

Ha valaki kézbe veszi ezt az életrajzi regényt, majd beleforgat, elsőre talán elbizonytalanodik. Ezt dokumentumregény jellege adja. Pontosabban szólva ez egy áldokumentum-regény, és egyértelmű, hogy manapság nem éppen divatos alkotói forma. Már 1972-es első amerikai megjelenésekor sem volt az, menő legutoljára úgy a XVIII. században lehetett. John Williams valságban nem létező ókori visszaemlékezések, memoárok, naplók és levelek segítségével vezet minket végig a történelem egyik legjelentősebb alakjának életén. Így Ciceró, Agrippa, Horatius, vagy éppen Augustus lánya, Julia szemén keresztül láthatjuk, amint egy jelentéktelen külsejű, három barátján és nevén kívül semmivel sem rendelkező emberből a világ ura lesz.

A regény két részre és egy epilógusra tagozódik, az első a hatalom megragadásának fenséges augustusi históriája, a második elsősorban Julia története. Utóbbit némelyek valamiféle női tragikumtörténetnek igyekeznek beállítani, de szerintem erről szó sincs. Augustus élete egy jottányival sem tűnik vonzóbbnak, mint lányáé. Tetszett, hogy bármennyit is írnak Augustusról a könyvben kortársai, ezt a magába zárkózó rómait képtelenek vagyunk igazán megismerni. Nincs igazi karakterisztikája, senki sem képes megfogni, kimondani lényének lényegét. Minthogy rengeteg történelmi forrást olvastam annak idején róla, nyugodtan kimondhatom, a történészek is erre a következtetésre jutottak. Szinte megfoghatatlan, olyan mint a mi drága Anonymusunk szobra Ligeti Miklóstól a Városligetben, nincs arca, vagy inkább túl sok van. 

Williams regényének fő motívuma egyértelműen a magány. Keserédes egy élet az, amit a regényben a császár és lánya megél. Az egyéni érdeknek vesznie kell, hogy a birodalom élhessen. Írónk kétséget sem hagy afelől, hogy Octavianus Róma szolgálatára tette fel életét, ami ma talán nem tűnik hihetőnek, de nekem nincs kétségem, hogy a történelem tele van olyanokkal, akik ezt komolyan gondolták. Augustust a hatalom birtoklása teljesen kizsigereli emberileg, egészsége és egész családja rámegy arra, hogy Rómát megóvja az újabb belháborúktól, miközben minden barátja, bizalmasa elfogy az oldala mellől. A kötelességtudat szép lassan kiszívja a színeket az életéből. E könyv alapján ha választanom kellene egy ilyen típusú és egy a köztudatban élő megvesztegethető, saját hasznára államon élősködő oligarcha-politikus között, nehéz helyzetbe lennék. Természetesen Augustust választanám, de azért ez a rideg számító ember legalább olyan félelmetes, és sokkal kevésbé érthető, mint bárki a napi közéletben. A saját maga javáért korrumpálódott politikust mindenki megérti (ha meg is veti), de egy maga körül mindenkit feláldozó uralkodó hátborzongató, mert céljai túl elvontak. 

Ennél a kőszívű embernél félelmetesebb már csak a regényt lezáró epilógus utolsó sora, amely igazán epikus csattanó.

Bár történelmi regénynek is nevezhetjük Williams művét, már az előszóban figyelmeztet, hogy itt-ott nem tartja az időrendet (Salvidienus Rufus halálát évekkel előrehozza például, ez feltűnt) és a korszakból fennmaradt valódi történelmi forrásokat nem csempészi be az általa kitalált dokumentumok közé. Nem csodálom, hogy ezt választotta, igazi irodalmi alkotás született. Élmény olvasni a sorokat, különösen ha az ember rászokott a művészies-archaikus fogalmazásmód ízére. Az irodalom amúgy is jelen van a műben, oldalanként botlunk bele Vergilius, Ovidius, Horatius nevébe.

Állítólag a Stoner című regénye is remekmű Williamstől, azt hiszem valamikor arra is sort kerítek, mert ez kiváló volt.

A könyv kiadása egyszerű, szép (bár fehérrel nem írtam volna a fehér szoborfejre és az "A Stoner szerzőjétől" apró mini CD-korongot kihagytam volna). A fordítás szerintem kellően lírai és jól adj vissza a klasszikus ókori auktorok magyarul olvasható változatainak stílusát. Helyesírási hibák nem ugrottak elém apró báránykaként. Nem tudok rosszat mondani semmiről, ez egy kiváló könyv.

Értékelés:

9/10

www.moly.hu: 99 % (34 szavazat után!)

www.goodreads.com: 4.17 pont