Jason Matthews: Vörös veréb
Bp.: Agave, 2016
Eredeti
megjelenés:
Red
Sparrow, 2013
Fordította:
Fazekas László
434
oldal
Legutóbbi könyvajánlómban említettem Al Bundy örökérvényű bölcsességét, amely szerint: „Ne
bódítson el egy rúzsos száj, várd meg, amíg megszólal!” Na, de hogy Jennifer Lawrence kapcsán fogok rosszat mondani, azt nem hittem volna. Jó, nem közvetlenül rá,
hanem az ő filmjének alapul szolgáló könyvre, amelyen éppen néhai Katniss Everdeen pofija komolykodik.
A
regény írója, Jason Matthews a neten található cikkek és a könyv fülszövege
alapján a kémkedés igazi ismerője, hiszen 33 évet húzott le a CIA-ben. Állítólag
több fedett tevékenység fedezésében, és ügynökök beszervezésében vett részt, s
az utalások alapján talán éppen valamelyik amerikai nagykövetségnél volt,
akárcsak könyvének egyik főszereplője.
[Megjegyzés rovat: Bár mai napig nagy megrökönyödéssel
írnak a sajtóban, ha egy-egy követségi alkalmazottról kiderül, hogy kémkedéssel
foglalkozott, rögzítsük: A világ valamennyi követsége mindenhol, mindig
foglalkozik kémkedéssel, ez létezésének egyik legfőbb oka. Elég csak egy pár
órát rászánni, és elolvasni néhány régi diplomáciai aktát, amit publikáltak
szaklapokban, könyvekben. Más kérdés, hogy vannak, aki lebuknak, mások meg nem.]
Bár
valóban vannak érdekes részletek a könyvben a kéméletről, és akadnak benne
olyan fogások, amelyek megerősítik Matthews szakmaiságát a témában, mégis azt
kell, mondjam, nem hittem el egy percig sem, hogy egy valós eseményt olvasok. Még úgy sem, hogy Dominyika-féle "verebek" valóban léteznek (bár sokkal valószínűbb, hogy az ilyen hölgyeket nem képzik, hanem beszervezik), lásd: Anna Chapman. Persze Anna Chapman a szépsége, és nem profizmusa miatt lett olyan híres kémnő, mert utóbbinak pocsék volt. A
romantikus-szál amúgy egyáltalán nem passzol ehhez a szikár, szürke világhoz. Joggal
felvethető persze, hogy miként merem kétségbe vonni egy ex-CIA-s hozzáértését a
kémkedéshez. De először is, messze nem vagyok laikus a témában:
Ad
1. Én is az információszerzés, -gyűjtés, és -rendszerezés világában dolgozom (No
nem CIA, hanem könyvtár).
Ad
2. Egyszer egy James Bond mániás haveromnak szereztem autogramot Shirley Eaton-tól, aki az 1964-es Goldfingerben játszotta a legendás
aranylányt.
De
ne poénkodjunk, s legyen ennyi elég a történet magváról. Nézzük magát az
írásművet! A regény rendkívül unalmas első 230 oldalt produkál, holott a The
Washington Post szerint a Vörös
veréb „gyors tempójú thriller”, ami csak akkor lehet igaz, ha a cikkíró
közepén kezdte el, vagy nagyon le volt lassulva aznap… Talán épp emiatt a
második felében a szerző meg kapkod, hogy behozza a lemaradást, mint a peloton
a Tour de France-on. Kétségtelenül itt élvezetes volt a regény, esetenként
kifejezetten izgalmas. A kötetnek ez a fele azonban annyira zsúfolt
mellékcselekményekben, hogy az érthetőség rovására mehet, ha nem koncentrál eléggé
az olvasó (orosz nevek megjegyzésével ráadásul amúgy is hadilábon álltam
mindig). Egy része ezeknek a mellékküldetéseknek emellett kimaradhatott volna a
mondanivaló csorbulása nélkül. Mondjuk, mondanivaló nem nagyon van, azt leszámítva,
hogy USA = jó, Oroszország = rossz. Esetleg még annyi, hogy: „Putyin lenni
rossz.” Ja, irodalmiságra se nagyon
számítsunk, de végül is ez szórakoztató kémsztori akart lenni, úgyhogy ez szememben
nem súlyos vétség.
Karaktercentrikus
olvasó vagyok, számomra a szerethető protagonisták és izgalmas antagonisták a
szórakoztató regények sine qua non-jai. Sajnos ezen a téren az író totális
csődöt mondott. A két főszereplő annyira sótlan, mint egy vesebajos ebédje.
Nate Nash amerikai kémstrici, aki a beszervezett ügynököt, Márványt futtatja,
totális amatőr, James Bond minden vonzereje nélkül. Domnyikia Jegorova, az orosz
prostituspy meg maga a megtestesült pszichedelikus zene, aki mindenhol színeket
lát szinesztéziája miatt. Nagyjából karaktere ennyiben merül ki. Totális abszurdisztán.
Mondjuk
úgy nehéz is lett volna hiteles kémregényt írni, hogy ex-CIA ügynökünk
sakktáblaszerű fekete-fehérben látja a hírszerzés világát. Ez érthető lenne, ha
emlékiratról lenne szó, menthető lenne, ha egy csupán az amerikaiak számára
propagált bestseller lenne, ám egészen kínos a nemzetközi könyvpiac vizein. A
ruszkik végig bénák a kötetben, nem kapnak el soha senkit, csak megvezetik őket
a bölcs, ötletes jenkik, akiknek mindegyike egy-egy leleményes Odüsszeusz. Hogy
a szerző milyen differenciát lát az orosz és amerikai kémek képességei között,
jöjjön egy részlet! Egészen kínos a következő jelenet, mikor az amerikaiak egy
orosz kémre vadásztak, s ezért egy listát állítottak össze a potenciális
kémgyanúsakról:
„Három nappal később Nate és Alice
letette Benford elé a listát, ő pedig a profilokon végigfutva minden névnél az
asztalra koppintott a tolla végével, majd miután végzett, visszaadta Nate-nek a
papírt.
- Jennifer Santini az.”
Naná!
Csak így! Vérprofi. Egyébként Jennifer Santini természetesen egy pénzéhes
izomkolosszus (Matthews túl sokat nézhette a Rocky IV-et, mert olyannak
képzeltem el a leírás alapján, mint Stallone ellenfele, Ivan Drago, csak női
kiadásban). Egyébként is, aki az USA-t elárulja a könyvben, az pénzéhes hülye,
ezzel szemben az orosz, aki Oroszországot árulja el, az tökéletesen jogos, sőt
hazafias cselekedet követ el… Matthews ebben semmi disszonanciát láthatóan nem
talál. Pedig már a régi magyar mese is tudta Ali pasa és a cserzővarga
történetében, hogy az árulót még az ellenség sem becsüli semmire. Nincs az a
gyermekmese, amiben a szereplők ilyen élesen jókra és rosszakra oszlanak, pedig
azok mesék, ez meg elvileg kémregény. Elképesztő, hogy milyen távol áll ez egy
La Carré-féle regénytől, és minden bizonnyal a valóságtól is. Megjegyzem, az
egész történet abból indul, hogy egy amerikai futtat Oroszországban egy áruló
oroszt, mégis utóbbiak a gonoszok, vagy ahogy a regény fülszövegében írják: „lator
állam”!!! Hogy mennyivel latorabb az USA-nál arról szerintem a dél-amerikaiak
másként vélekednek, mint a lengyelek, teljesen érthető okokból. Olvastam
valamikor egy mondást a nagyhatalmakról, ami beleégett a memóriámba: „Akkor
szép a nagy, ha nagyon messze van.”
Azért
persze voltak a regényben jó momentumok is, mint mikor Dominyika Nate Nash-sel
vacsorázott egy afgán étteremben, egész ötletes a párbeszéd.
„- Azt tenném, ha úgy gondolnám, hogy az
oroszok tudják, mit jelent a világbéke. – [Nash] körbenézett az étteremben. –
Afganisztánnal és minden egyébbel együtt.
A lány újból belekortyolt a borába.
- Legközelebb elviszem egy vietnami
étterembe.”
De
ilyen pillanatokból kevés akad, s ha maradjunk az éttermeknél a következő
mondatot a regényből nehéz értelmezni logikusan:
„-
Ezek a hülye skandinávok nem tudnak tisztességes indiai ételt főzni – mondta
tele szájjal.”
Most becsukott szemmel, PC-szamárfülekkel képzeljük
el a következő mondatokat:
- Ezek a hülye
indiaiak nem tudnak tisztességes rénszarvaspecsenyét készíteni tigrisbordából.
- Ezek a hülye
osztrákok nem tudnak tisztességesen magyarul beszélni (de még osztrákul sem!).
- Ezek a hülye
kínaiak nem tudnak tisztességes szemet növeszteni.
Jason
Matthewsnek Skandináviával kapcsolatos világképe arra terjed ki amúgy is csupán,
hogy a sok szőke nem számít, országuk csak hírszerzéshez kedvező terület Oroszország
ellen, viszont az ottani migránsok legalább jók kémkedni az amcsiknak…
De
ha már étkezések! A könyv minden fejezete egy recepttel zárul. Az ötlet nyilván
a Nem kell mindig kaviárból érkezett. Csak átugrottam őket, semmit nem ad a
kötethez, és már nem is eredeti ötlet, csak újabb töltelék betűtésztából.
Összegzés:
A fülszövegből gyakorlatilag semmi sem stimmel: ez a regény nem letehetetlen
(hacsak be nem pillanatragasztózzuk), nem emlékezetesek a szereplők (max
Jennifer Lawrence), és nem irodalmi bravúr (gyenge közepes). Talán lehetett
volna belőle egy jó közepes kémregény, ha erősen megvágja, és az amcsi világnézet helyett kicsit elfogulatlanabb képet közöl, de így
ez pusztán egy hollywoodi propaganda. Eddig egyértelműen ez a könyv az év
csalódása számomra, aligha folytatom a sorozattá bővített sztorit. A regényből
készült film, annyira nem is rossz, az alaphoz képest vállalható, vagy csak megint elfogult
vagyok a főszereplő miatt.
A kiadásnak ugyan a borítója figyelmet felhívó (még mindig utálom a filmes borítókat), de ezt leszámítva átlagos az egész. Az Agave fűzött kötetei legalább nem szoktak szétesni túl hamar.
Értékelés:
Öt Oleg Penkovszkij a tíz Alfred Redl-ből.
5/10
www.moly.hu: 85 %
www.goodreads.com: 3.96 pont
(2019.
május 20-án)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése