Könyvajánló: Jo Nesbø: Vérhold

Könyvajánló:

Jo Nesbø: Vérhold

Budapest: Animus, 2023

Eredeti megjelenés: Blodmane (2022)

Sorozat: Harry Hole (13.)

Fordította: Sulyok Viktória

428 oldal

Jo Nesbø regényeinek magyar megjelenését mindig igyekszem figyelmmel követni, hiszen kétségbevonhatatlanul jelenünk egyik legjelentősebb krimiírója. Mikor megjelent a legutóbbi Harry Hole-regény, a Kés, akkor sem késlekedtem írni, róla, de A birodalom is kapott tőlem irodalomkritikát. A norvég mágus azon kevés skandináv bűnügyi író közé tartozik, aki viszonylag egyenletesen képes magas minőséget hozni.

A Vérhold - talán jobb cím lett volna a Paraziták - a Kés közvetlen egyenesági leszármazottja. Harry Hole egykori sztárnyomozó - akit továbbra sem vagyok képes Harri Hulenak nevezni olvasás közben, holott ez lenne a helyes olvasat - veszteségeitől összeroppanva éppen Kaliforniában igyekszik magát halálra alkoholizálni. Ebben megakadályozza egy kiöregedett színésznő (Lucille) anyjáéhoz hasonló mosolya, ami életet lehel belé. Ez nem túl ígéretes kezdet, de legalábbis nem tűnik túl hihetőnek, hogy egy vadidegen megmentése adjon új motivációt bárkinek. De végül is, lényegtelen, mi viszi rá, az a fontos, hogy visza kell térnie Osloba, hogy ismét gyilkosokat rendeljen a felbukkanó oszló hullákhoz. 

A viszonylag gyermeteg motiváció mellett a regény alapsztorija sem bonyolult: két eltűnt nő után nyomoz a helyi rendőrség, akik ugyanazon bulit követően tűntek el, s a gyanú árnyéka egyből a dúsgazdag Markus Røedre vetül, aki a házigazdája volt a partynak. Hole így a kábszerfüggő Røed megbízásából csapatot szervez, hogy feltárja az igazságot, cserébe annyi pénzt ígérnek neki, amivel megmentheti Lucille életét, akit fogságba ejtett a mexikói maffia. 

A regény annyira bájos, mint egy meztelen csiga, amelyik nyálkát húz egy adag kiköpött slejmen, de hát végül is ez egy skandináv krimi. A szerző nem tesz gesztust felénk (tehát gesztustalan), s aki egy kis gusztustalanságtól vagy parazitától parázik, az kerülje el a könyveit! Pláne ezt. A mű tele parazitákkal, szó igazi és átvitt értelmében egyaránt. A gyilkos ellenségei agyát fertőzi meg velük, de élősködik itt minden szereplő: a korrupt rendőr/politikus a társadalmon, az érdekházasságban élő nő a férjén, míg a férj a pénzével vesz illegális élvezeteket, a magányába fulladó Harry Hole pedig szeretet koldul minden nőtől, hogy legyen miért élnie. Sokféle féreggel találkozunk a lapokon, mégis érezzük, hogy ezek nem mind szörnyek, a parazitizmus a természet része, bármennyire is taszító. Agyunkba fészkeli magát a gondolat, hogy bizony ilyen-olyan módon mind paraziták vagyunk és egyben gazdatestek, enélkül életben sem maradnánk. Bogarasok vagyunk és szimbiózisban élünk félelmeinkkel és gyengeségeinkkel.

A karakterek hozzák a szokásos skandináv krimis átlagot, vagyis az egy főre eső elmebeteg száma kettő: egy sorozatgyilkos, egy pedofil és egy kannibal. Öööö, ez így nem stimmel... Az egy főre eső elmetegek száma Nesbønél minimum három... A szereplők vonszolják a maguk keresztjét, és múltjuk szekrényében ott figyelnek a csontvázak kitépett szemgolyói. Mindenki bűnös, és mindenki áldozat. Általában véve nem szeretem ezt a mentalitást, mert rendkívül kártékony az egyéni döntések jelentőségét elvitatni. Ám a Vérholdban a szereplők furcsa módon mégsem taszítóak. Az persze már-már karikatúraszerűen túlzó, hogy Harry Hole minden nőnek bejön 1 fényévnyi távolságon belül, még akkor is, ha történetesen élete csúcsán jócskán túljutott emberi roncs. A nők ennél sokkal okosabbak sajnos/szerencsére... Maga Hole voltaképpen a szerző kivetülése egy alternatív valóságba: egy zeneimádó rocksztár, aki zenélés helyett mások megmentésére adta a fejét, de önpusztító életmódjával is menő.

Maga a gyilkosság mechanizmusa nem különösképpen hihető - bár kétségtelenül fantáziadús, ellenben igencsak beteges és undorító -, ugyanakkor a regény lezárása sok szempontból mégis briliáns. Elég hamar eldöntöttem, hogy ki a legvalószínűbb elkövető, de Nesbø a végén igencsak összegubancolja a szálakat. Tudatosan beépített több hamis útvonalat és csapdát, így voltaképpen túlterheléses támadást intéz agysejtjeink ellen. Több gyanús gondolathernyó is befészkeli magát a fejünkbe, hogy aztán téves utakra vezessen minket, mikor pillangóként szárnyat bont egy-egy új tenciális megoldás.  Nem éppen elegáns történetépítés, de működik. Ha több látszólag egyenlően esélyes elkövető van, nehezebb lesz beletrafálni. A Vérhold végig fenntartja a figyelmet, mondhatni (Vér)holdkórossá válunk. Jó könyv.

Jo Nesbø ugyan A birodalommal már bizonyította számomra, hogy Harry Hole-on túl is van benne potenciál, de a sorozatot még mindig viszi a saját lendülete. A regény végéből pedig kiderül, hogy nem maradunk norvég sorozatgyilkos nélkül a jövőben sem... Harry Hole talán túl van már a csúcson, és sokan a nagy finálét várják, amit kétségtelenül már nem lehet sokáig húzni. Nem tudom, még hány Hole-sztorit fogunk kapni, de én ezt is élveztem, és bátran ajánlom a sötét tónusú, skandináv krimik kedvelőinek. 

A magyar kiadás az Animustól oly jól megszokott német birodalmi színeket kapta, azonnal tudja a borítót megpillantó személy, hogy ez nem az unikornisokon lovagló pink Barbi bababzsúrjáról fog szólni. Sulyok Viktória fordítása gördülékeny, a magyar szövegben hibákra nem is emlékszem. Fizikailag is rendben van a kiadvány fűzött létére, nem lehet belekötni.

Értékelés: 

Nyolc galandféreg a tízből.

moly.hu: 94% (186 értékelés)

goodreads.com: 4.25 (10713 értékelés)

Könyvajánló: Jo Nesbo - A birodalom

Könyvajánló:

Jo Nesbo: A Birodalom

Eredeti cím: Kongeriket (2020)

Budapest: Animus, 2020

479 oldal

fordította: Sulyok Viktória

Minden évre egy Nesbo sorozatunk második részében (igazából elég sokat olvastam tőle, de valami ismeretlen oknál [=lustaság - HG] fogva a tavalyi Kés volt az első, amit részletesebben elemeztem) ezúttal a norvég mester 2020 végén érkezett új regényét nézzük meg közelebbről, az A birodalom című thrillert.

Bizony, ez a regény egyértelműen pszichothriller és nem bűnügyi regény, még ha nyomozást, s nyomozókat nyomokban tartalmaz is a nyomtatvány. Főhősünk Roy - E/1-ben ő adja elő nekünk történetét -, egy magának való, remeteként mindenkitől elszigetelődni vágyó erdei ember, aki aprócska hegyi birodalmát igazgatja, s célja egy saját benzinkút. Nesbo elég érdekesen építi fel főszereplőjét, egyszerűen képtelen az ember rájönni, hogy egész pontosan milyen beütése van. Mármint nem Nesbo-nek, hanem Roynak, hiszen Nesbo csak simán szemétkedik velünk végig a regény során. Azt hamar megtudjuk, hogy Royt múltbeli árnyak kísértik, de a sötét gyermekkor során ténylegesen rá eső - illetve éppen általa vetett - árnyék mennyiségét és minőségét nehéz kideríteni eleinte. Hol szimpatikus erős karakter a szereplőnk, hol hiszékenyke, aki csokit ültet, hátha lesz belőle Tibicsokifa. Kicsit odébb pár oldallal megint azt gondoltam, egészen remek alak, ez a Roy boy, majd újra meg voltam győződve, hogy egy empátiából „csillagos egyes alá”-ra vizsgázó tanuló. Csak az utolsó oldalakon döntöttem el végül melyik az igazabb. De ezt persze nem árulhatom el. Bocsika. :-P Szerintem nem sikerült túl jól felépíteni Royt, nem nagyon hiszem, hogy ilyen személy létezhetne a valóságban, túl sok ellentmondás került bele. Persze nyilvánvaló, hogy Nesbo szívat szándékosan, és bizonytalanságban akar minket tartani olvasás közben. Ez az ellentmondásokból áradó hitelességi deficit végig zavart, pedig a norvég kisvárosi létet nagyon hangulatosan sikerült lefesteni az írónak. A felvonultatott alakok érdekesek, titokzatosak, jól adják vissza azt tényt, hogy bármennyire is ismerünk valakit, mégsem láthatunk a fejébe.

Roy kényelmes és mogorva egyhangúságban vegetáló világát alapvetően felkavarja öccsének, Carlnak érkezése. Az öcsike újsütetű karibi feleségével toppan be, meg egy hajmeresztő fejlesztési tervvel, amit sikerül is sármjával átverni a közösségen. Mindannyian ismerünk ilyen „Carl”-okat, akik behízelgő modorban tudnak az emberekre ráerőszakolni olyan dolgokat, amikre semmi szükségük sincsen, s a végén még örülünk is, hogy megvettük tőle a műanyagkés-élezőkészletet most csak 999999 Norvég koronáért. Carl az elszabadult hajóágyú, amelyik oda-vissza gurul a sorhajó szűkös alsó ágyúfedélzetén, és végül jó eséllyel elsüllyeszti az egész hajót, hullámsírba küldve teljes legénységét. Természetesen őt még a fulladás előtt éppen felszedi egy luxusjacht, fedélzetén a Miss Topless szépségverseny indulóival, akik koktélokkal kínálják, s röhögcsélve és gúnyolódva nézik aztán közösen a hajótörötteket a jakuzziból.

A könyv sok szempontból ősi filozófiai problémát fejteget, azt a dilemmát, hogy mi az a határ, ahol a baráti - vagy jelen esetben testvéri - szeretet már nem kompenzálja a barát/testvér létéből fakadó problémákat. Vajon meddig terjed az egészséges hűség? Ilyen szempontból ez a családi összetartozás regénye. A beteges családi összetartozásé, az együtt átélt traumák okozta mély összetartozásé, amikor rajtuk kívül mindenki ellenség, és a megsemmisítésükre tör. A Roy és Carl közti kapcsolat mélysége nekem túl sok volt, bevallom.

A történet skandináv krimikhez méltó módon dúskál szimpatikusnál szimpatikusabb karakterekben. Na jó: hazudtam. Valójában mindenki egy komplexusos állat a regényben, akiknek az érzelmi intelligencia-mutatója valahol az abszolút nullánál fagyott be, míg az empatikus képességeik egy fatuskóéval vetekednek. Hogy maga az eseménytörténet mennyire jó? Igazából nem sok minden történik, sokkal izgalmasabb a múltbeli történések rekonstruálása a szerző által szándékos balladai homályban, mint a jelenben lezajlóké. A komor hangulat adott a regény során, az atmoszféra erős, az események menete lassú, ami passzol is főszereplőnkhöz és a kisvárosi hangulathoz.

Összegezve: jó könyv ez, de inkább pszichológiai családregény, így a Harry Hole-hoz szokott olvasó csalódhat, amennyiben ismét pergős krimit vár. A hitelessége a sztorinak nálam itt-ott megbicsaklott, mikor túl simán mentek dolgok, túl hihetetlenül reagáltak személyek, de élveztem az olvasását.

A kiadvány a sorozat szokásos jellegzetességeit hozza, fűzött, de strapabíró, jellegzetes borító, de nem giccses. A német birodalmi vörös-fehér-fekete színek tökéletesen passzoltak a címhez és a skandináv krimik fehér havon vörös vér motívumához.

Pontszám:

Hét és fél birodalmi vaskereszt a tízből.

7.5/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 3.86 pont

Könyvajánló - Jo Nesbø: Kés

Jo Nesbø:

Kés

Budapest: Animus, 2019

Eredeti cím: Kniv, 2019

479 oldal

Fordította: Petrikovics Edit

Ha már legutóbb Kőhalmi skandináv krimiket kifigurázó kötetét elemeztük, most nézzünk meg egyet annak tárgya közül, Jo Nesbø Kését. Márcsak azért is helyes ez a sorrend, mert ismét bebizonyosodik, hogy a skandináv regényekben minden szereplő elmebeteg őrült, akik a világ összes defektjét magukon hordozzák, legfeljebb némelyik még gyilkos is amellett. Pont ahogy a stand up-os mondta.

A regény hangulata leginkább egy végtelenítet Billie Eilish-féle szuicid kesergésre emlékeztet, mely során kéjes lassúsággal csaknem 500 oldalon keresztül metéljük el egyesével a karunkban lévő ereket. De hát néha erre is szükségünk van, hiszen sötétség nélkül értelmezhetetlen a fény. A sötét noir jegyek kitapinthatóak az első oldaltól az utolsóig, a bíztató jövőbe vetett hit olyan távol áll Nesbøtől, mint Vajna Timeától a csendes visszavonultság.

Az új rész sok Harry Hole rajongó számára bizonyára sokkolóan hat, olyan karakterek esnek ki ugyanis, akik a szívünkhöz nőttek. Ugyanakkor ez mutatja a szerző bátorságát is, hiszen hány olyan esetet tudnánk mondani, amikor az író beleszeret a karaktereibe, és képtelen őket időben „kiírni”. Harry Hole személye maga az esendő kőkeménység, a férfi, aki fizikailag nem, csak lelkileg sebezhető. Édesanyja nyilván annál fogva mártotta születését követően a Sztüx folyó vizébe, modernkori Akhilleuszként. Hole ebben a regényben folyamatosan kapja a pofonokat emberektől és az élettől felváltva, és nem igazán bírja már állni a csapásokat. Így hát élőhalott üzemmódba kapcsolva igyekszik a munka és a bosszú (plusz a bourbon whiskey) keverékét üzemanyagként használva megtorolni az őt ért sebeket. Hole nem éppen szimpatikus alak továbbra sem, de szolidaritásunkat így is elnyeri, mert megértjük. Nesbo fontosabb nőalakjai kissé egy kaptafára készülnek, ez már korábban is feltűnt, de nem zavaró, mivel jelentőségük kimerül potenciális gyilkosjelöltségben. Kitűnőek viszont a kocsmában játszódó részeg... pardon: részek, és az is ötletes, hogy írónk folyamatos zenei aláfestést alkalmaz ennek hátteréül. Mivel Jo Nesbø egyben jó -hehe- zenész, sokat ad a hangulathoz, s segít világába belelátnunk, belehallgatnunk. A legsikeresebben ábrázolt alak számomra Bjørn Holm, szeretetre méltó, nagyon átélhető személye a napsütötte táj ezen a kopár, alkonyi szürkeségbe borult skandináv tájon. A pszichológiai ábrázolás pengeéles, a karakterek cselekedetei, s azok mozgatórugói világosak, valóságosak és hihetőek.

Mi nem tetszett a regényben? Egy kissé túl sok mellékszálat kaptunk, ezek zömében átverős részek, amikor már úgy éreztük, megvan, ki a gyilkos, majd pofára esünk. Nem rossz ez egy krimiben - Agatha Christie éppen azért a krimi császárnője, mert hibátlanul adagolta ezeket -, de itt írónk egymás után végletesen lezárja őket, s nem marad kérdőjel a végére ezekkel kapcsolatban. Nesbø kissé túl sok történetet akart elmesélni, az az igazság. Ha néhány kimaradt volna, nem leszünk különösebben szegényebbek. Elvégre Nesbø késsel hadonászott, kicsit akár meg is vághatta volna, s a nyesedék nélkül feszesebb lett volna a sztori.  

Mi volt benne igazán ütős? A lezárás nagyon erős, ez emelte a regényt számomra a legjobb skandináv krimik közé! A vége sokaknak nem tetszett a kommentszekciók alapján, mondván nem hagyományos lezárásban részesülünk. És tényleg nem. Szereplőink harcot vívnak a jog- és igazságszolgáltatás között, s végül úgy döntenek, ahogy döntenek. Ezt már nem árulhatom el igazán… J Annyit azonban mégis, hogy keserédes befejezést kapunk, és nekem nagyon bejött.

A Kés a mérgező szerelem, az ostoba vágy, a hibás döntések és a kegyetlen bosszú gyúlékony elegye, amely aztán lángra kap és eléget minket, olvasókat is. Bűn és bűnhődés. Sok értékelés szerint ez az eddigi legjobb Harry Hole történet. Ebben azért nem vagyok biztos. A vége miatt nagyon felkúszott a Kés az élmezőnybe, de nem tudom merném-e a Hóember vagy a Leopárd elé helyezni. Inkább azért nem. A könyv fizikailag az Animus Kiadó skandináv krimijeinek szokásos jellegzetességeivel bír, kellően szívós fűzéssel, fekete-fehér-vörös színekkel operálva a borítón. A tördelés és fordítás teljesen jó, nem találtam benne kivetnivalót. Szép munka!

Értékelés:

Nyolc kukri a tíz svájci bicskából.

8/10 pont

moly.hu: 94% (160 voks)

goodreads.com: 4.3 (11749 szavazat)

(2020. február 17.)