Könyvajánló: Guy Gavriel Kay: A világ összes tengere

Könyvajánló:

Guy Gavriel Kay:

A világ összes tengere

Szeged: Könyvmolyképző, 2024

Eredeti megjelenés: All the Seas of the World (2022)

fordította: Ács Eleonóra

201 oldal

A Hatalom Gyűrűi után valami fantasy kellett olvasmánynak, és szerencsére éppen érkezett egy friss darab a ménfőcsanaki fiókkönyvtárba. Így hát Guy Gavriel Kay kötetét, A világ összes tengerét - élve az első olvasás jogával - magamévá is tettem. Amúgy logikus választás volt ez, mivel a kanadai író segített is Tolkien fiának A szilmarilok összeállításában annak idején. A regény voltaképpen egy alternatív történelmi road movie könyv, amelyben főszereplőnk/főszereplőink folyton úton vannak és keresik önmagukat. Bár a cím és a fülszöveg valamiféle kalózkodó kalandregényt ígér, ebből túl sokat nem kapunk, még egy rendes hajócsata nincs is benne. 

A világ, amelybe belecsöppenünk úgy van összeollózva a mediterrán világ 15-16. századi történéseiből, hivatalosan Kontantinápoly (itt: Sarantium) eleste után járunk 5 évvel, ugyanakkor a hadi események és történések inkább II. Fülöp spanyol király korára datálhatóak, ha párhuzamokat keresünk. Kapunk itt cselszövést, nagypolitikai játszmákat, egyéni felemelkedéseket és személyes tragédiákat. Kissé szerencsém van abban az értelemben, hogy a könyv egyik mellékszereplőjét azonnal felismertem, mert korábban olvastam magyarul megjelent életrajzát. A könyvbeli Raina Vidal ugyanis a valóságban Gracia Mendes, a kalandos életű zsidó kereskedőasszony, akiről a L'Harmattan kiadó adott ki biográfiát Marianna D. Birnbaum tollából 2008-ban. A szerző tehát valós szereplőket vegyít kitalált figurákkal, több szempontból mutatva be egy-egy történést, és az ahhoz vezető életutakat. Tulajdonképpen jól csinálja, a regény végig fenntartotta az érdeklődésemet, igaz eleve érdekel ez az időszak (klasszikus feldolgozása a korszaknak Fernand Braudel annalista magnum opusa). Kevesebb háttértudással nem tudom, miként működik, még az is lehet, hogy jobban, mert inkább tűnik fantasynek. 

Főszereplőnk két, pénzért szinte bármire kapható észak-afrikai kalóz/csempész, akik egy merénylet részeseiként szép vagyonhoz jutnak, majd utóbbi révén magasabb körök közé verekszik fel magukat. Valódi protagonistánk Nadia bin Dhiyan, akit fiatal lányként elraboltak az észak-afrikai  (a regényben madzsriti) korzárok, majd eladtak rabszolgának. A történet voltaképpen az ő otthonkeresésésnek meséje. A regény laza történetecskék sorozata, számos epizódistával, spinoffal és időbeli ugrással. A keresztény, iszlám és zsidó vallás fedőnév alatt végig fontos identitásképző szereplőinknél. A szerző minden manapság divatos lózungot elhagy, igyekszik igazságosan bemutatnia a kultúrákat, jelezve, hogy mindennek oka van és célszerű árnyaltan nézni a világot. A szereplők sorsa szeszélyesen alakul, korán és fájdalmasan halnak kevésbé bűnösök és kényelmes ágyban meg öregen olyanok, akik rosszabbat érdemelnének. A világ nem igazságos itt sem, ahogy a valóságban sem. A szerző kulturális- és vallási alapon fogja meg elsősorban a világot, egyfajta élni és élni hagyni ars poeticát képviselve. Elfogadja, hogy vannak hatalmi harcok, hogy vetélkedés zajlik államok, vallások között, mivel emberek vagyunk, és érvényesülni és élni vágyunk. A szereplők alapvetően jók a maguk módján, senki sem maga a megtestesült gonosz, cselekvéseik logikusak. Kay nem akar nagy bölcsességeket kinyilatkoztatni, és nem kíván a regény lapjain nagy moralizálásba sem átmenni, maximum annyit jelez, hogy talán városok értelmetlen kiírtása némiképpen túlzás. Ugyanakkor belátja, hogy egy kemény világ kemény döntések meghozatalát követeli meg, az emberek életét pedig sok sérelem, trauma kíséri és ezek kihatnak tetteinkre. Nem könnyű meghaladni önmagunkat. A kanadai kissé túlfilozofálgat dolgokat és szájbarágósan mondja el a konklúzióit - ahelyett, hogy ránk hagyná, hogy kisakkozzuk azokat -, de végső soron bejött a regény. 

Nem tetszett az elmesélő személyének és az elbeszélés módjának gyakori csereberéje. Az nem zavar, ha sok szereplő van, de az, hogy hol E/1-ben hol E/3-ban zajlik a sztori, szerintem szerencsétlen döntés. Néhány esetben jó pár sor kellett, mire rájöttem éppen ki beszél hozzám... Nagy humororgiára ne számítson senki, szikár mű ez, és jobb, ha a szereplők se nőnek nagyon a szívünkhöz, mert időnként meglepetések érhetik az embert olvasás közben. 

Mindenképpen egyedi kötet, nem üt nagyot, és nem fogja a legtöbb olvasó a toplistájának tetejére helyezni, de azért maradandó élmény, és szerintem 10 év múlva is emlékezni fogok a tartalmára nagyjából. Manapság ez is eredmény, amilyen fantasydömping van. A Könyvmolyképző a Hard Selection - Sötét örvény sorozatában adta ki a regényt, amit nem teljesen értek, mert jó pár Vörös pöttyös kötete keményebb, mint ez. Még a 14+-os kategória is túlzás lenne. Témáját tekintve nyers a szöveg, de semmi esetre sem közönséges. A stílusa karcosnak talán karcos, de durva beszéd sincs benne. Ez egy korrekt és alapos munka, jelentős történelmi háttértudással megírva, kissé száraz stílusban helyenként. A komorabb/komolyabb fantasyk szerelmeseinek való. 

Sajnos puhakötésben került kiadásra a regény, méghozza annyira puhában, hogy egy olvasás után a fedőlapok sarkai kezdenek elkopni. Megérdemelt volna egy masszívabb fedelet. Maga a borítókép kissé túl sötét, ami ugyan stimmel a tartalomhoz, de a motívumok alig kivehetőek. 

Értékelés:

Nyolc gályarab a tízből
8/10

moly.hu: 3.28 (7 szavazazt)

goodreads.com: 4.17 csillag (4087 voks)

Könyvajánló: On Sai: Calderon duológia

Könyvajánló:

On Sai: Calderon duológia

Szeged: Könyvmolyképző, 2012-13

Eredeti megjelenések:

Calderon, avagy hullajelölt kekrestetik (2012)

Calderon 2., avagy felségáruláshoz bricsesz dukál (2013)

On Sai, azaz Varga Beáta első sci-fi regénye volt a Calderon, mely már régóta az elolvasni kívánt könyvek képzeletbeli listáján lappangot. A fülszöveg ugyanis ígéretesnek hangzott, a moly.hu-s pontszáma pedig még inkább megerősítette, hogy jól fogok szórakozni. Így is történt, pillanatok alatt átrágtam magam mindkét részen, mikor nyár végén végre eljött az ideje. 

Röviden: Ez egy meglehetősen könnyed hangvételű sci-fi, sőt igazából nem is mondanám tudományos-fantasztikus regénynek. A Calderon duológia műfajilag nehezen besorolható, olyan, mint mondjuk filmként Az ötödik elem. Kapunk egy figyelemfelkeltően egzotikus fantasy-világot - kissé bizarr kardkultusszal -, de mélyebben nem ismerjük meg azt, a szerző csak felvázolja nekünk elnagyolt kontúrokkal. Van egyébként nagyon halovány földi történeti háttere a sztorinak, amely szerint a legtöbb nemzet már nem igazán létezik - a tibetieket például kiírtották a kínaiak -, viszont kultúráik nyomai még fellelhetőek néhány nemesi család hagyományaiban. A világűrt uraló császári birodalom alapját a különféle nációjú nemesi házak jelentik, akiket a hűség - és a császári űrflotta - tart pórázon.

Az első részben főszereplőnk, a Ferrero Ház fekete báránya, Calderon éppen elveszítette szeretett nőjét, így - nem túl sikeresen - igyekszik öngyilkos lenni. Miután nagy nehezen átmenetiléeg lebeszélik erről és hajóparancsnok lesz, belekeveredik egy kalóztámadásba, amelyről hamarosan kiderül, hogy valószínűleg nagyobb összeesküvés része. Calderon igyekszik megmenteni a legénységet, miközben találkozik Tainával, egy szamurájdinasztia lányával. Van kardozás, szerelem, és leginkább helyzetkomikum. A második részben az összeesküvés a trón ellen folytatódik, Tainát férjhez akarják adni, míg Calderont kiéhezett női legénység mellé osztják be a Békanyál nevű roncsra. Igen, a második regény befejezése pontosan az lesz, amire gondolnak... A kétrészes "sorozat" ereje egyértelműen nem a kiszámíthatatlanság. 

Az általa megálmodott világból túl sokat nem láttat a szerző, leírások alig vannak, a fókusz a kalandokon, és a párbeszédeken nyugszik. Egyfajta japán-mánia hatja át a sorokat, Varga Beáta sok keleties jellegű dolgot csempészett a regénybe Taina karaktere révén. Hogy ez kinek tetszik, s kinek nem, azt bizonyára embere válogatja. A történések középpontjában világosan a két főszereplőnk áll. Kettőjük románcára vannak felfűzve az események a találkozásoktól a végső összeborulásig. Ebből a szempontból van egyfajta szappanopera-jellege a könyvnek. Ugyanakkor komoly érdeme az írásnak, hogy a két protagonista kellően szimpatikus karakter. Calderon, ez a talpraesett, művelt, kissé lökött ám jóindulatú figura minden kritikus helyzetben uralja a viselkedését és az eseményeket. Valamilyen szinten engem a Koboldcsászár Maia-jára emlékeztett, aki inkább okos szelídséggel, mintsem erővel oldja meg a problémákat. Bár Calderon esetében ez nem minden esetben marad szelídség... A karakter vicces, és ahogy a regény nem veszi komolyan magát, úgy névadója sem. Taina kissé merevebb, szertartásosabb alak, akit inkább a második regényben ismerjük meg jobban. Az írónő szerencsére nem kreált Tainából sem mást, mint nőt, noha kissé végig mangafigura maradt a szememben. Kellemesen arrisztokratikus világ ez, nagyon udvarias "scifiszerűség", némi káosszal felöntve. A mellékkarakterek közül Oregon admirális a kedvenc, afféle érző szívű, bölcs vén róka, de a második kötet női legénysége is erős humorfaktor, és egyben fricska némely embertípusok felé. 

A két kötet nem akar mást, mint szórakoztatni, és ezt, muszáj értékelnem. A sok ideológiailag agyonterhelt sci-fi és krimi után kell egy kis felüdülés. Az önfeledt szórakoztatást nagyon elhanyagolták az írók mára a könnyedebb műfajakban is. Valamiért állandóan a szájbarágós moralizálás a téma egy olyan kifacsart világban, ahol egyébként zöld masnival átkkötve kapjuk meg a műanyagba palackozott vizet, és még ünnepelnünk is kellene, milyen csodásan környezetvédő ez. A két kötet közül számomra az első a jobb, aminek oka talán az lehet, hogy itt ismerjük meg a két főszereplőnk meglehetősen szimpatikus személyiségét, így frissebb és üdébb a humor, amit a másodikra már megszoktam. A könnyed, humoros hangvétel lekenyerezi az olvasót, és sikerül egészséges határokon belül maradnia, nem fajul túlbuzgó vicceskedéssé. Az események mindig idealisztikusak, a hősök kivágják magukat a veszélyekből, ilyen szempontból a mesék világába sorolható a történet. Ma pedig nagyon kellenek a mesék.

A két részt a 2018-as utánnyomásban olvastam el, amelyek kartonált kötésűek, de állják az idők viszontagságait a könyvtári polcon. A borítók nem rosszak - úgy olvastam, rajongói pályázaton döntöttek róluk -, és passzolnak a tartalomról. Ma mondjuk az MI segítségével gyorsan lehet hasonlókat készíteni, de abszolute vállalhatóak, és az arany betűkért fekete alapon jár a plusz dícséret. Egyebekben a kötet a Könyvmolyképző Kiadó szokásos erényeit hozza: egyrételműen felismerhető sorozat-jellegzetességek, viszonylag tartós kötés fűzött kiadásban is. A kiadó számomra ugyan sok - témaválasztása miatt - érdektelen kötetet dob piacra, de vannak remek sorozatai is. Ez teljesen lekötött és kikapcsolt. Egy igazán szeretetre méltó kis történet az egész.

Értékelés:

Nyolc békanyál a tízből.

8/10 pont

moly.hu (2024. szeptember 27.): 

1. rész: 92% (1237 voks)

2. rész: 95% (858 voks)

Könyvajánló - Wilbur Smith: Jön a farkas

Könyvajánló: 

Wilbur Smith: Jön a farkas

Budapest: Delej, 1998

Eredeti megjelenés:

Cry Wolf (1976)

Fordította: Kaposi Tamás

A 90-es évek könyvirodalmából nekem leginkább a ponyva ugrik be. A ponyva, amely ugyan rosszul hangzik, de nem feltétlenül jelenti a minőség hiányát. A ponyva királyai szórakoztatnak, kiragadnak a poros hétköznapokból és izgalmas kalandokba visznek minket. Voltaképpen Agatha Christie ugyanúgy ponyva, mint Rejtő Jenő. Ki merné rájuk azt mondani, hogy nem jók? A 90-es években aztán ott voltak ponyvának az olcsó fantasyk, mint a Káosz-sorozat Caldwelltől, vagy a magyar krimikirálynő, Vavyan Fable imádnivalóan szórakoztató, akciótúltengésben szenvedő regényei. De beugorhat ennek kapcsán a magyar kalandirodalom császára, Leslie L. Lawrence is, aki ugyan korábban kezdte pályáját, de ekkor volt a csúcson. "Laci bácsi" ugyan ma is ontja magából a köteteket, de lássuk be, ahogy a 90-es éveket, úgy ezeket a könyveket sem lehet átteleportálni a 2020-as évekbe, mert már nem ugyanaz. Annak a korszaknak az életigenlése, vidámsága rég elveszett. Átestem ezen a ponyvás korszakon, és mindegyik típus a szívemhez nőtt. Néha ma is belelapozók akár Skandar Graun kalandjaiba, akár Fable Jégtáncába, és nem bánom meg (utóbbi nekem a legnagyobb kedvenceim között van). Külföldről is dőlt hozzánk akkoriban a viszonylag olcsó szórakoztató irodalom, elég csak Stephen Kingre gondolni - igen, volt egy rövid korszakom tőle, de mára kinőttem -, vagy a mostani választásomra, Wilbur Smithre.

Wilbur Addison Smith - aki annak idején az egyik legolvasottabb író volt -, tipikus brit birodalmi/gyarmati fehérként született Észak-Rodéziában, azaz a mai Zambia területén, egy farmercsaládban, majd élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte. A tavaly elhunyt legendás író regényeinek hátterét így Afrika adja, amelyért érezhetően rajong. Smith maga a megtestesült 80-as 90-es évek a számomra, regényeiből tévéfilmek is készültek akkoriban, melyek közül talán a Lángoló part futotta be a legnagyobb karriert felénk. Bár írásai első pillantásra könnyed hangvételű romantikus kalandregényeknek tűnhetnek, de erős karakterekkel bírnak, és sokszor brutális történésekbe torkollnak.

Kedvenc regényem tőle a Jön a Farkas, amely 1976-ban jelent meg eredetileg, míg nálunk 1992-ben dobták piacra. Háttérsztoriját az olasz diktátor, Benito Mussolini Etiópia ellen viselt 1935-36-os hadjárata adja, mikor is egy brit szélhámos (Gareth Swales) és egy texasi mérnök (Jake Barton) közösen megpróbálnak elpasszolni néhány ócska első világháborús páncélautót az etiópoknak, hogy busás haszonra tegyenek szert. A brit svindler és a nyíltszívű jenki párosa egy fogadás során kiegészül az életvidám Vickyvel, aki él-hal az etiópok láthatóan vesztes ügyéért. Smith regényei rendszerint pofonegyszerűek: végy egy romantikus és vad hátteret adó országot, tegyél bele pár szimpatikus szereplőt, adj hozzá némi erotikát és brutalitást, keverd össze, fűszerezd némi veszteséggel, majd a végén egy szimpatikus megoldással tálald az olvasóknak. A hátteret ezúttal is Afrika adja - a romantikus és egyben veszélyes Etiópia -, a gonosz pedig az olasz hadsereg, amely minden eszközt bevetve igyekszik megtörni a bennszülöttek ellenállását. Hőseink először csak a pénzt látják szemeik előtt lebegni, de Vicky elszántsága és hite átfordítja őket kalandorból az etióp ügy igaz híveivé, miközben az olasz hadsereg mellett egy Vickyre szemet vető vérengző abesszin törzsfő is útjukat igyekszik állni. Van itt szerelem, évődés, halál, erőszak, vagyis klasszikus Smith írás.

Ha az amúgy is izgalmas sztorit kell kiszínezni, szerzőnk nem törődik holmi valósággal, így aztán a regényben az olasz CV-3-as harckocsik 10 cm-es páncélzattal és 50 mm-es löveggel felszerelt szörnyetegekké alakulnak a valóságban igencsak esetlen és 10 mm-es(!) páncélzattal rendelkező, alig 1.3 méter magas tankocskából (tanketta). Persze az Abesszíniában bevetett olasz CV-33-asok 50 mm-es löveggel sem rendelkeztek, hanem csak géppuskával, ilyen kaliberű ágyúk ugyanis csak a világháborúban terjedtek el a páncélos hadviselésben (a Panzer III-sal). Ezeken lehet jókat mosolyogni, de a legtöbb olvasó e túlzásokat észre sem veszi. Teljesen természetes, hogy hőseinknek legyőzhetetlen monstrumokkal kell megküzdeniük a hős etiópok oldalán! Ettől kalandregény a kalandregény. Elvégre, senki nem azt akarja olvasni, ahogy Lara Croft nyakára anakonda helyett egy vizisikló tekeredik a mocsárban, Indiana Jones pedig nem hagyhatja el a kalapját csak mert egy tucat náci vadászgép lövi, és autójával éppen egy szakadék felé hajt! A túlzás a műfaj része.

A történet lüktet, egy percre sem áll le, és a karakterek nagyon szórakoztatóak és kedvelhetőek. Smith tud írni, s még a páncélautók pusztulását is fájdalmasan sikerül elmesélnie, mivel azok is saját karakterrel rendelkeznek. Az események komolyságát a legdurvább pillanatokban is megszakítja egy kis idill, vagy csipkelődő párbeszéd. Mi sem természetesebb, hogy a legvadabb üldözés közepette a Vickyt egyedül burkoló ing az egyetlen fehér textildarab, amivel lehet jelezni, hogy békével jött a páncélautónk? A regény igazi kikapcsolódás, egy nap alatt elolvasható, nem lehet leállni vele, mert megköveteli a befejezést. Aki egy kis szórakozást akar az az égető afrikai nap alatt, annak ez tökéletes választás!

A kötet három kiadást is megért (1992, 1998, 2006), mindhárom a Delej kiadó gondozásában, puhafedelű kialakításban. Én a második kiadást, az 1998-as olvastam most éppen, amely minőségre közepes, a borítója annál valamivel gyengébb (a kék betűk nagyon nem passzolnak a képhez, és az egész túl életlen). Könnyen rongálódó kiadás, de legalább a lapok nem szoktak kihullani belőle. Olcsó kötet, nem túl minőségi papírból és helyenként helyesírási hibákkal terhelten, de nem is arra szolgál, hogy fekete bőrkötésben aranyozott betűkkel a bencés apátság könyvtárát ékítse évszázadokig. Nagyon ponyva, de ettől még nagyon jó.

Értékelés:

Nyolc olasz páncélos a tíz etióp tevéből.

8/10 pont

moly.hu 86%

goodreads.com: 3.93 pont

Könyvajánló: Benedek Szabolcs - Vörös, mint a vér

Az elmúlt hónapban újraéltem a Tanácsköztársaság napjait, de szerencsére csak papíron, mert nem vagyok nagy rajongója amúgy a proletárdiktatúrának. Annak idején a Tanácsköztársaságra ugyanis ükapám a rábaközi/csornai ellenforradalom támogatásával válaszolt, amire a diktatúra a birtokainak elvételével felelt, cserébe ő a Horthy-rendszert támogatta fiaival, aztán 45 után „hálából” a família kuláklistára került, erre cserébe az egyedi felmenőim 56-ban a felkelőkkel szimpatizáltak, ezután a rokonság egy része persze kénytelen volt emigrálni, hogy végül a Kádár-rendszer bukása után a család megmaradjon heves antikommunistának. Jelenleg valahol itt tartunk az adok-kapokban. Bízzunk benne, hogy már csak adunk. :P Hiába, minden magyar família története egy-egy XX. századi tragédiasorozat is egyben. Az az egy év, ami 1918 októberétől 1919 őszéig tartott, alighanem a magyar történelem legmozgalmasabb időszaka volt, s ezért nagyon is érdemes tanulmányozni, s tavaly egy előadást is tartottam a Tanácsköztársaságról. Egy könnyedebb regény és egy kemény politikatörténeti mű elemzése következik a blogon egymást követően két posztban. Kezdjük a regénnyel!

Benedek Szabolcs:

Vörös, mint a vér

Budapest: Helikon, 2019

406 oldal

Mikor pár hónapja megérkezett a könyvtárba Benedek Szabolcs új regénye, rögtön megfogott. Egyfelől jól nézett ki, gusztusos volt a kötet, másfelől belelapozva érdekfeszítően indult. Rögvest belecsöppenünk Kun Béláék vörös rongyokba öltözött Budapestjének legvörösebb napjába, mikor kötelező jelleggel minden álmos fővárosi felvonult ünnepelni a munkásság majálisát. Hiszen nincs is vidámabb dolog, mint amikor kötelező a jókedv! Ám két kisgyerek jártában-keltében bebotorkál - bizonyára a nyitott kapuk politikájának jegyében - a pesti Nagyboldogasszony templom (tudják, az jellegzetes vegyes stílusú plébániatemplom az Erzsébet híd baloldali hídfőjénél) kapuján, ahol egy meggyilkolt pap holttestét fedezik fel. Kétségtelen erős indítás. A bűnügybe a gyerekeken keresztül belekeveredik Gádor, a korábban „nyugatos” és gallileista könyvtáros. Nézzük is a karaktereket, hiszen minden magára valami is adó regény úgy indul, hogy végy egy jó kapust, vagyis inkább… szereplőt!

Gyóni Géza, Levél Nyugatra című versében így írt a háborút megúszni óhajtó nyugatosokról:

„Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden, ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek,
Mit érez mostan horpadt melletek?”

Na, ez főszereplőnk, a Gádor. Ismerős. Kellő öniróniával: láttam már ilyet tükörben... Gádorunk idegesítő, emellett bárminemű szeretetre tökéletesen méltatlan. Viszont Benedek Szabolcs sikerrel ábrázolt egy galileistát, aki az országot át akarta formálni, mert „ért hozzá”, ellenben a háborút megússza bevonulás nélkül. Ady is csettintene büszkeségében, két butélia bor elszopogatása között. E jellegtelen férfiú barátnője, Antónia, aki tökéletesen passzol hozzá: ragyogó díszpéldánya az arisztokrácia jóemberkedni vágyó fekete bárányának, s csak utólag ébred rá, hogy csodálatos eszméi nem feltétlenül arra a helyre vezetik el az embert, amit kinézett magának. Az ő karaktere legalább tiszteletet érdemel, és mondhatni: kedvelhető. Két protagonistánk eleinte felváltva szerepel, majd együtt, gondosan megjelenítve az ezerszer elhasznált bátor, kemény illetve gyáva, okoskodó típusokat, amelyeket Benedek a korszellemnek megfelelően felcserélve osztott ki, s lett egy tökös nőnk és egy eunuch férfink. Nem mintha ennek jelentősége lenne. A két szereplő befolyással alig-alig bír a történet folyására, csak sodorják őket az események, akár pszeudoszír menekült csónakját az Égei-tenger hullámai.

A regény enumeráció is egyben, ahol mint Odüsszeusz előtt az alvilágban felvonulnak a korszak jeles személyei Korvin Ottótól Cserny Józsefen át Szabó Ervinig. Az én ízlésemnek ők egy kissé túl humanistán vannak ábrázolva, de Benedek egyébként azért kellően sötétnek és vérpirosnak ábrázolja a kommünt. A regény erőssége a korszak hangulatának bemutatása, maguk a szereplők is úgy vannak vezetve tudatosan, hogy minden ikonikus helyszínt bemutathasson az író. A hangulatfestő elemek is keményen jelen vannak, a vörös szín már-már túlteng a lapokon. A felfordulás bizonytalanságát hatásosan ábrázolta a szerző, és az olvasmányosságban sincs kivetnivaló.

Arra viszont a mostani percig nem jöttem rá például, hogy mit is akart mondani a költő ezzel a kötettel valójában. Mély filozófiai tartalom nem lelhető fel benne, nagy igazságokat sem közöl. Ha valamit mégis szeretnék mögöttes mondanivalóként felfedezni, akkor talán az ember esendősége a történelemmel szemben. A fülszöveg szerint fordulatokban bővelkedik a regény, de szerintem, aki ezt írta, nem olvasta el valójában. Kétségtelenül időnként pörögnek a helyszínek, de valódi történés kevés van. Nehéz eldönteni, mi is volt ez, talán korfestő kalandszerű regény, korosztály alapján meg leginkább ifjúsági regények ajánlanám, mert semmi olyan jelenet nincs benne, ami 12+-os lenne. Könnyed, szórakoztató olvasmánynak teljesen megfelel.

Külcsínre nézve tetszik a regény, a Helikon kötött kiadása nagyon esztétikus, messziről is látványos. A tördelés és helyesírás nekem teljesen megfelelt, az egyetlen bajom, hogy ha elveszik/tönkremegy a levehető védőborító, akkor már csúnyácska - bár még mindig tartalomra utaló - lesz a borító.

Értékelés:

Hét népbiztos a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 78 % (18 voks)

(2020. március 10.)

Egy wadon király könyv: Nicholas Eames - A Wadon királyai

Nicholas Eames: A Wadon királyai

Bp.: Fumax, 2018

Eredeti megjelenés:

Nicholas Eames: King of the Wyld, 2018

Fordította: Matolcsy Kálmán

480 oldal

Fogj egy ötszemélyes kiöregedő metálbandát, és lökd őket színpadra, minden próba nélkül. A helyszín legyen egy mindenhonnan összelopkodott szörnyekkel behintett aréna, majd kapcsold fel a hangerőt és kezdődjék a zúzás! Mindez egy elsőfilmes azaz elsőkönyves rendezőtől.

Jól hangzik? Ugye, hogy nem? Teljesen kizárt, hogy működjön, elvégre minden elemi logikának ellentmondana. Ám a flúgos könyvtáros ilyen benyomást keltő fülszöveg után is elolvasta Nicholas Eamestől A Wadon királyait. Nyilvánvaló, hogy a világ végstádiumban lehet, különben ekkora katyvasz elolvasása után nem úgy kelnék fel az ágyról, hogy fülig ér a szám, és bárddal (a fegyverrel, nem egy mesterdalnokkal) esnék neki a legközelebbi mantikórhordának. Mert ez a könyv Wadon király!

Eames regénye persze - mint az eddigiekből is kitűnhetett – kölcsönzések (a lopás eufémisztikus megnevezése) egész kis gyűjteménye, amelyeket díszlet gyanánt egyetlen igazán eredeti ötlete köré húzott fel, s amely idea az, hogy egy zenei együtteshez hasonlatos zsoldosbanda, „A Saga” legyen a történet központja. A bandának van frontembere, menedzsere, háttértáncosai, sőt szörnylemészárló turnékra jár a Wadonnak nevezett természetfölötti erdőbe. Pontosabban csak járt, hiszen a banda 20 éve feloszlott. Ám a kényszer nagy úr, s összehozza azokat, akiket egymásnak rendel a sors, és máris kezdődhet a szórakozás. Minden humora mellett a sztori egyáltalán nem komolytalan, sőt olykor átérezhetően nehéz pszichológiai drámába kerülnek a szereplők. Időnként nagyon is bölcs a regény, elsősorban főszereplőnknek, Clay Coopernek (tényleg, nem Alice Coopertől örökölte a nevét?) köszönhetően. E regényben ő a bölcs barbár, aki csak haza akar térni feleségéhez, ahonnan el se ment volna, ha a becsület és kislánya nem követelte volna az ellenkezőjét. De a csapat minden tagja esetlen, messze nem hibátlan, ámde szeretetre méltó. Egyértelműen a karakterek és a párbeszédeik teszik élvezhetővé az olvasást.

Minden főszereplő király. Ott van Arany Gabo, a frontember, akiben már csak töredéke lappang egykori nagyságának, és egyetlen vágya, hogy lányát megmentse. Moog, a varázsló, a progresszió képviselője, egy szivárványba öltöztetett kétbalkezes Gandalf. Matrick viszont tényleg király. Úgy értem, koronás fő. Viszont cserébe a felesége tartja kurta láncon, ráadásul idült alkoholizmustól szenved. Kedvencem azonban Ganelon. Na ő egy sima Khal Drogo-szerű gyilkológép. Szarkalábbal való - hm – sakkpartija meg egy életre a memóriámba égett. Ja és ott van a banda utólag csatlakozott dalnoka, Kit. Ő zombi. Pardon, élőhalott. Mivel halott, nem lehet már megölni, ellentétben elődeivel, akik fogyóeszközként szolgáltak a Sagában. Kit fegyvere pedig a plaplömplöm, ami egy lantszerű hangszer…

De akkor a párbeszédek és a humor!

„ - Hosszú történet. – nyúlt a kupájáért a zsoldos.

- Kővé változtattak – magyarázta a harcos. – Visszaváltoztattak.

- Na jó, akkor rövid történet – ismerte be Clay.” - Oké, ez kissé Mothy Python (Engem meg gyíkká változtatott… De már elmúlt.).

„- Haramia Jack átdöfhetetlen vértje. Állítólag se kard, se lándzsa nem hatol át rajta, de a szifilisznek azért sikerült.” - Na ez meg nagyon Abercrombie.

Külön plusz pontot ért nálam a következő idézet a könyvből:

„- Ha megöltelek, a lányodat is megkeresem. [...]

- Ha.” - Ez ugyanis eredetileg egy spártai beszólás. Mikor II. Philippos makedón király azt üzente a spártaiiaknak, hogy ha legyőzi őket, mindnyájukat eladja rabszolgának, a spártaiak csakk ennyit írtak vissza: "Ha."

Szóval Olyan az egész, mintha a Vajákot, Az Első törvényt, a Káosz-ciklust és mondjuk a klasszikus Dungeons and Dragons szerepjáték világát egy érdekes kísérlet keretében összemixelték volna az AC/DC-vel.

Néha a mondatok talán túlfacsartak: „Egy szelet üszkös pirítós járt mellé, és ha az embernek szerencséje volt, néhány szelet körte is, amelyeken nagyobb ütődések éktelenkedtek, mint a csorbák egy bárd önbecsülésén.” Jobban belegondolva ennek így nincs több értelme, mint amennyi önbecsülése egy bárdnak… Ugyanakkor vannak nagyon ötletesen megírt részek. Személyes kedvencem a 200-201. oldalak, ahol egy kocsma pusztulását írta a krónikás, egészen zseniálisan.

Egyértelmű, hogy nem ez a regény írja újra a fantasyk régóta szövődő történetét, nem korszakalkotó, ugyanakkor remek szórakozás, amely a műfaj minden zsánerét feldolgozza, újrahangszereli, és így egészen egyedi dallamok kúsznak a fülünkbe/szemünkbe. Könnyed, letisztult és kerek történet, amely kiragad a hétköznapok monotóniájából.

A Wadon királyai  egy trilógia első része, ám a történetek önállóak lesznek (mindegyik egy-egy zsoldos banda köré íródik), melyeket csak a világ köt össze, melyben játszódnak. Idén jött ki „A banda” 2. része Bloddy Rose címen, melyet reményeim szerint szintén olvashatunk majd magyarul, mert ilyen kezdet után biztosan érdemes lesz megjelentetni itt is.

Igazából még a kötet fizikai megjelenésébe sem tudok belekötni. A borítókép tökéletes, a kötés tényleg strapabíró kötés. Dicsőség ez a Fumaxnak, márpedig - mint a fülszöveg is megírja - a dicsőség sosem megy ki a divatból! A fordító, Matolcsy Kálmán külön dicséretet érdemel, nagyon olvasmányos lett az egész, a megoly nevű lény neve külön ötletes, nem tudnék jobb magyarítást az owlbear/me[dveba]goly-hoz (amely egyébként szintén a DnD szerepjátékból kölcsönzött szörnyszülött,).

Összefoglalva: Egyértelműen az idei év egyik nagy pozitív meglepetése számomra. Ha szereted a könnyed szórakoztató fantasztikus regényeket, ess csak neki bátran és kezdődjön a csontzene!

Pontszám:

 Nyolc és fél Wyvern a tízzből

8.5/10

www.moly.hu: 93%

www.goodreads.com: 4.36 pont

(Az adatok 2018. december 17-i állapotot tükröznek!)

Könyvajánló: Vavyan Fable: Szamurájszív

Vavyan Fable: Szamurájszív

Budapest: Fabyen, 2015

384 oldal

Pontosan tudom, hogy 2003-ban olvastam először Vavyan Fable kötetet, mikor egy esős tavaszi napon, könyvtári gyakorlaton voltam a csornai városi könyvtárban. Olvasó alig tipegett be az égi áldás következtében, s a Jégtánc került karmaim közé. Annyit sem tudtam a Fable név mögött bujkáló személyről, mint VV Gipsz Jakab az etikáról. Engem sohasem a röhögés miatt vonzott Fable, bár tudom, sokan emiatt szeretik. Nem is a szófordulatok, szófacsarások miatt vettem kezembe a műveit, ezek - noha sokszor szórakoztatnak, mivel magam is gyakran élek ilyenekkel -, még számomra is túlságosan erőltetettek időnként. Ami miatt imádtam Fable könyveit, az a világról kialakított egyszerű, sallangmentes értékorientált képe és az iszonyatosan pörgős tempó, amely regényeit jellemzi.

Mit kaptam ebből az új krimiben? Hát a pörgés nem hiányzott a Szamurájszívből sem, az biztos. Az ember csak kapkodja a fejét lapozva az oldalak, hogy most éppen kire vadászik a zsarupáros. Fable egyik beteg perverztől a másikig hajt minket, van itt minden, mi szem-szájnak, s tévéhiradóknak (hány)ingere.

A kötet elsőszámú főgonosza nyilvánvalóan a tömeggyilkos norvég Breivikről mintázódott, megspékelve némi UFO-s agyalágyult beütéssel. Vicces volt a karaktere, de talán kár volt ennyi abnormalitást zsúfolni egy személybe. Azt természetesen meg sem kell említenem, hogy antagonistánk nem „nemzetiszocialista”, csak szimplán „náci”. Pedig mennyivel részletesebb mondanivalóval bír az eredeti teljes név! Ezért aztán hanyagolják rendesen a „mainstream” kultúrában. Na mindegy… Mellesleg az egész fazon olyan volt, mintha a Hihetetlen magazin „heti kretén” rovatának éves toplistájáról lett volna összeollózva. Egy ilyen alak a valóságban az első bombakészítő akciója során beterítette volna a környéket.

Természetesen Fable regényei nem is a valóságról szólnak, noha sokszor igen kemény mondanivaló is akad benne. Ebben a regényben ez hiányzott számomra. Sőt valahogy az a szépség és báj, ami a Jégtáncban annyira megfogott, azt sem leltem meg (és a legutóbbi években megjelent más regényeiben sem). Nem tudott elvarázsolni, de azért szórakoztatott. Talán csak öregszem, és már nem látom a világot olyannak, mint húszévesen. Mindenesetre a jó és rossz harca mindig vonzó és klasszikus téma, bárminemű feldolgozásban. Szerencsére, a Fable-féle empátia nem csúszik át a mindenhonnan ránk özönlő toleranciatúltengésbe, ő sohasem helyezi előrébb a bűnöző jogait az áldozaténál.

A karakterek az írónőnél megszokottak: Vis Major még mindig nagyon menő, Kyra zakkant őrült, Don’Gelo üde színfolt volt (tipikus Fable-macsó, akin asztalt lehet törni). A gyerekszereplők nem sok vizet zavartak, a bűnözök meg epizódisták. Hogy ismét feltűnik a Denisa-Belloq páros is, igazából nem érdekes, másodhegedűs státusszal kénytelenek beérni, ami talán nem is baj. A kevesebb néha több, - bár a matematikusok alighanem ezért nyakamon tesztelnék a húrelméletet. Amiről persze tudom, hogy fizika. Néha a rajongók – hú de utálom ezt a szót… - közt megy a csata, hogy Denisa vagy Kyra, Belloq vagy Tatami… pardon Vis Major. Ezt mondjuk annyira nem értem, mert a két páros közt annyi a különbség, akár két pompomlány között a meccs félidejében: némileg más háttérsztori, de teljesen csereszabatosak.

A könyv szerkezetét tekintve két különálló, időben és szereplőkben elkülönülő vonal. Az egyik a „mostban”, a másik előző Karácsony táján játszódik. Engem nem zavart különösebben, de nem is adott hozzá a dolgokhoz, mivel a két szálat csak Kyra és Vis Major személye köti össze. El tudom képzelni, hogy valakit zavart az ide-oda ugrálás.

Amit még negatívumként kiemelnék: az angyalos betétek teljesen felesleges mivolta. Fogalmam sincs, miféle célt szolgáltak, hacsak nem Kyra Emett elmegyógyintézetbe kerülését előlegezik meg.

Szóval nem egy rossz könyv a Szamurájszív, bár kedvenceim (a Jégtánc mellett ide sorolhatóak: Ki feküdt az ágyamban?, Ébredj velem!) színvonalát nem érte el, de lényegesen jobban tetszett, mint a számomra Fable munkásságában mélypontot jelentő Habospite vagy a Tíz kicsi kommandós.

A kiadásról:

Semmi meglepő. A Fabyen kiadó – azaz Fable saját kiadója – hozta a szokásos Fable stílusú könyvet: színes borító, fűzött kiadás. A fűzés Fabel könyveinél a jobbak közé szokott tartozni, meglepően kevés kötete esett szét a könyvtárunkban az évek során (kivéve Csontfuvola, amely viszont gyakorlatilag azonnal), majd az idő eldönti, ez is ilyen-e. A borítókép borzalmasan túlzsúfolt, a homokvárat nézve pedig erőt vesz rajtam az értetlenség. Összességében a célnak megfelel, ránéz az ember, és tudja Fabel-könyv. Már csak azért is, mert a címnél lényegesen nagyobb betűkkel vésték rá. Hiába, Fable már fogalom a magyar szórakoztató regények piacán. Joggal.

Pontszám:

Hét Tatami a tíz Mamamiból.

7/10

www.moly.hu: 84 %

www.goodreads.com: 4.2 pont