Katherine Addison: A koboldcsászár
Bp.: Gabo, 2016
Eredeti
megjelenés:
The
Goblin Emperor, 2014
Fordította:
Miks-Rédai Viktória
Monumentális
fantasy-e A koboldcsászár? Biztosan nem. Ez a legaprólékosabban
kidolgozott világ a fantasztikus irodalomban? Kizárt. Vannak fordulatosabban
szőtt regények? Nem is kérdés. Mégis akkor miért éreztem nagyon jó könyvnek
Addison (alias: Sarah Monet) művét? Nagyon nehezen tudnám máshogy megfogalmazni: Mert szép.
A
koboldcsászár alaptörténete, mely szerint egy tökéletesen felkészületlen
személyre száll egy állam irányítása, miután elődjét merényletben titokzatos
erők elteszik láb alól, éppenséggel nem páratlan az irodalomban. Ez annyira se
váratlan, mint Foo Fighters koncerten a The Pretender. Maiának – aki egyébként
nem hölgy, ellenben félvér kobold a tündék országában -, uralkodói nevén VII.
Edrehashivarnak eredetileg annyi esélye volt trónszékre ülni, mint rövidárú
boltban felest kapni. Ám minthogy nem túl szerető famíliája lezuhant egy
léghajóval, mégiscsak kénytelen volt hátsó fertályát a vastrónra pamlagra
tenni.
Maiának
a császárkodás inkább teher, mintsem dicsőség, vagy lehetőség, de középszerű
tehetségét és jó megfigyelőképességét kamatoztatva igyekszik népét szolgálni. Minden
egyszerűsége és tanulatlansága ellenére próbál jó uralkodó lenni, feláldozva
saját boldogságát és vágyait. Azért is tetszett talán annyira a történet
egyszerűsége, mert sokkal jobban bemutatja a régi korok királyi udvarait egy
ilyen történet, mint egy grandiózus háborús eposz. Bizony az uralkodók, posztjuk
minden pompája mellett rendszerint egészen unalmas, bürokrata életet éltek, nem
csatahajók, hanem érdekcsoportok között lavíroztak veszélyes vizeken. Egyáltalán
nem irigylésre méltó az életük, hiszen nem a boldogságot kell választaniuk,
hanem azt, hogy mások boldogságáért dolgoznak, míg saját életük alárendelik a
nagy egésznek. Maia attól hős, hogy nem hősködik, egyszerűen szerényen teszi a
dolgát, a konfliktusok értelmes megoldására törekszik, és elfogadja az arra
érdemesek tanácsát. Tulajdonképpen rendkívül kevés történés van a regényben,
aki gigantikus eseményorgiára éhezik, az válassza inkább a Vörös lázadás-trilógiát, de ez a regény is figyelemre méltó!
A
világ, amit szerzőnőnk felépített, tobzódik a toposzokban. A tündék olyanok,
amilyenek a Witcherben/Vajákban, a koboldok is teljesen sztereotipikusak. A karakterekben
sincs olyan nagy választék (sem mélység a főszereplőt leszámítva), de azért
akadnak érdekesek, s egyikük sem egysíkú. A társadalom, amely a birodalomban
van, izgalmas ugyan, de egyáltalán nem kiemelkedő, s nem is részleteiben kifejtett. Mégis van Addison fantasyjében
valami olyan extra, ami miatt igazi csemege. Ez egy igazi
jellemfejlődés-regény, amely a konfliktuskezelést mutatja be parádés
egyszerűséggel, nagyon jó stílusban. A fiatal császár példamutató erkölcsi
tartással vág utat a bonyolultnak tűnő udvari útvesztőben. Újszerű uralkodási
stílusa konfliktusokat generál, amely ugyan némiképpen idealista és irreális lenne egy valós világba helyezve, de jó lenne hinni, hogy lehetséges így is. Mindamellett
Maia állandó bizonytalanságban áll önmagával szemben, s csak abban biztos, hogy
az országát jó szándékkal és erkölcsileg tisztességesen lehet jobb hellyé
tenni. Ezekhez viszont következetesen ragaszkodik.
A
progresszív-agresszív világnézet természetesen minden díjazott-fényezett
sci-fi/fantasy kötelező eleme, különben nem lehetne se díjazott, se fényezett,
de itt annyira finoman és enyhén van adagolva, hogy nem zavart, sőt
mondanivalójával egyetértek. Csak progresszív, de nem agresszív, ami
mindenképpen dicséretes visszafogottság.
Semmi
esetre sem tartom steampunknak – hiába mondja ezt a fülszövegi ajánlók egyike -,
az egy-két felmerülő ilyen elem (léghajó, gőzgép) tökéletesen jelentéktelen
tényezők a könyvben. Ez pszichológiai és társadalmi regény, nem a külsőségekkel
dolgozik, azok pusztán díszletek.
A
regény világában való eligazodást egy melléklet segíti, amely bemutatja a
fontosabb szereplőket és helyeket egy-egy mondatba, s belengetnek valamit az
Addison által megálmodott világból. Ez is pozitívum, igaz sajnos térképet nem
kapunk.
Külcsínre
a Gabo Kiadó tetszetős kötetet adott ki, bár sosem hittem, hogy tetszhet a
tündefüles Frodófejre ejtett Space Shuttle üzemanyagtartály-gyorsítórakéta
kombó képe… A barna-vörös-zöld színösszeállítás elég hangulatos. Szerencsére a
Gabo könyvek neuralgikus pontja, a fűzés, egyelőre itt nem tűnik olyan
drasztikusan pocséknak, mint az Ecc, pecc
esetében. Három olvasót legalábbis már túlélt a ménfőcsanaki fiókkönyvtár
példánya. Talán jobb lett volna nagyobb és vastagabb betűtípust választani.
A
magyar szöveg gördülékeny és olvasmányos, úgy érzem, Miks-Rédai Viktória jó
munkát végzett. Egy-egy helyesírási hibát szúrtam ki, de nem emlékszem
égbekiáltó problémára ebben sem.
A
regény tinédzserkortól aggkorig mindenki számára bátran ajánlható, az utóbbi
években olvasott egyik legjobb fantasy nálam. Egyetlen problémája a regénynek - ami egyben erőssége is -, hogy szemtelenül szembeköpve a Zeitgestet, úgy tűnik nem lesz folytatása.
Pontszám:
Nyolc
kobold a tízből.
8/10
www.moly.hu: 93%
www.goodreads.com: 4.05 pont
(Az
adatok 2017. június 30-i állapotot tükröznek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése