2022. december 30., péntek

2022-es kedvenc olvasmányaim

 2022-es kedvenc olvasmányaim 

Folytatom a hagyományt, mely szerint az évforduló környékén röviden összegzem az elmúló esztendő számomra legkedvesebb olvasmányélményeit. Csináltam ilyen rezümét az évről 2021-ben és 2020-ban is, jöjjön hát a 2022-es lista! Ezúttal 5 szépirodalmi/szórakoztató és 5 ismeretterjesztő  kötetet válogattam ki, amelyeket idén olvastam, s röviden most bemutatnék. Nincs sorrend, és igyekeztem többféle stílusú irodalmat összeválogatni, hogy ne legyen túlságosan egysíkúan történelmi a felhozatal. 

Jó szórakozást és könyvekben - meg történelemben - gazdag új évet mindenkinek!


Holly Jackson: Jó kislányok, rossz viszonyok
Budapest: Kolibri, 2022


Kezdjük egy friss élménnyel! Holly Jackson tavaly (2021-ben) is felkerült a listámra - mint azt a bevezetőben olvashatták, ha odakattintottak! -, és idén is. Alig pár napja fejeztem be a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz folytatását, de mindenképpen be kellett ide tennem. Sokat most nem is írok róla, mert egy hosszabb könyvajánlót készítek belőle, de az év egyik legjobb olvasmányélménye volt, sőt voltaképpen felülmúlta az előzményt is, ami ritkaság! Az ifjúsági kriminek mondható regény okos, jól felépített írás, szeretetre méltó szereplőkkel. Mindenkinek nagyon ajánlom, ha egy kis könnyed nyomozást akar lefolytatni odahaza a kanapén!


James S. A. Corey: Leviatán ébredése
Budapest: Fumax, 2014


Fogalmam sincs, miért tartott 2022-ig, hogy az egyik kedvenc sci-fi sorozatom (The Expanse) alapját jelentő Corey-féle űrodüsszeiát is kézbe vegyem, de csak most decemberben kezdtem neki. Megvettem hát az első hátrom kötetet és nem okozott csalódást a nyitó epizód. Realisztikusan kemény történetvezetés, érdekes és szimpatikus szereplőkkel, amely ráadásul képes volt a Naprendszerre redukálni egy űrháborút, ami nekem kifejezetten tetszik. Ez legalább olyan nehéz, mint korlátlanul szárnyalgatni az univerzumban a Tatuiontól a Deep Space Nine-ig, hiszen egy korlátokkal és ismeretekkel teli világot kell kitölteni. Mondták már ismerősök, hogy a jelenleg kilenc részes könyvsorozat egyenetlen minőségű, úgyhogy nem tudom, mit hoz majd a folytatás, de a Leviatán ébredése nagyon bejött. 


Ellen Hopkins: Crank - A szörny
Szeged: Könyvmolyképző, 2021


Mindenképpen a legkülönösebb olvasmányom volt idén. Nehéz behatárolni, hogy mi is a Crank címen kiadott kötet, mert műfaját nehéz meghatározni, leginkább elbeszélő költeménynek mondanám... Voltaképpen modern versikék laza fonata, amelyek egy fiatal lány személyes drámáját írják le, ahogy jó kislányból rossz kislány és drogfüggő lett. Kemény olvasmány, s bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a szerző lányának valósnak mondott sztoriját igencsak kiszínezték benne, de ettől csak igaz nem lesz, de hiteles marad. Meghökkentően jól sikerült megfogni benne mind a tinik lelkivilágát, mind a gonosz átmeneti diadalmát az ártatlanság felett. A versek magukban nem túl jók - modern rímtelen hangulatok -, de az egész együtt, egészen egyedülálló, elgondolkodtató és erős darab. Ide passzoltak a rím nélküli, komor szóviharok. A szerző szerintem mindent előre kitervelt, mindent patikamérlegen adagolt, hogy ilyen legyen a történet. Ám túl sok a valószínűtlen történés ahhoz, hogy igaz legyen. Ettől még példabeszédnek nagyon hatásos. A könyv szól a csábításról, szenvedélyről, a gyengeségről, a családról, és a túlélésről. S arról, hogy a legrosszabb dolgokból is kisülhet valami jó a legvégén. Azért ez - lássuk be - bíztató. 

Agatha Christie: Négy színmű
Budapest: Európa, 2010


Agatha Christie zsenialitását aligha kell magyaráznom annak, aki egyet is elolvasott a könyvei közül, de az angol kisasszony a színházban is igazi nagyágyú volt annak idején. Ebben a gyűjteményes kötetben négy színmű kapott helyet, amelyek mind zseniálisak a maguk módján. Az egérfogó klasszikus kamaradarab, kevés szereplővel, zárt helyen, ami garantálja a feszültséget. Egy behavazódott vendégfogadóba egy rendőr toppan be, s közli, hogy gyilkos van közöttük, aki egyikükre vadászik. A vád tanúját aligha kell külön bemutatnom, a mai napig játszák, igazi tárgyalótermi krimi, döbbenetes frdulattal, ami üt, mint a toronyóra. Az Ítélet szintén félig-meddig bírósági tárgyalás, de leginkább pszichológiai thriller és szerelmi háromszög keveréke. 
A kötetet a Pókháló című krimivígjáték zárja, ahol a komoly tartalom kedélyes fcsegésekkel és tündéri főszereplővel van lágyítva. A történet a farkast kiáltó fiú meséjén alapul, ám a főszereplő jelen esetben egy hölgy lett, a farkas meg hát egy ember, aki egy másik ember farkasa. Főszerelőnk Clarissa egy nagy fantáziával megáldott fiatal háziasszony, aki belecsöppen egy bűnügybe saját házában, és fantáziájának hála, szeretteinek megmentése egyre jobban belegabalyodik a maga által szőt magyarázkodások pókhálójába. A párbeszédek szellemesek, a történet humoros, igazi jó hangulatú lezárás.


Chriss Carter: A hívás
Budapest: General Press, 2022


Mostanában viszonylag kevés thrillert és skandináv krimit olvasók korábbi önmagamhoz képest, mivel úgy két éve elteltem a műfajjal, mint gyerekkoromban a császármorzsával, s azóta sem kívánom. Így manapság ritkán kezdek bele ilyesmibe, mivel túl sok trancsírozós és nem túl fantáziadús darabon rágtam már át magam. A Robert Hunter-sorozat történetei általában elég jók, így valamikor májusban ezt azért levettem a polcról. Az eleje kifejezetten erős volt, a mai napig emlékszem, hogy faltam a lapokat. Chriss Carter roppant fantáziadús, ha gyilkosságok mikéntjét kell kiötlenie. Brutális és véres. A nyomozás szintén izgalmas, de nem az a "kitalálom, hogy kia  gyilkos" típusú. Az olvasókat mégis meglehetősen megosztó kötetről van szó, sokaknak nem tetszik a történet - igaz én nem is olvastam a sorozatot tudatosan, csak pár darabját -, de számomra egészen a végéig fordulatos volt (ha nem is annyira, mint annak idején A keresztes gyilkos), jó karakterekkel. Talán a túl elkapkodott lezárás lehetett volna jobb is, de idén nem olvastam izgalmasabb thrillert, így felkerült a listámra. 


John H. Gill: A znaimi csata 
Budapest: Peko, 2022
 

A Hadiakadémia sorozat nagy kedvencem hobbimból kifolyólag, s idei kiadványaik közül számomra kiemelkedik Gill műve, amely egy igazán jól összerakott, részletes és szórakoztató monográfia egy kevéssé ismert Napóleon-kori csatáról. John H. Gill kiváló ismerője és kutatója a kornak, az 1809-es hadjáratról írt 3 kötetes műve (1809 Thunder on the Danube) kiemelkedő munka. A Peko Publishing ezúttal kiválóan választott, és magyarul is megjelentette a morvaországi Znaimnál lezajló és a hadjárat végét jelentő csatáról szóló összefoglalását. Kemény meló az elolvasása, de igazi hadtörténeti csemege, hiszen ilyen szintű és minőségű hadtörténelmi könyv még sosem jelent meg magyarul a napóleoni háborúkról. Igazi példa arra, hogy kellő tudással és szorgos kutatómunkával milyen mélységig lehet feltárni a korszak harci eseményeit. Nem mellesleg jó pár magyar szereplővel és magyar királyi alakulattal találkozhatunk olvasás közben, így a magyar hadtörténelem szempontjából is fontos a megjelenése. 


Li Kuan Ju: A világ, ahogy én látom
Budapest: Antall József Tudáskötpont, 2018


A XX. század második fele nem tobzódott igazán erőskezű, figyelemre méltó politikusokban. Szingapúr atyja és megteremtője, Li Kuan Ju (1923-2015) mindenképpen ezen kevesek egyike. A jó helyen fekvő, de szegény és apró brit gyarmatocskából élete alkonyára a világ egyik leggazdagabb országát "csinálta", amely sok szempontból példamutató lehet mindenkinek. A bambuszkunyhók helyén a világ legmodernebb felhőkarcolói épültek meg, és a század egyik legnagyobb sikertörténete. Pártja minden választást megnyert Szingapúr megalakulása, azaz 1965 óta máig, ami talán nem hangzik túl demokratikusnak, ellenben nagyon stabil kormányzásra adott lehetőséget és hosszú távú programok beindítására. Súlyos döntéseket is meghozott, mikor például attól tartott, hogy Malajzia Szingapúr nyakára ül, elszakadt attól. Kínosan ügyelt végig, hogy a hely sajátosságát/erősségét, az indiai, maláj és kínai népesség közti egyensúlyt fenntartsa, és például az angol tette meg a hivatalos nyelvnek, ami egyik félnek sem kedvezett, ellenben később nagy előnyt jelentett. Nem demokrata európai értelemben, nem diktátor keleti értelemben, ő maga volt Szingapúr: szigorú szabályokkal, politikai rugalmassággal, de szilárd akarattal és eltökéltséggel. Nem félt meghozni kemény döntéseket, nem félt kinevelni az utódait, és nem félt átadni a hatalmat sem végül. A politika és a Távol-Kelet iránt érdeklődőknek kötelező olvasmány ez a tematikus pontokba szedett beszélgetéseknek álcázott víziógyűjtemény. 


Niall Ferguson: Civilizáció
Budapest: Scolar, 2022


Niall Ferguson az egyik legismertebb történész, olyan, aki képes végtelenül bonyolult történelmi jelenségeket nagyon egyszerűen elmagyarázni bárkinek. A Civilizáció ezek közül is kiemelkedik jelentőségében, mivel arra ad választ, mitől lett az európai civilizáció az, amely meghatározta modern világunk arculatát. Ferguson elképedve tapasztalta maga körül, hogy a XXI. század elején egy brit egyetemista szinte alig tud valamit saját hazájának történetéről (mindössze 16%-uk tudta a Waterlooi csata brit hadvezérének, Wellingtonnak a nevét... ), miközben a hallgatók újfajta történelmet tanulnak, amelyben mások kultúrájáról kell tanulni, és azokat kell dícsérni. A skót történész szerint a "Nyugat" hanyatlása azzal kezdődik, hogy önsorsrontóként minden más kultúra erényeit, eredményeit dícséri, miközben magát pocskondiázza és befeketíti. Holott éppen Európa az, amely a legnagyobb dícséretet érdemelné, mert a XIX. századra olyan civilizációt hozott létre, amely bizony jobb, fejlettebb és etikailag is magasabbrendű volt, mint másoké. Ferguson e könyvében a "Nyugat" korábbi nagyságának, győzelmének okait elemzi, s kénytelen megállapítani, hogy éppen ezeket az erősségeit (versengés, tudomány, magántulajdon, orvostudomány, fogyasztás, munka) kezdi saját maga aláásni. Ez egy olyan kötet, amely kötelező érettségi tananyag lenne, ha galaktikus hadúr lennék, méltó társa Harari Sapiens-ének. 


Richard Dawkins: Az önző gén
Budapest: Kossuth, 2021


Egy másik kötelező darab az általános műveltséghez. Richard Dawkins könyve igazi klasszikussá lett mára - hiszen 46 éve jelent meg -, de azóta is alapköve a evolúcióbiológiának, elavulásnak alig mutatja jeleit. Egy igazi elgondolkodtató darab, amelynek állításaival sokszor nem lehet egyetérteni, ha értelmet akarunk látni az életben, és sok szempontból igencsak lehangoló olvasmány, de zsenialitása kétségtelen. Dawkins elméletének alapja, hogy az élet túlélésének alapegysége nem a faj, s nem is az egyén, hanem a gén. A gén az, aki tudatlanul is arra törekszik, hogy minél több legyen belőle, s a gén az, ami manipulál minket, és döntésekre kényszerít. Ehhez akár az őt hordozó élőlényt is feláldozza, ha saját másolatait megmenti vele. A nap mint nap tapasztalható szabad akarat csupán illúzió, mert voltaképpen minden tettünk génjeink önvédelmi mechanizmusának eredménye. Dawkins erőszakos és arrogáns, aki sokszor talán igazságtalanul bánt vele egyet nem értő más tudósokat, de nagyon logikusan gondolkodó elméleti kutató és emellett jó mesélő. Megnyugatására közlöm mindenkinek, hogy minimális ismeretekkel is nyugodtan olvasható, nem kell hozzá biológusi végzettség. 


Magyarország és a világűr. Szerk.: Simon Tamás
Budapest: MCC Press, 2021

Aki beleolvasott blogomba már, az tudja, hogy a csillagászat gyerekkorom óta érdekel, s jó pár könyvismertető (ez, vagy ez) is volt már itt ezzel kapcsolatban. Ennek ellenére bevallom, keveset tudok a jelenleg hazánkban zajló űrkutatásról, és ezért nagyon örültem, mikor fiókkönyvtárunkba is eljutott az MCC kiadványa. A nagyalapú, szépen illusztrált és minőségi lapra nyomtatott kötet nem pusztán történeti áttekintést ad, de bemutatja azokat a műhelyeket is, ahol űrkutatáshoz kapcsolódó munka zajlik itthon. Megismerkedhetünk a NASA holdjárójának magyar atyjával, vagy az éppen zajló mikroműholdas magyar projektről. Megtudhatjuk mely területeken vagyunk a legügyesebbek, s mik a jövő tervei. Persze lehet gúnyolódni, hogy mit akarunk mi itt olyan óriásokkal versenyezve, mint Kína, vagy az Egyesült Államok, de az űr bizony kimeríthetetlen lehetőségek igencsak hatalmas tárháza, és a jövőben nagy hatalmi (és egybeírva is: nagyhatalmi) verseny várható ott (is). Ha Európa akar valamit kezdeni magával a jövőben, az űrkutatásra sokkal többet kell áldoznia, s ebben bizony nekünk is helyet kell biztosítani magunknak. 

2022. december 7., szerda

Könyvajánló - Barry Strauss: Spartacus háborúja

Barry Strauss: Spartacus háborúja 
Budapest: Peko Publishing, 2022



Sorozat: Hadiakadémia
Eredeti cím: The Spartacus War, 2009
Fordító: Simonkay Zsuzsanna

Spartacus gyerekkorom egyik nagy történelmi hőse volt, nem csoda, hogy írtam már róla a blogon korábban. Érdekes módon - bár könyvtáros lévén talán mégsem olyan érdekes módon - nem Kubrick klasszikusnak számító 1960-ban készült filmjében találkoztam vele először, hanem Vaszilij Grigorjevics Jan regényében. Mai fejjel persze meglehetősen gyermeteg és vékonyka olvasmány, de akkoriban nagy hatással volt rám, és öcsémmel még műanyag katonákkal is eljátszottuk a szabadságra sóvárgó trák gladiátor csatáit. A történelem nem fantasy, itt nincs jó és rosszak harca - ilyet csak nagyon elfogult elmék láthatnak bele bármelyik háborúba -, de ha mégis van, ami némileg közel állhat ehhez, akkor az leginkább egy rabszolgafelkelés az ókori Róma ellen. 

Kedvenc - immár a Peko Publishing által átvett - sorozatom, a Hadiakadémia idén is több kiváló kötettel megörvendeztette a hadtörténelem iránt érdeklődő olvasókat, s ennek keretében jött ki ősz elején Barry Strauss kötete Spartacus háborújáról. Naná, hogy nagy várakozással néztem elébe. 
A kötet természetesen Spartacus származásának és a rá vonatkozó történelmi források bemutatásával kezdődik, majd meglepően röviden villantja csak fel a gladiátorok életét. Persze sok könyv bemutatta már ezt tesztoszteron-túltengésben szenvedő miliőt, de az alig 10 oldalt, ami erre lett szánva, még így is keveselltem. Ehhez képest Barry Strauss rengeteget pazarol például a spekulatív elméletekre. A szerző túl sokat lát bele Spartacus és Dionüszosz kultuszának kapcsolatába, ami ugyan ötletnek jó - talán még igaz is -, de forrás hiányában nehezen bizonyítható, és a kötetben mindenképpen túl sok mondat van elvesztegetve rá. Plutarkhosz ennyit közöl:
"Mint mondják, amikor Rómába vitték a rabszolgavásárra [Spartacust], álmában kígyó tekerőzött arcára, és vele egy törzsből származó felesége, egy jósasszony, aki be volt avatva a dionüszoszi misztériumokba, ezt úgy értelmezte, hogy a kígyó nagy és félelmetes hatalmat jelez, de szerencsétlenséget is hoz Spartacusra. Ez az asszony akkor is vele volt, és most is követte a szökésben." 
Mindössze ennyi képezi ugyanis a Strauss által sokszor kiemelt kapcsolatot Spartacus és Dionüszosz isten kultusza között. Ez az összes információnk egyébként Spartacus feleségéről is. Egy kicsit talán erős erre visszavezetni Spartacus parancsnoki karizmáját, és ezt a trák asszony által vezetett propagandahadjárat érdemeként értelmezni. Erre Strauss még rá is tesz (19.o.): 
"A Spartacus-történet egyben szerelmi történet és magasabb célokért folytatott küzdelem is. Spartacus mellett ott állt a felesége vagy szeretője, akinek neve nem maradt fenn. E névtelen Dionüszosz-papnő által hirdetett mondanivaló lelkesítő és felemelő volt."
Egyiknek sincs semmi alapja. Még a neve sem maradt fenn a jósnőnek - ellentétben Spartacus vezértársával, Crixus-szal -, szerepe a felkelésben így egészen marginális lehetett. Az ókori szerzők kifejezetten szerették, ha történelmi elbeszéléseikbe nőket is belecsempészhetnek hősként - sorolhatnák Boudicát, Tomüriszt, Gorgót -, de itt ilyen nincs. Semmiféle Love Story nem bontakozik ki a leírásokból. Igazából azt sem tudjuk, hogy papnő volt-e, pláne nem azt, hogy mit hirdetett azon az egy álomfejtésen és jóslaton kívül, amit Plutarkhosz említett. A görög eredetiben nem is papnőnek, hanem jövőbelátónak/jósnőnek (mantiké) írják, aki pusztán járatos a dionüszoszi misztériumokban (az eredetiben: orgiaszmoisz, vagyis orgiákban!). Ezekre kissé bajos szerelmi történetet, vallási ideológiát építeni, vagy erre vezetni vissza Spartacus dél-itáliai támogatottságát! A felkelők minden bizonnyal egyszerűen szabadságot  és jobb életet akartak, és ezt más és más módon akarták megvalósítani. Egyesek alighanem egyenesen fosztogatni akartak és utána eltűnni a szerzett vagyonnal, mások meg inkább hazatérni szerettek volna szülőföldjükre. Nem túl szerencsés modern klíséket belelátni ebbe a felkelésbe, sem divatból fontos szerepet írni egy nőnek, akiről alig tudunk valamit, pusztán mert a történet egyetlen nőalakja és a korszellem erre kötelez. 
El kell mondani a szerző védelmében, hogy sokszor nehéz a történész helyzete, különösen olyan forráshiányos történések rekonstrukciójánál, mint amilyen Spartacus háborúja. Strauss nem is állít bizonyíthatatlan dolgokat, csak óvatosan sejtet és feltételez. Kevés a konkrétum a történetírói leírásokban, tele vannak hihetőség határát súroló legendás elemmel, és sok esetben egymásnak ellentmondó történetírói hagyományok alapján kell dolgoznia a mai kutatónak. Az amúgy sem túl vaskos kötet azonban még így is túlságosan spekulatív. A fejezetcímek inkább harsányak, mintsem indokoltak: "A thrák asszony" (nem is tudunk róla semmit), "A bosszú" (a szerző maga ismeri be, hogy valójában nem tudjuk Spartacus szökésének okait), stb. Nagyon sok a témaismétlés is, Strauss újra és újra elmond már közölt tényeket, amitől van egyfajta didaktikus mellékíze az írásnak. Csupa-csupa "valószínűleg", "lehet", "esetleg". Azt persze be kell vallanom, hogy sokkal többet ezzel a forrásadottsággal nehéz kihozni a tényleges harci eseményekről, ellenben a kor római hadművészetét lehetett volna hosszabban fejtegetni, mert nem kapunk sokat belőle. Kissé mintha az író azt mutatná be, miként kellett volna Spartacusnak vezetnie a felkeléset (ideológiai töltet, célok, menedzselés stb.), és nem azt, mit tudunk ténylegesen róla.
A felhasznált irodalom elég érdekesen lett hivatkozva, én nem szeretem ezt a technikát szakkönyveknél. Ahhoz viszont a könyv nem eléggé szórakoztató, hogy elnézzem ezt a megoldást. Míg a forráshivatkozásokat rendszerint megkapjuk a lábjegyzetben, addig pontos szakirodalmi hivatkozás alig van. Ez még úgy is furcsa számomra, ha a kötet végén különféle csoportokba szedve elég bőséges irodalomjegyzéket kapunk. Mondjuk ott azért felhúztam a szemöldököm, amikor Strauss Mao Ce-Tungot citált, miként kell harcolni a lázadók ellen... Ez a forradalmi nosztalgia többször is áthatja a művet, holott Spartcus nem forradalmár volt, hanem szabadságharcos. A kettő messze nem nem ugyanaz.

A könyv kötött kiadásban jelent meg, és nem éppen olcsó, de mostanság kevés dolog az. Kicsit fájlalom, hogy már megint egy új méretet szabtak a sorozatnak, ez már vagy az ötödik különböző paraméter. Persze, ez terjedelmileg kisebb könyv, de elképesztő, hogy a sorozat köteteit nem tudom egymás mellé a polcon, mert a 19 cm-től a 31-ig mindenféle gerincmagasság volt már. A magyar szöveg kellően gondozott, nem emlékszem elírásra, vagy nem világos szövegre a fordításban. Más kérdés a borító. A védőborító - ez persze mindig szubjektív dolog - nekem nem tetszik, és nem csak a színei miatt, bár a piros-rózsaszín (vagy tudja fene minek mondjam, a nőknek biztos van rá külön szava...) eléggé nyugtalanító együtt, és semmiképpen sem kellemes a szemnek. A rajta vágtató alakkal kapcsolatban meg kérdéseim lennének, mert nem igazán értem: 
- Miért lovagol egy murmillo gladiátor?
- Ha Spartacus akar lenni - aki kétségtelen lovagolt -, akkor miért hordja a gyalogos harchoz alkalmas, látást erősen korlátozó sisakot és forgatja a kifejezetten gyalogos harchoz alkalmas gladiust? 
- Miért hord láncinget, ha már az eredeti gladiátori felszerelését hagyták a fején és a kezében?
Mindegy. Szóval nem értem a borító koncepcióját, de tudom, hogy nem saját ötlet volt, és külföldi borító lett adaptálva. Ez az ábrázolás egy történelmi ponyvához inkább passzolt volna, mint hadtörténelmi műhöz. 
 
Összefoglalva, kissé csalódott vagyok, bár nehéz megmondani, pontosan miért. Egyszerűen többet vártam, azt hiszem. Talán hasznosabb lett volna egy jobb könyvbe fektetni az energiákat a kiadó részéről. Bár érteni vélem a szándékot. Ókori témát nálunk nehéz eladni, és kétségtelen Spartacus nevével még talán van erre a legnagyobb esély. Ám lehet érdemesebb lenne igazán kiemelkedő hadtörténelmi könyveket kiszemelni erre a célra, és eddig ez ment is. Robert Kershaw: Harckocsizók-ja például egészen fájdalmasan kemény könyv. Barry Strauss könyve Spartacusról ellenben a Hadiakadémia sorozat talán leggyengébb kötete nálam. Szerencsére azóta már bőven kárpótolva lettem, de erre majd később térünk vissza egy másik könyvbemutatással.

Pontozás:
Hat gladius hispaniensis a tízből.
6/10 pont

moly.hu: 3.6 pont (5 értékelés után)
goodreads.com: 3.90 pont (1733 voks után)

2022. november 27., vasárnap

A szövetségesek partraszállása a Krímben, 1854 - források

 A szövetségesek partraszállása a Krím-félszigeten 1854-ben


A szövetséges flotta Szevasztopolt bombázza 1854-ben
(forrás: innen)

Nincs két hete, hogy lement a Bezerédj-kastélyban tartott előadásom a Krími háborúról - amelyről sajnos nem készült felvétel, de majd igyekszem korrigálni ezt -, és az arra való felkészülés során nagyon sok anyagot néztem át. Ez adta az ötletet, hogy talán lehetne valamit írni belőle a blogomra is.

Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország legyőzése a perifériákon lehetséges. Amikor komoly háborút veszítettek az oroszok, az rendszerint nem akkor történt meg, amikor valaki Moszkváig nyomult, hanem amikor korlátozott céllal a háború színterét a birodalom határára korlátozta. Ilyen volt a törökök 1711-es győztes háborúja Nagy Péter ellen a Prut folyónál, A japánok 1904-1905-ös távol-keleti küzdelme és - mai bejegyzésem témája - az akkori "Nyugat" Törökország védelmében vívott Krími háborúja 1853-1856-ban. 
Utóbbi háború során hajtották végre a szövetségesek (angolok, franciák és törökök) a történelem egyik legnagyobb partraszállását Jevpatorijától délre a Krím-félszigeten. 1854. szeptember 14-én csaknem 50 ezer katonát rakodntak ki több száz hajó fedélzetéről csónakokkal. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy háborús céljaikat csak Szevasztopol elfoglalásával érhetik el, mivel ez volt az orosz Fekete-tengeri Flotta legfontosabb támaszpontja, és ide vonultak vissza az orosz hadihajók a törökök felett 1853. november 30-án Szinópénál aratott elsöprő tengeri győzelmüket követően. Az oroszok voltak olyan okosak, hogy tudják, nyílt tengeri ütközetben nincs esélyük az egyesített brit-francia flottával szemben, így nem vonultak ki ellenük a biztonságos félszigeti erődváros kikötőjéből. A fekete-tengeri orosz flotta csak a várossal együtt volt elpusztítható. 
1854. augusztusának végére Várnánál, török területen jelentős flotta és haderő gyülekezett. A franciák 24 ezer gyalogost 70 löveget és 100 lovast, a britek 22 ezer gyalogost, 60 löveget és egy 1000 fős könnyűlovas dandárt, míg a törökök 5000 katonát vontak össze itt. A szállítóhajók nem álltak rendelkezésre elegendő mennyiségben, a hajók hihetetlenül zsúfoltak voltak (volt emelyen 2000 ember tartózkodott!), de szerencséjükre az orosz flotta nem ütött rajta a szeptember 7-én kifutó flottán. 
Induláskor még az sem volt eldöntve, hol szálnak partra a csapatok pontosan a Krím-félszigeten, de végül elvetették a Szevasztopol elleni közvetlen támadást, és előbb egy biztos kikötőt és bázist akartak létrehozni, mielőtt a város ellen vonulnak. Végül Jevpatorija mellett kezdődött meg a partraszállás 1854. szeptember 14-én, csütörtöki napon. Az oroszok Szevasztopolhoz közelebbi helyre számítottak, így semmi sem zavarta a támadókat az időjárást leszámítva. 

Erről a partraszállásról válogattam össze angol nyelvű kiadványokból forrásokat, amelyeket legjobb tudásom szerint igyekszek most visszaadni magyarul. Próbáltam minél többféle típusú forrást összeszedni más-más szemszögből világítva meg a műveletet, így olvasható a brit haderő főparancsnokának, Lord Raglannak a jelentése, de egy egyszerű közkatona emlékezése is. Jó szórakozást!


1. George Frederick Dallas[1] alezredes levele, 1854. szeptember 11.[2]

"A Fekete-tenger közepén, szeptember 11.

5-én indultunk el Várnából a 10 mérföldre lévő Balcsik-öbölbe, ahol ismét megálltunk egy napra, majd elindultunk és vitorláztunk - úgy képzeltük - Szevasztopol felé. Tegnapelőtt lehorgonyoztunk a tenger közepén, teljesen a szárazföld látóhatárán kívül, és most is olyan messze vagyunk tőle, mint amikor elindultunk. Csak a különböző véleményeinket tudom megírni úticélunkról, mivel mi - és azt hiszem ebbe Sir George Cathcart[3] is beletartozik - nem tudunk semmit. Most hajózási parancsnot kaptunk. Körülbelül 50 mérföldre vagyunk Odesszától és 100 mérföldre Szevasztopoltól, az időjárás egészen kellemes, hűvös szellő, és gyönyörű napsütéses égbolt. A legegyedülállóbb és legérdekesebb látvány ez a hatalmas, nagyjából 1000 vitorlásból álló flotta csendben lehorgonyozva a tenger közepén a szárzaföld látótávolságán kívül. Ez önmagában is a legfigyelemreméltóbb jelenség, de különösen az egy olyan tengeren, ahol ilyenfajta erő sohasem volt. Úgy tűnik, a gondviselés mintha kedvezett volna terveinknek, hiszen mióta itt vagyunk a legzavartalanabb nyugalom uralkodik [a tengeren], és a legkisebb szélvihar is szétszórta volna minket, hiszen 30 ölnyi [mély] vízben horgonyzunk. Éjszaka egyedülállóan szép és lenyűgöző látvány, ahogy ezt a hatalmas fegyveres erőt fénnyel árasztja el a telihold. Bármerre nézünk csak hajó és hajó. Közel van hozzánk a "Trafalgar"[4] - amelyet láttunk néhány éve vízre bocsátani -, a "Himalaya"[5], A "Golden Fleece"[6], amelyen nekünk kellett volna kifutnunk, és természetesen több száz másik, amelynek a nevét sem tudom. Minden hadosztálynak megkülönböztető zászlaja van, így azonnal láthatjuk, hogy az egyes hajók melyik hadosztályt szállítják, éjszaka pedig mindegyik lámpákat tűz ki. Minden zenekar rendszerint éjszaka játszik. Minél inkább körülnézek, annál meghökkentőbb látványnak tűnik. Beleértve a hajók legénységét, stb. stb. stb. nagyjából 100000 ember várakozik a Fekete-tenger közepén, hogy megmondják nekik, merre menjenek, és úgy tűnik senki sem tudja, hova. Egy pletyka Odesszáról szól, és a józan eszű emberek számára ez tűnik a legjobbnak; egy olyan helyet, mint Szevasztopol reménytelennek tűnik bevenni 3 nap alatt, és minden, amit tudunk az az, hogy 3 napi élelemmel és 1 takaróval kell kiszállnunk. Egyébként az éjszakák nagyon hidegek lesznek, már most is csípősek. A csapatok egészségi állapota javul. Nekünk magunknak nem volt betegünk, de a hajó, amely az én másik 2 századomat szálllítja, több embert elveszített, mióta elhagytuk Balcsikot. 

[u.i.]13-án, még mindig a "Harbinger"-en [7]

11-e óta csak tengődünk, egymásra várunk és azt gondolom, ez időpocsékolás. Most a Krím-félsziget partjainál vagyunk, elhagytuk Jevpatoriját[8] és Szevasztopol felé haladunk.  Hogy hol kell partra szállnunk, azt nem tudjuk, de természetesen a körülményektől függ majd. Nem látunk se katonákat, se laktanyákat, sem bármiféle erődítményt [a parton]. Nagyon frissen fúj a szél, számunkra kedvezően, azt hiszem estére mindannyian együtt leszünk. Legutóbbi este körülbelül 12 mérföldre horgonyoztunk le a parttól, nagyon sötét és nagyon mély vizen. A fedélzetre menve alig tudtuk elhinni, hogy nem egy jól kivilágított város közepén vagyunk. Kivilágított hajók folyamatos sora volt, azt kell mondjam 2-3 mérföld hosszan. A kilátás olyan volt leginkább, mint egy londoni hídról éjszaka."  


A szövetséges csapatok partraszállása, metszet
(forás: innen)


2. George Frederick Dallas alezredes levele, 1854. szeptember 16.[9]

"A Krím-félszigeten, szeptember 16.

Tegnapelőtt minden ellenállás nélkül szálltunk partra egy homokos földsávon, amelyet a térképen 10 mérfölddel Jevpatoriján túl találhatsz meg a tenger, valamint egy sós tó között, és a legelhagyatottabb hely. Egy vagy két olyan durva éjszakánk volt, amilyet csak jól (vagy inkább rosszul) elképzelni lehet. Első éjszaka zuhogott, így 5 perc alatt teljesen átáztunk amikor aludni próbáltunk a homokon, és hideg szél fújt. Tegnap este igazán rettenetes hideg volt, és mindössze egyetlen takarónk van, említésre méltó poggyászunk nincs. Mi most a lovasság partra szállását várjuk, ami a meredek part és a szinte folyamatos hullámverés miatt nehézkes. Úgy vélem, hogy holnapután előtt nem leszünk képesek továbbindulni. Az ellenségről semmit sem tudunk. A lakosság meglehetősen barátságos a franciák által mindenfelé elkövetett legrémísztőbb merényletek ellenére. Egész nap mindenféle élelmiszert, ellátmányt, stb. stb. kísértem, és most egy kényelmes kövön pihenek. Az időjárás napközben meglehetősen perzselő. Nincs időm többet írni, mert látom közeledni az "arabák"[10] szörnyű sorát, és tudom, hogy nekem kell kíséretet adnom nekik. St. Arnaud[11] testőrsége épp most halad el mellette, akiket szpáhiknak hívnak (azt hiszem arabok), a legfestőibben kinéző fickók, mind kis szürke lovakon skarlátszín burnusszal és nagyon hosszú puskákkal."


3. Frederick Robinson[12] segédsebész naplója, 1854. szeptember 11-15.[13]

"[Szeptember] 11. 

Ismét hajózunk: szép nap. Az éjszaka, amikor leszállt az éj, volt egy ütközésünk, aminek nagyon súlyos következményei is lehettek volna: Egy hajó haladt keresztben el a hajóorrunk előtt, és elvitte az orrárbócunkat, míg másik oldalon a "Kangaroo"[14] úgy hiszem megrongálta ellenfele mellvédjét. Olvasgattam [éppen] a kabinomban a heverőmön fekve, amiről az ütközés csaknem ledobott. 

[Szeptember] 12.

Nagyon hideg idő. Ma reggel a Krím látótávolságba került - kopár síkságok hosszú sora, ahol nem látszottak fák, vagy bármi feltűnő tereptárgy. Egész nap látótávolságon belül maradtunk [hozzá] és este pedig lehorgonyoztunk körülbelöl tizenkét-tizenöt mérföldnyire egy Jevpatorijának hívott kisvárostól. 
A minket kísérő csatahajók[15] ma egymás után haladtak el szinte karnyújtásnyi közelségben, nagyon vonzó látvány volt. Sovány kosztra helyeztek minket a fedélzeten, mivel friss készleteink (amelyeket a kapitány biztosított ebben az időben) kimerültek. Ennek következtében sózott hús képezi a viteldíjunkat különböző formában és álruhában, ami meglehetősen nehéz dolog, mivel a kormány meglehetősen okosan fizeti a tisztek étkeztetését. 

[Szeptember] 13.

Az idő jó, de hideg. Követtük a partot és este horgonyt vetettünk néhány mérfölddel Jevpatorija alatt, [vagyis] természetesen nagyon keveset haladtunk előre a nap folyamán. Jevpatorija egy hosszan elnyúló város, kevés nagy épülettel; messze a legjobb egy nagy kaszárnya a külvárosban, még befejezetlen és lakatlan. Jelentős épület még a templom és a mecset. Utóbbi azt a tényt jelzi, hogy a lakosok többsége tatár. A "Caradoc"[16], amelyen Lord Raglan is tartózkodott befutott egy kis időre, de hogy milyen célból, azt nem közölték velünk. 
Hajnalban parancs a lehorgonyozásra, de nem tudjuk kitalálni, hogy a partraszállást itt (úgy tűnik minden ellenállástól mentesen) vagy Szevasztopolhoz közelebb kell végrehajtani. Azt reméljük, utóbbi. A part homokosnak, laposnak és megműveletlennek tűnik. A Balcsik-öböltől való elindulásunk óta sajnos a kolera nagyon elterjedt, nem csak saját hajónkon, de több másik szállítóhajón is, és bár egy enyhe változat (de ugyanúgy gyógyíthatatlan), több haláleset is volt. A hasmenés szintén jó sok embert érint. 

[Szeptember] 14.

Hajnali kettőkor felhúztuk a horgonyt, és reggel 6 óra körül elértük úticélunkat, egy nagy öblöt - úgy vélem -, egyenlő távolságra Jevpatorijától és egy hegyfoktól, amely mögött Szevasztopol fekszik. Partraszálltunk az ellenség legkisebb jele nélkül tíz órakor, a franciák egy kicsit korábban kezdték meg a műveletet távolabb a parton. 
Miután a parton több órát várakoztunk a heves esőben, négy mérföldet meneteltünk a szárazföld belseje felé jelenlegi pozíciónkba, láthatóan a tengerparti úton Szevasztopol felé. 
Az ország dimbes-dombos homokos síkságok sorának látszik, talán termékeny, hogyha megművelik, de minden fa vagy cserje nélküli. Vetés nyomai csak foltokban látszanak. Az eső egész nap folyamatosan szakadt. E nagyon vidám körülmények közepette köpenyünkbe burkolóztunk, és éjszakára páfrányokból és vad levendulából kialakított egyszerű ágyakra dőltünk le, ez utóbbi kellemes illatot áraszt. Természetesen teljesen átáztunk és keveset sikerült aludnunk.

[Szeptember] 15.

Hajnalra mindenki talpon, és a reggel kellemes volt, ruháink hamarosan megszáradtak. A franciák, akik kicsit előrébb járnak, meglehetősen aktívan kutatnak ellátmány után.[17] Egy birkanyáj ment el mellettünk éppen. Nem sokkal ezután láttam egy zuávot[18], aki egy élő borjú súlya alatt roskadozott. Hallottuk azonban, hogy néhányuk - miközben éppen ezzel szorgoskodtak -, a kozákok gyengéd kezei közé kerültek. Ezek az eljárások igen kínosak számunkra, mivel mi három napra való adag hideg sós sertéshúson, és kétszersültön élünk, amellyel elláttak minket a hajó elhagyása előtt. Emellett súlyos kényelmetlenségeket tapasztaltunk a [tüzi]fa- valamint az elegendő mennyiségű és minőségű víz hiánya miatt. Pletykák szerint az ellenség előőrsei tíz mérföldnyi távolságra vannak. Azt mondták nekünk, hogy körülbelül 30 mérföldre vagyunk Szevasztopoltól. A tüzérséget, készleteket ma már teljesen kirakodták, és arra számítunk, hogy holnap folytatjuk a menetünket. A franciák teljesen megvertek minket - úgy értem -, a partraszállás terén."


4. Dundas altengernagy jelentése a tengerészeti államtitkárhoz, 1854. szeptember 16.[19] 

"No. 474.
(Megérkezett szeptember 30-án)[20]
A "Britannián".[21] Kalamita-öböl, 1854. szeptember 16.

Sir!
Ismertetem Önnel - az Admiralitás Lordjainak tájékoztatása végett -, hogy a szövetséges hadseregek kirakodása megkezdődött folyó hó 14-én reggel a Kalamita-öbölben, körülbelül tizennégy mérföldnyire délre Jevpatorijától. A gyalogság, a tüzérség egy része, és egy kevés a lovasságból sötétedésig partra szállt, de a nyugat felől érkező heves hullámzás megakadályozott minden további műveletet. 15-én délben a hullámzás enyhülésével az egész tüzérség és két lovasezred, minden szükséges felszereléssel partra szállt, és ma minden a parton lesz, ami jelenleg szükséges. 
2. Az ellenség nem fejtett ki ellenállást, a lakosság barátságosnak tűnik. 
3. A hadsereg partraszállása Sir Edmund Lyons közvetlen felügyelete alatt történt, akinek ügybuzgalmát és rendelkezéseit a flotta minden tisztje és legénységi tagja a leghatékonyabban támogatta. E tárgyról külön jelentést kértem Sir Edmund Lyonstól, amelyet továbbítanak majd Lordságodnak. 
4. 14-én 7 angol és francia gőzös tüntetett a Kacsa[22] és az Alma folyóknál, és utóbbi helyen felszámoltak egy tábort. 
5. A "Terrible" és a "Furious" Szevasztopolt tartották megyfigyelés alatt, míg tegnap a "Retribution"-t[23] és a "Vesuvius"-t[24] Jevpatorijához küldtem. A város [= Jevpatorija] meglehetősen védtelen és még nem szállták meg a szövetséges seregek.
6. A legénység - leszámítva néhány elszigetelt kolerás esetet - mostanra egészséges és erőt gyűjt. 

Maradok stb. J.W.D. Dundas

U.i.: Most hallottam, hogy a seregek délben dél felé vonulnak."


Lord Raglan 1855-ben.
Jól látható a Waterloo-i csata után amputált jobb kezének hiánya
(Roger Fenton felvétele, innen)


5. Lord Raglan jelentése a hadügyi államtitkárhoz, 1854. szeptember 18.[25]

"A régi erődnél lévő öböl feletti tábor[26]
1854. szeptember 18.

Herceg Uram![27]

Sir! Megtiszteltetés számomra, hogy tájékoztathatom kegyelmességedet arról, hogy az egyesített flották és kísérőhajóik folyó hó 13-án megjelentek a Jevpatorija-öbölben, majd a következő éjszaka folyamán néhány mérföldet dél felé haladtak, ahol a szövetséges seregek, 14-én kora reggel megkezdték a partraszállást - a franciák a régi erőd alatti öbölben, az angolok a következő öbölben, Jevpatorijához közelebb -, és még sötétedés előtt a brit gyalogság, némi tüzérség és a francia csapatok többsége a parton volt. 
Röviddel sötétedés előtt sajnos az időjárás megváltozott, és kockázatossá vált mind a csapatok, mind az ágyúk kirakodásának folytatása. 
A tengerparti hullámverés másnap reggel több alkalommal is  megakadályozta a műveletet, de hála a haditengerészet nagy erőfeszítéseinek - Sir Edmund Lyons[28] ellentengernagy készséges és aktív felügyelete mellett, akit az egész feladattal megbíztak -, minden akadályon felülkerekedtek, és most jelenthetem kegyelmednek, hogy a kirakodás befejeződött.
Nem volnék igazságos saját érzéseimmel kapcsolatban, vagy azokkal a katonákkal szemben, akiknek parancsokságával megtiszteltek, ha nem hoznám kegyelmed tudomására azt a mindenkit átható mély érzést, amelyet Őfelsége haditengerészetének felbecsülhetetlen értékű szolgálataival szemben érzünk. 
Az a szellemiség, amely mind a tiszteket, mind a közlegényeket áthatotta, tette őket képessé - tekintet nélkül a veszélyre, fáradtságra, minden egyéb szempontra - a megterhelő és fontos kötelesség teljesítésére, és ezt a kötelességet mindazok csodálatára teljesítették, akik a jószerencsének köszönhetően szemtanúi lehettek szüntelen erőfeszítéseiknek, hogy a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal partra tegyék a kocsikat és lovakat a legembertpróbálóbb körülmények között. 

Maradok stb. Raglan[29]"


6. Somerset John Gough-Calthorpe[30] levele, 1854. szeptember 18.[31]

"A főhadiszállás tábora, 18 mérföldre délre Jevpatorijától
1854. szeptember 18.

Nincs sok időm, ezért csak egy rövid beszámolót tudok adni a csapatok patraszállásáról. 14-én reggel hajnali 3 órakor horgonyt vetettünk és egészen 8 óráig a szállítóhajók stb. a helyükre kerültek. Volt némi zűrzavar amiatt, hogy a franciák a mi közepünket [jelző] bóját hitték a saját bal oldalukénak, így fél mérfölddel odébb vetettek minket, és ez nagy zsúfoltságot okozott. Elsőként a franciák szálltak partra. Kevéssel reggel 7 óra után egy csónakban fél tucat embert küldtek a partra, akik egy zászlórudat emeltek és felhúzták rá a francia színeket. Az első alakulataik háromnegyed 9-kor értek partot körülbelül két mérföldre tőlünk délre. Sir G. Brown[32] és Airey[33] tábornokok voltak az első angolok a parton, fél perccel később egy csónaknyi landolt a 7-es muskétásokból[34]. Ekkor 20 perc volt még 10 óráig. 10 órára a franciák több mint 6000 emberrel szálltak partra, mi pedig körülbelül 70-nel! Hogy a mi partraszállásunk ilyen lassan indult, az teljes mértékben Dundas admirális[35] hibája volt. Ő a legelejétől az expedíció ellen volt, amint mondják, mindenféle katasztrófát jósolt, és most, hogy látja minden jól alakul, úgy tűnik, mindent megtesz, mi erejéből telik Sir Edmund Lyons és Lord Raglan bosszantására. Mindenekelőtt 4 mérföldre állt a parttól a tengeren, ahelyett, hogy a flottánk közepén maradt volna - azon a helyen, amiről megállapodtak vele, hogy lesz -, majd röviddel a partraszállás előtt jelzett négy hajónknak a sorból, hogy álljanak ki belőle és figyeljék meg a - semmit. Ennek az lett a következménye, hogy innentől délután kettőig e hajók minden csónakja távol volt. Ennek ellenére a partraszállás nagyon gyorsan ment, mindenki vasakarattal dolgozott, és az a magatartás, ahogy a tengerészek segédkeztek, minden dicséretet felülmúlt. Az ellenség a legkisebb ellenállást sem tanúsította a partraszállással szemben; valójában egyáltalán nem láttunk csapatokat, féltucat kozákot leszámítva, akik felgaloppoztak a parti sziklafalra és amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak. Furcsa, hogy semmivel sem próbálkoztak - mert ugyan nem tudtak volna megakadályozni semmit a flotta mindent lefedő nehéztüzérsége miatt  -, [de] bosszanthattak volna minket és nagy zavart kelthettek volna. Délután 3 óráig a Könnyű- az 1. és 2. hadosztályok szinte teljesen partraszálltak, mintegy 14000 ember és 12 ágyú. Nem sokkal ezután Lord Raglan és vezérkara kijött a partra és előrelovagolt a hadsereg előretolt állásaihoz. A Lövészek[36] 2. zászlóalját előretolták egy a parttól 5 mérföldre fekvő faluba, amelyet Tagilii-nak hívtak: itt kialakították maguknak a főhadiszállásukat, mivel a szomszédos területeknél magasabban feküdt, így jól megfelelt, mint előretolt helyőrség. Innen át lehetett tekinteni az elötte elterülő vidéket több mérföldig: itt-ott ki lehetett venni a kozák őrszemeket, de nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljenek a puskáink lőtávolságába. Ennek a falunak még egy előnye volt, tudniillik a bőséges és jó ivóvíz, és máshol még nem találtak [belőle].
Lord Raglan körbelovagolt az előőrsök teljes vonalán, és csak sötétedés után tért vissza, nyolc óra után. Akármerre járt ma a csapatok felvidították őt, és valóban úgy tűnt, hogy mindenkit átjár a leglelkesítőbb [harci] szellem. E napon két óráig az időjárás jó volt, de azután szünetekkel jókora eső esett, és kevéssel 8 óra után özönvízszerűen ömleni kezdett, és így folytatódott kora reggelig. Azon kevesek egyike voltam, akiknek nem kellett kint aludniuk, mivel egy fekhelyet kaptam egyik hajó fedélzetén. Éjszakáig partra szállítottunk 23700 embert és 19 ágyút lovaikkal stb,-vel. A franciák ugyaneddig azt mondják 22000 gyalogost és 53 ágyút (de a hozzá tartozó lovak nélkül) tettek partra.   
Sajnálattal mondom, hogy a kolera még mindig a hadsereggel tart. Az út során körülbelül 70 halott gyalogost veszítettünk, és 200-an maradtak a fedélzeten rossz állapotban. A lovasságnál az arány nagyobb - 22 halott és 104 súlyos eset. A franciák sokkal súlyosabban szenvedtek, de ezen nem kell csodálkozni, mivel embereiket rettenetesen összezsúfolták a sorhajóik fedélzetén. A "Montebello"[37] és a "Ville de Paris"[38] egyaránt 1500 katonát hozott, a "Valmy"[39] úgy hallom (habár lehetetlennek hangzik) 2400 katonát, a "Henry Quatre"[40] szintén! A többi sorhajójuknál hasonló az arány. Nem csodálom, hogy 1100 emberrel kevesebbet fognak kiszállítani, mint amennyit felvettek Várnánál. Az éjszaka során jókora szél támadt közvetlenül a parton, amelynek következtében a hullámverés olyan nagy volt, hogy veszélyessé tette a lovasság vagy a tüzérség partra rakását másnap reggel, folyó hó 15-én. Dél körül azonban némileg csillapodott, és rögvest kihasználták, hogy a tüzérség és a lovasdandár maradéka partra szálljon, amit sikeresen keresztülvittek, habár néhány ló a tengerbe veszett, de azt gondolom elsősorban törzstisztekhez tartoztak. Éjszakára csaknem a teljes lovasság (1100 ló) kirakodott. Lord Raglan szállását a nap folyamán a kiszállóhelyhez közeli magaslaton ütötte fel. Tábora nagyon szerény eset, áll egy kicsi sátorból a maga számára, egy harang alakú sátorból az ellátmány, stb. számára, és egy harangsátor pedig egyfajta katonai irodaként működik. Személyes emberei mindegyikének van egy "kutyaketrec"-nek nevezett sátra, amelyek nagyjából akkorák, mint a kutyatartók ketrecei. Voila tout.[41] Ezzel szemben St. Arnaud marsallnál minden nagyszabású. Hálószobája egy nagy sátor, nappalija egy másik, étkezőként egy hatalmas algériai sátor szolgál, és mindenki a vezérkarából, személyzetéből - beosztásának megfelelően - jól el van látva. Ma adták ki a parancsot, hogy a hadsereg összes sátrát rakják partra. A hadbiztos tábornok - tatároktól vett információk alapján - abban a reményben él, hogy elegendő számú arabához jut a sátrak szállításához, de ha nem, akkor is megéri kirakni őket, hogy a két nap során, amíg itt vagyunk, az emberek mindenképpen menedék alatt legyenek." 

A franciák és angolok partraszállása a Kalamita-öbölnél
1854. szeptember 14-én
Félix-Joseph Barrias festménye (forrás: innen)


7. Richard Barnham[42] közlegény feljegyzése[43]

"Szeptember 3-án minden brit katona különböző hajók fedélzetén volt, amely elvitte őket a krími partokhoz Törökországból. A kihajózásra kitűzött időpontban az egész szövetséges flotta - amely körülbelül 300 hadihajót számlált - elhagyta a Balcsik-öblöt, a helyet, amelyet kijelöltek a hadosztályok gyülekeztetésére: elsőként a Könnyű hadosztály, amelyet az 1., a 2., a 3. és a 4. hadosztály követett sorrendben. És fennséges látvány volt nézni egyszerre ilyen mennyiségű hajót a mélység ölelésében, és mindegyik a kijelölt helyén, megrakva nyolcezer katonával a tengerészek és a hajók legénysége mellett. Hallottam, amint néhány a legöregebb tengerészek közül mondja, hogy ilyen hadsereg és flotta még sosem volt a vizeken (mondhatni) egyetlen parancsok keze alatt korábban. Míg a tengeren voltunk, semmi fontos nem történt az utazásunk során Várnától a krími partokig, amely [egyébként] 14 napig tartott. 
Szeptember 13-án este, e partok látótávolságába kerültünk. Ezután nekiálltunk felkészülni a partraszállásra. Következő reggel, 12 óra körül megkezdtük a kirakodást. Minden hajó partra tette a saját ezredét az erre a célra hozott csónakok segítségével. A fent megnevezett órában, a landolást végrehajtottuk, és arra számítottunk, hogy találkozunk az általunk még nem ismert ellenség meleg fogadtatásával. De ők tiszteletteljes távolságot tartottak tőlünk, és megengedték nekünk, hogy ellenállás nélkül a partjaikra lépjünk. Partraszállás után egy kisebb távolságra meneteltünk a tengerparttól, és minden hadosztály elhelyezkedett az éjszakára, majd őrjáratokat küldött ki, őrséget állított fel, és mindent megtett a biztonságára, amit a katonai tapasztalat megkövetelt. Mi gúlákba raktuk a fegyvereinket, felvettük az esőkabátjainkat[44] és felkészültünk rá, hogy olyan kényelembe tegyünk magunkat, amennyire csak a körülmények lehetővé tették. Levetettük magunkat a hideg földre és - miután olyan sokáig voltunk bezárva egy hajó fedélzetére - biztos lehetsz benne, hogy nemsokára már el is aludtunk. 
De mielőtt átadtam volna magamat az alvásnak, gondolataim hazavándoroltak, ahol mindenki aki számomra szeretett és kedves kényelmesen tölti az idejét, ágyban alszik családjától körülvéve, kivéve engem." 


Jegyzetek: 

[1] George Frederick "Fred" Dallas, a 46. gyalogezred alezredese a Krími-háború során, mely időszakból 137 levele maradt fenn. 
[2] Kiadva: Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 31-32 o.
[3] Sir George Cathcart (1794-1854) vezérőrnagy, a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka. Az Inkermani csatában életét veszíti.
[4] Az HMS Trafalgar elsőosztályú 120 ágyús sorhajó. A csatahajót 1841-ben bocsátották vízre. 
[5] Az HMS Himalaya csapatszállításra elrekvirált utasszálító gőzös volt, amelyet frissen, 1854 elején bocsátottak vízre Londonban. Érdekesség, hogy a később szénszállítónak átalakított hajót 1940-ben a Luftwaffe süllyesztette el!
[6] Az Aranygyapjúnak elnevezett szállítóhajót eredetileg ausztráliai szállításokra szánták, de a Krími-háború során csapatszállításokra használták fel. Új hajó volt, 1854 februárjában került vízre.
[7] HMS Harbinger (1846), azaz Hírnök nevű csapatszállító a Royal Navy szolgálatában. 1855-ben Balaklavánál többször is károkat szenved.
[8] Az eredetiben mindenhol Eupatoria, a város görög nevén. 
[9] Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 32-33.o.
[10] Kétkerekű török taliga.
[11] Armand-Jacques Leroy de Saint-Arnaud (1798-1854) Franciaország marsallja. A francia "Keleti hadsereg" főparancsnoka. Alig két héttel a partraszállás után valószínűleg gyomorrákban meghalt. 
[12] Frederick Robinson (1826-1901) orvos, sebész. 1854-ben a Skót Lövész Gárda (Scots Fusilier Guards) segédsebésze. 
[13] Robinson, Frederick: Diary of the Crimean War. London, 1856. 147-150.o.
[14] Az HMS Kangaroo egy 1852-ben átadott 483 tonnás brigg volt 12 ágyúval.  
[15] Az erediben: Men-of-war.
[16] Az HMS Caradoc egy pici brit ágyúnaszád volt, amelyet 1847-ben állítottak szolgálatba. 
[17] Mások is megjegyezték, hogy a franciák az első percektől fosztogatni kezdték a környéket. Nyilván az említett nyájat is elhajtották valamelyik tatár faluból a sereg élelmezésére.
[18] A zuávok francia szolglatban álló észak-afrikai könnyűgyalogosok voltak, akik igen jó hírnévnek örvendtek a Krími-háború után, olyannyira, hogy még az amerikai polgárháborúban is alakultak zuáv alakulatok (természetesen nem arabokból, hanem helyiekből). 
[19] Russian War 1854. Baltic and Black Sea Official Correspondence. Ed.: Bonner-Smith. London, 1963. 309-310.o. 
[20] A brit jelentéseket hajón vitték el Havasalföldre, majd Bukaresten és Brassón át jutottak el Bécsbe. Bécsből Londonba már volt távíróvonal 1854-ben, így a Habsburg fővárosból már azon továbbították.
[21] Az HMS Britannia, egy 1820-ban vízre bocsátott 120 ágyús első osztályú sorhajó volt, és ekkor Dundas zászlóshajójaként szolgált. 1854. november 14-én egy nagy vihar során partra szaladt és jelentős sérülést szenvedett, így visszatért Londonba, ahol kórházhajóvá alakították.
[22] Folyó és tengerparti település Szevasztopoltól északra 18 kilométerre. Az oroszok itt számítottak leginkább partraszállási kísérletre. De ez kacsának bizonyult... :P (Bocsánat, nem lehetett kihagyni!)
[23] Ez a három hadihajó lapátkerekes gőzfregatt volt, 16-20 löveggel, közte nagy kaliberű 68 fontos ágyúkkal. Közösen vettek részt a brit flotta első fekete-tengeri hadműveletében, Odessza 1854. április 22-i bombázásában
[24] Az HMS Vesuvius egy 1840-ben vízre bocsátott gőzmeghajtással is ellátott vitorlás szlúp volt, 6 löveggel.
[25] Kiadva: British Battles of the Crimean Wars 1854-1856. Barnsley: Pen & Sword, 2014. 47-48.o.
[26] A francia és brit erők két különböző helyen szálltak partra szeptember 13-14-én, s a britek szakasza egy régi erődítmény mellett feküdt, ezért így nevezték a jelentésben az öblöt.
[27] Henry Pelham-Clinton, Newcastle hercege (1811-1864), hadügyi államtitkár.
[28] Sir Edmund Lyons (1790-1858), a brit mediterrán flotta parancsnoka, a fekete-tengeri haditengerészeti műveletek irányítója Dundas (lásd lejjebb!) elbocsátása után.
[29] FitzRoy James Herny Somerset, Raglan bárója (1788-1855), brit altábornagy, a Krímre vezényelt brit erők főparancsnoka. 1815-ben Waterloo-nál elveszítette a jobb karját. 1855-ben Szevasztopol ostroma során vérhasban meghalt. 
[30] Somerset John Gough-Calthorpe (1831-1912) brit katona és politikus. 1854-baen Lord Raglan adjutánsaként szolgált a Krími háborúban századosi, majd őrnagyi rangban.
[31] Letters from Headquarters, Or Realities of the War in the Crimea. I. London, 1857. 140-145.o. - A mű névtelenül jelent meg 1857-ben két kötetben, legalább annyira tekinthető memoárnak, mint levélgyűjteménynek.
[32] Sir George Brown (1790-1865), az úgynevezett "Könnyű hadosztály" (Light Division) parancsnoka.
[33] Richard Airey (1803-1881), brit tábornok, dandárparancsnok.
[34] 7th Regiment of Foot (királyi muskétások, Royal Fusiliers). 
[35] James Whitley Deans Dundas (1785-1862) altengernagy. A Krími háború elején ő volt a brit flotta főparancsnoka a térségben. 1854 végén visszahívták (felfelé buktatták) a potensebbnek tartott Lyons érdekében.
[36] A királyi lövészek (King's Royal Rifle Corps, KRRC) 2. zászlóaljáról van szó.
[37] 1812-ben elkészült 120 ágyús francia sorhajó.
[38] A Montebello testvérhajója, 1854. október 17-én Szevasztopol lövetésekor súlyos sérüléseket szenvedett.
[39] A Valmy a francia haditengerészet akkori csúcshajója (1. osztályú sorhajó) volt, 5800 tonnás vízkiszorításával és 120 ágyújával. 1849-ben állították szolgálatba.
[40] A 100 ágyús sorhajót 1854. novemberében vihar süllyeszti el Szevasztopol előterében.  
[41] "Ez minden." - franciául. 
[42] Richard Barnham (1832-1919) 1854-ben közlegény a 38. (1. Staffordshire-i) gyalogezredben. Részt vett az Alma folyónál, Blaklavánál és az Inkermannál vívott csatákban, majd Szevasztopol ostromában is.  
[43] Passages on the Crimean War. The Journal of Private Richard Barnham. [s.l.]: Lundarien Press, 2015. 17-20.o.
[44] Az eredetiben: Waltch-coat, azaz csiklyás tengerész kabát.

2022. november 6., vasárnap

Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Kitaj vezér solymászni indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)

Épp egy türkökkel foglalkozó könyvet olvasgattam, amikor egy igencsak érdekes esetbe botlottam benne:
"On the 28th day of the 8th month (29 Sept. 696), the Kıtan successfully ambushed the Chinese troops and captured Zhang and Ma with flying ropes. The Huangzhang Valley was filled with the bodies of the Chinese soldiers and generals. Interestingly, the Kıtan soldiers found a Chinese government seal on the battle field and forged a document, urging the rest of the Chinese troops (the infantry) to march on as quickly as possible. After receiving the forged document, the Chinese infantry went on marching day and night. When they arrived in the Kıtan lands, both soldiers and horses were exhausted. The Kıtans successfully ambushed them and wiped out the whole Chinese army."[1]
Vagyis 696-ban a kínai uralom ellen fellázadt kitaj (avagy kitan) sereg legyőzte a Csang Hszüanjü és Ma Zsencsie kínai tábornokok által vezetett birodalmi hadsereget a Huangcsang-völgyben. Érdekesség, hogy a kínai hadvezéreket pányvával fogták el, melyek használatát Ammianus Marcellinus például a hunokkal kapcsolatban is megemlíti (XXXI. 2.). A győzelmet követően a kitajok megtalálták a kínai kormányzat hivatalos pecsétjét az ellenség táborában, amit aztán arra használtak fel, hogy a csatából kimaradó megmaradt kínai gyalogságot csapdába csalják egy hamis parancs elkészítésével. Bár kínaiul végképp nem tudok, de a google fordító a barátom, így visszakövettem az adatot az eredeti forrásig (a Cecse Tungcsienről van szó, a kínai források egyébként elképesztőek...), és úgy értelmeztem és következtettem, hogy a kitajok az elfogott tábornokok kierőszakolt aláírásával és a pecsét segítségével olyan üzenetet küldtek a másik haderőnek, hogy az gyorsított menettel vonuljon a kitaj területre, mivel a lovasság már győzött a kitajok felett és támogatás kell. A győzelemben érdemeket szerezni akaró kínai gyalogság nagy ütemben előrenyomult, mire hamarosan kimerült, s ekkor lecsaptak rá a kitajok, és megsemmisítették.[2] 
Egy évvel később, 697-ben a türkök segítségével a kínaiak végül urrá lesznek a kitajok felkelésén, akik aztán a belső-ázsiai sztyeppe urai lettek 50 évre.[3] A türkök második birodalmát az ujgurok döntötték meg 745-ben, s uralmuk 840-ig tartott, mígnem a kirgizek felszámolták azt. Itt már jön egy magyar szál, ugyanis felvetődött, hogy Álmos apja, Ügyek - bár ezt így nem mondták ki - azonos lehet az ujgurok utolsó kagánjával, Üge-vel.[4] De a magyar szállal/érdekességgel később foglalkozunk.
A kitajok egyébként túlélték a türk alávetettséget, és a X-XI. században értek a csúcsra. A kitajok vezére, Apaoki nagykán (utólagos uralkodói nevén Liao Tajcu) 916-ban felvette a császári címet és az általa alapított Liao-dinasztia egy darabig Észak-Kínára is rátette a kezét. 1125-ben a szintén nomád dzsürcsik ugyan megdöntötték a kitajok császárságát, de egyik hercegük nyugatra menekült és Turkesztánban létrehozta a karakitaj államot. 

Kitaj vezér hadba indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)
A két kép egymás után megtekintve egyben erős figyelmeztetés arra nézve, miért nem szabad hadi öltözéket vadászjelentekről rekonstruálni...

Mind a dzsürcsik császárságát (Csin-dinasztia), mind a Karakitaj birodalmat végül a mongolok söpörték el a XIII. században. És máris elérkeztünk a bejegyzés elején említett kitaj hadicselhez. Azt olvasva ugyanis azonnal két eset ugrott be a magyar történelemből, amelyek során egyszer elszenvedői, egyszer meg kitervelői voltunk egy-egy megdöbbentően hasonló esetnek. A nomád harcászatnak mindig eleme volt a cselvetés és a ravaszság, ezt jól ismerjük az ókori és középkori leírásokból egyaránt. 
Úgy látszik, hogy a mongolok kitanulták (hahaha) a trükköt a kitanoktól, vagy olvasták valami történeti feljegyzésből (avagy, csak a hasonló helyzet hasonló megoldást szült). Nézzük ugyanis, mit ír Rogerius mester a Muhi csatát követő eseményekről! 
"31. Hogyan osztották fel a tatárok a győzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött győzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál – akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől – és már biztosak voltak az ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el. [...] És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről."[5]
A mongolok által alkalmazott megtévesztés szinte szóról-szóra megegyezik a kitajokéval, habár ott a kínai sereg fennmaradó részét csalták csapdába, míg itt egy további magyar haderő összegyűjtését igyekeztek meggátolni, illetve a lakosság elmenekülését lakóhelyeikről. Bár van olyan mű, amely ennek a hamis levélnek a kitalálóját a tatár kán angol tolmácsának teszi meg,[6] ehhez nem kellett nyugat európai tudás, az eurázsiai sztyeppéken ismert hadi trükk lehetett, mint a fentebbi példa is bizonyítja. Világos, hogy mind a kitajok, mind a mongolok tudatában voltak a kínai császári illetve a magyar királyi pecsét jelentőségének, s kihasználták a saját javukra annak hatalmát. Valószínűleg hasonló történt a német-római császár 1051-es hasjárata kapcsán, ahol a szintén a sztyeppéről érkező Árpádok használták ki a hamis parancs nyújtotta lehetőséget. Így ír a XIV. századi krónikakompozíció az esetről:
"Ugyanezen okból a következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett. Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz [epistolam ad Herricus], tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói [latrunculis] elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel [hospitem]; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: "Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat [destructis navibus], amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban." Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos éhínségre jutott."[7]
Mongol lovasság harca a XIV. századi iráni Diez-albumok egyik lapján
(forrás: innen)

A helyzet tehát eléggé hasonló a korábbi kitaj és mongol esetekhez - bár időrendben a kettő között helyezkedik el -, és kétségtelen, itt nem elfogott uralkodói pecsételő, hanem egy levél a hadicsel alapja. Minden bizonnyal egy császári pecséttel lepecsételt levél az, amit aztán meghamisítottak András király emberei. A Gebhardhoz küldött magyar "ügynök" szerepe is érdekes, minden bizonnyal egy Magyarországra áttelepült német hospes (jövevény, vendég) lehetett, aki hitelesen alakíthatta a császár küldöttjét. A csel itt is bevált, jelezve, hogy a hamis parancsok kiadása az ellenség felé a hadművészetben nagyon hatékonyan zavarja meg a hadseregének működését. A kínai hadművészet filozófiáját ezzel kapcsolatban - személyes kedvencem - Szun-Ce így foglalta össze:

"A háború mindig a csalás útját járja. így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk (az ellenséget), sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); ha dühös vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha (egységei) szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre (csapatainkat), amikor (az ellenség) éppenséggel nem várja. [...] 

...aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye."[8]

Güjük mongol nagykán pecsétnyoma. Figyelemre méltó, hogy a magyar bélyeg szó maga is török eredetű! (forrás: innen)

Megfontolandó bölcsesség lenne a modern hadviselésben is... Érdekes, hogy mind a kitaj, mind a mongol, mind a korai Árpád-kor hadművészete az eurázsiai sztyeppe világából táplálkozott, s hasonlóan járt el. Mindegyikre lehetne példákat hozni bőven a magyar hadtörténelemből is. Az természetesen nem vehető komolyan, hogy 1051-re a magyarok "elfelejtettek" minden sztyeppei elemet a hadviselésről, hiszen I. András édesapja a még "pogány" herceg volt, Vazul. Ahogy azt is tudjuk, hogy a könnyűlovasság sem tűnt el a hadviselésünkből, ahogy korábban vélték, még ha a XI-XII. századra kevés ilyen utalás is van a forrásokban (mivel a forrás is kevés). A magyar hadművészet egyszerűen átvett hasznosnak vélt nyugati (és akár bizánci) elemeket, és beépítette a sajátjába. Például a magyar király ellentétben a nyugati mintákkal, rendszerint nem harcolt az első sorba, hanem sztyeppei vezérként egy központi helyről vezényelte az ütközetet.[9]   
Nyilván ezek maga után vonták, hogy a saját hivatalos irataikat/parancsaikat ugyanezen népek igyekeztek biztonságossá tenni hasonló esetek megelőzése érdekében. Talán ezzel függ össze az is részben - persze az egyszerűbb ügyintézés mellett -, hogy a mongolok rendkívüli egyszerűen, ám ésszeszűen oldották meg a pecsétek kérdését a birodalmukban/birodalmaikban. Dzsingisz kán fiának, Tolujnak leszármazotta, a hetedik ilkhán, Gázán kán (1295-1304) precízen szabályozta, ki milyen ügyben milyen színű és nagyságú pecsétet használhat.[10] De korábbról is jól tudjuk, hogy a kánok pecsétjeinek milyen ereje volt a birodalomban. 
A magyar király pecsétjeinek szintén nagy fontossága volt, bár inkább a birtokadományozások kapcsán, és pecsétjeik Szent Istvántól - előtte meg nincs adat - nyugati mintát követtek. Ettől függetlenül a pecsételők elveszhettek. Mivel az oklevélkiadás a hadjáratok során sem szünetelt, előfordulhatott, hogy vereség esetén a pecsét az ellenség kezébe kerül. Ilyen történt 1330-ban Károly Róbert Basarab havasalföldi  vajda elleni hadjárata során, amely esetet a XIV. századi krónikakompozíció így mesél el: 
"Nagy vereség lőn ott, mérhetetlen sokan estek el a vitézek, főemberek és nemesek pénteken, Szent Márton ünnepe előtt való napon és rá következő hétfőn. Ott esett el három prépost, András mester, a fehérvári egyház prépostja, e nagyon tisztelendő férfiú, a királyi fölség alkancellárja - odaveszett a királyi pecséttel együtt [cum sigillo regis periit]; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós prépost az erdélyi Fehérvárról; továbbá András sárosi plébános meg a prédikátor-rendbeli Péter fráter, a tisztes férfiú - mind kiitták a kegyetlen halál poharát, minthogy nyomorultul sújtották őket főbe."[11]
Ez az elveszett pecsét konkrétan Károly Róbert király úgynevezett második kettős pecsétje volt, amelyet 1323 óta használtak. Ilyen esetben azokat az okleveleket, amelyek ezzel a pecséttel hitelesítettek korábban, át kellett pecsételni az újjal megerősítésül.[12] Ez fontos óvintézkedés volt, hiszen az elveszett pecsét rossz kezekbe kerülhetett, és fel lehetett használni hamisításra![13] 

Basarab vajda legyőzi Károly Róbert seregét a Kárpátokban
(forrás: innen)

Hasonló csúfság esett meg fiával is, I. (Nagy) Lajos királyunkkal, aki 1363-as boszniai hadjárata során veszítette el pecsétjét, igaz egészen más okokból.[14] Ebben az esetben a királyi pecsétet Miklós esztergomi érsek és kancellár sátrából szolgái kiloták, majd a pecsétnyomót eladták Besztercén, ahol összetörve később előkerült. Ez persze már csak mellékvágánya az eredeti témánknak. 

Károly Róbert király kettős pecsétje
(forrás: innen)

Visszatérve a kitaj-mongol-magyar esetekre szerintem érdekes az esetek hasonlósága, bár természetesen ez nem jelenti, hogy egymástól lesték el a trükköt ezek a népek. Ez egyszerűen a sztyeppei hadviselésől, sőt általában véve a hadviselés jellegzetességeiből fakad. Ázsiában még sokáig éltek a cselvetések ezen fajtájával. A brit szempontból tragikusan végződő Első afgán háború során a britek szintén feljegyezték, hogy hamis levelekkel igyekeztek becsapni őket az afgánok.[16] 


Jegyzetek:

[1] Hao, Chen: A History of the Second Türk Empire (ca. 682-745 AD). Leiden-Boston: Brill, 2021. 50.o. 
[2] Cecse Tungcsien (magyarul kb.: A kormányzást segítő átfogó tükör), 205. 6505-6506. Online: http://www.guoxue.com/shibu/zztj/content/zztj_205.htm Letöltve: 2022. október 14. A Cecse Tungcsien a XI. században az Északi Szung dinasztia alatt megjelent 294 tekercsből álló hatalmas történeti mű. Később rájöttem, hogy az esetet leírja egy másik mű is: Skaff, Jonathan Karam: Sui-Tang China and Its Turko-Mongol Neighbors. Oxford, 2012. 131.o. Ez megerősítette, hogy jól értelmeztem a forrást tartalmilag.
[3] A kitajokról magyarul: Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest: Balassi, 2003. 98-101.o. és Ligeti Lajos: A kitaj nép és nyelv. In: Magyar Nyelv, 1927. 293-310.o.
[4] B. Szabó János - Sudár Balázs: Vgec-ügyek - Egy elfeledett ősapa. In: Hadak útján XXIV. 2. kötet. Budapest-Esztergom, 2017. 223-231.o. 
[5] Kiadva latinul: SRH II. 573-574.o.  Magyar fordítás online: http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=194_215_Rogerius Letöltve: 2022. október 14.
[6] Gabriel Rónya: Egy angol Batu kán udvarában. Budapest: Kossuth, 2014 Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/batu-kan.pdf Letöltve: 2022. október 14. 
[7] SRH I. 346-351. A fordítás innen: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm Letöltve: 2022. november 5.
[8] Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/hadviseles.html Letöltve: 2022. november 5. Arról, hogy volt/van-e önálló kínai hadművészet: Salát Gergely: A háború kínai útja. In: Rubicon, 2022. 7-8. sz. 32-45.o.
[9] Ezekre B. Szabó János köteteiben számos példa olvasható. Most csak egy kötetét emelném ki, amelyet a középkori magyar királyok könnyűlovasságáról írt: B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X-XVI. század. Máriasbesnyő: Attraktor, 2017
[10] Rashiduddun Fazullah's Jami'u'tawarikh: Compendium of Chronicles. I-III. Harvard, 1998. vol. II. 726.o.  
[11] Képes krónika. Budapest, 1993. A részlet fordítója Geréb László. Online: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm#104 Letöltve: 2022. október 14. A XIV. századi krónikakompozíció ezen részlete kritikai kiadásban: Scriptores Rerum Hungaricarum I. Budapest: Nap Kiadó 1999. 499.o. Az estet az oklevelink megerősítik, mint például DL-DF 2269 
[12] Például: DL-DF 5023
[13] Erről olvasmány: Grünn Albert: I. Lajos megerősítő záradéka. In? Turul, 1901. 1. sz. 27-37.o.
[14] Az esetet sok megerősített oklevél elmeséli, például: DL-DF 5023, 5211, 24798, stb.
[15] Adams, Davenport W. H.: England at War. vol. II. London, 1886. 50.o.

A kínai nevek átírásához ezt a gyakorlatot alkalmaztam.