Cikkelemzés - adalékok az 1241-es mongol haderő létszámához

Ma egy cikket fogunk elemezni, mely az 1241-ben hazánkra támadó mongol haderő létszámát kísérli meg felmérni. Saját megjegyzéseim Carl Sverdrup gondolatfolyamához dőlt betűkkel olvashatók.

Sverdrup, Carl: Numbers in mongol warfare. In: Journal of Medieval Military History VIII. Boydell, 2010. p. 109-117

Sverdrup a mongol hadsereg létszámát kutatja hiperkritikus forráselemzéssel. Azt állítja, hogy a Mohi csatában részt vevő két fél haderejét túlzás 50 ezer fő fölé tenni, hiszen a két legerősebb európai hatalom, a Francia királyság és a Német-római birodalom csak 2000 lovagot és összesen 10 ezer embert tudott kiállítani 1214-ben a Bouvines-i csatában,[i] míg Anglia Skócia 1300. évi inváziójánál csak 700 lovag volt jelen meglehetősen hihető és hiteles források szerint. Az 1300-as skóciai betörésre I. Edward 16 ezer gyalogost akart összegyűjteni, de csak 9 ezret sikerült és a létszámuk hamar 6 ezer alá esett[ii]. Sverdrup valószínűtlennek tartja, hogy Magyarország mezei hadserege sokszor nagyobb lenne, mint Franciaország, Németország vagy Anglia mezei hadserege. Sverdrup ezt is amelletti érvnek tekinti (mivel a magyar és a mongol sereget nagyjából egyforma erejűnek gondolja minden szakértő), hogy a mongol mezei hadsereg jóval kisebb létszámú lehetett, mint az általában állítják.[iii] Saját véleményünk szerint ez a logika nem tekinthető helyesnek, mivel a magyarországi társadalom egészen más jellegű volt, mint a feudális francia vagy angol. Minden középkori forrás egyetért abban, hogy a Magyar Királyság katonai ereje igen jelentős volt, az meg nem tekinthető érvnek, hogy ha a franciák nem tudtak ennyi embert kiállítani, akkor a magyarok sem.

A mongol hadsereg létszámát David Morgan (Morgan: The Mongols, Oxford, 1986.86.p.) és John Masson Smith próbálta meghatározni. Morgan nem fogadta el az 1220-ban Khorezm ellen vonuló sereg krónikások által adott 800 ezer fős létszámát, teljes joggal. Logisztikai számítások miatt ezt valószínűtlennek tartotta. Smith ellenben hitelesnek tartotta a magas számokat (Morgan Smith: Mongol manpower and the Persian population. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient. 18 (1975), 272. p.). Utóbbit követve sokan elfogadták a nagy mongol hadseregszámokat, például Denis Sinor 400 ezerre tette a Khorezm elleni haderőt (Sinor: The Mongols in the West. In: Journal of Asian History, 33.). Ugyanő tanulmányában a közép-Európára törő mongol haderő összlétszámát 105-150 ezerre tette, melyből a központi Magyarországra vonuló főerő 65 ezer lehetett.

Európai kutatók alig foglalkoztak a mongolok Kína elleni hadjárataival. Desmond Martin az egyik ilyen. Ő 110 ezerre teszi az első 1211-es invázió létszámát és 300 ezerre a kínai Jin hadseregét (nem harcoló alakulatokkal együtt). Az 1220-as hadjáratnál Martin 150 ezerre saccolja a mongol és 400 ezerre a khorezmi haderőt (Martin: The Rise of Chingis Khan and his Conquest of North China. (Baltimore, 1950) 11-47.o).

Sverdrup ezután a történeti áttekintés után kezdi meg saját okoskodását: A mongol hadseregről két közel egykorú jó forrásunk van szerinte. A mongolok titkos története 105 ezerben adja meg Dzsingisz kán haderejét 1206-ban. Rashid al-Din 129 ezernek mondja a mongol haderőt 1227-ben. Rashid adatából, ha kivonjuk az 1206 után szervezett egységeket, akkor 102 ezret kapunk, ami csaknem azonos a Titkos történetben szereplő adattal. Sverdrup erre alapozva a mongol haderő létszámát 1206 és 1227 között gyakorlatilag konstansnak veszi.

Finoman szólva hihetetlennek találom, hiszen közismerten besorozták a legyőzött ellenséges katonákat, akiket aztán az első sorban vetettek be.

Sverdrup folytatja: Muqali (Dzsingisz alvezére) alatt 20 ezer mongol szolgált Kínában 1217 után. Ha a teljes haderőből levonjuk ezt, a Mongóliában hátrahagyott 9 ezret, valamint a 3 ezer Koreába betörő mongolt, akkor Dzsingisz 1219-ben mintegy 75 ezer fővel vonulhatott Khorezm ellen.[iv]

Hogy 1219-ben miért a 105 ezerrel és miért nem a Rashid-féle 129 ezerrel számol inkább, azt sejteni sem lehet. A mongol haderő 1219-ben már nagyobb kellett legyen mint 1206-ban… A szerző szerint az Altajtól nyugatra levő törzsecskék csak néhány száz fős haderőkkel rendelkezhettek, így azok meghódítása alig jelentett erőgyarapodást Dzsingisznek.

A mongol hadsereg alapegysége az 1000 fős mingghan volt. Ez valószínűleg csak névleges szám volt, ténylegesen hadjáratok alkalmával ennek 70-78% lehetett a tényleges létszám. Ez aztán a hadjárat távolságának és hosszának arányában csökkent. A mongol hadsereg egyébként is sok kikülönített egységet alkalmazott, sőt, a lovak és a málha őrzésére is nagy őrséget szoktak hátrahagyni, így a csatákban ténylegesen részt vevők száma tovább csökkent. Példaként az 1232 januárjában kínaiak ellen vívott ütközetben a 30 ezres mongol haderő (Toli és Szübetej) a málha védelmére hagyta a sereg harmadát. A mongol hadsereg rendszerint hátrahagyta csata előtt a málháját, biztonságos távolságban az ellenségtől. Ebből az következik (Sverdrup szerint), hogy Dzsingisz kán 75 ezres Khorezm ellen vonuló serege ténylegesen csak 35-40 ezer lehetett.

Kérdés, miért gondolja, hogy ez százalékosan aránylik? Elvégre 10 ezer fős őrség egy nagyobb hadsereg esetén is elég lehet a málha védelmére, másfelől a 75 ezer kétharmada még mindig 50 ezer lenne és nem 35-40 ezer!?[v]

Khorezm ellen 4 oszlopban indult meg a támadás 1219 végén. Dzsocsi, Dzsingisz legidősebb fia a Jaxartész mentén haladt előre, második és harmadik fia Ögödej és Csagatáj megkezdte Otrar ostromát. A kortárs muszlim krónikák a mongol hadsereget 600-700 ezerre, II. Mohamed khorezmi sahét pedig 400 ezerre teszik. Sverdrup szerint tehát nagyjából tízszer többre teszik, mint valójában, úgyhogy a hvárezmieket 40 ezerre becsülhetjük. Abban minden forrás egyetért, hogy a mongol hadsereg jelentős túlerőben volt.[vi] A muszlim források a mongol haderőt gyakran tumen-ekben adják meg, melyeket 10 ezernek vesznek. A tumen nagyobb katonai egység a mongoloknál, néhány mingghanból áll, de aligha tízből (egyik lábjegyzet szerint 3-7 ezernek írják a jüan kori Kínában). A kínaiban a 10 ezer egyszerűen „sokat” jelent.

Ez úgy tűnik Sverdrup szemében komoly érv… mint mikor a középkori krónikásoknál is azt írják, hogy a 100 ezer egyszerűen annyit jelent, hogy nagy hadsereg.

Kevéssé világos, hogy Dzsingisz kán az alvezéreit hány mingghannal különítette ki, ő maga általában 2-4 mingghant vitt magával – mondja a szerző. Toqachart 2 mingghannal küldte 1211-ben az Altaj hegységbe (úgy látszik elfelejti, hogy ide ennyi is elég kellett legyen, hisz korábban ő maga mondta, hogy az altaji törzsek milyen kicsik), Alaq pedig hárommal rendelkezett 1220-ban. Dzsocsi 3-mal rendelkezett 1215-ben saját gárdája mellett, míg 1220-ban Szübetej, Chepe és Toqachar 10-zel összesen.[vii]

Mikor Dzsingisz kán Jelal al-Din ellen vonult 1221 második felében, hadserege névlegesen 50 ezer fős lehetett (Szübetejt 10 ezerrel Perzsiába nyomult, Dzsocsi északra lett kikülönítve és maradtak hátra csapatok Transzoxiánában). A szerző szerint az Indusnál vívott csatában Dzsingisz kán 25 ezer emberrel diszponálhatott. Jelal al-Din talán 3000 lovassal rendelkezhetett, melynek magját 700 fős testőrsége adta. Nem lehetett reménye a győzelemre.

Személy szerint elképzelni sem tudom, hogy a hatalmas Khorezmi birodalmoról Sverdrup miként képzeli, hogy egy sorsdöntő csatát vív 3000 fővel!

1227-ben Batu (aki apja Dzsocsi halála után megörökölte helyét) 4000 emberével az Aral-tó közelében táborozott, plusz a helyben besorozott erőkkel (talán 6000). 1232-ben megtámadta Volgai Bulgáriát, de meghódításához nem volt elég ereje. Ögödejhez küldött segítségért. Ő elküldte Szübetejt, hat Dzsingisz-unokát és Kolgant, Dzsingisz fiát. Kolgan 10-16 ezer fős gárda haderővel vonult, Szübetej pedig kiválasztott 17 ezer egyéb katonát. Batu haderejével együtt az egész nyugati haderő mintegy 37-43 ezer lehetett Sverdrup szerint. Szübetej gyors győzelmet aratott 1237-ben a bulgárok felett, akiknek lényegesen kevesebb lovasa lehetett. A mongolok Oroszországba három oszlopba törtek be. Bármelyik mongol oszlop önmagában is erősebb volt, mint bármelyik orosz állam. Jaroszlávnál két mongol oszlop szétzúzta a legnagyobb orosz hadsereget. Kolgant 1238 elején megölték a hadjárat során, két unoka: Güyük és Mengkü 1240-ben hazatért. Azt nem tudjuk, Kolgan egységeivel mi lett, de Güyük és Mengkü magával vitte a haderő egy részét. Toboroztak viszont a hadseregbe a meghódított törzsek és az oroszok közül.[viii]

Érdekes, hogy míg máshol konstansnak vette a mongol haderő létszámát, itt elfogadja, hogy történtek toborzások, mert Sverdrup szerint: „Ez magyarázhatja meg, hogy miért van Kolgannak 1227-ben 4000 embere, míg fia 1238-ban 6 ezret örököl meg tőle.”.

Összesen a szerző szerint Szöbetejnek és Batunak mintegy 40 ezer fő állt rendelkezésére, mikor betört közép-Európába 1241 tavaszán. Szerinte mintegy harmada maradt hátra a Dnyeper mentén őrizni a tartalék lovakat és a tábort. A mongolok öt oszlopban támadtak. Egy Lengyelország felé, amelyet a kortársak 10 ezer főre tesznek, valójában inkább egy tumen lehetett. A parancsnok Bajdar volt, akihez csatlakozott Orda saját családi csapataival.[ix] Ez kiegészítve oroszországi csapatokkal 3000 lehetett és nem 10 ezer. Ez a sereg legyőzte a lengyeleket Leignitznél. A modern történészek a lengyel erőket 2000 teszik (Jerzy Maro: Legnica 1241. Warsaw, 1996. 123-131. p.), mások 7-8 ezerre. A kisebbik szám reálisnak látszik a mongol sereg mellett. Sverdrup szerint mindkét oldalon 2-2 ezer fő harcolhatott… Ez az oszlop aztán csatlakozott a fő célpont, Magyarország elleni hadjárathoz.

Az öt mongol oszlopból három harcolt Muhinál a magyarok ellen 1241. április 11-én. A mongol erők névleges létszáma legalább 30 ezer fő volt. Sverdrup úgy számol, hogy a lengyelországi 1 tumen mellett Erdélybe 1-2 tumen-nyi erő tört be (47. lábjegyzet). A sereg magját Szübetej és Batu emberei adtáké s legalább 15 ezer fő volt ténylegesen a csatatéren.

Sverdrup szerint Magyarország elméletben képes volt nagy mezei lovasság kiállítására, de Béla király rossz viszonyban volt a lordjaival (érdekes tudtommal nagy számban ott voltak a hadseregben) és a kipcsakok (magyar néven kunként ismertek), akiket szövetségesként betelepített, feldühödtek rá vezérük megöletése miatt. A magyar hadsereg sokkal kisebb volt, mint amilyen lehetett volna.

Tudtommal ezt egy forrás sem állítja, sőt kifejezetten nagynak értékelik a magyar haderőt!

Sverdrup szerint a közel-kortárs forrás 10 ezer főre teszi a magyarok veszteségei (Hivatkozva a következő írásra: Gustav Strakosch-Grassmann: Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den Jahren 1241 und 1242. (Innsbruck, 1893) p.183. citálva: Epternacher Notiz).

Hogy miért éppen ezt a forrást fogadja el, ezt nem mondja… biztos szimpatikus volt a 10 ezer fő, vagy pusztán beleillett az elképzeléseibe.

Sverdrup szerint ez ugyan nem pontos szám (tovább csökkenti majd önkényesen), de a szerző bizonyára az egész sereget tette ennyire…

No comment. A forrás, amit citál azt írja, hogy 10 ezer magyar halt meg, erre megmagyarázza, hogy itt az egész magyar seregre gondolt.

Hoz más adatot is: Amikor Siban mongol vezér kikémlelte a magyar tábort néhány héttel a csata előtt (akkor még nyilván kisebb lehetett a magyar tábor, hiszen ismert a magyar hadtörténészek körében, hogy a magyar haderő az ellenség felé vonulva jelentősen növekedett a beérkező közelben lévő megyei csapatokkal), azt 40 csapatnyira/egységre tette (Rashid al-Dinra hivatkozva 2:474). Sverdrup úgy véli, hogy itt 40 bandériumra kell gondolni (ebben igaza lehet), melyek létszáma általában 50 és 400 közé tehető (Hivatkozva: Julius Bartl: Slovak History: Chronology & Lexicon. (Bratislava, 2002) p. 191). Átlagosan 250-nel számolva (miért is ne…) beszorozva pontosan 10 ezret ad. Sverdrup szerint a mongolok túlszárnyalták a magyarokat és ezzel egy időben frontálisan is támadást indítottak. A magyarok ezt követően visszavonultak a táborukba, ahol bekerítették őket, majd a mongolok már könnyen legyőzték őket.

A források a „könnyen”-t sem támasztják alá…Mellesleg itt logikusabb lett volna a következő gondolatmenet: a magyar összesített országos haderőt a hadtörténészek durván 50-60 ezerre szokták tenni. Ha a 72 megyéből 40 megyényi csapat ott volt, plusz a királyi, főúri és főpapi csapatok nagy része – és ezt minden forrás megerősíti -, akkor kiderül, hogy az összmagyar haderőnek több mint fele, sőt talán 2/3-a jelen volt! Ez pedig ebből adódóan akár 35 ezer fő is lehet!

Sverdrup szerint Dzsingisz és Szübetej nyugati hadjárata csak mellékvágánya volt a mongol törekvéseknek, hiszen a mongolok legfőbb erőfeszítése Kína elfoglalására (Xia, Jin és Song államok) történt. Ezen államok egyike sem rendelkezett annyi harcossal, mint a mongolok. Jin állam volt a három közül a legerősebb, amelyhez eredetileg Mandzsúria is hozzátartozott. Mandzsúria később a mongol hódítás után 20 ezer lovast adott a mongolok seregébe. Jin egy évvel a mongol támadás után vesztette el az ellenőrzést Mandzsúria felett, mikor a helyi Khitan urak fellázadtak ellene 1212-ben. Ennek következtében 1232-ben a Jin hadsereg már csak 20 ezer lovasból állt. A teljes mongol haderő támadásának (melyet már khitan és kínai csapatok is segítettek) elhárítása ezzel az erővel reménytelen volt. A Jin állam csak megerősített városaiban és fejlett haditechnikájában reménykedhetett. Sverdrup szerint Jin legjobb esélye az ellenállásra az első mongol támadáskor volt, 1211-ben, de a határt védő kisegítő erőket nem sikerült kiállítani. Mindhárom ebben az évben vívott ütközetben a Jin hadsereg jelentős túlerőben harcolt a mongolok ellen. Következő évben nagy Jin haderő indult a mongolok ellen, de csak 30-50 ezer főből állt (ezek kerekített számok) és csak részben alkotta lovasság. Dzsingisz kán teljes hadseregével támadt rá, amely névleg 90 ezernél is nagyobb volt, és teljes győzelmet aratott. Ha volt tényleg döntő csata Kínában, akkor ez az volt.

A mongolok tehát mind kwárezmiek, volgai bulgárok,  magyarok, de még a Jinek ellen is túlerőben voltak a fontos csatákban. Oroszország, Lengyelország és Magyarország (?! Érthetetlen, miért kerülünk ide, hisz a Magyar királyság Európa egyik legcentralizáltabb állam ekkor) könnyű célpontok voltak, mivel megosztottak és kevéssé centralizáltak voltak.

Összefoglalva nem a mongolok nagy száma, hanem ellenségeik kis ereje tette lehetővé a mongol sikereket. A korabeli krónikák rosszul tudták a nagy számokat, de azt jól, hogy a mongolok túlerőben voltak.

Sverdrup műve hasznos azon okból, hogy nagyon jó áttekintést ad a mongol hadsereg létszámának kutatásáról, ugyanakkor elméletét nem a források alapján alkotta meg, hanem elmélete alapján keresett forrásokat, így sokszor ellentmondásba kerül önmagával.

---

[i] Itt Verbruggen The Art of War in Western Europe during the Middle Age c. művére hivatkozik (367-373.o.).

[ii] A skót hadjárat létszámait innen szedi: Candy, Christopher: An Exercise in  Frustration: The Scottish Campaign of Edward I., 1300. Durham, 1999. 20.,26.,44.o.

[iii] 109.o.

[iv] 111.o.

[v] 111.o.

[vi] 113.o.

[vii] 113.o.

[viii] 114.o.

[ix] 115.o.

Könyvelemzés: Adam Lebor - Budapest protokoll

A történet

Hogy micsoda az a Budapest protokoll, amely a kötet címét adta? Nem fogják kitalálni! Ez bizony az a titkos projekt, amely Budapesten 1944-ben tervelődött ki svájci bankárok, náci katonák és német gyárosok által a Harmadik birodalom átmentésére. Ezek a látnokok, akik az interneten keresztül akarják manipulálni az embereket a demokrácia látszólagos fenntartásával, igazi zsenik. Biztos, hiszen 1944-ben kitervelni az internet (sic!) felhasználását, igencsak korszerű lett volna…

Szóval ez a titkos náci kapitalista csoport az EU-n keresztül akarja uralma alá vonni Európát, sőt az Eurót is ők találták ki. Ezt egy Magyarországon dolgozó újságírók csapata és szövetségeseik igyekeznek megakadályozni gigászi küzdelemben.

A regény egy történeti bevezetéssel indul, ahol főhősünk az újságíró Farkas Alex nagyapja Mihály zsidóként álnévvel bejáratos a nácik főhadiszállására, mikor éppen az ominózus tervet szövögetik 1944. november elején. Itt ennél a fejezetnél nézzünk pár Lebor állítást:

1. Szerinte a várost az oroszok már tüzérséggel bombázzák. Ez meglepő lenne, tekintetbe véve, hogy ekkor még éppen csak elérik Szolnokot (XI.4.) és lassan közelednek Budapest felé. Közismert, hogy a városba először majd csak december 24-én este, teljesen váratlanul és nyugatról hatolnak be az első szovjet felderítők. Sőt így ír: „Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján gránátoknak… Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost”[1]. A bekerítés még később következik be, a nagy szakértő Lebor ennek igazán utánajárhatott volna, a pesti belváros házról házra történő bevétele meg 1945. januárjában.

2. Érdemes ezt szó szerint idézni: „A németek számára a zsidók megölése üzlet volt. Magyar náci szövetségeseiknek, a nyilaskereszteseknek viszont olyan élvezet, ami egyre csak fokozódott, ahogy az oroszok folyamatosan előretörtek.”[2]

Hát hadd ne mondjam, milyen állítás ez… Eleve miért fokozná a gyilkosság örömét az, hogy közben elfoglalják az országát egy olyan szörnyállam csapatai, akik nem bántak túl kedvesen sem Magyarország értékeivel, sem a nőkkel? Egyébként egy SS tábornokkal azt is elmondatja, hogy szerinte mi magyarok vagyunk a hibásak azért, hogy a szovjeteket nem tudták megállítani, mert részegesek és zsidókat gyilkolnak ahelyett, hogy harcolnának a „keleti szektorban”… Egyébként is „Keleti szektor”? Túl sok amerikai filmet nézett. És ez még csak az első hét oldal!

Eleve német és svájci vezetők miért az ostromlott Budapesten tárgyalnának, mikor a birodalom nagy része még sok száz kilométerre a fronttól, Svájc meg semleges?

A szerzőnek meggyőződése, hogy Magyarországon mindent kenőpénzzel lehet elintézni – na jó, ez nagyjából stimmel - és minden ház ma is rendszerváltás előtti felszereléssel bír. Úgy látszik az országunkról szerzett ismeretei leginkább a budapesti éjszakai mulatók köré összpontosulnak.

Adam Lebor fejében úgy tűnik Magyarországon nagyjából húszan élnek, mert a történet szereplőit olyankor is összeköti valami múltbéli sérelem, amikor az teljesen indokolatlan. Például az egyik újságírónőnek, Natasának a testvérét (aki egyébként mostohatestvére, mert szülei örökbe fogadták és természetesen cigány) korábban autóval részegen elütötte a csúnya duplahun magyar miniszterelnök, de megúszta bárminemű felelőségre vonás nélkül. Néha én is szörnyűnek találom a magyar állapotokat, de azért azt elég nehéz elképzelnem, hogy egy ilyen ügyet úgy eltussoljanak, hogy ugyannak az újságírónak a munkatársa se tud róla… Hát mit csinált Natasa, nem akarta, hogy testvére meggyilkolója börtönbe kerüljön?

Minden tízedik oldalon megjegyzi, hogy ezt vagy azt az épületet is elvették az ominózus zsidó családtól, mivel az is az övék volt. Azt sosem jegyzi meg, hogy hány magyar családtól vettek el ugyanígy ingatlanokat, az úgy látszik nem érdekli… és Kassánál sem írja meg, hogy az meg a mienk volt.

Ugyanaz a kettős mérce libben elénk, ami olyannyira jellemző liberális-szocialista berkekben. A náci velejéig romlott, míg a „szovjetek…követtek el hibákat”[3]. Ha sok millió ember megölése, magyar szempontból pedig egy ország tönkretétele, szellemi megmételyezése, százezrek elüldözése és sokak meggyilkolása hibának minősül, akkor tényleg „hiba” volt. Egyébként is, ha egy zsidó tisztelheti a szovjeteket, amiért azok felszabadították a gettóból, akkor egy lett is tisztelheti Hitlert, amiért megszabadította 1941 nyarán Sztálintól?

A legszebb az, hogy amit mi itthon tapasztalunk, hogy külföldiek vásárolják fel az ország minden stratégiai ágazatát, ráfogja a „nácikra”. Például Hunfalvy privatizálja az állami magyar tévét a németeknek. Ilyeneket mifelénk nem a jobboldal szokott elkövetni…

Aztán ott a gyógyszergyári kísérlet a cigányok kiírtására  Czigex nevű gyógyszer által. Ezt miért próbálgatják ki közvetlenül a választás előtt? Hogy kiderüljön? Nem lett volna tisztább és logikusabb a győzelem után?

Vagy újabb logikai bukfenc: betörnek egy rendőrség által lepecsételt bűnügyi helyszínre a főhősök. Hogy ne vegyék észre, azt, hogy járt benn valaki, nyomtatnak egy ugyanolyan pecsétet, viszont benn feltörik az íróasztal fiókjait, sőt felveszik a telefont… Biztos nem tűnik fel, hogy jártak itt, de a pecsét az fontos… Mentségére szóljon, hogy ezt a hibát a szerző maga is észrevette, de ahelyett, hogy kihagyta volna, benne maradt, mondván a főhős hülye. Egyébként tényleg az, a végén a nagy leszámolás során ő kéri, hogy álcában bemehessen a nácik új gyűlésére, mint pincér, ahelyett, hogy beküldtek volna egy jól képzett titkosügynököt…[4]

A cigányokról alkotott idealizált kép köszönőviszonyban sincs a valósággal. Szerinte az újságírók a Kassa melleti kis cigánytelepen biztonságban vannak, mert oda nem mennek be rendőrök. Ez a biztonság? Inkább pont nem. Aztán leír egy fasiszta támadást a cigányház ellen: 12 éves kis „nácika” molotov-koktélt dobott rá, ám az a fémajtóról visszapattant (ezek a nácik még hülyék is) így ők égtek meg. Ja, a 12 éves korban elkövetett bűnözés szintén a szélsőjobbhoz köthető… Viszont azon mosolyog, hogy a cigány jogvédő 3 éve nem fizet autópálya-díjat. Ők bűnözhetnek, mert az menő.[5]

Aztán miért van az, hogy Lebor leírja, milyen szörnyű körülmények közt él a kisebbség Szlovákiában, majd a házigazda roma előhúz egy Johnny Walker Red Label Whiskeyt. Hát logikus ez???

Lehetne sorolni a kérdéseket:

-         Miért rejtegeti és másolja le több példányban nagyapja naplóját Alex, mikor nincs benne semmi?

-         Miért az a terrorszervezet neve, hogy Bevándorlók Felszabadítási Hadserege? Felszabadítani megszállt területeket szokás, ők mit szabadítanak fel?

-         Miért hívja a muszlim Alexhez beszélve mámzernek, azaz fattyúnak a magyarokat?

-         Miért írja azt Lebor, hogy a csendőrség nem elszámoltatható, félkatonai milícia?[6]

-         Miért írja fel a főszereplő az események átgondolása során a helyszínek közé Auschwitzot, amikor a könyvnek egy kis része sem játszódik ott?

-         Honnan tudtak a nácik 1944-ben arról, hogy majd az internet szerzi meg a világuralmat nekik? „A kibertér – a végső Lebensraum”[7]

-         Miért írja azt, hogy a Pannonia brigád a cigányokkal szemben a huszárruhát veszi fel egyenruhaként, mert az pszichológiai hatást fejt ki a cigányokra? Netán voltak cigány-huszár háborúk?

-         Miért gondolja, hogy a huszárruha fekete? Mert nem az.

-         Miért mosdatja a kommunista Lubbe-t a Reichstag felgyújtása alól, mikor a történészek zöme mára tényként kezeli?

-         Miért gondolja, hogy egy nacionalista magyar vezetés kiállítást szervezne Tisonak és Antonescunak?[8]

Egyébként Lebor minden történelmi szörnyűséget a nácikra ken: Boszniai háború[9], terrorizmus, infláció, a bankok hatalma, a kapitalizmus, a nacionalizmus, iraki háború[10], unsoweiter…

A karakterek

A karakterek szörnyűek. Minden pozitív szereplő külföldi, vagy zsidó, vagy cigány vagy leszbi, vagy muszlim. Magyar véletlen sem. A magyar szereplők nevei ilyenek: Alex, Kitti, Natasa (ő félszlovák és egyszer csak a történet közepétől a magyaroknak is szlovákul kezd el köszönni!?[11]).

Ezzel szemben a gonoszoknak olyan szép neve van, mint Hunfalvi Attila. Ja, minden ősmagyar és „hunkodás” egyenlő fasizmus! Szegény Hunfalvi Attila meg még ráadásul duplán hun…

Hun = fasiszta, falvi = vidéki paraszt, Attila = hun = fasiszta.

Egyébként még ő az a szereplő, akinek a karakterében van némi árnyalás, mert végül hősi halált hal a cigányság ügyéért. Bár ez a hősi halál az addig felépített jellemétől olyan idegen, mint beduinnál az esernyő.

Az egyetlen úgy-ahogy felépített antagonistáról a végén kiderül, hogy stróman, ellenben a főgonosszal nem találkozunk az utolsó 20 oldalig, ott is csak a neve szerepel szinte.

Lebor állítólag a kirekesztés és előítéletek ellen küzd, de maga is tele van velük:

Számára a németség már eleve bűn. Elvégre egyik pozitív hőse úgy beszél, hogy miként lehet egy német az EU pénzügyi vezetője!?[12] Majd mikor Szlovákiába rándulnak át oknyomozó riportereink, egy cigány asszony megjegyzi a főszereplőnek, hogy jól választott magának párt, mert az tud lovári nyelven. Ergo: aki tud cigányul: jó. Aki nem tud: rossz.[13]

Eleve minden negatív szereplő nem túl meglepő módon azon országokból kerül ki, akik a II. világháborúban Németországgal voltak. Az nyilván fel sem merült benne, hogy nem ok nélkül álltak ott. Biztos rasszizmusból.

Ráadásul ugyanarról a szereplőről képes összevissza beszélni. Farkas Miklós például az egyik oldalon leírja, hogy sohasem lépett be egy pártba sem, pár oldallal később, meg hogy ő volt a leghíresebb ellenzéki…[14]

Farkas Miklós identitásáról is támadhatnak kétségeink. Össze-vissza beszél: a „mi” nála hol a zsidókat, hol a magyarokat jelenti:

„Mit tettünk mi ezekkel a magyarokkal, amitől ennyire megutáltak minket?”, hiszen csupa jót tettek, nyilván nekik nem érte meg itt élni, csak jótékonykodtak. Majd jön egy sirám, hogy nem a németek a felelősek a magyar zsidók deportálásáért (dehogynem, ha nem szállnak meg minket, nem történik meg), hanem a magyarok. Utána viszont magyar lesz: „Még a románok is átálltak a másik oldalra. De mi nem. Nem, nekünk új kormányunk alakult az igazhitűekből, akik még a náciknál is rosszabbak: a nyilaskeresztesek, akik élvezetből gyilkolnak minket.”

Azon túl, hogy egy térkép alapján el lehet mondani, miért tudtak átállni a románok és mi miért nem, igazán tudhatná a Magyarország-szakértő, hogy a nyilas kormány nem úgy alakult, hanem a németek tukmálták a torkunkba Horthy sikertelen átállási kísérlete után. Egyébként is Farkas a naplójában ujjong az amerikai bombázásokat hallva, majd megfeddi a magyarokat, miért nem lázadnak fel, miért nem állnak ellen a németeknek! Ja, és ő miért nem? Leírja: „Élni akarok.”[15] Tehát más haljon meg, mentsen meg, de te nem kockáztatsz? Igazán következetes az író.

Egyáltalán miért jelent meg Magyarországon egy ilyen kötet? Ki volt a célközönség? Vagy a kiadó azt akarta elérni, hogy mi magyarok utáljuk meg magunkat? Minek, ezt tesszük évtizedek óta… Olyan propagandaszaga van, mintha az Antant franciaországi főparancsnoksága adta volna ki, 1915-ben. Egy valamire azért jó. Megtudjuk, hogy egyes nyugati liberálisok mit képzelnek rólunk. És ez elég lehangoló.

---

[1] Lebor: Budapest Protokoll. Bp.: Agave, 2010. 16-17.o.

[2] 12.o.

[3] 52.o.

[4] 252.o.

[5] 133-134.o.

[6] 111.o.

[7] 289.o.

[8] 241.o.

[9] 260-261.o.

[10] 293.o.

[11] 169.o.

[12] 53.o.

[13] 131.o.

[14] 32. ill.36. oldalak.

[15] 84.o.

Egy kis cikk kritika Géza fejedelemről és az Államalapításról.

Minthogy a nemzeti oldal (sőt az ellenfél baloldal) mindennemű sajtóját igyekszem figyelemmel kísérni amennyire időm engedi, a kurucinfon rábukkantam Marton Veronika írására, amely már ötödik folytatását éli, komoly sajnálatomra. Ilyen tömegesen nézett orgánumnak vigyáznia kellene mit ad ki a kezéből, de úgy tűnik véglegesen leteszik voksukat a keresztényellenes vonulat mellett, ami nem szerencsés. Főleg, hogy meglehetősen gyenge színvonalú és könnyen cáfolható állítások halmazából áll. Most csak a legutolsó részből szemezgetek:

„Adelhaiddal, Géza fejedelem második feleségével érkezett tízezer fegyveres lovag a pilisi királyi udvar közvetlen közelében telepíttetett le.”

Hát először is. Tízezer fegyveres lovag. Ad 1: Ebben a korban még nincs lovagság, a mai értelemben. Ha tízezer nehézpáncélos lovasra gondol a szerző, akkor pedig nem ártana elolvasnia néhány komoly hadtörténeti munkát, ugyanis ekkora haderő irdatlan nagy a korban. Én rendszerint túlzottnak tartom a nyugati hadtörténészek középkori hadsereglétszámokat csökkenteni akaró vágyát, de hogy 10 ezer lovas nem jöhetett be nyugatról Géza idején Magyarországra, afelől semmi kétségem. Először is forrás nem szól ilyen arányú bevándorlásról. Példákat is hoz a jövevényekről, a Képes krónika sorrendjében:

Kezdi Tata vitézzel, majd Megemlíti a Héder nem alapítóit Henriket és Wolfgert, akik szerinte: 300 lándzsás katonával érkeztek, de a szöveg valójában ez a képes krónikában: 300 páncélosnak való csataménnel (dextrarii) és 40 páncélos vitézzel (XL militibus). Szóval nem stimmel az állítás. Aztán mondja Vencellint, aki szerinte 40 fegyveressel érkezett, de itt összezavarta a dolgot a szerző, ami elég furcsa, hiszen a magyar fordításban is helyesen van[1], latinban meg egyáltalán nem keverhető. Vencellinnél a Képes krónika (és a XIV. századi krónikakompozíció többi verziója sem) nem ad meg létszámot, hogy hány harcossal jött.

 Felsorolja még Hontot és Pázmány lovagokat, majd Konrádot a Poth nemzetség ősét. Utóbbit már tévesen, hiszen világosan le van írva a krónikában, hogy nem Géza, hanem Salamon idején érkezett. Márton Veronika még rá is tesz egy lapáttal, odabiggyeszti, hogy: „és így tovább”. Pedig nincs tovább, a Képes krónika ennyi jövevény embert köt Géza fejedelemhez. Ez elég messze van a tízezertől…

Aztán az alapkérdés, Adelhaid, mint Géza második felesége. Különös a szerző felfogás abban is, hogy elfogadja, miszerint Adelhaid Géza felesége (a 2. felesége) volt, ugyanakkor Szent Istvánt természetesen Sarolt fiának tartja. Csakhogy a lengyel krónikák Adelhaidot Szent István anyjaként nevezik. Tehát vagy elfogadom, mindkettőt, vagy egyiket sem. Itt nincs helye ilyen öszvér álláspontnak. A magyar krónikák mindegyike Saroltot tartja Géza feleségének, annak halálakor és úgy gondolom, ezt jobban tudhatják a magyar (és nyugati) források, mint egy jóval későbbi lengyel krónika, amelyik azzal fényezi saját nemzetét, hogy egy szent király anyját adta. Bármennyire rossz kimondani, hiszen Kristó Gyula nem éppen a nemzeti történetírás atyja, de ezúttal neki kell igazat adnunk.

Mellesleg elképzelhetetlennek tartom, hogy Géza mellett a feleség beleszólhasson a politikába. Ehhez a nőknek a korban sem kellő képzettségük, sem kellő tudásuk, sem lehetőségük nem volt. Legjobb példa a Nagy Lajos királyunkat követő zűrzavar, amikor csakugyan nők kezébe került az ország irányítása. Ma is nevetséges lenne azt állítani, hogy Obama helyett a felesége irányítja „Amerikát” (az már egy másik kérdés, hogy Obama sem irányítja…).

István a törvényeit úgy adja ki, mint amiket megbeszélt „kormányával”, azaz amint ő hívja „szenátusával”[2]. De vajon kik voltak ebben? Nem tudjuk, de van néhány nevünk István udvartartásából: Buda, Sebes, Aba… Nem éppen német nevek, bár kétségtelenül lehettek benne azok is.

Nevetséges az az „érv”, hogy a magyar középkori krónikák mind Mária Terézia korában bukkantak elő, így tartalmuk módosított, sőt a császári udvarban írták azokat:

„A latin nyelvű krónikák mindegyike Mária Terézia korában került elő. Ez gyanakvásra ad okot. Talán valahol a bécsi császári levéltár zárolt zugában rejtezik a magyar ősgeszta. A krónikaírók abból meríthettek, s a mindenkori politikai kívánalomnak megfelelően csűrték-csavarták a magyar eseményeket. Nagy gondossággal bizonyos részeket kihagytak, bizonyos részeket beleírtak”

Ez azért talán feltűnt volna a szöveggel foglalkozó szakembereknek…

Először is nem Mária Terézia alatt „találódnak meg” a krónikáink. Igaz a nagyszerű Schwandtner ekkor adja ki őket nyomtatásban, sok olyan forrással együtt, amiket azóta sem olvashatunk sajnos magyarul, de még sokszor latinul sem. Túróczi krónikája például sosem veszett el. A Képes krónikáról tudjuk, hogy már korábban is megvolt Bécsben. Az igazi rejtély sokkal inkább Anonymus írása, de ő nem ejt szót közvetlenül az államalapítás koráról gyakorlatilag és a ránk maradt írás nem az eredeti. De ismételjük a legfőbb érvet: semmi okunk sincs azt hinni, hogy a krónikák szövegét manipulálták a kora újkorban. Nem téptek ki belőle lapokat, az írás korhű, a lapok anyaga szintén, XVIII. Századnál korábbi bejegyzések vannak az oldalakon…

Csak azért, mert Mária Terézia idején kerül valami elő, az nem teszi gyanússá. Ez nagyjából olyan, mintha azért, mert Gyurcsány „uralkodása” idején kerül elő egy középkori falszakasz Budán, azt mondanánk rá, hogy hamis.

Egyébként nem értem Géza mosdatását sem. Miért ne lehetett volna Géza kegyetlen és zsarnoki? Sőt abban a helyzetben, amiben volt, az is kellett legyen. A nyugati hadjáratok lezárultak, egyértelmű lett 955 után, hogy az ország védelembe szorul egy erősödő birodalom szomszédságában. És akkor délen erősödik Bizánc. Két ilyen szuperhatalom között egységesnek kellett lennünk. Mégsem tarthatott felolvasásokat babazsúrokon, ha egyes országrészek nem akartak engedelmeskedni. Az országon belül rendnek kellett lenni. Én nem tudnék a történelemből egy „demokratikus” lovasnomád államot sem, márpedig a magyar fejedelmek hatalma a szakrális szkíta világból fakad. Hát Dzsingisz kán minden zsenialitása és nagysága mellett nem volt kegyetlen? Ettől még a mongolok büszkék rá és teljes joggal. Ahogy Napóleonra a franciák és Kinizsire mi. Kinizsi sem ment szomszédba egy kis mészárlásért, ha az ország érdeke megkívánta. Török rabokat nyúzatott meg, hogy ne legyen merszük új támadásra. És jól tette. A középkor nem tűrte meg a habozást és a hezitálást.

Marton ezután egy teljesen fiktív, általa kitalált „gyepűnkénti” (eleve mintha valami szervezeti egységnek venné a szerző és nem egy védelmi zónának…) felkelést vizionál Géza ténykedése ellen, holott ilyenről nincs tudomásunk. Ezután vesz egy idézetet Horváth Mihálytól, hogy István a pápának mindenben alárendelte magát. Horváth kiváló történész volt, de pontosan tudjuk, hogy ez az állítása nem igaz, hiszen a magyar királyok évszázadokon át éltek olyan jogokkal, amelyek a pápa szerint őket illették. Mátyás király egy levelében még ki is oktatja a pápát, hogy nem merészelje egy hívének adni az egyik tisztséget Magyarországon, mert ő oda már mást nevezett ki az ország évszázados jogainak megfelelően. A Magyar királyságban (sőt főkirályságban, hiszen archiregnum!) az volt a kivétel, amikor a pápa nevezte ki a püspököket.

A Koppány felkelés tálalásában is akadnak gondok. Egyfelől, Koppány alatt nem a dunántúli nép és nemzet ragadott lándzsát István ellen, hanem ahogy az általa is idézett alapítólevél írja: Somogy megye. Nem több, nem kevesebb. Szabadságharcnak nevezni ezt, végképp badarság. Saját maga ellen a nemzet nem szokott szabadságharcot indítani. Ezt követően a szerző saját magát idézi annak alátámasztására, hogy jogos volt ez a harc…

Holott ez egy trónért folytatott küzdelem volt, ahogy majd később Béla és András, Salamon és Géza és még jó pár esetben a magyar történelemben. Bár az kétségtelen, hogy a Pannonhalmi alapítólevél a Koppány-felkelést (ha ugyan azt) mint németek és magyarok között vívott csatát említi. Abban igaza van a szerzőnek, hogy Koppány Árpádokhoz való rokonsági foka nem megoldott, ennélfogva nem tudjuk követeléseinek jogosságát. Az viszont tény, hogy Géza Taksony fia volt, tehát nem először fordulna elő Istvánnal, hogy egy Árpád-házi uralkodót a fia kövessen.

Mellesleg a szerinte ezt követő belső István-i leszámolás sem stimmel: először is a történészek véleménye szerint a Gyula-Ajtony-Koppány csoport megsemmisítése több évtized volt. Másfelől Ajtony nem is volt magyar, ahogy azt Anonymus egyértelműen leírja,[3] Keánról nem is beszélve.

Siralmas, hogy egy nagy magyar történelmi személyiséget egy állítólag nemzeti portálon így gyalázhatnak és gyengének, külföldiek kiszolgálójának és felesége bábjának mutassanak be, minden ok nélkül. Inkább Géza és István nagyságát kellene emlegetniük, hogy lám, kompromisszumokkal, de képesek voltak egy olyan államot létrehozni, amely később gyakran tette Bécs környékét lángok martalékává, ha sérelem érte. Többek között Varga Tibor állítását citálom, amit előadásain rendszerint elmond és azonnal szertefoszlatja azt az állítást, hogy nyugatbarát áruló lenne: "Szeretnék én egy olyan mai politikust, aki úgy szolgálja ki a nyugatot, hogy tönkreveri őket és bekeríti a hadseregüket Bécsnél". Mert hát, István ezt tette a németekkel 1030-ban...

Az az álláspont, hogy valaki keresztényként nem lehet elég magyar, siralmas méretekben öntik a nyakunkra magukat kutatóknak tituláló és könyveket kiadó Hókuszpókoktól. Ennek véget kellene vetni, mert olyan nemzeti kutatókat tesznek lehetetlenné, akikben a jó szándék mellett kellő ismeret is van.

Ui.: Nem volt kedvem emiatt az írás miatt minden hivatkozást megtenni, de kérésre bármit alátámasztok állításaim közül.

---

[1] http://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm

[2] István király törvényei. II. Könyv. 2.

[3] Anonymus: A magyarok cselekedetei, 11.