Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Kitaj vezér solymászni indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)

Épp egy türkökkel foglalkozó könyvet olvasgattam, amikor egy igencsak érdekes esetbe botlottam benne:

"On the 28th day of the 8th month (29 Sept. 696), the Kıtan successfully ambushed the Chinese troops and captured Zhang and Ma with flying ropes. The Huangzhang Valley was filled with the bodies of the Chinese soldiers and generals. Interestingly, the Kıtan soldiers found a Chinese government seal on the battle field and forged a document, urging the rest of the Chinese troops (the infantry) to march on as quickly as possible. After receiving the forged document, the Chinese infantry went on marching day and night. When they arrived in the Kıtan lands, both soldiers and horses were exhausted. The Kıtans successfully ambushed them and wiped out the whole Chinese army."[1]

Vagyis 696-ban a kínai uralom ellen fellázadt kitaj (avagy kitan) sereg legyőzte a Csang Hszüanjü és Ma Zsencsie kínai tábornokok által vezetett birodalmi hadsereget a Huangcsang-völgyben. Érdekesség, hogy a kínai hadvezéreket pányvával fogták el, melyek használatát Ammianus Marcellinus például a hunokkal kapcsolatban is megemlíti (XXXI. 2.). A győzelmet követően a kitajok megtalálták a kínai kormányzat hivatalos pecsétjét az ellenség táborában, amit aztán arra használtak fel, hogy a csatából kimaradó megmaradt kínai gyalogságot csapdába csalják egy hamis parancs elkészítésével. Bár kínaiul végképp nem tudok, de a google fordító a barátom, így visszakövettem az adatot az eredeti forrásig (a Cecse Tungcsienről van szó, a kínai források egyébként elképesztőek...), és úgy értelmeztem és következtettem, hogy a kitajok az elfogott tábornokok kierőszakolt aláírásával és a pecsét segítségével olyan üzenetet küldtek a másik haderőnek, hogy az gyorsított menettel vonuljon a kitaj területre, mivel a lovasság már győzött a kitajok felett és támogatás kell. A győzelemben érdemeket szerezni akaró kínai gyalogság nagy ütemben előrenyomult, mire hamarosan kimerült, s ekkor lecsaptak rá a kitajok, és megsemmisítették.[2] 

Egy évvel később, 697-ben a türkök segítségével a kínaiak végül urrá lesznek a kitajok felkelésén, akik aztán a belső-ázsiai sztyeppe urai lettek 50 évre.[3] A türkök második birodalmát az ujgurok döntötték meg 745-ben, s uralmuk 840-ig tartott, mígnem a kirgizek felszámolták azt. Itt már jön egy magyar szál, ugyanis felvetődött, hogy Álmos apja, Ügyek - bár ezt így nem mondták ki - azonos lehet az ujgurok utolsó kagánjával, Üge-vel.[4] De a magyar szállal/érdekességgel később foglalkozunk.

A kitajok egyébként túlélték a türk alávetettséget, és a X-XI. században értek a csúcsra. A kitajok vezére, Apaoki nagykán (utólagos uralkodói nevén Liao Tajcu) 916-ban felvette a császári címet és az általa alapított Liao-dinasztia egy darabig Észak-Kínára is rátette a kezét. 1125-ben a szintén nomád dzsürcsik ugyan megdöntötték a kitajok császárságát, de egyik hercegük nyugatra menekült és Turkesztánban létrehozta a karakitaj államot. 

Kitaj vezér hadba indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)
A két kép egymás után megtekintve egyben erős figyelmeztetés arra nézve, miért nem szabad hadi öltözéket vadászjelentekről rekonstruálni...

Mind a dzsürcsik császárságát (Csin-dinasztia), mind a Karakitaj birodalmat végül a mongolok söpörték el a XIII. században. És máris elérkeztünk a bejegyzés elején említett kitaj hadicselhez. Azt olvasva ugyanis azonnal két eset ugrott be a magyar történelemből, amelyek során egyszer elszenvedői, egyszer meg kitervelői voltunk egy-egy megdöbbentően hasonló esetnek. A nomád harcászatnak mindig eleme volt a cselvetés és a ravaszság, ezt jól ismerjük az ókori és középkori leírásokból egyaránt. 

Úgy látszik, hogy a mongolok kitanulták (hahaha) a trükköt a kitanoktól, vagy olvasták valami történeti feljegyzésből (avagy, csak a hasonló helyzet hasonló megoldást szült). Nézzük ugyanis, mit ír Rogerius mester a Muhi csatát követő eseményekről! 

"31. Hogyan osztották fel a tatárok a győzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött győzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál – akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől – és már biztosak voltak az ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el. [...] És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről."[5]

A mongolok által alkalmazott megtévesztés szinte szóról-szóra megegyezik a kitajokéval, habár ott a kínai sereg fennmaradó részét csalták csapdába, míg itt egy további magyar haderő összegyűjtését igyekeztek meggátolni, illetve a lakosság elmenekülését lakóhelyeikről. Bár van olyan mű, amely ennek a hamis levélnek a kitalálóját a tatár kán angol tolmácsának teszi meg,[6] ehhez nem kellett nyugat európai tudás, az eurázsiai sztyeppéken ismert hadi trükk lehetett, mint a fentebbi példa is bizonyítja. Világos, hogy mind a kitajok, mind a mongolok tudatában voltak a kínai császári illetve a magyar királyi pecsét jelentőségének, s kihasználták a saját javukra annak hatalmát. Valószínűleg hasonló történt a német-római császár 1051-es hasjárata kapcsán, ahol a szintén a sztyeppéről érkező Árpádok használták ki a hamis parancs nyújtotta lehetőséget. Így ír a XIV. századi krónikakompozíció az esetről:

"Ugyanezen okból a következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett. Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz [epistolam ad Herricus], tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói [latrunculis] elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel [hospitem]; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: "Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat [destructis navibus], amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban." Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos éhínségre jutott."[7]

Mongol lovasság harca a XIV. századi iráni Diez-albumok egyik lapján
(forrás: innen)

A helyzet tehát eléggé hasonló a korábbi kitaj és mongol esetekhez - bár időrendben a kettő között helyezkedik el -, és kétségtelen, itt nem elfogott uralkodói pecsételő, hanem egy levél a hadicsel alapja. Minden bizonnyal egy császári pecséttel lepecsételt levél az, amit aztán meghamisítottak András király emberei. A Gebhardhoz küldött magyar "ügynök" szerepe is érdekes, minden bizonnyal egy Magyarországra áttelepült német hospes (jövevény, vendég) lehetett, aki hitelesen alakíthatta a császár küldöttjét. A csel itt is bevált, jelezve, hogy a hamis parancsok kiadása az ellenség felé a hadművészetben nagyon hatékonyan zavarja meg a hadseregének működését. A kínai hadművészet filozófiáját ezzel kapcsolatban - személyes kedvencem - Szun-Ce így foglalta össze:

"A háború mindig a csalás útját járja. így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk (az ellenséget), sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); ha dühös vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha (egységei) szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre (csapatainkat), amikor (az ellenség) éppenséggel nem várja. [...] 

...aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye."[8]

Güjük mongol nagykán pecsétnyoma. Figyelemre méltó, hogy a magyar bélyeg szó maga is török eredetű! (forrás: innen)

Megfontolandó bölcsesség lenne a modern hadviselésben is... Érdekes, hogy mind a kitaj, mind a mongol, mind a korai Árpád-kor hadművészete az eurázsiai sztyeppe világából táplálkozott, s hasonlóan járt el. Mindegyikre lehetne példákat hozni bőven a magyar hadtörténelemből is. Az természetesen nem vehető komolyan, hogy 1051-re a magyarok "elfelejtettek" minden sztyeppei elemet a hadviselésről, hiszen I. András édesapja a még "pogány" herceg volt, Vazul. Ahogy azt is tudjuk, hogy a könnyűlovasság sem tűnt el a hadviselésünkből, ahogy korábban vélték, még ha a XI-XII. századra kevés ilyen utalás is van a forrásokban (mivel a forrás is kevés). A magyar hadművészet egyszerűen átvett hasznosnak vélt nyugati (és akár bizánci) elemeket, és beépítette a sajátjába. Például a magyar király ellentétben a nyugati mintákkal, rendszerint nem harcolt az első sorba, hanem sztyeppei vezérként egy központi helyről vezényelte az ütközetet.[9]   

Nyilván ezek maga után vonták, hogy a saját hivatalos irataikat/parancsaikat ugyanezen népek igyekeztek biztonságossá tenni hasonló esetek megelőzése érdekében. Talán ezzel függ össze az is részben - persze az egyszerűbb ügyintézés mellett -, hogy a mongolok rendkívüli egyszerűen, ám ésszeszűen oldották meg a pecsétek kérdését a birodalmukban/birodalmaikban. Dzsingisz kán fiának, Tolujnak leszármazotta, a hetedik ilkhán, Gázán kán (1295-1304) precízen szabályozta, ki milyen ügyben milyen színű és nagyságú pecsétet használhat.[10] De korábbról is jól tudjuk, hogy a kánok pecsétjeinek milyen ereje volt a birodalomban. 

A magyar király pecsétjeinek szintén nagy fontossága volt, bár inkább a birtokadományozások kapcsán, és pecsétjeik Szent Istvántól - előtte meg nincs adat - nyugati mintát követtek. Ettől függetlenül a pecsételők elveszhettek. Mivel az oklevélkiadás a hadjáratok során sem szünetelt, előfordulhatott, hogy vereség esetén a pecsét az ellenség kezébe kerül. Ilyen történt 1330-ban Károly Róbert Basarab havasalföldi  vajda elleni hadjárata során, amely esetet a XIV. századi krónikakompozíció így mesél el: 

"Nagy vereség lőn ott, mérhetetlen sokan estek el a vitézek, főemberek és nemesek pénteken, Szent Márton ünnepe előtt való napon és rá következő hétfőn. Ott esett el három prépost, András mester, a fehérvári egyház prépostja, e nagyon tisztelendő férfiú, a királyi fölség alkancellárja - odaveszett a királyi pecséttel együtt [cum sigillo regis periit]; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós prépost az erdélyi Fehérvárról; továbbá András sárosi plébános meg a prédikátor-rendbeli Péter fráter, a tisztes férfiú - mind kiitták a kegyetlen halál poharát, minthogy nyomorultul sújtották őket főbe."[11]

Ez az elveszett pecsét konkrétan Károly Róbert király úgynevezett második kettős pecsétje volt, amelyet 1323 óta használtak. Ilyen esetben azokat az okleveleket, amelyek ezzel a pecséttel hitelesítettek korábban, át kellett pecsételni az újjal megerősítésül.[12] Ez fontos óvintézkedés volt, hiszen az elveszett pecsét rossz kezekbe kerülhetett, és fel lehetett használni hamisításra![13] 

Basarab vajda legyőzi Károly Róbert seregét a Kárpátokban
(forrás: innen)

Hasonló csúfság esett meg fiával is, I. (Nagy) Lajos királyunkkal, aki 1363-as boszniai hadjárata során veszítette el pecsétjét, igaz egészen más okokból.[14] Ebben az esetben a királyi pecsétet Miklós esztergomi érsek és kancellár sátrából szolgái kiloták, majd a pecsétnyomót eladták Besztercén, ahol összetörve később előkerült. Ez persze már csak mellékvágánya az eredeti témánknak. 

Károly Róbert király kettős pecsétje
(forrás: innen)

Visszatérve a kitaj-mongol-magyar esetekre szerintem érdekes az esetek hasonlósága, bár természetesen ez nem jelenti, hogy egymástól lesték el a trükköt ezek a népek. Ez egyszerűen a sztyeppei hadviselésől, sőt általában véve a hadviselés jellegzetességeiből fakad. Ázsiában még sokáig éltek a cselvetések ezen fajtájával. A brit szempontból tragikusan végződő Első afgán háború során a britek szintén feljegyezték, hogy hamis levelekkel igyekeztek becsapni őket az afgánok.[16] 

Jegyzetek:

[1] Hao, Chen: A History of the Second Türk Empire (ca. 682-745 AD). Leiden-Boston: Brill, 2021. 50.o. 

[2] Cecse Tungcsien (magyarul kb.: A kormányzást segítő átfogó tükör), 205. 6505-6506. Online: http://www.guoxue.com/shibu/zztj/content/zztj_205.htm Letöltve: 2022. október 14. A Cecse Tungcsien a XI. században az Északi Szung dinasztia alatt megjelent 294 tekercsből álló hatalmas történeti mű. Később rájöttem, hogy az esetet leírja egy másik mű is: Skaff, Jonathan Karam: Sui-Tang China and Its Turko-Mongol Neighbors. Oxford, 2012. 131.o. Ez megerősítette, hogy jól értelmeztem a forrást tartalmilag.

[3] A kitajokról magyarul: Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest: Balassi, 2003. 98-101.o. és Ligeti Lajos: A kitaj nép és nyelv. In: Magyar Nyelv, 1927. 293-310.o.

[4] B. Szabó János - Sudár Balázs: Vgec-ügyek - Egy elfeledett ősapa. In: Hadak útján XXIV. 2. kötet. Budapest-Esztergom, 2017. 223-231.o. 

[5] Kiadva latinul: SRH II. 573-574.o.  Magyar fordítás online: http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=194_215_Rogerius Letöltve: 2022. október 14.

[6] Gabriel Rónya: Egy angol Batu kán udvarában. Budapest: Kossuth, 2014 Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/batu-kan.pdf Letöltve: 2022. október 14. 

[7] SRH I. 346-351. A fordítás innen: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm Letöltve: 2022. november 5.

[8] Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/hadviseles.html Letöltve: 2022. november 5. Arról, hogy volt/van-e önálló kínai hadművészet: Salát Gergely: A háború kínai útja. In: Rubicon, 2022. 7-8. sz. 32-45.o.

[9] Ezekre B. Szabó János köteteiben számos példa olvasható. Most csak egy kötetét emelném ki, amelyet a középkori magyar királyok könnyűlovasságáról írt: B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X-XVI. század. Máriasbesnyő: Attraktor, 2017

[10] Rashiduddun Fazullah's Jami'u'tawarikh: Compendium of Chronicles. I-III. Harvard, 1998. vol. II. 726.o.  

[11] Képes krónika. Budapest, 1993. A részlet fordítója Geréb László. Online: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm#104 Letöltve: 2022. október 14. A XIV. századi krónikakompozíció ezen részlete kritikai kiadásban: Scriptores Rerum Hungaricarum I. Budapest: Nap Kiadó 1999. 499.o. Az estet az oklevelink megerősítik, mint például DL-DF 2269 

[12] Például: DL-DF 5023

[13] Erről olvasmány: Grünn Albert: I. Lajos megerősítő záradéka. In? Turul, 1901. 1. sz. 27-37.o.

[14] Az esetet sok megerősített oklevél elmeséli, például: DL-DF 5023, 5211, 24798, stb.

[15] Adams, Davenport W. H.: England at War. vol. II. London, 1886. 50.o.

A kínai nevek átírásához ezt a gyakorlatot alkalmaztam.

A 2015-ös előadástervezet

Alakulóban a 2015-ös Győr-Ménfőcsanakon tartandó előadásaim listája, legfeljebb még egy hely kérdőjeles őszre. Tavasszal február 3-án 17:30-as kezdettel Hollywood és a valóság 2. címmel ismét amerikai szuperprodukciókat vizslatunk majd történelmi szemüvegen keresztül. Biztosan cincáljuk majd a Spartacus - Vér és homok című sorozatot, valamint a 300: A birodalom hajnalát, és nagy valószínűséggel érintjük a Harag-ot. Még nem véglegesítettem pontosan, mert még előtte két előadás vár, és nem értem rá foglalkozni vele. A Bezerédj-kastélyban valamikor március-április táján ezt egy a Waterlooi csatáról szóló előadás követi, majd májusban visszatérünk az első világháború aktualitásához és az olasz hadüzenettel és az első hadműveletekkel (tengeri rajtaütés az olasz partokon, Első isonzói csata). Szóval ez a tavasz. 

Ősszel a 75 éve elért Második bécsi döntés hátterét boncolgatjuk, megnézzük az 1915-ös év keleti frontját (benne a fő csapásirány: Gorlice), végül valami extrém témát keresünk, ami kellően laza, de szórakoztató. Ez utóbbi még képlékeny, de úgyis csak november tájára lesz várható.

Természetesen máshol is felbukkanhatok. Most csütörtökön Koroncóra megyek, ott a Don-kanyarban 1943-ban bekövetkező eseményekről lesz szó 17 órai kezdettel a helyi művelődési házban. Jövő kedden (azaz 20-án) A győri Kertbarát kör meghívására a Szárnyaskerék Hotelben a mongolok és a Tatárjárás kerül terítékre.

Egyelőre ennyi fix. A tavalyi előadásaim egy része megtekinthető a youtube-os fiókom alábbi lejátszási listáján: https://www.youtube.com/playlist?list=PLD8D127951433409B

Indítottam tumblr-es fiókot, egyelőre kísérleti jelleggel, nem hiszem, hogy sok értelme lesz, inkább ezt viszem normálisan. Viszont twitteren lehet követni a youtube-os és blogos feljegyzéseket is: https://twitter.com/HaGi80

Mindenkinek jó munkálkodást, és várom az érdeklődőket az előadásokon!

Ja, és hamarosan lezárjuk a szerb frontos naplónkat az utolsó 6. résszel.

Az állítólagos mongol-magyar szövetség kísérlete és a mongol világszemlélet

Az állítólagos mongol-magyar szövetség kísérlete 

és a mongol világszemlélet

Széles körben tartja magát a hit, hogy a mongolok a „Tatárjárás” kezdete előtt IV. Bélának szövetséget ajánlottak.

Az internet segítségével a tévedések sok helyre eljutnak ugyanis, pláne ha népszerű személyek ismételgetik. Ilyen Obrusánszky Borbála, aki például elfogadja, hogy Batu kán nem hódítani jött, hanem először szövetséget keresett a magyarokkal.[1] Állítása szerint a Habsburg történetírás „érdeme”, hogy mindenki azt hiszi, hogy pusztítani és rombolni jöttek. Ez azonban badarság. A XIII. századi Kézai Simont és a Képes krónikát (egyszerűsítve a XIV. századi krónikakompozíciót) aligha a Habsburgok íratták:

„..az ő [=IV. Béla] uralkodásának napjaiban a mongolok, vagyis tatárok három oldalról behatoltak Magyarországra, ötszázezer fegyveressel, s ráadásul még negyvenezer századossal és tizedessel. Az említett király a Sajónál szállt szembe velük, s az Úr 1241. évében vereséget szenvedett tőlük.”[2] 

– írja Kézai, s írásában nyoma sincs annak, hogy Bélát szövetkezésre kérték volna fel.

A Képes krónika szinte teljesen azonosan fogalmaz: 

„Az Úr ezerkétszáznegyvenedik[3] évében, Béla uralkodása alatt a mongolok, vagyis a tatárok ötszázezer fegyveressel megrohanták Hungariát. Béla király a Seo folyó mellett megütközött velük, és legyőzték őt.”[4]

A magyar krónikák tehát nem tudnak mongol szövetségkérésről, igaz azt sem írják, hogy hódítani jöttek. Bár ez utóbbi elég logikusan következik egy ekkora hadsereg betöréséből. Obrusánszky legalább nem hamisítja meg az egyetlen fennmaradt magyar királyhoz küldött mongol levelet, mert sajnos korábban volt olyan általam látott honlap, ahol az eredeti levél végéhez odabiggyesztettek néhány valójában nem létező mondatot. Az eredeti levél ugyanis, amely Julianus barát második útjáról készült jelentésében maradt fenn, így hangzik:

„Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni, csodálkozom feletted, Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket^* hozzád, miért nem küldesz vissza közülük senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat; mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem! Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítlak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni kezeim közül?”[5]

A tatárok IV. Bélát üldözik
(Képes krónika)

Obrusánszky azt emelte ki a levélből, hogy Batu már harmincszor küldött levelet Bélához, az mégsem válaszolt. Ez valóban érdekes. Ugyanakkor a kor viszonyai között a 30 elküldött levél aligha tűnik túl reálisnak. 1237. közepén, mikor Julianus kézbe kapta az ominózus levelet, Batu serege még alig lépte át a Volgát, hogy megkezdje az orosz államok elleni hadjáratát. A nyugati hadjáratot eldöntő mongol kurultajt 1235-ben történt, ezután indult meg a kilenc dzsingiszida herceget felvonultató óriási haderő felvonulása Európa ellen. Az időpontokat nézve ez azt jelentené, hogy Batu 1236-1237 szűk 18 hónapja alatt 30 levelet küldött volna a magyar királynak, azaz havonta csaknem kettőt. Hihető ez a korabeli közlekedési viszonyok között a Volgától Budáig? Ha igent mondunk, azt jelentené, hogy Batu első levele után már 2-3 héttel választ várt Bélától. Ezt nyugodtan képtelenségnek kell tartani. Így igazat kell adnunk azon történészeknek, akik a harmincas számot pusztán költői túlzásnak tartják, semmint realitásnak. A XIII. század közepén nem fordultak meg a követek Magyarország és a Volga között 3 hét alatt, pláne úgy, hogy a két ország között még hódolatlan orosz államok fekszenek. Úgyhogy Obrusánszky álláspontját, aki hitelt ad a harminc elküldött levélnek, nem támogathatjuk.

Úgyhogy a harminc levél, mint bizonyíték a szövetségre, megdőlt. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy harminc elküldött levél – ha el is fogadnánk- önmagába nem bizonyít semmit. Főleg, mivel az utolsónak ismerjük a tartalmát, és abban semmi szövetségi ajánlat nincs. Sőt Julianus, mielőtt az említett levelet leírja, jelentésében világosan ezt mondja:

„Többen mint biztos dolgot beszélik, és a szuzdali fejedelem élőszóval megüzente általam Magyarország királyának, hogy a tatárok éjjel-nappal tanácskoznak afelett, hogy miképpen győzhetnék le és keríthetnék hatalmukba a keresztény Magyarországot. Állítólag tervbe vették, hogy továbbnyomulnának, és elfoglalnák Rómát és a Rómán túli területet.”[6]

Emellett rendelkezésünkre állnak más források is, amelyek jelzik, hogy a mongolok semmi mást nem tűrtek el más államoktól, pusztán az alávetést. Álljon itt Hülegü kán[7] levele, melyet Kutuz mameluk szultánhoz küldött Kairóba 1260-ban:

„A keleti és nyugati királyok királyától, a nagy kántól. Kutuzhoz,[8] a mamelukhoz,[9] hogy megmeneküljön és elkerülje kardunkat. Gondold meg, mi történt más országokkal és add át nekünk [a tiedet]. Hallottad, miként hódítottunk a hatalmas birodalmat és tisztítottuk meg a rendetlenségtől, amely megrontotta.  Nagy területeket hódítottunk meg, minden népet lemészároltunk. Nem tudsz elmenekülni hadseregünk terrorja elől. Hová tudnál menekülni? Milyen úton tudsz elkerülni minket? Lovaink gyorsak, nyilaink hegyesek, kardjaink, mint a villám, szívünk kemény, akár a hegyek, katonáink száma, mint a homoké. Erődítmények nem tarthatnak fel, hadseregek nem állíthatnak meg minket. Hiába imádkoztok Istenetekhez ellenünk. Könny nem hat meg, siránkozás nem érint meg minket. Csak az lesz biztonságban, aki könyörög a védelmünkért. Sietve válaszolj, mielőtt a háború tüze fellobban. Ha ellenálltok, a legszörnyűbb katasztrófát szenveditek el. Szétzúzzuk mecseteiteket, felfedjük Istenetek gyengeségét, megöljük mind a gyermekeket, mind az időseket. Jelenleg te vagy az egyetlen ellenség, aki ellen felvonulunk. ”[10]

A mongolok Kijevet ostromolják 1240-ban
(muszlim krónika)

Nyilván nem véletlen, ha hasonlóságot érzünk a magyar királynak és az egyiptomi szultánnak küldött levelek hangvételében. A mongol kánok csak a behódolást ismerték, szövetségeket csak akkor kötöttek, ha pillanatnyi érdekeiket szolgálták. 1222-ben mikor a mongol sereg áttört a Kaukázuson Perzsia felől, ott szembetalálták magukat az alán-kun szövetség seregével. Ekkor a mongol fővezér követekkel megüzente a kunoknak, hogy őket testvéreknek tartják, menjenek haza. A kunok bedőltek, így a magukra maradt alánokat megsemmisítette a mongol túlerő, majd a kunok ellen fordultak. Ugyanígy jártak a keleti hazájukban élő Volga-menti magyarok, akikkel eleinte szintén szövetkeztek a tatárok, majd megsemmisítették őket.

Azt kell mondanunk, hogy IV. Béla nagyon jól tette volna, ha a tatárok szövetségét elutasítja, ám jelen tudásunk szerint ilyen kérés soha nem is érkezett.

Egyébként érdemes beiktatni egy harmadik káni levelet, amelyet Güjük nagykán írt IV. Ince pápához 1246-ban. Hangvétele hasonló:

„Az örök Ég erejéből, az egész nagy nép tenger [nagyságú] kánja. Parancsunk: Ez egy parancs, amely a nagy pápának küldetett, hogy ezt megismerje és megértse. Tanácsot tartván a kerel országaiban,[11] kérést küldtetek a meghódolás ügyében, melyet követeitektől meghallgattunk.

Ha ti saját szavaitok szerint cselekedtek, úgy te, aki a Nagy Pápa vagy, a királyokkal együtt személyesen kell hozzánk jönnöd hódolatra, és akkor a jasza törvényét[12] tudomásotokra fogjuk hozni.

Más. Azt mondtátok, hogy ha megkeresztelkednék, az helyes volna; ezt te magad hoztad tudomásomra, és egy [ilyen] kérést küldtél hozzám. Ezt a kérésedet nem értettük meg. Más. Ezeket a szavakat [üzenetet] intézted hozzám: „Elfoglaltátok a magyarok és a keresztények minden földjét; efelett csodálkozom. Mondjátok meg, hogy mi volt a bűnük?" Ezen szavaidat sem értettük meg. Dzsingisz kán és a Kagán* Isten parancsát küldték, hogy megértsék, de ezek Isten parancsának nem engedelmeskedtek. Sőt ezek, akikről szólsz, nagy tanácskozást tartottak[?], fennhéjázóknak mutatkoztak, és követeinket megölték. Ezekben az országokban az örök Isten ölte meg és semmisítette meg az embereket. Hogyan tudna valaki maga erejéből ölni, hogyan tudna [országot] foglalni, ha nem az Isten parancsára?

És ha te azt mondod: „Keresztény vagyok, az Istent imádom, megvetem [a többieket]”, hogy tudod, hogy Isten kinek bocsát meg és kivel szemben igazán könyörületes; hogyan tudod ezt te, aki ilyen szavakat mondasz? Isten erejéből nekünk adatott minden birodalom napkelettől napnyugatig. És hogyan tudna valaki Isten parancsa nélkül bármit cselekedni? S most őszinte szívből ezt kell mondanotok: „Alattvalóitok leszünk, és nektek szenteljük erőnket.” Te pedig személyesen, minden királyok élén, együttesen, kivétel nélkül, gyere szolgálatunkra és hódolatunkra. Akkor majd el fogjuk ismerni meghódolásotokat. De ha Isten parancsának nem engedelmeskedtek, és parancsunknak ellenszegültök, akkor ellenségnek foglak tekinteni benneteket. Ezt hozzuk tudomásotokra. Ha ellenszegültök, Isten tudja, amit mi tudunk! A 644. évben, a második dzsumada végén.

Az örök Ég erejéből a nagy mongol nép tenger [nagy] kánjának parancsa. Ha [e parancs] a meghódolt és lázadásban levő népekhez jut, tiszteljék és féljék!”[13]

Ez a levél ismét elvezet minket a mongol lélek mélyére. A pápának is akkor ígér kegyelmet, ha személyesen elmegy hozzá Karakorumba, ami potom 7500 kilométer. Amikor a pápa megkérdezi, miért pusztította Magyarországot, a kán a kérdést még csak nem is érti! Azért mert megteheti, ők Isten (Tengri) küldöttei. Megjegyzés rovatba: a levél jelzi, hogy a magyarok ellen nem volt semmi mongol-nyugat-európai összefogás, sőt a pápa a maga módját védeni akarta őseinket. Egyedül az 1260-as évektől és csak Szíriában alakul ki egy keresztény-mongol szövetség, de ott is a mamelukok és a muszlimok ellen. De ez már lassan a mongol utódállamok kora lesz.

A mongol szövetség ígérete ugyanolyan lázálom. A "testvérnépek" közötti nem létező általános egyetértést pedig mi sem cáfolja jobban, mint az a tény, hogy Dzsingisz kán első nagy tette volt a mongolokkal rokon tatár törzs megsemmisítése 1202-ben, mikor a tatár férfiakat mind lemészároltatta, akik magasabbak voltak, mint a szekerek tengelye, azokat mind kivégezték...

Jegyzetek:

---

[1] Lásd: http://www.hungarianambiance.com/2011/02/obrusanszky-borbala-batu-harminc-levele.html A cikk eredetileg a Barikád című folyóiratban jelent meg. Sajnos az írás egészen elképesztő történelmi hibákkal terhes. Például a valóban magyarok ellen soksorosan bűnös Babenberg (harcias) Frigyesről írja: „csapataival folyamatosan bőszítette a magyar határ közelében állomásozó mongol őrséget”. Ezt Ausztriából fogalmam sincs miként tehette volna meg, és Frigyes egyetlen mongolok elleni harca Pest alatt ment végbe, mikor azok már behatoltak a Magyar királyság területére. Más kérdés, hogy Kötöny kun fejedelem halála egyes információk szerint részben ténylegesen hozzá köthető.

[2] Kézai Simon: A magyarok cselekedetei, 72. ford.: Bollók János. Általam használt kiadás: Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. In: Anonymus: Magyarok cselekedetei. Bp.: Osiris, 1999.

[3] Középkori krónikáink sokszor bizonytalanok a Tatárjárás időpontjában, jelen esetben téved a Képes krónika, hiszen IV. Béla fennmaradt 1241-es leveleiből egyértelműen kiderül, hogy a mongol haderő betörése 1241-ben történt meg. Érdekesség, hogy a tatár uralmat hazánkban a legtöbbször 3 év hosszúra teszik, holott az csak egy évig tartott. 

[4] Képes krónika, 176-177. Fordította: Bellus Ibolya. Használt kiadás: Képes krónika. Bp.: Európa, 1986.

[5] In: Julianusz barát és a Napkelet felfedezése. Vál.: Györffy György. Bp.: Neumann, 2002. Elektronikus kiadása: http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/. A idézett levél fordítása Györffy György műve. Letöltve: 2014. november 22.

[6] U.o.

[7] Hülegü kán, a Perzsiában uralkodó Ilkán birodalom megalapítója, Dzsingisz kán unokája. Ő foglalja el és rombolja porig Bagdadot 1258-ban.

[8] Al-Muzaffar Kutuz, egyiptomi szultán (ur. 1259-1260). Ajn Dzsalútnál hadvezére Bajbarsz legyőzi a Hülegü kán elvonulása alatt Szíriában maradt mongolokat 1260. szeptember 3-án. Tábornoka, Bajbarsz még ez év október 24-én megöli, és maga lesz a szultán.

[9] A mamelukok különböző török etnikumú rabszolgák (sokszor kunok) voltak, akiket az egyiptomi uralkodók hoztak egyiőptomba, sokszor katonai szolgálatra. Ezek aztán a XIII. század közepén átvették az uralmat és megalapították a Mameluk-birodalmat.

[10] Idézi: Tschanz, David W.: Ain Jalut. Online: http://www.saudiaramcoworld.com/issue/200704/history.s.hinge.ain.jalut.htm Letöltve: 2014. november 22.

[11] A magyar király szó torzításából származó szó, a „kerel országai” kifejezés rendszerint a Magyar királyságot jelenti, Itt azonban jelentése a Német-római birodalom. 

[12] Dzsingisz kán törvényeinek gyűjteménye.

[13] Göjök kán levele IV. Incéhez. In: Julianus barát és a Napkelet felfedezése. Fordította: Györffy György. Online: http://mek.oszk.hu/06100/06172/html/julianus0018.html Letöltve: 2014. november 22.

Cikkelemzés - adalékok az 1241-es mongol haderő létszámához

Ma egy cikket fogunk elemezni, mely az 1241-ben hazánkra támadó mongol haderő létszámát kísérli meg felmérni. Saját megjegyzéseim Carl Sverdrup gondolatfolyamához dőlt betűkkel olvashatók.

Sverdrup, Carl: Numbers in mongol warfare. In: Journal of Medieval Military History VIII. Boydell, 2010. p. 109-117

Sverdrup a mongol hadsereg létszámát kutatja hiperkritikus forráselemzéssel. Azt állítja, hogy a Mohi csatában részt vevő két fél haderejét túlzás 50 ezer fő fölé tenni, hiszen a két legerősebb európai hatalom, a Francia királyság és a Német-római birodalom csak 2000 lovagot és összesen 10 ezer embert tudott kiállítani 1214-ben a Bouvines-i csatában,[i] míg Anglia Skócia 1300. évi inváziójánál csak 700 lovag volt jelen meglehetősen hihető és hiteles források szerint. Az 1300-as skóciai betörésre I. Edward 16 ezer gyalogost akart összegyűjteni, de csak 9 ezret sikerült és a létszámuk hamar 6 ezer alá esett[ii]. Sverdrup valószínűtlennek tartja, hogy Magyarország mezei hadserege sokszor nagyobb lenne, mint Franciaország, Németország vagy Anglia mezei hadserege. Sverdrup ezt is amelletti érvnek tekinti (mivel a magyar és a mongol sereget nagyjából egyforma erejűnek gondolja minden szakértő), hogy a mongol mezei hadsereg jóval kisebb létszámú lehetett, mint az általában állítják.[iii] Saját véleményünk szerint ez a logika nem tekinthető helyesnek, mivel a magyarországi társadalom egészen más jellegű volt, mint a feudális francia vagy angol. Minden középkori forrás egyetért abban, hogy a Magyar Királyság katonai ereje igen jelentős volt, az meg nem tekinthető érvnek, hogy ha a franciák nem tudtak ennyi embert kiállítani, akkor a magyarok sem.

A mongol hadsereg létszámát David Morgan (Morgan: The Mongols, Oxford, 1986.86.p.) és John Masson Smith próbálta meghatározni. Morgan nem fogadta el az 1220-ban Khorezm ellen vonuló sereg krónikások által adott 800 ezer fős létszámát, teljes joggal. Logisztikai számítások miatt ezt valószínűtlennek tartotta. Smith ellenben hitelesnek tartotta a magas számokat (Morgan Smith: Mongol manpower and the Persian population. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient. 18 (1975), 272. p.). Utóbbit követve sokan elfogadták a nagy mongol hadseregszámokat, például Denis Sinor 400 ezerre tette a Khorezm elleni haderőt (Sinor: The Mongols in the West. In: Journal of Asian History, 33.). Ugyanő tanulmányában a közép-Európára törő mongol haderő összlétszámát 105-150 ezerre tette, melyből a központi Magyarországra vonuló főerő 65 ezer lehetett.

Európai kutatók alig foglalkoztak a mongolok Kína elleni hadjárataival. Desmond Martin az egyik ilyen. Ő 110 ezerre teszi az első 1211-es invázió létszámát és 300 ezerre a kínai Jin hadseregét (nem harcoló alakulatokkal együtt). Az 1220-as hadjáratnál Martin 150 ezerre saccolja a mongol és 400 ezerre a khorezmi haderőt (Martin: The Rise of Chingis Khan and his Conquest of North China. (Baltimore, 1950) 11-47.o).

Sverdrup ezután a történeti áttekintés után kezdi meg saját okoskodását: A mongol hadseregről két közel egykorú jó forrásunk van szerinte. A mongolok titkos története 105 ezerben adja meg Dzsingisz kán haderejét 1206-ban. Rashid al-Din 129 ezernek mondja a mongol haderőt 1227-ben. Rashid adatából, ha kivonjuk az 1206 után szervezett egységeket, akkor 102 ezret kapunk, ami csaknem azonos a Titkos történetben szereplő adattal. Sverdrup erre alapozva a mongol haderő létszámát 1206 és 1227 között gyakorlatilag konstansnak veszi.

Finoman szólva hihetetlennek találom, hiszen közismerten besorozták a legyőzött ellenséges katonákat, akiket aztán az első sorban vetettek be.

Sverdrup folytatja: Muqali (Dzsingisz alvezére) alatt 20 ezer mongol szolgált Kínában 1217 után. Ha a teljes haderőből levonjuk ezt, a Mongóliában hátrahagyott 9 ezret, valamint a 3 ezer Koreába betörő mongolt, akkor Dzsingisz 1219-ben mintegy 75 ezer fővel vonulhatott Khorezm ellen.[iv]

Hogy 1219-ben miért a 105 ezerrel és miért nem a Rashid-féle 129 ezerrel számol inkább, azt sejteni sem lehet. A mongol haderő 1219-ben már nagyobb kellett legyen mint 1206-ban… A szerző szerint az Altajtól nyugatra levő törzsecskék csak néhány száz fős haderőkkel rendelkezhettek, így azok meghódítása alig jelentett erőgyarapodást Dzsingisznek.

A mongol hadsereg alapegysége az 1000 fős mingghan volt. Ez valószínűleg csak névleges szám volt, ténylegesen hadjáratok alkalmával ennek 70-78% lehetett a tényleges létszám. Ez aztán a hadjárat távolságának és hosszának arányában csökkent. A mongol hadsereg egyébként is sok kikülönített egységet alkalmazott, sőt, a lovak és a málha őrzésére is nagy őrséget szoktak hátrahagyni, így a csatákban ténylegesen részt vevők száma tovább csökkent. Példaként az 1232 januárjában kínaiak ellen vívott ütközetben a 30 ezres mongol haderő (Toli és Szübetej) a málha védelmére hagyta a sereg harmadát. A mongol hadsereg rendszerint hátrahagyta csata előtt a málháját, biztonságos távolságban az ellenségtől. Ebből az következik (Sverdrup szerint), hogy Dzsingisz kán 75 ezres Khorezm ellen vonuló serege ténylegesen csak 35-40 ezer lehetett.

Kérdés, miért gondolja, hogy ez százalékosan aránylik? Elvégre 10 ezer fős őrség egy nagyobb hadsereg esetén is elég lehet a málha védelmére, másfelől a 75 ezer kétharmada még mindig 50 ezer lenne és nem 35-40 ezer!?[v]

Khorezm ellen 4 oszlopban indult meg a támadás 1219 végén. Dzsocsi, Dzsingisz legidősebb fia a Jaxartész mentén haladt előre, második és harmadik fia Ögödej és Csagatáj megkezdte Otrar ostromát. A kortárs muszlim krónikák a mongol hadsereget 600-700 ezerre, II. Mohamed khorezmi sahét pedig 400 ezerre teszik. Sverdrup szerint tehát nagyjából tízszer többre teszik, mint valójában, úgyhogy a hvárezmieket 40 ezerre becsülhetjük. Abban minden forrás egyetért, hogy a mongol hadsereg jelentős túlerőben volt.[vi] A muszlim források a mongol haderőt gyakran tumen-ekben adják meg, melyeket 10 ezernek vesznek. A tumen nagyobb katonai egység a mongoloknál, néhány mingghanból áll, de aligha tízből (egyik lábjegyzet szerint 3-7 ezernek írják a jüan kori Kínában). A kínaiban a 10 ezer egyszerűen „sokat” jelent.

Ez úgy tűnik Sverdrup szemében komoly érv… mint mikor a középkori krónikásoknál is azt írják, hogy a 100 ezer egyszerűen annyit jelent, hogy nagy hadsereg.

Kevéssé világos, hogy Dzsingisz kán az alvezéreit hány mingghannal különítette ki, ő maga általában 2-4 mingghant vitt magával – mondja a szerző. Toqachart 2 mingghannal küldte 1211-ben az Altaj hegységbe (úgy látszik elfelejti, hogy ide ennyi is elég kellett legyen, hisz korábban ő maga mondta, hogy az altaji törzsek milyen kicsik), Alaq pedig hárommal rendelkezett 1220-ban. Dzsocsi 3-mal rendelkezett 1215-ben saját gárdája mellett, míg 1220-ban Szübetej, Chepe és Toqachar 10-zel összesen.[vii]

Mikor Dzsingisz kán Jelal al-Din ellen vonult 1221 második felében, hadserege névlegesen 50 ezer fős lehetett (Szübetejt 10 ezerrel Perzsiába nyomult, Dzsocsi északra lett kikülönítve és maradtak hátra csapatok Transzoxiánában). A szerző szerint az Indusnál vívott csatában Dzsingisz kán 25 ezer emberrel diszponálhatott. Jelal al-Din talán 3000 lovassal rendelkezhetett, melynek magját 700 fős testőrsége adta. Nem lehetett reménye a győzelemre.

Személy szerint elképzelni sem tudom, hogy a hatalmas Khorezmi birodalmoról Sverdrup miként képzeli, hogy egy sorsdöntő csatát vív 3000 fővel!

1227-ben Batu (aki apja Dzsocsi halála után megörökölte helyét) 4000 emberével az Aral-tó közelében táborozott, plusz a helyben besorozott erőkkel (talán 6000). 1232-ben megtámadta Volgai Bulgáriát, de meghódításához nem volt elég ereje. Ögödejhez küldött segítségért. Ő elküldte Szübetejt, hat Dzsingisz-unokát és Kolgant, Dzsingisz fiát. Kolgan 10-16 ezer fős gárda haderővel vonult, Szübetej pedig kiválasztott 17 ezer egyéb katonát. Batu haderejével együtt az egész nyugati haderő mintegy 37-43 ezer lehetett Sverdrup szerint. Szübetej gyors győzelmet aratott 1237-ben a bulgárok felett, akiknek lényegesen kevesebb lovasa lehetett. A mongolok Oroszországba három oszlopba törtek be. Bármelyik mongol oszlop önmagában is erősebb volt, mint bármelyik orosz állam. Jaroszlávnál két mongol oszlop szétzúzta a legnagyobb orosz hadsereget. Kolgant 1238 elején megölték a hadjárat során, két unoka: Güyük és Mengkü 1240-ben hazatért. Azt nem tudjuk, Kolgan egységeivel mi lett, de Güyük és Mengkü magával vitte a haderő egy részét. Toboroztak viszont a hadseregbe a meghódított törzsek és az oroszok közül.[viii]

Érdekes, hogy míg máshol konstansnak vette a mongol haderő létszámát, itt elfogadja, hogy történtek toborzások, mert Sverdrup szerint: „Ez magyarázhatja meg, hogy miért van Kolgannak 1227-ben 4000 embere, míg fia 1238-ban 6 ezret örököl meg tőle.”.

Összesen a szerző szerint Szöbetejnek és Batunak mintegy 40 ezer fő állt rendelkezésére, mikor betört közép-Európába 1241 tavaszán. Szerinte mintegy harmada maradt hátra a Dnyeper mentén őrizni a tartalék lovakat és a tábort. A mongolok öt oszlopban támadtak. Egy Lengyelország felé, amelyet a kortársak 10 ezer főre tesznek, valójában inkább egy tumen lehetett. A parancsnok Bajdar volt, akihez csatlakozott Orda saját családi csapataival.[ix] Ez kiegészítve oroszországi csapatokkal 3000 lehetett és nem 10 ezer. Ez a sereg legyőzte a lengyeleket Leignitznél. A modern történészek a lengyel erőket 2000 teszik (Jerzy Maro: Legnica 1241. Warsaw, 1996. 123-131. p.), mások 7-8 ezerre. A kisebbik szám reálisnak látszik a mongol sereg mellett. Sverdrup szerint mindkét oldalon 2-2 ezer fő harcolhatott… Ez az oszlop aztán csatlakozott a fő célpont, Magyarország elleni hadjárathoz.

Az öt mongol oszlopból három harcolt Muhinál a magyarok ellen 1241. április 11-én. A mongol erők névleges létszáma legalább 30 ezer fő volt. Sverdrup úgy számol, hogy a lengyelországi 1 tumen mellett Erdélybe 1-2 tumen-nyi erő tört be (47. lábjegyzet). A sereg magját Szübetej és Batu emberei adtáké s legalább 15 ezer fő volt ténylegesen a csatatéren.

Sverdrup szerint Magyarország elméletben képes volt nagy mezei lovasság kiállítására, de Béla király rossz viszonyban volt a lordjaival (érdekes tudtommal nagy számban ott voltak a hadseregben) és a kipcsakok (magyar néven kunként ismertek), akiket szövetségesként betelepített, feldühödtek rá vezérük megöletése miatt. A magyar hadsereg sokkal kisebb volt, mint amilyen lehetett volna.

Tudtommal ezt egy forrás sem állítja, sőt kifejezetten nagynak értékelik a magyar haderőt!

Sverdrup szerint a közel-kortárs forrás 10 ezer főre teszi a magyarok veszteségei (Hivatkozva a következő írásra: Gustav Strakosch-Grassmann: Der Einfall der Mongolen in Mitteleuropa in den Jahren 1241 und 1242. (Innsbruck, 1893) p.183. citálva: Epternacher Notiz).

Hogy miért éppen ezt a forrást fogadja el, ezt nem mondja… biztos szimpatikus volt a 10 ezer fő, vagy pusztán beleillett az elképzeléseibe.

Sverdrup szerint ez ugyan nem pontos szám (tovább csökkenti majd önkényesen), de a szerző bizonyára az egész sereget tette ennyire…

No comment. A forrás, amit citál azt írja, hogy 10 ezer magyar halt meg, erre megmagyarázza, hogy itt az egész magyar seregre gondolt.

Hoz más adatot is: Amikor Siban mongol vezér kikémlelte a magyar tábort néhány héttel a csata előtt (akkor még nyilván kisebb lehetett a magyar tábor, hiszen ismert a magyar hadtörténészek körében, hogy a magyar haderő az ellenség felé vonulva jelentősen növekedett a beérkező közelben lévő megyei csapatokkal), azt 40 csapatnyira/egységre tette (Rashid al-Dinra hivatkozva 2:474). Sverdrup úgy véli, hogy itt 40 bandériumra kell gondolni (ebben igaza lehet), melyek létszáma általában 50 és 400 közé tehető (Hivatkozva: Julius Bartl: Slovak History: Chronology & Lexicon. (Bratislava, 2002) p. 191). Átlagosan 250-nel számolva (miért is ne…) beszorozva pontosan 10 ezret ad. Sverdrup szerint a mongolok túlszárnyalták a magyarokat és ezzel egy időben frontálisan is támadást indítottak. A magyarok ezt követően visszavonultak a táborukba, ahol bekerítették őket, majd a mongolok már könnyen legyőzték őket.

A források a „könnyen”-t sem támasztják alá…Mellesleg itt logikusabb lett volna a következő gondolatmenet: a magyar összesített országos haderőt a hadtörténészek durván 50-60 ezerre szokták tenni. Ha a 72 megyéből 40 megyényi csapat ott volt, plusz a királyi, főúri és főpapi csapatok nagy része – és ezt minden forrás megerősíti -, akkor kiderül, hogy az összmagyar haderőnek több mint fele, sőt talán 2/3-a jelen volt! Ez pedig ebből adódóan akár 35 ezer fő is lehet!

Sverdrup szerint Dzsingisz és Szübetej nyugati hadjárata csak mellékvágánya volt a mongol törekvéseknek, hiszen a mongolok legfőbb erőfeszítése Kína elfoglalására (Xia, Jin és Song államok) történt. Ezen államok egyike sem rendelkezett annyi harcossal, mint a mongolok. Jin állam volt a három közül a legerősebb, amelyhez eredetileg Mandzsúria is hozzátartozott. Mandzsúria később a mongol hódítás után 20 ezer lovast adott a mongolok seregébe. Jin egy évvel a mongol támadás után vesztette el az ellenőrzést Mandzsúria felett, mikor a helyi Khitan urak fellázadtak ellene 1212-ben. Ennek következtében 1232-ben a Jin hadsereg már csak 20 ezer lovasból állt. A teljes mongol haderő támadásának (melyet már khitan és kínai csapatok is segítettek) elhárítása ezzel az erővel reménytelen volt. A Jin állam csak megerősített városaiban és fejlett haditechnikájában reménykedhetett. Sverdrup szerint Jin legjobb esélye az ellenállásra az első mongol támadáskor volt, 1211-ben, de a határt védő kisegítő erőket nem sikerült kiállítani. Mindhárom ebben az évben vívott ütközetben a Jin hadsereg jelentős túlerőben harcolt a mongolok ellen. Következő évben nagy Jin haderő indult a mongolok ellen, de csak 30-50 ezer főből állt (ezek kerekített számok) és csak részben alkotta lovasság. Dzsingisz kán teljes hadseregével támadt rá, amely névleg 90 ezernél is nagyobb volt, és teljes győzelmet aratott. Ha volt tényleg döntő csata Kínában, akkor ez az volt.

A mongolok tehát mind kwárezmiek, volgai bulgárok,  magyarok, de még a Jinek ellen is túlerőben voltak a fontos csatákban. Oroszország, Lengyelország és Magyarország (?! Érthetetlen, miért kerülünk ide, hisz a Magyar királyság Európa egyik legcentralizáltabb állam ekkor) könnyű célpontok voltak, mivel megosztottak és kevéssé centralizáltak voltak.

Összefoglalva nem a mongolok nagy száma, hanem ellenségeik kis ereje tette lehetővé a mongol sikereket. A korabeli krónikák rosszul tudták a nagy számokat, de azt jól, hogy a mongolok túlerőben voltak.

Sverdrup műve hasznos azon okból, hogy nagyon jó áttekintést ad a mongol hadsereg létszámának kutatásáról, ugyanakkor elméletét nem a források alapján alkotta meg, hanem elmélete alapján keresett forrásokat, így sokszor ellentmondásba kerül önmagával.

---

[i] Itt Verbruggen The Art of War in Western Europe during the Middle Age c. művére hivatkozik (367-373.o.).

[ii] A skót hadjárat létszámait innen szedi: Candy, Christopher: An Exercise in  Frustration: The Scottish Campaign of Edward I., 1300. Durham, 1999. 20.,26.,44.o.

[iii] 109.o.

[iv] 111.o.

[v] 111.o.

[vi] 113.o.

[vii] 113.o.

[viii] 114.o.

[ix] 115.o.