Könyvajánló: Emily Tesh - Veszett dicsőség (2025)

Könyvajánló:

Emily Tesh: Veszett dicsőség

Budapest: Gabo, 2025

Eredeti megjelenés: Some Desperate Glory (2023)

Fordította: Kleinheincz Csilla

464 oldal

Emily Tesh könyvéről néhány dolgot tudni érdemes. Először is: a borító megtévesztésre kiválóan alkalmas. Ha ugyanis valaki arra számít az alapján, hogy nagy űrcsatákról, birodalmak közötti összeütközésekről fog olvasni, akkor csalatkozni fog. Másodszor: A Veszett dicsőség 2024-ben elnyerte a Hugo-díjat legjobb regény kategóriában - többek közt Ann Leckie, John Scalzi és Martha Wells ellenében-, ami kétségtelenül az egyik legjelesebb elismerés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Persze ez önmagában már régóta nem vesz meg, többször csalódtam díjesőben elázó regények esetében is. Harmadszor: Leginkább egyfajta fejlődésregény és sok szempontból young adult irodalomnak minősíthető.  

Mint említettem, a Veszett dicsőség nem egy epikus sci-fi, amely részletgazdagon mutatja be világok harcát. Tesh műve más szempontból ellenben monumentális vállalkozás, ugyanis a szerzőnő mintha egy kötetben akarta volna megírni A szolgálólány meséjét, a Mátrixot, A holnap határánt, és a Függetlenség napját. Van itt egy kis disztópia férfi elnyomással (fasisztoid rezsim), némi sci-fi (nyomokban), időugrálás (nem sok), idegenek (bár inkább csak idegen), és persze mesterséges intelligencia is (pont az ne lenne manapság?). Ez sok. Jelen esetben túl sok. A szinkretizmus közepesre sikeredett, nem igazán tudtam meg, miért volt fontos mindezt egybegyömöszölni. Felépítését tekintve háromosztatú a regény, amely egy fiktív jövőben játszódik. A Földet elpusztította egy mesterséges intelligencia, a „Bölcsesség” által vezérelt csillagközi szövetség, a mazsók. Csak maroknyi humán szökött el, esküdött bosszút egy aprócska világot építve ki magának bázisként, amely azonban leginkább miniatűr antiutópia. Először kapunk egy jelent, majd egy alternatív jövőt, végül visszatérünk a jelen múltjába és kapunk egy megoldást, befejezésül az új jelenben. 

Áttérve a szereplőkre: azokat nehéz szeretni. Főhősünk Valkyr – manapság mindig girl boss van – nem túl okos, csupán harca kiképzett tinédzser. Voltaképpen az ő fejlődését követjük végig az oldalakon. Val/Kyr badass karakter, aki fokozatosan szelidül meg, ébred rá a valóban fontos dolgokra. Unalmas mellékszereplő még a testvére, akinek jelentősége olyan nagy, hogy már elflejtettem a nevét.  Főhősnőnk bosszúra kiképzett betonarcú gyilkológép, bátyja ellenben érzelgős, aki csak békére és szeretetre vágyik. Fordított nap. Hogy is lehetne másként... A könyvön máshol is folyamatosan átüt a korszellem, ami elsődlegesen abban merül ki, hogy a szereplők között még véletlenül sincs heteroszexuális, vagy aki mégis, lélekben az szőke kékszemű náci. Természetesen csak a fiatal homoszexuális szereplők lehetnek a csodás új jövő megteremtői - a 355. oldalon levő párbeszédet olvasni már egészen groteszk -, ahol a farkas és a kismalac végül együtt legel a szivárványos ég alatt. És nem, nem szerintem túlzás pusztán az arány. Egyik molyos olvasó összeszámolta, és az jött ki, hogy a karakterek 80%-a homoszexuális. A kínos párbeszédek száma is igen jelentős. Azt sem tudom eldönteni, hogy Emily Tesh - aki elvileg ógörögöt és latint tanít gyerekeknek! -, miért írja, hogy Kleopátra fekete volt, de úgy tűnik Kleopátra feketére festése a nyugati világban alapvető kritérium egy könyv vagy film kiadásához (film, könyv). Maga a mondanivaló a döntésekről, felelősségvállalásról egyáltalán nem rossz, a választott technikai megoldás a háromosztatúságról és időhurokról jónak mondható, mert sikerült vele erőstíeni a mondanivalót, és összhangban van vele. Voltak jó ötletek a könyvben és azt sem merném mondani, hogy nincs benne valamiféle mélység. Tetszett, hogy a második alternatív eseménysor után (az emberek győzelme), főszereplőnk képes volt látni a siker árnyoldalait. Karakterének esendősége és fejlődése szimaptikusabbá tette az eleinete elég ellenszeves Kyrt. Összességében azért nem ragadott magával az egész történet. Vontatott volt, helyenként igen kínos és gyermeteg bölcselkedésekkel. A mátrixban, azaz Bölcsességben eltöltött részek kifejezetten unalmasak voltak. Yiso, az idegen meg igazán szörnyű karakter. Nyüszít, ordít, teszetosza és hasznavehetetlen, mint egy Koltai Róbert karakter bármelyik filmjében. Rá lehet fogni a borzalmas párbeszédekre, hogy tinik között zajlik, de azért mégiscsak többet vár el az ember egy regényben annál, mint amit a buszon hall, Yiso meg elvileg egy idegen herceg... Leginkább egy young adult sci-fi ez, egyszeri elolvasásra. Szép iparosmunka, korszellemnek megfelelő tartalommal, nyelvcsapásokkal a megfelelő irányba, amely első regénynek ugyan tökéletes, de nem több. Nincs meg benne sem a Vörösingesek humora, sem az Ötödik évszak izgalmas világa, pláne nem az igazi nagy klasszikusok minősége. 

A kötet kiadásától nem esek hasra, pár olvasás után deformálódni fog az egész, és a Gabo fűzött könyvei esetében mindig a szétesés kockázatával kell számolnunk. Mint írtam, a borító megtévesztő - az egyetlen, Föld elpusztításával járó és nem is nagyon kibontott - csatajelenetet ábrázolja. A magyar szövegben pár elütést vettem csak észre, Kleinheincz Csila pedig rutinos író, akinek fordítása olvasmányos. Hezitáltam a 6 és 7 pont között, de mivel a regény a második felétől inkább javul, úgyhogy némi jóindulattal megadom a magasabb osztályzatot.

Pontszám:

Hét Koltai Róbert a tízbőr. 

7/10 pont

moly.hu: 80% (48 szavazat)

goodreads.com: 4.05 csillag (22001 szavazat)

Könyvajánló: Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

 Könyvajánló:

Könyvmozaik az elmúlt hetek olvasmányaiból

Jó néhány könyvön vagyok túl az elmúlt hetekben, és elég vegyes felhozatal volt minden szempontból. Akadt közöttük szakkönyv, regény, képregény, múzeumi kalauz, forráskiadvány. Jó is, rossz is. Most nem egyet mutatok be hosszabban ezért, hanem kis ízelítőt adok háromról.

Holly Jackson: Még nem egészen halott

Budapest: Kolibri, 2025

Eredeti megjelenés: Not Quite Dead Yet (2025)

Fordította: Miks-Rédai Viktória

448 oldal

Kezdjük Holly Jackson legutóbb - tavaly ősszel - megjelent regényével - az előzőről itt írtam -, az igencsak hatásvadász Még nem egészen halott című (YA) krimivel. Jackson rendszerint kiborít nem túl szerethető főszereplőivel és idegesítő lezárásaival, de mindent egybevetve ez alighanem a legjobb regénye eddig (leszámítva a folytatások miatt számomra elrontott Jó kislányok-at). A főszereplőnk Jet ugyan most sem valami szerethető karakter, de ez most jó, mert a halál közelsége olyan jellemfejlődést indít el benne, amely fokról fokra szimpatikusabbá teszi, és szurkolunk, hogy valami csoda folytán mégse haljon bele abba az ütlegbe, amit egy sötét éjszakán - ki tudja mi okból - rámértek. Jetnek egy hete van rájönni, ki akarhatta megölni, mielőtt belehal az okozott fejsérülésébe. Igen, ilyen típusú - a főszereplő meg fog halni - regényből jócskán akad a könyvesboltok polcain az utóbbi években, de ez az alapötlet nekem tetszett. Jet egészen a végzetes éjszakáig nem találja önmagát: céljai nincsenek, családja idegesíti, barátját eltaszítja és azt hiszi, végtelen idő áll rendelkezésére. Ezt a luxust azonban a támadás után már nem engedheti meg magának, gyorsan lepereg hét nap. Gyerekkori barátja, Billy segítségével nekiáll élete első és utolsó igaztán fontos célját elérni: elkapni saját gyilkosát. A regény nem a briliáns nyomozói munkától jó, hanem az érzelmi töltettől. Igen, kicsit giccses, erre fel kell készülni, és hatásvadász. Itt nincseneek olyan elrejtett nyomok, mint Jackson korábbi regényei esetében, nincsenek dokumentumok, hangfelvételek, térképek, fotók. Egy párosunk van, amely eltökélten halad előre, inkább elszántan, mintsem okosan. jetnek nincs mit veszítenie, így végre életében először mer kockáztatni, míg Billy végre megkapja azt, amit egykor elveszített: Jet figyelmét. A történetvezetés nem tökéletes, az alapfelállás a nyomozásra képes haldoklóról nem valami hihető, és a befejezés megint - minimum - megosztó - ellenben kitalálható -, de összességében nekem tetszett a regény.

8/10 pont

Reports ​of the Habsburg Envoys in Constantinople, 1568–1574 I–II.

Budapest, ELTE HTKTK, 2026

Szerk.: Fazekas István, Glück László, Fodor Pál

1494 oldal

A történelemben a legjobb dolog a forrásokat olvasni, legyen az második világháborús alakulat hadinaplója, első világháborús levelezés, sziklaflirat, vagy Hérodotosz tőrténeti műve. Minden fajtájának megvan a maga előnyei és hátrányai, ugyanakkor egy régen élt ember szemével tekinthetünk a múltba, aki úgy mesél nekünk a jelenében, hogy jó eséllyel már rég nem él. Az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja most egy egészen különleges forráskiadványt tett le két kötetben az asztalra, amely az 1568 és 1574 között Isztambulban/Konstantinápolyban állomásozó követek irataanyagát közli eredeti - zömmel - latin nyelven, illetve angol rezümével.  Az angol összefoglalók a originál szövegekről igen bőségesek, szinte már-már fordítások. A két kötet 279 dokumentumot tartalmaz majdnem 1500 oldalon - na jó, ebből ki kell vonni az I. kötet elején lévő tanulmányt és előszót -, amelyek nem csupán a habsburg követségek életébe és a diplomáciai alkudozásokba nyújtanak betekintést, hanem az Oszmán birodalom belsű működésébe és túlfeszítettségének problémájába is, hiszen a "török" Jementől Asztrahánon és Perzsián át Algírig le volt kötve sok esetben. Láthatjuk működés közben a magyar történelemből is jól ismert Szokollu Mehmedet, megtudhatjuk, mit ravaszkodtak össze a tapasztalt keleti döntéshozók, hogy az európai egység ne jöhessen létre ellenük. A kötet a török-velencei háborúnak is elsőrangú forrása, hiszen a követségek a történelemben mindig a kémkedés melegágyai voltak. Természetesen emellett, mivel Miksa császár egyben magyar király is volt, rengeteg adat található benne a török-magyar végvidék történetéhez. Az állandó csetepaték eljutottak II. Szelim, de főként Szokollu Mehmed nagyvezír udvarába is, ahol állandó feszültségforrás volt, melyeket mind a követség, mind a porta igyekezett a diplomáciában a maga javára fordítani. Röviden: a két kötetes monumentális kiadvány kiváló munka, amelyet sokáig használ majd még a történelemtudomány. Még sok ilyet!

10/10 pont

Számvéber Norbert: Páncélosok a Felvidéken

Keszthely: PeKo, 2026

2. kiadás

508 oldal
A könyv nem első kiadás, mégis új könyvnek mondható, mert a 2008-as kiadáshoz képest a PeKo által idén kiadott verzió duplájára hízott tartalmában. A feldolgozás a Felvidék Magyarországhoz 1938-ban visszacsatolt déli részének páncélosütközeteit mutatja be elsősorban az Ipoly és Komárom között 1944 decemberétől 1945 márciusának végéig, komoly mélységben. Szokás szerint kiváló kötet jött ki Számvéber Norbert tollából, hatalmas forrásmennyiség feldolgozásával mindkét/három – szovjet, német, magyar – oldalról. Ugyan egy senki vagyok, hogy tanácsokat adjak, de néhány megjegyzést azért megkockáztatok a hétköznapi olvasók érdekében. Egyrészt talán célszerű lenne, az egy eseményről szóló forrásokat néhol jobban összedolgozni – Számvéber inkább egyes jelentések adatait közli egymásután – mert így többször ugyanazt az eseményt olvashatjuk, némileg más-más verzióban. Ez nyilván egy gyorsabb és egyszerűbb megoldás, de valakiknek zavaró lehet, hogy a nyilvánvalóan ugyanazon eset – mondjuk, hogy az egyik alakulat benzin helyett dízelolajat kapott – pár oldallal odébb újból megtörténik, vagy hogy egy település az X. oldalon német kézre kerül, majd pár oldallal odébb még küzdenek érte, vagy újfent elfoglalják a németek, mivel ekkor a szovjet forrás alapján meséli el ugyanazt. Persze, ha valaki képben van, követi a leírást térképen, és érti a feldologzás logikai menetét, akkor nem fogja összezavarni. Az új, 2026-os kiadás nagyon szép, védőborítós, keménykötésű, plusz a képanyag, a csatolt kimutatások nagyot dobnak az egészen, a mellékelt kiszedhető - szovjet - térképről nem is beszélve. Annyi negatívum még, hogy meglehetősen sok elírást fedeztem fel benne, lemaradt a szóvégi betű, vagy egy-egy szó nem tökéletesen lett elválasztva, ilyesmik. Jellemzően a jegyzetekben volt ilyen, talán az kevésbé gondosan lett átvizslatva. Összességében egy igen jó kötet, amely alapmű lesz jó ideig e térség II. világháborús eseményeihez

9/10 pont

Könyvajánló: Holly Jackson - Rachel Price visszatérése

Könyvajánló:

Holly Jackson:

Rachel Price visszatérése

Budapest: Kolibri, 2025

Eredeti megjelenés: The Reappearance of Rachel Price (2024)

Fordító: Miks-Rédai Viktória

508 oldal

Új év - ha még nevezhetjük annak -, új Holly Jackson-könyvajánló! Annabel "Bel" Price félárvaként nőtt fel, és élete eddigi éveit meghatározta édesanyja, Rachel 16 évvel korábbi eltűnése. Egyfelől anya nélkül cseperedett fel, másfelől szinte mindenki úgy vélte, hogy - noha ezt nem tudták rábizonyítani - édesapja tűntette el/gyilkolta meg Rachel Price-t. A Price család pénzügyi nehézségek miatt történetünk elején belement, hogy egy dokumentumfilm készüljön a különös eltűnésről, és éppen zajlik a forgatás a családi házban, mikor egy séta során Bellel az országúton szembejön maga az eltűnt. Rachel Price 16 év után visszatért! Válaszokat azonban nem nagyon tud adni azon felül, hogy fogságban tartották egészen idáig. Belnek örülnie kellene, de valahogy nem megy neki. Egy idegen költözik a házba, még ha kétségtelenül az édesanyja is az.  

Maga az ötlet szokatlan - persze nem új teljesen -, hiszen itt olyan személy kapcsán kell nyomozni, aki újra feltűnt, így meg lehet kérdezni, mi történt vele. Igen, kicsit Oldboy-szerű a történet. Rachel Price elmeséli fogsága históriáját, de valami nem stimmel. Belnek feltűnik, hogy édesanyja - akiről eddig is úgy vélte, hogy simán lelépett, mert nem akarta őt - következetlen, a sztorijába időnként hibák csúsznak, így tini hősnőnk nyomozni kezd. Miközben Rachel mindenkit elbűvöl maga körül, Bel egyre magabiztosabban hiszi, hogy anyja mindenkit megvezet. 

A regény sokban hasonlít Holly Jackson korábbi regényeire: lány főszereplő, jólelkű, de szerencsétlenke fiú segítségével igyekszik megoldani egy múltbeli bűnügyet. Monduk jelen esetben Bell a legkevésbé sem szimpatikus fajta protagonista, eltaszítja magától az embereket, még azt a keveset is, akiket szeret illetve kedvel. Emellett megtudjuk, hogy kleptomániás, bár ez semmit nem ad a történethez, és semmi értelme nem volt ennek a szálnak a történet során. Mintha Jackson az elején kitalálta volna, hogy ennek valami szerepe lesz a történések során, majd elfeledkezett volna róla. Még akadt pár ilyen elem egyébként. Jó ötlet volt ezzel szemben a dokumentumfilmezés, mint történetmesélési elem, de sajnos a megoldás igencsak keveset adott a nyomozáshoz, igazából ez az idea is megrekedt a háttérfestés szintjén. 

A történet alapsztorija végül is pofonegyszerű. Némi spoiler következik! Gázláng. Pszichológiai manipuláció, amely során egy - egyébként rendszerint elbűvölő embernek tűnő - pszichopata manipulálva a valóságot az őrületbe kergeti a környezetében élőket, hogy uralkodhasson fölöttük. Szerencsés időpontban olvastam a könyvet, mert talán fél évvel előtte néztem meg az 1944-es filmet, amelyhez maga a Gaslighting fogalma kötődik. Ezt a terrort meséli el szerzőnk is, kicsit megspékelve egy család drámájával. Jackson egy darabig elég ügyesen játszik velünk, hogy ne tudjuk meg pontosan ki kicsodát bántalmaz ilyen módon, de igazából egy idő után lehet sejteni, hova vezetnek majd a szálak. A könyv sok szempontból egyébként nagyon jó, élmény olvasni, mert feszültségben tartja olvasóját. Emellett képes minket ideig-óráig megvezetni, és azt sem vesszük észre, ami a szemünk előtt rajzolódik ki. Ugyanakkor a vége... Megint a vége... Holly Jackson képtelen a könyveit - illetve a trilógiáját - lezárni úgy, hogy az emberben ne menjen fel a vérnyomás. Mert mi tetszett a legkevésbé? Egyértelműen a lezárás. Az már legkevésbé sem lep meg, hogy Holly Jackson egész regényében moralizál, majd a végén amorális lezárást nyújt a könyvbeli konfliktusra, és mégis igazságként adja el. Az már inkább, hogy a főszereplő és unokatestvére, Carter érzelmei túl gyorsan és túl élesen változnak meg más szereplők irányába, és ez a valóságban nem így szokott működni. Teljesen hiteltelen. Pszichológiailag abszurdum. Emiatt nagyon erőltetett az egész végjáték. Holly Jackson olyan nagy fordulatot és igazságszolgáltatást akart nyújtani a végén, ami már sok. Megint a harag dolgozott belőle. Úgy látszik frusztrációi vannak a rendőrséggel és a férfiakkal szemben, amely felháborodását a regényeiben torolja meg...  Falramászok az önbíráskodás ilyesfajta promótálásától. Ha valaki ilyen megoldást tálal az embereknek, az ne játszon erkölcscsőszt az előző 300 oldalon! Legyen akkor már cinikus szemét végig! Legyen következetes! Legyen Joe Abercrombie!

Mi tetszett a legjobban? Ez könnyű. A kötet élfestése. Nagyszerű ötlet volt celluloid filmszalaggá varázsolni a kiadványt oldalnézetből. Eleve szeretem az élfestést, de itt sikerült egyszerű, mégis a könyvhöz nagyon jól illő mintát kitalálni. Kaptunk emellett néhány egész ötletes elemet a sztori és a nyomozás kapcsán, bár messze nem annyit, mint a Jó kislányok esetében. Az sem utolsó dolog, hogy ismét egy feszült, magával ragadó regényt olvashatunk, amelyet - elcsépelt, tudom - lehetetlen letenni, míg nem végez vele az ember. Akkor viszont nagy erővel tennénk le. Többször. Egymás után. Az asztalsarkához. 

Összességében felemás érzéseim voltak a regényt befejezve. Esztétikailag egy nagyon szép könyv, ahol a magyar kiadásban sem láttam semmi problémát. Ugyanakkor a tartalom nem megnyugvást hozott, hanem feszültséget keltett bennem. Egy igencsak jól induló YA krimi kapott egy borzalmasan zilált, elkapkodott és erkölcsileg megbukó lezárást. 

Értékelés:

Hét rossz kislány a tízből. 

7/10 pont

moly.hu: 88% (481 csilllagozás)

goodreads.com: 4.08 (225835 pontozás)

könyvajánló: Ravena Guron - Haláli történet

könyvajánló: 

Ravena Guron: Haláli történet

Budapest: Ciceró, 2025

Eredeti megjelenés: This Book Kills (2023)

Fordította: Urbán Vivien

395 oldal

A bűnűgyi regények újnak mondható, divatos zsánere a fiataloknak szóló, - részben vagy egészben - iskolában játszódó tinikrimi, amelynek iskolapéldája a Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz volt. Utóbbi magyarországi megjelenése óta nálunk is jó pár hasonló kötet jelent meg, ingadozó minőséget hozva. A Haláli történet szintén egy ilyen sztori, amely in medias res kezdődik, hiszen hősnőnk, vagyis inkább hősleányunk az első sorokban kijelenti, hogy nem ő ölte meg Hugh Henry Van Borent. De  vajon hihetünk-e neki?

Főszereplőnk Jess Choudhary, az elit Heybuckle gimnáziumba kitartó tanulással bekerült szegény családból érkező indiai származású leányzó. Jess éli a nem túl népszerű, némiképpen elnyomott középiskolások hétköznapi életét, egészen addig, míg a feladatként megírt dolgozata alapján el nem követnek egy gyilkosságot az intézményben. Nem túl meglepő módon ő lesz az első számú gyanúsított, emellett a gyilkos élvezi is a helyzetet, s üzeneteket küldözget a lánynak, megfenyegetve, hogy ő lesz a következő. Jess így kénytelen nyomozásba kezdeni néhány bizalmas barátjával karröltve, mindössze ösztöneikre és korábbi krimiolvasmányaikra alapozva. Olyanra is sikerül...  Mivel elitiskoláról van szó, kell lennie egy titkos társaságnak is - közismert, hogy minden angolszász iskola dúskál az ilyenekben -, csak hogy bonyolítsa a dolgokat. A bentlakásos iskola lehetőséget ad a szerzőnek a felnőttek zömének kiírására a történetből, akik emiatt marginális szerepet játszanak egészen a történet végéig, de legalább megjelennek benne. Ezzel a brit-indiai írónő végső soron ügyesen és logikusan magyarázza meg a jelenben játszódó történet esetében a felnőttek, rendőrök és mobiltelefonok igen jelentéktelen szerepét, s ebben például sokkal jobb, mint a Jó kislányok kézikönyve, ahol ennek nem találtam magyarázatát. 

Jess nem éppen egy Nick Grabowski, szokása hülyeségeket csinálni, vagy megsebesülni. Ez jót tesz a regénynek, mivel meglehetősen esendő és szimpatikus szereplővé teszi még akkor is, ha időnként fogjuk döntései miatt a fejünket. Legalább elhisszük, hogy tini, nem egy iskolai egyenruhába és miniszoknyába öltöztetett koravén Sherlock Holmes. E/1-ben kapjuk a történetet, így a szimpátia különösen fontos, ráadásul elég szarkasztikus a stílus, amiben protagonistánk mesél. Maga a gyilkosság és motivációi kissé túlbonyolítottak - Agatha Christie attól zseniális, hogy alapvetően mindig egyszerű nála a bűntett indítéka -, de itt amúgy sem ez a lényeg, elvégre egy YA regényről beszélünk. Ellenben a történetvezetés lendületes, az iram végigsodor a sorokon, s hamar a befejezésnél találjuk magunkat. Nincsenek olyan ügyes kiegészítő elemek, mint Holly jackson könyveiben, ugyanakkor kapunk egy iskolai térképet a nyomozásunkhoz, amit értékeltem. 

A regény jól kapta el az iskolások lelki világát, hangulatfestése ezen a téren igen erős. Meggyőződésem, hogy Ravena Guron fejében a Harry Potter sorozat is ott motoszkált, miközben írt, egyes karakterek hasonlítottak az ottaniakra (Summer például Hermionéra), plusz még utalás is volt tiltott erdőre. Akad a regényben némi lányok közötti hajtépés, némi nyomozásszerűség és természetesen romantikus szál is. Nyomozásszerűséget nem véletlenül írtam, mert azért nem ez lesz a krimiirodalom csúcsa a XXI. században. A nyomozói munka meglehetősen gyerekes, de mivel tizenéves szereplőkről beszélünk, igazából ez nem olyan nagy gond. Fájdalmasabb a néhány felnőtt szereplő infantilis viselkedése és inkompetenciája. A korszellem ütőerén ujját tartó olvasó emellett azonnal rájöhetett már a főszereplő kiválasztásánál, hogy a történetnek példabeszéd jellege is van, és a szegényebb családból származó valamint - etnikai, szexuális - kisebbségi szereplőket rögvest kihúzhatjuk a gyanúsítottak sorából. Mint az közismert, a gyilkosságokat ugyanis 100%-ban elkényeztetett gazdag fehér fiatalok követik el. Legalábbis a "modern" nyugati regényeben, amiket nők írnak... Természetesen a kötet végén valami "meglepő" fordulatnak is kellett lennie, s ezen alapszabályok  mentén gyorsan le is redukálhatjuk a potenciális elkövetők számát nagyjából kettőre. A regény ettől még élvezhető, és nekem is tetszett.

Összességében egy könnyen olvasható, nem túl mély, ám szórakoztató ifjúsági krimit kaptunk, amely kikapcsolódásnak tökéletes. A kiadvány kialakítása közepesnek mondható, nem egy feltűnő jelenség, de a borítókép nekem bejön. A rajzos megoldás kiemelkedően jó, kár, hogy fűzött.  Kirívó hibákat nem találtam benne se fordítás, se elírás tekintetében, gördülékeny, jól olvasható a regény. 

Értékelés:

Nyolc tinigyilkos a tízből

8/10 pont

moly.hu: 88% (31 szavazat)

goodreads.com: 3.9 csillag (12573 voks)

Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

Könyvajánló: James S. A. Corey - Az istenek kegyéből

Könyvajánló:

James S. A. Corey:

Az istenek kegyéből

Budapest: Fumax, 2025

Eredeti megjelenés: The Mercy of Gods (2024)

Sorozat: A fogoly háborúja, 1. (The Captive's War, 1.)

Fordította: Habony Gábor

447 oldal

Régóta nem jelentkeztem, aminek oka elsősorban az igencsak sűrűnek bizonyuló szeptember-október volt, és még regényeket olvasni sem maradt túl sok időm az előadásokra való felkészülések mellett. Ám most visszatértem, és meglehetősen elégedett vagyok az elmúlt másfél hónappal. Sikerült egy - érzésre - egészen jó előadást összehoznom Hunyadi Jánosról, valamint a ménfői Bezerédj-családról, emellett eljutottam Isztriába, ahol történelmi helyeket is megjártam. Ezekről lehet lesz még szó a blogon, de most egy éppen csak befejezett regény ismertetésével kezdeném a novembert. 

James S. A. Corey - aki tulajdonképpen nem létezik, hiszen két író közös álneve - A Térség című regényfolyammal futott be, méghozzá méltán. Mind a kilenc részes könyvsorozat, mind a belőle készített filmsorozat az utóbbi idők egyik legjobban sikerült sci-fi-je a maga nemében. Stílusilag inkább visszatérés volt a 80-as évek elejének háborús/űroperás tudományos-fantasztikus regényeihez (pl.: C. J. Cherryh), mintsem újdonság, de mára a "tufa" vagy szinte teljesen elment filozófiai irányba, vagy összeolvadt a fantasyvel, így ez a reaktiválás frissként hatott. Emellett egy reálisi és emberléptékű univerzumot kaptunk, amely a nem túl távoli jövőben játszódik, s ezáltal sokkal közelebbinek érezhettük a történéseket magunkhoz, mint egy populáris, ám steril (SW, ST) űruniverzum esetében. Kemény volt, emberi volt, szerethető karakterekkel. A szerzőpáros új kötete, Az istenek kegyéből másfajta kötet - noha vannak hasonlóságok -, és  léptékét tekintve jóval nagyobbat markol az univerzumból.

A regény egy tudóscsoport nehéz mindennapjaival és utólag már piszlicsárénak ható problémáival nyit, s ilyen szempontból sokban hasonlít Koestler Szajhák című írására. A regényben tulajdonképpen ennek a belterjes csoportnak a sorsát követjük nyomon, akik éppen áttörést érnek el xenobiológiai szakterületükön, mikor világuk romba dől. A helyszín az Anjiin nevű, emberek által a régmúltban kolonizált bolygó, amely azonban már elfelejtette származását, s mit sem tud más életről a galaxisban. Tudósaink élveznék a világhírt, de kiderül, hogy szétszedik a team-et, financiális és személyi okokból. Ez a hatalmasnak tűnő probléma azonban hamarosan eltörpül egy másik mellett. Ugyanis 17 hatalmas űrhajó jelenik meg a bolygó felett, amelyek határozottan nem barátkozni jöttek. A Carryx birodalom elsöprő offenzívája ellen nincs semmi esélye az anjiiniaknak - még egy nyomorult Will Smith-ük sincs -, így a bukás elkerülhetetlen. A "háború" mindössze öt napig tart a planétáért, és szisztematikus terror és totális alávetés következik. A kutatócsapat életben maradó tagjainak - a bolygó lakosságának 1/8-át azonnal likvidálják az érkezők - finanszírozási problémái így legalább megoldódnak, hiszen rabszolgaként viszik el őket egy ismeretlen bolygóra... Immár az óriási rovarszerű carryxok eszközei lesznek, és egyéni valamint csoportos  túlélésük érdekében kell tudományos eredményeket produkálniuk. 

A regény istenei a carryxek - talán, mert sokat morfondíroztam a címadáson -, egy haszonelvűségre törekvő minden szempontból szociáldarwinista faj, amely az alapján tart életben (és szolgaságban) fajokat, hogy az erősíti-e a carryok hatalmát, vagy sem. Utóbbi esetben jön a likvidálás. Az van, ami van. Ez egy dualista világ, hiszen a carryxeknek van egy ősellensége is, amelyről csak nagyon keveset tudunk meg  ebben a részben. Voltaképpen a nevüket, elveiket, de a kettejük közt folyó háború okát sem ismerjük még. Egy(?) kémjük beépült emberek közé - összeolvadva a gazdatestként használt egyik tudóstársukkal -, és szövetséget ajánl, de nyomában szintén halál jár. Jobbak egyáltalán? A sorok boncolgatnak bőven filozófiai problémákat szabadságról, szolgaságról, ellenállásról, megalkuvásról, bosszúról, elkeseredésről és elsősorban a fizikai/biológiai túlélésről. Mi bölcsebb? Egyenes gerinccel fellázadni és biztosan elbukni, vagy alkalmazkodni, szeretni, túlélni egy szebb jövő halvány reménysugaráért? Az első mellett dönteni vajon dicsőíteni való hősies bátorság, vagy csak szimpla öngyilkosság, ha tudod, hogy nem győzhetsz? Méltóság, vagyon, barát, házastárs, tervezett jövő, minden múlandó lehet, csak a remény az egyetlen ami nem elvehető, hiszen csak a fejünkben létezik, de ott a halálunkig. 

Mivel sorozatról van szó, a történések lassan menetelnek - a később biztosan megérkező - nagy leszámolás felé. Viszonylag keveset tudunk meg ebben az első kötetben erről az univerzumról. Kapunk néhány új életformát, egy név nélküli bolygót, és minimális betekintést a carryx hódításba és a galaktikus háborúba, de alapvetően az karakterek finomsága viszi a regényt a hátán. Elsőszámú főszereplőnk Dafyd, a hallgatag okostojás, aki akaratlanul(?) kerül vezető szerepbe a kötet végére. Neki kell kapcsolatot tartania az emberiség követeként egy embertelen kultúra bürokratájával (egy könyvtárossal nem mellesleg!), és próbálja megérteni ezt a szuperszervezetként, hangyakolóniaként működő fajt. Dafyd nem a legjobb kutató, ellenben tudja mikor kell szó nélkül engedelmeskedni és mikor van esély a közösség helyzetének némi javítására. Mellette Jessyn a másik mesélő, aki elveszít egy számára fontos embert az invázió következtében, így a bosszú élteti, közben testvérét keresi, s emellett küzd betegségével. Elbeszélőnk még egyes fejezetekben a "raj", amely a már említett, carryxek ellen kémkedő entitás, mondhatni parazita. A raj képes megszállni az embereket, magára húzni, magába olvasztani azok szellemét, miközben használja a testüket. Szerepe még nem világos. Egyéb szereplőket is megismerünk persze, de voltaképpen csak a tudóscsapaton keresztül látjuk az Anjiin meghódítását. A kutatócsoport vezetője Tonner egy igazi intellektüel, akinek egóját sérti bármiféle vereség (lett légyen kutatással, vezetői szerepével, vagy nőkkel kapcsolatos). Aztán ott van mellette a szeretője, Else, aki hezitál Tonner és Dafyd között, és voltaképpen a siker vonzza. Van szimpatikus nagydarab humoros macink és néhány egyéb szereplő, akik csak időnként lépnek elő cselekvőként, de egy időbeli előreugrással néha a carryx könyvtáros emlékezéseit is megkapjuk. A motivációk tökéletesen érthetőek és levezetettek. Alapvetően lélektani folyamatokkal, egyéni drámákkal és arra adott válaszokkal operál a mű, ráadásul a karakterek árnyaltak, nem pusztán jók vagy rosszak. A szerzőpáros ezen a téren ismét erőset alkotott. A regény a mélyen kibontott karaktereknek hála sehol sem ül le, bár a nagybetűs történések sebessége ingadozó. Rendszerint nagyon lassan haladunk, majd egy-egy rövid időintervallumra felgyorsulnak az események, és információcunami söpör el bennünket. Ez nem biztos, hogy a legjobb megoldás, de ad egyfajta lüktetést a regénynek. A kutatások leírása időnként nem lesz mindenkinek követhető, de szerencsére nem vesztek el a részletekben az írók. A regény vége sokat ígérő, de hogy lesz-e belőle egy epikus trilógia/sorozat az még a jövő zenéje. Bevezetésnek ez semmiképpen sem gyenge. 

A kötet fizikai kialakítása hű A Térség sorozatéhoz, azokkal paramétereiben egyezik és borítója is hasonló jelllegű. Hogy a borítókép mit ábrázol, nehéz eldönteni - talán az Anjiin meghódítását, vagy a bolygót, ahova a csapatot átterelik -, de nem néz ki rosszul habár elég sötét. Mondjuk a téma sem egy rózsaszín örömóda... A fordításban nem tűnt fel semmi értelmetlenség, ahogy a szöveggondozás is jónak mondható (nem emlékszem elírásra sem). A Fumax egy jó minőségű, bár fűzött kötetet adott ki, amelynek ára is korrektnak mondható. 

Értékelés:

Nyolc biológiai Nobel-díj a tízből.

 8/10 pont

moly.hu: 88% (35 értékkelés)

goodreads.com: 4.16 csillag (33291 voks után)

könyvajánló: Enter Sandman - Cavanagh: A bűntárs

Könyvajánló:

Cavanagh: A bűntárs

Budapest: Álomgyár, 2025

Eredeti megjelenés: The Accomplice (2022)

fordító: Abrudán Katalin

381 oldal

Úgy látszik most a dupla Sandman korszakomat élek, ellentétesen megélt érzelmekkel. Először nekiláttam a mostanra megvetetté vált Neal Gaiman kultikus képregényéből készült filmadaptációnak, majd - ettől teljesen függetlenül - olvasni kezdtem Cavanagh Eddie Flynn-sorozatának legújabb részét (írtam már róla, például: itt és itt. Hát érdekes hullámvasút volt mindkettő. A filmsorozat jó indulás és pár kiemelkedő részt követően tragédiába fulladt számomra - olyan szinten nyomták a woke-ideológiát, hogy egyszerűen nem érte meg folytatni -, míg a regény nem túl bíztató kezdet után igen erős zárással jutalmazott türelmemért.  

A filmsorozatról nem fogok szólni, viszont a könyvről igen. A thriller(?) fundamentuma a következő: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sorozatgyilkos, Daniel Miller, akit a gyilkolási módszere miatt Sandman-nek becézett a sajtó. Megölt 14 embert, majd mikor már éppen elfogták volna, kámforrá vált. Miller felesége - aki állítólag semmiről sem tudott - azonban a rendőrség kezére jutott, s most a policáj Carrie-n igyekszik kozmetikázni a statisztikai adatait, így bűnrészesként bíróság elé citálják. Álomszuszék hősnőnknek azonban sikerül Eddie Flynnt meggyőznie arról, hogy ártatlan, és vállalja el a védelmét a tárgyaláson. A sors fura fintora így úgy hozza, hogy a feleségét egyébként rajongva szerető Sandman és az ártatlanokért bármit feláldozó Flynn egyaránt a nő szabadon engedéséért küzd, igaz más-más módon. A külön pikantériája a regénynek, hogy amolyan "columbosan" az elejétől tudjuk, hogy ki a sorozatgyilkos. Ötletes, nem?

Az. Bár, ami azt illeti a kötet kétharmadáig nem voltam lenyűgözve. Cavanagh-nek sikerült egy modern diverz "családot" összehoznia Flynn köré az elmúlt kötetek során és mivel minden szívéhez nőtt nőt, vagyis szereplőt dolgoztatni akart A bűntárs-ban, a sok bába között elveszett az eredeti főhős. Mindenkiből kapunk egy keveset az ügyes titkárnőtől a női terminátor nyomozón át a tüchtig ügyvédnőig, csak éppen Eddie Flynn hiányzik. Nagyon. Pont ő az ötletes, pimasz, vagány szélhámos, akinek a karaktere miatt az egész világon megszerették a sorozatot. Mintha Cavanagh tarsolyából kifogytak volna a korábbi átverések és trükkök, vagy megúnta volna protagonistáját. Minösszesen csak egyetlen jó ilyen momentumra emlékszem ezen a téren. Sajnos emellett a tárgyalótermi rész is lényegtelenné satnyult, pedig ez volt a másik motorja a sorozatnak. A helyzet az, hogy ezek vitték a hátukon az egészet, most meg valami csapatsporttá alakult át az egész, akárcsak a Marvelnél a filmek. 

A Cavanaghnál ezen felül továbbra is elkötelezett demokratapártisággal találkozunk, bár nincs belőle olyan túltengés, mint az előző kötetben (Az ördög ügyvédje). Talán a szerző ráébredt, hogy ez már kontraproduktív volt. Ettől persze még a női szereplők túltengése zavaró. Bloch - a női terminátor - különösen frusztráló, megérne már egy kiírást a sorozatból. Ezek a "girl boss"-ok sem nem újak, sem nem vonzóak, pusztán hiteltelenek és idegesítőek (lásd: Scarlett Johansson a Jurassic Park új részében). El kelene végre felejteni, hogy 60 kilós nőkkel játszatják el a Rambo-t filmekben és könyvekben egyaránt, ez annyira hiteles, mint én, kezemben egy kőműves kanállal... Időnként emellett túlságosan sebesen haladunk, korábban sokkal jobban kidolgozottak voltak a karakterek és a történések. A sztori izgalmas persze, de felemás szájízzel fordultam a regény utolsó harmadra. 

Mikor már-már úgy éreztem, hogy az előző, hatodik részt is sikerül alulmúlnia a regénynek, akkor az utolsó harmadában a könyvnekk szerencsére olyan triplacsavart kapunk, ami egy kínai műugrónak is díszére válna. A fordulat felülír jó pár negatívumot, amit pedig már feljegyeztem a noteszembe, hogy majd jól beolvasok értük. Ez a rész nagyon erős, a zárás pedig sok dologért kárpótolt. Azt nem mondom, hogy minden ízében eredeti a vége, és azt sem, hogy nem számít az egészből semmire az ember, de a többszörös csavar elég ahhoz, hogy sok korábbi bosszúságot némiképp elfeledtessen az olvasóval. 

A jó zárás erősen felhúzta az értékelésemet, alapvetően elégedetten tettem le a művet, hiszen bár messze nem ez a sorozat legjobb kötete - nem is leggyengébb - , de a zárás sok dolgot kiradírozott a negatívumok listájáról. Sajnos spoiler nélkül nem írhatom meg ezeket, de megígérhetem, hogy a regényt azért érdemes elolvasni! Továbbra is azt gondolom, hogy a sorozat túljutott a zenitjén, amely úgy a 2-5. rész táján lehetett, de azért inkább jó, mint rossz a könyv. A kötet fizikumáról és magyar kiadásáról nem tudok negatívumokat mondani, hozták a már megszokott Cavanagh-kötetek színvonalát és jellemzőit.

Pontozás: 

Hét homokszem a gépezetben a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 96% (126 csillagozás)

goodreads.com: 4.44 pont (13501 értékelés)