Napforduló:
Augusztus 24. -
Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)
 |
| Stralsund városa manapság a levegőből fotózva (forrás: innen) |
A
németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé
skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához,
majd Svédországhoz. A
ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is
háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó
többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag
20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak
elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután
inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII.
század középső harmadában elérte legnagyobb területi
kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a
törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt-
és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége),
Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden
hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével
együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok
kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített
Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország,
1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663).
Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még
pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.
 |
| A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században (forrás: innen) |
Stralsund
történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két
kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején
nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a
már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.:
1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a
Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint
a Közel-Keleten
vagy az Ibériai-félszigeten,
csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc.
Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok
alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven
említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő
tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A
település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt
jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten
lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak
ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez
hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb
kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe
került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város
jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai
hercegek uralma alatt is.
Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a
Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak
elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns
erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán
király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és
Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan
kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a
vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér
véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot,
amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót
katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul
alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen
volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom
Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt,
II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat
kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak
Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin,
Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely
gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai
hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek
végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E
béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai
sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott.
Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi
területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát.
Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv
halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó
Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár
a Nagy északi
háború idején a város rövid időre dán uralom alá került
(1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta
Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni
háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy
emberrablással és kivégzéssel indult.
 |
| Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873) (forrás: innen) |
Napóleon
- akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták
császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t,
Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden
uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon
rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn,
ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt.
Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig
mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes
terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen
küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A
korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél
elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett,
majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett -
Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó
elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők
között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya
biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund
és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár
XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de
mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek
el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló
svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit
Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett
magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII.
hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból
(Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi
tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős
számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.
 |
| Stralsund erődítései a XVII. század végén (forrás: innen) |
Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit
méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia
„mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek
bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer
főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban
Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a
szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye
és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a
tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára,
így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund
elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el.
Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy
Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával
vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország).
A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek
az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és
egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült
és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a
várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t
áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer
főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón
április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között
hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a
háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei
részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val
Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a
porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június
14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál,
majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután
Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és
Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek
bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV.
Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a
francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel
Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár
40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét
ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó
mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi
helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy
az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása
és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV.
Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt
kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül
augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete
szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása
a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a
Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban
Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított
ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország
behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a
kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok
kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család
őse lett.
 |
| A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án (forrás: Innen) |
Napóleon
legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése
természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás
született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek
uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia
Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette,
amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával
kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának”
számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa
alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre
- a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin
hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd
korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes
Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük,
hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót,
amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek
99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak
tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően
ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.
Felhasznált
irodalom:
Petre,
F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001
Summerville,
Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005
Eredeti megjelenés:
Győri Szalon, 2024. augusztus 24.
