Könyvajánló:
Emily Tesh: Veszett dicsőség
Budapest: Gabo, 2025
Eredeti megjelenés: Some Desperate Glory (2023)
Fordította: Kleinheincz Csilla
464 oldal
Emily Tesh könyvéről néhány dolgot tudni érdemes. Először is: a borító megtévesztésre kiválóan alkalmas. Ha ugyanis valaki arra számít az alapján, hogy nagy űrcsatákról, birodalmak közötti összeütközésekről fog olvasni, akkor csalatkozni fog. Másodszor: A Veszett dicsőség 2024-ben elnyerte a Hugo-díjat legjobb regény kategóriában - többek közt Ann Leckie, John Scalzi és Martha Wells ellenében-, ami kétségtelenül az egyik legjelesebb elismerés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Persze ez önmagában már régóta nem vesz meg, többször csalódtam díjesőben elázó regények esetében is. Harmadszor: Leginkább egyfajta fejlődésregény és sok szempontból young adult irodalomnak minősíthető.
Mint említettem, a Veszett dicsőség nem egy epikus sci-fi, amely részletgazdagon mutatja be világok harcát. Tesh műve más szempontból ellenben monumentális vállalkozás, ugyanis a szerzőnő mintha egy kötetben akarta volna megírni A szolgálólány meséjét, a Mátrixot, A holnap határánt, és a Függetlenség napját. Van itt egy kis disztópia férfi elnyomással (fasisztoid rezsim), némi sci-fi (nyomokban), időugrálás (nem sok), idegenek (bár inkább csak idegen), és persze mesterséges intelligencia is (pont az ne lenne manapság?). Ez sok. Jelen esetben túl sok. A szinkretizmus közepesre sikeredett, nem igazán tudtam meg, miért volt fontos mindezt egybegyömöszölni. Felépítését tekintve háromosztatú a regény, amely egy fiktív jövőben játszódik. A Földet elpusztította egy mesterséges intelligencia, a „Bölcsesség” által vezérelt csillagközi szövetség, a mazsók. Csak maroknyi humán szökött el, esküdött bosszút egy aprócska világot építve ki magának bázisként, amely azonban leginkább miniatűr antiutópia. Először kapunk egy jelent, majd egy alternatív jövőt, végül visszatérünk a jelen múltjába és kapunk egy megoldást, befejezésül az új jelenben.
Áttérve a szereplőkre: azokat nehéz szeretni. Főhősünk Valkyr – manapság mindig girl boss van – nem túl okos, csupán harca kiképzett tinédzser. Voltaképpen az ő fejlődését követjük végig az oldalakon. Val/Kyr badass karakter, aki fokozatosan szelidül meg, ébred rá a valóban fontos dolgokra. Unalmas mellékszereplő még a testvére, akinek jelentősége olyan nagy, hogy már elflejtettem a nevét. Főhősnőnk bosszúra kiképzett betonarcú gyilkológép, bátyja ellenben érzelgős, aki csak békére és szeretetre vágyik. Fordított nap. Hogy is lehetne másként... A könyvön máshol is folyamatosan átüt a korszellem, ami elsődlegesen abban merül ki, hogy a szereplők között még véletlenül sincs heteroszexuális, vagy aki mégis, lélekben az szőke kékszemű náci. Természetesen csak a fiatal homoszexuális szereplők lehetnek a csodás új jövő megteremtői - a 355. oldalon levő párbeszédet olvasni már egészen groteszk -, ahol a farkas és a kismalac végül együtt legel a szivárványos ég alatt. És nem, nem szerintem túlzás pusztán az arány. Egyik molyos olvasó összeszámolta, és az jött ki, hogy a karakterek 80%-a homoszexuális. A kínos párbeszédek száma is igen jelentős. Azt sem tudom eldönteni, hogy Emily Tesh - aki elvileg ógörögöt és latint tanít gyerekeknek! -, miért írja, hogy Kleopátra fekete volt, de úgy tűnik Kleopátra feketére festése a nyugati világban alapvető kritérium egy könyv vagy film kiadásához (film, könyv). Maga a mondanivaló a döntésekről, felelősségvállalásról egyáltalán nem rossz, a választott technikai megoldás a háromosztatúságról és időhurokról jónak mondható, mert sikerült vele erőstíeni a mondanivalót, és összhangban van vele. Voltak jó ötletek a könyvben és azt sem merném mondani, hogy nincs benne valamiféle mélység. Tetszett, hogy a második alternatív eseménysor után (az emberek győzelme), főszereplőnk képes volt látni a siker árnyoldalait. Karakterének esendősége és fejlődése szimaptikusabbá tette az eleinete elég ellenszeves Kyrt. Összességében azért nem ragadott magával az egész történet. Vontatott volt, helyenként igen kínos és gyermeteg bölcselkedésekkel. A mátrixban, azaz Bölcsességben eltöltött részek kifejezetten unalmasak voltak. Yiso, az idegen meg igazán szörnyű karakter. Nyüszít, ordít, teszetosza és hasznavehetetlen, mint egy Koltai Róbert karakter bármelyik filmjében. Rá lehet fogni a borzalmas párbeszédekre, hogy tinik között zajlik, de azért mégiscsak többet vár el az ember egy regényben annál, mint amit a buszon hall, Yiso meg elvileg egy idegen herceg... Leginkább egy young adult sci-fi ez, egyszeri elolvasásra. Szép iparosmunka, korszellemnek megfelelő tartalommal, nyelvcsapásokkal a megfelelő irányba, amely első regénynek ugyan tökéletes, de nem több. Nincs meg benne sem a Vörösingesek humora, sem az Ötödik évszak izgalmas világa, pláne nem az igazi nagy klasszikusok minősége.
A kötet kiadásától nem esek hasra, pár olvasás után deformálódni fog az egész, és a Gabo fűzött könyvei esetében mindig a szétesés kockázatával kell számolnunk. Mint írtam, a borító megtévesztő - az egyetlen, Föld elpusztításával járó és nem is nagyon kibontott - csatajelenetet ábrázolja. A magyar szövegben pár elütést vettem csak észre, Kleinheincz Csila pedig rutinos író, akinek fordítása olvasmányos. Hezitáltam a 6 és 7 pont között, de mivel a regény a második felétől inkább javul, úgyhogy némi jóindulattal megadom a magasabb osztályzatot.
Pontszám:
Hét Koltai Róbert a tízbőr.
7/10 pont
moly.hu: 80% (48 szavazat)
goodreads.com: 4.05 csillag (22001 szavazat)
