2022. november 27., vasárnap

A szövetségesek partraszállása a Krímben, 1854 - források

 A szövetségesek partraszállása a Krím-félszigeten 1854-ben


A szövetséges flotta Szevasztopolt bombázza 1854-ben
(forrás: innen)

Nincs két hete, hogy lement a Bezerédj-kastélyban tartott előadásom a Krími háborúról - amelyről sajnos nem készült felvétel, de majd igyekszem korrigálni ezt -, és az arra való felkészülés során nagyon sok anyagot néztem át. Ez adta az ötletet, hogy talán lehetne valamit írni belőle a blogomra is.

Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország legyőzése a perifériákon lehetséges. Amikor komoly háborút veszítettek az oroszok, az rendszerint nem akkor történt meg, amikor valaki Moszkváig nyomult, hanem amikor korlátozott céllal a háború színterét a birodalom határára korlátozta. Ilyen volt a törökök 1711-es győztes háborúja Nagy Péter ellen a Prut folyónál, A japánok 1904-1905-ös távol-keleti küzdelme és - mai bejegyzésem témája - az akkori "Nyugat" Törökország védelmében vívott Krími háborúja 1853-1856-ban. 
Utóbbi háború során hajtották végre a szövetségesek (angolok, franciák és törökök) a történelem egyik legnagyobb partraszállását Jevpatorijától délre a Krím-félszigeten. 1854. szeptember 14-én csaknem 50 ezer katonát rakodntak ki több száz hajó fedélzetéről csónakokkal. A szövetségesek tisztában voltak azzal, hogy háborús céljaikat csak Szevasztopol elfoglalásával érhetik el, mivel ez volt az orosz Fekete-tengeri Flotta legfontosabb támaszpontja, és ide vonultak vissza az orosz hadihajók a törökök felett 1853. november 30-án Szinópénál aratott elsöprő tengeri győzelmüket követően. Az oroszok voltak olyan okosak, hogy tudják, nyílt tengeri ütközetben nincs esélyük az egyesített brit-francia flottával szemben, így nem vonultak ki ellenük a biztonságos félszigeti erődváros kikötőjéből. A fekete-tengeri orosz flotta csak a várossal együtt volt elpusztítható. 
1854. augusztusának végére Várnánál, török területen jelentős flotta és haderő gyülekezett. A franciák 24 ezer gyalogost 70 löveget és 100 lovast, a britek 22 ezer gyalogost, 60 löveget és egy 1000 fős könnyűlovas dandárt, míg a törökök 5000 katonát vontak össze itt. A szállítóhajók nem álltak rendelkezésre elegendő mennyiségben, a hajók hihetetlenül zsúfoltak voltak (volt emelyen 2000 ember tartózkodott!), de szerencséjükre az orosz flotta nem ütött rajta a szeptember 7-én kifutó flottán. 
Induláskor még az sem volt eldöntve, hol szálnak partra a csapatok pontosan a Krím-félszigeten, de végül elvetették a Szevasztopol elleni közvetlen támadást, és előbb egy biztos kikötőt és bázist akartak létrehozni, mielőtt a város ellen vonulnak. Végül Jevpatorija mellett kezdődött meg a partraszállás 1854. szeptember 14-én, csütörtöki napon. Az oroszok Szevasztopolhoz közelebbi helyre számítottak, így semmi sem zavarta a támadókat az időjárást leszámítva. 

Erről a partraszállásról válogattam össze angol nyelvű kiadványokból forrásokat, amelyeket legjobb tudásom szerint igyekszek most visszaadni magyarul. Próbáltam minél többféle típusú forrást összeszedni más-más szemszögből világítva meg a műveletet, így olvasható a brit haderő főparancsnokának, Lord Raglannak a jelentése, de egy egyszerű közkatona emlékezése is. Jó szórakozást!


1. George Frederick Dallas[1] alezredes levele, 1854. szeptember 11.[2]

"A Fekete-tenger közepén, szeptember 11.

5-én indultunk el Várnából a 10 mérföldre lévő Balcsik-öbölbe, ahol ismét megálltunk egy napra, majd elindultunk és vitorláztunk - úgy képzeltük - Szevasztopol felé. Tegnapelőtt lehorgonyoztunk a tenger közepén, teljesen a szárazföld látóhatárán kívül, és most is olyan messze vagyunk tőle, mint amikor elindultunk. Csak a különböző véleményeinket tudom megírni úticélunkról, mivel mi - és azt hiszem ebbe Sir George Cathcart[3] is beletartozik - nem tudunk semmit. Most hajózási parancsnot kaptunk. Körülbelül 50 mérföldre vagyunk Odesszától és 100 mérföldre Szevasztopoltól, az időjárás egészen kellemes, hűvös szellő, és gyönyörű napsütéses égbolt. A legegyedülállóbb és legérdekesebb látvány ez a hatalmas, nagyjából 1000 vitorlásból álló flotta csendben lehorgonyozva a tenger közepén a szárzaföld látótávolságán kívül. Ez önmagában is a legfigyelemreméltóbb jelenség, de különösen az egy olyan tengeren, ahol ilyenfajta erő sohasem volt. Úgy tűnik, a gondviselés mintha kedvezett volna terveinknek, hiszen mióta itt vagyunk a legzavartalanabb nyugalom uralkodik [a tengeren], és a legkisebb szélvihar is szétszórta volna minket, hiszen 30 ölnyi [mély] vízben horgonyzunk. Éjszaka egyedülállóan szép és lenyűgöző látvány, ahogy ezt a hatalmas fegyveres erőt fénnyel árasztja el a telihold. Bármerre nézünk csak hajó és hajó. Közel van hozzánk a "Trafalgar"[4] - amelyet láttunk néhány éve vízre bocsátani -, a "Himalaya"[5], A "Golden Fleece"[6], amelyen nekünk kellett volna kifutnunk, és természetesen több száz másik, amelynek a nevét sem tudom. Minden hadosztálynak megkülönböztető zászlaja van, így azonnal láthatjuk, hogy az egyes hajók melyik hadosztályt szállítják, éjszaka pedig mindegyik lámpákat tűz ki. Minden zenekar rendszerint éjszaka játszik. Minél inkább körülnézek, annál meghökkentőbb látványnak tűnik. Beleértve a hajók legénységét, stb. stb. stb. nagyjából 100000 ember várakozik a Fekete-tenger közepén, hogy megmondják nekik, merre menjenek, és úgy tűnik senki sem tudja, hova. Egy pletyka Odesszáról szól, és a józan eszű emberek számára ez tűnik a legjobbnak; egy olyan helyet, mint Szevasztopol reménytelennek tűnik bevenni 3 nap alatt, és minden, amit tudunk az az, hogy 3 napi élelemmel és 1 takaróval kell kiszállnunk. Egyébként az éjszakák nagyon hidegek lesznek, már most is csípősek. A csapatok egészségi állapota javul. Nekünk magunknak nem volt betegünk, de a hajó, amely az én másik 2 századomat szálllítja, több embert elveszített, mióta elhagytuk Balcsikot. 

[u.i.]13-án, még mindig a "Harbinger"-en [7]

11-e óta csak tengődünk, egymásra várunk és azt gondolom, ez időpocsékolás. Most a Krím-félsziget partjainál vagyunk, elhagytuk Jevpatoriját[8] és Szevasztopol felé haladunk.  Hogy hol kell partra szállnunk, azt nem tudjuk, de természetesen a körülményektől függ majd. Nem látunk se katonákat, se laktanyákat, sem bármiféle erődítményt [a parton]. Nagyon frissen fúj a szél, számunkra kedvezően, azt hiszem estére mindannyian együtt leszünk. Legutóbbi este körülbelül 12 mérföldre horgonyoztunk le a parttól, nagyon sötét és nagyon mély vizen. A fedélzetre menve alig tudtuk elhinni, hogy nem egy jól kivilágított város közepén vagyunk. Kivilágított hajók folyamatos sora volt, azt kell mondjam 2-3 mérföld hosszan. A kilátás olyan volt leginkább, mint egy londoni hídról éjszaka."  


A szövetséges csapatok partraszállása, metszet
(forás: innen)


2. George Frederick Dallas alezredes levele, 1854. szeptember 16.[9]

"A Krím-félszigeten, szeptember 16.

Tegnapelőtt minden ellenállás nélkül szálltunk partra egy homokos földsávon, amelyet a térképen 10 mérfölddel Jevpatoriján túl találhatsz meg a tenger, valamint egy sós tó között, és a legelhagyatottabb hely. Egy vagy két olyan durva éjszakánk volt, amilyet csak jól (vagy inkább rosszul) elképzelni lehet. Első éjszaka zuhogott, így 5 perc alatt teljesen átáztunk amikor aludni próbáltunk a homokon, és hideg szél fújt. Tegnap este igazán rettenetes hideg volt, és mindössze egyetlen takarónk van, említésre méltó poggyászunk nincs. Mi most a lovasság partra szállását várjuk, ami a meredek part és a szinte folyamatos hullámverés miatt nehézkes. Úgy vélem, hogy holnapután előtt nem leszünk képesek továbbindulni. Az ellenségről semmit sem tudunk. A lakosság meglehetősen barátságos a franciák által mindenfelé elkövetett legrémísztőbb merényletek ellenére. Egész nap mindenféle élelmiszert, ellátmányt, stb. stb. kísértem, és most egy kényelmes kövön pihenek. Az időjárás napközben meglehetősen perzselő. Nincs időm többet írni, mert látom közeledni az "arabák"[10] szörnyű sorát, és tudom, hogy nekem kell kíséretet adnom nekik. St. Arnaud[11] testőrsége épp most halad el mellette, akiket szpáhiknak hívnak (azt hiszem arabok), a legfestőibben kinéző fickók, mind kis szürke lovakon skarlátszín burnusszal és nagyon hosszú puskákkal."


3. Frederick Robinson[12] segédsebész naplója, 1854. szeptember 11-15.[13]

"[Szeptember] 11. 

Ismét hajózunk: szép nap. Az éjszaka, amikor leszállt az éj, volt egy ütközésünk, aminek nagyon súlyos következményei is lehettek volna: Egy hajó haladt keresztben el a hajóorrunk előtt, és elvitte az orrárbócunkat, míg másik oldalon a "Kangaroo"[14] úgy hiszem megrongálta ellenfele mellvédjét. Olvasgattam [éppen] a kabinomban a heverőmön fekve, amiről az ütközés csaknem ledobott. 

[Szeptember] 12.

Nagyon hideg idő. Ma reggel a Krím látótávolságba került - kopár síkságok hosszú sora, ahol nem látszottak fák, vagy bármi feltűnő tereptárgy. Egész nap látótávolságon belül maradtunk [hozzá] és este pedig lehorgonyoztunk körülbelöl tizenkét-tizenöt mérföldnyire egy Jevpatorijának hívott kisvárostól. 
A minket kísérő csatahajók[15] ma egymás után haladtak el szinte karnyújtásnyi közelségben, nagyon vonzó látvány volt. Sovány kosztra helyeztek minket a fedélzeten, mivel friss készleteink (amelyeket a kapitány biztosított ebben az időben) kimerültek. Ennek következtében sózott hús képezi a viteldíjunkat különböző formában és álruhában, ami meglehetősen nehéz dolog, mivel a kormány meglehetősen okosan fizeti a tisztek étkeztetését. 

[Szeptember] 13.

Az idő jó, de hideg. Követtük a partot és este horgonyt vetettünk néhány mérfölddel Jevpatorija alatt, [vagyis] természetesen nagyon keveset haladtunk előre a nap folyamán. Jevpatorija egy hosszan elnyúló város, kevés nagy épülettel; messze a legjobb egy nagy kaszárnya a külvárosban, még befejezetlen és lakatlan. Jelentős épület még a templom és a mecset. Utóbbi azt a tényt jelzi, hogy a lakosok többsége tatár. A "Caradoc"[16], amelyen Lord Raglan is tartózkodott befutott egy kis időre, de hogy milyen célból, azt nem közölték velünk. 
Hajnalban parancs a lehorgonyozásra, de nem tudjuk kitalálni, hogy a partraszállást itt (úgy tűnik minden ellenállástól mentesen) vagy Szevasztopolhoz közelebb kell végrehajtani. Azt reméljük, utóbbi. A part homokosnak, laposnak és megműveletlennek tűnik. A Balcsik-öböltől való elindulásunk óta sajnos a kolera nagyon elterjedt, nem csak saját hajónkon, de több másik szállítóhajón is, és bár egy enyhe változat (de ugyanúgy gyógyíthatatlan), több haláleset is volt. A hasmenés szintén jó sok embert érint. 

[Szeptember] 14.

Hajnali kettőkor felhúztuk a horgonyt, és reggel 6 óra körül elértük úticélunkat, egy nagy öblöt - úgy vélem -, egyenlő távolságra Jevpatorijától és egy hegyfoktól, amely mögött Szevasztopol fekszik. Partraszálltunk az ellenség legkisebb jele nélkül tíz órakor, a franciák egy kicsit korábban kezdték meg a műveletet távolabb a parton. 
Miután a parton több órát várakoztunk a heves esőben, négy mérföldet meneteltünk a szárazföld belseje felé jelenlegi pozíciónkba, láthatóan a tengerparti úton Szevasztopol felé. 
Az ország dimbes-dombos homokos síkságok sorának látszik, talán termékeny, hogyha megművelik, de minden fa vagy cserje nélküli. Vetés nyomai csak foltokban látszanak. Az eső egész nap folyamatosan szakadt. E nagyon vidám körülmények közepette köpenyünkbe burkolóztunk, és éjszakára páfrányokból és vad levendulából kialakított egyszerű ágyakra dőltünk le, ez utóbbi kellemes illatot áraszt. Természetesen teljesen átáztunk és keveset sikerült aludnunk.

[Szeptember] 15.

Hajnalra mindenki talpon, és a reggel kellemes volt, ruháink hamarosan megszáradtak. A franciák, akik kicsit előrébb járnak, meglehetősen aktívan kutatnak ellátmány után.[17] Egy birkanyáj ment el mellettünk éppen. Nem sokkal ezután láttam egy zuávot[18], aki egy élő borjú súlya alatt roskadozott. Hallottuk azonban, hogy néhányuk - miközben éppen ezzel szorgoskodtak -, a kozákok gyengéd kezei közé kerültek. Ezek az eljárások igen kínosak számunkra, mivel mi három napra való adag hideg sós sertéshúson, és kétszersültön élünk, amellyel elláttak minket a hajó elhagyása előtt. Emellett súlyos kényelmetlenségeket tapasztaltunk a [tüzi]fa- valamint az elegendő mennyiségű és minőségű víz hiánya miatt. Pletykák szerint az ellenség előőrsei tíz mérföldnyi távolságra vannak. Azt mondták nekünk, hogy körülbelül 30 mérföldre vagyunk Szevasztopoltól. A tüzérséget, készleteket ma már teljesen kirakodták, és arra számítunk, hogy holnap folytatjuk a menetünket. A franciák teljesen megvertek minket - úgy értem -, a partraszállás terén."


4. Dundas altengernagy jelentése a tengerészeti államtitkárhoz, 1854. szeptember 16.[19] 

"No. 474.
(Megérkezett szeptember 30-án)[20]
A "Britannián".[21] Kalamita-öböl, 1854. szeptember 16.

Sir!
Ismertetem Önnel - az Admiralitás Lordjainak tájékoztatása végett -, hogy a szövetséges hadseregek kirakodása megkezdődött folyó hó 14-én reggel a Kalamita-öbölben, körülbelül tizennégy mérföldnyire délre Jevpatorijától. A gyalogság, a tüzérség egy része, és egy kevés a lovasságból sötétedésig partra szállt, de a nyugat felől érkező heves hullámzás megakadályozott minden további műveletet. 15-én délben a hullámzás enyhülésével az egész tüzérség és két lovasezred, minden szükséges felszereléssel partra szállt, és ma minden a parton lesz, ami jelenleg szükséges. 
2. Az ellenség nem fejtett ki ellenállást, a lakosság barátságosnak tűnik. 
3. A hadsereg partraszállása Sir Edmund Lyons közvetlen felügyelete alatt történt, akinek ügybuzgalmát és rendelkezéseit a flotta minden tisztje és legénységi tagja a leghatékonyabban támogatta. E tárgyról külön jelentést kértem Sir Edmund Lyonstól, amelyet továbbítanak majd Lordságodnak. 
4. 14-én 7 angol és francia gőzös tüntetett a Kacsa[22] és az Alma folyóknál, és utóbbi helyen felszámoltak egy tábort. 
5. A "Terrible" és a "Furious" Szevasztopolt tartották megyfigyelés alatt, míg tegnap a "Retribution"-t[23] és a "Vesuvius"-t[24] Jevpatorijához küldtem. A város [= Jevpatorija] meglehetősen védtelen és még nem szállták meg a szövetséges seregek.
6. A legénység - leszámítva néhány elszigetelt kolerás esetet - mostanra egészséges és erőt gyűjt. 

Maradok stb. J.W.D. Dundas

U.i.: Most hallottam, hogy a seregek délben dél felé vonulnak."


Lord Raglan 1855-ben.
Jól látható a Waterloo-i csata után amputált jobb kezének hiánya
(Roger Fenton felvétele, innen)


5. Lord Raglan jelentése a hadügyi államtitkárhoz, 1854. szeptember 18.[25]

"A régi erődnél lévő öböl feletti tábor[26]
1854. szeptember 18.

Herceg Uram![27]

Sir! Megtiszteltetés számomra, hogy tájékoztathatom kegyelmességedet arról, hogy az egyesített flották és kísérőhajóik folyó hó 13-án megjelentek a Jevpatorija-öbölben, majd a következő éjszaka folyamán néhány mérföldet dél felé haladtak, ahol a szövetséges seregek, 14-én kora reggel megkezdték a partraszállást - a franciák a régi erőd alatti öbölben, az angolok a következő öbölben, Jevpatorijához közelebb -, és még sötétedés előtt a brit gyalogság, némi tüzérség és a francia csapatok többsége a parton volt. 
Röviddel sötétedés előtt sajnos az időjárás megváltozott, és kockázatossá vált mind a csapatok, mind az ágyúk kirakodásának folytatása. 
A tengerparti hullámverés másnap reggel több alkalommal is  megakadályozta a műveletet, de hála a haditengerészet nagy erőfeszítéseinek - Sir Edmund Lyons[28] ellentengernagy készséges és aktív felügyelete mellett, akit az egész feladattal megbíztak -, minden akadályon felülkerekedtek, és most jelenthetem kegyelmednek, hogy a kirakodás befejeződött.
Nem volnék igazságos saját érzéseimmel kapcsolatban, vagy azokkal a katonákkal szemben, akiknek parancsokságával megtiszteltek, ha nem hoznám kegyelmed tudomására azt a mindenkit átható mély érzést, amelyet Őfelsége haditengerészetének felbecsülhetetlen értékű szolgálataival szemben érzünk. 
Az a szellemiség, amely mind a tiszteket, mind a közlegényeket áthatotta, tette őket képessé - tekintet nélkül a veszélyre, fáradtságra, minden egyéb szempontra - a megterhelő és fontos kötelesség teljesítésére, és ezt a kötelességet mindazok csodálatára teljesítették, akik a jószerencsének köszönhetően szemtanúi lehettek szüntelen erőfeszítéseiknek, hogy a legnagyobb gyorsasággal és biztonsággal partra tegyék a kocsikat és lovakat a legembertpróbálóbb körülmények között. 

Maradok stb. Raglan[29]"


6. Somerset John Gough-Calthorpe[30] levele, 1854. szeptember 18.[31]

"A főhadiszállás tábora, 18 mérföldre délre Jevpatorijától
1854. szeptember 18.

Nincs sok időm, ezért csak egy rövid beszámolót tudok adni a csapatok patraszállásáról. 14-én reggel hajnali 3 órakor horgonyt vetettünk és egészen 8 óráig a szállítóhajók stb. a helyükre kerültek. Volt némi zűrzavar amiatt, hogy a franciák a mi közepünket [jelző] bóját hitték a saját bal oldalukénak, így fél mérfölddel odébb vetettek minket, és ez nagy zsúfoltságot okozott. Elsőként a franciák szálltak partra. Kevéssel reggel 7 óra után egy csónakban fél tucat embert küldtek a partra, akik egy zászlórudat emeltek és felhúzták rá a francia színeket. Az első alakulataik háromnegyed 9-kor értek partot körülbelül két mérföldre tőlünk délre. Sir G. Brown[32] és Airey[33] tábornokok voltak az első angolok a parton, fél perccel később egy csónaknyi landolt a 7-es muskétásokból[34]. Ekkor 20 perc volt még 10 óráig. 10 órára a franciák több mint 6000 emberrel szálltak partra, mi pedig körülbelül 70-nel! Hogy a mi partraszállásunk ilyen lassan indult, az teljes mértékben Dundas admirális[35] hibája volt. Ő a legelejétől az expedíció ellen volt, amint mondják, mindenféle katasztrófát jósolt, és most, hogy látja minden jól alakul, úgy tűnik, mindent megtesz, mi erejéből telik Sir Edmund Lyons és Lord Raglan bosszantására. Mindenekelőtt 4 mérföldre állt a parttól a tengeren, ahelyett, hogy a flottánk közepén maradt volna - azon a helyen, amiről megállapodtak vele, hogy lesz -, majd röviddel a partraszállás előtt jelzett négy hajónknak a sorból, hogy álljanak ki belőle és figyeljék meg a - semmit. Ennek az lett a következménye, hogy innentől délután kettőig e hajók minden csónakja távol volt. Ennek ellenére a partraszállás nagyon gyorsan ment, mindenki vasakarattal dolgozott, és az a magatartás, ahogy a tengerészek segédkeztek, minden dicséretet felülmúlt. Az ellenség a legkisebb ellenállást sem tanúsította a partraszállással szemben; valójában egyáltalán nem láttunk csapatokat, féltucat kozákot leszámítva, akik felgaloppoztak a parti sziklafalra és amilyen gyorsan jöttek, úgy távoztak. Furcsa, hogy semmivel sem próbálkoztak - mert ugyan nem tudtak volna megakadályozni semmit a flotta mindent lefedő nehéztüzérsége miatt  -, [de] bosszanthattak volna minket és nagy zavart kelthettek volna. Délután 3 óráig a Könnyű- az 1. és 2. hadosztályok szinte teljesen partraszálltak, mintegy 14000 ember és 12 ágyú. Nem sokkal ezután Lord Raglan és vezérkara kijött a partra és előrelovagolt a hadsereg előretolt állásaihoz. A Lövészek[36] 2. zászlóalját előretolták egy a parttól 5 mérföldre fekvő faluba, amelyet Tagilii-nak hívtak: itt kialakították maguknak a főhadiszállásukat, mivel a szomszédos területeknél magasabban feküdt, így jól megfelelt, mint előretolt helyőrség. Innen át lehetett tekinteni az elötte elterülő vidéket több mérföldig: itt-ott ki lehetett venni a kozák őrszemeket, de nagyon vigyáztak arra, hogy ne kerüljenek a puskáink lőtávolságába. Ennek a falunak még egy előnye volt, tudniillik a bőséges és jó ivóvíz, és máshol még nem találtak [belőle].
Lord Raglan körbelovagolt az előőrsök teljes vonalán, és csak sötétedés után tért vissza, nyolc óra után. Akármerre járt ma a csapatok felvidították őt, és valóban úgy tűnt, hogy mindenkit átjár a leglelkesítőbb [harci] szellem. E napon két óráig az időjárás jó volt, de azután szünetekkel jókora eső esett, és kevéssel 8 óra után özönvízszerűen ömleni kezdett, és így folytatódott kora reggelig. Azon kevesek egyike voltam, akiknek nem kellett kint aludniuk, mivel egy fekhelyet kaptam egyik hajó fedélzetén. Éjszakáig partra szállítottunk 23700 embert és 19 ágyút lovaikkal stb,-vel. A franciák ugyaneddig azt mondják 22000 gyalogost és 53 ágyút (de a hozzá tartozó lovak nélkül) tettek partra.   
Sajnálattal mondom, hogy a kolera még mindig a hadsereggel tart. Az út során körülbelül 70 halott gyalogost veszítettünk, és 200-an maradtak a fedélzeten rossz állapotban. A lovasságnál az arány nagyobb - 22 halott és 104 súlyos eset. A franciák sokkal súlyosabban szenvedtek, de ezen nem kell csodálkozni, mivel embereiket rettenetesen összezsúfolták a sorhajóik fedélzetén. A "Montebello"[37] és a "Ville de Paris"[38] egyaránt 1500 katonát hozott, a "Valmy"[39] úgy hallom (habár lehetetlennek hangzik) 2400 katonát, a "Henry Quatre"[40] szintén! A többi sorhajójuknál hasonló az arány. Nem csodálom, hogy 1100 emberrel kevesebbet fognak kiszállítani, mint amennyit felvettek Várnánál. Az éjszaka során jókora szél támadt közvetlenül a parton, amelynek következtében a hullámverés olyan nagy volt, hogy veszélyessé tette a lovasság vagy a tüzérség partra rakását másnap reggel, folyó hó 15-én. Dél körül azonban némileg csillapodott, és rögvest kihasználták, hogy a tüzérség és a lovasdandár maradéka partra szálljon, amit sikeresen keresztülvittek, habár néhány ló a tengerbe veszett, de azt gondolom elsősorban törzstisztekhez tartoztak. Éjszakára csaknem a teljes lovasság (1100 ló) kirakodott. Lord Raglan szállását a nap folyamán a kiszállóhelyhez közeli magaslaton ütötte fel. Tábora nagyon szerény eset, áll egy kicsi sátorból a maga számára, egy harang alakú sátorból az ellátmány, stb. számára, és egy harangsátor pedig egyfajta katonai irodaként működik. Személyes emberei mindegyikének van egy "kutyaketrec"-nek nevezett sátra, amelyek nagyjából akkorák, mint a kutyatartók ketrecei. Voila tout.[41] Ezzel szemben St. Arnaud marsallnál minden nagyszabású. Hálószobája egy nagy sátor, nappalija egy másik, étkezőként egy hatalmas algériai sátor szolgál, és mindenki a vezérkarából, személyzetéből - beosztásának megfelelően - jól el van látva. Ma adták ki a parancsot, hogy a hadsereg összes sátrát rakják partra. A hadbiztos tábornok - tatároktól vett információk alapján - abban a reményben él, hogy elegendő számú arabához jut a sátrak szállításához, de ha nem, akkor is megéri kirakni őket, hogy a két nap során, amíg itt vagyunk, az emberek mindenképpen menedék alatt legyenek." 

A franciák és angolok partraszállása a Kalamita-öbölnél
1854. szeptember 14-én
Félix-Joseph Barrias festménye (forrás: innen)


7. Richard Barnham[42] közlegény feljegyzése[43]

"Szeptember 3-án minden brit katona különböző hajók fedélzetén volt, amely elvitte őket a krími partokhoz Törökországból. A kihajózásra kitűzött időpontban az egész szövetséges flotta - amely körülbelül 300 hadihajót számlált - elhagyta a Balcsik-öblöt, a helyet, amelyet kijelöltek a hadosztályok gyülekeztetésére: elsőként a Könnyű hadosztály, amelyet az 1., a 2., a 3. és a 4. hadosztály követett sorrendben. És fennséges látvány volt nézni egyszerre ilyen mennyiségű hajót a mélység ölelésében, és mindegyik a kijelölt helyén, megrakva nyolcezer katonával a tengerészek és a hajók legénysége mellett. Hallottam, amint néhány a legöregebb tengerészek közül mondja, hogy ilyen hadsereg és flotta még sosem volt a vizeken (mondhatni) egyetlen parancsok keze alatt korábban. Míg a tengeren voltunk, semmi fontos nem történt az utazásunk során Várnától a krími partokig, amely [egyébként] 14 napig tartott. 
Szeptember 13-án este, e partok látótávolságába kerültünk. Ezután nekiálltunk felkészülni a partraszállásra. Következő reggel, 12 óra körül megkezdtük a kirakodást. Minden hajó partra tette a saját ezredét az erre a célra hozott csónakok segítségével. A fent megnevezett órában, a landolást végrehajtottuk, és arra számítottunk, hogy találkozunk az általunk még nem ismert ellenség meleg fogadtatásával. De ők tiszteletteljes távolságot tartottak tőlünk, és megengedték nekünk, hogy ellenállás nélkül a partjaikra lépjünk. Partraszállás után egy kisebb távolságra meneteltünk a tengerparttól, és minden hadosztály elhelyezkedett az éjszakára, majd őrjáratokat küldött ki, őrséget állított fel, és mindent megtett a biztonságára, amit a katonai tapasztalat megkövetelt. Mi gúlákba raktuk a fegyvereinket, felvettük az esőkabátjainkat[44] és felkészültünk rá, hogy olyan kényelembe tegyünk magunkat, amennyire csak a körülmények lehetővé tették. Levetettük magunkat a hideg földre és - miután olyan sokáig voltunk bezárva egy hajó fedélzetére - biztos lehetsz benne, hogy nemsokára már el is aludtunk. 
De mielőtt átadtam volna magamat az alvásnak, gondolataim hazavándoroltak, ahol mindenki aki számomra szeretett és kedves kényelmesen tölti az idejét, ágyban alszik családjától körülvéve, kivéve engem." 


Jegyzetek: 

[1] George Frederick "Fred" Dallas, a 46. gyalogezred alezredese a Krími-háború során, mely időszakból 137 levele maradt fenn. 
[2] Kiadva: Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 31-32 o.
[3] Sir George Cathcart (1794-1854) vezérőrnagy, a 4. gyalogos hadosztály parancsnoka. Az Inkermani csatában életét veszíti.
[4] Az HMS Trafalgar elsőosztályú 120 ágyús sorhajó. A csatahajót 1841-ben bocsátották vízre. 
[5] Az HMS Himalaya csapatszállításra elrekvirált utasszálító gőzös volt, amelyet frissen, 1854 elején bocsátottak vízre Londonban. Érdekesség, hogy a később szénszállítónak átalakított hajót 1940-ben a Luftwaffe süllyesztette el!
[6] Az Aranygyapjúnak elnevezett szállítóhajót eredetileg ausztráliai szállításokra szánták, de a Krími-háború során csapatszállításokra használták fel. Új hajó volt, 1854 februárjában került vízre.
[7] HMS Harbinger (1846), azaz Hírnök nevű csapatszállító a Royal Navy szolgálatában. 1855-ben Balaklavánál többször is károkat szenved.
[8] Az eredetiben mindenhol Eupatoria, a város görög nevén. 
[9] Eyewitness in the Crimea. Ed.: M.H. Mawson. Barnsley: Frontline Books, 2001. 32-33.o.
[10] Kétkerekű török taliga.
[11] Armand-Jacques Leroy de Saint-Arnaud (1798-1854) Franciaország marsallja. A francia "Keleti hadsereg" főparancsnoka. Alig két héttel a partraszállás után valószínűleg gyomorrákban meghalt. 
[12] Frederick Robinson (1826-1901) orvos, sebész. 1854-ben a Skót Lövész Gárda (Scots Fusilier Guards) segédsebésze. 
[13] Robinson, Frederick: Diary of the Crimean War. London, 1856. 147-150.o.
[14] Az HMS Kangaroo egy 1852-ben átadott 483 tonnás brigg volt 12 ágyúval.  
[15] Az erediben: Men-of-war.
[16] Az HMS Caradoc egy pici brit ágyúnaszád volt, amelyet 1847-ben állítottak szolgálatba. 
[17] Mások is megjegyezték, hogy a franciák az első percektől fosztogatni kezdték a környéket. Nyilván az említett nyájat is elhajtották valamelyik tatár faluból a sereg élelmezésére.
[18] A zuávok francia szolglatban álló észak-afrikai könnyűgyalogosok voltak, akik igen jó hírnévnek örvendtek a Krími-háború után, olyannyira, hogy még az amerikai polgárháborúban is alakultak zuáv alakulatok (természetesen nem arabokból, hanem helyiekből). 
[19] Russian War 1854. Baltic and Black Sea Official Correspondence. Ed.: Bonner-Smith. London, 1963. 309-310.o. 
[20] A brit jelentéseket hajón vitték el Havasalföldre, majd Bukaresten és Brassón át jutottak el Bécsbe. Bécsből Londonba már volt távíróvonal 1854-ben, így a Habsburg fővárosból már azon továbbították.
[21] Az HMS Britannia, egy 1820-ban vízre bocsátott 120 ágyús első osztályú sorhajó volt, és ekkor Dundas zászlóshajójaként szolgált. 1854. november 14-én egy nagy vihar során partra szaladt és jelentős sérülést szenvedett, így visszatért Londonba, ahol kórházhajóvá alakították.
[22] Folyó és tengerparti település Szevasztopoltól északra 18 kilométerre. Az oroszok itt számítottak leginkább partraszállási kísérletre. De ez kacsának bizonyult... :P (Bocsánat, nem lehetett kihagyni!)
[23] Ez a három hadihajó lapátkerekes gőzfregatt volt, 16-20 löveggel, közte nagy kaliberű 68 fontos ágyúkkal. Közösen vettek részt a brit flotta első fekete-tengeri hadműveletében, Odessza 1854. április 22-i bombázásában
[24] Az HMS Vesuvius egy 1840-ben vízre bocsátott gőzmeghajtással is ellátott vitorlás szlúp volt, 6 löveggel.
[25] Kiadva: British Battles of the Crimean Wars 1854-1856. Barnsley: Pen & Sword, 2014. 47-48.o.
[26] A francia és brit erők két különböző helyen szálltak partra szeptember 13-14-én, s a britek szakasza egy régi erődítmény mellett feküdt, ezért így nevezték a jelentésben az öblöt.
[27] Henry Pelham-Clinton, Newcastle hercege (1811-1864), hadügyi államtitkár.
[28] Sir Edmund Lyons (1790-1858), a brit mediterrán flotta parancsnoka, a fekete-tengeri haditengerészeti műveletek irányítója Dundas (lásd lejjebb!) elbocsátása után.
[29] FitzRoy James Herny Somerset, Raglan bárója (1788-1855), brit altábornagy, a Krímre vezényelt brit erők főparancsnoka. 1815-ben Waterloo-nál elveszítette a jobb karját. 1855-ben Szevasztopol ostroma során vérhasban meghalt. 
[30] Somerset John Gough-Calthorpe (1831-1912) brit katona és politikus. 1854-baen Lord Raglan adjutánsaként szolgált a Krími háborúban századosi, majd őrnagyi rangban.
[31] Letters from Headquarters, Or Realities of the War in the Crimea. I. London, 1857. 140-145.o. - A mű névtelenül jelent meg 1857-ben két kötetben, legalább annyira tekinthető memoárnak, mint levélgyűjteménynek.
[32] Sir George Brown (1790-1865), az úgynevezett "Könnyű hadosztály" (Light Division) parancsnoka.
[33] Richard Airey (1803-1881), brit tábornok, dandárparancsnok.
[34] 7th Regiment of Foot (királyi muskétások, Royal Fusiliers). 
[35] James Whitley Deans Dundas (1785-1862) altengernagy. A Krími háború elején ő volt a brit flotta főparancsnoka a térségben. 1854 végén visszahívták (felfelé buktatták) a potensebbnek tartott Lyons érdekében.
[36] A királyi lövészek (King's Royal Rifle Corps, KRRC) 2. zászlóaljáról van szó.
[37] 1812-ben elkészült 120 ágyús francia sorhajó.
[38] A Montebello testvérhajója, 1854. október 17-én Szevasztopol lövetésekor súlyos sérüléseket szenvedett.
[39] A Valmy a francia haditengerészet akkori csúcshajója (1. osztályú sorhajó) volt, 5800 tonnás vízkiszorításával és 120 ágyújával. 1849-ben állították szolgálatba.
[40] A 100 ágyús sorhajót 1854. novemberében vihar süllyeszti el Szevasztopol előterében.  
[41] "Ez minden." - franciául. 
[42] Richard Barnham (1832-1919) 1854-ben közlegény a 38. (1. Staffordshire-i) gyalogezredben. Részt vett az Alma folyónál, Blaklavánál és az Inkermannál vívott csatákban, majd Szevasztopol ostromában is.  
[43] Passages on the Crimean War. The Journal of Private Richard Barnham. [s.l.]: Lundarien Press, 2015. 17-20.o.
[44] Az eredetiben: Waltch-coat, azaz csiklyás tengerész kabát.

2022. november 6., vasárnap

Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Egy hadicsel története a kitajoktól a magyarokig

Kitaj vezér solymászni indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)

Épp egy türkökkel foglalkozó könyvet olvasgattam, amikor egy igencsak érdekes esetbe botlottam benne:
"On the 28th day of the 8th month (29 Sept. 696), the Kıtan successfully ambushed the Chinese troops and captured Zhang and Ma with flying ropes. The Huangzhang Valley was filled with the bodies of the Chinese soldiers and generals. Interestingly, the Kıtan soldiers found a Chinese government seal on the battle field and forged a document, urging the rest of the Chinese troops (the infantry) to march on as quickly as possible. After receiving the forged document, the Chinese infantry went on marching day and night. When they arrived in the Kıtan lands, both soldiers and horses were exhausted. The Kıtans successfully ambushed them and wiped out the whole Chinese army."[1]
Vagyis 696-ban a kínai uralom ellen fellázadt kitaj (avagy kitan) sereg legyőzte a Csang Hszüanjü és Ma Zsencsie kínai tábornokok által vezetett birodalmi hadsereget a Huangcsang-völgyben. Érdekesség, hogy a kínai hadvezéreket pányvával fogták el, melyek használatát Ammianus Marcellinus például a hunokkal kapcsolatban is megemlíti (XXXI. 2.). A győzelmet követően a kitajok megtalálták a kínai kormányzat hivatalos pecsétjét az ellenség táborában, amit aztán arra használtak fel, hogy a csatából kimaradó megmaradt kínai gyalogságot csapdába csalják egy hamis parancs elkészítésével. Bár kínaiul végképp nem tudok, de a google fordító a barátom, így visszakövettem az adatot az eredeti forrásig (a Cecse Tungcsienről van szó, a kínai források egyébként elképesztőek...), és úgy értelmeztem és következtettem, hogy a kitajok az elfogott tábornokok kierőszakolt aláírásával és a pecsét segítségével olyan üzenetet küldtek a másik haderőnek, hogy az gyorsított menettel vonuljon a kitaj területre, mivel a lovasság már győzött a kitajok felett és támogatás kell. A győzelemben érdemeket szerezni akaró kínai gyalogság nagy ütemben előrenyomult, mire hamarosan kimerült, s ekkor lecsaptak rá a kitajok, és megsemmisítették.[2] 
Egy évvel később, 697-ben a türkök segítségével a kínaiak végül urrá lesznek a kitajok felkelésén, akik aztán a belső-ázsiai sztyeppe urai lettek 50 évre.[3] A türkök második birodalmát az ujgurok döntötték meg 745-ben, s uralmuk 840-ig tartott, mígnem a kirgizek felszámolták azt. Itt már jön egy magyar szál, ugyanis felvetődött, hogy Álmos apja, Ügyek - bár ezt így nem mondták ki - azonos lehet az ujgurok utolsó kagánjával, Üge-vel.[4] De a magyar szállal/érdekességgel később foglalkozunk.
A kitajok egyébként túlélték a türk alávetettséget, és a X-XI. században értek a csúcsra. A kitajok vezére, Apaoki nagykán (utólagos uralkodói nevén Liao Tajcu) 916-ban felvette a császári címet és az általa alapított Liao-dinasztia egy darabig Észak-Kínára is rátette a kezét. 1125-ben a szintén nomád dzsürcsik ugyan megdöntötték a kitajok császárságát, de egyik hercegük nyugatra menekült és Turkesztánban létrehozta a karakitaj államot. 

Kitaj vezér hadba indul (Egy nomád fuvola 18 dala: Vencsi úrnő története - XII. század eleji kínai tekercs XV. századi másolata. Forrás: innen)
A két kép egymás után megtekintve egyben erős figyelmeztetés arra nézve, miért nem szabad hadi öltözéket vadászjelentekről rekonstruálni...

Mind a dzsürcsik császárságát (Csin-dinasztia), mind a Karakitaj birodalmat végül a mongolok söpörték el a XIII. században. És máris elérkeztünk a bejegyzés elején említett kitaj hadicselhez. Azt olvasva ugyanis azonnal két eset ugrott be a magyar történelemből, amelyek során egyszer elszenvedői, egyszer meg kitervelői voltunk egy-egy megdöbbentően hasonló esetnek. A nomád harcászatnak mindig eleme volt a cselvetés és a ravaszság, ezt jól ismerjük az ókori és középkori leírásokból egyaránt. 
Úgy látszik, hogy a mongolok kitanulták (hahaha) a trükköt a kitanoktól, vagy olvasták valami történeti feljegyzésből (avagy, csak a hasonló helyzet hasonló megoldást szült). Nézzük ugyanis, mit ír Rogerius mester a Muhi csatát követő eseményekről! 
"31. Hogyan osztották fel a tatárok a győzelem után a zsákmányt, és hogyan írtak hamis leveleket a király pecsétjének megtalálása után

Miután ekkora hadsereg fölött győzelmet és diadalt arattak, és nagy tülekedéssel belefogtak a préda visszaszedésébe, miután a vérrel bemocskolt ruhákat, lovakat, a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra. Az ezután következő osztozáskor megtalálták a király pecsétjét a kancellárnál – akinek a fejét rettenetes karddal elválasztották a testétől – és már biztosak voltak az ország felől; attól való féltükben, hogy a népek, meghallva a király vereségét elszökdösve elmenekülnek, figyelje meg atyafiságod, milyen ravaszsággal jártak el. [...] És néhány magyar egyházi emberrel, akiket életben tartottak, írattak a Magyarországon lakozó főembereknek és közrendűeknek a király nevében sok hamis levelet ilyen formában: „Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” Ezt a levelet némely magyarok, akik már hozzájuk csatlakoztak, széthordták a címzetteknek; ez tett tönkre engem és egész Magyarországot. Mert annyira hitelt adtunk e levél valódiságának, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről."[5]
A mongolok által alkalmazott megtévesztés szinte szóról-szóra megegyezik a kitajokéval, habár ott a kínai sereg fennmaradó részét csalták csapdába, míg itt egy további magyar haderő összegyűjtését igyekeztek meggátolni, illetve a lakosság elmenekülését lakóhelyeikről. Bár van olyan mű, amely ennek a hamis levélnek a kitalálóját a tatár kán angol tolmácsának teszi meg,[6] ehhez nem kellett nyugat európai tudás, az eurázsiai sztyeppéken ismert hadi trükk lehetett, mint a fentebbi példa is bizonyítja. Világos, hogy mind a kitajok, mind a mongolok tudatában voltak a kínai császári illetve a magyar királyi pecsét jelentőségének, s kihasználták a saját javukra annak hatalmát. Valószínűleg hasonló történt a német-római császár 1051-es hasjárata kapcsán, ahol a szintén a sztyeppéről érkező Árpádok használták ki a hamis parancs nyújtotta lehetőséget. Így ír a XIV. századi krónikakompozíció az esetről:
"Ugyanezen okból a következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és Zselic patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán: ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat fölégették, és messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett. Amikor a császár benyomult Magyarországra és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak; azt sem tudta, hol vannak hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, miközben mindenféle eleségben nagy hiányt szenvedett. Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett, levelet küldött Henrik császárhoz [epistolam ad Herricus], tudakolta tőle, hol várjon reá. Isten akaratából András király kóborlói [latrunculis] elfogták és a király elébe vezették a levél vivőjét. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték neki holmi jövevénnyel [hospitem]; ez úgy tett, mintha a császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt: "Tudd meg, kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg: ellenségeink ugyanis megszállották birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat [destructis navibus], amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba; Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban." Megértvén ezt Gebhard püspök, hamar Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos éhínségre jutott."[7]
Mongol lovasság harca a XIV. századi iráni Diez-albumok egyik lapján
(forrás: innen)

A helyzet tehát eléggé hasonló a korábbi kitaj és mongol esetekhez - bár időrendben a kettő között helyezkedik el -, és kétségtelen, itt nem elfogott uralkodói pecsételő, hanem egy levél a hadicsel alapja. Minden bizonnyal egy császári pecséttel lepecsételt levél az, amit aztán meghamisítottak András király emberei. A Gebhardhoz küldött magyar "ügynök" szerepe is érdekes, minden bizonnyal egy Magyarországra áttelepült német hospes (jövevény, vendég) lehetett, aki hitelesen alakíthatta a császár küldöttjét. A csel itt is bevált, jelezve, hogy a hamis parancsok kiadása az ellenség felé a hadművészetben nagyon hatékonyan zavarja meg a hadseregének működését. A kínai hadművészet filozófiáját ezzel kapcsolatban - személyes kedvencem - Szun-Ce így foglalta össze:

"A háború mindig a csalás útját járja. így ha képesek vagyunk valamire, tegyünk úgy, mintha nem lennénk rá képesek; ha valamit felhasználunk, tegyünk úgy, mintha nem használnánk fel; ha közel vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy távol vagyunk; ha távol vagyunk, keltsük azt a látszatot, hogy közel vagyunk; előnyöket kínálva csalogassuk (az ellenséget), sorait megzavarva mérjünk csapást reá; ha mindene megvan, jól készüljünk fel ellene; ha erősebb nálunk, kerüljük el (az összecsapást); ha dühös vezessük félre; magunkat alantasabbnak mondva tegyük elbizakodottá; ha friss erővel rendelkezik, fárasszuk ki; ha (egységei) szoros kapcsolatban vannak, ziláljuk szét őket; ott támadjuk meg, ahol nem készült fel a védekezésre, s akkor küldjük előre (csapatainkat), amikor (az ellenség) éppenséggel nem várja. [...] 

...aki igazán ért a hadviseléshez, úgy töri meg az idegen sereget, hogy nem vív csatát vele; úgy foglalja el az idegen városfalat, hogy nem ostromolja meg; úgy semmisíti meg az idegen fejedelemségeket, hogy nem tart sokáig (a háború). S minthogy a (kölcsönös) sértetlenség által igyekszik győzni az égalattiban, a fegyverek alkalmazása nélkül is biztosítani tudja magának az előnyöket. Ez a csellel való támadás törvénye."[8]

Güjük mongol nagykán pecsétnyoma. Figyelemre méltó, hogy a magyar bélyeg szó maga is török eredetű! (forrás: innen)

Megfontolandó bölcsesség lenne a modern hadviselésben is... Érdekes, hogy mind a kitaj, mind a mongol, mind a korai Árpád-kor hadművészete az eurázsiai sztyeppe világából táplálkozott, s hasonlóan járt el. Mindegyikre lehetne példákat hozni bőven a magyar hadtörténelemből is. Az természetesen nem vehető komolyan, hogy 1051-re a magyarok "elfelejtettek" minden sztyeppei elemet a hadviselésről, hiszen I. András édesapja a még "pogány" herceg volt, Vazul. Ahogy azt is tudjuk, hogy a könnyűlovasság sem tűnt el a hadviselésünkből, ahogy korábban vélték, még ha a XI-XII. századra kevés ilyen utalás is van a forrásokban (mivel a forrás is kevés). A magyar hadművészet egyszerűen átvett hasznosnak vélt nyugati (és akár bizánci) elemeket, és beépítette a sajátjába. Például a magyar király ellentétben a nyugati mintákkal, rendszerint nem harcolt az első sorba, hanem sztyeppei vezérként egy központi helyről vezényelte az ütközetet.[9]   
Nyilván ezek maga után vonták, hogy a saját hivatalos irataikat/parancsaikat ugyanezen népek igyekeztek biztonságossá tenni hasonló esetek megelőzése érdekében. Talán ezzel függ össze az is részben - persze az egyszerűbb ügyintézés mellett -, hogy a mongolok rendkívüli egyszerűen, ám ésszeszűen oldották meg a pecsétek kérdését a birodalmukban/birodalmaikban. Dzsingisz kán fiának, Tolujnak leszármazotta, a hetedik ilkhán, Gázán kán (1295-1304) precízen szabályozta, ki milyen ügyben milyen színű és nagyságú pecsétet használhat.[10] De korábbról is jól tudjuk, hogy a kánok pecsétjeinek milyen ereje volt a birodalomban. 
A magyar király pecsétjeinek szintén nagy fontossága volt, bár inkább a birtokadományozások kapcsán, és pecsétjeik Szent Istvántól - előtte meg nincs adat - nyugati mintát követtek. Ettől függetlenül a pecsételők elveszhettek. Mivel az oklevélkiadás a hadjáratok során sem szünetelt, előfordulhatott, hogy vereség esetén a pecsét az ellenség kezébe kerül. Ilyen történt 1330-ban Károly Róbert Basarab havasalföldi  vajda elleni hadjárata során, amely esetet a XIV. századi krónikakompozíció így mesél el: 
"Nagy vereség lőn ott, mérhetetlen sokan estek el a vitézek, főemberek és nemesek pénteken, Szent Márton ünnepe előtt való napon és rá következő hétfőn. Ott esett el három prépost, András mester, a fehérvári egyház prépostja, e nagyon tisztelendő férfiú, a királyi fölség alkancellárja - odaveszett a királyi pecséttel együtt [cum sigillo regis periit]; továbbá Mihály pozsegai prépost és Miklós prépost az erdélyi Fehérvárról; továbbá András sárosi plébános meg a prédikátor-rendbeli Péter fráter, a tisztes férfiú - mind kiitták a kegyetlen halál poharát, minthogy nyomorultul sújtották őket főbe."[11]
Ez az elveszett pecsét konkrétan Károly Róbert király úgynevezett második kettős pecsétje volt, amelyet 1323 óta használtak. Ilyen esetben azokat az okleveleket, amelyek ezzel a pecséttel hitelesítettek korábban, át kellett pecsételni az újjal megerősítésül.[12] Ez fontos óvintézkedés volt, hiszen az elveszett pecsét rossz kezekbe kerülhetett, és fel lehetett használni hamisításra![13] 

Basarab vajda legyőzi Károly Róbert seregét a Kárpátokban
(forrás: innen)

Hasonló csúfság esett meg fiával is, I. (Nagy) Lajos királyunkkal, aki 1363-as boszniai hadjárata során veszítette el pecsétjét, igaz egészen más okokból.[14] Ebben az esetben a királyi pecsétet Miklós esztergomi érsek és kancellár sátrából szolgái kiloták, majd a pecsétnyomót eladták Besztercén, ahol összetörve később előkerült. Ez persze már csak mellékvágánya az eredeti témánknak. 

Károly Róbert király kettős pecsétje
(forrás: innen)

Visszatérve a kitaj-mongol-magyar esetekre szerintem érdekes az esetek hasonlósága, bár természetesen ez nem jelenti, hogy egymástól lesték el a trükköt ezek a népek. Ez egyszerűen a sztyeppei hadviselésől, sőt általában véve a hadviselés jellegzetességeiből fakad. Ázsiában még sokáig éltek a cselvetések ezen fajtájával. A brit szempontból tragikusan végződő Első afgán háború során a britek szintén feljegyezték, hogy hamis levelekkel igyekeztek becsapni őket az afgánok.[16] 


Jegyzetek:

[1] Hao, Chen: A History of the Second Türk Empire (ca. 682-745 AD). Leiden-Boston: Brill, 2021. 50.o. 
[2] Cecse Tungcsien (magyarul kb.: A kormányzást segítő átfogó tükör), 205. 6505-6506. Online: http://www.guoxue.com/shibu/zztj/content/zztj_205.htm Letöltve: 2022. október 14. A Cecse Tungcsien a XI. században az Északi Szung dinasztia alatt megjelent 294 tekercsből álló hatalmas történeti mű. Később rájöttem, hogy az esetet leírja egy másik mű is: Skaff, Jonathan Karam: Sui-Tang China and Its Turko-Mongol Neighbors. Oxford, 2012. 131.o. Ez megerősítette, hogy jól értelmeztem a forrást tartalmilag.
[3] A kitajokról magyarul: Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Budapest: Balassi, 2003. 98-101.o. és Ligeti Lajos: A kitaj nép és nyelv. In: Magyar Nyelv, 1927. 293-310.o.
[4] B. Szabó János - Sudár Balázs: Vgec-ügyek - Egy elfeledett ősapa. In: Hadak útján XXIV. 2. kötet. Budapest-Esztergom, 2017. 223-231.o. 
[5] Kiadva latinul: SRH II. 573-574.o.  Magyar fordítás online: http://sermones.elte.hu/szovegkiadasok/magyarul/madasszgy/index.php?file=194_215_Rogerius Letöltve: 2022. október 14.
[6] Gabriel Rónya: Egy angol Batu kán udvarában. Budapest: Kossuth, 2014 Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/batu-kan.pdf Letöltve: 2022. október 14. 
[7] SRH I. 346-351. A fordítás innen: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm Letöltve: 2022. november 5.
[8] Online: https://terebess.hu/keletkultinfo/hadviseles.html Letöltve: 2022. november 5. Arról, hogy volt/van-e önálló kínai hadművészet: Salát Gergely: A háború kínai útja. In: Rubicon, 2022. 7-8. sz. 32-45.o.
[9] Ezekre B. Szabó János köteteiben számos példa olvasható. Most csak egy kötetét emelném ki, amelyet a középkori magyar királyok könnyűlovasságáról írt: B. Szabó János: A középkor magyarországi könnyűlovassága X-XVI. század. Máriasbesnyő: Attraktor, 2017
[10] Rashiduddun Fazullah's Jami'u'tawarikh: Compendium of Chronicles. I-III. Harvard, 1998. vol. II. 726.o.  
[11] Képes krónika. Budapest, 1993. A részlet fordítója Geréb László. Online: https://mek.oszk.hu/10600/10642/10642.htm#104 Letöltve: 2022. október 14. A XIV. századi krónikakompozíció ezen részlete kritikai kiadásban: Scriptores Rerum Hungaricarum I. Budapest: Nap Kiadó 1999. 499.o. Az estet az oklevelink megerősítik, mint például DL-DF 2269 
[12] Például: DL-DF 5023
[13] Erről olvasmány: Grünn Albert: I. Lajos megerősítő záradéka. In? Turul, 1901. 1. sz. 27-37.o.
[14] Az esetet sok megerősített oklevél elmeséli, például: DL-DF 5023, 5211, 24798, stb.
[15] Adams, Davenport W. H.: England at War. vol. II. London, 1886. 50.o.

A kínai nevek átírásához ezt a gyakorlatot alkalmaztam.