Napforduló: Szeptember 9. - Csata Flodden mezején (1513)

Napforduló:

Szeptember 9. - IV. Jakab skót király halála:

Csata Flodden mezején (1513)

A csata ábrázolása metszeten 1712-ből (forrás: innen)

Az angol-skót szomszédság az egyik legérdekesebb kapcsolat az európai történelemben. Sokakat talán meglephet - a tájékozottabbak számára meg evidencia -, hogy a két ország alapvetően ellenséges viszonyban volt a középkor folyamán. Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia területe nagyrészt mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Ám Britannia alapvetően brit maradt, romanizáltsága sok szempontból felszínes volt. A Római birodalom összeomlását Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket a mai Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.

Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (Ez az ú.n. Első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a Százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Nem is gondolnánk, de ebben a zónában ugyanaz a könnyűlovas hadviselés dominált, mint mondjuk a magyar-török végeken, igaz itt huszárok helyett úgynevezett hobelarok (ír eredetű, részben páncélozott könnyűlovasok, vágó- és szúrófegyverekkel) harcoltak, de a lovasíjászok száma is jelentős volt. A végvidéket - ugyancsak hasonlóan a magyarhoz - kisebb erődített helyek, várak fedezték.

Angol erődítések hálózata a határvidéken. Várak, blokkházak, tornyok,
megerődített templomok, stb. (forrás: innen)

Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) Angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, s így a háború egyik mellékhadszíntere a skót-angol határvidék lett. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, s a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg végre Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból. Ott ugyanis a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett. 1513-ban új nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab skót király, ismeretlen festő képén (forrás: innen)

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében állt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor csatatéri tapasztalata nem igazán volt, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Elsőszámú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a "keleti határvidék őrzője" címet viselte, s a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. Ugyanakkor ekkora hadsereget még ő sem irányított, igaz Európában összességében sem sokan. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját - rendszerint rosszul felszerelt - csapataikat. A király rajongott az ágyúkért és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak lehettek, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt - Jakab tudta, hogy ilyenekben az angolok általában jobbnak bizonyultak a múltban -, hanem a határvidéki pozíciói javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése, odacsalogatása volt. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt és hatnapos ágyúzást követően 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick városát és várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidéki sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, s utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta - hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal -, de ettől még nem lehetett lebecsülni a képességeiket. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a Rózsák háborújának Idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, de megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra harcoló elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal is bírtak, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok, a skótokhoz hasonlóan, némi tüzérséggel is rendelkeztek, de kisebb és könnyebben mozgatható lövegekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer fősnek becsülik a kutatók.

A floddeni csatatér szemnek tetsző terephullámai csalókák voltak,
a mélyebb részeken mocsaras talajjal (forrás: innen)

A skótok megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, s kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt - és igen veszélyes lett volna, ha a skótok időben észreveszik -, amitől a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig hátraarcot téve észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt olyan meredek, mint a másikról. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok zavarát, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva a skótok egész hadserege megindult délután fél négy körül az angol hadrend felé. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett rohamnak. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, és a nedvesség összegyűlt a két domb közötti mélyedésben, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót "roham" - amelyet futás helyett lassú vánszorgásként kell elképzelni - gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Gyilkosa valószínűleg fel sem ismerte, kivel végzett. Csak másnap sikerült megtalálni az uralkodó tetemét, akinek testét Berwickbe vitték a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette életét.

Persze nem csak IV. Jakab esett el a csatában. Flodden mezején ott feküdt szeptember 9-én estére a skót nemesség színe s virága, közte 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. A skót halottak számát 10 ezerre teszik szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt.

Emlékkereszt a csata színhelyén, Branxtonnál 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223.o.

Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 9.

Napforduló: Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Napforduló:

Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Lánccsuklyás koponya a Visbynél talált egyik tömegsírből

(forrás: innen)

Némely történelmi csata jelentőségét a kimenetele adja, másokét valaki halála, ám vannak olyan ütközetek is, amelyek egészen más szempontból érdekesek. Ilyen például a Visbyi csata. Gotland szigete egy magyar megyényi terület Svédország törzsterületétől keletre a Balti-tengerben. A sziget az ókor óta egyfajta lépőkövet jelentett Skandinávia valamint Livónia (a későbbi Észt- és Lettország) között, és már a korai középkorban fontos szerepet játszott a baltikumi kereskedelemben. Bár a sziget ma Svédországhoz tartozik, ez csak néhány évszázada van így, lakossága nyelvileg is elkülönült a svédtől. Sajnos a gutnishnak/gotlandinak nevezett nyelvet az eltűnés fenyegeti, lassan teljesen felváltja a svéd. Ellentétben az jóhiszemű elképzelésekkel Svédországban igencsak elnyomták illetve elnyomják jelenleg is a kisebbségi- vagy tájnyelveket. A terület már a vikingek idején jelentős kereskedelmi szerepet játszott, amit jelez, hogy itt találták a legnagyobb kincsleletet a viking korból, amely 67 kg ezüst- és 20 kg bronzpénzt tartalmazott. Később sem változott a helyzet, hiszen a középkor egyik nagy kereskedelmi útvonala, a Hanza kereskedelmi út itt vezetett keresztül.

A Hanza-kereskedelm fő útvonala a 14. században
(forrás: innen)

Ez a hajózási útvonal Norvégiától és Angliától Oroszországig vezetett az Északi- és Balti-tengeren, s keletről elsősorban fa, szőrme, bőr, méz, viasz és hal érkezett nyugatra, míg onnan fémárukat, fegyvereket, textileket szállítottak ezekért cserébe. A kereskedelmet nagyrészt északnémet városok bonyolították le, így kereskedőik érdekeik biztosítására és a kalózok elleni harchoz a XII. században szövetséget alapítottak, amely a Hanza-szövetség néven lett ismert. A szövetség legerősebb tagjának Lübeck városa számított, de sok kisebb-nagyobb kalmárváros laza hálózata volt, amelyek kereskedelmi lerakatokat, -telepeket hozott létre a norvégiai Bergentől (Bergen városképének a mai napig meghatározó eleme a hanza-korszak) Novgorod orosz városáig. A Gotlandon található Visby városa maga is alapító tag volt, kereskedői jelentős szerepet játszottak a szövetség létrejöttében. A kereskedővárosok gyakran kerültek ellentétbe skandináv államokkal, elsősorban a térségben ekkoriban kiemelkedő szerepet játszó Dániával.

IV. (Pirkasztó) Valdemár dán király (ur.: 1340-1375) egy kortárs freskón 

(Forrás: innen)

A középkori Dánia jelentős hatalmi tényező volt, hiszen a mai dán területeken kívül a dán királyok birtoka volt a mai Svédország délnyugati csücske (Scania) Malmövel. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Balti-tenger bejáratát teljes mértékben Koppenhágából ellenőrizték. A dán uralkodók emellett hercegi jogon a Német-római Birodalmon belül is jelentékeny birtokokkal rendelkeztek. Ezen felül még uralták a mai Észtország északi részét is (Észt Hercegség), amely térség ekkoriban inkább Livónia néven volt ismert. Ugyanakkor IV. (Pirkasztó, dánul: Atterdag) Valdemár trónra kerülése idején a korábban erős királyságot válság rázta meg, és szétesés fenyegette. IV. Valdemár Atterdag dán király 1340-ben került uralkodói székbe, és egyik legfontosabb feladatának Dániára nehezedő külföldi befolyás csökkentését, és a svéd kézre került korábbi dán birtokok visszaszerzését jelölte ki. Uralkodása kezdetén inkább kudarcok érték, de szívósan küzdött céljaiért. A livóniai észtek fellázadtak a dán uralom ellen, és csak a Német lovagrend segítségével sikerült rendet tenni, majd a király a területet el is adta a lovagrendnek. Ugyanakkor Valdemár nem adta fel abbéli reményét, hogy a Balti-tengert dán ellenőrzés alá vonja, s biztosítsa a koronának az itteni kereskedelem hasznát. Végül 1360-ra két évtizednyi küzdelem árán a király sikerrel egyesítette a korábbi dán birtokokat, és a Baltikum feletti tengeri uralomra törhetett. A lovagrendtől kapott pénzből jól képzett zsoldosokat is felbérelt, akik elsősorban németek voltak, emellett a dán nemesség katonai erejére is támaszkodhatott. A svédek elleni háború keretében IV. Valdemár hamarosan szemet vetett Gotlandra, és benne Visby városára.

Visby középkori fala, tornyai és árka északról, ahogy ma látható
(forrás: innen)

Visby középkori falának és tornyainak rendszere
(forrás: innen)

Visby éppen a XIV. század első felében élte virágkorát, kereskedői jelentős befolyással bírtak a Balti-tengeren, tengerészeti törvényei mintaként szolgáltak, és gazdasági jelentősége nagy volt. A várost a XII. század óta fal vette körül, amely 3.6 km hosszú volt - nagyrészt ma is áll -, és 29 nagy, valamint 22 kisebb torony erősítette meg. Gotland szigetét ekkoriban talán 20 ezer ember - nagyrészt farmer - lakta a számítások szerint, míg Visby városát körülbelül 4000 fő. Ez ugyan nem tűnik valami soknak mai szemmel, de ez a korabeli Buda népességének feleltethető meg. A nagy pestisjárvány egy évtizeddel korábban ugyan megviselte a várost, de ez szinte egész Európára igaz volt. A kereskedővárost tornyokkal megerősített nagyjából ellipszis alakban kiépített kőfal vette körbe, amelynek jelentős résza ma is megtekinthető. Visbyt - kereskedőváros lévén -, vegyes lakosság lakta, németek, dánok, svédek és oroszok, ráadásul viszonyuk a helyi gotlandi földművesekkel nem mindig volt harmonikus. Dán uralmat azonban egyik sem akart.

1361. július 22-án IV. Valdemár mintegy 2500 fős serege akadály nélkül partra szállt Gotland nyugati oldalán. A helyi farmerek megpróbáltak ellenállni, de nem volt reális esélyük a tapasztalt német zsoldosok és a dán lovagok ellen, noha maguk is kemény emberek voltak. A gotlandi eseményekről kevés forrás mesél, néhány rövid korabeli és kevéssel az események után készült beszámolót nem számítva leginkább az 1633-ban megjelent Cronica Guthilandorumra lehet támaszkodni, amelyet az akkor még meglévő források alapján a visbyi születésű Hans Nielsen Strelow írt dánul. Strelow a dán partraszállást követően több ütközetet is említ, amelyet megerősít, hogy több, egymástól távol levő tömegsírt is találtak a korszakból Gotlandon. A legfontosabb ütközetre 1361. július 27-én a város falaitól alig 300 méterrel került sor. Magáról az ütközet lefolyásáról alig tudni valamit. Kissé érthetetlen, hogy a helyiek miért nem zárkóztak be Visby falai mögé - minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy a támadók felégessék a külvárosokat és a falakon kívül lévő javaikat elrabolják -, de a mintegy 2000 fős haderő itt próbálta megállítani a dánokat. Sikertelenül. Az összecsapásban nagyjából 100 dán és 1800 gotlandi (Strelow adata) esett el, ami szépen bemutatja, mennyi esélye volt a középkorban egy hirtelen összerántott felkelőkből álló seregnek egy tapasztalt és felkészült haderő ellen.

Hans Nielsen Strelow krónikájának címoldala 1633-ból
(forrás: google books)

A Visbyi csata jelentőségét a történészek számára az innen előkerült tömegsírok adják. Az összecsapás során a dánok nagy vereséget mértek a helyiekre, akiket ide temettek el, láthatóan tervszerűtlenül. 1905-ben került elő az első tömegsír a csatából, amelyet még három követett. A tömegsírok jelentőségét az adta, hogy a halottak egy részét páncélosan dobták a sírgödörbe, így igen nagy mennyiségben maradt fenn középkori páncélzat a csatából. Mivel a középkorban a győztesek rendszerint levetkőztették a halottakat – hiszen a fegyverek és vértek értékes zsákmányt jelentettek – ez igen ritka. Hirtelen és gyors elhantolásra utal az is, hogy viszonylag nagy mennyiségben találtak a halottaknál ezüstpénzt is. A történészek ennek okát abban keresik, hogy a halottak eltemetésére nem közvetlen a csata után került sor, és a júliusi időjárás miatt a hullák hamar oszlásnak indultak, így már nem maradt idő - vagy gusztus - leszedni róluk a felszerelés egy részét. A korszak még nem a klasszikus gótikus páncélzat időszaka, a vértek zömmel láncingek voltak, vagy lamellásak. Utóbbiak nagyobb lemezdarabokból álltak, és elsősorban a mell védelmét erősítették velük. Előkerült 185 lánccsuklya és 25 teljes vért, ami páratlan lehetőség a korabeli felszerelés rekonstrukciójához. Az is világos, hogy a gotlandi népfelkelők egy része szintén rendelkezett páncéllal, bár ezek elavultak, rosszabb minőségűek és kevésbé teljesek lehettek. Hiába, aki tehette, a középkorban is először a fejét igyekezett védeni, csakúgy, mint a modern háborúkban. A sisakokat ugyanakkor szintén levették a halottakról. Különösen a legnagyobb, 2. számú tömegsír jelentős, ahol az eltemetettek 20%-a viselt védőfelszerelést – ennél nyilván jóval többnek voltak így a csatáben -, és az itt elhantoltak 80%-a volt katonakorú. A becslések szerint a négy tömegsírban mintegy 1572 ember tetemét sikerült összeszámolni - ez igencsak egybevág Strelow 1800 halottat megadó számával -, de sok esetben nehéz dolga volt a régészeknek, mivel levágott karok, lábak és fejek hevertek nagy összevisszaságban. A feltárt sírok plasztikusan mesélnek a középkori csaták kegyetlen valóságáról, és a korabeli - látszólag primitív - fegyverek brutális hatékonyságáról. A koponyákon rengeteg a harci csákányok, kardok, buzogányok okozta sérülés. A csontvázakon 456 vágott sebet, 126 nyílvessző okozta sebet - van koponya, amibe három is belefúródott! - számoltak össze. A sérülések elemzése alapján a csata során a két fél pajzsfalban harcolhatott, míg az íjászok meredek ívben lőtték a feleket, és a nyílvesszők csaknem merőlegesen csaptak le a küzdő felekre. A dán számszeríjászok ezzel szemben közelről lőtték az ellenséget vízszintesen, a koponyára célozva. Hogy ezek a egészen nagy átütőerejű fegyverek milyen pusztítóak voltak e módon felhasználva, azt részletezni sem szükséges. Néhány csontvázon korábbi, gyógyult harci sérülések látszottak, amelyek arra utalnak, hogy itt több hadjáratot túlélt zsoldosokról van szó. A többi tömegsírban a civilnek tűnő – túl fiatal, vagy túl öreg – áldozatok száma nagyobb arányú volt. A csontvázak száma mindenesetre megerősíti egy XV. századi krónika adatát, amely szerint 1800 ember esett el gotlandi részről a csatában. Érdekes módon fegyverek alig kerültek a sírokba, azokat láthatóan máshol gyűjtötték össze a győztes dánok és elvitték magukkal. A talált leletek megtekinthetők a stockholmi Történelmi Múzeumban (Historiska museet).

Korabeli fotó az 1905-ben megtalált egyik tömegsírról
(forrás: innen)

A csata után Visby ostrom nélkül kapitulált, nyilván fegyveres ereje olyannyira meggyengült a csatában, hogy nem mertek gondolni ellenállásra. Valdemár - hogy jelezze miszerint erővel foglalta el a várost -, nem a kapukon át, hanem a falon rést vágva vonult be a városba. A király július 29-én a város számára már új rendelkezéseket hozott. Visby lakóinak, hogy megváltsák magukat a kifosztástól és biztosítsák kiváltságaikat, a legendák szerint három nagy söröshordót kellett telehordaniuk ezüsttel. A helyi hagyományok alapján a dánok kifosztották emellett a templomokat, és elvittek minden arany- és ezüstneműt. Ugyanakkor a korabeli krónikák nem tudnak ilyen atrocitásokról, bár az kétségtelennek vehető, hogy a város nagy sarcot fizetett a hódítónak. A város, amely korábban hivatalosan a svéd király alattvalója volt, ettől kezdve Dániáé lett és évi 60 márka ezüstöt fizetett Koppenhágának.

IV. Valdemár bevonul a meghódított Visby városába. Rasmus Christiansen ábrázolása
(forrás: innen)

Valdemár Visby elfoglalásával és megsarcolásával kivívta a Hanza városok szövetségét maga ellen, és háborúba bonyolódott azokkal. A kereskedelmi szövetség az 1370-ig tartó harcokban végül vereséget mért Valdemárra, de Gotland a király kézen maradhatott. Az 1370-es Stralsundi békében Dánia elismerte, hogy a Hanza hajói kontroll nélkül átkelhetnek a Dán szorosokon (Öresund), a szövetség zsoldosai négy kulcsfontosságú erődöt vettek birtokba a szoros mentén, és több dán kézen lévő területen vámmentességet értek el kereskedőik számára. Visby azonban sosem jutott többé olyan magasra, mint korábban volt, a pestisjárvány, és a dán invázió megroppantotta gazdaságát. A német központú Hanza-szövetség ellenpontjaként 1397-ben létrejött a skandináv országok szövetsége Dánia vezetésével, a Kalmari unió, amely egy uralkodó alá hozta Dániát, Norvégiát és Svédországot egészen 1523-ig.

Felhasznált irodalom:

Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. Budapest, 2010

Thordeman, Bengt: Armour from the Battle of Wisby I-II. Stockholm, 1939

https://mult-kor.hu/az-eu-kzepkori-elodje-a-hanza-szvetseg-20190716

https://historiska.se/en/exhibitions/medieval-massacre/

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. július 27.

Könyvajánló: C. Tóth Norbert: Dózsa György

Könyvajánló:

C. Tóth Norbert:

Dózsa György 

Kultusz és történelem

Pécs: Kronosz Kiadó, 2024

154 oldal

Dózsa György mindenhol ott van. A lakhelyemtől két utcányira, mint utcanév, és az Újpesti TE ma is szimplán "Dózsa" a legtöbb veterán sportkedvelőnek. Ady óta mindannyian Dózsa György unokái vagyunk, és persze találkozhatunk Székely Dózsa Györggyel szobrok, emléktáblák formájában országszerte. Mind a - hagyományos értelemben vett - baloldali mozgalmak (szocialista/szociáldemokrata és marxista egyaránt), mind a jobboldalinak mondható irányzatok egy része (a népi vonal) valamiféle nosztalgiával néz vissza a valójában abban a formájában sohasem létezett parasztvezérre, aki jót akart, és mártírrá lett. De ki volt valójában Dózsa György, és mit tudunk róla a zömmel irodalmáraink által ráköltött meséken felül? Fontos ez, mert történelmi emlékezetünk rendbetétele nem azt jelenti, hogy nem mozgatunk benne senkit se föl, se le - pusztán mert félünk a konfliktusoktól -, hanem azt jelenti, hogy a helyére helyezünk mindenkit, a történészi szakma segítségével. C. Tóth Norbert rövid, de kiváló összefoglalása segít megválaszolni mindenki számára a kérdést, hova helyezze Dózsa Györgyöt.

Az egy délután folyamán könnyedén kiolvasható kötetecske alapvetően három részre bontható. A középkorász elsőként Dózsa "legendájának" kialakulását vizsgálja meg, s egyértelműen Márki Sándor Dózsáról írt művére helyezi a hangsúlyt. Márki parasztkirályról írt opusza azért is tanulságos, mert a szerző kiadott naplójából értesülünk a könyv születésének folyamatáról. C. Tóth kiemeli, hogy egyes populáris kötetek ilyen irányú sugalmazása ellenére Dózsa sohasem lett mondák hőse, nem élt a nép ajkán a története, és 1514 után a történetírókat leszámítva senki nem akart rá emlékezni. A XIX. század korszelleme azonban "megkövetelte" a magyar értelmiségtől, hogy a nyugati mintáknak megfelelően itt is legyenek Watt Tylerek. Így aztán újra felfedezték Dózsát és mindjárt felszabadító népi hőst kreáltak belőle. Márki műve nem nyerte el korának történészi elismerését, még akkori mércével mérve is a forráskritika hiányával vádolták meg társai, emellett maga vallotta be naplójának, hogy Dózsát olyannak írta meg művében, amilyennek szerinte lennie kellett volna! Márki valójában Eötvös Józseftől kölcsönzött ötleteket, akit meg Ady követett tematikájában, majd a kommunisták ezt a képet terjesztették tovább 1945 után, s ezért lett minden településen Dózsa utca, meg megyénként öt Dózsa TSZ. Dózsa legendája így alig változott 100 év alatt.

2015-ben aztán megjelent a késő középkori magyar történelem két kiemelkedő kutatójának C. Tóth Norbertnek és Neumann Tibornak szerkesztésében a Keresztesekből lázadók című kiadvány az MTA BKTI gondozásában. Ez az egészen kiváló tanulmánygyűjtemény a Dózsa-féle parasztfelkelés 500. évfordulóján tartott nyíregyházi konferencia előadásainak tisztázata. A tanulmányok kíméletlen precizitással rombolnak le szinte mindent, amit "tudunk" a parasztháborúról, kezdve azzal, hogy az elnevezés is helytelen. C. Tóth most megjelent könyvének második részben azt mutatja be néhány példán keresztül, hogy tankönyveinkben e 2015-ös konferencia óta mennyiben változott meg a Dózsáról alkotott kép, miként szivárogtak le az új ismeretek az iskolákba. A végeredmény lehangoló. Úgy tűnik, hogy a tankönyvírók egyszerűen nem olvassák a friss kutatási eredményeket, és ma is ott tartanak, ahol 1990-ben. Amúgy is a magyar történelem egyik legmostohábban kezelt időszaka a Jagelló-kor, amelyet a mohácsi vereség miatt divat volt szidalmazni ideológiai megfontolásokból. Pedig hát a korszak forrásadottsága jó, és rég kiderült, hogy sok szempontból igencsak prosperáló korszak volt ez, ahol a jobbágyok messze nem az éhhalál szélén álltak, s a korrupció sem volt nagyobb, mint máskor. Mátyás árnyékában ugyan II. Ulászló jelentéktelen királynak tűnhet, de egyáltalán nem volt rossz a megítélése akkoriban és emberileg is kedvelhető uralkodónak bizonyult. Sajnos úgy tűnik, ezek a tények egyelőre nem jutnak el a diákokhoz, mert a tankönyvek tartalmilag nem követik a kutatásokat. Még a legfrissebb tankönyvek esetében sem jobb a helyzet.

A legfontosabb rész a harmadik, amely a történelmi, ténylegesen létező Dózsáról a források alapján megismerhető adatokat foglalja össze, s fűzi eseménytörténetté. Vannak itt érdekes információk, amelyek jócskán módosítják a 10 évvel ezelőttig uralkodó képet. Mivel 2014-ben magam is tartottam ismeretterjesztő előadást Dózsáról a helyieknek, különösen érdekel minden erről szóló tanulmány és írás. Sajnos az új kutatási eredményeket és forrásokat akkor még nem tudtam felhasználni - még nem adták ki -, így akkori összefoglalásomat sok szempontból meghaladta mára az idő. Ez így helyes, és örülök neki. Ma többet tudunk, mint 10 éve. C. Tóthnak mind a kronológiát sikerült pontosítania, mind az események logikai menetét egyszerűsítette, így hihetőbb rekonstrukciót alkotott. Érthetőbb, miként került Dózsa a keresztes sereg élére, s az is miért azon az útvonalon mozgott a lázadó sereg, ahol. Leszámol az egész országra, vagy legalább országrészekre kiterjedő parasztháború mítoszával, hiszen a források gondos tanulmányozása alapján mindössze a Temesköz északi része került viszonylag huzamosabb időre a lázadók kezére, akik egyébként sem osztályalapon szerveződtek. A szerzőnk a XX. századi történetírók tollán hatalmas csatákká dagadt katonai összecsapásokat is kritika alá vonta, s a végén nem sok marad belőlük. Amit kicsit sajnálok az az, hogy a szöveg a lázadás elbeszélése során mellőzi a részleteket, és többször mintha - tudat alatt, kényelemből - a 2015-ös tanulmánygyűjteményhez utalná az olvasót. Hosszú leírásokat senki ne várjon eseményekről ebben a kötetben, ez pusztán tömör, világosan megfogalmazott összefoglaló! Az új kép lefestése persze nem jelenti azt, hogy nincs már megválaszolandó kérdés! Van bőven. Ám láthatóan akadnak, akik e kérdésekre igyekeznek válaszolni, méghozzá az ehhez szükséges tudás és képességek birtokában, és meg is fogják tenni, ha a források ezt lehetővé teszik. Remélem utóbbiakból minél több bukkan még elő, hogy tovább lehessen pontosítani a történelmi események menetét. 

A kötet kartonált, fizikailag könnyen kézbe vehető kiadvány, a fejezetek végén egy-egy fekete-fehér illusztrációval. Praktikus, de semmi több. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy igen baráti áron (2500,-Ft) kapható, ma már ennyiért ritkán vehet könyvet az ember. 

Bár a konklúzióm némiképpen hasonló volt annak idején, mint C. Tóth Norberté, olvasva a kötetét, most nyersebben fogalmaznék nála. Megtehetem, az én felelősségem kisebb. Dózsa nem méltó a magyar nemzeti pantheon azon helyére, ahová a XIX. századi polgári- és a XX. századi szocialista történetírása berakta ideológiai okból, mivel mindkettő érdekelt volt a magyar nemesség minél sötétebb színekben való lefestésében. Mi, magyarok nem Dózsa György unokái vagyunk, hanem az 1514-ben a földjüket művelő parasztoké és a török ellen vitézkedő nemeseké. Nincs mit ünnepelnünk Dózsán! Nem lehet hős egy, a sajátjai ellen - sérelmei miatt? - háborút indító önjelölt vezér, aki pusztulást hozott amerre csak járt! Számomra biztosan nem lesz az. 

Értékelés:

Nyolc tüzes vaskorona a tízből. 

8/10 pont

Könyvajánló: Dan Jones: Essex vérebei

Könyvajánló:

Dan Jones: Essex vérebei

Budapest: Kossuth, cop. 2023

Eredeti cím: Essex Dogs (2022)

Fordította: Rindó Klára, Szabados Tamás

508 oldal

Dan Jones-szal, mint íróval kissé hadilábon állok, mert magyarul is megjelent, populárisnak mondható történelmi köteteibe (A templomosok, A keresztesek, stb.) beleforgatva, nem találtam azokat elég szakmainak ahhoz, hogy érdemes legyen megvenni őket. Úgy vélem, a szerző sokkal inkább az eladhatóságra, mintsem a pontosságra utazik, és már a témákat is hajlamos aszerint megválogatni, hogy az kinyissa a pénztárcákat. Persze ez bocsánatos bűn, pláne egy a Channel 5 televíziónál dolgozó újságírótól. Elfogadom ezt, sőt kiemelten fontosnak tartom a nagyközönségnek szánt, jó stílusban és közérthetően megírt ismeretterjesztő irodalmat, hiszen nem mindenki akar chrestomathiát olvasni a középkori városok térszemléletéről 1346 lábjegyzettel. Mikor azonban a könyvesboltok polcain 2023 végén feltűnt - feltűnő boritóval - Jones első történelmi regénye, akkor viszont azonnal felcsillant a szemem, mert méltán bízhattam benne, hogy az egyébként jó tollú és viszonylag tájékozott szerző, képes lehet letenni egy erős regényt az asztalra.

Maga a mű egy kisebb zsoldoscsoport kalandjait mutatja be III. Eduárd angol király 1346-os hadjárata során, amely ugyebár a híres Crécyi csatában csúcsosodott ki. A csapat vezetője Loveday FitzTalbot egy vén csataló, akinek kis létszámú osztaga egy mini brit nemzetközösség: akad benne angol, skót, ír és velszi. Van itt apró termetű különleges műveletekre alkalmas csibész, meg ellenpontként meleg szívű nagydarab comic relief karakter is. Ebben nincs nagy meglepetés, szokásos sablon, gyakran élnek vele karakterközpontú regények. A rutinos mercenárius igyekszik embereit életben tartani több-kevesebb sikerrel, miközben megelevenednek előttünk az egykor tényleg megtörtént városostromok és összecsapások képei a Százéves háborúból. Tetszett, hogy Jones egy-egy valós krónikarészlet történéseit mutatja be a zsoldoscsapat szemszögéből, ez nagyon ötletes volt. Az író ezáltal maró gúnnyal mutatja be, hogy a középkori történetírók hajlamosak lehettek megszépíteni a történéseket... A regény meglehetősen nyers, és minden pátosztól mentesen mutatja be a középkori hadviselés brutalitását. Erőszak, vér, sár, folyón történő átkelés problémái, felégetett városok, kivégzett civilek.  Láthatóan nem akart lovagregényt írni, sőt kifejezetten gúnyolja időnként ezeket az ideákat. Ez rendben, tényleg nem célszerű, és nem életszerű egy steril középkort adni vissza a lapokon, hiszen nem is volt az. Kivehető, hogy Dan Jones elég jól tisztában a korabeli hadviseléssel, és a katonák mindennapjaival: a kontingensek nem gyalogoló katonák pusztán, hanem van málhájuk, szekerük, enniük és inniuk kell. A hadjárat leírása sok szempontból nagyon rendben volt. 

Ugyanakkor egyáltalán nem sikerült az, ami a minap bemutatott Sógun esetében igen: nem kapunk kulturális bemutatót, semmit nem tudunk meg a korabeli életmódról, a középkori európai civilizációról. Nincsenek trubadúrok, szerzetesek, papok, kereskedők, általban véve nők sem igazán. Kapunk néhány faragatlan katonát, akiknek a karaktere kellene elvigye a történetet a hátán. Ám sajnos összeroskadnak e feladat súlya alatt. Dan Jones nem egy Joe Abercrombie. Miközben a szerző - nagyon helyesen - mocskosnak és sárosnak írja le a hadjáratot egy olyan világban, ahol az emberekkel napi szinten borzalmak történhetnek, a szereplők egy része mégis érzelgős, nyafogós, ehhez a környezethez nem passzoló, teszetosza alak lett. A karakterek felszinesen vannak csak bemutatva, motivációikba alig kapunk beavatást. Főszereplőnkről is csak lassan csepegteti Jones a tudnivalókat, láthatóan további részeket képzelt el a regényhez. Sok esetben a szereplők cselekedetei szembemennek a józan ésszel és a középkori hitvilággal, életfelfogással, ami nem tesz jót az összképnek. Jones a saját jelenünk morális elvárásait rakja FitzTalbot fejébe, ami egészségtelen egy középkori katonánál. Nem szerencsés a humanizmust húzni rá egy zsoldosra a valódi humanizmus kialakulása előtt 100 évvel! A szereplők amúgy sem túl szimpatikusak, nem nagyon hatja meg az olvasót, mikor elveszít közülük egyet-egyet. A szerelmi szál - már amennyiben nevezhető annak - meg egészen gyenge. 

Emellett nem sikerült a könyvet sem egyenletes minőségűre, sem konzisztensé gyúrni, és ami nagyobb bajt, a viszonylag jó kezdés után inkább laposodott a sztori, mintsem javult. Sajnos Dan Jonesnak az arányokat nem sikerült megfelelően eltalálnia. Aki egy Cércyi csatáról szóló kötetet vesz a kezébe, az a csatáról akar elsősorban olvasni! Nos, ebben az esetben az 500 oldalas regényben nagyjából 20 oldal íródott erről. Édeskevés! És amit kapunk belőle, az is élvezhetetlen és zavaros. Mintha az írónak a történet közepén szólt volna valaki, hogy: 

"Figyu, Dan! Ne haragudj, de kiderült hogy felére kell csökkentenünk a nyomdaköltségeket, úgyhogy van 20 oldalad befejezni! Köszike!"

Mindent egybevetve sajnos inkább csalódott vagyok a tartalmat tekintve, mint elégedett. Míg az első fele a regénynek egészen lekötött, ugyanezt a második 250 oldalról már nem merem elmondani. Egy olvasást megér, de aligha lesz kiemelt helyen a polcomon.

A kötet fizikailag ellenben kifogástalan. A borító a címeres hadijelvénnyel/zászlóval (banner) nagyon jól néz. Nem pusztán feltűnő, hanem visszadja III. Edward vörös-kék színeit is. Ehhez járul, hogy noha pusztán fűzött a kiadvány, de mégis strapabírónak tűnik. Talán egy keményebb kötéstábla azért még jobb lett volna! Két fordító is dolgozott a köteten, de ezt csak utólag vettem észre, a magyar szövegen ez nem látszott. A kiadó munkájába nem akarok, és nem is tudok belekötni. 

Értékelés:

Némelg jóindulatú hét vörös oroszlán a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 78.33% (6 voks)

goodreads.com: 3.94 csillag (5972 voks)

2024. május 3-án.

Kedvenc szakirodalmi köteteim 2023-ból

Kedvenc szakirodalmi köteteim 

2023-ból: 

Noha eredetileg a szépirodalomhoz hasonlóan öt kötetet kívántam kiválasztani a tavalyi évből, mint kedvencet, végül tízre emeltem a létszámot, nehogy töritúltengés legyen a listán. Tehát most öt vegyes tartalmú és öt történelemmel kapcsolatos könyv következik, mindenféle rangsorolás nélkül (de pontozva azért). Kicsit csaltam, hogy ne legyen túl egysíkú a válogatás, és igyekeztem olyanokat összeszedni, amelyek tartalmilag vegyesek.

Andrew Cohen - Brian Cox: A bolygók élete 

Budapest: Akkord, 2023

286 o.

Mint a csillagászat nagy rajongója, mindig igyekeztem figyelemmel kísérni az űrkutatás fejleményeit, és persze a megjelenő könyveket is. 2023-ban egy új, a modern kutatások eredményeit 2019-ig már tartalmazó kötetet kaphattak kézbe a magyar olvasók, amely a Naprendszer bolygóit és holdjaikat mutatja be érdekfeszítő módon. A kötet voltaképpen a BBC csatorna The Planets című televíziós sorozatának könyves kiadása. Ennek megfelelően közérthető a stílusa és elsősorban a kutatástörténetre, az érdekességekre és a felfedezést végző űrszondákra fókuszál, bolygónként 40-60 oldalban. Számomra a Jupiter és a Szaturnusz volt talán a két legjobban sikerült fejezet, ami persze annak is köszönhető, hogy e két gázóriás az, amire az utóbbi évtizedekben fókuszáltak a kutatók, ráadásul holdrendszereik azt a reményt keltik, hogy valamiféle élet lehet valamelyiken. Biran Cox kötete szépen bemutatja, hogy a Naprendszer egy komplex rendszer, amelynek bármely tagjának kiesése hatással van a többire, s mondjuk a Jupiter léte nélkül a földi élet is egészen másként alakult volna. Természetesen szó esik a Mars esetleges benépesítéséről, a Vénusz poklának kialakulásáról, és a rendszerint népszerű témákról. A kötetben található egy 35-40 fotóból álló képmelléklet, amely az internet korában talán nem túl nagy jelentőségű, de mégis hozzáad a tartalomhoz. 

8/10 pont

Johannes Krause-Thomas Trappe: Az emberi gén útja

Budapest: Park, 2023

320 oldal

Az emberiség kialakulása az egyik legérdekfeszítőbb téma, hiszen szinte minedegyikünk tudni szeretné, honnan is érkezett, hol, s miként éltek ősei. A genetikai kutatások mára jelentősen kiszélesítették tudásunkat az emberi faj(ok) múltjáról, s e kötet ebben szolgál számunkra kalauz gyanánt. A szerzőpáros mesél nekünk a különféle emberi fajokról, kapcsolataikról, vagy a kutatások számára olyan fontos lelőhelyekről, mint mondjuk a Gyenyiszova-barlang, amely nagyban átírta a Homo Sapiens történetét is. A mű arra a korszakra fókuszál, ahol még nincsenek írott forrásaink az eseményekről, így a genetikai változások nagyban hozzá tudnak járulni az ismereteinkhez. Külön pozitívum volt, hogy a kissé célzatos alcím - "Hogyan tett minket a migráció azzá, akik vagyunk" - ellenére a német szerzők viszonylag korrektül bemutatták, hogy a népességcserék bizony nem feltétlenül pozitív események. Több esetben a migráció inváziót jelentett, és a helyi népesség kiírtásához és az adott kultúra eltűnéséhez vezettek. Azért persze nem maradunk mentesek az aktualitásoktól, még Obamát is sikerült valahogy beleszuszakolni a kötetbe... Az emberi vándorlások kulturális hatásai a történelemben egészen nyilvánvalóak, és sok szempontból hasznosak. Az írók nagy szakmai óvatossággal beszélnek, ugyanakkor véleményüket is hozzáteszik időnként. Sok esetben ma is elképzelések vitatkoznak, hiszen több megoldása is lehet egy kérdésnek. Esik szó itt a nyelvek és genetika kapcsolatáról, világjárványokról, a mezőgazdaság elterjedéséről, és rengeteg egyéb felvetődő kérdésről. A kötet első kétharmada lényegesen jobban sikerült szerintem, mint az utolsó fejezetek, de így is kiváló kötet, amelyet mindenki nagy haszonnal forgathat, aki képet szeretne kapni az archeogenetika tudományának jelenlegi állásáról. 

8/10 pont

John J. Mearsheimer: A nagy téveszme

Budapest: Századvég, 2022

412 oldal

John  J. Mearsheimer azon kevés mai politikai gondolkodó egyike, aki nem vágyálmaiból, ideákból hanem a történelmi tapasztalatból épít világképet és koherens világnézetet, s ráadásul gondolatait a legkevésbé sem kívánja megfeleltetni politikai divathullámoknak vagy ideológiáknak. Ebből adódóan megosztó személyiség, aki könyvében durván lerántja a leplet az Egyesült Államok utóbbi évtizedekben tapasztalható külpolitikájáról, amely a idealisztikusan közelít meg egy olyan kérdést, amely realizmust és gyakorlatiasságot kellene hogy kövessen. A szerző kemény kézzel bánik Francis Fukuyama nyilvánvalóan megbukott tézisével, mely szerint a világ óhatatlanul a liberalizmus globális győzelme felé halad, s az emberiség egy boldog demokratikus paradicsomban oldódik fel hamarosan. Mearsheimer szerint Fukuyama végzetesen alábecsülte a nemzetállamok összetartó erejét és a nagy birodalmakat mindig széttépő szeparatista helyi erőket. A liberális ideológia ugyanis semmit sem kínál az esetleges egyéni jóléten felül, ez pedig édeskevés a hagyományokban, életmódokban, nyelvekben megmutatkozó különbségekkel szemben. Már csak azért is így van, mivel a "jólét" és a "boldog élet" fogalma mindenkinek mást jelentenek, erősen kultúrától függően. A szerző kiemeli, hogy az USA hangoztatott elvei ellenére előszeretettel dönt meg demokratikusan megválasztott kormányokat, amennyiben érdeke megkívánja, és a demokráciák állítólagos erényesebb politikájának és hadviselésének a száraz statisztikák alapján semmiféle bizonyítéka nincsen. Ideológiai alapon politizálni rendszerint fanatizmushoz és kompromisszumképtelenséghez vezet, hiszen aki nem "demokrata" az maga a gonosz, tehát megsemmisítendő. Elvégre az igaz és demokrata ember ugyebár nem egyezhet ki a gonosszal. Mearsheimer könyve azon kötetek egyike, amelyet minden diplomához kötelezővé tennék, mert nagyon tanulságos olvasmány... 

9/10 pont

Paul Stanley: Tükörkép reflektorfénybe zárva

Budapest: Cser, 2022

400 oldal

Kicsit hezitáltam, hogy ide Debbie Harry kötetét, vagy a Kiss frontemberének, Paul Stanley-nek memoárját biggyesszem-e be, de végül utóbbi mellett döntöttem, mivel az Ez van-ról már írtam. Kissé igazságtalan döntés volt ez, mivel a Blondie szöszijének önéletrajza kiadására nézve egyértelműen szebb, tartalmára nézve pedig kétségtelenül izgalmasabb, egyedibb és vagányabb. Míg a Blondie maga volt a punk, a Kiss egy "megcsinált" zenekar volt, amelyet elsősorban a fennmaradás motivált Stanley és Gene Simmons részéről. Ez utóbbi erősen megmutatkozott helyenként nem túl tisztességes káderpolitikájukban vagy divathullámot meglovagolni kívánó megjelenésükben egyaránt. Stanley emlékirata mégis tanulságos olvasmány, mert a zenekar működését sokkal jobban bemutatja, mint Debbie Harry memoárja tette, és ebben inkább belátunk a kulisszák mögé. A Kiss erős embere rendkívül céltudatos zenész volt, aki már korán feltett mindent a rocksztárság elérése érdekében. Nem volt rest maszkírozni magát, kitalált karaktert alakítani, majd lemosni a festéket, mikor már az károsnak/kínosnak tűnt. Ugyanakkor a könyvben találkozhatunk a hírnév mögött rejtőző esendő emberrel is, akit zavar, hogy rendellenességgel született (hiányzó jobb füle). Stanley önéletírása egyben terápia is, amelyben kibeszéli azokat a problémákat, amelyekkel megküzdött: magány, önbizalom nélküliség a szinpadon kívül, a társas kapcsolatok hiánya. Neki sosem a drog, vagy az ital volt a problémája, mint a legtöbb befutott zenésznek, hanem ezek a saját magából táplálkozó démonok. Egy igencsak őszinte - bár nyilván saját szerepét kissé kiemelő - emlékezést olvashatunk amely elröpít minket a 70-es évek végén csúcsra jutó ikonikus rockegyüttes mindennapi konfliktusaiba, sikereibe és kudarcaiba. Mondjuk azon nem változtatott, hogy még mindig a Blondie-t tartom jobb együttesnek...

8/10 pont 

Edward White: Alfred Hitchcock tizenkét élete

Budapest: Kossuth, 2021

400 oldal

Sokáig kifejezetten gyenge táérsalkodó voltam régi filmek kapcsán, amire aztán annak idején Vágó Istvánnál a Legyen Ön is milliomosban rá is fizettem. Nem emiatt, de később elkezdtem érdeklődni a klasszikusok iránt, bár még mindig messze vagyok attól, amit szeretnék. Viszont Hitchcock életművének fő filmeit már láttam, és a Hátsó ablak, valamint a Gyilkosság telefonhívásra nagy kedvencem (utóbbi az elsőszámú), már csak a gyönyörű Grace Kelly miatt is. Szerepét a filmtörténetben valószínűleg kissé túlértékelik, de nehéz beszélni a filmművészetről nevének megemlítése nélkül. Edward White könyvében e zseni életét mutatja be 12 aspektusból rengeteg interjú és visszaemlékezés alapján. A rendezőfejedelem igencsak megosztó volt a maga korában. Egyszerre volt elegáns öregúr és igencsak bizar humorral megáldott különc, aki nem tűrt meg maga körül olyan csillagokat, akik akár csak picit is elhomályosították a tündöklését. A legismertebb színészekkel, színésznőkkel dolgozott, de minden film az ő filmje volt, az ő géniuszát kellett, hogy hirdesse a produktum. A marketing terén is kiemelkedőt alkotott, márkát csinált saját magából. A kötetből tucatnyi (bár inkább csak 9-10, mert vannak egymást átfedő fejezetek) arckép rajzolódik ki a nőkön sokszor zsarnokoskodó kis diktátor képétől egészen a mindenből a legjobbat értékelő piperkőc brit dandyig és példás férjig. Érdekes kötet volt, amelyet sok idézet, valamint egészen remek fényképek színesítettek.

8/10 pont

Tomasso Di Carpegna Falconieri: A férfi, aki Franciaország királyának hitte magát

Budapest: MTA BTK, 2022

212 oldal

Az év egyik meglepetése volt ez a kötet, amit pedig majdnem visszaraktam a szombathelyi Berzsenyi könyvtár polcára először... Pedig a szori nem csupán igaz, de egészen zseniális és filmre kívánkozó! Adva van egy XIV. századi tehetős sienai kereskedő, Giannino di Guccio, akivel egyszer csak közlik élete delén, hogy ő bizony Franciaország királyának fia, akit csecsemőkorában el kellett rejteni ellenségei elől, és kicserélték egy másik újszülöttel biztonsága érdekében. Giannino-t ekkor Sienába menekítették és elhelyeztek egy kereskedőcsaládnál, szülei valójában nem a valódi szülei, hiszen ő I. János a vér jogán, frankhon királya. Bár ezt senki nem tudta kellően igazolni - patrónusát, aki segítséget és bizonyítékot ígért neki, megölték hamarosan -, Giannino elhitte a történetet, és ettől kezdve egész életét arra tette fel, hogy megszerezze a francia trónt. Giannino koronát, páncélt készítettett magának nagy vagyonát és családját feláldozva, sőt végül még zsoldossereget is toborzott célja érdekében. Mindeközben felhasználták hiszékenységét a politikai játszmák során, más szélhámosok meg kiforgatták vagyonából. Giannino eljutott Magyarországra is, ahol szintén átverték, s bár nagyon reménykedett I. (Nagy) Lajos királyunk támogatásában, sosem került szín elé. Hiába, Lajos bölcs ember volt... Az ember miközben a könyvet olvassa, nem tudja, hogy ámuljon ekkora naivitás miatt, vagy csodálja a kötet hősét, aki bármit feláldozott vélelmezett igazáért. Egy biztos, aki elolvassa Tomasso Di Carpegna Falconieri kötetét még szerelmesebb lesz a középkorba, egy olyan korba, amikor még tényleg bármi megtörténhetett az emberrel, akár a mesékben. Happy end persze nem volt. Giannino végül nápolyi börtönben halt meg, ahol azonban még megírta történetét, így ez a csodálatra méltó futóbolond trónkövetelő elmesélhette történetét az utókornak. 

8/10 pont

Douglas E. Nash: A lemenő nap utolsó sugarai 1.

Debrecen: Hajja, 2023

639 oldal

Nash könyvéről már írtam júniusban, így nem szaporítom nagyon a szavakat. Egy egészen kiváló kvázi "alakulattörténetről" van szó, amely a IV. SS-páncéloshadtest történetének első hónapjait mutatja be német levéltári anyagok alapján. A seregtest 1944 nyarán-őszén heves harcokat vívott Varsótól keletre, melynek során magyar hadosztályt is alárendeltek, így kiemelten fontos számunkra a működése. Folytatás sajnos még nincs magyarul, a kiadó a populárisabb, de felszínesebb köteteket (= nagy, illusztrált, Tigrises-Párducos) részesítette eddig előnyben...  Elvileg idén megérkezik. Várom.

8/10 pont

Stephen W. Sears: Gettysburg

Budapest: Peko, 2023

624 oldal

A 2023-as év legjobb hadtörténelemmel kapcsolatos könyve nálam Stephen W. Sears Gettysburg-je. Az amerikai szerzőnek már a félszigeti hadjáratról írt munkája (Richmond kapujáig. Budapest: Peko, 2022) is egészen kiváló volt, de még ahhoz képest is szintet sikerült lépni. Végre van egy jó könyvünk magyarul az amerikai polgárháború legvéresebb és legdöntőbb csatájáról! Sokszor esünk abba a hibába, mi,  történelemmel foglalkozók, hogy ezt vagy azt a személyt idealizálva kezeljük, hibátlan héroszként. Sears kötetének egyik nagy tanulsága számomra, hogy ugyanaz az ember mennyire lehet előrelátó és bölcs egyik pillanatban, majd mennyire "benézhet" dolgokat a másikban. Robert E. Lee egészen kiváló elme volt, aki zseniálisan látta át a konföderáció romló helyzetét 1863 nyarán, s ezért egy logikusan végiggondolt, óvatos, ám a kezdeményezést magához ragadó támadást indított Pennsylvania ellen. A hadjárat jól volt megszervezve, sokáig ügyesen, rejtve mozogtak csapatai, majd Lee a csatát követő visszavonulás során is brillírozott. Csak éppen a csata során nem... Valahogy a három nap során a kiváló taktikus és stratéga egyszerűen csődöt mondott, mint hadvezér. A túlzott magabiztosság, az ellenfél lenézése és a gőg okozta ezt, illetve alvezéreivel való nem éppen tökéletesen működő kapcsolata. Sears Lee-hez hasonlóan árnyaltan tudja kezelni Joe Hookert, és az általa érezhetően igen nagyra tartott George Gordon Meade-et is. A kötet idézetekkel, térképekkel, fényképekkel gazdagon taglalt, jól felépített, mégis még emészthető töménységű írás, amely odadob minket a véres csatatérre. Ha kezünket-lábunkat nem is, de fél szívünket ott fogjuk hagyni, mire végzünk. Köszönet ezért a kiadónak, még sok ilyet!

9/10 pont

Reynald Secher: A vendée-i mészárlás

Budapest: Századvég. 2023

400 oldal

Egy másik kis kegyetlen csoda Secher írása, amelyről írtam már korábban. A mű egy mítoszirtás, amely a francia forradalomról rántotta le annak idején a szépen hímzett, tetszetős leplet, hogy alóla ránk vicsorítson maga a kegyetlen terror, a modern diktatúrák könyörtelen francia előképe. Tipikus esete annak, mikor az igazi hősök olyanok, akikről szinte senki nem hallott. 

9/10 pont

Skorka Renáta - Weisz Boglárka: Pillanatképek a magyar középkorból 

Budapest: MTA BTK-Martin Opitz, 2022

254 oldal

Szintén már esett szó a következő könyvről, amely egy gyönyörűen illusztrált bevezetés a magyar középkorba. A kötet az egykori hétköznapi életet vetíti szemünk elé, apró kis történeteken, megmosolyogtató eseteken, vagy tragédiákon keresztül, míg végül egyre jobban megszeretjük azt a csodás kort, amely Európa számára lehetővé tette, hogy valami olyat tegyen le a világtörténelem asztalára, amire igazán büszkék lehetünk. Mert bizony Európa felvirágzása nem a reneszánsszal, a kapitalizmussal vagy a felvilágosodással kezdődött, hanem az annyit pocskondiázott középkorral, amely lefektette az előző három alapjait. 

9/10 pont

Könyvajánló: Pillanatképek a magyar középkorból (2022)

 Könyvajánló:

Pillanatképek a magyar középkorból

Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont - Történettudományi Intézet és Martin Opitz, 2022

Szerkesztette: Storka Renáta, Weisz Boglárka

254 oldal

Az utóbbi években igen markánsan jelent meg a középkori gazdaságtörténet az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának könyvrepertoárjában, és egymás után adtak ki kiváló tanulmánygyűjteményeket és forráskiadványokat. Ezek rendkívül fontosak, mivel új mélységet adnak a középkori kutatásoknak, ahol a gazdaságtörténet nem igazán volt prioritás korábban. Ugyanis bármennyire is népszerű azt gondolni, hogy a középkor csupa izgalom, csata, kaland és veszély volt, votaképpen nem is különbözött annyira a mai világunktól, mint elsőre hinnénk. A települések, városok zöme 1000 és 1526 között a legritkább esetben nézett szembe ellenséges invázióval, és sokkal nagyobb gondot jelentett számukra a közlekedés biztonságának fenntartása a rablók ellen, mint az idegen hódítók hada. Akkor is a sivár - vagy, mint kiderül a forrásokból, nem is olyan sivár - hétköznapok domináltak. A Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kötetei bizonyítják, hogy kutatási területük nagyon érdekes, és nem csupán a szűk szakmai közösséget hozhatja lázba. 2022 végén különösek remek kiadvánnyal rukkoltak elő, amely ugyan nem friss tanulmányokat közöl, ám olyan közel hozza az érdeklődőkhöz a középkori életet, amennyire ez csak lehetséges lapokon keresztül. 

A Pillanatképek a magyar középkorból című válogatáskötet alapvetően "kis színes" hírecskék mozaikjából áll, amely a középkor egy-egy apró mozzanatát mutatja be példákon keresztül, gazdagon illusztrálva. Nem véletlenül használom a "kis színes" fogalmát, hiszen a Történettudományi Intézet oldalának "Havi színes" rovatában jelentek meg az ide beválogatott történetecskék alapvetően 2016-17-ben. A válogatás szerzőként felvonultatja a magyar középkorkutatás javát Bácsatyai Dánieltől Zsoldos Attiláig. A kötetben elsősorban nem királyokról, királynékról, az ország előkelőiről olvashatunk történeteket - ők csak ritkán kerülnek a szövegbe -, főszereplői a hétköznapi emberek: polgárok, földművesek, hajósok, bányászok, jogászok, kőfaragók, molnárok és kézművesek. Nem is didaktikus leírásokat kapunk, hanem egy-egy kis sztorit, személyt mutatnak be, amit/akit a szerencsésen fennmaradt források segítségével a szokásosnál kicsit jobban megismerhetünk. A forrás lehet régészeti lelet, oklevél, számadáskönyv, ábrázolás, a kutató pedig történetet kerekít belőle, amely átélhetővé teszi azokat a nem is olyan sötét középkori hétköznapokat. Stílusilag szerzőtől függően lehet kissé szárazabb "szakmaibb", vagy akár egészen mesemondásszerűen elbeszélt a történet. 

Minél többet olvastam a középkorról, annál nagyobb fanatikusa lettem az utóbbi évtizedben. A középkorban ugyanis az az izgalmas, hogy milyen egyszerű, ugyanakkor komplex. Ma szinte mindenben - sokszor akár mesterkélten is fenntartandó - egyenlőség a norma, erre vagyunk büszkék, míg a középkorban fel sem merült senkiben, hogy az emberek egyenlőek lennének! Legfeljebb Isten előtt majd a túlvilágon... Egy polgár a maga által bírt jogaira volt büszke, a nemes az ősi jussára, adómentességére és kardjára, de még a jobbágy is óvta a saját magát megillető kiváltságokat. Az egész világ egyéni és közösségi autonómiák kusza halmaza volt, amelyet egyénenként - elméletben - az érdem, hűség és a teljesítmény szabott meg. A születés mellett természetesen... Szinte hihetetlen, hogy 500 évvel ezelőtt az emberek működtetni voltak képesek városokat, országokat a nekünk igencsak áldatlan állapotoknak tűnő viszonyok mellett! És legtöbb esetben nem is rosszul!

Az első fejezetben nyolc írás kapott helyet, és elsősorban a megélhetéssel, bevételekkel, adózással foglalkozik, majd a bányászat és a tulajdonviszonyok taglalása lövetkezik 5-5 bejegyzésben. Nem maradhatott ki a pénz világa sem, hiszen egészen elképesztő miféle kaotikus monetáris rendszer uralkodott akkoriban, majd jön a különféle szakemberek nehézségeinek bemutatása. A kereskedők a középkor legfontosabb szereplői közé tartoztak, nélkülük nem lehet gazdaságtörténeti mű, utána a címertan következik három tanulmányban. A két utolsó fejezet írással kapcsolatos történeteket mesél el, illetve vegyesfelvágottként extrém eseteket vonultat fel. 

Melyek voltak a legizgalmasabb írások számomra? Draskóczy István középkori hajókról és tutajokról írt szösszenete mindenképpen ilyen. A túlnyomórészt akkor is - sőt, a közékorban pláne! - vizek mentén élő magyarok gyakran hajón közlekedtek, emellett a nagyobb mértékű áruszállítás csak azokon volt olcsón megoldható. Draskóczy bemutatja a sószállító tutajok és hajók különféle típusait, méreteit, illetve a hajósokat, akik meglovagolták ezeket a vizijárműveket. A sóbányászatról írt szösszenete szintén plasztikus, idézetekkel gazdakon fűszerezett (megsózott...). Nagyon érdekes volt az eskűkről szóló Szőcs Tibor-írás is, hogy miként hol és kik előtt kellett esküdözni. Weisz Boglárka: Védelmi pénz, avagy üzemeltetési költség címmel a korabeli vámszedési gyakorlatot mutatja be, amelynek visszáságaival közvetlen utána Kovács Viktória foglalkozott. Valami "érthetetlen" oknál fogva ugyanis a középkorban sem szerettek az emberek adót/vámot fizetni, így megpróbálták kicselezni a hatóságokat álutakkal, amelyek elkerülték a vámszedő helyeket. Mások meg másokat vittek álutakra, és álvámokkal vámolták a gyanútlan utazót. Szintén nagy kedvencem Körmendi Tamás írása, amelyben egy középkori ingatlanmaffiáról lebbenti fel a fátylat, valamint Kádas István írása a rovásbotokról. Utóbbi bemutatja a kor embereinek zsenialitását, amellyel egyszerű módszerekkel képesek voltak megoldani egy olyan problémát, amelyet ma sokszor a NAV számítógépei sem. Egyébként a kötetből szépen kiderül, hogy a középkoriak vallásosságuk mellett nagyon is földhözragadt, anyagias szemléletű emberek voltak, akik elvárták egy egyházi alapítványtól is, hogy gazdaságosan legyen képes fenntartani magát. Szó nem volt itt valamiféle ostoba, bigott alakokról, hanem nagyon is racionális, két lábbal földön álló emberek alkották a Magyar Királyság lakosságát. 

Bár a gazdaságtörténet dominál tematikailag - elvégre mégiscsak a Gazdaságtörténeti Kutatócsoport kiadványa - ám akad itt egyéb is. Megismerkedhetünk a kétes erkölcsű leányzóval, Maruszjával, aki egyik zsoldoskapitányt elhagyta egy másikért, jókora bajba keverve Pozsony városát 1466-ban. Megtudhatjuk azt is, hogy mennyivel szórakoztatóbb (és egyben költségesebb) vendég volt Luxemburgi Zsigmond, mint III. Frigyes német-római császár, vagy hogy miként úszott meg igencsak olcsón Borsvai András és Kendi György egy gyilkosságot 1518-ban. Azt is tudni illik, hogy az erőszak a középkorban a jog egyik eszköze volt, s ha valaki úgy érezte sérelem érte, gyakran fegyveres erővel vett revansot. 

Bár forráscentrikusan szemlélem a történelmet - és a legfontosabbnak az utóbbi évek középkori gazdaságtörténeti kiadványai közül éppen ezért a forráskiadványok -, de be kell látnom, hogy a középkor népszerűsítése az ilyen populáris kiadványok feladata, mert könnyebben emészthető a nem szakemberek számára. Sajnos sokáig az igazán jó népszerűsítő irodalom a magyar történelemben hiánycikk volt, és ennek a bizalom látta kárárt. Növelte a közemberekben a hitet, hogy az "emtéa" valamiféle idegen test az államban, amely elszakadt a "pórnéptől". Egyszerűen nem spórolható meg az a munka, amit a minőségi népszerűsítésbe kell befektetni, mert mindenki rosszul jár. Kárát látja az olvasó, aki csak gyenge köteteket vagy áltörténelmet talál a polcokon, és kárát látja a kutató, aki nem tudja majd eladni a könyveit. Szerencsére egyre gyakoribbak a kiváló népszerűsítő könyvek, amelyek szívós és kitartó munka mellett visza fogják állítani azt a bizalmat, amely valamikor régen elveszett. Lassú munka lesz, de az igényes olvasó látni fogja a különbséget egy szakmailag korrekt munka és egy szenzációhajhász blöff között. 

A kötet képanyaga kiemelkedő, és ahol lehet magyar példákkal illusztrálták a leírtakat, ahol nincs ilyen, ott külföldi kódexek, festmények kerültek a kötetbe. Mindezt tanulmányonként átlagosan 7-8 fotót, térképet jelent, ami könnyen átélhetővé teszi a kort. Egyben a képeket tanulmányozva azonnal szembe ötlik, hogy a középkor nem sötét, hanem nagyon is színes volt. A kiadók minőségi munkát végeztek, kötötten, fotópapír minőségű lapokon adtak ki igencsak korrekt áron egy nagyon értékes válogatást. Köszönet érte!

Értékelés:

Kilenc aranyforint a tíz ezüstdénárból.

9/10 pont