Napforduló: Szeptember 9. - Csata Flodden mezején (1513)

Napforduló:

Szeptember 9. - IV. Jakab skót király halála:

Csata Flodden mezején (1513)

A csata ábrázolása metszeten 1712-ből (forrás: innen)

Az angol-skót szomszédság az egyik legérdekesebb kapcsolat az európai történelemben. Sokakat talán meglephet - a tájékozottabbak számára meg evidencia -, hogy a két ország alapvetően ellenséges viszonyban volt a középkor folyamán. Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia területe nagyrészt mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Ám Britannia alapvetően brit maradt, romanizáltsága sok szempontból felszínes volt. A Római birodalom összeomlását Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket a mai Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.

Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (Ez az ú.n. Első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a Százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Nem is gondolnánk, de ebben a zónában ugyanaz a könnyűlovas hadviselés dominált, mint mondjuk a magyar-török végeken, igaz itt huszárok helyett úgynevezett hobelarok (ír eredetű, részben páncélozott könnyűlovasok, vágó- és szúrófegyverekkel) harcoltak, de a lovasíjászok száma is jelentős volt. A végvidéket - ugyancsak hasonlóan a magyarhoz - kisebb erődített helyek, várak fedezték.

Angol erődítések hálózata a határvidéken. Várak, blokkházak, tornyok,
megerődített templomok, stb. (forrás: innen)

Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) Angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, s így a háború egyik mellékhadszíntere a skót-angol határvidék lett. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, s a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg végre Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból. Ott ugyanis a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett. 1513-ban új nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab skót király, ismeretlen festő képén (forrás: innen)

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében állt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor csatatéri tapasztalata nem igazán volt, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Elsőszámú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a "keleti határvidék őrzője" címet viselte, s a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. Ugyanakkor ekkora hadsereget még ő sem irányított, igaz Európában összességében sem sokan. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját - rendszerint rosszul felszerelt - csapataikat. A király rajongott az ágyúkért és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak lehettek, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt - Jakab tudta, hogy ilyenekben az angolok általában jobbnak bizonyultak a múltban -, hanem a határvidéki pozíciói javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése, odacsalogatása volt. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt és hatnapos ágyúzást követően 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick városát és várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidéki sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, s utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta - hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal -, de ettől még nem lehetett lebecsülni a képességeiket. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a Rózsák háborújának Idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, de megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra harcoló elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal is bírtak, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok, a skótokhoz hasonlóan, némi tüzérséggel is rendelkeztek, de kisebb és könnyebben mozgatható lövegekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer fősnek becsülik a kutatók.

A floddeni csatatér szemnek tetsző terephullámai csalókák voltak,
a mélyebb részeken mocsaras talajjal (forrás: innen)

A skótok megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, s kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt - és igen veszélyes lett volna, ha a skótok időben észreveszik -, amitől a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig hátraarcot téve észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt olyan meredek, mint a másikról. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok zavarát, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva a skótok egész hadserege megindult délután fél négy körül az angol hadrend felé. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett rohamnak. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, és a nedvesség összegyűlt a két domb közötti mélyedésben, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót "roham" - amelyet futás helyett lassú vánszorgásként kell elképzelni - gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Gyilkosa valószínűleg fel sem ismerte, kivel végzett. Csak másnap sikerült megtalálni az uralkodó tetemét, akinek testét Berwickbe vitték a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette életét.

Persze nem csak IV. Jakab esett el a csatában. Flodden mezején ott feküdt szeptember 9-én estére a skót nemesség színe s virága, közte 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. A skót halottak számát 10 ezerre teszik szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt.

Emlékkereszt a csata színhelyén, Branxtonnál 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223.o.

Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 9.

Napforduló: Augusztus 24. - Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

 

Napforduló: 

Augusztus 24.  - 

Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

Stralsund városa manapság a levegőből fotózva
(forrás: innen)

A németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához, majd Svédországhoz. A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században
(forrás: innen)

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott. Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a Nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873)
(forrás: innen)

Napóleon - akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn, ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett - Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.

Stralsund erődítései a XVII. század végén
(forrás: innen)

  Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család őse lett.

A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án
(forrás: Innen) 

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre - a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Felhasznált irodalom:

Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001

Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. augusztus 24.

Napforduló: Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Napforduló:

Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Lánccsuklyás koponya a Visbynél talált egyik tömegsírből

(forrás: innen)

Némely történelmi csata jelentőségét a kimenetele adja, másokét valaki halála, ám vannak olyan ütközetek is, amelyek egészen más szempontból érdekesek. Ilyen például a Visbyi csata. Gotland szigete egy magyar megyényi terület Svédország törzsterületétől keletre a Balti-tengerben. A sziget az ókor óta egyfajta lépőkövet jelentett Skandinávia valamint Livónia (a későbbi Észt- és Lettország) között, és már a korai középkorban fontos szerepet játszott a baltikumi kereskedelemben. Bár a sziget ma Svédországhoz tartozik, ez csak néhány évszázada van így, lakossága nyelvileg is elkülönült a svédtől. Sajnos a gutnishnak/gotlandinak nevezett nyelvet az eltűnés fenyegeti, lassan teljesen felváltja a svéd. Ellentétben az jóhiszemű elképzelésekkel Svédországban igencsak elnyomták illetve elnyomják jelenleg is a kisebbségi- vagy tájnyelveket. A terület már a vikingek idején jelentős kereskedelmi szerepet játszott, amit jelez, hogy itt találták a legnagyobb kincsleletet a viking korból, amely 67 kg ezüst- és 20 kg bronzpénzt tartalmazott. Később sem változott a helyzet, hiszen a középkor egyik nagy kereskedelmi útvonala, a Hanza kereskedelmi út itt vezetett keresztül.

A Hanza-kereskedelm fő útvonala a 14. században
(forrás: innen)

Ez a hajózási útvonal Norvégiától és Angliától Oroszországig vezetett az Északi- és Balti-tengeren, s keletről elsősorban fa, szőrme, bőr, méz, viasz és hal érkezett nyugatra, míg onnan fémárukat, fegyvereket, textileket szállítottak ezekért cserébe. A kereskedelmet nagyrészt északnémet városok bonyolították le, így kereskedőik érdekeik biztosítására és a kalózok elleni harchoz a XII. században szövetséget alapítottak, amely a Hanza-szövetség néven lett ismert. A szövetség legerősebb tagjának Lübeck városa számított, de sok kisebb-nagyobb kalmárváros laza hálózata volt, amelyek kereskedelmi lerakatokat, -telepeket hozott létre a norvégiai Bergentől (Bergen városképének a mai napig meghatározó eleme a hanza-korszak) Novgorod orosz városáig. A Gotlandon található Visby városa maga is alapító tag volt, kereskedői jelentős szerepet játszottak a szövetség létrejöttében. A kereskedővárosok gyakran kerültek ellentétbe skandináv államokkal, elsősorban a térségben ekkoriban kiemelkedő szerepet játszó Dániával.

IV. (Pirkasztó) Valdemár dán király (ur.: 1340-1375) egy kortárs freskón 

(Forrás: innen)

A középkori Dánia jelentős hatalmi tényező volt, hiszen a mai dán területeken kívül a dán királyok birtoka volt a mai Svédország délnyugati csücske (Scania) Malmövel. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Balti-tenger bejáratát teljes mértékben Koppenhágából ellenőrizték. A dán uralkodók emellett hercegi jogon a Német-római Birodalmon belül is jelentékeny birtokokkal rendelkeztek. Ezen felül még uralták a mai Észtország északi részét is (Észt Hercegség), amely térség ekkoriban inkább Livónia néven volt ismert. Ugyanakkor IV. (Pirkasztó, dánul: Atterdag) Valdemár trónra kerülése idején a korábban erős királyságot válság rázta meg, és szétesés fenyegette. IV. Valdemár Atterdag dán király 1340-ben került uralkodói székbe, és egyik legfontosabb feladatának Dániára nehezedő külföldi befolyás csökkentését, és a svéd kézre került korábbi dán birtokok visszaszerzését jelölte ki. Uralkodása kezdetén inkább kudarcok érték, de szívósan küzdött céljaiért. A livóniai észtek fellázadtak a dán uralom ellen, és csak a Német lovagrend segítségével sikerült rendet tenni, majd a király a területet el is adta a lovagrendnek. Ugyanakkor Valdemár nem adta fel abbéli reményét, hogy a Balti-tengert dán ellenőrzés alá vonja, s biztosítsa a koronának az itteni kereskedelem hasznát. Végül 1360-ra két évtizednyi küzdelem árán a király sikerrel egyesítette a korábbi dán birtokokat, és a Baltikum feletti tengeri uralomra törhetett. A lovagrendtől kapott pénzből jól képzett zsoldosokat is felbérelt, akik elsősorban németek voltak, emellett a dán nemesség katonai erejére is támaszkodhatott. A svédek elleni háború keretében IV. Valdemár hamarosan szemet vetett Gotlandra, és benne Visby városára.

Visby középkori fala, tornyai és árka északról, ahogy ma látható
(forrás: innen)

Visby középkori falának és tornyainak rendszere
(forrás: innen)

Visby éppen a XIV. század első felében élte virágkorát, kereskedői jelentős befolyással bírtak a Balti-tengeren, tengerészeti törvényei mintaként szolgáltak, és gazdasági jelentősége nagy volt. A várost a XII. század óta fal vette körül, amely 3.6 km hosszú volt - nagyrészt ma is áll -, és 29 nagy, valamint 22 kisebb torony erősítette meg. Gotland szigetét ekkoriban talán 20 ezer ember - nagyrészt farmer - lakta a számítások szerint, míg Visby városát körülbelül 4000 fő. Ez ugyan nem tűnik valami soknak mai szemmel, de ez a korabeli Buda népességének feleltethető meg. A nagy pestisjárvány egy évtizeddel korábban ugyan megviselte a várost, de ez szinte egész Európára igaz volt. A kereskedővárost tornyokkal megerősített nagyjából ellipszis alakban kiépített kőfal vette körbe, amelynek jelentős résza ma is megtekinthető. Visbyt - kereskedőváros lévén -, vegyes lakosság lakta, németek, dánok, svédek és oroszok, ráadásul viszonyuk a helyi gotlandi földművesekkel nem mindig volt harmonikus. Dán uralmat azonban egyik sem akart.

1361. július 22-án IV. Valdemár mintegy 2500 fős serege akadály nélkül partra szállt Gotland nyugati oldalán. A helyi farmerek megpróbáltak ellenállni, de nem volt reális esélyük a tapasztalt német zsoldosok és a dán lovagok ellen, noha maguk is kemény emberek voltak. A gotlandi eseményekről kevés forrás mesél, néhány rövid korabeli és kevéssel az események után készült beszámolót nem számítva leginkább az 1633-ban megjelent Cronica Guthilandorumra lehet támaszkodni, amelyet az akkor még meglévő források alapján a visbyi születésű Hans Nielsen Strelow írt dánul. Strelow a dán partraszállást követően több ütközetet is említ, amelyet megerősít, hogy több, egymástól távol levő tömegsírt is találtak a korszakból Gotlandon. A legfontosabb ütközetre 1361. július 27-én a város falaitól alig 300 méterrel került sor. Magáról az ütközet lefolyásáról alig tudni valamit. Kissé érthetetlen, hogy a helyiek miért nem zárkóztak be Visby falai mögé - minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy a támadók felégessék a külvárosokat és a falakon kívül lévő javaikat elrabolják -, de a mintegy 2000 fős haderő itt próbálta megállítani a dánokat. Sikertelenül. Az összecsapásban nagyjából 100 dán és 1800 gotlandi (Strelow adata) esett el, ami szépen bemutatja, mennyi esélye volt a középkorban egy hirtelen összerántott felkelőkből álló seregnek egy tapasztalt és felkészült haderő ellen.

Hans Nielsen Strelow krónikájának címoldala 1633-ból
(forrás: google books)

A Visbyi csata jelentőségét a történészek számára az innen előkerült tömegsírok adják. Az összecsapás során a dánok nagy vereséget mértek a helyiekre, akiket ide temettek el, láthatóan tervszerűtlenül. 1905-ben került elő az első tömegsír a csatából, amelyet még három követett. A tömegsírok jelentőségét az adta, hogy a halottak egy részét páncélosan dobták a sírgödörbe, így igen nagy mennyiségben maradt fenn középkori páncélzat a csatából. Mivel a középkorban a győztesek rendszerint levetkőztették a halottakat – hiszen a fegyverek és vértek értékes zsákmányt jelentettek – ez igen ritka. Hirtelen és gyors elhantolásra utal az is, hogy viszonylag nagy mennyiségben találtak a halottaknál ezüstpénzt is. A történészek ennek okát abban keresik, hogy a halottak eltemetésére nem közvetlen a csata után került sor, és a júliusi időjárás miatt a hullák hamar oszlásnak indultak, így már nem maradt idő - vagy gusztus - leszedni róluk a felszerelés egy részét. A korszak még nem a klasszikus gótikus páncélzat időszaka, a vértek zömmel láncingek voltak, vagy lamellásak. Utóbbiak nagyobb lemezdarabokból álltak, és elsősorban a mell védelmét erősítették velük. Előkerült 185 lánccsuklya és 25 teljes vért, ami páratlan lehetőség a korabeli felszerelés rekonstrukciójához. Az is világos, hogy a gotlandi népfelkelők egy része szintén rendelkezett páncéllal, bár ezek elavultak, rosszabb minőségűek és kevésbé teljesek lehettek. Hiába, aki tehette, a középkorban is először a fejét igyekezett védeni, csakúgy, mint a modern háborúkban. A sisakokat ugyanakkor szintén levették a halottakról. Különösen a legnagyobb, 2. számú tömegsír jelentős, ahol az eltemetettek 20%-a viselt védőfelszerelést – ennél nyilván jóval többnek voltak így a csatáben -, és az itt elhantoltak 80%-a volt katonakorú. A becslések szerint a négy tömegsírban mintegy 1572 ember tetemét sikerült összeszámolni - ez igencsak egybevág Strelow 1800 halottat megadó számával -, de sok esetben nehéz dolga volt a régészeknek, mivel levágott karok, lábak és fejek hevertek nagy összevisszaságban. A feltárt sírok plasztikusan mesélnek a középkori csaták kegyetlen valóságáról, és a korabeli - látszólag primitív - fegyverek brutális hatékonyságáról. A koponyákon rengeteg a harci csákányok, kardok, buzogányok okozta sérülés. A csontvázakon 456 vágott sebet, 126 nyílvessző okozta sebet - van koponya, amibe három is belefúródott! - számoltak össze. A sérülések elemzése alapján a csata során a két fél pajzsfalban harcolhatott, míg az íjászok meredek ívben lőtték a feleket, és a nyílvesszők csaknem merőlegesen csaptak le a küzdő felekre. A dán számszeríjászok ezzel szemben közelről lőtték az ellenséget vízszintesen, a koponyára célozva. Hogy ezek a egészen nagy átütőerejű fegyverek milyen pusztítóak voltak e módon felhasználva, azt részletezni sem szükséges. Néhány csontvázon korábbi, gyógyult harci sérülések látszottak, amelyek arra utalnak, hogy itt több hadjáratot túlélt zsoldosokról van szó. A többi tömegsírban a civilnek tűnő – túl fiatal, vagy túl öreg – áldozatok száma nagyobb arányú volt. A csontvázak száma mindenesetre megerősíti egy XV. századi krónika adatát, amely szerint 1800 ember esett el gotlandi részről a csatában. Érdekes módon fegyverek alig kerültek a sírokba, azokat láthatóan máshol gyűjtötték össze a győztes dánok és elvitték magukkal. A talált leletek megtekinthetők a stockholmi Történelmi Múzeumban (Historiska museet).

Korabeli fotó az 1905-ben megtalált egyik tömegsírról
(forrás: innen)

A csata után Visby ostrom nélkül kapitulált, nyilván fegyveres ereje olyannyira meggyengült a csatában, hogy nem mertek gondolni ellenállásra. Valdemár - hogy jelezze miszerint erővel foglalta el a várost -, nem a kapukon át, hanem a falon rést vágva vonult be a városba. A király július 29-én a város számára már új rendelkezéseket hozott. Visby lakóinak, hogy megváltsák magukat a kifosztástól és biztosítsák kiváltságaikat, a legendák szerint három nagy söröshordót kellett telehordaniuk ezüsttel. A helyi hagyományok alapján a dánok kifosztották emellett a templomokat, és elvittek minden arany- és ezüstneműt. Ugyanakkor a korabeli krónikák nem tudnak ilyen atrocitásokról, bár az kétségtelennek vehető, hogy a város nagy sarcot fizetett a hódítónak. A város, amely korábban hivatalosan a svéd király alattvalója volt, ettől kezdve Dániáé lett és évi 60 márka ezüstöt fizetett Koppenhágának.

IV. Valdemár bevonul a meghódított Visby városába. Rasmus Christiansen ábrázolása
(forrás: innen)

Valdemár Visby elfoglalásával és megsarcolásával kivívta a Hanza városok szövetségét maga ellen, és háborúba bonyolódott azokkal. A kereskedelmi szövetség az 1370-ig tartó harcokban végül vereséget mért Valdemárra, de Gotland a király kézen maradhatott. Az 1370-es Stralsundi békében Dánia elismerte, hogy a Hanza hajói kontroll nélkül átkelhetnek a Dán szorosokon (Öresund), a szövetség zsoldosai négy kulcsfontosságú erődöt vettek birtokba a szoros mentén, és több dán kézen lévő területen vámmentességet értek el kereskedőik számára. Visby azonban sosem jutott többé olyan magasra, mint korábban volt, a pestisjárvány, és a dán invázió megroppantotta gazdaságát. A német központú Hanza-szövetség ellenpontjaként 1397-ben létrejött a skandináv országok szövetsége Dánia vezetésével, a Kalmari unió, amely egy uralkodó alá hozta Dániát, Norvégiát és Svédországot egészen 1523-ig.

Felhasznált irodalom:

Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. Budapest, 2010

Thordeman, Bengt: Armour from the Battle of Wisby I-II. Stockholm, 1939

https://mult-kor.hu/az-eu-kzepkori-elodje-a-hanza-szvetseg-20190716

https://historiska.se/en/exhibitions/medieval-massacre/

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. július 27.

Napforduló: Június 20. – "Török" támadás Izland ellen (1627)

 Napforduló:

"Török" támadás Izland ellen (1627)

Izlandon az első állandó települések a IX. század utolsó negyedében jöttek létre, korábban a zord sziget hajótöröttek és világtól elmenekülő szerzetesek menedéke volt csupán. Ezeket a telepeket norvég vikingek hoztak létre, és a X. század végére kialakult egy jellegzetes helyi kultúra, amely ősiségét nyelvében a mai napig őrzi. Izlandon egyféle nemesi köztársaság alakult meg, amelynek parlamentjében (Althing) a szigetlakók legelőkelőbb nemzetségfői ültek. A meglehetősen elszigetelten élő izlandiak erejét a XIII. században belharcok gyengítették le, így 1262-ben a norvég királyok uralma alá kerültek. Később a dán befolyás érvényesült - történelme nagy részében a két ország, Dánia és Norvégia egy király alá tartozott -, amelynek uralma egészen 1940-ig (papíron 1944-ig) megmaradt. Bár az izlandi történelem nem dúskál hadtörténeti csemegékben, ha elmerül benne az ember, időnként meglepő dolgokról olvashat. Ilyen az, hogy – bármennyire is hihetetlen - a sziget egy része néhány röpke pillanatra voltaképpen „török” uralom alá kerül. Az eset az izlandi történetírásban a Tyrkjaránið, vagyis „Török rajtaütés” nevet kapta. A muszlimok természetesen nem hódítani érkeztek a tüzes-fagyos szigetre, hanem embereket rabolni és fosztogatni. Meg persze nem is voltak törökök, mint látni fogjuk...

A rabszolgaság szóhoz rendszerint az európaiak által Amerikában kialakított – majd általuk be is tiltott – trópusi ültetvényes gazdálkodást kötjük, holott az „intézmény” az emberiség írott történelmének kezdetétől létezik. Az atlanti mellett az iszlám rabszolga-kereskedelem volt a legjelentősebb a történelemben, évszázadok során emberek millióit rabolták el Európától Közép-Afrikáig, hogy muszlim államokba hurcolják őket. Egyeseket szimpla munkaerőként alkalmaztak, másokat értékes tudásukért, a szép nők háremekbe kerülhettek, míg másokból hithű muszlim katonákat – legismertebbek a janicsárok - neveltek. Ennek részeként a berber kalózkodás a XVI. században futott fel, mikor az itteni pozíciókért az Oszmán birodalom és a Spanyol királyság heves harcokat folytatott, és a törökök olyan híres tengerészeket küldtek a térségbe harcolni, mint Kemál reisz, Hajreddin Barbarossa, Dragut (alias Turgut reisz) vagy éppen a valószínűleg magyar származású Pijále pasa.

Itt egy kis kitérőt teszünk! Pijále kétségtelenül a legjelentősebb „magyar” tengerész a történelemben, még ha nem is magyar lobogóért harcolt. Az ottomán flotta parancsnokaként 1560-ban legyőzte a spanyolokat Dzserbánál, később kifosztotta Nápolyt, jelen volt Málta sikertelen ostrománál, majd az ő hajói hódították meg 1570-ben Ciprust. A kitűnő oszmán tengerész emlékét Isztambulban ma is őrzi az általa alapított mecset.

Az észak-afrikai muszlim közösségek korábban is foglalkoztak tengeri fosztogatással, de a Reconquista után az Ibériai-félszigetről ide átmenekült mórok bosszúszomja kiegészülve az Oszmán birodalom anyagi és katonai támogatásával, a berber partvidéket igazi kalózfészekké változtatta évszázadokra. Tripolitól Tuniszon és Algíron át Marokkóig kisebb-nagyobb államocskák születtek, amelyek gyakorlatilag a tengeri rablásból éltek egészen az 1800-as évek elejéig. Ezek felett a XVII. századig védőernyőként ott tornyosult a Török birodalom hatalmas katonai potenciálja, így olyat is megengedhettek maguknak, ami egyébként túl kockázatos lett volna az erősebb európai államok ellen. Algír, Tunisz és Tripoli hivatalosan ugyan oszmán vilajet lett, de Isztambul ténylegesen ritkán szólt bele a Líbiától Algériáig terjedő vazallusországok belügyeibe. Hasonló volt a helyzet Marokkóban, ahol szintén kalózállamocskák, városállamok alakultak a helyi szultánok névleges uralma alatt. Míg az algíri korzárok - ahogy ezeket a kalózokat hívták - elsősorban a spanyol és olasz partokat támadták, a marokkói kalózok egészen Európa legészakibb pontjaiig is eljutottak. Ilyen kalózparadicsom volt Szalé is. A Szaléi köztársaság voltaképpen egy kalózok uralta városállam volt Marokkóban a Bou Regreg folyó északi partján, a mai fővárossal, Rabattal szemben. Innen indult útjára 1627-ben Murád reisz hajója, hogy Izlandon gyűjtsön be szőke és kék szemű rabszolgákat.

Berber kalózhajó a XVII. században, Andries van Eertvelt festménye
(forrás: innen)

Murád reisz Jan Janz néven Haarlemben született Hollandiában protestáns családban, és a spanyolok elleni tengeri háborúban edződött. 1618-ban a Kanári-szigeteknél berber fogságba esett, így került Algírba, ahol a szintén holland származású renegát, Szulejmán reisz (tulajdonképpen kapitányt jelent a cím) szolgálatába került. Janz felvette az iszlám vallást, holland feleségét és gyermekeit elhagyta, majd mór nőt vett magához és Murád reisz néven a leghírhedtebb szaléi kalózzá vált. A magrebi kalózállamokban sok esetben nagy karriert futottak be a hitehagyott európaiak, a renegátok, akik hajózásbeli képességeiket kihasználva az iszlám világ elitjébe is feltornázhatták magukat. Többször maguk is fogolyként kerültek muszlim udvarokba, ahol meglátták a lehetőséget képességeik hasznosítására és vágyaik kielégítésére. A marokkói kalózok között meglepően sok angol és németalföldi renegát volt, akik nagyon jól ismerték az északi vizeket, nagyban megkönnyítve a fosztogatók dolgát.

Egyes információk szerint a korzárokat egy dán rabszolga irányította Izlandhoz 1627 nyarán, amelyet korábban még nem támadtak muszlim kalózok, így a mezőgazdasággal és halászattal foglalkozó lakosság tökéletesen védtelen volt velük szemben. A leírások szerint a nyár folyamán két kalóztámadás zajlott egy csaknem párhuzamosan, egyiket Murád hajtotta végre a sziget délnyugati oldalán június végén, a másikat július folyamán három algíri hajó a délkeleti parton és a Westman-szigeteken (Vestmannaeyjar). Az eseményeket nehéz különválogatni (ha egyáltalán érdemes), különösen, mivel a délkeleti támadás leírói is egy Murád nevű parancsnokot neveznek meg, bár azt németnek mondják. A legegyszerűbb megoldás talán, ha a kettő akciót egyben kezeljük, egy szervezői elme szüleményeként. Ez már csak azért is lehetséges, mivel több esetben előfordult, hogy a kalózok nem tértek haza egy-egy rajtaütést követően, hanem letáboroztak egy elhagyatott helyen, és csak több támadást követően tértek haza, ha elegendő zsákmányt és foglyot ejtettek. Mivel ezek a portyák elsősorban nyereségorientált vállalkozások voltak, a haramiák minimális kockázatot vállaltak és igyekeztek a hasznot maximalizálni. A korzárok ha megoldható volt, nem kockáztatták sem a maguk, sem hajóik épségét, utóbbi elvesztése amúgy is az életükbe került volna. Mindemellett hitharcosok is voltak, akiknek nem okozott lelkiismereti problémákat keresztények rabszolgasorba hajtása, vagy megölése.

Grindavík a levegőből mostanság
(forrás: innen)

Murád hajója 1627. június 20-án lecsapott Grindavík kikötőjére Izland délnyugati csücskében. Elfogtak 12-15 helyi lakost, valamint két dán kereskedelmi hajót 15 dán tengerésszel. Ezután Bessastaðir ellen fordultak. A dán-norvég hatóságok központja volt ez, egy megerősített félszigeti támaszpont Izland délnyugati részén, a mai Reykjavík közelében. Némi katonai erővel is rendelkeztek, illetve ágyúkkal és így képesek voltak megakadályozni a kalózok partraszállását, akik ráadásul azt a hírt kapták, hogy angol hadihajó közeledik, s így kereket oldottak. Július 5-én három algíri hajó bukkan fel Izland túloldalán. Lassan nyugat felé haladtak, majd 16-án 300 kalóz landolt a Westman-szigetek (vestmannaeyjar) egyetlen állandó településének közelében. A helyi dán kereskedőházat foglalták el támaszpont gyanánt és megkezdték a sziget (Heimaey) lakosainak összeterelését. Mintegy 30-40 embert meggyilkoltak és június 19-ig 242 nőt, gyereket és férfit gyűjtöttek össze, majd elindultak Algírba. Mindent egybevetve az izlandi „törökjárás” során nagyjából 380 embert hurcoltak el Afrikába Izlandról.

Ólafur Egilsson emlékiratának címoldala 1741-ből
(forrás: innen)

Bár a legismertebb elrabolt izlandi Guðríður Símonardóttir volt, egy vestmannaeyjari halász felesége, akit a dán király később kiváltott fogságából és a „Török Gudda” (Tyrkja-Gudda) néven lett ismert a szigeten, van egy igazán autentikus tanúnk is az eseményekről, aki bőséges leírást hagyott hátra kálváriájáról. Ólafur Egilsson (1564-1639) evangélikus lelkész volt, s boldogan tengette unalmas hétköznapjait családjával, terhes feleségével és két fiával egészen 1627-ig, mikor elrabolták négyüket a kalózok. Egilsson később megírta szenvedéstörténetét, amelyet már a 18. században megjelentettek Dániában és Izlandon egyaránt. Egilsson családját 1627. július 16-án fogták el a kalózok Heimaey szigetén. Leírása szerint a kalózok érkezésének első híreit hallva a helyiek ellenállásra készültek, de a támadás elmaradása miatt a készenlét alábbhagyott, s az ott élő dán kereskedők az érkező kalózhajót saját vitorlásnak vélték. A partraszállást követően Egilsson állapotos feleségét azonnal elfogták, őt magát egy kisebb csoporttal némi ellenállást követően kapták el, miután összeverték. Érdekesség, hogy memoárja szerint az őt elfogó muszlimok zöme angol renegát volt. A foglyokat később a hajóra vitték, míg a lelkészt újból összeverték, hogy elárulja hol van a szigeten elrejtett arany. Egy izlandit ellenben a rossz keze miatt szabadon engedtek, hiszen nem tudták volna jó pénzért eladni, és az élelmezése Algírig sokba került volna. A hajók végül hazaindultak, miután a környékbeli épületeket a támadók felégették.

Rabszolgapiac Algírban a XVII. század végén, metszet
(forrás: innen)

A kalózhajókon a bántalmazás viszonylag ritka volt, igaz nem merő jóságból. Ezzel az „áru” értékét igyekeztek védeni a kalózok, és a foglyok is viszonylag szabadon mozoghattak a hajókon, hiszen úgysem lett volna hova szökniük. Az izlandiaknak és dánoknak adtak enni és inni rendesen, bár utóbbi Egilsson szerint rossz volt. A „törökökről” a lelkész egyébként jó véleménnyel volt, csendes, „nem túl gonosz” embernek írja le őket, akik sokkal jobban bántak velük, mint a renegát európaiak. Egilsson feleségének viszonylagos privát szférát biztosítottak szülése után a hajón, és a kisgyermekről is gondoskodtak. A hajók augusztus 11-én áthaladtak a Gibraltári-szoroson, és 17-én elérték Algírt. Itt szétválogatták a férfiakat és nőket, majd 28-ig eladták a foglyokat az algíri rabszolgapiacon. Az eladásnak pontos menete és rendje volt, az algíri uralkodó megkapta a maga 1/8-ad részét, majd minden vezető és kalóz levette a sápját. Egilsson csoportjából elsőként éppen 11 éves fiát adták el, akivel apja még megígértette, hogy sosem hagyja el keresztény hitét. Maga Ólafur az algíri uralkodó börtönébe került, mivel azzal számoltak, hogy érte váltságdíj fog érkezni, mint lelkészért. Feleségétől és két kisebb gyermekétől elválasztották. Egilssonnak viszonylagos szabadságot adtak, hiszen családja túszként a kezükön maradt. Az előkelő dán és izlandi foglyokkal a helyi előkelők levelet írattak a dán királyhoz, IV. Keresztényhez, melyben a kalózok válságdíjat szabtak a foglyokért. Egilssont végül egyenesen Dániába küldték, hogy pénzt szerezzen a rabszolgák kiszabadítására, miután elbúcsúzott feleségétől. Egilsson érdekükben egészen a dán királyig jutott, aki szívén viselte az ügyet.

Végül 35 izlandi foglyot sikerült a 380-ból kiváltani, akik közül 27-en jutottak haza. Emellett voltak még néhányan, akik később így-úgy hazakerültek, de akiket nem váltottak ki, azok jó eséllyel sohasem jutottak vissza. Izlandra A legtöbb férfi gályarab lett, ahol a halálozási arány kiemelkedően magas volt. A nők és gyerekek rendszerint házakhoz kerültek szolgaként. Akadtak – mint Murád reisz – akik muszlimmá váltak és új életet kezdtek a számukra barbár berber világban. Mások kevésbé voltak szerencsések. Guðríður Símonardóttirt egy bordélynak adták el, és csaknem tíz évébe került, míg hazajutott Izlandra, s addigra férje meghalt. Új életet kellett kezdenie. Krónikásunk, Egilsson lelkész egy év múltán, 1628. július 6-án megláthatta újra hazáját, és még úgyis szerencsésnek mondhatta magát, hogy felesége – aki a 35 kiváltott között volt - csak 9 évvel később jutott haza. Három gyermekük sorsát sohasem tudták meg. Murád reiszre nem sújtott le a végzet, habár egyszer a máltai lovagok fogságába került, de gyorsan kiváltották. Végül ágyban, párnák közt halt meg, mint egy marokkói erőd parancsnoka.

A rajtaütések sokáig folytatódtak. 1629-ban a muszlim fosztogatók a Feröer-szigetekig hatoltak, ahonnan szintén helyi lakosokat raboltak el, majd 1631-ben az írországi Baltimore-t lepték meg, hogy utána 1637-ben Genova mellől hurcoljanak el százakat. A barbár portyákat időnkénti európai visszavágások követték, amelynek során az angol, francia, holland vagy spanyol hajók szétlőttek egy-egy berber kikötőt, de tartós megoldás sokáig nem született. A támadások a XIX. század elejéig tartottak – erről majd máskor -, de a XVII. század volt a berberföldi kalózok fénykora (meg úgy általában a kalózoké).

Felhasznált irodalom:

Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. III. kötet. Bp.: Akadémiai-Balassi, cop. 1996

The Travel of Reverend Ólafur Egilsson. Washington: CUA, cop. 2016

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. június 20.

Napforduló: Május 7. – A Bukaresti béke (1918)

Napforduló:

Május 7. – A Bukaresti béke

A Bukaresti béke aláírása. Balról a második ülő figura Burián István osztrák-magyar külügyminiszter (forrás: innen)

1916. augusztus 27-én román csapatok lépték át a történelmi magyar határt Erdélyben, melyet hamarosan hadüzenet követett. Ezzel keleti szomszédunk elkötelezte magát az antanthatalmak mellett, s belépett az Első világháborúba. Részben meglepő, részben várható fejlemény volt ez. Meglepő, hiszen Románia a háború kezdetén a Központi hatalmak titkos szövetségesének számított 1883 óta, és várható mivel a csak pár évtizede létrejött állam kezdetektől területi igényeket fogalmazott meg a Magyar királyság románok lakta - ám ahhoz korábban sohasem tartozó - területeire. A monarchia és Románia ellentéte feloldhatatlannak bizonyult még úgy is, hogy Romániának német származású királya volt, s Németország igyekezett közvetíteni a két fél között. Sőt, a németek egészen odáig mentek 1916-ban, hogy Erdély átadását javasolták a monarchiának, cserébe Románia Oroszország elleni hadba lépéséért. Ez természetesen elfogadhatatlan volt mind Ferenc József császár és király, mind a magyar miniszterelnök, Tisza István számára. Elvégre nem azért vívták a világháborút, hogy területekről mondjanak le… Az Antant ellenben könnyebben ígérhette meg neki Erdélyt, hiszen nem a sajátjából tette. Végül ez döntött, s a román seregek benyomultak Erdélybe, hogy aztán néhány hónapra rá már német, osztrák-magyar, bolgár és török seregek vonuljanak be Bukarestbe. Románia ugyan arra számított - sőt maga II. Vilmos német császár is ezt hitte a román hadüzenet hírekor -, hogy a Központi hatalmaknak vége van, s képtelenek lesznek a támadást visszaverni, ám nem így történt. Szeptemberben a szívósan védekező óriási létszámbeli hátrányban (eleinte tízszeresben!) lévő osztrák-magyar sereg lelassította a román offenzívát, majd a befutó német erősítésekkel ki is verték a támadókat Erdélyből. Hamarosan a harci cselekmények áttevődtek Havasalföldre, majd október végén a Zsil folyó völgyében vívott csatában Erich von Falkenhayn irányításával a német és osztrák-magyar erők áttörték a román védelmet, s ezt követően gyors ütemben nyomultak előre Bukarest felé. December 6-án a román főváros ostrom nélkül jutott a Központi hatalmak kezére, s a román hadsereg csupán Moldvát tudta megtartani, azt is komoly orosz segítséggel. A helyzet 1917-ben Románia számára tovább romlott, miután a bolsevikok hatalomra jutásával Oroszország tulajdonképpen kilépett a világháborúból, s nyilvánvalóvá vált, hogy amint hatalmas szomszédja különbékét köt, neki is meg kell adnia magát.

1918. március 3-án Breszt-Litovszkban a Trockij vezette bolsevikok aláírták a békeszerződést a Központi hatalmakkal, s így Románia magára maradva kénytelen volt követni a példát. Ezzel természetesen megszegte saját maga korábbi Antanttal kötött megállapodását (amely kikötötte, hogy nem köthet különbékét), ahogy tette korábban a Központi hatalmakkal valót is. Az 1918. május 7-én Bukarestben kötött béke súlyos feltételeket szabott, de volt benne Románia számára vigasztaló kárpótlás is, melyet a szintén vesztes Oroszország testéből szakított ki számára Németország. 

A békekötés főbb pontjai a következők voltak:

• Romániának vissza kellett adnia a Második Balkán-háborúban Bulgária hátbatámadása során 1913-ben megszerzett Dobrudzsa jelentős részét déli szomszédjának.
• Ausztria és Magyarország számára át kellett adnia egy 2-10 km széles határsávot a Kárpátok mentén, amely stratégiailag megkönnyítette a hegyvidék védelmét egy esetleges új román támadás ellen.
• Ezekért cserébe Oroszországtól a Központi hatalmak átadták Besszarábiát, amely korábban a moldvai román fejedelemségé volt, ám 1812-ben orosz fennhatóság alá került (ma ezt Moldovának hívják, és ugyebár független állam a történelem szeszélyéből).
• Havasalföld a szövetségesek megszállása alatt maradt.
• Komoly gazdasági előnyöket kellett biztosítani a Központi hatalmak számára: 90 évre Németország megkapta a román olajmezők használati jogát, és nagy mennyiségű gabonát kellett szállítania a győztes államoknak.
• Érdekes pont volt, s a történelem későbbi alakulása szempontjából nagyon izgalmas, hogy a Központi hatalmak, benne Németország (!) kötelezték Romániát a helyi zsidóság jogi egyenlőségének elfogadására, mivel addig ott ez nem történt meg, s folytonos üldözésnek voltak kitéve.

A békeszerződést a román parlament kénytelen volt júniusban elfogadni, de azért a román politikai elit igyekezett kiskapukat biztosítani a maga számára, hátha mégis az Antant nyeri a világháborút. Ferdidnánd király halogatta a ratifikációt, amelyre végül részéről nem is került sor, bár ettől természetesen az egyezmény törvényessé vált. Mindesetre ez jól jött akkor, amikor a Központi hatalmak őszi összeomlása után Románia hirtelen ismét az Antant mellé állt, s hivatkozhatott arra, hogy pusztán a kényszer hatása alatt cselekedett (bár melyik vesztes nem…).

A Breszt-litovszki és Bukaresti béke rövid időre a Központi hatalmak sikerét jelentette keleten, de mint hamarosan kiderült a döntés nem itt következett be. Románia pedig elképesztő szerencsével mind volt ellenségeitől (és korábbi szövetségesétől), mint szövetségesétől (akkor ellenségétől) területeket szerzett, miközben katonailag totális vereséget szenvedett a háborúban. Hiába, a történelem csaknem olyan fordulatos, mint a román külpolitika iránya…

A békeszerződés következményei (pár hónapra)
(Forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1918_majus_7_romania_es_a_kozponti_hatalmak_alairjak_a_bukaresti_beket/

http://elsovh.hu/a-bukaresti-beke-atmeneti-abrand-a-szekelyek-nyugodt-almarol/

Eredeti megjelenés: 

Győri Szalon, 2019. május 7.

Napforduló: Március 28. – Madrid eleste: A spanyol polgárháború vége (1939)

Napforduló:

Sajnos korábbi írásaim immár nem találhatóak meg a Győri Szalon oldalán, ám mivel időnként akadtak, akik keresték őket, úgy gondoltam, hogy a blogomra célszerű lesz - javítva és bővítve itt-ott - feltenni azok javát. Kezdem a spanyol polgárháború végnapjairól szóló összefoglaló cikkecskémmel, amely úgyis kapcsolódik legutóbbbi előadásomhoz, így jó indulásnak tűnt. 

Március 28. – Madrid eleste (1939) 

A spanyol polgárháború vége

A mai napig sok esetben úgy él a spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott – mint általában – a valóság ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb.

A spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt - három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek Karlista háborúk néven ismertek -, s 1873-ben egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek és parlamentáris monarchia alakult egyfajta kompromisszumként. Az 1898-as amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte és kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalma, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett (bár el elsősorban nagyvárosokban volt igaz, a vidék konzervatív maradt). A király két nappal később – némelg elsietve, mert csak a nagyvárosi eredmények voltak még világosak -, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

(Az 1936-os spanyol választás térképen. Kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény. Forrás: wikipedia)

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikális volt. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek - mint a női szavazójog, vagy a polgári házasság illetve válás bevezetése -, ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a kasztíliai katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széleskörű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Roblest a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. Ez mondjuk igaz volt, de akkor is elég érdekes hozzáállás egy demokráciában. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet azonban véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt - röviden összefoglalva -, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal – és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. Emellett egyik oldal sem volt annyira elkötelezett a népfelség elve mellett, hogy félretegyék a hatalom fegyveres megragadásának eshetőségét, ha nem a terveik szerint alakulnak a dolgok... A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választások után, amikor a népfrontban egyesül baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a Kasztíliai részek zömmel a jobboldalra voksoltak. A szoros vereséget követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936. júliusának közepén megkezdődött.

A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy háborúra kerüljön sor a felek között. Hogy mégis fekete-fehér lett a megítélése a két oldalnak, az nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni maga mellett írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a - nyilvánvalóan elfogult - brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franko és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés - mint kiolvasható - eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül: Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (köztük Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (benne H.G. Wells). De az „Authors Take Sides” című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított kép… Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint Orwell vagy Hemingway. A Francohoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni, az ilyeneket ugyanis – mint például Salvador Dali – sokszor még barátai is elhagyták. A legismertebb Francoval szimpatizáló író kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában), holott ők sem voltak különbek.

Robert Capa: A milicista halála (1937)
(forrás: wikipedia)

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el – bár az eredeti terv, egy gyorsan végrehajtott hatalomátvétel nem sikerült -, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része a kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francoék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német-olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb - légierőt leszámítva -, mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.

Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, s fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont birtoklása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába előretörve innen kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. Kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben sokáig kitartottak. Bár a város elesett, de addigra kibontakozott Francoék offenzívája. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.

A háborút nem elsősorban a német-olasz katonai támogatás döntötte el, hanem a köztársasági egység megbomlása 1938-ra. Míg Franconak – aki politikusként és katonként is ravasznak és tehetségesnek bizonyult – sikerült biztosítania a politikai hátországát, addig a másik oldalon a katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. Mivel a köztársaságiak fő fegyverellátója Sztálin volt, a kommunistákat nem lehetett félreállítani a kormányban. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás, amely párt Katalóniában volt különösen népszerű. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt Barcelonában, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika a leszámolás a baloldali riválisokkal nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

Franco - jobbról a harmadik - tábornoktársainak társaságában (1936 v. 1937)
(forrás: wikipedia)

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a kormány székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és Franciaországba menekült március 3-án. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Nagy Britannia és Franciaország hamarosan elismerte Francot Spanyolország vezetőjeként. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francoval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték az második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus/nemzetiszocializmus vs. Marxizmus/szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok, vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák – Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció – jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.

Felhasznált irodalom:

https://azonnali.hu/cikk/20210717_no-pasaran-nyolcvanot-eve-kezdodott-a-spanyol-polgarhaboru

https://rubicon.hu/kalendarium/1939-marcius-28-franco-gyozelmevel-veget-er-a-spanyol-polgarhaboru

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Budapest: Európa, 2002 

Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019

Képek:

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény):

https://en.wikipedia.org/wiki/File:Spanish_general_election_map,_1936.png

Robert Capa: A milicista halála

https://en.wikipedia.org/wiki/File:Capa,_Death_of_a_Loyalist_Soldier.jpg

Franco tábornoktársai körében:

https://en.wikipedia.org/wiki/File:J_mmue_202444_1_00001.jpg

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. március 28.