Könyvajánló: Agatha Christie: Mert többen nincsenek

Könyvajánló:

Agatha Christie:

Mert többen nincsenek

Budapest: Helikon, 2023

Eredeti megjelenés: 

- Ten Little Niggers (1939)

- And Then There Were None (1940)

Fordító: Szíjgyártó László (cop. 2020)

Néha le kell porolni a klasszikusokat, mert a régi betűk újraolvasva új értelmet nyerhetnek. Így vagyok kedvenc regényeim (Szép új világ, 1984, Az ötödik pecsét, A gyűrűk ura, stb) mellett a ponyvának számító - ám abból igazán minőséginek mondható - Agatha Christie művekkel is. Nemrég került a magyar boltokba újfent az angol krimikirálynő egyik legjobb regénye Szíjgyártó Péter fordításában, ez pedig a Mert többen nincsenek. Nem hallott még erről a művéről? Okkal. Mert nem ez a címe.

  Ha azt írom ide, hogy Agatha Christie egy zseni volt, azzal aligha lepek meg bárkit, aki olvasott már tőle néhány regényt. Géniuszának kevés eklatánsabb példája van, mint a Tíz kicsi néger. Igen, szándékosan az eredeti angol/magyar elnevezést használom a most éppen amerikai mintára Mert többen nincsenek címen megjelent remekműre, de erre a kérdésre majd az írás végén még visszatérek! Több évnyi szünet után olvastam újra a regényt, és - bevallom - már nem is emlékeztem rá, hogy ennyire kemény pszichológiai thrillerről van szó. Ellentétben a legtöbb Christie-remekkel (a Top 10-es listámat 10 éve állítottam össze, de sokat nem változtatnék rajta ma sem) ez ugyanis sokkal inkább thriller, mintsem bűnügyi regény. Itt nem a nyomozás a főcselekmény, hanem a lélektani hadviselés, amelyet Christie folytat az olvasók idegpályái ellen. Az íróóriás képes volt tíz karaktert profi festőként néhány színpamaccsal vászonra vinni mindössze 280 oldalon, majd levadászni őket válogatott módszerekkel, s tette ezt minden fölösleges hatásvadász skandináv krimis vérfürdő nélkül, nemes egyszerűséggel!

  A történet művészien egyszerű: Kis létszámú társaság, limitált térben, szigetre zárva egy láthatatlan igazságosztó gyilkossal, aki egy mondóka alapján intézi el áldozatait egyesével. Igazi klíséhalmaz mára, ám nagyrészt éppen A.C. miatt, aki olyan letisztultan volt képes megoldani egy ilyen sorozatgyilkosságot, ahogy senki más 1939 óta. Bár a karakterek csak úgy oda vannak hányva a lapokra vastag ecsettel, olyan tipikus jellemek ezek, akikkel magunk is bőven találkozunk életünk során. Igazi Christie-i alakok: doktor, bíró, inas, szakácsnő, tanárnő, vénlány, világfi, katonatiszt, rendőr. Persze egyben klasszikus krimifigurák is: a rendőr korrupt, a vénlány vallási fanatikus, a bíró kíméletlen igazságosztó, a tábornok múltja nem makulátlan, az életművész bárki torkát elvágja némi aprópénzért... A szereplők hihetőek, szinte látjuk magunk előtt mindegyiküket hús-vér lényként, mert bár sablonosak, de olyan sablon alapján készültek, amelyeket a való élet vágott ki. Ráadásul sikerült elkerülni azt is, hogy utáljuk ezeket a szereplőket, akik pedig - szándékosan, vagy akaratlanul -, de bűnösök. Minden karakternek van derűs, szerethető oldala, ahogy a valóságban is szokott lenni az emberekkel. Megértjük, miért tette a tornatanárnő azt, amit tett, akkor is, ha borzasztó, mint ahogy a doktor műhibája is jelleméből fakad. A karakterek múltbeli bűne éppen azért hihető, mert jellemábrázolásuk alapján pont ilyen bűnökre és hibákra számítanánk tőlük. Agatha Christie mestere az emberi viselkedés ábrázolásának, mivel kiválóan ismeri az Embert. Mindezt ráadásként könnyedén képes betűkre váltani, sallangok nélkül. 

  Christie az első pár tucat oldalon felvonultatja a szereplőket, elvezeti őket a szigetre, és nekiesik a mészárlásnak. Mondhatni: "A tábla készen áll, a bábuk mozognak." A szerző lassan emeli a feszültséget. A 77. oldalig kell várni az első áldozatig, és a kötet felénél még mindig "csak" háromnál tartunk. Fokozatosan csökken az egyes gyilkosságok közt eltelt idő, s közben Christie elkezdi rövidíteni az alfejezetek hosszát. A történések végén egy-egy ilyen alfejezet néha már a fél oldalnyi terjedelmet sem éri el. A mondatok befejezetlenek, a szereplők gondolatai itt-ott már kuszák. Nem csoda, bizonytalanok és idegesek mind, hiszen tudják: lassan ők következnek. Mindent megpróbálnak, minden eszközt bevetnek, hogy kijátszák a halált, aki üldözi őket, de képtelenek megküzdeni ezzel a megfoghatatlan és hideg idegennel, aki már a fejükbe fészkelte magát. Még a legvagányabb és legkeményebb szereplők önbizalma is úgy tűnik el, ahogy a társalgó közepére helyezett asztalról a porcelánfigurák. Az írónő tökéletesen uralta a könyv minden mondatát.

  Agataha Christie több regényében is élt azzal a módszerrel, hogy egy mondókára fűzte fel az eseményeket, de ebben a regényben a legdermesztőbb a versike szerepe. Briliánsan oldott meg egy hihetetlenül nehéz feladatot. Az eredeti 1860-as évektől népszerű dalocska így szólt:

"Ten little niggers going out to dine, 

One choked his little self, and then there were nine; 

Nine little niggers crying at his fate, 

One cried himself away, and then there were eight.

Eight little niggers never heard of heaven, 

One kicked the bucket, and then there where seven; 

Seven little niggers cutting up sticks, 

One chopped himself in halves, and then there were six.

Six little niggers playing with a hive, 

A bumble bee killed one, and then there were five ; 

Five little niggers went in for law, 

One got in chancery, and then there were four. 

Four little niggers going out to sea, 

A red herring swallowed one, and then there were three;

Three little niggers walking in the Zoo, 

A big bear cuddled one, and then there were two.

Two little niggers sitting in the sun, 

One got frizzled up, then there was one; 

One little nigger living all alone, 

He got married, and then there was none."[1]

A magyar kiadásokban rendszerint így került át a regénybe:

"Tíz kicsi néger éhes lett egyszer; s vacsorázni ment, 

Egyik rosszul nyelt, megfulladt, s megmaradt kilenc. 

Kilenc kicsi néger későn feküdt le, s rosszat álmodott, 

Egy el is aludt másnap, s nem maradt, csak nyolc. 

Nyolc kicsi néger sétára ment egy szép kis szigeten, 

Egy ott is maradt örökre, s így lettek heten. 

Hét kicsi néger tűzifát aprít, gyújtóst hasogat, 

Egyik magát vágta ketté, s már csak hat maradt. 

Hat kicsi néger játszadozik a kaptárok között, 

Egyet megcsíp egy kis méh, és nem marad, csak öt. 

Öt kicsi néger tanulgatja a törvény betűjét, 

Egyik bíró lesz a végén, s marad, csak négy. 

Négy kicsi néger tengerre száll, és egy piros lazac 

Egyet lépre csal, bekapja, s csak három marad. 

Három kicsi néger állatkertben jár, egy nagy medve jő, 

Egyet keblére ölel, és így marad kettő. 

Két kicsi néger kiül a napra s sütkérezni kezd, 

Egyik pecsenyévé sül és nem marad, csak egy. 

Egy kicsi néger magára hagyva, árván ténfereg, 

Felköti magát, és vége is, mert többen nincsenek."

A prűdnek gondolt, viktoriánus Agatha Christie pedig képes volt egy ártatlan kis dalocskára egy sorozatgyilkosságot úgy felépíteni (az utolsó happy end-es részt átírva, mert nála nem házasodik az utolsó kicsi néger fiúcska, hanem felköti magát!), hogy mindegyik esetre kitalált egy gyilkossági módot, és tette mindezt hidegvérrel, mindenféle logikai baki és erőltetettség nélkül!

[Megjegyzés rovat: az angol erdetiben a "red herring" - amelyet magyarul nem túl szerencsésen vörös lazacra fordítottak - plusz jelentést hordoz, ugyanis a krimiírók által a műveikben elhelyezett hamis nyomokat értik alatta szakmai berkekben!]

A Tíz kicsi négerben egyetlen fölösleges sor sincs, szikár mestermű, nincsenek táj- és helyleírások, semmi olyan, ami nem lényeges pszichológiailag. A történet tetszőlegesen áthelyezhető lenne bármely elszigetelt helyre. A sztori rendkívül sokrétűen átdolgozható, modernizálható, bemutatható és ettől időtálló. Ugyanúgy bele lehetne helyezni egy áram nélkül maradt XXI. századi környezetbe, ahogy a római korba. A karakterek is rendkívül rugalmasan változtathatóak lennének, mert nem a foglalkozásuk, hanem a személyiségük miatt vannak jelen. Ha valamiből csinálhatna Kenneth Branagh viszonylag könnyen egy új filmet, hát az ez az Agatha Christie regény! [Igen, láttam a Szeánsz Velencében-t is, de még keresem a szavakat...]

Maga az írónő - aki mindig roppant kritikus volt önmagával szemben - is elégedett volt alkotásával, ami már önmagában jelzi, hogy mesterműről van szó. A Tíz kicsi néger A.C. pályafutásának a legjobb korszakában íródott, egyszerűen képtelenség belekötni. A regény lezárása egészen megdöbbentő, úgy logikus, hogy az ember első olvasása során nem is gondolna a megoldásra, ellenben újraolvasva végig látja majd a nyomokat, amelyek alapján ki kellett volna találja a gyilkost. Továbbra is fenntartom, hogy a Tíz kicsi néger az egyik legragyogóbb ékkő a krimikirálynő koronaékszerén, egészen kiváló alkotás!

Az új kiadás semmi extra, egy ponyvának megfelelő minőségben látott napvilágot. A borítókép nem éppen kiemelkedő, vagy feltűnő munka, bár mivel itt nem a Néger-szigeten, hanem átnevezve, a Katona-szigeten játszódik a történet, legalább álcázószínnek jó ez a méregzöld árnyalat. Óvatos kezelés mellett talán tucat olvasást is kibírhat a fűzött kötés... A fordítás egyébként tetszett, sikerült a feszültséget nagyon jól átadni. 

Pontozás:

Kilenc és fél néger porcelánfejecske a tíz indiánból.

9.5/10 pont

moly.hu: 96% (327 csillagozás)

goodreads.com: 4.3 (1.284.566 voks!)

(2023. november 16-ai adatok szerint!)

Végezetül pár szót az alternatív címadásról! Nem szeretem, mikor egy már meggyökeresedett címet/művet holmi politikai korrektség kedvéért átírnak. Tény, hogy a Tíz kicsi néger az USA-ban már eredetileg is Mert többen nincsenek címen hódított 1940-ben, így akár validnak nevezhető az érv, hogy csak az lett lefordítva ebben az esetben. Viszont ha a "néger" szócskát katonákra cseréljük, a Néger-szigetet meg Katona-szigetre, azzal mit is nyerünk itt a Kárpát-medencében? Semmit. Ellenben igenis, veszítünk! Miért jobb, ha magyarul maradunk az eredeti brit címnél? 

1. Mert maradunk az eredeti címnél. Mégiscsak ezt adta neki Agatha Christie 1939-ben... 

2. Korjellemző egzotikumot ad a regénynek. Ilyen volt a kor, amiben íródott. Egy misztikus nevű szigeten egyébként sokkal furcsább dolgok történhetnek, mint egy szimpla Katona-szigeten.  

3. Nálunk nem nagyon van, aki megsértődhetne rá, mert rabszolgaság sem volt, és a szónak sincs olyan pejoratív jelentése, mint az Egyesült Államokban. 

4. Ez messze a legsúlyosabb érv! Az amerikai címadás egyszerűen árulkodik a történet végéről, lelövi a poént! Miközben izgulnunk kellene, ki marad életben, a cím voltaképpen elárulja a végkifejletet!  

5. Ha már semmiképpen nem használjuk a Tíz kicsi négert, akkor én inkább a harmadik alternatív angol címre, a Tíz kicsi indiánra voksoltam volna, az indián szónak nálunk végképpen nincs semmi negatív jelentése.

Jegyzetek:

[1] Lásd: The Ten Cent "Ten Little Injuns" Songster. New York, 1869. No. 8.

Könyvajánló: Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Könyvajánló:

Sophie Hannah:

A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Budapest: Helikon, 2020

Eredeti megjelenés: The Killings at Kingfisher Hill

fordította: Wiesenmayer Teodóra

336 oldal

Hogy is történhetett volna másként, mint hogy éppen brit napokat tartottam könyvek terén, mikor meghalt II. Erzsébet. Sok könyvet olvasok a szigetországiaktól, kedvenc íróim jelentős része is brit (Orwell, Huxley, Tolkien, de nagy kedvencem C.S. Lewis, Jane Austin, Wodehouse, Rowling és persze Shakespeare is), s most érzem úgy, hogy a királynő távozásával végleg elbúcsúzunk egy nagy birodalomtól, amelyet lehetett szeretni, vagy utálni, de érdemeit elvitatni nem ildomos. II. Erzsébettel távozik az igazi, a klasszikus Nagy Britannia, amelyben sohasem nyugodott le a nap, amelynek ideálja az angol gentleman volt, s amelyet olyan sokszor énekelt meg hibáival, erényeivel és jellegzetes alakjaival - a brit katonatiszttől a cselédlányig - Agatha Christie.

Valahogy magyar megjelenésekor Sophie Hannah új Poirot-regénye elkerülte a figyelmemet, ami azért fura, mert vadásztam rá, mint MLM ügynök a balekokra. Mégis egészen mostanáig megmenekült tőlem, mikor is a fiókkkönyvtárunk végre megkapta a 2020-ban megjelent A Kingfisher Hill-i gyilkosságokat. Ez a negyedik regény a posztchristie Poirot-sorozatból (mindháromról írtam már: első, második, harmadik), és ha Hannah regényei nem is érik el a krimikirálynő színvonalát, azért kellemes olvasmánynak bizonyultak. Nézzük mit hozott számomra ez a kötet!

1931-ban, a buszozás hőskorában járunk, s regény azzal startol, amivel a reggeleim: főhőseink buszra szállnak. Csak amíg én kómás középiskolásokkal és munkába induló melósokkal vívok kézitusát a helyekért, addig Poirot és segédje, Catchpool felügyelő frusztrált vagy konkrétan félrebeszélő utasokkal teszi meg ugyanezt. Felmerülhet a kérdés: Jó ötlet-e buszoztatni Poirot-t? Hát... A kis belga személyiségétől meglehetősen idegen ez a közönséges jármű az ismereteim alapján, de ha sikerült volna a busznak valami hasznos funkciót írni, akár jó is lehetett volna ez az ötlet. 

Agatha Christise hajlamos volt a gyilkosságokat, bűnügyeket járművekre helyezni, ami nagyszerű eszköz, hiszen alaposan leredukálja a potenciális elkövetők létszámát az író számára kezelhető mennyiségűre. Visszatérő elem volt nála a vonaton történt bűnügy (A titokzatos kék vonat, Paddington 16.50 és persze a klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen), de öltek nála hajón (személyes kedvencem, a Halál a Níluson, filmrkritika róla: itt) vagy repülőgépen (Halál a felhők fölött). A megoldás a kamaradarabokra oly jellemző feszültséget is biztosítja rendszerint. Nos, ez az, amit most nem kapunk meg. A buszozásnak nincs sok értelme és jelentősége a kötetben, csak a feleslegesen túlbonyolított történések egyik epizódja, amelynek aztán alig van kifutása a továbbiakban. Így a szerzőnő a legjobb ötletébe sajnos nem tudott értelmet csepegtetni. Az egész buszos utazás rendkívül zavaros, túlbonyolított és nagyrészt fölösleges. A gyilkosság - amelyben Poirot nyomoz, s amelynek helyszínére tart a busszal -, már megtörtént, ám a mindenki által elkövetőként elkönyvelt leányzó bűnösségével kapcsolatban kétségek merültek fel. Poirot felkérésre hamis indokkal próbál bejutni a tett színhelyére, amely a Kingfisher Hill-i lakótelepen van. 

A sztori túlgondolt, többször katyvasszá válik. Agatha Christie topkrimijei azért olyan zseniálisak és a műfaj királyai, mert alapvetően egyszerűek. Vegyük például a Halál a Nílusont! Hiába nagyon rafinált a gyilkosság, lecsupaszítva azt, roppant logikus és elegáns. Persze erre csak a végén ébredünk rá, mikor Poirot lerántja a függönyt, s kibontakozik az egész eseménysorozat a maga valóságában, egy rakás új jelentést adva a korábban olvasoatt sorokhoz. Ez az, amire Sophie Hannah nem képes. Sem pszichológiájában nem tudja kézben tartani a meséjét, sem a csalétkeket, vörös heringeket nem képes úgy elhelyezni a történésekben, hogy a végén ne legyen túlságosan mesterkélt a megoldás. A mozgatórugók erőltetettek, recseg-ropog minden.

A regény legnagyobb problémája mégis inkább a szereplők minősége. Mivel rendkívül idegesítőek és cseppet sem szeretetreméltók. Miközben olvastam, még a hastífuszt okozó baktériumok is egyre szimpatikusabbak lettek hozzájuk képest. Van itt ártatlanul bűntényt magára vállaló érthetetlen hősnő, zsarnokoskodó családfő beteges feleséggel, szánalmasan töketlen fiú, kiszámíthatatlan elmeroggyant fruska, és az ezekhez tartozó jelentéktelen baráti koszorú. Különösen kiemelkedő Daisy karaktere (= elmeroggyant fruska), aki olyan szinten irracionális, mint a gyök kettő. Catchpool nyomozó továbbra is teljesen alkalmatlan bármire. Ez a fickó olyan fogalmatlan, hogy a retortáról azt hiszi, visszahozott sütemény, a sorozatgyilkosról meg, hogy egy rossz rendező a Netflixen. Alighanem valamelyik rokona nyomhatta be a Scotland Yardhoz, mert képességei egy cipőfűző kibogozásához sem elegendőek, nemhogy bűntényekéhez. Funkciója a narráció szintén reked meg, ami talán jobb is. Poirot alakját viszont továbbra is aránylag jól adja vissza a szerző, még időnként túlzásokba esik. A könyv kiemelt érdeme, hogy a szerző továbbra sem akar Poirot szájába adni XXI. századi - s manapság megkövetelt - mondatokat, úgy viselkedik és reagál, ahogy Agatha Christie magándetektívje tette hasonló esetekben. Ebben jobban sikerült, mint az előző darab, elhittem, hogy 1931-ben vagyunk és nem 91 évvel később.

Ugyanakkor összességében A Kingfisher Hill-i gyilkosságok egyértelműen gyengébb, mint A háromnegyed rejtélye volt, így az eddig könyvről könyvre történő fejlődési ív Sophia Hannah-nál megakadt. Nem rossz a könyv, de azért nem is túl jó. Hogy van-e még potenciál az írónőben egy érdemi folytatásra? Kérdéses, az alkotó helyében nagyon agyalnék, mit lehet belevinni, amitől új lendületet és értelmet adhat a sorozatnak. Nem kell elkapkodni, inkább találja ki rendesen azt a bűntényt! Ez így kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a briteké. 

A kötet kiadása az előző részhez hasonló minőségű fizikailag, de most nem olyan szép a borító. A Helikon alapvetően jó munkát végzett, a fordítás is zökkenőmentes. 

Pontszám:

Hat szimetrikus tojás a tízből

6/10 pont

moly.hu: 79%

goodreads.com: 3.56 pont

Könyvajánló: Benedek Szabolcs - Vörös, mint a vér

Az elmúlt hónapban újraéltem a Tanácsköztársaság napjait, de szerencsére csak papíron, mert nem vagyok nagy rajongója amúgy a proletárdiktatúrának. Annak idején a Tanácsköztársaságra ugyanis ükapám a rábaközi/csornai ellenforradalom támogatásával válaszolt, amire a diktatúra a birtokainak elvételével felelt, cserébe ő a Horthy-rendszert támogatta fiaival, aztán 45 után „hálából” a família kuláklistára került, erre cserébe az egyedi felmenőim 56-ban a felkelőkkel szimpatizáltak, ezután a rokonság egy része persze kénytelen volt emigrálni, hogy végül a Kádár-rendszer bukása után a család megmaradjon heves antikommunistának. Jelenleg valahol itt tartunk az adok-kapokban. Bízzunk benne, hogy már csak adunk. :P Hiába, minden magyar família története egy-egy XX. századi tragédiasorozat is egyben. Az az egy év, ami 1918 októberétől 1919 őszéig tartott, alighanem a magyar történelem legmozgalmasabb időszaka volt, s ezért nagyon is érdemes tanulmányozni, s tavaly egy előadást is tartottam a Tanácsköztársaságról. Egy könnyedebb regény és egy kemény politikatörténeti mű elemzése következik a blogon egymást követően két posztban. Kezdjük a regénnyel!

Benedek Szabolcs:

Vörös, mint a vér

Budapest: Helikon, 2019

406 oldal

Mikor pár hónapja megérkezett a könyvtárba Benedek Szabolcs új regénye, rögtön megfogott. Egyfelől jól nézett ki, gusztusos volt a kötet, másfelől belelapozva érdekfeszítően indult. Rögvest belecsöppenünk Kun Béláék vörös rongyokba öltözött Budapestjének legvörösebb napjába, mikor kötelező jelleggel minden álmos fővárosi felvonult ünnepelni a munkásság majálisát. Hiszen nincs is vidámabb dolog, mint amikor kötelező a jókedv! Ám két kisgyerek jártában-keltében bebotorkál - bizonyára a nyitott kapuk politikájának jegyében - a pesti Nagyboldogasszony templom (tudják, az jellegzetes vegyes stílusú plébániatemplom az Erzsébet híd baloldali hídfőjénél) kapuján, ahol egy meggyilkolt pap holttestét fedezik fel. Kétségtelen erős indítás. A bűnügybe a gyerekeken keresztül belekeveredik Gádor, a korábban „nyugatos” és gallileista könyvtáros. Nézzük is a karaktereket, hiszen minden magára valami is adó regény úgy indul, hogy végy egy jó kapust, vagyis inkább… szereplőt!

Gyóni Géza, Levél Nyugatra című versében így írt a háborút megúszni óhajtó nyugatosokról:

„Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplő,
Amelynek szép volt minden, ami szeplő?
Magyart és múltat szánva nézdelők,
Nyugati szesztől kótyagos velők,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek,
Mit érez mostan horpadt melletek?”

Na, ez főszereplőnk, a Gádor. Ismerős. Kellő öniróniával: láttam már ilyet tükörben... Gádorunk idegesítő, emellett bárminemű szeretetre tökéletesen méltatlan. Viszont Benedek Szabolcs sikerrel ábrázolt egy galileistát, aki az országot át akarta formálni, mert „ért hozzá”, ellenben a háborút megússza bevonulás nélkül. Ady is csettintene büszkeségében, két butélia bor elszopogatása között. E jellegtelen férfiú barátnője, Antónia, aki tökéletesen passzol hozzá: ragyogó díszpéldánya az arisztokrácia jóemberkedni vágyó fekete bárányának, s csak utólag ébred rá, hogy csodálatos eszméi nem feltétlenül arra a helyre vezetik el az embert, amit kinézett magának. Az ő karaktere legalább tiszteletet érdemel, és mondhatni: kedvelhető. Két protagonistánk eleinte felváltva szerepel, majd együtt, gondosan megjelenítve az ezerszer elhasznált bátor, kemény illetve gyáva, okoskodó típusokat, amelyeket Benedek a korszellemnek megfelelően felcserélve osztott ki, s lett egy tökös nőnk és egy eunuch férfink. Nem mintha ennek jelentősége lenne. A két szereplő befolyással alig-alig bír a történet folyására, csak sodorják őket az események, akár pszeudoszír menekült csónakját az Égei-tenger hullámai.

A regény enumeráció is egyben, ahol mint Odüsszeusz előtt az alvilágban felvonulnak a korszak jeles személyei Korvin Ottótól Cserny Józsefen át Szabó Ervinig. Az én ízlésemnek ők egy kissé túl humanistán vannak ábrázolva, de Benedek egyébként azért kellően sötétnek és vérpirosnak ábrázolja a kommünt. A regény erőssége a korszak hangulatának bemutatása, maguk a szereplők is úgy vannak vezetve tudatosan, hogy minden ikonikus helyszínt bemutathasson az író. A hangulatfestő elemek is keményen jelen vannak, a vörös szín már-már túlteng a lapokon. A felfordulás bizonytalanságát hatásosan ábrázolta a szerző, és az olvasmányosságban sincs kivetnivaló.

Arra viszont a mostani percig nem jöttem rá például, hogy mit is akart mondani a költő ezzel a kötettel valójában. Mély filozófiai tartalom nem lelhető fel benne, nagy igazságokat sem közöl. Ha valamit mégis szeretnék mögöttes mondanivalóként felfedezni, akkor talán az ember esendősége a történelemmel szemben. A fülszöveg szerint fordulatokban bővelkedik a regény, de szerintem, aki ezt írta, nem olvasta el valójában. Kétségtelenül időnként pörögnek a helyszínek, de valódi történés kevés van. Nehéz eldönteni, mi is volt ez, talán korfestő kalandszerű regény, korosztály alapján meg leginkább ifjúsági regények ajánlanám, mert semmi olyan jelenet nincs benne, ami 12+-os lenne. Könnyed, szórakoztató olvasmánynak teljesen megfelel.

Külcsínre nézve tetszik a regény, a Helikon kötött kiadása nagyon esztétikus, messziről is látványos. A tördelés és helyesírás nekem teljesen megfelelt, az egyetlen bajom, hogy ha elveszik/tönkremegy a levehető védőborító, akkor már csúnyácska - bár még mindig tartalomra utaló - lesz a borító.

Értékelés:

Hét népbiztos a tízből.

7/10 pont

moly.hu: 78 % (18 voks)

(2020. március 10.)

Könyvajánló - Kőhalmi Zoltán: A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit

Kőhalmi Zoltán:
A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit

Budapest: Helikon, 2019

273 oldal

Nem szeretem a Dumaszínházat. Mármint a Dumaszínházat, úgy en bloc. A legtöbb esetben primitív humorral szúrják ki az ember szemét. Ellenben nagyon szeretek néhány tényleg jó stand up-os előadására járni, és évente egy-két alkalommal meg is teszem. Nehéz és hálátlan műfaj a nevettetés, és néhány kiemelkedő alaktól eltekintve a többség inkább unalmas, némelyik szánalmas, a maradék csak kifejezetten rossz. Rendszerint fura emberekből lesz komédiás, Kormos Anettel például Szombathelyen egy főiskolába jártam - egyik haverom szerelmes is volt belé -, de nem derült ki az évek alatt, hogy van humora. Pedig állítólag van, lehet, egyszer meg kellene hallgatnom végre… A közepébe vágva: Kőhalmi Zoltán az egyik személyes kedvencem. Egy másfajta favoritom meg a skandináv krimi. És ha már ez a kettő egyesül, akkor azt el kell olvasnom, bármi elmebetegség szülessen is abból

A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban kiváló stílusparódia, ugyanakkor rendkívül rétegkönyv. Nem fogja élvezni az, aki nem szereti a fárasztó vicceket (Két labda megy a sivatagban. Megszólal az egyik: - Vigyázz, kaktusssssz….), vagy a skandináv bűnügyi regényeket (pl.: Nesbø, vagy A tetovált lány), és kell egyfajta intellektuális világnézet, s kulturális ismeretanyag a befogadáshoz. A humor nem ismer tréfát - és ha nem aljas szándék vezérli -, akkor azt gondolom, bármi beleférhet. Kőhalmi humorizál az antik költészettel (egész jó hexameterek szökkentek ki foga kerítésén), a viking rúnákkal, a death metallal, az orosz maffiával, a német maffiával. Helyenként már-már a PC határait feszegeti, amikor főhőse Bjørnsen felügyelő egymás után veszíti el különféle végtagjait, hogy afféle bigyó felügyelőként pótolja őket kávét, cigit és kéregzuzmószeszt betárazó műkezekkel és műlábakkal. A regény rendkívül ötletes, s egyben árulkodik szerzője széles érdeklődési köréről és tájékozottságáról. Ez persze veszélyes játék, hiszen ahogy a politikai propagandának is a legegyszerűbb nyelven kell íródnia, hogy a lehető legszélesebb közönséghez szóljon, úgy egy túlontúl intellektüel regény sem lehet sikeres financiálisan. Bár lehet, majd éppen ez a kötet csúfolja meg ezt a tézist.

A regény öt külön történetből áll, melyeket a mindentől posztraumatikus stresszben szenvedő, emellett depressziós, valamint természetesen alkohol-, dohány- és kávéfüggő zsaru, Bjørnsen és segédje a fején bányászlámpát viselő gyerekkorában szüleit elveszítő, majd fogságban tartott kislány, Anadylm nyomozásai fűznek össze lazán. Kissé egyenetlen a minősége a sztoriknak, de én jól szórakoztam összességében. Olyan, mintha a Gallával felálló L’art pour L’art-tól láttam volna, valami teljesen agyament tematikus abszurd darabot. Van benne kihagyott ziccer azért. Kőhalmi látványosan nem reflektált a skandináv társadalmak problémájára a közel-keleti és afrikai bevándorlással. Mondjuk, mivel a HVG-nél dolgozik, meg is lepett volna, ha így tesz. A kötetben szereplő kvázi „idegenek” németek és oroszok, őket meg ugyebár lehet mindig szidni, nem lesz azonnal rasszista az ember…

Mi volt benne a legjobb? Nagy elégtétellel olvastam például a Bogyó és Babócát kifigurázó oldalakat, de még olyan finomság is szöget szúrt, mint Kőhalmi rövid életrajza a fülszövegen. Ja, és a könyvtáros szerepeltetéséért és az ISBN-számmal való bűvészkedésért külön bónusz pont egy könyvtárostól!

Mindenesetre a skandináv krimi, mint műfaj nagyon „adta magát”, hogy humor áldozatává válljon, s Kőhalmi megadta neki a kegyelemdöfést. Nagyon szépen megfogalmazta ennek okát egy interjúban: „nekem feltűnt, hogy a klasszikus krimikben inkább az egy elvetemültet keresik a sok normális közt, a skandinávban pedig inkább az a kérdés, hogy a sok külön-külön terhelt, perverz őrült közül ezt most épp melyik követte el.” Lássuk be: ennél tökéletesebben nem lehet leírni a skandináv krimit, mint műfajt.

Értékelés:

Hét kéregzuzmó  tíz tőkehalmájtortából.

7/10 pont

moly.hu: 76%

(2020. február 10.)

Háromszor veri kenden Zombi Poirot vissza: Sophie Hannah - A háromnegyed rejtélye

Sophie Hannah:

A háromnegyed rejtélye

Budapest: Helikon, 2019

  

Eredeti cím: The Mystery of Three Quarters, 2018

Fordította: Merényi Ágnes

350 oldal

Sophie Hannah immár nem is az első, de még csak nem is a második, hanem már harmadik Poirot-regényét tolta orrunk elé, így érthető, ha annak címe A háromnegyed rejtélye lett. Az igazi Agatha Christie rajongó talán fogná is be az orrát, de ahogy anno írtam, igazából nem nagyon tudtam eddig haragudni Sophie Hannah próbálkozásaira. Elvégre miután az ember végigért AC munkásságán (Top 10-es listám is van), folyton éhséget érez egy újabb Christie-krimire, még ha hamiskás is. Logikusnak tűnt hát, hogy tegnapelőtt háromnegyed négykor kezdjem el tornáztatni a kis szürke agysejteket, hogy Poirot-val versenyre kelve megpróbáljam elkapni a gyilkost. A tojásfejű belga győzött, de az olvasással egy kicsit én is nyertem.

A történet szerint Poirot meglehetősen kellemetlen helyzettel kénytelen szembesülni, ugyanis több előkelő személy is azzal hívja/keresi fel, hogy levélben megvádolta gyilkossággal, és ezt kikérik maguknak. Mint kiderül négy meglehetősen együgyű hamisítványt postáztak Poirot nevében, s a négy megvádolt látszólag sehogy sem kapcsolódik sem az állítólagosan meggyilkolt személyhez, sem egymáshoz. Vagy legalábbis csak háromnegyed részben. Poirot így saját becsületének tisztázása érdekében – és persze kíváncsiságától vezérelve – nekilát felgöngyölíteni az ügyet, oldalán Catchpool nyomozóval.

Egyáltalán nem rossz. A levelekkel való játék szerintem kifejezetten ötletes volt, mint motívum a történethez. Poirot egész Poirot-s, persze azért még mindig inkább izzadtság- és nem bajuszviasz-szagú. AC belgájánál sosem fordult volna elő, hogy kételkedik abban, hogy a határidőre befejezi-e az ügyet. Összességében Hannah belelendült, már nincsenek túlzások, mint az első regényében. Kicsit még mindig ritkás az a bajusz az orr alatt, de talán csak a kötelesség mondatja ezt velem.

A krimi felépítése elég logikus, Catchpool írja le a történéseket, résszint saját szemszögéből, résszint Poirot elmesélése alapján, de azért kissé fura volt E/3-ban kezdeni a regényt, majd az 50. oldalon átállni E/1-re. Később e kettő váltakozik. Szerintem ez nem volt túl szerencsés. Nem volt zavaró, csak fura. Edward Catchpool figurája egyébként még mindig olyan, mint a szén-monoxid – se színe, se szaga, csak mérgező -, de azért nincs klímakatasztrófa. Míg Hastingsen jót szórakozott az ember, Catchpool szerepe teljesen elhanyagolható. Úgy érzem, a szerző fel is adta, hogy kezdjen vele valamit, így olyan ő, mint focimeccsen az UEFA ellenőr. Jegyzetel, jegyzetel szegény, de senki sem emlékszik rá másnap, és legfeljebb az édesanyját emlegetik.

Vajon átüt-e A háromnegyed rejtélyében a Christie-regényeket átjáró késő viktoriánus hangulat? Nem mondanám, pedig sok AC sablon megtalálható a regénybe:

- vidéki kastély

- apa-fiú szembenállás

- anya-lánya konfliktus

- örökösödési vita

- alteregó használata

- régi ki nem beszélt tragédia a múltból

- kutya

Mégis a történet sokkal inkább a mában játszódik, és ez a karakterek viselkedéséből fakad. A magányos vénlány például, akinek a kutyája a mindene nagyon XXI. századi. A családi belháborúkba sem nehéz beleképzelni a modern világunkat. És ez talán nem is baj. A regény ugyanis azzal fogott meg, hogy erkölcsi dilemmákat, és az ember önmarcangoló harcát mutatja be, egészen kiválóan. A nagy leleplezés a végén igen erős lélektani hatást gyakorolt rám. Hogy ki a gyilkos, az annyira nem lepett meg, de a miért, az igen. Hannah úgy látszik rájött, hogy csak akkor írhat jó Poirot krimit, ha nem szolgalelkűen próbálja lemásolni a mestert, hanem másra helyezi a hangsúlyt. Arra ugyanis - láthatóan - nincs esélye, hogy olyan bonyolult és ötletes gyilkosságokat tervezzen meg, mint Christie. Erre amúgy sem sokan lehetnek képesek. Ellenben érzelmileg erős történeteket ki tud találni, és jól tud tálalni.

Volt pillanat, amikor fogadni mertem volna, hogy valami progresszív XXI. századi marhaságra fut ki a történet - és akkor hosszú időre leszámolok ezzel a sorozattal is (mint a skandináv krimikkel, ahol a normalitás és egészséges karakter már nyomokban sincs jelen) -, de szerencsére túlaggódtam. Úgy látszik, hogy kezdek paranoiássá válni. Ám végén ugyanis egy szörnyen szép történetet kapunk bosszúról és megbocsátásról, ami azért nem kevés.

Bizony az ember egyszerre a legnemesebb és legpocsékabb lény a Földön, és az emberi szív gonosz kis szerkentyű, melyen nehéz kiigazodni. Szolzsenyicin írta  A Gulag szigetcsoportban:

„… a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szíve közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is marad egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz. Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben.”

A kisördög ott les vissza minden egyes embertársunk szeméből, és a tükörből is, s elég egy félig öntudatlanul elkövetett ballépés, vagy egy kis jellembeli megbicsaklás, hogy utat engedjen valaki szívében a rossznak.

A kötet kapcsán a visszafejlődést nem a tartalomhoz, hanem a megjelenéshez kapcsolódik. A háromból tartalmilag, szellemileg ez a legjobb regény, azonban a magyar kiadások közül fizikailag ez a legrosszabb. Míg a két korábbi pszeudo-Christie regény kemény kötést kapott az Európa kiadótól, most a Helikon megelégedett a puha borítóval és a fűzéssel, ami jelentős hanyatlás, ráadásul az árat nem csökkentették. Az ilyen veszi el az ember kedvét a könyvvásárlástól. A borító – ezzel a húzással ellentétben – egyáltalán nem csúnya, az arany a kék háttérben jól mutat. Mind a korrektúrával, mind a fordítással meg vagyok elégedve. 

Pontszám:

Hét bajuszkefe a tízből.

7/10 pont

www.moly.hu: 82 %

www.goodreads.com: 3.68 pont

(Az adatok 2019. szeptember 16-i állapotot tükröznek!)