Stieg Larson:
Millennium trilógia
Bp.: Animus, 2009
Meglehetősen nehéz szívvel írok a trilógiáról, mivel az
első kötet elnyerte tetszésemet mikor majd másfél éve olvastam, ellenben
frissen él bennem a 3. kötet, amely már eléggé lefárasztott. Míg A tetovált
lány izgalmas, fordulatos nyomozás története, jó karakterekkel, addig a két
folytatás (szerkezetileg a 2. és 3. kötet alkot tulajdonképpen egy egységet)
nálam "nem jött be".
Valahogy unalmassá vált, ahogy a pszichopataság határán
létező Salander lassan már-már humánus lény/lány lesz. Sablonos, ami nem feltétlenül
baj, de sajnos nem lehetett nem észrevenni azt a agresszív aktivista maszlagot, ami egy
kötet esetében még elment, de háromnál már sok. A pozitív szereplők: vagy
javíthatatlan nőcsábászok, vagy férjüket megcsaló nők, vagy minimum
biszexuálisok.
Mellesleg tényleg annyira hihető, hogy egy férfi, aki egy
nőnek nem tud ellenállni, az megalkuvás nélküli oknyomozó riporter? Annyit nem
tud mondani, hogy: "- Kösz, nem akarok szexelni veled, mert
barátnőm/férjem stb. van", és ugyanez az alak a maffiának meg lazán röhögve
fityiszt mutat, ha halálosan megfenyegetik őt és "szeretteit"? Hát
szerintem kevéssé hihető. Tulajdonképpen végiggondolva egy férjes/nős,
tisztességes családos ember nincs a trilógiában, gyerekről nem is beszélve...
Tudom, hogy Svédországban játszódik - ahol már a hírek
alapján az óvodákban is polkorrekt menedzserek nevelik a gyerekeket a harmadik
nemű toalett használatára, miközben a kislányok a műanyag játékkalasnyikov
használatát sajátítják el, és a fiúk Barbie-babáknak szerveznek teadélutánt -,
na de akkor is! Azért csak élnek arra is tisztes családapák, családanyák és 20
évnél fiatalabb lények?
A gonoszok mind nácik, vagy ahhoz hasonlók (rendszerint
természetesen echte svédek), a bevándorlók meg mind jók, bátrak és hősök. Azon túl, hogy ez minden statisztikával szembemegy, még bizonyos idő után baromi unalmas is..
Ráadásul vannak olyan történések, amelyek valahogy nem
illenek a történetbe, mondhatni logikai bukfenceket hánynak az események:
A 2. kötetben meggyilkolhatatlannak bizonyuló szuperkémet
Zalát - Salander apját -, képtelenség megölni még tolókocsiban is. Erre a 3.
epizódban egyszerűen hm... lelövik. A második kötet alapján minimum két
hidrogénbomba, és a teljes Vörös Hadsereg kellett volna a kivégzéséhez.
Aztán ott a svéd titkosszolgálatba beépült láthatatlan
"Szekció". Az évtizedekig árnyékban lévő titkos csoport olyan bugyuta
hibákat vét, hogy Mézga Géza kiröhögné őket.
Szóval, valahogy nem volt hihető a sztori. Az az
aprólékosság, amivel az első kötet fel volt építve, mind történetileg, mind
karakterileg, nyomokban sem volt fellelhető a befejező etapban. Mindez
mérhetetlen szomorúsággal tölt el, de ki kell mondani, hogy kár volt a
folytatásokért, különösen a befejezésért.
Maga a kötetek kiadása a célnak megfelel, a három borító
szépen harmonizál, jelezve, hogy összetartoznak a kötetek.
Külön osztályozom le a három részt:
A tetovált lány: 7/10 (Szigorú voltam, ma már inkább 8-ast adnék)
A lány aki a tűzzel játszik: 5/10
A kártyavár összedől: 4/10
Eredetileg írtam: 2013. III. 11-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése