Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont

Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

forrásközlés: 

Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

Az SMS Luchs (azaz: "Hiúz") ágyúnaszád 
(forrás: innen)

Véletlenül találtam a ma lentebb közölt forrásokra, mikor böngészgettem az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárának digitalizált anyagai között. Johann (alias: Jan) Raschke két levele található meg ugyanis egyik első világháborús aktában, melyek Csingtaó ostromával, illetve a Távol-Keleten rekedt német kolónia problémáival foglalkoznak 1915-ből. Raschkéról nem tudtam semmi érdemlegeset megállapítani azon túl, ami a levelekből kivehető. Levélírónk a csingtaoi német hajógyár munkatársa volt, s így civilként vett részt a város 1914 őszi ostromában, ahol ennek során a kikötőben rekedt német hajók megsemmisítésével bízták meg. Több német ágyúnaszád elsüllyesztésénél volt jelen, így ezen sorai elsődleges forrának számítanak. Sajnos az osztrák-magyar SMS Kaiserin Elisabeth cirkálóról nem esik szó egyik levélben sem. 

Csingtaó ostroma régi kedvenc témám, mert elképesztőnek találom azt a hősiességet, amellyel az ott élő németek és osztrák-magyar tengerészek vállalták egy nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe került város védelmét. Korábban egyébként volt már egy forrásközlésem is erről. A védők elszántságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a legközelebbi szövetséges haderő potom 6500 km-re volt a Kaukázusnál... Csingtaó (Quingdao) ma Kína egyik properáló városa a Sárga-tenger partján - lakossága nagyjából akkora, mint egész Magyarországé! -, de már 1914-ben is jelentős kereskedelmi központnak számított. Az első levél 1915. február 14-én kelt, már Tiencsinben, amely a korabeli Kína diplomáciai központjának számított, s mint ilyen, ekkor semleges terület volt (Kína csak 1917-ben üzent hadat a Központi hatalmaknak). Csingtaó eleste után - ahogy a levélben is áll - a német civilek zömét a japánok szabadon engedték, csak a kereskedők egy részét tartották maguknál hadifogolyként. Raschke így távozhatott a japán kézre került német gyarmatról, és családjához ment Tiencsinbe, akiket még az ostrom előtt odaküldött. Innen írt Adolf nevű ismerősének. A levél az oroszok által zsákmányolt német iratok között maradt fenn az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárában (CAMO). Levéltári száma: CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317, li. 221-226. Az aktában egyébként vegyes német tengerészeti anyagok találhatóak. 

A február 14-i levél első oldal
(forrás: CAMO)

"Tiencsin, [19]15.02.14.

Kedves Adolfom!

Ez a háború sok bombát és gránátot jelentett Csintaó számára. Még mindig égnek áll a hajam, mikor az utolsó napok bombázásaira gondolok. November 7-én reggel fél 7-kor lett felvonva a fehér zászló, és utána még 10 percig hallottuk a géppuskák és revolverágyúk dörgését, lövegeink gránátjainak tompa robbanását, majd halotti csend következett. A civileket később szabadon engedték. 

Az utolsó 8 nap szörnyű volt. A japánok 200 löveggel nyolc napon keresztül szinte szünet nélkül ágyúzták erődítményeinket és a várost, 100000 lövedékkel. Ágyúink lőszerkészlete kimerült, így az utolsó napokban némák voltak. 

Gyalogsági erődítményeink csak kis akadályt jelentettek, és [ott elhelyezett ágyúink] nem lőtek távolra, így nem volt többé megállás. A japánok végső támadását talán még vissza lehetett volna verni, de a következő rohamnál a védőrségünk mindenképpen vereséget szenvedett volna, mert a tüzérségünknek már nem volt lőszere. Csodálatosan alacsonyak a veszteségeink; az őrangyal folyamatosan őrködött Csingtaó felett. Nincs 200 halottunk és körülbelül 500 a sebesültünk. Sajnos kollégánk Schneider (korábbi jelölt Wilhelmshavenben) elesett. Tartalékos altiszt volt a IV-es számú gyalogsági védműben[1], és itt sebesült meg súlyosan egy repeszdarabtól, majd kórházba szállítás után meghalt. Schneider bátor katona volt, aki mindig önként jelentkezett a legveszélyesebb járőrszolgálatokra. 

A harcok alatt a hajógyárban dolgoztam és a robbantási bizottsághoz tartoztam. A robbantási bizottság feladata az volt, hogy minden hajót és a hajógyár nagyobbik részét megsemmisítse. Felrobbantottuk és elsüllyesztettük a Cormoran[2], Iltis, Tiger, Luchs, Jaguar[3], Taku, Lauting [nevű hajókat], több kisebb járművet és a 16000 tonnás úszódokkot. Szintén fel lett robbantva a hajógyárban lévő 150 tonnás daru, a gépészeti műhely, az erőmű, az öntödei kohók, stb. Az erről készült fényképeket ma küldtem át az RMA-nak[4] áttekintésre. Küldetésem szomorú volt. Mindezen milliós [értékeket] meg kellett semmisíteni, hogy legalább ne épségben kerüljön az ellenség kezére. A Luchs megsemmisítése különösen tragikus volt, és ezért szeretném egy kicsit ecsetelni. Szeptember 28-án este 8 órakor kaptuk a váratlan parancsnot a Cormoran, az Iltis és a Luchts elsüllyesztésére. Minden hajó géptermének a fenekére egy 35 cm-es torpedófejet erősítettünk, majd a hajókat kivittük a mély vizekre és lehorgonyoztuk őket. Elsőként a Cormoránra került sor. A gyújtókábel csatlakoztatását követően vontatóhajónkkal nagyjából 400 méterre távolodtunk el, majd elektromos úton felrobbantottuk a torpedófejet. A tat megsüllyedt, a hajóorr kb. 20 méterre kiemelkedett a vízből, és fokozatosan a fenékre süllyedt. Most az Iltis és a Luchs következett.  A két hajó egymás mellett úszott, és acélkábelekkel egymáshoz volt kötve. Az Iltis felső fedélzete még mindig nyitott volt, mivel csak kevéssel a háború kitörése előtt szerelték fel új kazánokkal. Mindkét hajó fedélzetén egy-egy akna (torpedófej) volt. A gyújtókábeleket csatlakoztatták, azután a vontatóhajóval körülbelül 300 méterre húzódtunk. Mindkét akna egy időben robbant. Az Iltis mennydörgéssel és recsegéssel ment a mélybe, az acélkábelek cérnaként szakadtak szét, szikrák röpködtek, és az Iltis egy percen belül eltűnt. A mi kedves Luchs-unk nyugodtan lebegett és egészen lassan süllyedt el. A robbanás következtében a gépterem lejáratánál tűz ütött ki. Ekkorra már kissé besötétedett. A hajó egészen lassan és egyenletesen süllyedt, a tűz csak kissé terjedt tovább. Ez a látvány mindannyiunkat elnémított és bánatossá tett. Egy negyedóra múlva a hajóorr jobb felé meghajlott és ekkor megszólalt a hajóharang, akár egy halálharang. Ezek a pillanatok olyan szomorúak voltak, hogy eleredtek a könnyeink. A jelenlevők mindegyike annyira lehangolt volt, hogy egész úton vissza a hajógyárba senki sem szólt egy szót sem. A kikötő bejáratánál még három gőzös és 2 kotróhajó van elsüllyesztve. A japcsik most elfoglaltak a kikötőben.[5] Egy gőzöst már kiemeltek. Szívesen maradtam volna még Csingtaóban, de nagyon kényelmetlenné vált. Ezért január 22-én elutaztam Csingtaóból és 25-én megérkeztem ide a családomhoz[6]. Családom még augusztus 21-én a híres Packlat-fuvarral érkezett ide. További döntésig itt maradunk, egy európai utazás most az angol hadifogság miatt nagyon veszélyes lenne. A helyzet itt is nagyon lobbanékony, mivel a japánok felháborító követeléseket támasztanak Kínával szemben. A pekingi nagykövetség már háborúra fegyverkezik és felkészül minden eshetőségre. Japán most kihasználja a lehetőséget. Az európai hatalmak mind érintettek a háborúban, és Amerika csak egy Háry János[7] katonai erő nélkül. Ezért aztán a japánoknak nincs kitől félniük. Szegény Kína sajnos tehetetlen, és minden el kell tűrnie Japántól. 

Az a Csingtaó, amelyet ismertünk, elveszett számunkra. A szépség paradicsoma volt és a legjobb úton haladtunk affelé, hogy Kelet-Ázsia legfontosabb kereskedelmi központja legyen. A békekötésnél visszakaphatjuk Csingtaót, de sok évnek kell eltelnie, mire olyan lesz, mint egykor volt. Hadifoglyainkkal Japánban jól bánnak. Sajnos a japánok egy tisztet és 74 katonát átadtak az angoloknak, hogy az angolok Hongkongban német katonákat is tudjanak hadifogolyként mutogatni. Az angolok szerepe Csingtaó meghódításában nagyon csekély volt. Állandóan messze a lőtávolságon kívül maradtak, és minden munkát egyedül a japánokra hagytak. Katonáink a város bevétele előtt nem is láttak angol katonákat. Csak három nappal a bevétel után, a győztes katonák csingtaói ünnepi bevonulásán láttunk először angolokat és indiaiakat. Szintén a bevonulásról: november 10-én tartotta Kamio tábornok[8] az ünnepi bevonulást kb. 15000 japánnal, 400 angollal és 400 indiaival. A levegőben három duplafedeles és egy egyfedeles[9] lebegett és megkerülte a várost. A látvány nagyon impozáns volt és majdnem 3 órán át tartott. Én nagyjából 50 némettel a matrózháznál álltam. Elsőként kb. 10000 gyalogos, utász, tüzér, tábori tüzér és lovas érkezett, utána következtek az angolok. Amikor az angolok közeledtek, mind elfordultunk, fütyülve és fujjolva. Én sem tudtam megállni és hangosan fütyültem az ujjaimmal. Ha az angolok kiléphettek volna a díszmenetből, mindannyiunkkal végeztek volna. Ám az angolok mögött menetelt ismét cirka 5000 japán katona, úgyhogy hátulról zárolva voltak. Kissé veszélyes volt hangot adnunk megvetésünknek, de itt nagy a harag minden angol ellen , ha nem is az egyének felé, de úgy általában. Az angolok a háborút egy gazdasági megsemmisítő háborúként vívják minden német ellen. Itt különösen felfigyeltünk erre. Nincs angol kerekedő és bank, aki többé német kerekedőkkel üzletelne. Ennek a háborúnak is meglesz a maga haszna, közelebb hozza egymáshoz a németeket, és már tisztában vannak vele, hogy ez a létükről és egzisztenciájukról szól. Az osztálygyűlölet mostanra eltűnt a németekben. Mindenki törekszik arra, hogy honfitársai segítségére legyen. Remélhetőleg mi németek, ezentúl öntudatosabbak leszünk és nem futunk többé külföldiek után. Ez Csingtaóban is szomorúan megmutatkozott. Eckford angol konzul a háború során és az elfoglalást követően mérhetetlenül sok kárt okozott nekünk. Ez az embert mindent elárult, és a német kereskedők többsége az ő javaslata révén került japán fogságba. Csingtaóban a német kereskedők tönkremennek. Sokat tudnék még írni a külföldiek gonoszkodásairól, de inkább hallgatni akarok. Azt kell mondjam, itt az ideje, hogy minden német öntudatosabb legyen. Egyetlen feljebbvalónak sincs joga lekezelően bánnia beosztottjaival, amíg utóbbi tiszteletre méltó módon viselkedik és teljesíti kötelességét. Most a háborúban megmutatkozott, hogy mindenki csak egy senki, ha az embertársai nem segítik.

Kedves Adolf! Most elég a háborúból! Még jó, hogy ép bőrrel jöttem ki belőle. Mind azt kívánjuk, hogy a mi szeretett német szülőhazánk Angliát térdre kényszerítse és azzal végre béke legyen a világban. Egyelőre itt maradok, amíg nem döntünk másként. Talán a békekötés után Hongkongban vagy Belgiumban nyitunk egy hadihajógyárat, ahova elmehetek [dolgozni]. 

Egyszer te is írd meg, mi a helyzet nálatok! A kollégáim mind Berlinben maradtak. Négy testvérem van a csatatéren. Az ember sok ismerősét soha többé nem fogja viszontlátni. Csingtaóból csak a kézipoggyászt tudtuk magunkkal hozni. A japánok az angol példához hasonlóan elkobozzák egyéb dolgainkat és bútorainkat. Csingtaóból a német áruk exportját megtiltják a japánok. 

Baráti üdvözlettel neked és az ismerős kollégáknak:

Jan Raschke"

Az égő csingtaói német hajógyár az ostrom során
(forrás: innen)

Egy németek által elsüllyesztett gőzös a csingtaói kikötő bejáratánál
(forrás: innen)

Johann Raschke második levele fél évvel későbbről datálódik, és kivonatolva maradt ránk (CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317 (1), li. 227-228.), pontosabban egyes részeket - amelyek katonailag nem voltak jelentősek - elhagytak belőle. Ebben elsősorban a Lusiantia elsüllyesztését követő tiencsini helyzetről tájékozódhatunk. A levél 1915. augusztus 4 és 10 között íródott több etapban. 

"Tiencsin, 1915. augusztus 4.

[...] 

Egészség szempontjából nálunk minden jól megy. Semmiben sem szenvedünk hiányt. [...]

Ódákat zenghetünk az angolok gyalázatosságáról és aljasságáról. A német kereskedőket üzleteikkel együtt itt kivétel nélkül meg kell semmisíteni. A fiúk [=an angolok] semmiféle aljasságtól nem riadnak vissza. Július 26-án lépett jogerőre a "Kereskedelem az ellenséggel" című angol törvény. Ennek értelmében a cégeknél dolgozó németeket - azokat is, akik 10-15 éve az üzletekben dolgoztak -, rövid úton elbocsátották. Azokból a nemzetközi egyesületekből, klubokból és üzletekből, ahol az angoloknak többségük van, kidobják a németeket. [...]

A vizipatkányaink munkája sok örömet okoz.[10] Csak így tovább, ne legyünk tekintettel az Egyesült Államok kormányára! Ez a papucskormány egyszer sem volt képes egy erőteljes szót mondani Japánnak a japán-kínai konfliktusban, ahol több milliárdos amerikai érdekek forognak kockán. És most ez a kormány Németországot akarja megfélemlíteni.[11] Az összes kelet-ázsiai német újság arra hív fel, hogy "Csak semmi tekintettel Wilsonra". Itt Tiencsinben mintegy 2000 amerikai katona állomásozik. A tisztek szinte csak angol klubokban keringenek. A német klubokban csak ritkán látni egy-egy amerikai tisztet. A közkatonák (akik közül sokan németek) inkább németpártiak. Az Egyesült Államok konzulja itt jó, mindannyiunkért megtesz mindent, amit lehet. 

Amikor május 8-án estefelé a Reuterstől[12] megérkezett a hír a Lusitania elpusztításáról[13], azt hihetted, hogy 100 bomba robbanását hallottad. Az angolok vérbosszút kiáltottak, az angol újságok őrülten szitkozódtak, és felszólították minden ellenségünket, hogy minket németeket szőröstül-bőröstül meg kell semmisíteni. A német konzulátust, a Lagert, fel kell gyújtani, a Roland-emlékművet le kell rombolni, stb. Tisztában voltunk a kritikus helyzettel, és több napon át harcra készen álltunk a csőcselék fogadására. Mint később megtudtuk, a franciák, oroszok és japánok udvariasan elutasították az együttműködést. Csak a franciák rendelkeztek elérhető gyújtórakétákkal. Ekkor az angolok letettek a terveikről, mert túl gyávák voltak ahhoz, hogy egyedül támadjanak meg minket. 

Németországból folyamatosan kaptunk F.T. táviratokat Amerikán keresztül. Így szinte mindig 2 napos késéssel értesültünk a történésekről és így tudjuk helyesbíteni a Reuters telegramjait. Az F.T. kapcsolat nélkül Amerika és Németország között itt rosszul mennének a dolgok. A Reuters egész Kínát megfertőzné a hazugságaival. Most már óvatosnak kell lenniük, mivel a követségünk jelen van a kelet-ázsiai német újságokon keresztül, és minden Reuters hazugságot helyesbít Pekingben. A Reuters alapján Németországban hónapok óta éheznek, nagy forradalom és sztrájk van. Mi most Varsó bukását várjuk, remélhetőleg nem szökik meg onnan az orosz. 

[...]

Mivel ide ma, augusztus 7-én reggel 8 órakor érkezett meg a Reuters táviratán keresztül Varsó elestének[14] híre, még szeretnék írni néhány sort. Az angol lapok szerkesztőségeik elé 8 óra körül ragasztották ki nagy plakátjaikat a következő felirattal: "Varsó bukása". Minden járókelő (angol, francia, japán, olasz, orosz, belga és német) megáll alattuk és elmondja a véleményét. Nagyon érdekes megszemlélni a hír hatását az egyes nemzetekre. Az angolok nagyon dühösek és gyalázkodnak, hogy "Ezek a hunok[15]"! Az oroszok közömbösek, izgatottság jelei nélkül olvassák a híreket. A japán úr vigyorral az arcán járkál, örül szövetségesei vereségének. A francia és olasz urak megállnak és hevesen gesztikulálva beszélgetnek. Valószínűleg azt gondolják: "Nyakunkon a baj". Mi németek és osztrákok továbbmegyünk, de boldog tekintettel és a kívánsággal, hogy "Több ilyet"! Német távirat még nem érkezett Varsó elestéről.  Néhány napja a kábel Amerika felé megszakadt. De reméljük, hogy holnap reggel megkapjuk más hírekkel együtt.

Augusztus 10. Nem kaptunk újabb híereket Varsó elestéről. Az amerikaiak 170000 hadifogolyról mesélnek. Remélhetőleg az oroszoknak most már elege van.

Ha nem kapjuk vissza Csingtaót és ezért valahol egy másik hajógyárat kell külföldön nyitni, kérlek ügyelj arra, hogy azonnal oda legyek irányítva.  

Szeptember 1-én Sanghajba megyünk, hogy ott a főkonzulátus Kiaocsou-osztályán szolgáljunk.

Johann Raschke"

Raschke második levelének első oldal

(forrás: CAMO)

Jegyzetek:

[1] A IV-es számű gyalogsági védmű a várostól keletre húzódó védelmi vonal középső részétől északra állt. Neve másként Taj-tung-csen keleti erőd volt.

[2] Az SMS Cormoran egy 1893-ban átadott Bussard-osztályú könnyű cirkáló volt, fő fegyverzetként 8 darab 10.5 cm-es ágyúval. Az elavult, 1600 tonnás hajót lefegyverezték már korábban és lövegeit a város védelméhez használták fel.

[3] Mind a négy Iltis-osztályú ágyúnaszád volt 894 tonnás vízkiszorítással, fő fegyverzetként 4x8.8 vagy 2x10.5 cm-es ágyúkkal. Az osztály hajóit 1898 és 1903 között bocsátották vízre.

[4] A Reichmarineamt (röviden: RMA) egy közvetlenül a császárnak alárendelt haditengerészeti államtitkárság volt. A fotókkal nyilván azt kellett bizonyítani, hogy nem került ellenséges kézre működőképes tengerészeti felszerelés.

[5] Vagyis ki kell emelniük a roncsokat a kikötő használatához.

[6] Tiencsinbe. Tiencsin Kína diplomáciai központja volt, minden európai nagyhatalom tartott fenn ott követséget. Itt volt Ausztria-Magyarország 150 hektáros "gyarmata" is, amely kereskedelmi lerakatként funkcionált. Kína 1917-ig semleges maradt, így a német és osztrák-magyar érdekképviseletek és kereskedelmi társaságok szabadon ténykedhettek itt addig.

[7] Az ereditben Prahlhans. Afféle hencegő fickót jelent. Háry Jánosra magyarítottam. 

[8] Kamio Micuomi (1856-1927) japán tábornok, az ostromsereg főparancsnoka.

[9] Az eredetiben "Taube" azaz galamb áll. A "Taube" igen népszerű repülőtípus volt az osztrák-magyar illetve német hadseregben, és ellentétben a korszak legtöbb repülőgépével monoplán volt. Itt nyilván a levélíró az ismert típussal utal arra, hogy egyfedeles volt a negyedik repülőgép. 

[10] A német tengeralattjárókról van szó.

[11] A Lusitania-eset utáni amerikai felháborodásról van szó, ahol egyébként - ma már tudjuk - a németek olyan korrektül jártak el, amennyire csak lehetett. 

[12] Az ekkor Herbert de Rueter vezette brit hírügynökségről van szó, amely ma is piacvezető. 

[13] 1915. május 7-én az U-20 német tengeralattjáró feltartóztatta majd egyetlen torpedóval elsüllyesztette a brit Lusitania utasszállítót. Az eset nagy diplomáciai botrányt kavart, mivel az 1201 áldozat között 128 amerikai polgár volt, köztük számos prominens személyiség. Mára kiderült, hogy a hajó hadianyagot is szállított, megszegve a nemzetközi jogot. Erre: https://rubicon.hu/kalendarium/1915-majus-1-a-lusitania-elindul-utolso-utjara
[14] A német csapatok 1915. augusztus 6-án reggel vonultak be az előző nap oroszok által kiürített lngyel fővárosba.

[15] Az angolok állítólagos barbárságuk miatt ragasztották a hun gúnynevet a németekre. 

A tiencsini Roland-emlékmű, amelyet a britek végül 1918-ban elpusztítottak (forrás: innen)

Brunhuber László honvéd huszárszázados levele Stanca Domokoshoz a románok elleni 1916-os harcokról

Forrásközlés:

Brunhuber százados levele Stanca Domokoshoz 
a románok elleni 1916-os harcokról

Huszárjárőr a3. honvéd huszárezredből
(forrás: magyarezredek.hu)

Még 2018-ban sikerült megszereznem egy első világháborús visszaemlékezésként árult kétoldalas gépelt írást, amelyről persze azonnal kiderült, hogy nem visszaemlékezés valójában, hanem egy levél. A levél 1936-ban íródott és ténylegesen tartalmaz két személyes sztorit az első világháborúból, amelyet Brunhuber László százados elevenített fel egykori katonatársának, a későbbi híres román orvosnak, Stanca Domokosnak. 

Brunhuber László, a későbbi huszárszázados 1885-ben született Aradon.[1] Korán katonai pályára lépett, hiszen a nagyváradi magyar királyi hadapródiskola növendéke lett, majd Székelyudvarhelyen a helyi főreáliskolában tanult.[2] Családi hátteréről keveset tudtam kideríteni felületes kutatásom során, de tehetős családból származott, és versenylovakat is tartottak. Nem véletlen, hogy a nagyváradi iskolát követően honvéd huszár lett.[3] Hősünk kiváló lovas volt, versenyzett is, váltakozó sikerekkel. 1911-ben például az Aradi Versenyegylet futásán saját lovának, Suffragette II.-nek nyergében futamában utolsó lett, bár titkos favoritnak számított.[4] Még a világháború idején is több versenyen végzett előkelő helyen. Bajtársa, Ehrlich Géza szerint a lóversenyzésből inkább adósága mintsem haszna származott, hobbi volt ez számára, nem bevételi forrás.[5]

1911-ben Brunhuber a magyar királyi marovásárhelyi 9. honvéd huszárezred 3. századának főhadnagya volt Görgey Viktor százados alatt.[6] Később másik századhoz került, s a 2. század főhadnagyaként csöppent a világháború poklába. E század parancsnoka Perczel Armand százados volt.[7] A huszárezred I. osztályát - benne a 2. századdal - Marosvásárhelyen vagonírozták be 1914. augusztus 10-én, ahonnan Lembergbe szállították át az oroszok elleni offenzívához.[8] Az ezred az 5. honvéd huszárezreddel együtt alkotta a 24. honvéd lovasdandárt, amely a 22. honvéd lovasdandárral (benne a 2. és 3. honvéd huszárezred) együtt képezte a 11. honvéd lovashadosztályt. Hamar kiderült, hogy a lovasság szerepe átalakul ebben a háborúban, annak ellenére, hogy augusztus 15-én az ezred éppen sikeres lovasrohamot intézett az ellenséges géppuskák ellen.[9]

A Stojanowi huszárroham, 1914. augusztus 15.

Brunhuber már ekkor megsebesült. Bár egy október eleji veszteségi jelentésben egy a 9. honvéd gyalogezred 2. századában megsebesülő Brunhuber László zászlósról esik szó, ez minden bizonnyal azonos lehet a mi Brunhuberünkkel.[10] Egy napló szerint ugyanis a főphadnagy augusztus közepén Stojanownál sebesült meg és egy ideig nem lehetett tudni a sorsát. Úgy hírlett, hogy ágyúlövedék tépte le a karját és a lábát. Szerencsére ez rémhír volt, a sérülés nem volt ennyire súlyos.[11] Az októberi veszteségi jelentés szerint Brunhuber a jobb lábszárán kapott lövést, és utána Budapesten ápolták. Mindenesetre november 4-én ismét bevonult a 9-esekhez, bár hat nappal később már beteget jelentett.[12] 1915. február 18-án Brunhuber a 4. század ideiglenes parancsnokaként ismét súlyos harcokban vett részt, és csaknem odaveszett. Az elhárító harcok során egy napló meglehetősen negatívan ír a főhadnagyról, gyakorlatilag gyávasággal vádolva meg.[13] Ez - figyelembe véve Brunhuber korábbi és későbbi ténykedését - eleve nem tűnik valószínűleg, ráadásul az esetről egészen másként számolt be Dr. Berend Miklós honvéd törzsorvos, aki szemtanúként volt jelen[14]:

"Brunhuber hadnagyunk fejét megkalapálja egy fáradt shrapnellgolyó, elszédül, letántorog egy patakhoz, beleesik és 4 óra hosszat van nyakig a jeges vízbe; 3 óráig tartó massage után helyrejön, de éppen idejében húztam ki a vízből."

Legközelebbi adatom tevékenységéről 1915. novemberéről datálódik, mikor e hó 9-én újra bevonul az ezredhez - talán szabadságon lehetett - és beosztották az ezred lövészosztályához, amelynek később parancsnoka is lett.[15]  Brunhubert 1916. február 1-i ranggal kinevezték századossá. 1916. húsvétján a huszárok barátkozásba kezdtek a szemben álló cserkeszekkel.[16] Ennek kapcsán humoros epizódra került sor Brunhuberral, aki maga is volt vendégségben az oroszoknál. Több kiadvány is megemlékezik Brunhuber százados világháborús ténykedéséről, amelyből egy életvidám és csibészségtől vissza nem riadó ember képe rajzolódik ki. Nagyon különös történetet mesél el róla például Máriássy László az 4. honvéd huszárezred főhadnagya[17]:

"[1916.] IV. 25. 

Ötkor feküdtem le. Tíz óra tájt éppen öltözködtem, mikor embereim azzal rohantak be, hogy: „itt vannak a muszkák!” 

Kiugrom, hát tényleg egy szép példány torzonborz, kaftános stabskapitányt, egy pot­po­rucsni­kot, egy porucsnikot, meg 16 kitüntetésekkel teleaggatott, kaukázusi kozák altisztet láttam. Amint ké­sőbb kiderült, Brunhuber a mulatság után maga mellé vett egy járőrt és berúgott fővel átment a be­rezánái muszkákhoz. A drótok előtt szuronyt tűzetett, de a muszkák nem lőttek rá, hanem respektálták fára kötött fehér zsebkendőjüket. 

Az első hozzá siető muszkát – illuminált állapotában – pofon vágta és rákiáltott ’ha hozzám jössz előbb beretválkozz meg disznó’. De hát igaz, hogy részeg embert Isten őrzi! Még ezért sem bántották, hanem bevezették őket az állásokba, ahol az oroszok megvendégelték őket. Ennek megtörténte után pedig ők jöttek át látogatóba Brunhuberrel.

Mikor kimentem, a még mindig berúgott Brunhuber éppen sorba állította az oroszokat és hol Vigyázzt!, hol Pihenjt! vezényelt nekik. Persze Gömöry mindjárt hazakergette Brunhubert aludni, a 3 muszka tisztet pedig bevittük az ebédlőmbe, ahol minden jóval traktáltuk őket."

Doktor Stanca - jobbról - a 3. honvéd huszárezred állasaiban
(forrás: magyarezredek.hu) 

A barátkozás helyét két hónappal később átvette a túlélésért való küzdelem. 1916 júniusában a  Bruszilov-offenzíva szinte teljesen bekerítette és megadásra kényszerítette saját ezredét, így Brunhubert - aki megúszta ezt - ideiglenesen átvezényelték a 3. honvéd huszárezredhez. A 11. honvéd lovasosztály maradványait a katasztrófa után kevéssel kivonták a harcokból és feltöltésre hazavezényelték Erdélybe. Sokáig nem pihenhettek, mert augusztus 27-én Románia hadat üzen a monarchiának, és a hadosztályt a moldvai frontszakaszra vezényelték, ahol minden emberre szükség volt. Októberben Brunhuber a 3. honvéd huszárezred lövészosztályát irányította itt.[18] Novemberben visszakerült az újjáalakult 9. honvéd huszárezredhez. 1917. augusztusában még mindig Romániában harcol, azúttal századparancsnokként vesz rész a Frumosától keletre fekvő Afinite hegyhát elleni támadásban.[19] Augusztus 6-án vehemens akciójával sikeresen betört az itteni orosz állásokba a 2. század élén. A másnapi hadosztályparancsban Jóny tábornok külön megemlékezett kiemelkedő teljesítményéről.[20] Pár nap múlva azonban gyengélkedése miatt át kellett adnia százada vezetését, és csak a hónap végén veszi vissza azt. 1917. október 29-étől kivonják a frontszolgálatból, a kiképző csoporthoz kerül oktatóként, és január közepén is még ott tartózkodott.[21] Úgy tűnik többet nem került a harcok közelébe, mivel egy másik kimutatás szerint 1918. augusztusában - bár a 9. honvéd huszárezred állományában van - a Honvédelmi Minisztérium titkos telefonkezelőjeként működik.[22] Talán itt érte a birodalom összeomlása is. 

Brunhuber 1916 végére megkapta a 3. osztályú Vaskorona-rend lovagkeresztjét kardokkal, majd 1917 végére a katonai érdemkereszt 3. osztályát hadi díszítménnyel, és a bronz katonai érdemérmet kadokkal, valamint a Károly-csapatkeresztet.[23] A Katonai jubileumi keresztet már 1908-ban megkapta. 

A 2. század állása, a "Sasvár" 1917-ben a román frontszakaszon
(forrás: magyarezredek.hu)

Brunhuber László a Erdély elcsatolását követően is maradt szülőföldjén, ám mivel nem kívánt tartalékos tiszt lenni a román hadseregben, közlegényként besorozták.[24] Ezt követően sem hagyták békén a román hatóságok, 1922 februárjában letartóztatták. Megvádolták ugyanis Románia elleni összesküvéssel.[25]  A vádirat szerint a hét fős társaság izgatást folytatott Székelyföldön Románia területi egysége ellen. A leginkább állítólagos magánbeszélgetéseken és elégedetlenkedő nyilatkozatokon alapuló vád ellenére egyenesen halálbüntetést kértek Brunhuberre... Szerencsére az 1922 áprilisában lezajló perben végül felmentettek mindenkit a bizarr vád alól. Brunhuber maga azzal védekezett a kitárgyalás során, hogy[26]: 

"16 évig voltam csapattiszt. Kérem Önöket, mint katonákat, lássák be, hogy csak nem akarhattam egy jól szervezett hadsereg ellen egy maroknyi fegyvertelen társaságot nekiuszítani."

A felmentést követően földbirtokosként tengette életét, élénken bekapcsolódott a szászrégeni és marosvásárhelyi életbe. Igen tehetős lehetett, több válallkozás is a nevén futott. Családi életéről nem tudtam sok morzsát összegyűjteni, felesége Koszta könyve szerint egy szászrégeni szász lány volt, családnevét tekintve Fritisch. Amikor tehette ratosnyai nyaralójában töltötte az időt feleségével, ahol jelentős erdői voltak, s ahol nagy vadászatok zajlottak le prominens erdélyiek társaságában. 1940-ben - a Második bécsi döntést követően - óriási lelkesedéssel fogadta a bevonuló magyar csapatokat a faluban. Erre korábbi harcostársa, a nyíregyházi 4. huszárezred élén bevonuló Ehrlich Géza ezredes így emlékezett[27]:

"Amikor 1940-ben Észak-Erdély megszállására mentünk ezredemmel, egyik reggelen autón mentem előre az ezred előtt. Már szeptember közepe volt és az autón hűvös volt. Így az egyik község bejáratánál megállítottam az autót, hogy felvegyem a köpenyegemet. Ahogy veszem fel, odajön az autóhoz egy asszony és lelkendezik, hogy már jövünk. És mondja, hogy a község közepén van ám diadalkapu is, ott van a százados úr is. Én inkább csak azért, hogy kérdezzek valamit, kérdem, ki az a százados? Erre azt feleli az asszony: Brunhuber százados úr. Nosza, hamar hajtattam előre a diadalkapuhoz. Tényleg ott állt Brunhuber. Amint megállt az autó, azonnal megismert, rám borult és elkezdett sírni. Aztán hívott, hogy menjünk be hozzájuk, ők ott nyaralnak a villájukban. A hely Ratosnya volt, egy igen szép, erdős nyaralóhely. Mivel bőven volt időnk, míg az ezred lóháton utolér bennünket, bementem Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemmel. Ott megvillásreggeliztünk. Közben azt mondja nekem: „Szeretnék még egyszer látni, élvonalában egy huszárezredet!” Na, ha csak az kell – mondottam én neki –, azt könnyen teljesíthetem. És meghagytam Darnay őrnagy első ezredsegédtisztemnek, hogy a gépkocsival menjen az ezred elé. Az ezred álljon meg a fala előtt. Nyergeljenek át, "puccolják" ki magukat, aztán itt, a villa előtt fogok állni, kardokat rántatva, fővetés és elvonulás előttem. Így is történt. Brunhuber ott állt mellettem, és könnyezve nézte az ezred díszmenetét."

A halál Szászrégenben érte 1944. szeptember 9-én hosszas szenvedés után, a város Magyarországhoz tartozásának utolsó napjaiban. 

Újságcikk Brunhuber haláláról
(Székely Szó, 1944. szeptember 14.)

De térjünk át Brunhuber életétnek bemutatását követően bejegyzésem tárgyára, Brunhuber levelére Dr. Sztanka/Stanca Domokoshoz! Brunhuber írógéppel írta Ratosnyáról 1936. május 27-én. Az apropót Stanca doktor első világháborús memoárja szolgáltatta. A román etnikumú Stanca Hármasok című visszaemlékezése 1936-ban jelent meg előbb folytatásokban az Ellenzék című kolozsvári lapban, majd könyv formátumban júliusban. A doktor a szegedi magyar királyi 3. honvéd huszárezred első világháborús harcainak állított benne emléket, amelyben ugyebár átmenetileg Brunhuber is szolgált annak idején. 

A riportregény voltaképpen Stanca román nyelven megjelent visszaemlékezésének (Între două fronturi. Cluj, 1935) magyar közönség számára átdolgozott változata volt. Dominic Stanca - akit magyarosan Sztanka Domokosnak hívtak -, Petrozsényban született 1892. október 4-én.[28] Orvosi tanulmányait Kolozsváron végezte, majd katonai kiképzést követően a galíciai frontra került. Megfordult bécsi majd budapesti kórházban is, ami után ismét a keleti front következett 1916-ban. Stanca doktor a 3. honvéd huszárezrednél szolgált az oroszokkal vívott harcok során 1916-ban, s szorgalmasan feljegyezte az akkor történteket. Stanca pont a Bruszilov-offenzíva után került a 11. honvéd lovashadosztályhoz, írásában meg is említi egy helyen Brunhubert. Ki kell emelnünk, hogy Stanca megértően viszonyult a magyarok bánatához is Trianont követően, könyvének utolsó sorai ritka nagy tapintattal kezeli a magyarok fájdalmát, minden káröröm nélkül. Stanca érezhetően nem gyűlölte a monarchiát, és büszke volt rá, hogy hadseregében szolgálhatott. Később a kolozsvári kórház igazgatója volt, igen jelentős tudomnyos és ismeretterjesztő munkát végzett Erdélyben. 1979-ben hunyt el Kolozsváron. Brunhuber mint volt bajtársat szólítja meg, akinek ötletet ad - a levél a közlés közben íródott, a könyv formátumban való megjelenés előtt! -, hogy esetlegesen két sztorit fűzzön bele munkájába, igazolva, hogy a magyarok nem gyűlölték a románokat a világháború idején sem. 

A levelet helyesírásában javítva közlöm, az aláhúzott részek az eredetiben is aláhúzva szerepelnek, míg a margóra írt kézírásos megjegyzéseket zárójelben fogom közölni. Utóbbiak nem tudom, kinek a kezétől származnak, de az bizonyos, hogy 1977-nél nem lehetnek korábbiak, mivel a lap alján felsorolt 6 román névnél két helyen is oda van írva ugyanazon tintával, hogy 1977-ben halt meg az illető. 

Sztanka Domokos/Dominic Stanca 
(forrás: cluj24.ro)

"Kedves Domokos Testvér! 

Sok háborús regény és egyéb műfajú leírás olvasásához[sic!] belekezdtem már, de kettőt kivéve mind abbahagytam azokat, mert szürkék, hazugok vagy semmitmondók voltak. A két kivétel: "Im Westen nichts Neues"[29] és a "Hármasok"[30]. Ez utóbbit korántsem azért, mert avval személyes vonatkozásban is vagyok, hanem mert ez is megérdemelné, hogy elterjedjen az egész művelt világon. Páratlan, hogy egy volt kissebbségi, akkor, midőn már a hatalmat kezelők egyik tagja lett, ilyen kristálytiszta lélekkel és éles értelemmel, az igazság és becsület directioját tűzön-vízen át megtartva ilyen ragyogó írói készséggel írja meg a múlt nagy drámájának ezt a részét, melynek közvetlen részese volt. 

Olyanok, kik Téged soha nem is láttak, alig várják a folytatások megjelenését. Falják élvezettel és gyűjtik a kivágott részeket, pedig az "Ellenzék"-et különben meg sem vették volna.[31] 

Kedves Testvér! Kívánom, hogy mindkét részről tanuljanak Tőled azok, akiknek lenne mit tanulni! Kívánom, hogy a jó Isten áldjon meg, mert Neki bizonyára kedves munkát végeztél!

Kapcsolatosan két olyan háborús epizódot írok le, mely különlegesen a Te tolladhoz való. Előrebocsátom, hogy nem hőstettek, vagy pláne nem hőstetteim elmondásáról van szó. Ha alkalmasnak találod és valahova befonod gyönyörű munkádba, nem szükséges megírnod, hogy velem történt, fogd valaki másra! Talán legjobb lesz olyanra, aki már felettünk figyeli, hogy mi lesz még ezen a sárgolyón.

1. Dornavátránál[32] történt, 1-2 nappal azután, hogy a románok megüzenték a háborút. Akkor már megint a 3-asoknál (3. honvéd huszárezred) voltam a 2. század parancsnoka. Jobb szárnyam a Panos-század[33] balszárnyához csatlakozott. Előttem a völgyben Gura Negri[34] (román földön) terült el, melynek átkutatására erős járőrt küldtem, ahonnan nemsokára élénk és makacs tüzelést hallottam, ami meglepett, mivel a két front között terült el és kiürítettnek hittem. Hamarosan egy második járőrnek adtam parancsot, hogy a falu másik oldalán behatolva az előbbieknek segítsen. A tüzelés rövidesen megszűnt, s a járőrök egyesülten bevonultak, fogolyként magukkal hozva 6 román parasztot s a tőlük elvett fegyvereket. A parancsnok jelentette, hogy a házak ablakaiból tüzeltek reájuk, 2 huszár meghalt, 3 megsebesült. A segítségül küldött járőr bekerítette őket, mire megadták magukat. Ismétlem: nem katonák, parasztok voltak. Ilyenkor a szabály, hogy rögtön a helyszínen agyon kell lövetni őket. Ez már a járőrparancsnok kötelessége lett volna. Ez Gherba (Ghilba Florian) szakaszvezető volt, aradi román fiú, kivételesen bátor, megbízható katona, aki harcolni jól tudott, de "kivégezni" nem szeretett. Ezt a kötelességet reám hárította. Előttem reszketett 6 fiatal élet. Tolmács útján értésükre adtam, hogy ha civilt harc közben elfognak, azt agyon kell lőni. Én azonban megkegyelmezek nekik, és hátra küldöm a hadosztály-parancsnoksághoz[35] őket, de hogy a tábornok úr mit fog tenni, azt nem tudom. Pedig tudtam. Ösmertem az öreg Czitó tábornokot kadét korom óta. Tudtam, hogy le fog teremteni, tudtam, hogy hadbírói eljárást helyez kilátásba, és tudtam, hogy a vége az lesz, hogy a 6 román parasztnak a haja szála sem fog meggörbülni. Így is történt szóról szóra. Gura Negri faluban most 6 őszbecsavarodó paraszt bizonyára szeretettel gondol arra az ellenséges kapitányra, akinek a nevét sem tudják. 

2. Ez az eset ugyanott történt. A hadosztálytól vagy 50 pakk gyufa érkezett, avval a paranccsal, hogy mint a legelőreugró frontszakasz parancsnoka esténként a szétszórt zsuptetős parasztházakból egy-kettőt gyújtassak föl, hogy a drótakadályok előtere meg legyn világítva. Napközben nagy fáradsággal fatörmeléket hordattam össze több csomóba, mert a hadosztálynak minden este látnia kellett a pirosodó eget. Látta is, de ezt nem az égő parasztházak csinálták. 

Nincs több. Nem fog ártani, ha ezt a két kis történetet megtudják olyanok is, akik nem hiszik el, hogy a magyarnak is van szíve. 

Rastolita, jud. Mures. 1936. maiu 27.[36]

Ha Kolozsvárra jövök, meglátogatlak. Szeretettel ölel és mindig büszke lesz barátságodra régi bajtársad: 

Brunhuber Laci sz. 

Dr Stanca Domokos igazgató-főorvosnak. Cluj.

A 6 román parasztnak a neve:

1. Rusu Gavril, Gura Negri - Catanesli(?)[37] faluból. Meghalt 1960-ban.

2. Dumitru Filipescu, Gura Negri - Ortoaia[38]: meghalt 1977

3. Lesanu(?) Grigore, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1977

4. Siruioneren(?) Ion, Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955

5. Iacob Rosu, Gura Negri - Rusea(?): meghalt 1955

6. Iftimie Vleju(?), Gura Negri - Ortoaia: meghalt 1955"

Jegyzetek:

[1] Lásd a Hadtörténelmi Levéltár "Tiszti személyügyi anyagok" Fondjegyzékét! Nyilvántartási száma: 6878 és 6847. https://militaria.hu/adatb/leveltariuj/node/276

[2] Solymossy Lajos: A Székelyudvarhelyi Magyar. Kir. Áll. Főreáliskola XXXIII. évi értesítője az 1903-1904. iskolai évről. Székelyudvarhely, 1904. 9.o.

[3] A honvéd huszárokra: Balla Tibor: A ​magyar királyi honvéd lovasság, 1868-1914. Budapest, 2000

[4] Aradi Közlöny, XXVI. évf. (1911). 242. sz. 7.o. és 9.o.

[5] Koszta István: Huszártörténet. Csíkszereda, cop. 2008. 61.o.

[6] Koszta, 364.o. Görgey Viktor egyébként Görgei Artúr bátyjának, Árminnak az unokája volt.

[7] Érdekesség, hogy ő pedig egy másik 48-as tábornoknak - pont Görgei Artúr nagy ellenlábasának - Perczel Mórnak volt az unokája. Perczel Armandra lásd Karika Tímea írását: https://nagyhaboru.blog.hu/2023/03/23/perczel_armand_tortenete

[8] U.o.

[9] Hirek a sebesültekről és betegekről, 22. sz. (1914. október 9.), 4.o.

[10] Erre lásd: Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban. Budapest, 1941. 269-270.o.

[11] Koszta, 97.o.

[12] Koszta, 148-149.o.

[13] Koszta, 180.o.

[14] Dr. Berend Miklós hadi önkénytes honvéd törzsorvos harctéri naplója. Budapest, 1916. 214.o.

[15] Koszta, 218.o. és 448.o.

[16] Koszta, 226-227.o.

[17] Bene János: Nyíregyházi huszárok az I. világháborúban. Állásharcok 1915–1916-ban. In: A nyíregyházi Jós András Múzeum évkönyve, LVII. Nyíregyháza, 2015. 236.o. 

[18] A m. kir. debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869-1918. Budapest, 1939. 146.o.

[19] Koszta, 298.o.

[20] O.No. 2107/7. Közölve: Koszta, 299.o.

[21] Koszta, 451.o.

[22] Koszta, 462.o.

[23] A magyar királyi honvédség és csendőrség névkönyve 1918. évre. Budapest, 1918. 445. ill. 487.o.

[24] Koszta, 364.o.

[25] Gáspár Ármin: "Erdélyért" - Hóhérok és mártírok II. Budapest, [1935]. 152.o. A perről az Ellenzék című lap is beszámolt 1922. április 26-27-i számaiban. 

[26] "Felmentették az összeesküvéssel vádolt marosvásárhelyieket" In: Ellenzék, 43. évf. (1922) 95. sz. 4.o.

[27] Koszta, 364.o.

[28] Dominic Stanca/Stanca Domokos (1892-1976) Petrozsényban született román orvos, nőgyógyász. Az első világháború idején frontorvos. 1918. december 1-én részt vett a gyulafehérvári nemzetgyűlésen, majd később a kolozsvári kórház igazgató főorvosa volt. Tudományos munkássága jelentős a nőgyógyászat terén Erdélyben. Életrajzi adatai innen származnak: https://cluj24.ro/dominic-stanca-medicul-care-si-a-dedicat-toata-viata-pentru-grija-si-fericirea-altora-a-fost-pensionat-fortat-la-62-de-ani-86908.html

[29] Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent kiváló regényéről, a Nyugaton a helyzet változatlan-ról van szó. A levélben "In Westen" áll tévedésből.

[30] Stanca D[omokos].: Hármasok. Cluj, 1936. 

[31] Az első közlés a "Hármasok"-ból 1936. május 1-én jelent meg az Ellenzék című napilapban. Összesen 38 közleményben jelent meg, az utolsó 1936. június 24-én. 

[32] A levélben: Dorna-Vatra. Ma Vatra Dornei Romániában. Német neve Dorna Watra volt.

[33] Panos Aurél százados, a 3. honvéd huszárezred századosa ekkor.

[34] Gura Negri, kis település Dornavátrától délkeletre 3 km-re.

[35] A 11. honvéd lovashadosztály parancsnokságáról van szó. A hadosztály parancsnoka 1916 októberéig Czitó Károly vezérőrnagy volt.

[36] Răstolița a Maros megyei Ratosnya román neve.

[37] Nem tudtam azonosítani a falut, de valahol Dornavátra környékén lehet.

[38] Orotaia, település Dornavátrától 6 km-re keletre. 

Könyvajánló - Egy sima, egy fordított, két Hajja könyv

könyvajánló(k):

Egy sima, egy fordított, 

két Hajja-könyv

Thomas Anderson: Panzer V Panther

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024 

Eredeti megjelenés: Panzer V Panther (2017)

Fordította: Halmai Péter

191 oldal

Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt. 

Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.

A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan. 

Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.

6/10 pont

Lindsay Powell: Germanicus

Debrecen: Hajja és Fiai, 2024

Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013

Fordította: Moczok Péter

A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.

A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat.  A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen a Germanicus a jobb tartalmilag.

A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!

A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve. 

8/10 pont

Kedvenc szakirodalmi köteteim 2023-ból

Kedvenc szakirodalmi köteteim 

2023-ból: 

Noha eredetileg a szépirodalomhoz hasonlóan öt kötetet kívántam kiválasztani a tavalyi évből, mint kedvencet, végül tízre emeltem a létszámot, nehogy töritúltengés legyen a listán. Tehát most öt vegyes tartalmú és öt történelemmel kapcsolatos könyv következik, mindenféle rangsorolás nélkül (de pontozva azért). Kicsit csaltam, hogy ne legyen túl egysíkú a válogatás, és igyekeztem olyanokat összeszedni, amelyek tartalmilag vegyesek.

Andrew Cohen - Brian Cox: A bolygók élete 

Budapest: Akkord, 2023

286 o.

Mint a csillagászat nagy rajongója, mindig igyekeztem figyelemmel kísérni az űrkutatás fejleményeit, és persze a megjelenő könyveket is. 2023-ban egy új, a modern kutatások eredményeit 2019-ig már tartalmazó kötetet kaphattak kézbe a magyar olvasók, amely a Naprendszer bolygóit és holdjaikat mutatja be érdekfeszítő módon. A kötet voltaképpen a BBC csatorna The Planets című televíziós sorozatának könyves kiadása. Ennek megfelelően közérthető a stílusa és elsősorban a kutatástörténetre, az érdekességekre és a felfedezést végző űrszondákra fókuszál, bolygónként 40-60 oldalban. Számomra a Jupiter és a Szaturnusz volt talán a két legjobban sikerült fejezet, ami persze annak is köszönhető, hogy e két gázóriás az, amire az utóbbi évtizedekben fókuszáltak a kutatók, ráadásul holdrendszereik azt a reményt keltik, hogy valamiféle élet lehet valamelyiken. Biran Cox kötete szépen bemutatja, hogy a Naprendszer egy komplex rendszer, amelynek bármely tagjának kiesése hatással van a többire, s mondjuk a Jupiter léte nélkül a földi élet is egészen másként alakult volna. Természetesen szó esik a Mars esetleges benépesítéséről, a Vénusz poklának kialakulásáról, és a rendszerint népszerű témákról. A kötetben található egy 35-40 fotóból álló képmelléklet, amely az internet korában talán nem túl nagy jelentőségű, de mégis hozzáad a tartalomhoz. 

8/10 pont

Johannes Krause-Thomas Trappe: Az emberi gén útja

Budapest: Park, 2023

320 oldal

Az emberiség kialakulása az egyik legérdekfeszítőbb téma, hiszen szinte minedegyikünk tudni szeretné, honnan is érkezett, hol, s miként éltek ősei. A genetikai kutatások mára jelentősen kiszélesítették tudásunkat az emberi faj(ok) múltjáról, s e kötet ebben szolgál számunkra kalauz gyanánt. A szerzőpáros mesél nekünk a különféle emberi fajokról, kapcsolataikról, vagy a kutatások számára olyan fontos lelőhelyekről, mint mondjuk a Gyenyiszova-barlang, amely nagyban átírta a Homo Sapiens történetét is. A mű arra a korszakra fókuszál, ahol még nincsenek írott forrásaink az eseményekről, így a genetikai változások nagyban hozzá tudnak járulni az ismereteinkhez. Külön pozitívum volt, hogy a kissé célzatos alcím - "Hogyan tett minket a migráció azzá, akik vagyunk" - ellenére a német szerzők viszonylag korrektül bemutatták, hogy a népességcserék bizony nem feltétlenül pozitív események. Több esetben a migráció inváziót jelentett, és a helyi népesség kiírtásához és az adott kultúra eltűnéséhez vezettek. Azért persze nem maradunk mentesek az aktualitásoktól, még Obamát is sikerült valahogy beleszuszakolni a kötetbe... Az emberi vándorlások kulturális hatásai a történelemben egészen nyilvánvalóak, és sok szempontból hasznosak. Az írók nagy szakmai óvatossággal beszélnek, ugyanakkor véleményüket is hozzáteszik időnként. Sok esetben ma is elképzelések vitatkoznak, hiszen több megoldása is lehet egy kérdésnek. Esik szó itt a nyelvek és genetika kapcsolatáról, világjárványokról, a mezőgazdaság elterjedéséről, és rengeteg egyéb felvetődő kérdésről. A kötet első kétharmada lényegesen jobban sikerült szerintem, mint az utolsó fejezetek, de így is kiváló kötet, amelyet mindenki nagy haszonnal forgathat, aki képet szeretne kapni az archeogenetika tudományának jelenlegi állásáról. 

8/10 pont

John J. Mearsheimer: A nagy téveszme

Budapest: Századvég, 2022

412 oldal

John  J. Mearsheimer azon kevés mai politikai gondolkodó egyike, aki nem vágyálmaiból, ideákból hanem a történelmi tapasztalatból épít világképet és koherens világnézetet, s ráadásul gondolatait a legkevésbé sem kívánja megfeleltetni politikai divathullámoknak vagy ideológiáknak. Ebből adódóan megosztó személyiség, aki könyvében durván lerántja a leplet az Egyesült Államok utóbbi évtizedekben tapasztalható külpolitikájáról, amely a idealisztikusan közelít meg egy olyan kérdést, amely realizmust és gyakorlatiasságot kellene hogy kövessen. A szerző kemény kézzel bánik Francis Fukuyama nyilvánvalóan megbukott tézisével, mely szerint a világ óhatatlanul a liberalizmus globális győzelme felé halad, s az emberiség egy boldog demokratikus paradicsomban oldódik fel hamarosan. Mearsheimer szerint Fukuyama végzetesen alábecsülte a nemzetállamok összetartó erejét és a nagy birodalmakat mindig széttépő szeparatista helyi erőket. A liberális ideológia ugyanis semmit sem kínál az esetleges egyéni jóléten felül, ez pedig édeskevés a hagyományokban, életmódokban, nyelvekben megmutatkozó különbségekkel szemben. Már csak azért is így van, mivel a "jólét" és a "boldog élet" fogalma mindenkinek mást jelentenek, erősen kultúrától függően. A szerző kiemeli, hogy az USA hangoztatott elvei ellenére előszeretettel dönt meg demokratikusan megválasztott kormányokat, amennyiben érdeke megkívánja, és a demokráciák állítólagos erényesebb politikájának és hadviselésének a száraz statisztikák alapján semmiféle bizonyítéka nincsen. Ideológiai alapon politizálni rendszerint fanatizmushoz és kompromisszumképtelenséghez vezet, hiszen aki nem "demokrata" az maga a gonosz, tehát megsemmisítendő. Elvégre az igaz és demokrata ember ugyebár nem egyezhet ki a gonosszal. Mearsheimer könyve azon kötetek egyike, amelyet minden diplomához kötelezővé tennék, mert nagyon tanulságos olvasmány... 

9/10 pont

Paul Stanley: Tükörkép reflektorfénybe zárva

Budapest: Cser, 2022

400 oldal

Kicsit hezitáltam, hogy ide Debbie Harry kötetét, vagy a Kiss frontemberének, Paul Stanley-nek memoárját biggyesszem-e be, de végül utóbbi mellett döntöttem, mivel az Ez van-ról már írtam. Kissé igazságtalan döntés volt ez, mivel a Blondie szöszijének önéletrajza kiadására nézve egyértelműen szebb, tartalmára nézve pedig kétségtelenül izgalmasabb, egyedibb és vagányabb. Míg a Blondie maga volt a punk, a Kiss egy "megcsinált" zenekar volt, amelyet elsősorban a fennmaradás motivált Stanley és Gene Simmons részéről. Ez utóbbi erősen megmutatkozott helyenként nem túl tisztességes káderpolitikájukban vagy divathullámot meglovagolni kívánó megjelenésükben egyaránt. Stanley emlékirata mégis tanulságos olvasmány, mert a zenekar működését sokkal jobban bemutatja, mint Debbie Harry memoárja tette, és ebben inkább belátunk a kulisszák mögé. A Kiss erős embere rendkívül céltudatos zenész volt, aki már korán feltett mindent a rocksztárság elérése érdekében. Nem volt rest maszkírozni magát, kitalált karaktert alakítani, majd lemosni a festéket, mikor már az károsnak/kínosnak tűnt. Ugyanakkor a könyvben találkozhatunk a hírnév mögött rejtőző esendő emberrel is, akit zavar, hogy rendellenességgel született (hiányzó jobb füle). Stanley önéletírása egyben terápia is, amelyben kibeszéli azokat a problémákat, amelyekkel megküzdött: magány, önbizalom nélküliség a szinpadon kívül, a társas kapcsolatok hiánya. Neki sosem a drog, vagy az ital volt a problémája, mint a legtöbb befutott zenésznek, hanem ezek a saját magából táplálkozó démonok. Egy igencsak őszinte - bár nyilván saját szerepét kissé kiemelő - emlékezést olvashatunk amely elröpít minket a 70-es évek végén csúcsra jutó ikonikus rockegyüttes mindennapi konfliktusaiba, sikereibe és kudarcaiba. Mondjuk azon nem változtatott, hogy még mindig a Blondie-t tartom jobb együttesnek...

8/10 pont 

Edward White: Alfred Hitchcock tizenkét élete

Budapest: Kossuth, 2021

400 oldal

Sokáig kifejezetten gyenge táérsalkodó voltam régi filmek kapcsán, amire aztán annak idején Vágó Istvánnál a Legyen Ön is milliomosban rá is fizettem. Nem emiatt, de később elkezdtem érdeklődni a klasszikusok iránt, bár még mindig messze vagyok attól, amit szeretnék. Viszont Hitchcock életművének fő filmeit már láttam, és a Hátsó ablak, valamint a Gyilkosság telefonhívásra nagy kedvencem (utóbbi az elsőszámú), már csak a gyönyörű Grace Kelly miatt is. Szerepét a filmtörténetben valószínűleg kissé túlértékelik, de nehéz beszélni a filmművészetről nevének megemlítése nélkül. Edward White könyvében e zseni életét mutatja be 12 aspektusból rengeteg interjú és visszaemlékezés alapján. A rendezőfejedelem igencsak megosztó volt a maga korában. Egyszerre volt elegáns öregúr és igencsak bizar humorral megáldott különc, aki nem tűrt meg maga körül olyan csillagokat, akik akár csak picit is elhomályosították a tündöklését. A legismertebb színészekkel, színésznőkkel dolgozott, de minden film az ő filmje volt, az ő géniuszát kellett, hogy hirdesse a produktum. A marketing terén is kiemelkedőt alkotott, márkát csinált saját magából. A kötetből tucatnyi (bár inkább csak 9-10, mert vannak egymást átfedő fejezetek) arckép rajzolódik ki a nőkön sokszor zsarnokoskodó kis diktátor képétől egészen a mindenből a legjobbat értékelő piperkőc brit dandyig és példás férjig. Érdekes kötet volt, amelyet sok idézet, valamint egészen remek fényképek színesítettek.

8/10 pont

Tomasso Di Carpegna Falconieri: A férfi, aki Franciaország királyának hitte magát

Budapest: MTA BTK, 2022

212 oldal

Az év egyik meglepetése volt ez a kötet, amit pedig majdnem visszaraktam a szombathelyi Berzsenyi könyvtár polcára először... Pedig a szori nem csupán igaz, de egészen zseniális és filmre kívánkozó! Adva van egy XIV. századi tehetős sienai kereskedő, Giannino di Guccio, akivel egyszer csak közlik élete delén, hogy ő bizony Franciaország királyának fia, akit csecsemőkorában el kellett rejteni ellenségei elől, és kicserélték egy másik újszülöttel biztonsága érdekében. Giannino-t ekkor Sienába menekítették és elhelyeztek egy kereskedőcsaládnál, szülei valójában nem a valódi szülei, hiszen ő I. János a vér jogán, frankhon királya. Bár ezt senki nem tudta kellően igazolni - patrónusát, aki segítséget és bizonyítékot ígért neki, megölték hamarosan -, Giannino elhitte a történetet, és ettől kezdve egész életét arra tette fel, hogy megszerezze a francia trónt. Giannino koronát, páncélt készítettett magának nagy vagyonát és családját feláldozva, sőt végül még zsoldossereget is toborzott célja érdekében. Mindeközben felhasználták hiszékenységét a politikai játszmák során, más szélhámosok meg kiforgatták vagyonából. Giannino eljutott Magyarországra is, ahol szintén átverték, s bár nagyon reménykedett I. (Nagy) Lajos királyunk támogatásában, sosem került szín elé. Hiába, Lajos bölcs ember volt... Az ember miközben a könyvet olvassa, nem tudja, hogy ámuljon ekkora naivitás miatt, vagy csodálja a kötet hősét, aki bármit feláldozott vélelmezett igazáért. Egy biztos, aki elolvassa Tomasso Di Carpegna Falconieri kötetét még szerelmesebb lesz a középkorba, egy olyan korba, amikor még tényleg bármi megtörténhetett az emberrel, akár a mesékben. Happy end persze nem volt. Giannino végül nápolyi börtönben halt meg, ahol azonban még megírta történetét, így ez a csodálatra méltó futóbolond trónkövetelő elmesélhette történetét az utókornak. 

8/10 pont

Douglas E. Nash: A lemenő nap utolsó sugarai 1.

Debrecen: Hajja, 2023

639 oldal

Nash könyvéről már írtam júniusban, így nem szaporítom nagyon a szavakat. Egy egészen kiváló kvázi "alakulattörténetről" van szó, amely a IV. SS-páncéloshadtest történetének első hónapjait mutatja be német levéltári anyagok alapján. A seregtest 1944 nyarán-őszén heves harcokat vívott Varsótól keletre, melynek során magyar hadosztályt is alárendeltek, így kiemelten fontos számunkra a működése. Folytatás sajnos még nincs magyarul, a kiadó a populárisabb, de felszínesebb köteteket (= nagy, illusztrált, Tigrises-Párducos) részesítette eddig előnyben...  Elvileg idén megérkezik. Várom.

8/10 pont

Stephen W. Sears: Gettysburg

Budapest: Peko, 2023

624 oldal

A 2023-as év legjobb hadtörténelemmel kapcsolatos könyve nálam Stephen W. Sears Gettysburg-je. Az amerikai szerzőnek már a félszigeti hadjáratról írt munkája (Richmond kapujáig. Budapest: Peko, 2022) is egészen kiváló volt, de még ahhoz képest is szintet sikerült lépni. Végre van egy jó könyvünk magyarul az amerikai polgárháború legvéresebb és legdöntőbb csatájáról! Sokszor esünk abba a hibába, mi,  történelemmel foglalkozók, hogy ezt vagy azt a személyt idealizálva kezeljük, hibátlan héroszként. Sears kötetének egyik nagy tanulsága számomra, hogy ugyanaz az ember mennyire lehet előrelátó és bölcs egyik pillanatban, majd mennyire "benézhet" dolgokat a másikban. Robert E. Lee egészen kiváló elme volt, aki zseniálisan látta át a konföderáció romló helyzetét 1863 nyarán, s ezért egy logikusan végiggondolt, óvatos, ám a kezdeményezést magához ragadó támadást indított Pennsylvania ellen. A hadjárat jól volt megszervezve, sokáig ügyesen, rejtve mozogtak csapatai, majd Lee a csatát követő visszavonulás során is brillírozott. Csak éppen a csata során nem... Valahogy a három nap során a kiváló taktikus és stratéga egyszerűen csődöt mondott, mint hadvezér. A túlzott magabiztosság, az ellenfél lenézése és a gőg okozta ezt, illetve alvezéreivel való nem éppen tökéletesen működő kapcsolata. Sears Lee-hez hasonlóan árnyaltan tudja kezelni Joe Hookert, és az általa érezhetően igen nagyra tartott George Gordon Meade-et is. A kötet idézetekkel, térképekkel, fényképekkel gazdagon taglalt, jól felépített, mégis még emészthető töménységű írás, amely odadob minket a véres csatatérre. Ha kezünket-lábunkat nem is, de fél szívünket ott fogjuk hagyni, mire végzünk. Köszönet ezért a kiadónak, még sok ilyet!

9/10 pont

Reynald Secher: A vendée-i mészárlás

Budapest: Századvég. 2023

400 oldal

Egy másik kis kegyetlen csoda Secher írása, amelyről írtam már korábban. A mű egy mítoszirtás, amely a francia forradalomról rántotta le annak idején a szépen hímzett, tetszetős leplet, hogy alóla ránk vicsorítson maga a kegyetlen terror, a modern diktatúrák könyörtelen francia előképe. Tipikus esete annak, mikor az igazi hősök olyanok, akikről szinte senki nem hallott. 

9/10 pont

Skorka Renáta - Weisz Boglárka: Pillanatképek a magyar középkorból 

Budapest: MTA BTK-Martin Opitz, 2022

254 oldal

Szintén már esett szó a következő könyvről, amely egy gyönyörűen illusztrált bevezetés a magyar középkorba. A kötet az egykori hétköznapi életet vetíti szemünk elé, apró kis történeteken, megmosolyogtató eseteken, vagy tragédiákon keresztül, míg végül egyre jobban megszeretjük azt a csodás kort, amely Európa számára lehetővé tette, hogy valami olyat tegyen le a világtörténelem asztalára, amire igazán büszkék lehetünk. Mert bizony Európa felvirágzása nem a reneszánsszal, a kapitalizmussal vagy a felvilágosodással kezdődött, hanem az annyit pocskondiázott középkorral, amely lefektette az előző három alapjait. 

9/10 pont