Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

forrásközlés: 

Két levél Csingtaó ostromáról, 1915

Az SMS Luchs (azaz: "Hiúz") ágyúnaszád 
(forrás: innen)

Véletlenül találtam a ma lentebb közölt forrásokra, mikor böngészgettem az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárának digitalizált anyagai között. Johann (alias: Jan) Raschke két levele található meg ugyanis egyik első világháborús aktában, melyek Csingtaó ostromával, illetve a Távol-Keleten rekedt német kolónia problémáival foglalkoznak 1915-ből. Raschkéról nem tudtam semmi érdemlegeset megállapítani azon túl, ami a levelekből kivehető. Levélírónk a csingtaoi német hajógyár munkatársa volt, s így civilként vett részt a város 1914 őszi ostromában, ahol ennek során a kikötőben rekedt német hajók megsemmisítésével bízták meg. Több német ágyúnaszád elsüllyesztésénél volt jelen, így ezen sorai elsődleges forrának számítanak. Sajnos az osztrák-magyar SMS Kaiserin Elisabeth cirkálóról nem esik szó egyik levélben sem. 

Csingtaó ostroma régi kedvenc témám, mert elképesztőnek találom azt a hősiességet, amellyel az ott élő németek és osztrák-magyar tengerészek vállalták egy nyilvánvalóan reménytelen helyzetbe került város védelmét. Korábban egyébként volt már egy forrásközlésem is erről. A védők elszántságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a legközelebbi szövetséges haderő potom 6500 km-re volt a Kaukázusnál... Csingtaó (Quingdao) ma Kína egyik properáló városa a Sárga-tenger partján - lakossága nagyjából akkora, mint egész Magyarországé! -, de már 1914-ben is jelentős kereskedelmi központnak számított. Az első levél 1915. február 14-én kelt, már Tiencsinben, amely a korabeli Kína diplomáciai központjának számított, s mint ilyen, ekkor semleges terület volt (Kína csak 1917-ben üzent hadat a Központi hatalmaknak). Csingtaó eleste után - ahogy a levélben is áll - a német civilek zömét a japánok szabadon engedték, csak a kereskedők egy részét tartották maguknál hadifogolyként. Raschke így távozhatott a japán kézre került német gyarmatról, és családjához ment Tiencsinbe, akiket még az ostrom előtt odaküldött. Innen írt Adolf nevű ismerősének. A levél az oroszok által zsákmányolt német iratok között maradt fenn az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Levéltárában (CAMO). Levéltári száma: CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317, li. 221-226. Az aktában egyébként vegyes német tengerészeti anyagok találhatóak. 

A február 14-i levél első oldal
(forrás: CAMO)

"Tiencsin, [19]15.02.14.

Kedves Adolfom!

Ez a háború sok bombát és gránátot jelentett Csintaó számára. Még mindig égnek áll a hajam, mikor az utolsó napok bombázásaira gondolok. November 7-én reggel fél 7-kor lett felvonva a fehér zászló, és utána még 10 percig hallottuk a géppuskák és revolverágyúk dörgését, lövegeink gránátjainak tompa robbanását, majd halotti csend következett. A civileket később szabadon engedték. 

Az utolsó 8 nap szörnyű volt. A japánok 200 löveggel nyolc napon keresztül szinte szünet nélkül ágyúzták erődítményeinket és a várost, 100000 lövedékkel. Ágyúink lőszerkészlete kimerült, így az utolsó napokban némák voltak. 

Gyalogsági erődítményeink csak kis akadályt jelentettek, és [ott elhelyezett ágyúink] nem lőtek távolra, így nem volt többé megállás. A japánok végső támadását talán még vissza lehetett volna verni, de a következő rohamnál a védőrségünk mindenképpen vereséget szenvedett volna, mert a tüzérségünknek már nem volt lőszere. Csodálatosan alacsonyak a veszteségeink; az őrangyal folyamatosan őrködött Csingtaó felett. Nincs 200 halottunk és körülbelül 500 a sebesültünk. Sajnos kollégánk Schneider (korábbi jelölt Wilhelmshavenben) elesett. Tartalékos altiszt volt a IV-es számú gyalogsági védműben[1], és itt sebesült meg súlyosan egy repeszdarabtól, majd kórházba szállítás után meghalt. Schneider bátor katona volt, aki mindig önként jelentkezett a legveszélyesebb járőrszolgálatokra. 

A harcok alatt a hajógyárban dolgoztam és a robbantási bizottsághoz tartoztam. A robbantási bizottság feladata az volt, hogy minden hajót és a hajógyár nagyobbik részét megsemmisítse. Felrobbantottuk és elsüllyesztettük a Cormoran[2], Iltis, Tiger, Luchs, Jaguar[3], Taku, Lauting [nevű hajókat], több kisebb járművet és a 16000 tonnás úszódokkot. Szintén fel lett robbantva a hajógyárban lévő 150 tonnás daru, a gépészeti műhely, az erőmű, az öntödei kohók, stb. Az erről készült fényképeket ma küldtem át az RMA-nak[4] áttekintésre. Küldetésem szomorú volt. Mindezen milliós [értékeket] meg kellett semmisíteni, hogy legalább ne épségben kerüljön az ellenség kezére. A Luchs megsemmisítése különösen tragikus volt, és ezért szeretném egy kicsit ecsetelni. Szeptember 28-án este 8 órakor kaptuk a váratlan parancsnot a Cormoran, az Iltis és a Luchts elsüllyesztésére. Minden hajó géptermének a fenekére egy 35 cm-es torpedófejet erősítettünk, majd a hajókat kivittük a mély vizekre és lehorgonyoztuk őket. Elsőként a Cormoránra került sor. A gyújtókábel csatlakoztatását követően vontatóhajónkkal nagyjából 400 méterre távolodtunk el, majd elektromos úton felrobbantottuk a torpedófejet. A tat megsüllyedt, a hajóorr kb. 20 méterre kiemelkedett a vízből, és fokozatosan a fenékre süllyedt. Most az Iltis és a Luchs következett.  A két hajó egymás mellett úszott, és acélkábelekkel egymáshoz volt kötve. Az Iltis felső fedélzete még mindig nyitott volt, mivel csak kevéssel a háború kitörése előtt szerelték fel új kazánokkal. Mindkét hajó fedélzetén egy-egy akna (torpedófej) volt. A gyújtókábeleket csatlakoztatták, azután a vontatóhajóval körülbelül 300 méterre húzódtunk. Mindkét akna egy időben robbant. Az Iltis mennydörgéssel és recsegéssel ment a mélybe, az acélkábelek cérnaként szakadtak szét, szikrák röpködtek, és az Iltis egy percen belül eltűnt. A mi kedves Luchs-unk nyugodtan lebegett és egészen lassan süllyedt el. A robbanás következtében a gépterem lejáratánál tűz ütött ki. Ekkorra már kissé besötétedett. A hajó egészen lassan és egyenletesen süllyedt, a tűz csak kissé terjedt tovább. Ez a látvány mindannyiunkat elnémított és bánatossá tett. Egy negyedóra múlva a hajóorr jobb felé meghajlott és ekkor megszólalt a hajóharang, akár egy halálharang. Ezek a pillanatok olyan szomorúak voltak, hogy eleredtek a könnyeink. A jelenlevők mindegyike annyira lehangolt volt, hogy egész úton vissza a hajógyárba senki sem szólt egy szót sem. A kikötő bejáratánál még három gőzös és 2 kotróhajó van elsüllyesztve. A japcsik most elfoglaltak a kikötőben.[5] Egy gőzöst már kiemeltek. Szívesen maradtam volna még Csingtaóban, de nagyon kényelmetlenné vált. Ezért január 22-én elutaztam Csingtaóból és 25-én megérkeztem ide a családomhoz[6]. Családom még augusztus 21-én a híres Packlat-fuvarral érkezett ide. További döntésig itt maradunk, egy európai utazás most az angol hadifogság miatt nagyon veszélyes lenne. A helyzet itt is nagyon lobbanékony, mivel a japánok felháborító követeléseket támasztanak Kínával szemben. A pekingi nagykövetség már háborúra fegyverkezik és felkészül minden eshetőségre. Japán most kihasználja a lehetőséget. Az európai hatalmak mind érintettek a háborúban, és Amerika csak egy Háry János[7] katonai erő nélkül. Ezért aztán a japánoknak nincs kitől félniük. Szegény Kína sajnos tehetetlen, és minden el kell tűrnie Japántól. 

Az a Csingtaó, amelyet ismertünk, elveszett számunkra. A szépség paradicsoma volt és a legjobb úton haladtunk affelé, hogy Kelet-Ázsia legfontosabb kereskedelmi központja legyen. A békekötésnél visszakaphatjuk Csingtaót, de sok évnek kell eltelnie, mire olyan lesz, mint egykor volt. Hadifoglyainkkal Japánban jól bánnak. Sajnos a japánok egy tisztet és 74 katonát átadtak az angoloknak, hogy az angolok Hongkongban német katonákat is tudjanak hadifogolyként mutogatni. Az angolok szerepe Csingtaó meghódításában nagyon csekély volt. Állandóan messze a lőtávolságon kívül maradtak, és minden munkát egyedül a japánokra hagytak. Katonáink a város bevétele előtt nem is láttak angol katonákat. Csak három nappal a bevétel után, a győztes katonák csingtaói ünnepi bevonulásán láttunk először angolokat és indiaiakat. Szintén a bevonulásról: november 10-én tartotta Kamio tábornok[8] az ünnepi bevonulást kb. 15000 japánnal, 400 angollal és 400 indiaival. A levegőben három duplafedeles és egy egyfedeles[9] lebegett és megkerülte a várost. A látvány nagyon impozáns volt és majdnem 3 órán át tartott. Én nagyjából 50 némettel a matrózháznál álltam. Elsőként kb. 10000 gyalogos, utász, tüzér, tábori tüzér és lovas érkezett, utána következtek az angolok. Amikor az angolok közeledtek, mind elfordultunk, fütyülve és fujjolva. Én sem tudtam megállni és hangosan fütyültem az ujjaimmal. Ha az angolok kiléphettek volna a díszmenetből, mindannyiunkkal végeztek volna. Ám az angolok mögött menetelt ismét cirka 5000 japán katona, úgyhogy hátulról zárolva voltak. Kissé veszélyes volt hangot adnunk megvetésünknek, de itt nagy a harag minden angol ellen , ha nem is az egyének felé, de úgy általában. Az angolok a háborút egy gazdasági megsemmisítő háborúként vívják minden német ellen. Itt különösen felfigyeltünk erre. Nincs angol kerekedő és bank, aki többé német kerekedőkkel üzletelne. Ennek a háborúnak is meglesz a maga haszna, közelebb hozza egymáshoz a németeket, és már tisztában vannak vele, hogy ez a létükről és egzisztenciájukról szól. Az osztálygyűlölet mostanra eltűnt a németekben. Mindenki törekszik arra, hogy honfitársai segítségére legyen. Remélhetőleg mi németek, ezentúl öntudatosabbak leszünk és nem futunk többé külföldiek után. Ez Csingtaóban is szomorúan megmutatkozott. Eckford angol konzul a háború során és az elfoglalást követően mérhetetlenül sok kárt okozott nekünk. Ez az embert mindent elárult, és a német kereskedők többsége az ő javaslata révén került japán fogságba. Csingtaóban a német kereskedők tönkremennek. Sokat tudnék még írni a külföldiek gonoszkodásairól, de inkább hallgatni akarok. Azt kell mondjam, itt az ideje, hogy minden német öntudatosabb legyen. Egyetlen feljebbvalónak sincs joga lekezelően bánnia beosztottjaival, amíg utóbbi tiszteletre méltó módon viselkedik és teljesíti kötelességét. Most a háborúban megmutatkozott, hogy mindenki csak egy senki, ha az embertársai nem segítik.

Kedves Adolf! Most elég a háborúból! Még jó, hogy ép bőrrel jöttem ki belőle. Mind azt kívánjuk, hogy a mi szeretett német szülőhazánk Angliát térdre kényszerítse és azzal végre béke legyen a világban. Egyelőre itt maradok, amíg nem döntünk másként. Talán a békekötés után Hongkongban vagy Belgiumban nyitunk egy hadihajógyárat, ahova elmehetek [dolgozni]. 

Egyszer te is írd meg, mi a helyzet nálatok! A kollégáim mind Berlinben maradtak. Négy testvérem van a csatatéren. Az ember sok ismerősét soha többé nem fogja viszontlátni. Csingtaóból csak a kézipoggyászt tudtuk magunkkal hozni. A japánok az angol példához hasonlóan elkobozzák egyéb dolgainkat és bútorainkat. Csingtaóból a német áruk exportját megtiltják a japánok. 

Baráti üdvözlettel neked és az ismerős kollégáknak:

Jan Raschke"

Az égő csingtaói német hajógyár az ostrom során
(forrás: innen)

Egy németek által elsüllyesztett gőzös a csingtaói kikötő bejáratánál
(forrás: innen)

Johann Raschke második levele fél évvel későbbről datálódik, és kivonatolva maradt ránk (CAMO f. 500, op. 12519, gy. 317 (1), li. 227-228.), pontosabban egyes részeket - amelyek katonailag nem voltak jelentősek - elhagytak belőle. Ebben elsősorban a Lusiantia elsüllyesztését követő tiencsini helyzetről tájékozódhatunk. A levél 1915. augusztus 4 és 10 között íródott több etapban. 

"Tiencsin, 1915. augusztus 4.

[...] 

Egészség szempontjából nálunk minden jól megy. Semmiben sem szenvedünk hiányt. [...]

Ódákat zenghetünk az angolok gyalázatosságáról és aljasságáról. A német kereskedőket üzleteikkel együtt itt kivétel nélkül meg kell semmisíteni. A fiúk [=an angolok] semmiféle aljasságtól nem riadnak vissza. Július 26-án lépett jogerőre a "Kereskedelem az ellenséggel" című angol törvény. Ennek értelmében a cégeknél dolgozó németeket - azokat is, akik 10-15 éve az üzletekben dolgoztak -, rövid úton elbocsátották. Azokból a nemzetközi egyesületekből, klubokból és üzletekből, ahol az angoloknak többségük van, kidobják a németeket. [...]

A vizipatkányaink munkája sok örömet okoz.[10] Csak így tovább, ne legyünk tekintettel az Egyesült Államok kormányára! Ez a papucskormány egyszer sem volt képes egy erőteljes szót mondani Japánnak a japán-kínai konfliktusban, ahol több milliárdos amerikai érdekek forognak kockán. És most ez a kormány Németországot akarja megfélemlíteni.[11] Az összes kelet-ázsiai német újság arra hív fel, hogy "Csak semmi tekintettel Wilsonra". Itt Tiencsinben mintegy 2000 amerikai katona állomásozik. A tisztek szinte csak angol klubokban keringenek. A német klubokban csak ritkán látni egy-egy amerikai tisztet. A közkatonák (akik közül sokan németek) inkább németpártiak. Az Egyesült Államok konzulja itt jó, mindannyiunkért megtesz mindent, amit lehet. 

Amikor május 8-án estefelé a Reuterstől[12] megérkezett a hír a Lusitania elpusztításáról[13], azt hihetted, hogy 100 bomba robbanását hallottad. Az angolok vérbosszút kiáltottak, az angol újságok őrülten szitkozódtak, és felszólították minden ellenségünket, hogy minket németeket szőröstül-bőröstül meg kell semmisíteni. A német konzulátust, a Lagert, fel kell gyújtani, a Roland-emlékművet le kell rombolni, stb. Tisztában voltunk a kritikus helyzettel, és több napon át harcra készen álltunk a csőcselék fogadására. Mint később megtudtuk, a franciák, oroszok és japánok udvariasan elutasították az együttműködést. Csak a franciák rendelkeztek elérhető gyújtórakétákkal. Ekkor az angolok letettek a terveikről, mert túl gyávák voltak ahhoz, hogy egyedül támadjanak meg minket. 

Németországból folyamatosan kaptunk F.T. táviratokat Amerikán keresztül. Így szinte mindig 2 napos késéssel értesültünk a történésekről és így tudjuk helyesbíteni a Reuters telegramjait. Az F.T. kapcsolat nélkül Amerika és Németország között itt rosszul mennének a dolgok. A Reuters egész Kínát megfertőzné a hazugságaival. Most már óvatosnak kell lenniük, mivel a követségünk jelen van a kelet-ázsiai német újságokon keresztül, és minden Reuters hazugságot helyesbít Pekingben. A Reuters alapján Németországban hónapok óta éheznek, nagy forradalom és sztrájk van. Mi most Varsó bukását várjuk, remélhetőleg nem szökik meg onnan az orosz. 

[...]

Mivel ide ma, augusztus 7-én reggel 8 órakor érkezett meg a Reuters táviratán keresztül Varsó elestének[14] híre, még szeretnék írni néhány sort. Az angol lapok szerkesztőségeik elé 8 óra körül ragasztották ki nagy plakátjaikat a következő felirattal: "Varsó bukása". Minden járókelő (angol, francia, japán, olasz, orosz, belga és német) megáll alattuk és elmondja a véleményét. Nagyon érdekes megszemlélni a hír hatását az egyes nemzetekre. Az angolok nagyon dühösek és gyalázkodnak, hogy "Ezek a hunok[15]"! Az oroszok közömbösek, izgatottság jelei nélkül olvassák a híreket. A japán úr vigyorral az arcán járkál, örül szövetségesei vereségének. A francia és olasz urak megállnak és hevesen gesztikulálva beszélgetnek. Valószínűleg azt gondolják: "Nyakunkon a baj". Mi németek és osztrákok továbbmegyünk, de boldog tekintettel és a kívánsággal, hogy "Több ilyet"! Német távirat még nem érkezett Varsó elestéről.  Néhány napja a kábel Amerika felé megszakadt. De reméljük, hogy holnap reggel megkapjuk más hírekkel együtt.

Augusztus 10. Nem kaptunk újabb híereket Varsó elestéről. Az amerikaiak 170000 hadifogolyról mesélnek. Remélhetőleg az oroszoknak most már elege van.

Ha nem kapjuk vissza Csingtaót és ezért valahol egy másik hajógyárat kell külföldön nyitni, kérlek ügyelj arra, hogy azonnal oda legyek irányítva.  

Szeptember 1-én Sanghajba megyünk, hogy ott a főkonzulátus Kiaocsou-osztályán szolgáljunk.

Johann Raschke"

Raschke második levelének első oldal

(forrás: CAMO)

Jegyzetek:

[1] A IV-es számű gyalogsági védmű a várostól keletre húzódó védelmi vonal középső részétől északra állt. Neve másként Taj-tung-csen keleti erőd volt.

[2] Az SMS Cormoran egy 1893-ban átadott Bussard-osztályú könnyű cirkáló volt, fő fegyverzetként 8 darab 10.5 cm-es ágyúval. Az elavult, 1600 tonnás hajót lefegyverezték már korábban és lövegeit a város védelméhez használták fel.

[3] Mind a négy Iltis-osztályú ágyúnaszád volt 894 tonnás vízkiszorítással, fő fegyverzetként 4x8.8 vagy 2x10.5 cm-es ágyúkkal. Az osztály hajóit 1898 és 1903 között bocsátották vízre.

[4] A Reichmarineamt (röviden: RMA) egy közvetlenül a császárnak alárendelt haditengerészeti államtitkárság volt. A fotókkal nyilván azt kellett bizonyítani, hogy nem került ellenséges kézre működőképes tengerészeti felszerelés.

[5] Vagyis ki kell emelniük a roncsokat a kikötő használatához.

[6] Tiencsinbe. Tiencsin Kína diplomáciai központja volt, minden európai nagyhatalom tartott fenn ott követséget. Itt volt Ausztria-Magyarország 150 hektáros "gyarmata" is, amely kereskedelmi lerakatként funkcionált. Kína 1917-ig semleges maradt, így a német és osztrák-magyar érdekképviseletek és kereskedelmi társaságok szabadon ténykedhettek itt addig.

[7] Az ereditben Prahlhans. Afféle hencegő fickót jelent. Háry Jánosra magyarítottam. 

[8] Kamio Micuomi (1856-1927) japán tábornok, az ostromsereg főparancsnoka.

[9] Az eredetiben "Taube" azaz galamb áll. A "Taube" igen népszerű repülőtípus volt az osztrák-magyar illetve német hadseregben, és ellentétben a korszak legtöbb repülőgépével monoplán volt. Itt nyilván a levélíró az ismert típussal utal arra, hogy egyfedeles volt a negyedik repülőgép. 

[10] A német tengeralattjárókról van szó.

[11] A Lusitania-eset utáni amerikai felháborodásról van szó, ahol egyébként - ma már tudjuk - a németek olyan korrektül jártak el, amennyire csak lehetett. 

[12] Az ekkor Herbert de Rueter vezette brit hírügynökségről van szó, amely ma is piacvezető. 

[13] 1915. május 7-én az U-20 német tengeralattjáró feltartóztatta majd egyetlen torpedóval elsüllyesztette a brit Lusitania utasszállítót. Az eset nagy diplomáciai botrányt kavart, mivel az 1201 áldozat között 128 amerikai polgár volt, köztük számos prominens személyiség. Mára kiderült, hogy a hajó hadianyagot is szállított, megszegve a nemzetközi jogot. Erre: https://rubicon.hu/kalendarium/1915-majus-1-a-lusitania-elindul-utolso-utjara
[14] A német csapatok 1915. augusztus 6-án reggel vonultak be az előző nap oroszok által kiürített lngyel fővárosba.

[15] Az angolok állítólagos barbárságuk miatt ragasztották a hun gúnynevet a németekre. 

A tiencsini Roland-emlékmű, amelyet a britek végül 1918-ban elpusztítottak (forrás: innen)