2013. november 29., péntek

Párhuzamos könyv- és filmajánló: Végjáték (Ender's Game)

Orson Scott Card: Végjáték (Ender’s game)

Szeged: Dáin 2000 Kft, 2011. p. 221


Már rég terveztem a sci-fi műfaj e klasszikusának elolvasását, aztán mikor közeledett a moziváltozat debütálása, már nem lehetett halogatni. Most, hogy mindkettőn túl vagyok, megpróbálkozok a két alkotás véleményezésével. 

Card könyve teljesen megragadott az első oldaltól az utolsóig. Kiválóan felépített, végig feszültséggel teli lélektani olvasmány, tipikusan az a könyv, amely annyira le van csupaszítva, hogy egy felesleges ékezet nincs benne, nem hogy felesleges történés. Ender Wiggin zsenialitása a kezdet kezdetétől körüllengi az oldalakat, amit a filmbeli Enderről nem lehet elmondani. A mozgókép képtelen volt visszaadni azokat a nüanszokat, taktikai húzásokat, amelyek által a fiatal srác kiemelkedik kortársai, sőt mindenki közül. Nem sikerült karakterét úgy bemutatni, mint az eredetiben. A katonai iskolában töltött évek uralják a könyvet, míg a filmben közel sincs olyan nagy hangsúly ezen. A regény Enderje olyan, mint Michael Scofield a Szökésben, mindenre van terve, azokon képes a feladatának megfelelően változtatni, váratlan húzásaival pedig meglepi ellenségeit. Ugyanakkor önvédelem esetén hideg, akár egy éjszaka a Holdon, szándékosság nélkül, de ölni is kész.
A filmben a lángészből kapunk nagyon keveset, stratégiai érzéke kimerül egy kisstílű gyerekek közti csata lezavarásában. A filmben az időt is összehúzták, nem derül ki belőle, hogy Ender éveket tölt kiképzéssel, mire egy csapat vezetését megkapja, sőt a csapata sem egyből alakul ki: Petra, Bean nem évfolyamtársa az akadémián az ősforrásban. Jut eszembe: a Petra-Ender romantikus szál teljesen felesleges volt a mozifilmben, ahhoz, hogy érdekes legyen kevés volt, viszont a könyvben meg egyáltalán nincs ilyen gondolatvezetés.

Ugyanakkor el lehet mondani, hogy a film szigorúan követi az írott változatot, nincs egy olyan rész sem, amit nem onnan vettek át, csak hát lehetetlen visszaadni 200 nyomtatott oldalt másfél óra mozgóképen. Így kimaradt Ender testvérének Peternek és Valentine-nak kiemelkedő jelentősége, az ő földi ténykedésük (spoiler!: a könyvben Peter a bolygó diktátora lesz, csak, hogy mást ne mondjak…)

A kötet lezárása is teljesen meglepett, legutoljára Christie Az Ackroyd-gyilkosság-a sokkolt ennyire. Az ember csak várta és várta a nagy leszámolást az idegen fajjal, a csótányokkal (a filmben a kissé túl poénos „hangyok” nevet kapzák), aztán… de ezt nem árulom el.

Mindenesetre meg kell mondjam, számítottam rá, hogy valami igazán váratlan zárás jön, spekuláltam is, hogy mi lesz:

-         kiderül, hogy nincsenek is csótányok?
-         bevetik a földi államok ellen?
-         Az is megfordult a fejemben, hogy megölik és a földet végül lerohanják a rovarok.

De hát ezek egyike sem történt…

Folytatva, miért is olyan remek könyv a Végjáték (szerintem ennél jobb címet magyarul nem kaphatott volna, bár vannak fanyalgók)?

Minden sora a helyén van. Minden sora hihető és átélhető. Szaglik az élettől. Egyszerűen nem tudok olyat mondani, ami kifogásolható lenne a történetben. Elgondolkodtató könyv az életről, a darwinizmusról, arról, hogy bizony a szelídség nem mindig járható út, és hogy mindig vannak áldozatok a autósztrádán. És arról is szól, hogy az élet nem igazságos, apróságok döntenek élet és kihalás között.

A filmre visszatérve. Megjegyzéseim ellenére egyáltalán nem rossz. Csak ott van mellette egy olyan regény, amelyet besoroltam személyes TOP 10 könyveim közé és emellett tűnik másodrangúnak.

A kötet, melyet olvastam, kissé esetlen megjelenésű és a borító sem szép, bár még mindig jobb, mint az újabb kiadás, amely a film karaktereivel próbálja eladatni magát. Viszont kötött, ami plusz pont és úgy tűnik strapabíró, nem fog szétesni fél éven belül.

Osztályzat: kilenc csótány a tíz hangyokból a könyv esetén, és hét a filmre.

Könyv: 9/10
Film: 7/10





2013. november 23., szombat

Egy nem szuper könyv egy nem szuper nem államról

Brian W. Aldiss: Szuperállam

Bp.: Metropolis Media, 2013. 272 oldal


Nagy elánnal estem neki Aldiss könyvének, akár szomjas beduin a Nílus vizének, hogy aztán rájöjjek, pusztán délibábból próbálok szürcsölni, és amit csókolgatok, az a homok. Sajnos ezúttal a fülszöveg igencsak átvert. Ebben azért közrejátszott az is, hogy szinte minden általam eddig olvasott Galaktika könyv kifejezetten jónak volt mondható. Hát ez nem. Ez olyan messze volt a jótól, mint Lucifer attól, hogy kapuőr legyen a Mennyek országában.
A történettel a fő gond, hogy tulajdonképpen nincs is történet. A szereplők között még lehetne figyelemre méltó, ám a eseménylánc olyan mértékben gubancos, olyan összetett, hogy az már szakadozott. Ennek az utóbbi mondatomnak nincs sok értelme, de a regény is ilyen. Egyébként a „karakterek”-et (igen, az idézőjel a cinizmus és irónia jele) gyakorlatilag az első oldalakon megkapjuk egy esküvőn gyorsan felskiccelve, oszt ennyi. Mintha karakterek és lényegtelen események shakerben összekevert kotyvaléka lenne, ráadásul koktélcseresznye nélkül az asztalra öntve. A humor még elfogadható lenne, egy-egy robotok közti beszélgetésnél majdnem elmosolyodtam, de nem viszi el hátán a sztorit az sem. Bölcsességeket akart mondani talán a szerző, de nem nagyon sikeredett.
Én egy Szuperállam című regénytől több akciót, több antiutópiát, több fényt, több életet és egy igazi hőst vártam volna, aki megpróbál kiigazodni a jövő förmedvény gigaállamában. És több szupert és több államot is vártam. Na, ebből nem volt benne semmi. Egyes szálak úgy lobognak a levegőben, akár kapkodó asszonyka autóból kicsukott kabátszárnya. A Jupiter-expedíciós rész tökéletesen felesleges. Mondjuk, ez legalább az űrben lebeg, nem a levegőben. Tudományos-fantasztikusnak se tudományos, se fantasztikus nem volt, utóbbi értelemben duplán nem. Ez egy rossz könyv. Kezdek attól tartani, hogy a Metropolis Media kifogyott az anyagból, és most már a másod- sőt harmadvonalbeli kötetek kiadására áll át…
Remélem nincs így. Olvashatatlanná teszi a sok ugrálás az karakterek között, majd bedob egy-egy dokumentumot, kinyilatkoztatást. Ez a könyv az a modern művészeti kiállításon méltatott festményre hajaz, amely akkor is vacak, ha minden felszólaló fényezi.

Értékelés: Ne olvasd el! Vedd meg egy ellenségednek ajándékba, és add fel postán, mintha az anyukája küldené. A kiadás megfelel a követelményeknek, ebből a könyvből tényleg nem érdemes keménykötésűt kiadni, 10 év múlva a kutya sem olvassa.

Osztályzat: Három android a tíz androidból.

3/10

2013. november 17., vasárnap

Egy német dokumentum az Első bécsi döntés előzményeihez

Mai bejegyzésem egy kis előzetes is egyben november 27-én a Bezerédj-kastélyban tartandó előadásomhoz. Nem vagyok kutatója a korszaknak és az ókorral szemben elég nagy mellőzöttséget kell tűrnie a XX. Századnak nálam, mindamellett az aktualitás miatt nekiveselkedtem és beleástam magam az Első bécsi döntés politikai és diplomáciai hátterébe. Ezek közül közlöm egy diplomáciai irat fordítását, amennyire tehetségemből telik.

A dokumentum az Első bécsi döntést megelőző magyar-csehszlovák tárgyalásokat megelőző napokban készült Hitler számára, összefoglalva azokat a szempontokat, melyek alapján a kérdésben Németország meghatározza véleményét. A dokumentum azért is érdekes, mert mint kiolvasható belőle Németország egyáltalán nem magyar érdekeket tart majd szem előtt a Belvedere-i döntőbíráskodás során, hanem saját célokat követ.

Mindamellett Kárpátalja kérdésében csak ideiglenesen valósul majd meg az a német szándék, hogy megakadályozza a közös lengyel-magyar határ kialakulását, hiszen következő év márciusában a magyar csapatok elfoglalják azt.

Az emlékeztető (memorandum) szövege:


"383/210762-68

A Politikai osztály igazgatójának emlékeztetője

Berlin, 1938. október 7.

Benyújtok egy emlékeztetőt a Führernek Szlovákia és Kárpát-Ukrajna kérdésében.
A külügyminisztertől.
Woermann

Memorandum a Führer számára

Tekintettel arra, hogy Magyarország és Csehszlovákia között néhány napon belül megkezdődnek a tárgyalások, meg kell határozni politikánkat a szlovák és Kárpát-Ukrajna kérdésében.

I.
A szlovák kérdés

Elméletben négy lehetséges megoldás van:

  1. Független Szlovákia
  2. Szlovák autonómia Csehszlovákián belül
  3. Autonóm Szlovákia, amely Magyarország felé orientálódik a szövetségtől a bekebelezésig.
  4. Autonóm Szlovákia, amely Lengyelország felé tolódik.

1. eset [Független Szlovákia]

Egy teljesen önálló Szlovákia gazdasági életképessége kérdéses, de a válasz igenlő lehet, amennyiben Németország segítséget nyújt ehhez. Nagyon gazdag fában, és a Csehszlovák hadiipar részben szlovák területen fekszik (a Vág és Garam völgyeiben). Geológiailag még nincs teljesen feltárva, régi jelenleg nem aktív bányászati terület, amelynek egyes részein ismét folyik munka. A jövőben vannak lehetőségek a régióban. Mindehhez kedvező feltételeket nyújt az intenzívebb gazdasági együttműködés Németországgal. Közös határt hozunk létre.
Egy független Szlovákia gyenge alkotmány, ezért a legjobb lehetőség Németország kelet felé való behatolására. Kelet felé ez a legkisebb ellenállási pont.

2. eset [Csehszlovákián belüli szlovák autonómia]

A Zsolnán október 6-án a szlovák pártok és a cseh kormány által elfogadott határozatok és az azt követő megállapodás értelmében most alakul autonóm szlovák kormány Csehországon belül. A jelentések szerint jelenleg még az állami elnökség, a külpolitika és a pénzügyek közösek, míg Szlovákia önálló katonai szervezettel fog rendelkezni. Kapcsolatuk hasonló lenne a régi Ausztria-Magyarországhoz. Mi jelenleg el tudjuk fogadni ezt a megoldást. Vannak előnyei egy független Szlovákiával szemben. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a jövőben Cseh-Szlovákia erősen hajlik Németország felé politikai és gazdasági kérdésekben, és hogy erre van készség, az ma már nyilvánvaló. Csehország és Szlovákia későbbi szétválasztása később is lehetséges lesz. Cseh-Szlovákia teljes szervezete ebben az esetben erősebb lesz, mint két független struktúra. Ha meghatározó nyomást gyakorlunk Prágára, akkor Magyarország és Lengyelország esélye Szlovákiára, mint állandó vita tárgyára, lecsökkenne. Külpolitikai szempontból a Csehországgal egyesült Szlovákiát a legkönnyebb megvalósítani. Miután a szlovák vezetők kijelentették, hogy támogatják ezt a megoldást, megfelel az általunk használt „önrendelkezés” szlogennek is.
Dönteni tehát két megoldás közül lehet: míg az 1. megoldás egy független Szlovákia végleges, addig a [2.] Cseh-Szlovák döntés esetén a jövőben még mindig választhatjuk az 1. verziót.

3. eset [Magyarországon belüli autonómia]

Magyarország törekszik valamilyen formában egyesülni egy autonóm Szlovákiával. Németországnak nem érdeke egy ilyen megoldás. A szlovákok határozottan elvetik bármiféle unió lehetőségét Magyarországgal.

4. eset [Lengyelországon belüli szlovák autonómia]

Érdekünkkel még kevésbé esik egybe egy Lengyelország felé orientálódó autonóm Szlovákiával, mint egy Magyarország felé fordulóval. A Teschen-vidék megszerzésével Lengyelország már jelentősen növelte erejét ebben a térségben. Szlovákia bekerülése a lengyel gazdasági szférába jelentősen nehezítené a német gazdasági törekvések előretörését délkeleti irányban.

II.
Kárpát-Ukrajna[1] kérdése

  Egy független Kárpát-Ukrajnai állam külső támogatás nélkül jelenleg aligha életképes. A megoldás előnye azonban, hogy magja lehetne egy jövőben létrejövő nagyobb Ukrajnának. Sok millió ukrán Lengyelországban, a Szovjetunióban vagy Romániában kapna így hazát, ezáltal nemzeti kisebbségek lehetnének.
  Mindenesetre az önrendelkezés elve miatt Kárpát-Ukrajnának autonómiát kell követelni, ebben alig vannak nézeteltérések. Az autonóm Kárpát-Ukrajna Magyarországhoz csatolását határozottan el kell utasítani. Ez a megoldás Magyarország és természetesen Lengyelország által kívánatos. Így egy közös lengyel-magyar határ jönne létre, amely megkönnyítené egy németellenes blokk kialakítását. A Wehrmacht legfelsőbb parancsnoksága katonai szempontok miatt is ellenzi a közös lengyel-magyar határt.
  Míg a magyar megoldást elutasítjuk, a független Kárpát-Ukrajna pedig nem tűnik életképesnek, további megoldás lenne egy Szlovákián vagy Cseh-Szlovákián belüli autonóm Kárpát-Ukrajna. Jelenleg ez a legkézenfekvőbb megoldás. Nyitva hagy más megoldásokat a jövőre nézve, és elérhető az „önrendelkezés” jelszavának hangoztatásával. Kárpát-Ukrajna Szlovákiával való határának kérdésében még vannak olyan részletek, melyeket még meg kell vizsgálni.

III.
Német-nyelvű enklávék

Pozsonyt kivéve nincsenek német nyelvű enklávék azon a területen, melyet Magyarország azonnali átengedésre követel. A legfontosabb csoportok: Próna és Körmöcbányai nyelvsziget mintegy 50.000 némettel, Alsó- és Felső-Szepes 40.000 német körül, a legkevésbé fontos új települések Munkácstól északra Ukrajna területén mintegy 15 ezer német. Nem szabad elszállítani ezeket a nyelvi enklávékat, mivel értékesek lehetnek a további fejlődéshez keleten. A körmöci területről a áttelepülés lehetséges, mivel azok közül néhányan már Németországba járnak idénymunkára.

IV.
Összefoglaló

  1. Szlovákiára nézve: Alternatívák – Független Szlovákia vagy Cseh-Szlovák megoldás. Mindkettő Németország felé való orientációt feltételez. A külvilág felé az „önrendelkezés-elve” hangsúlyozható, amely nyitva hagyja egy népszavazás lehetőségét Szlovákiában.
  2. Kárpát-Ukrajnára nézve: Alternatívánk egy független de aligha életképes Kárpát-Ukrajnát támogat, amely Szlovákia vagy Cseh-Szlovákia felé orientálódik. A külvilág felé az „önrendelkezési-elv” hangsúlyozandó, amely lehetőséget ad egy népszavazásra, ha eljön az ideje.
  3. Ebből következően elutasítjuk a magyar vagy lengyel megoldást Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában. Mindkét fél igényeit elutasítjuk. Ezen hatalmak felé az „önrendelkezés” jelszavát használjuk. A külvilág felé magyar- vagy lengyelellenes jelszavakat nem szabad hangoztatni.
  4. Lépéseket kell tenni, hogy a vezető személyeket Szlovákiában és Kárpát-Ukrajnában megnyerjük ezen megoldásnak. Az előkészületei ennek már megtörténtek."


A dokumentum angol fordításának helye: Documents on German Foreign Policy 1918-1945. series D. vol IV. p. 46-49. 45. számú dokumentum. 




[1] A német dokumentum a Kárpát-Ukrajna nevet a magyar értelmezésben Kárpátaljának nevezett területre érti, így nincs köze a történelmi Ukrajnához.

2013. november 10., vasárnap

Élet a római végeken - Olbia

Dio Chrysostomus: 36. avagy borüszthenészi beszéd


Most egy kis csemegével érkeztem, Dio Cocceianus római szónok és filozófus egyik beszédéből a szarmatákra vonatkozó részletekkel. Dio, akit beszédkészségéért az aranyszájúnak (azaz görögül Khrysosomos, amit Chrysostomusra latinosítottak és angolba is átment) is neveztek, a Kr.u. I-II. században élt, nagyjából 40 és 115 között. Származására nézve hellén volt, a görögösödött kisázsiai városból, Pruszából származott (ez a későbbi Bursza). Domitianus császár idején összeesküvés vádjával száműzték, így akárcsak korábban Ovidius, ő is büntetésből érkezett a szarmatákkal határos végekre. A Fekete-tenger északi partjának görög városai ugyanis római védelem alatt álltak, néha kisebb katonai egységeket is küldtek harcolni segítségül a helyieknek. 

Hellén gyarmatvárosok a Fekete-tenger északi partján (wikipedia.org)

Dio Olbia (más néven Borüszthenész) városába jutott el, amelyet leírása egy meglehetősen pusztuló településként mutat be, melyet az állandó háborúk töredékére zsugorítottak és még hellén jellege is kezd feledésbe merülni. Annál érdekesebb, hogy a város mennyire hasonult a környező szkíta-szarmata világ szokásaihoz, öltözködéséhez.
Dionak mintegy 80 beszéde és levele maradt ránk többé-kevésbé teljesen, ezek közül a 36. szolgál bővebb információkkal erről az Isten és császár mögötti helyről:


1.     „Nyáron meglátogattam Borüszthenész[1] [városát], mert ide hajóztam, miután száműztek. Azzal a céllal érkeztem, hogy ha lehetséges a Szkítián keresztül geta[2] földekre jussak. Egyik napon dél körül a Hüpanisz[3] mellett sétáltam. El kell mondanom, hogy noha a város nevét a Borüszthenész folyóról kapta annak szépsége és nagysága miatt, de elődje is ezt a nevet viselte, bár az a szemközti parton volt, nem messze a Hippolaüsz foktól.

2.     Ennek a földnek a közelében a két folyó[4] olyan meredeken és határozottan találkozik, akár egy hajó orra. Innen aztán a folyók mocsaras tavat alkotnak le a tengerig 200 sztadion[5] hosszan, és a két folyó szélessége sem kevesebb ezen a területen. Igaz a tóban rengeteg a zátony és jó idő esetén tökéletes nyugalom uralkodik a mocsárban. De a jobb oldalon felismerhetőek a folyó jelei, és a tengerészek folyamatosan behajóznak azon. Ennek az a magyarázata, hogy a folyó bár a tenger felé folyik, de sodrása itt gyenge és az erősen fújó déli szél könnyen ellensúlyozza azt.

3.     Ami a többit illeti, csak sáros part, amin nád és fák nőnek. És sok fa látható még a láp közepén is, hajók árbocaira hasonlítanak, és időnként néhányan – akik kevésbé ismerik a vizet -, eltévedtek, azt feltételezve, hogy közeledő hajókat látnak. És itt találhatóak azok a sólepárlók is, ahonnan a legtöbb barbár a sót vásárolja, ahogy a görögök és azok a szkíták is, akik elfoglalták Tauriszi Kherszonészoszt.[6] A folyó Alektor vára közelében ömlik a tengerbe, amely – mint mondják – a szauromata[7] király feleségé.

Olbia romjai ma (wikipedia.org)

4.     Borüszthenész városa nagyságára nézve nem felel meg egykori hírnevének, melynek oka a folyton ismétlődő ostromok és háborúk. Mert hiszen a város oly hosszú ideje a barbárok között fekszik – méghozzá láthatóan ezek a legharciasabb barbárok -, folyamatosan hadiállapot van, gyakran el is foglalták. A legutolsó és legkatasztrofálisabb bevétele nem több, mint 150 évvel ezelőtt történt.[8] És a geták ekkor nem csupán Borüszthenészt foglalták el, hanem a többi várost is a Pontusz[9] bal partján egészen a távoli Apollóniáig.[10]

5.     Ezen sors miatt a görögség ebben a régióban hanyatlóban van, néhányan közülük már nem is tömörülnek városokba, hanem nyomorult falvakban élnek; míg mások élvezik azt, és a barbárok elözönlik városaikat. Ugyanis számos város van megszállva Görögország több részén is, mivel a görögök lakta területek szétszórtak. De miután mi Borüszthenészt hoztuk szóba: a görögök egykor itt alapítottak közösséget, gondolom egyetértésben a szkítákkal, mivel azoknak kereskedni kellett velük, és kikötőre volt szükség ehhez. Miután a város elpusztult, a görögök már nem hajóztak Borüszthenészig, nem volt, aki közvetített volna nyelvileg, és a szkítákban sem a törekvés, sem a tudás nem volt meg, hogy görög módon kereskedelmi központot építsenek ki.

6.     Bizonyíték az egykori Borüszthenész pusztulására a mai város épületeinek jellege és annak szűk kiterjedése. Mert a mai város a régi körfal egy része mellé épült, ahol még megmaradt néhány torony, de nyomában sincs az egykori város nagyságának és erejének. Ebben a közbenső városnegyedben a házak már úgy épültek, hogy azt lezárják végig. Ezzel a házsorral párhuzamosan épült ugyan egy fal, de ez meglehetősen alacsony és gyenge. Ami a tornyokat illeti, vannak olyanok, amelyek teljesen elkülönülve állnak a most lakott városrésztől, hogy nem is sejtenéd, hogy egykor a városhoz tartozott. Ezek tehát egyértelmű jelei a város egykori elfoglalásának, mint az a tény is, hogy egyetlen szobor sem maradt sértetlen, egytől-egyig megcsonkították őket a barbárok a szentélyekben, ahogy a síremlékeket is.

7.     Nos, mint mondtam, én véletlenül a városon kívül sétálgattam, mikor találkoztam a falakon kívül néhány borüszthenészi emberrel, akik szokásos ruháikat viselték. Ekkor Kallisztratosz érkezett hozzám elsőként lovagolva, de mikor közel ért, leszállt lováról, amit szolgájára bízott és – ahogy illik -, kihúzta kezét a köpenye alól. Övére felfüggesztve egy nagy görbe kard[11] lógott, nadrágot hordott, és minden más is szkíta ruha volt rajta. Válláról egy kis fekete köpeny lógott, vékony anyagból, amely általános a Borüszthenészi embereknél. Valójában az összes többi ruhájuk rendszerint fekete, a szkíták egy törzsének, a „feketeköpenyesek” hatására, akiket a görögök kétségtelenül ezért is hívnak így.[12]

8.     Kallisztratosz 18 év körüli, nagyon magas és jóképű, megjelenésében túlnyomórészt ión. Úgy mondják, hogy hadi ügyekben tehetséges ember, és sok szauromatát ölt meg, vagy fogott el. Őt érdekelni kezdte a szónoklattan és a filozófia is, ez volt az, amely társaságomba húzta…”

A folytatásban már csak filozofálgatás zajlik, érdemi információk nélkül.


Jegyzetek:          




[1] Borüszthenész városát gyakran Olbiának is hívták, sőt talán ez a közismertebb.
[2] A geták eredetileg trák törzs volt, de ekkor a getákon már rendszerint rokonaikat, a dákokat értették.
[3] Folyó, amely mellett Olbia fekszik.
[4] A Borüszthenész (a mai Dnyeper) és a Hüpanisz (a mai Déli-Bug).
[5] Mintegy 40 kilométer.
[6] A Tauriszi Kherszonészoszon a mai Krím félszigetet kell érteni, amelyen ekkor egy szkíta királyság állt, akiknek egy részét a szarmaták szorítottak ide a sztyeppéről, majd meghódították annak középső részét.
[7] Szarmata.
[8] Dio Kr.u. 82 után járt a városban, ami azt sejteti, hogy az ominózus pusztítást Burebista dák csapatai okozták Kr.e. 70-65 körül.
[9] A Pontusz itt a Fekete-tenger (ógörögül: Pontusz Euxeinosz).
[10] Apollónia Pontica a mai Sozopol Bulgáriában.
[11] Az eredeti görögben makhaira, azaz egy széles görbülő pengéjű kard áll. Már Xenophón arról írt (Xenophón: A lovászatról, 12.11.)  a Kr.e. IV. században, hogy a lovasok inkább a görbe makhaira vágókardot használják, mint a szúrásra inkább alkalmas xiphos kardot.
[12] Hérodotosz szerint a „feketeköpenyesek” (melankhlainoszok) éppen, hogy nem voltak szkíták: Hérodotosz, IV.20. De ez nem zárja ki, hogy a szkítáktól vették át az itteni görögök, sőt ez bizonyos, mivel a „feketeköpenyesek” és a görögök közt korábban csak szkíták éltek a szarmaták térhódításáig.

2013. november 4., hétfő

A magyar történelem 10 legnagyobb ostroma

Belátom kicsit hatásvadász a cím, és be kell ismerjem, tulajdonképpen nem lehet egy precíz listán leírni, melyik volt a magyar történelem tíz legnagyobb ostromművelete. Mindamellett most megkísérlem összeszedni, hogy melyik tízet lehet legvalószínűbben annak tartani. Nem nézek arányokat a védők és támadók közt, nem esélyeket saccolok, hanem szimplán a felvonult emberi erő nagyságát. És ez sem egyszerű. Míg a XVIII. századtól a magyar történelem nagy hadműveleteiben részt vevő erők nagysága rendszerint pontosan megadható (nagyságrendileg bizonyosan), addig az azt megelőző korszakokban koránt sincs így. Különösen nehéz a dolog az oszmán haderők tekintetében, ahol a források igen ellentmondásosak (a nyugati és magyar feljegyzések gyakran biztosan túlzóak), ráadásul a török hadseregben jelentős létszámú olyan önkéntes csapatrészekkel kell számolni, akiket a szultáni zsoldlajstromok nem foglalkoznak. Ezek számát Fodor Pál a XVI. század közepére nézve egy tanulmányában [1] a teljes haderő 20%-ra teszi! Ezzel egyébként a korábbi hiperkritikus, a török hadsereg létszámait nagyon lenyomni akaró kutatók számait el is lehet felejteni. Az Ottomán állam fejlődéséből következően ezeknek az önkénteseknek a számát a XV. századra nézve még többnek kell gondolnunk, míg a XVII-XVIII. századra nézve kevesebbnek. Nem véletlenül emelem ki a török hadsereg létszámának kérdését, mert bizony a listán igen nagy számmal török ostromok tűnnek fel. 

A résztvevők száma így egyes esetekben nem pontosan meghatározható. A lista összeállítása így némileg önkényes, egyes létszámok megkérdőjelezhetőek. Nem tettem be Nándorfehérvár 1440-es ostromát elegendő forrás híján, amely nagyságrendileg szintén elérhette a 80-90 ezret (a források szerint a 200 ezret is) például, amely forrásilag lehetne itt, de valószínűbb egy kisebb szám. Mindenesetre a forrásokat és a fontos hadtörténeti irodalom egybevetésével, de saját meggondolás alapján tettem sorrendet.

Nehéz volt eldöntenem, hogy mit tekintek magyar történelemhez kapcsolódó ostromnak, hiszen mondjuk a XVIII. század francia-osztrák háborúiban is jelentős magyar csapatrészek vettek részt. Ezek most ide tartoznak, vagy sem? Úgy döntöttem, önkényesen, hogy most nem. A magyar hadtörténelem részei, de a listába csak magyar várak ostromai, vagy magyarok által ostromolt erődök kerülhetnek be, illetve olyan hadműveletek, amelyben a magyar elem akár a császári és királyi seregben igen nagy volt. Úgyhogy ezek figyelembevételével alkottam meg a sorrendet, nem kerültek be Bécs oszmán-török ostromai, amelyekben vettek részt magyarok, de elhanyagolható létszámmal, viszont bekerült Przemysl ostroma, hiszen az erődváros védelmét jelentős részben magyarok adták, hogy mást ne mondjunk, az egyetlen soralakulat a 23. honvédhadosztály volt.

A lista összeszedése a már említett Bán Jánossal történt beszélgetés során ötlött eszembe, mikor arról beszélt, hogy az amerikaiak mennyire odavannak az Alamoi csatáért, mert nekik istenigazából nincsenek komoly ostromaik a történelemben, de legalábbis közel sem olyan nagyságrendűek, mint mondjuk  a Nándorfehérvár elleni 1440-es, pláne 1456-os török támadás. Lesznek meglepetések. Az 1848-49-es szabadságharcból nem szerepel a listán semmi. Nincs rajta Eger 1552-es ostroma sem, ahol a török sereg valószínűleg 50-60 esetleg 70 ezer lehetett legfeljebb (indok: nem szultáni sereg, Perzsiával folyó török háború, korábbi kemény ostrom Temesvárnál). Nagyon érdekes, hogy mennyire tömörülnek a neves ostromok a török korra. Minden ostrom ugyanis az oszmánokhoz köthető védő vagy támadó oldalról, kivéve a két XX. századi harci cselekményt.

Szóval, íme a lista, amely egyben rávilágít arra, hogy egyes helyek milyen kulcsfontosságúak katonai szempontból, korszaktól függetlenül:


10. Szigetvár 1566-os bevétele (VIII.1-IX.7.)


Teljesen közismert ostrom a magyar történelemből. Mind Zrínyi, mind II. Szulejmán számára az utolsó ütközet volt, igaz más-más okból... A létszámok ezen ostrom alkalmából is bizonytalanok, de az nyilvánvaló, hogy a szultánok által kivezényelhető erők zöme jelen volt Sziget ostrománál (egy kisebb rész Gyulát vette be). Ekkor a perzsákkal is békében lévén, minden mozdítható birodalmi csapat felvonulhatott Magyarországra. Ezért mérhetetlenül kevésnek tűnik a kétkötetes Magyarország Hadtörténete által megadott 50 ezres török haderő.[2] A korabeli források 100 ezer körülire, némelyik 300 ezerre teszi az oszmán katonák számát. A korban mozgósítható török hadsereg számából egy 80-90 ezer körüli hadseregre következtethetünk.
A védőkről sincs pontos lajstrom, a szakirodalom 2300 és 3000 közé teszi annak nagyságát.

Az ostromban részt vett összesen: 85-95 ezer fő.


9. Pétervárad ostroma, 1694 (IX.9-X.2.)


Egy alig ismert ostrom Pétervárad 1694-es török bevételi kísérlete. Az ekkor már 11 éve tartó visszafoglaló háború során az oszmánok 1694-ben ismét megpróbálják visszahelyezni a hadműveleteket Magyarország középső részére, ezért megpróbálják elfoglalni az oda vezető úvonalat lezáró kulcsfontosságú Péterváradi erődöt (a császáriak 1688-ban bevették Nándorfehérvárat, de 1690-ben Belgrád ismét török kézre került). Az erőd aljában vert tábort az ezévi osztrák fősereg, melynek létszámát a modern kutatások 35 ezerre teszik. 
Az ostromló török haderő ismételten bizonytalan, de a folyamatos háborúk miatt már nem olyan nagy, mint a háború korábbi szakaszaiban. A nagyvezír vezette sereget olyan 60-65 ezerre így is bízvást tehetjük.
Maga az ostrom sikertelen volt, de a török sereg sem szenvedett komoly károkat.

A hadműveletekben úgy 100 ezer fő vehetett részt.


8. Buda ostroma, 1686 (VI.17-IX.2.)


Egy olyan ostrom, amit mindenki ismer, jelentősége pedig aligha felmérhető. A török kiűzésének szimbolikus évszáma 1686, igaz hibásan, hiszen inkább 1699-et vagy még inkább 1717-18-at kellene annak tartanunk. Mindenesetre a főváros visszavívásának fontosságát nem lehet megkérdőjelezni, a korábbi kiűzési kísérletek (csak 1598 és 1603 között háromszor is) Buda ostrománál mindig elakadtak, sőt 1684-ben is kudarcot vallottak a császári seregek! De vajon hányan vettek részt az 1686-os harcokban?
A keresztény oldal adatai nagyjából 80-85 ezerre teszik az egy időben maximum részt vettek számát, amelyből olyan 15 ezer lehetett magyar. [3]
A Abdi Abdulrahman budai pasa mintegy 12 ezer emberrel rendelkezhetett.
Az ostrom során a török nagyvezír felmentő serege mintegy 40-50 ezer fő megérkezik, ám csak kisebb részei vesznek részt a harcokban, amelyek két alkalommal megpróbálnak bejutni a várba. Így innen mintegy 8-9 ezer főt vehetünk.

Mindösszesen részt vett a harcokban: 100-110 ezer fő, ha a teljes felmentősereggel számoljuk, 140-150 ezer fő.


7. Nándorfehérvár, 1456 (VII.2-VII.22.)


A csatáról nincs nagyon mit mondani, azok közé tartozik, amely - nagyon helyesen - az általános iskolás tananyagnak is része. A létszámok azonban a középkor ezen szakában még a meghatározhatatlanok közé tartoznak. Ez itt mind a török seregre, mind a magyarra igaz.
A török ostromló hadsereg esetében figyelembe kell venni, hogy szultáni haderőről van szó, amely azonban a XV. század közepén még nem rendelkezik akkora zsoldos és tímáregységekkel, mint 100 évvel, pláne 150 évvel később. Így bármennyire szeretnénk, nem tűnik valószínűnek egy 150 ezres török hadsereg. Ugyanakkor az önkéntesség viszont lényegesen nagyobb szerepet játszott ebben az időszakban, akár hitharcosokról van szó, akiket vallási fanatizmus vitt a táborba, akár martalócok, akik zsákmányban reménykedtek. A modern szakirodalom 60-80 ezerre teszi Hódító Mohamed hadseregét, amelyet ez alapján egy kicsit növelhetünk 80-90 ezerre. Most nem sorolom fel a modern szakirodalmat, túl hosszú lenne, egy kedvcsináló bejegyzéshez.
Nándorfehérvár helyőrségéről elég pontos fogalmaink vannak, 5-7 ezerre teszik a korabeli források, és nincs ok rá, hogy csökkentsük. [4]
Hunyadi felmentő seregének nagysága ugyancsak heves viták részét képezi. Ma inkább felfelé tolják a kutatók (ezzel is csökkenteni akarván a győzelem "csodaszerű" mivoltát...), rendszerint 30-35 ezer körülire taksálják, de akad 50-60 ezres becslés is.

Mindösszesen: 115-150 ezer fő.


6. Eger 1596-os bevétele (IX.21-X.13.)


Bár az Egri csillagok miatt mindenki az 1552-es ostromra emlékszik inkább, Eger várának legnagyobb megpróbáltatása az 1596-os támadás volt. Ekkorra Eger lényegesen korszerűbb volt, mint 44 évvel korábban (bár a fekvése messze nem volt ideális, mert egy völgyben fekszik, megkönnyítve a támadó ágyúk dolgát). Papíron a vár védőrsége is erősebb volt, hiszen 3-4 ezer jól képzett vallon-német-olasz és magyar katona védte. 
A támadó oszmán hadsereg a korszak legnagyobb Európában bevetett hadserege volt, és maga a szultán, III. Mehmed vezette. Ennek megfelelően irtózatos nagyságú sereg vonult végig Magyarországon, amelyet a kortársak zöme 150-200 ezerre tett (egyesek 600 ezerre, sőt 1 millióra), de a modern becslések szerint is ez volt a korszak leghatalmasabb hadserege, amely Tóth szerint elérhette akár a 150 ezer főt is.[5]
Bár jelentős felmentő sereg közeledett, a vár képtelen volt kitartani annak megérkeztéig, így aztán a császári csapatok Mezőkeresztesnél ütköznek meg az oszmánokkal, akiktől kezdeti sikerek után fegyelmezetlenségből vereséget szenvednek. Így ezt a felmentő  hadat nem tekinthetjük az ostrom szerves részének, létszáma nem tartozik ide.
Egy valamit le kell szögezni. Az 1552-es védők sem lettem volna képesek megvédeni Egert 1596-ban, minden hősiességük mellett sem. Ez az ostrom sokkal nagyobb erőkkel, sokkal ügyesebben volt végrehajtva.

Az ostromban részt vettek száma: 125-150 ezer fő.


5. Győr 1594-es török ostroma (VII.31-IX.29.)


A magyar hadtörténelemnek erre a sokak által alig ismert ostromára csak néhány megdöbbentő adat: Győrt kb. 6000 fő védte (Eger várát 1552-ben 2000, Szigetvárat 1566-ban mintegy 2300 katona). Emellett az hadműveletek első szakaszában északról, Révfalú felől támogatta egy "felmentő" keresztény sereg, amely 40-50 ezer harcosból állt. 
A Szinán nagyvezír által vezetett török haderő létszáma szintén óriási volt, itt volt a szultán felvonulásakor szokásos összes portai katonaság (korábban a janicsáraga csak a szultánnal indult hadba!), az anatóliai (ázsiai) és természetesen a ruméliai (európai) alakulatok java, nagy létszámmal önkéntesek, valamint megérkeztek a krími tatár segéderők, amelyeket maga a dzsingiszida kán, II. Gázi Giráj vezetett és amely nagyjából 20-25 ezer fős volt. A 15 éves háború kiváló feldolgozója, Tóth Sándor László szerint a teljes oszmán haderő legalább 90-120 ezer katonából állt [6], valószínűleg közelebb az utóbbihoz.
Maga az ostrom 1594. július 31-től szeptember 29-ig, azaz csaknem két hónapig tartott. Az oszmán haderő kivételes teljesítményt nyújtott, hiszen a jól megerősített vár mellett meg kellett küzdenie az azt támogató jelentős kereszténysereggel is. Ennek ellenére először sikerült azt elűznie (IX.9.), majd intenzív ostrommal kikényszerítette az erőd átadását is. 

A teljes ostromban részt vett haderők mennyisége: 140-175 ezer fő.


4. Pétervárad ostroma, 1716 (VIII.2-VIII.5.)


Ez a szintén (méltánytalanul) ismeretlen ostrom még mai szemmel is elképesztő nagyságú volt, ám annál rövidebb. Tulajdonképpen igazi klasszikus ostromról nem is lehet beszélni, hiszen bár a törökök valóban Pétervárad elfoglalására törekedtek, a hadműveletből mégis egy óriási csata lett. A sajnos alig-alig emlegetett második felszabadító háború első jelentős harci cselekménye volt a péterváradi csata, amely végül a Temesköz felszabadulását és a török teljes Magyarországról való kiűzését érte el.
Az oszmán haderő elképesztő létszámmal indult visszahódítani elveszett magyarországi birtokait 1716-ban, még az olyan óvatos művek, mint a már említett kétkötetes Magyarország hadtörténete is 150 ezerre teszi, Bánlaky József pedig szintén csaknem ennyire (100-150 ezer), a dunai flotta nélkül.[5]
Ebben az esetben az osztrák-magyar (ez esetben nem túlzás így írni, mert igen jelentős részben magyar, illetve Magyar Királyság területéről származó katona tette ki) haderő Savoyai Jenő vezetésével szintén komoly erőt képviselt, legalább 80 ezer ember alkotta. Az ütközet a császári-királyi seregek óriási győzelmével ért véget és 50 ezer török holtest borította a környező csatateret.

Összesen az "ostromban" részt vett: 230-240 ezer fő.


3. Budapest ostroma (1944.XII.24-1945.II.13.)


Szerencsére fővárosunk 1944-45-ös ostroma aránylag jól dokumentált, Ungváry Krisztián számadatait nyugodtan elfogadhatjuk (a dátumot viszont a körülzárástól veszem). E szerint a német-magyar védelem 79200 fővel rendelkezett, míg a támadó szovjet-román csapatok 176 ezer főt tettek ki.[5] Ezek egyébként élelmezési létszámok, melyekben vannak nem harcoló egységek is.

Összesen az ostromban részt vett: 255200 katona.


2. Nándorfehérvár, 1717 (VII.16-VIII.18.)


Ismét egy méltánytalanul elfeledett hadművelet. 1717. júliusában az előző évi Péterváradi győzelem és Temesvár visszafoglalása után Savoyai Jenő elhatározta Nándorfehérvár visszafoglalását. Ehhez igen jelentős haderős sikerült a Habsburg birodalomnak összegyűjtenie, melyet a modern kutatók (a forrásokkal megegyezően) 80, de inkább 100 ezer főre tesznek.[5]
A törökök belgrádi védelmét mintegy 30 ezer harcos alkotta.
Ugyanakkor az ostrom során megérkezett egy hatalmas felmentősereg, amely ostroma alá vette az várat ostromló ostromsereget... Ezen oszmán haderőnek nagyságáról igencsak szórnak a becslések (100-300 ezer), de azt kell gondolnunk, hogy a török túlerő ténye valós lehetett. Így ezt 150 ezerre tesszük.

Az ostromban részt vett összesen tehát: 280 ezer ember.


1. Przemysl ostroma(i) 1914-1915


Tulajdonképpen két ostromról van szó, de vehetjük egy ostromnak is, amelyet félbeszakított egy rövid felmentés két hétig 1914 október 11-én. Az orosz 3. hadsereg 1914. szeptember 24-én zárta körül a már elavult - de nem használhatatlan - erődvárost, amelynek védelmét nagyrészt rosszul kiképzett népfelkelő csapatok adták, valamint, mint a védelem gerince, egyetlen soralakulat, a 23. honvédhadosztály. Az első megszállás október 11-ig tartott, mikor az osztrák-magyar seregek felmentették a várost és annak védőit. Ám ez csak átmeneti siker volt, az orosz gőzhenger ismét beindult és november 2-án ismét körülzárta a várost védő 45 km kerületű erődgyűrűt. Az ostrom ezúttal hosszú és heves volt, végül a védők élelmiszer és lőszerhiány miatt 1915 március 22-én adták meg magukat, miután az erődöket felrobbantották és maradék készleteiket megsemmisítették. A csata 133 napig tartott, nem túl nagy intenzitással, mivel az oroszok inkább kiéheztetésre törekedtek.
A védők létszáma elég pontosan meghatározható, a történészek 125-130 ezerre teszik.
Az ostromló orosz hadsereg mintegy 300 ezer főre tehető.

Przemysl ostromában tehát úgy 425-430 ezer ember vett részt, ezzel a magyar történelem legnagyobb ostromműveletének tekinthető. 


Jegyzetek:


[1] Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai. In: Hadtörténelmi közlemények. 1996.2.sz. p. 55-81.

[2] Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984. p.191.

[3] Sugár: A budai vár és ostromai. Bp, 1979. p. 200-201.

[4] Kubinyi azon igyekezete, hogy a védelem erejét 1800-2000-re mérsékelje, teljesen hibás. Egyfelől 1511-12-es "békebeli" helyőrségből számol, másfelől tudjuk, hogy Hunyadi maga küldött az állandó őrség megerősítésére csapatokat, hogy kitartsanak, amíg kell. Nándorfehérvár esetében a helyőrség nem csak a fellegvárat, hanem a városrészeket is védte, így komoly létszámra volt szükség. Kubinyi: A nándorfehérvári diadal. In: Kubinyi: Nándorfehérvártól Mohácsig. Argumentum, 2007. p.17.

[5] Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000.. p. 213-215. A szultáni sereg minimumát 80-100 ezernek veszi, de csak 10 ezer tatárral (lehetett több, hiszen a kán öccse vezette), és csak 10 ezer önkéntessel számol, ami Fodor tanulmánya alapján inkább 20 ezer lehetett.

[6] Tóth Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000. p.154-156.

[7] Magyarország hadtörténete két kötetben. I. Bp., 1984. p.408.

[8] Savoyai haderejére: Magyarország hadtörténete 100 ezerre (p. 409), a Nagy képes millenniumi  hadtörténet szintén ennyire (p. 231) teszi.

[9] Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. 7. kiad. Bp.: Corvina, 2013.