Garibaldi Európa-terve és Magyarország

A magyar történelem egyik mindenkinek tanított és sok ezer coulombnyi pozitív töltéssel felruházott alakja Giuseppe Garibaldi, az olasz szabadságharcos. A magyar népi költészetben egy egész külön kis műfaj alakult ki, amely körülrajongta őt, noha nyilvánvaló, hogy az egyszerű közemberek aligha tudtak valamit is a tényleges Garibaldiról. Ez is egyébként szépen mutatja, hogy Kossuth propagandistának sikeresebb volt, mint politikusnak. A következő töredéket szinte mindenki ismeri: „Kossuth, Klapka, Türr, jönnek mindenestül. Nem kell kipletykálni, csak tavaszig várni, Éljen Garibaldi!” Persze aztán Garibaldi nem jött se tavasszal, se később.

Ám Garibaldi olasz volt, nem magyar, ebből fakadóan voltak olyan nézetei, amelyek aligha keltették volna fel egy 48-as szabadságharcosunk szimpátiáját. Hiába minden, akadnak ellentétek, amelyek megakadályozzák, hogy egy külföldi magyar érdekeket tartson szem előtt! Aki erre nem jön rá, az menthetetlen, ezért nem szabad másoktól várni, hogy nekünk jobb legyen!

Garibaldi ugyanis egy a politikai végrendeletében egy új Európát vázolt fel, amely éles ellentétben állt a magyar érdekekkel, mint például a Szent Korona országainak területi épsége. A tervezetre Demeter Gábor kiváló tanulmányában[1] leltem, ahonnan Djuvara könyvén[2] át eljutottam az eredeti 1891-es kiadásáig.[3] Ez a politikai röpirat Enrico Corce szerkesztésében került kiadásra és állítása szerint Garibaldi 1873-as elképzeléseit írta meg az olaszok számára Európa átalakításáról. Demeter nem ír arról, hogy kétség merülne fel a terv valódiságával kapcsolatban, így valóban Garibaldi ötletének fogadom el, bár Djuvara megkérdőjelezi az igazságtartalmát, amíg az állítások szerint 3 példányban készült „végrendelet” eredetije elő nem kerül.[4] Bevallom, nem tudom, hogy ez megtörtént-e.

Mindenesetre ismertessük, mit is tartalmaz a nagy „magyarbarát” Garibaldi eme tervezete! Minthogy a szöveg olasz, magam meg nem bírok eme nyelvvel, ezért csak egy felületes tartalmi kivonatra szorítkozom fordítóprogramok, szótár és az általam ismert tartalmi összefoglalók alapján.

 

Garibaldi 1866-ban. Richard Patridge felvétele (wikipedia.org)

Egyébként nagyon érdekes – és számunkra megrázó -, hogy ennek a maga korában fantazmagóriának számító projektnek szinte minden eleme megvalósult a Párizs környéki békerendszer során![5] Most ha megélhetési szenzációhajhász „történész” lennék, könnyen kitalálhatnék egy szabadkőműves összeesküvést,[6] amely 1873-tól 1920-ig zajlott le a németek és magyarok ellen…

Az első fejezetben Garibaldi az úgynevezett újlatin (nála római[7]) népek szlávokkal való együttműködését fejtegeti, illetve, hogy a jövőben egy francia-olasz-orosz szövetség kell. Ez szolgálná ugyanis Európa népeinek javát. Célja a szövetségnek a porosz-osztrák[8] világ megsemmisítése és az elnyomott római-szláv népek újraegyesítése.[9] Garibaldi a szlávok esetében érezhetően az oroszokkal a legbizonytalanabb, már csak azért is, mert ők nem kedvezményezettjei a Lengyelországgal kapcsolatos terveinek.

A második fejezet a nemzeti és a szent háborúkról folyó értekezés. Garibaldi elemzése szerint Európában felborult az egyensúly Poroszország előretörésével és Ausztria neolatin népek feletti uralmával, melynek a megcsonkított Franciaország,[10] a „hiányos” Olaszország,[11] a nem teljes Spanyolország, és az amputált Románia[12] nem képesek ellenállni, nem beszélve a kis Belgiumról, Hollandiáról, Svájcról és Dániáról. Szerinte Ausztria és Poroszország fenyegető túlsúlya egy platformra hozza a szláv, római és skandináv népeket.[13] Oroszország öt nagy hibáját is kiemeli (amely megakadályozza, hogy a szláv világ központja legyen): 1. Nem állt határozottan a szláv mozgalmak élére, 2. Nem ad kellő szabadságot a szláv embereknek, 3. Segítette az Ausztriában vagy Poroszországban mutatkozó elszakadási kísérletek leverését, 4. Elnyomja és hagyja, hogy a másik két birodalom (= Ausztria és Poroszország) is elnyomja a lengyeleket, 5. Elhanyagolta a görög kérdést.[14]  Már ebben a fejezetben felmerül, hogy két szláv államot kell létrehozni: egyik a helyreállított Lengyelország lenne (Németország ellen), a másik a balkáni szlávokból (törökök ellen). Itt akad egy Magyarországot említő rész, amelyben megállapítja, hogy mint a kereszténység védőbástyája (Lengyelországgal és Romániával együtt) nagy szolgálatot Nyugat-Európának. Még közös hadműveleti tervekre is látunk javaslatot, ha kitör egy általános háború a tervezett szláv-latin illetve porosz-osztrák szövetség között. Ebben Franciaország behatolna Belgiumba és a Rajna irányába törne előre, egy olasz-francia hadsereg a Duna mentén, míg egy olasz a Pó völgye felől törne Bécs irányába, míg az orosz-román sereg Budapestnek tartana.[15] Garibaldi a két „német” hatalom mellett Nagy Britannia iránt is mély ellenszenvet érez. Szerinte Spanyolországnak meg kell kapnia Gibraltárt, Olaszországnak Máltát, Ciprust pedig Görögországnak szánja.

A következő fejezet Franciaország természetes határával foglalkozik, amelyet természetesen a Rajnánál von meg. Magyarország természetes határával, mint a Kárpátok, nem lesz ilyen gáláns. Érdekes okfejtésként Caesar galliai hódítását hozza fel, amely szintén a Rajnáig tolta ki a Római birodalom határát. Belgium kapcsán megjegyzi, hogy az amúgy is szinte minden szempontból – nyelvileg, hagyományaiban, vallásban – francia, úgyhogy megérdemli, hogy oda tartozzon.[16] Szerintem azért a flamandok mást mondanának és nem franciául. Garibaldi szerint illúzió egy semleges Belgium a két nagyhatalom között.

A negyedik fejezetben Garibaldi az Olaszországhoz csatolandó területeket fejti ki bővebben, Trentot, Triesztet, Cattarot,[17] stb. Garibaldi felháborítónak nevezi, hogy a német szövetség kezében tartja Olaszország olyan részeit, mint: Trento, Trieszt, Aquileia, Gorizia és Isztria. Indokai részben ókoriak, mondván Dalmácia Itália része volt az ókorban.[18] Azt a meglepő dolgot is közli, hogy a szlávok a szarmatákkal azonosak, nyilván elfogadva a lengyeleknél meglévő szarmatizmus eszméjét, amely valójában a lengyelek ilyen irányú származását bizonygatta.[19]

Az ötödik passzusban Lengyelország restaurálásának kérdése áll, sőt már a címben elmondja szándékait: Lengyelország az Oderától a Nyemenig és a Kárpátokig! Ezt egy klassz latin idézettel folytatja: „Austria delenda! Polonia reconstituenda!”, azaz Ausztriának pusztulni kell, Lengyelországnak meg újjászületnie. Az újjáalakuló Polónia határait az Odera-Nyemen-Baltikum-Kárpátok vonallal írja körül, azaz egész Kelet-Poroszországot átadná nekik.

A hatodik pont már élesen magyar vonatkozásokkal bír. Itt két új létrehozandó szláv konföderációval foglalkozik. Az első egy Szláv-cseh állam lenne Prága központtal, a másik egy Balkáni-szláv szövetség Konstantinápoly székhellyel. Ebben a fejezetben olvashatjuk azt a meglepő dolgot, hogy Oroszország 1849-ben Ausztria segítségére sietett, hogy ismét megláncolhassa annak 20 millió szláv lakosát. Érdekes, mintha mi úgy tudnánk, hogy a magyarországi szlávok inkább Ausztria mellett és ellenünk lettek volna a szabadságharc idején.[20] Teljesen nyilvánvaló, hogy Garibaldi jól ismerte a 48-49-es magyar események menetét, de ez nem akadályozta meg abban, hogy ilyeneket állítson politikai elképzelései érdekében. Garibaldi szerint felháborító, ahogy az osztrák-magyar állam fenntartja a félelmet a Lajtán túl, azaz a történelmi Magyarországon.[21] Konstantinápolyt pedig meg kell kapnia a balkáni szlávoknak, akár tetszik ez Poroszországnak, Ausztriának és Nagy Britanniának, akár nem!  Az nem teljesen világos számomra, hogy a Cseh-központú szláv állam területe mely vidékekre terjed ki, de azt sugalmazza, hogy az osztrák államok valaha szintén szlávok voltak, ha mára egy részük germanizálódott is. A fejezet végén azt írja, hogy a magyarok erejét bővíteni kell a románokéval és görögökével egyetemben, de más megjegyzései még akkor is szemben állnak e kijelentéssel, ha feltételezzük, hogy a Cseh-szláv államhoz nem csapott volna magyar területeket.

A hetedik fejezetnek ugyanis már a címe is érdekes számunkra: Románia a Tiszától a Dunáig. Ez már így is kedves a magyar szíveknek, de mivel hozzáteszi, hogy le kell venni az osztrák-mongol (!!!) igát az Erdélyben, Bukovinában, Temesközben, Máramarosban élő római leszármazottak nyakáról, még szimpatikusabb. Ezután sokszor csak Traianus[22] gyermekeinek nevezi a románokat, majd jön, hogy Ausztria teutonizálni akarta mindig is Erdélyt, ezért élnek szászok arrafele, majd 1867 óta a magyarok akarják asszimilálni „Róma fiait.” Utána sorban ilyenek: Róma leszármazottai felett ma Attila ostora pattog; vagy: száz barbár nép nem tudta aláásni Róma és Traianus munkájának gyümölcsét az erdélyi fennsíkon, és a magyaroknak sikerül. Úgyhogy meg kell menteni a testvéreket a két kormány elnyomásától. Különösen érdekes, ahogy a magyarokról leválasztja a szász, a székely, a kun (!), és a hajdú (!) népeket. Nem érdemes minden hajmeresztő dolgot leírnom, el lehet képzelni! Mindenesetre úgy véli, Románia nyugati határa a Tisza kell legyen, és beletartozna a két román fejedelemségen kívül a Temesköz és Besszarábia is. Az új nagy román állam fővárosa átköltözne Gyulafehérvárba Bukarestből. 

Görögország jön a sorban. Garibaldi vele is nagylelkűen bánik, úgy véli Epirusz, Albánia, Macedónia, Kréta, Ciprus és Kis-Ázsia egyes részei a hellén világ „végtagjai,” melyek létfeltételei egy erős görög államnak. Garibaldi azt állítja, hogy régen Bursza[23] közelébe kívánta visszaszorítani a törökséget, de ma már az Oszmán állam megsemmisítése a cél, míg Görögországot tengeri hatalommá kell tenni a térségben.[24]

Kilencedikként Anglia kérdését hozza elő, benne az ír autonómiát. Garibaldi szerint: „Szeretem az angolokat, de irtózom a kormánytól, amely elnyomja Amerikában a kanadaiakat, az indiánokat és a hollandokat[25] a Jóreménység fokánál.” Véleménye szerint a Földközi-tengerről el kell távolítani a briteket.

A tizedik fejezet Dánia megerősítéséről szól, amelyet szintén Németország ellen lehetne felhasználni, amennyiben megerősítik olyan német területekkel, mint Schleswig-Holstein és Lauenburg.[26] Már csak azért is meg kell ennek történnie, hiszen Dánia korábban mindig hű szövetségese volt Franciaországnak.[27]

A XI. pontban Németország határait jelöli ki Garibaldi: „Németország visszaszorul a Rajna és az Odera közé.” Garibaldi szerint a jelenlegi Németország határai nem természetesek, túlcsordulnak, ráadásul olyan területeket bitorolnak, amely a római-szláv népeket illeti.[28]  

A következő fejezet igazán lírai címet visel: Ausztria megsemmisítése. Részletesen elemzi, hogy Ausztria léte teljesen felesleges, történelmi példákon keresztül és hogy pusztulása feltétele a neolatin-szláv újjászületésnek. Szerinte Ausztria a Minotaurus, amelyet emberi testekkel kell táplálni, nevéhez mészárlások tapadnak, mint Prágában, Aradon vagy Tarnówban. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés pusztán meghosszabbítja Ausztria vergődését, míg a magyarok miközben éltető víznek gondolják ezt, valójában csak szifiliszt kapnak. Itt némi körvonalat kapunk a felosztásról: a felvidéki szlávok Csehországhoz tartoznának, Erdélyi a románokhoz, Galícia Lengyelországhoz, míg Olaszország kapná természetesen Trentot, Triesztet, Isztriát és Dalmáciát.

A mű többi része levelezést és appendixet tartalmaz. Ezekkel most nem foglalkozunk.

Mindent összevetve a nagy magyarbarátnak képzelt Garibaldi politikai végrendeletéből egy jócskán megcsonkított Magyarország képe rajzolódik ki, amely szinte kénye-kedve szerint lenne kiszolgáltatva az elképzelt neolatin-szláv koalíciónak. A valódi döbbenet az, hogy ezek a Garibaldi által megálmodott határok durván egybeesnek az I. világháború után húzottakkal. A következtetés nyilvánvaló: Garibaldi - ugyanúgy, mint más külföldi hatalmak -, pusztán felhasználta a magyar emigrációt saját katonai és politikai céljai érdekében, a politika ugyanis sohasem személyes szimpátia kérdése..

 Jegyzetek:

---

[1] Demeter Gábor: A Balkán felosztására vonatkozó elképzelések a XIX. század második felétől 1913-ig. In: A Balkán és a keleti kérdés a nagyhatalmi politikában. Szerk.: Árvay-Bodnár-Demeter. Bp.: Hungarovox, 2005. p. 111-143. Az ide vonatkozó rész: p. 115.

[2] Djuvara, T.G.: Cent Projets de partage de la Turquie (1281-1913). Paris, 1914 p. 419-420

[3] Én a könnyebb kezelhetőség végett az olasz brossúra elektronikus kiadásának pdf-es változatát használtam, erre hivatkozok: http://www.liberliber.it/mediateca/libri/c/croce_enrico/testamento_politico_del_generale_garibaldi_etc/pdf/testam_p.pdf letöltve: 2015. május 18. Az eredeti is megtalálható szkennelt lapok formájában a gallica honlapján: http://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k815487.r=suez.langFR Letöltve: 2015. május 18.

[4] Djuvara, p. 420.

[5] Demeter, p.115

[6] Garibaldi közismerten szabadkőműves volt, akikkel az 1850-es években az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban lépett először kapcsolatba.

[7] Romano-nak írja, de mivel a mai románnál bővebb jelentésű összefoglaló névről van szó, a rómait fogom használni.

[8] Poroszország alatt Németországot, Ausztria alatt az Osztrák-Magyar Monarchiát érti!

[9] Croce, p. 9

[10] Utalva Elzász-Lotharingia 1871-es Németországhoz való csatolására utal. Ennek azonban Franciaország általi birtoklása azonban Garibaldi etnikai-nemzeti elvei alapján igencsak vitatható…

[11] Itt a Garibaldi szerint Olaszországnak járó Trento, Trieszt és Dalmácia hiánya értendő, amelyekből Trento (Dél-Tirol) északi része német többségű a mai napig, Trieszt a történelem folyamán végig a Német-római Birodalom része volt (és csak a belvárosa volt olasz többségű), míg Dalmácia lakosai zömmel horvátok voltak.

[12] Mint később látni fogjuk Garibaldi Romániát jelentősen ki akarta kerekíteni.

[13] Jellemző, hogy Garibaldi egységként kezeli a neolatin és szláv népeket, de a germánokat nem.

[14] Croce, p. 28

[15] Croca, p. 34

[16] U.o. p. 40

[17] A mai Kotor Montenegróban.

[18] Ez hamis. Dalmácia Illyricum része volt Diocletianus idején.

[19] És ebben részigazságok akár lehetnek is.

[20] A lengyeleket persze nem számolva.

[21] Croce, p. 52

[22] Traianus, római császár, uralkodott 98 és 117 között. A románoknál nagy népszerűségnek örvend (névadásban is), mint alapító atya. Ezt természetesen komoly történészi érvek nem támasztják alá.

[23] Kisázsiai török város a Márvány-tengertől délre. Bursza volt az Oszmán Birodalom első fővárosa.

[24] Croce, p. 58-59

[25] A holland eredetű búrokról van szó Dél-Afrikában.

[26] Dániát 1864-ben Ausztria és Poroszország közösen szorították ki németországi birtokairól.

[27] Itt a Napóleoni háborúkra gondol Garibaldi, hiszen valóban Dánia tartott ki legtovább a Bonaparte mellett.

[28] Corce, p. 67

Avar ostromtechnika és a "trebuchet"

A nomád népek sosem a sikeresen megvívott ostromaikról voltak híresek. Ez igaz az íjfeszítő népekre is. Mindemellett a birodalmat alkotó mongolok, vagy avarok képesek voltak megerősített városokat is elfoglalni, és igazat adunk B. Szabó Jánosnak, aki szerint „[Miután a kínai mesteremberek estek mongol fogságba és eltanulták a kínai típusú hadigépek építését]… nem volt olyan megerődített hely Eurázsiában, amit a mongolok ne tudtak volna elfoglalni, ha azt szükségesnek találják.”[1]

Kézi erővel működtetett kővető trebuchet egy bizánci kódexben.

Vajon az avarok is Kínából hozták el a városostromlás technikáját? Egy forrás látszólag új, a Római Birodalomban nem ismert eszközt láttat Thesszaloniki 597-es avar ostroma során:

„A kőhajító gépek négyszögletűek voltak, a szélesebb alapzattól a keskenyebb csúcsok felé elvékonyodóak. Itt, a tornyok tetején helyezkedtek el a két végükön erősen megvasalt zömök hengerek. Eme hengerekre nagy házgerendákhoz hasonló faalkatrészeket szegeztek. Ezek hátul felerősítve a parittyaszerű kőtartókat hordozták, elől pedig azokat az erős köteleket, amelyekkel lehúzva és megfeszítve a levegőbe kirepítették a sivítva elszálló köveket. Ezek a kővetők sűrűn egymás után emeltek fel és lőttek ki olyan nagy köveket, hogy azok becsapódását sem a föld nem képes elviselni, sem emberalkotta építmény. A négyszögletes kőhajító gépek három oldala volt csak deszkával bekerítve, hogy a bennük tartózkodó kötélmegfeszítőket a falakról ne sebesíthessék meg nyilakkal. Egy e szerkezet közül gyújtónyilvesszőtől találva deszkakerítésével egyetemben szénné égett, mire a többit magukkal vonszolva visszahúzódtak a támadók. Majd a kőhajító gépeiket deszkaborítással együtt a már leírt módon frissen nyúzott bőrökkel takarták s így hozták utóbb vissza azokat, hogy még közelebb állítsák a városfalhoz. Valóságos hegyeket és sziklaszirteket lőttek ki ránk. Mertmi másnak nevezhetné valaki azokat az óriási köveket?”[2]

A Szent Demeter csodáit a 610-es években megíró János érsek a korban szokatlan részletességgel írja le az avarok által épített hadigépeket. Ez a részletesség valószínűleg amiatt is lehet, hogy az alkotó maga nem volt katona, így nem tudta egyetlen szóval megfogalmazni a kőhajító „típusát”. Az eredeti görög szövegben a kőhajító helyén a petroboloi szó áll, ami szó szerint is „követ dobó”-t jelent. A leírás alapján ugyan egy különleges onager is elképzelhető, de a modern kutatók ezeket a gépeket mégis általában az első trebuchet-nak tartják.

Ugyanakkor ez a meghatározás megtévesztő, hiszen az ilyen típusú kőhajítókat csak a XII. századtól nevezik ezen a franciából származó néven, Magyarországon például sosem így hívták őket. Az első trebuchet-kat a kínaiak készítették még a Kr.e. IV. században,[3] és akárcsak az itt leírt szerkezet, kézi erővel, ellensúly nélkül hajították vele a köveket. Adta magát az ötlet, hogy a türkök elől nyugatra húzódó avarok ezt a kínai ostromtechnikát hozták magukkal a Balkánra.

Ezek az ember által kötelekkel működtetett kővetők nem voltak túl hatékonyak. Igaz jelentős nagyságú (57-63 kg) köveket vetettek vele, ám mindössze 75 méter távolságra. Azt, hogy az avarok ilyen gépet használtak Thesszalonikinél a is megerősíti, hogy a leírás szerint a petroboloi a nyilak lőtávolságán belül működött, ezért kellett védeni a személyzetét és ezért sikerült egyet felgyújtani a görögöknek.

A warwick-i trebuchet működés közben.

A XII. századtól megjelenő „igazi” – azaz ellensúlyos - trebuchet-k esetén erre remény sem lehetett, hiszen a Warwick-i kastélynál megépített modern replika képes 36 kilogrammos lövedékét 300 méternél is messzebbre hajítani, ami már bőven a nyilak hatáskörén kívül van, ráadásul a régi leírások szerint ennél voltak erősebb gépek is.

Látszólag tehát összeáll a kép, hiszen korábbi leírása a trebuchet-elvén működő hadigépnek nincs a Mediterrán térségben, így köthetnénk ennek elterjesztését az avarokhoz.

Azonban van némi probléma ezzel. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a fél világot villámgyorsan átszelő[4] avarok nem hurcoltak magukkal hadigépeket a Kárpát-medencéig. Azt sem szabad elfeledni, hogy a türkök, akik elfoglalják az avarok helyét, szintén nem elsősorban ostromművészetükről híresek. A türk kagánok felirataiban nyoma sincs Kínától ellesett hadigépeknek, bár Tonjukuk kormányzó VIII. század eleji felirata szerint egy alkalommal a türk seregek egymás után 23 várost vett be ostrommal [5]. Minden bizonnyal a keleti császárok igencsak óvakodtak attól, hogy a hadmérnökeik az ellenség kezére jussanak. Azonban ez nem kizárható. Ugyanakkor van egy forrás, amelyik kifejezetten azt írja, hogy az avarok képtelenek voltak városokat bevenni, amíg ez nem történt:

„Ekkor Buszasz [egy avar kézre kerül bizánci katona] megtanította az avarokat egyféle ostromgépezetet ácsolni, mert egészen addig járatlanok voltak ilyenszerű eszközök előállításában, és készített egy kőhajító városvívó szerkezetet. Nem sokkal később az őrhely [Appiareia] romba dőlve elesett…”[6]

Az eset az 587-es avar hadjárat során esett meg, amelynél a kagán harcosai egészen Bizánc elővárosaiig jutottak.[7] Bár elsőre talán hihetetlen, hogy egyetlen katona átállása teszi képessé az avarokat a városok elfoglalására, de ha jobban belegondolunk egyáltalán nem lehetetlen. Az avarok kiváló szervezők voltak, melyet jól leír, hogy miként vertek csoportokba szervezett „munkásbrigádok” segítségével hidat Sirmium blokádjakor.[8]

Könnyen elképzelhető, hogy néhány görög mesterember saját sorsán könnyítve fogságba esés után felajánlotta szolgálatait a kagánnak. Hogy az avarok pedig gyorsan elsajátítottak dolgokat, jelzi, hogy Dalmáciai hadjáratuk során - 595 körül – már könnyen beveszik Bonkeisz városát és lerombolnak 40 őrhelyet a térségben.[9]

Ha a forrásokat nézzük, akkor tehát a bizánci ostromtechnika átvétele igazolható, ráadásul a logika is ezt diktálja, hiszen a Kínával határos területeket eddigre már legalább 40 éve elhagyták az avarok, miközben nem mutattak fel az első hadjárataik során komoly ostromképességeket. Egyébként talán az is elárul valamit, hogy a leírás szerint az avarok bevetette kőhajítók nagy számuk ellenére (50 kőhajítóról tudósít a forrás) nem okoztak nagy károkat, azaz nem lehetett túl nagy tapasztalatuk azok használatásban. A leírás szerint a kövek többsége vagy a fal előtt, vagy a falon túl csapódott a földbe, magában a védműben kevés kárt okozva.

Chevedden megvizsgálta ugyanezen források eredeti szövegét, és arra a megállapításra jutott, hogy minden bizonnyal azonos típusú gép lehetett az Appriareia ostromakor a római katona által készített eszköz és a Thesszaloniki ostromakor alkalmazott kővető.[10] Érdemes végignézni a Thesszaloniki ostroma során bevetett egyéb avar ostromeszközöket is: teknőcpáncélok (ezek azonosak a Caesar által oly gyakran emlegetett „szőlőlugasokkal”, melyeknek fedezete alatt dolgozhattak az ostromlók), vas faltörő kosok, ostromtornyok, vízbe áztatott bőrökkel fedett hadigépek. Mind-mind tradicionális római ostromeszköz, amiket évszázadok óta használtak a térségben.

Peter Purton mindenesetre a középkori ostromtechnikákról írt könyvében nem zárja ki, hogy Kínából avar közvetítéssel érkezett a trebuchet.[11] A kínai eredet biztosnak látszik, ám valószínűbbnek tartom, hogy nem egy nomád néppel érkezett a Mediterráneumba, hanem a nyugati Türk kaganátus kínai elfoglalását követően a 650-es évektől talán már muszlim közvetítéssel.

Összefoglalva: Ha nem is zárhatjuk ki, hogy az avarok hoztak magukkal távol-keleti ostromtechnikákat vándorlásuk során nyugatra, valószínűbb, hogy ugyanaz a helyzet, mint a mongolok esetén, és ahogy azok Kínától, úgy az avarok a bizánciaktól tanulták el az ostromlás művészetét. Az eszköz, amelyet bevetettek Thesszalonikinél, nem kizárt, hogy egyfajta izomerővel működtetett trebuchet volt, ám még az is elképzelhető, hogy egy régi hagyományos onagerrel állunk szemben.

Szláv és bizánci harcos küzdelme, egy avar lovas előtt.

A mostani írás egy kicsit beharangozó is, hiszen október 15-én 17:30-kor a győr-ménfőcsanaki Bezerédj-kastélyban az avarokról tartok előadást! Sok szeretettel várok rá minden érdeklődőt!

Felhasznált irodalom

B. Szabó János: Tatárjárás. 2. kiad. Bp., 2010.

Chevedden, Paul E.: The Invention of Counterweight Trebuchet. In.: Dumbarton Oaks Papers, 54. p. 71-116

A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986.

Purton, Peter: A History of the early medieval Siege c. 450-1220. Woodbridge, 2009.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I. Szeged, 1992.

Theophülaktosz Szimokattész: Világtörténelem. Ford.: Olajos Teréz. Bp., 2012.

Jegyzetek:

---

[1] B. Szabó, p. 48-49.

[2] Száceczky-Kardoss, p. 93.

[3] Chevedden, p. 74.

[4] 558. elején az avarok még a Kaukázusból küldenek követet Bizáncba, 562-ben pedig már az Elbánál csatáznak a Frankokkal!
[5] A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. p. 71.

[6] Theophülaktosz Szimokkatész, p. 119. Másik fordítás: Szádeczky-Kardoss, p. 69-70.

[7] A datáláshoz: Szádeczky-Kardoss, p. 67.

[8] A forrásokat megtalálni: Szádeczky-Kardoss, p. 47-49.

[9] Theophülaktosz Szimokattész, p. 254.

[10] Chevedden, p. 75.

[11] Purton, p.30-33.

Trianoni filozofálgatás magamban magammal

Ha az ember olyanokkal beszélget, akit érdekel akár a történelem, akár a politika, előbb-utóbb mindig szóba kerül a Trianoni békeszerződés. Egyszerűen kikerülhetetlen ez, hiszen a ránk kényszerített diktátum hatásai a mai napig tartanak. Valami eltört nemzetünkben 1920-ban (vagy talán még korábban), s úgy tűnik nem tudunk kikászálódni a felhalmozódó problémák halmaza alól. A gazdasági helyzetünk olyan amilyen, mára alighanem nyilvánvaló, hogy nem a zsebeink, hanem a fejünk tartalmával, a szellemmel van a baj. Ha lelkileg sikerülne rendbe rakni magunkat, akkor hamar megjönne a gazdasági-gazdagsági javulás is. Az most egy másik kérdés, hogy ellenlábasaink hagyják-e ezt. De mindenképpen meg kell próbálni, mert anélkül semmi esélyünk.

Az mára világossá lett, hogy az Európai Unió nekünk hátrány politikailag biztosan, gazdaságilag meg majdnem biztosan. Aki mostanra nem szűrte le azt, hogy a nemzetiségi ellentéteket sem oldja fel, az közel menthetetlen. Nehéz lenne összeszedni pozitív dolgokat 2004-es belépésünk óta. Reméltem az égiektől, amikor nemet húztam a szavazólapon, hogy tévedtem és eljön a Kánaán, de nem jött. Az meg, hogy szabadon utazgathatunk, csak 1989 előtthöz pozitív, 100 évvel ezelőtt úgy utaztak Európában az emberek, ahogy kedvük volt és munkát is úgy vállaltak, ahogy akartak. 

Az is egyértelmű, hogy az országokat manapság a gazdasági hazardőrök sokkal inkább fenyegetik, mint a fegyveres támadások. Mint minden ilyen esetben a nagyobb államnak sokkal nagyobb az ellenállóképessége, így célszerű lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom. Ahogy az Osztrák-Magyar Monarchia képes volt az orosz és a német birodalommal szemben ellensúlyt képezni régen, most is nagyon kellene egy ilyen állam. Erre azonban még egy Nagy Magyarország színmagyar lakossággal is kevés lenne. Ehhez több állam szövetsége kellene, ahogy 1526-tól 1918-ig is volt. 

Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy aki kis államban él, az kiszolgáltatott és szükségszerűen szegény marad. Ha kútba dobnak, akkor nem az ásás a nyerő ötlet. Az erre esetleg Svájccal és Skandináviával példálózóknak jusson eszébe, hogy mindkét térség periférián van, egy komoly nagyhatalom támadását pedig képtelenek lennének visszaverni. Magyarországból, Erdélyből nem lehet új Svájc, átjáróház a térségünk az Európa kontinens közepén.

Elmélet

Ha holnap reggel visszakapnánk egy határozattal Magyarország teljes területét, akkor azt kell mondanunk, hogy jó eséllyel képtelenek lennénk megtartani. Ennek oka nem katonai - bár az is -, hanem az, hogy a lakosság nem magyar része zsigerből gyűlölne minket. Az első dolog tehát, hogy ezen változtassunk. Könnyebb mondani, mint megtenni, persze. Elvégre hogyan szerettessem meg a magyarokat egy románnal, akibe belenevelték, hogy a két nép utálja egymást? Nem bocsánatkérésekkel, hanem korrekt magatartással. Például olyanokkal, hogy ha mi ragaszkodunk olyan ősi földjeinkhez, mint a Bácska és a Bánát, akkor nem ismerjük el Koszovó függetlenségét, amely Szerbia számára hasonlóan fontos... Olyan gesztus lett volna ez, ami ismét egy elszalasztott lehetőség.

Nacionalizmussal nem megyünk semmire, ha visszakapnánk a Felvidéket, a szlovákok attól még ott lesznek, a két nemzet ellentétével együtt, amely működésképtelenné tenné a közös államot. Túl kell tenni magunkat sok sérelmen mindkét oldalról és nem lehet kérdés, hogy egy szlovák-német vitában melyik oldalt pártoljuk. Nem, nem a németet. Csak így lehet. Legalábbis most ezt gondolom. Persze tévedhetek. Abba belegondolni még nekem is új és rémisztő, hogy saját logikám szerint ugyanúgy egy román-brazil focimeccsen is Romániának kellene szurkolnom. 

Egyáltalán először azt kellene eldönteni, mit akarunk visszakapni. Mindent? A magyar lakta térségeket? Elsőre a második a csábítóbb, közelebbi és keresztülvihetőbb. Csak 1990 óta szerintem legalább 3 alkalommal volt esélyünk etnikai alapon visszaszerezni a Délvidék magyar lakta részeit, és Csehszlovákia szétesését is tétlenül néztük végig. Ugyanakkor az embert a szíve az egész felé hajtja. Majdnem mindegy melyik irányba indulna el az ország, csak döntsön már egyik mellett. Nem gondolom, hogy egy önálló Magyar Királyság visszaállítható régi területével. Bár tévednék. Mindenesetre egy az Osztrák-Magyar Monarchiához hasonló szövetségi államban sokkal inkább látok fantáziát. Egyszerűen rá kell ébrednie a környező országok lakóinak, hogy önállóan a nyugati hatalmak (és ha lesz rá módjuk, a keletiek is) kijátsszák őket egymás ellen és sokkal jobban járnának, ha lenne egy közép-kelet európai nagyhatalom, amely állampolgárait megvédi mind a gazdasági machinációk, mint a közvetlen fizikai támadás ellen.

Az államforma:

Sajnos ma Magyarországon még mindig tabu annak felvetése, hogy vissza kell térnünk a királysághoz. Szomorú dolog ez, ráadásul, ha felvetődne a dolog az ország egy jelentős része egy régi oktatási gyakorlat miatt ezt egy ósdi, meghaladott államformának tartaná. Most azon túl, hogy jogi szempontból jelenleg is királyság van, mint az már egyszer megírtam, számtalan előnye lenne ha újra királyság lennénk:

1. Nem lenne államfőválasztás, amely 5 évente politikai viharokat támaszt, a poszt erejét pedig annak betöltője határozná meg. Egy jó uralkodó nagyobb mértékben, egy alkalmatlan, szinte semennyire nem szólna bele a politikába.

2. Ez a hagyományos államformánk, miért ne követnénk, amikor a köztársaságaink folyamatosan megbuktak, míg a királyság 900 éven át folyamatosan fennállt és az ország sikereinek nagy része ehhez köthető.

3. Újrakezdhetnénk a történelmünket, egyértelmű cezúrát húzva egy lezárt kor után.

Annak idején Boros Péter azt írta, hogy a királyság nem ördögtől való dolog. De nem ám, elvégre a Magyar Királyság kifejezetten Istentől való dolog, nem véletlenül írták a középkori uralkodók okleveleikben: "X, Dei gratiae", azaz Isten kegyelméből! Nem a saját akaratukból, mint Napóleon, nem szavazás útján, mint holmi elnökök, hanem Istenéből. Ennél fogva a király nem választás okán uralkodik, hanem származás okán. Választás a magyar rendeket akkor illette meg, ha az utódlás nem volt egyértelmű, vagy megszakadt egy vérvonal. Ez történt 1301-ben, 1382-ben,, 1437-ben, 1458-ban, 1526-ban és 1740-ben. De abba a rendeknek már nem volt beleszólásuk, hogy teszem azt egy uralkodónak melyik fia üljön a trónszékre, mert ezt Isten eldöntötte: az elsőszülött. A rendek akkor léphettek még közbe, ha netán kiderült, hogy a király alkalmatlan a poszt betöltésére, de ez csak nagyon indokolt és kirívó esetekben történhetett meg: ilyen volt Salamon király elűzése, aki német hűbért vállalt.

Ki lenne az uralkodó?

Valahányszor szóba kerül a királykérdés, azonnal ezt szegezik az ember nyakának: Na igen, de ki lenne a király? Orbán Viktor vagy valaki más politikus? Természetesen ez kizárt, mint említettük, ez nem szavazgatás, hanem vér kérdése. A Vérszerződés így rendelkezett, melyet aztán a nemzet meg is tartott:

"Az eskü első szakasza így hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük." (Anonymus)

Na igen, de hát kihaltak az Árpádok, általános iskola 6. osztályos tananyag. Csakhogy nem fedi teljes mértékben az igazságot. Férfiágon halt ki a Turul dinasztia, nőágon a mai napig él! A legkézenfekvőbb választás a Habsburg-Lotharingiai ház, amely 4 évszázadon át folyamatosan magyar királyokat adott és Árpád ivadékok nőágon többszörösen is. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik a Habsburgokat, hiszen 70 évig a Kossuth-párt, majd később 50 évig a baloldal szidalmazta őket. De még egyszer rögzítsük: ez nem tetszik, vagy nem tetszik kérdése. A vér kötelez, ahogy a hét vezér esküje is. 1918-ban IV. Károly lemondott a hatalomgyakorlásról és azóta minket csapás csapás után ér. Formailag a Horthy rendszer rendben volt, de a Habsburgok trónfosztása úgy tűnik hiba, a megszegett eskü visszacsapott ránk. Mit is mond a Vérszerződés átokformulája:

"Az eskü ötödik szakasza így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa." (Anonymus)

Nincs olyan kitétel, hogy ilyen és ilyen helyzetben megszeghető. Az ember nem szeg esküt. Jelenleg a magyar törvényes uralkodó tehát - ellentétben a bulvárhírekkel, nem György, hanem - Habsburg Károly, Ottó elsőszülött fia, e néven az ötödik. A Habsburgok nem magyarok, nem osztrákok, talán alkalmasak lennének integrálni a térséget és Árpád vére folyik bennük, minden kétséget kizáróan.
Ha nagyon ódzkodnánk a Habsburg fő vonulatból választani, még mindig lehet az úgynevezett nádori magyar ágból koronázni, hiszen az sem halt még ki, itt jelenleg József Árpád főherceg jönne a sorban.

A nyelv kérdése

November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját, mivel 1844-ben ezen a napon lett hivatalos nyelv a Szent Korona országaiban a magyar. Joggal szeretjük nyelvünket, fantasztikus kincs. Mindamellett le kell szögezni, hogy ez a törvény a liberalizmus (amely persze nem azonos a ma liberálisnak nevezett szélsőséggel) kezdetén komoly hiba volt. A Magyar Királyság egyik nemzeteket összekötő kapcsát iktattuk ki önként, a latin nyelvet. Addig minden magyar földön született ember számára egyenlőség volt, hiszen senki sem született latin anyanyelvvel, azt tanulni kellett magyarnak, tótnak, horvátnak. Egyáltalán nem meglepő, hogy megneheztelt ránk a magyar nyelv kötelezővé tétele miatt sok nem magyar anyanyelvű testvérünk. Ha szeretnénk visszaállítani és vonzóvá tenni a Szent Korona országát a Kárpát-medence lakói számára - ez pedig óhatatlanul szükséges ahhoz, hogy stabil állam legyen - akkor fel kell adni büszkeségünket ezen a téren és köztes megoldást találni. Csak olyan nyelv jöhet szóba, amely nem anyanyelv a térségben. Ha a hagyományokhoz ragaszkodnánk, akkor ez a latin lenne, ha a modern korszellemet követnénk, akkor az angol. Ez utóbbi igen komoly előnyökkel járna, úgy vélem.

Kicsit olyan össze-vissza lett ez a bejegyzés, saját zagyvaságok kusza halmaza, de Trianon az emberből filozofálgatást hoz ki, mert tudni szeretnénk, hogy hol rontottuk el. Mert valahol elrontottuk és helyre kell tennünk, amíg még van bennünk erő.

Ráadásul a mai diákok sokszor hozzánk elő belőlünk azt sötét gondolatot, hogy alkalmatlanok lesznek egy ilyen nagy feladathoz (nem mintha mi mai felnőttek olyan alkalmasnak látszanánk). Isten adja, hogy tévedjünk!