Napforduló: Október 8. – Perryville-i csata (1862)

Napforduló:

Október 8. – Perryville-i csata (1862)

A csatatér 2007-ben (Forrás: innen)

A Perryville-i csata nem tartozik az amerikai polgárháború legismertebb összecsapásai közé, pedig sok szempontból igen árulkodó a korabeli katonai nehézségekről, amellyel egy hadvezér szembesült a harcmezőn, különösen, ha a politikusok - akik közül sokan szeretik az ilyen káoszt, mert kijátszhatják egymás ellen a feleket - nem teremtenek egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszonyokat.

Az amerikai polgárháború a kezdeti óvatos, finomkodó tapogatózásokat követően 1862 tavaszán már teljes erejével tombolt. Az unió csapatainak véres Shiloh-i győzelme (1862. április 6-7.) után - ez volt az első olyan csata, amelyben a résztvevők száma meghaladta a 100 ezer főt - Grant és Buell szövetségi tábornokok folytatták az offenzívájukat a nyugati hadszíntéren, és veszteségeik pótlása után követték a visszavonuló konföderációs hadsereget Corinth városa alá. Már éppen ostrom alá akarták venni a déliek állásait, mikor azok - igen ügyesen és csendben - kiürítették a várost, és Tupeloba vonultak át. Bár nem sikerült ellenfelüket bekerítenie, de az északiak Corinth elfoglalásával már egy mélydéli állam, Mississippi kapujában álltak. Mialatt Grant serege innen a Mississippi folyó felé nyomult előre, hogy annak mentén kettévágják a konföderációt, Buell csapatai maradtak helyükön Tupelo megfigyelésére. Az elmúlt hónapok igen sikeresek voltak számukra, hiszen három inkább a konföderációhoz számítható, de ingadozó állam is nagyrészt az északiak kezére került: Missouri, Kentucky és Tennessee. Lincoln megnyugvással figyelhette a hadszíntér történéseit.

A másik oldalon, Jefferson Davis, a konföderáció elnöke ellenben nem lehetett elégedett. Azonnal belátta, hogy milyen súlyos lett a helyzet ezzel a nyugati hadszíntéren, hiszen a három állam elvesztése nem pusztán jelentős gazdasági erőforrásoktól fosztotta meg a gazdaságilag amúgy is gyengébb konföderációt, de azt is jelentette, hogy e területekről nem lehetett katonákat toborozni. Emellett úgy tűnt, közel az idő, mikor az unió seregei megindulhatnak a "Dél" szíve ellen. Reményeit új hadvezérébe, Braxton Bragg tábornokba vetette, aki májusban vette át a Tennessee-i hadsereg parancsnokságát Tupeloban. A tábornok azonnal új haditervet kezdett kidolgozni a helyzet javítására. Bragg igen ötletes megoldással akarta kiszorítani a túlerőben lévő szövetségieket a megszállt déli államok területéről. Azt találta ki, hogy titokban átszállítja csapatai zömét Chattanoogába, és onnan északi irányba mér csapást Tennessee fővárosa, Nashville és Kentucky irányába. Chattanooga Tennessee és Georgia államok határán fekszik - előbbi területén - és akkoriban a város kulcsfontosságú vasúti csomópont volt, emellett közelében haladt át az egyik legfontosabb kelet-nyugati átjáró az Appalache-hegységrendszeren. 

A Tenneessee keleti részét még védő déli tábornok, Kirby Smith amúgy is folyton Bragg támogatását kérte, másrészt az északi vonalak mögött portyázó lovassági parancsnoka, John Hunt Morgan azt állította, hogy Kentucky csak egy déli sereg megjelenésére vár, és egy emberként felkel az északiak ellen. Maga az ötlet, hogy Bragg átcsoportosítja haderejét keletebbre, ezen okok nélkül is kiváló elképzelés volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a már mélyen déli területeken járó Don Carlos Buellt visszafordítja északnak, és szinte harc nélkül felszabadíthatja legalább Tennessee-t. Az átcsoportosítás során mintegy 30 ezer déli katonának kellett hat vasútvonalon 760 mérföldet megtennie a Chattanoogáig. A csapatoknak komoly kerülőt kellett megtenniük, míg elértek oda, hiszen Tupeloval nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Így Tupeloból Bragg dandárait egészen az alabamai Mobile kikötővárosáig vitték le, majd onnan rövid gyalogmenetet után egy másik vasútvonalon Tensasból szállították északkeletre őket Montgomery és Atlanta érintésével Chattanoogához. Ilyen méretű átcsoportosítás az ellenség orra előtt példátlan volt a hadtörténelemben addig! A művelet 1862. július 23-án kezdődött és Bragg mindössze 16 ezer fős sereget hagyott Tupeloban fedezni a csapatmozgást Buell északi hadseregével szemben.

Bragg Chattanoogába érve megbeszélést folytatott az elnök által mellé - de nem alá! - rendelt másik hadvezérrel, Edmund Kirby Smith-szel, akinek első feladata a Cumberland-hágó elfoglalása volt, míg Bragg várakozik összes egységének beérkezésére. Kentucky stratégiailag egyik legfontosabb pontja ugyanis a Cumberland-hágó volt Kentucky, Tennesse és Virginia határán, egy hasadék a Cumberland-hegységen, amely fontos közlekedési átjáró volt a Középnyugat irányába. A hasadékot 1862. júniusában foglalták el a szövetségiek, de a déliek szerették volna visszaszerezni. A Cumberland-hágót Kirby Smith Kentucky-i hadseregének kellett visszahódítania, és ehhez Bragg csapatokat adott át Smithnek. Kirby Smith el is foglalta a hágót a hadjárat nyitányaként, majd Kentucky fővárosa, Frankfort felé tört előre, ám nem igazán működött együtt Bragg-gel, habár korábban megígérte ezt. Smith Richmondnál - természetesen nem azonos a közismert konföderációs fővárossal, hiszen ez a Richmond Kentuckyban van - nem azonos  meglepett egy uniós csoportosítást, elfogva több mint 4300 északit augusztus 29-30-án. Ugyanakkor nem egyesítette erőit Braggével, így utóbbi később egyedül nézett szembe Buell túlerejű uniós hadseregével, amely végül megérkezett.

A heartland-offenzíva térképen
(forrás: innen)

Bragg hadserege Smith-szel egy időben, augusztus végén lendült támadásba, ezzel megkezdődött a konföderáció Heartland-offenzívája. Bragg hadjárata szintén jól indult, Munfordville-nél jelentős uniós készleteket foglalt el, miközben 4000 uniós katona adta meg magát neki. Ezzel azonban időt veszített és a kezdeti lendület után hadjárata lelassult, az északiak pedig nagy meneteléssel utolérték a támadókat. Buell serege október elején beleütközött Bragg önállóan működő seregrészeibe. Braggnek végül sem a tőle jobbra működő Kirby Smith, sem a tőle balra hadakozó déli erők nem nyújtottak kellő támogatást. Az északi hadvezetést valóban megijesztette a konföderációs offenzíva – rendszerint mindkét oldal óriási túlerőt fantáziált a másik félnél – és már Ohiót kezdték félteni. Buellt ennek megfelelően valóban visszarendelték Kentucky védelmére Corinth alól, ahogy azt Bragg gondolta, jelentősen enyhítve a Délre helyezett nyomást Tennessee-ben. 

Megjegyzés rovat: 

Bragg és Kirby Smith támadásának célpontja, Kentucky klasszikus határállam volt, amely őrlődött a két oldal között, és lakosságát igencsak megosztotta a polgárháború. Így az északiak nem bízhattak az állam hűségében. Az 1860-as választások Kentucky keleti része a dél jelöltjének számító John C. Breckinridge-re voksolt, míg többi megyéében rendszerint a két oldal között egyensúlyozó Alkotmányos Unió Párt jelöltje, John Bell nyert. A választást országosan behúzó republikánus Lincoln 1%-ot sem kapott annak ellenére, hogy maga is Kentuckyból származott, és saját megyéjében, LaRue-ban is mindössze hárman szavaztak rá! Kentucky amúgy is rabszolgatartó állam volt, bár lakosságának valamivel kevesebb, mint 20%-a volt csak fekete. Kentucky igyekezett kimaradni a polgárháborúból, így 1861. május 16-án Beriah Magoffin kormányzó deklarálta Kentucky semlegességét. Valós esély azonban nem volt a háborúból való kimaradásra. 1861. szeptemberében a konföderáció csapatai átlépték az állam határát, és október 18-án Kentucky vezetése bejelentette elszakadását az uniótól, majd hivatalosan is az Amerikai Konföderációs Államok részévé lett, annak 13. tagállamaként. A déli hivatalnokoknak az unió 1862 elején megkezdett támadása miatt azonban, hamarosan el kellett menekülniük az államukból. A konföderációnak mindenesetre jelentős számú szimpatizánsa volt Kentuckyban és Bragg számított rájuk, azonban csalódnia kellett. Habár Kirby Smith csapatait hatalmas örömünnep fogadta a több városban is, a a helyiek nem tolakodtak, hogy jelentkezhessenek a déli hadseregbe.

Braxton Bragg természetére nézve nem volt könnyű eset, és nehezen jött ki alvezéreivel, akik amúgy is hajlamosak voltak az önállóskodásra. Kirby Smith gyakorlatilag függetlenül működött tőle, de hadosztályparancsnokai is sok esetben ellene dolgoztak. Braggnek arról sem nagyon volt fogalma, hogy pontosan hol tartózkodik Buell serege, bár a déli hadvezér szerencséjére az északi tábornok szintén a sötétben tapogatózott az ellenség elhelyezkedéséről és erőinek nagyságáról. Buell 57 ezer főnyi csapatait Leonidas Polk déli egységei ellen fordította, aki hiába jelentette felettesének, hogy az uniós fő ereje áll vele szemben, mert azt megtévesztették Kirby Smith hasonló tartalmú - ám téves - jelentései. Polk csapatai október 7-én visszavonultak Perryville városába, ahol másnap igen komoly csata alakult ki, immár Bragg jelenlétében. A déli fővezér nem hitte el, hogy túlerő áll Polkkal szemben, így támadásra utasította csapatait. Bragg amennyire modern felfogásban volt képes csapatait átmozgatni Mississippiből Tennessee-be vasúton, olyannyira nem volt képes felfogni, hogy mit jelent csatákban az új típusú lőfegyverek megjelenése. Bár a polgárháború csataterein még az elöltöltős fegyverek domináltak, de megjelentek az egyesített lőszert tüzelő ismétlőfegyverek is. Tűzerő tekintetében a nagy létszámú hadseregek gyalogos alakulatai nagyon megnehezítettek minden támadást nyílt terepen és a gyorsan fejlődő tüzérség is pokoli veszteségeket volt képes okozni. A hadvezérek a polgárháború során alapvetően hittek abban, hogy a gyors rohamok döntik el a csaták sorsát és ez igen nagy veszteségeket okozott mindkét oldalon. Mondjuk meglehetősen általános jelenség, hogy a hadvezérek háborúikat a legutóbbi háború hadviselése alapján vívják... Eleinte legalábbis bizonyosan. Az október 8-i Perryville-i összecsapás kaotikus és egymástól függetlenül vívott összecsapások sora volt hadtestek és hadosztályok között, amelyben a déliek egyébként kiválóan harcoltak jelentős túlerő ellen. Mindössze 16 ezer konföderációs katona állt szemben 55 ezer unióssal, ugyanakkor Buell hibájából utóbbiaknak csak kevesebb mint fele vett részt ténylegesen is a csatában. Egyik fél sem nagyon volt tudatában annak, mekkora ellenséggel futott össze. Bragg stratégiai szinten csődöt mondott, ugyanakkor taktikai szinten jól és agresszívan reagált. Buell ellenben a csatában tökéltesen csődöt mondott, holott korábban viszonylag ügyesen manőverezett. Az északi tábornok például 8-án meg sem jelent a harcmezőn...

Csata perryville-nél. Korabeli újságillusztráció.
(Forrás: innen)

A csatában a déliek taktikai sikert értek el, mert megtartották a várost, sőt visszaverték az északiakat, majd Buell vissza is vonult Nashville irányába. Az ütközetben Buell 4241 embert (845 halott), míg Bragg 3396 katonát (510 halott) veszített, azonban Bragg emellett elveszítette az önbizalmát és a győzelembe vetett hitét is. Úgy vélte, hogy nem lesz képes Kentuckyt megvédeni, ezért visszavonulást rendelt el, feladva elért eredményeinek javát. Visszavonulását követően Bragg egyértelműen alárendeltjeire és a kentuckyakra húzta rá a vizes lepedőt. Pedig saját maga is felelős volt, mert sok időt elvesztegetett a hadjárat elején, ráadásul nem volt képes kézben tartani tábornokait. Jefferson Davis ugyancsak hibázott, mikor Kirby Smith-t nem rendelte Bragg alá, és utóbbinak szintén komoly része volt a hadjárat kudarcában. Egy kiválóan kigondolt offenzíva sem volt elég önmagában a győzelemhez. A nyugati hadszíntéren a kezdeményezés ezután soha többé nem került vissza a konföderáció kezébe.

Braxton Bragg, a csata "déli" fővezére
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

The Cambridge History of the American Civil War. Vol. 1. Cambridge, cop. 2019

Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: 2012

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. október 8.

Napforduló: Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen az Oszmán birodalomnak (1911)

Napforduló: 

Szeptember 29. – Olaszország hadat üzen 

az Oszmán birodalomnak (1911)

Olasz katonák védekeznek Líbiában, 1911
(forrás: innen)

Olaszországot rendszerint nem a gyarmatosító hatalmak közé helyezi az ember, pedig a XIX-XX. század fordulóján igencsak igyekezett azzá válni, részsikerekkel. Itália sikeres egyesítése után a piemonti elit azonnal nagyhatalmi ábrándokat kezdett kergetni, amelyben magát már egyenrangúnak vélte a klasszikus nagyhatalmakkal: Nagy Britanniával, Franciaországgal, Németországgal, Ausztriával és Oroszországgal. 1866-ban azonban gyorsan kiderült, hogy az ország még ahhoz is gyenge, hogy az éppen poroszokkal háborúzó - és a magyarokkal még ki sem egyező - Ausztriát legyőzze. Miközben az osztrák főerők Bismarck hadaival csatáztak Königgrätznél, az olaszok nagy vereséget szenvedtek a Custozzai csatában, de még az Adrián is Lissánál. A háború végén ugyan megszerezték Velencét és környékét a porosz sikereknek és Bismarcknak köszönhetően, de világossá vált, hogy az ország egy igazi nagyhatalommal szemben továbbra is komoly katonai hátrányban van. Egyelőre így a taljánoknak le kellett tenniük további osztrák kézen lévő területek megszerzéséről és inkább a gyarmatosításra és a Balkánra koncentráltak a külpolitikában.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök (1842-1928)
(forrás: innen)

Olaszország korábbi széttagoltsága nem tette lehetővé, hogy korai időkben bekapcsolódjanak a kolonizációba, de az Afrikáért folyó versenyfutásban a XIX. század 80-as éveiben már részt vett Róma is. Először - logikusan - az Itáliával szemközt fekvő Tunézia területét nézték ki, amely ekkor még az Oszmán birodalomhoz tartozott, de Franciaország megelőzte őket, és 1881-ben a terület francia protektorátus lett. A diplomáciai vereség folytán Olaszország 1882-ben csatlakozott Németország és az Osztrák Magyar Monarchia Szövetségéhez, megalakítva a Hármasszövetséget. Ez a diplomáciai húzás előnyösnek bizonyult, és az 1880-as években a királyság megszerezte Eritreát és Szomáliát Afrika szarvánál. Az olaszok törekedtek rá, hogy e két gyarmatot Etiópia elfoglalásával összekössék, de 1896-ban megalázó vereséget szenvedtek Aduánál, így erről a tervről le kellett mondaniuk. A XX. század elejére Afrika szinte teljesen elkelt, és szinte nem maradtak besatírozatlan területek a politikai térképeken. Azért volt még egy izgalmas folt: Líbia. A terület hivatalosan az Oszmán birodalom részét képezte (tulajdonképpen két tartományként kezelve: Tripolitánia és Kirenaika), azonban miután Nagy Britannia megszállta Egyiptomot, Líbia el volt vágva területileg Isztambultól. Tripolit még 1551-ben foglalták el a törökök, és 1711-ig szorosan a kezükben is tartották a tartományt. Ekkor Ahmed Karamanli a helyi janicsárok vezetésével önállósította magát, habár alapított dinasztiájának tagjai (a karamanlik) hivatalosan az oszmán szultánok pasái voltak. Tripolitánia fő tevékenysége, hasonlóan más észak-afrikai muzulmán államokéhoz a kalózkodás volt ekkoriban, tengerészei előszeretettel fosztogatták a tengerparti városokat Itáliától Izlandig és raboltak el lakosokat, hogy rabszolgaként adják el őket iszlám országokba. A Napóleoni háborúkat követően az európai országok egységes fellépése véget vet a korzárok korának, ami az ebből származó bevételekre támaszkodó Karamalni család bukásához vezet Tripoliban. Mikor a belharcok kapcsán rendteremtésként behívják a török csapatokat, azok 1835-ben ott is maradnak, és ismét közvetlen oszmán kézre kerül a mai Líbia partvidéke, míg a sivatag felé eső belső régiókkal és oázisokkal alig foglalkoztak. Ennek csak az európai gyarmatosítással - és az ásványkincsekért folytatott hajsza okán - lett igazán jelentősége, addig nem voltak térképen kijelölt határok a Szahara irányába. Végül azonban a sivatag utolsó porszeméért is megindult a vetékedés, így 1875-öt követően a törökök a sivatagba is elkezdtek telepíteni helyőrségeket, elsősorban azért, hogy a franciák ellen biztosítsák a térséget. A török uralom a tartományokban nagy fejlődést nem hozott, bár 1908-ban az ifjútörök modernizáció keretében Tripolitánia és Kirenaika tartománya is küldhetett képviselőt a török parlamentbe. Közben azonban Egyiptom brit kézbe került – hivatalosan ugyan 1914-ig az Oszmán Birodalom részét képezte -, így területileg exklávévá vált, elszakítva a birodalom többi részétől. Tripoli és Bengázi kikötője egyre nagyobb forgalmat bonyolított le az európai országokkal, de a belső régiók adóprés alatt nyögtek, és folyamatosan lázongtak a török kormányzattal szemben. Olaszország hamar szemet vetett Líbiára, és diplomáciailag évtizedeket áldozott rá, hogy majdani akciója során ne ütközzön a nagyhatalmak ellenállásába. Elérte, hogy Németország támogassa szövetségesét, míg a monarchiának amúgy sem voltak kolonizációs ambíciói, így örült, hogy az itáliaiak nem Triesztre pályáznak. Mind a németek, mint a monarchia abban is bízott, hogy az olaszok afrikai térnyerése hosszútávon megerősíti a szövetségüket Franciaország ellen Olaszországgal. Nem teljesen alakult így. Franciaország miután megszerezte Tunéziát, hajlandó volt támogatni Olaszország igényeit Líbiában. Oroszországgal is sikerült megegyeznie Rómának, a cár elismerte az olasz igényeket Líbiában, cserébe az Olasz királyság ugyanezt megtette a török tengerszorossal kapcsolatban Szentpétervár felé. Eközben gazdaságilag az olasz bankok és cégek egyre nagyobb befolyást szereztek a török tartomány életében. Az olasz közvélemény támogatta az itteni potenciális olasz gyarmatosítását, mivel piacként és letelepedési helyként is jól jött volna. Visszanézve a mából meglehetősen vicces az az egyáltalán nem humoros tény, hogy az olasz túlnépesedést akkoriban azzal akarták kezelni az Rómában, hogy Líbiába telepeseket küldenek. Mintha mára kissé megfordult volna a helyzet… 1911-re Olaszország úgy érezte megérett a gyümölcs, miután nagy nemzetközi válság alakult ki Marokkóban. 1911. május 21-én ugyanis a marokkói szultán „segítségére” francia csapatok vonultak be az országba, hogy segítsék a helyi lázadók leverését. Marokkó ekkor már gyakorlatilag francia ellenőrzés alatt állt, de Németország tiltakozásul a marokkói kikötővárosba, Agadirba küldte a Panther (azaz „Párduc”) nevű hadihajóját. A német cirkáló megjelenése – ez volt a híres „Agadiri párducugrás” - tovább súlyosbította a diplomáciai helyzetet, amely csak a nyár végére oldódott meg. Franciaország ténylegesen uralma alá vonhatta Marokkót, Németországot kompenzálta Kamerunnál némi terület átadásával, amely akkor germán gyarmat volt. Ezek után Olaszország is akart egy falatot Afrikából, és beindította a gépezetet Líbia elfoglalására, kihasználva, hogy a nagyhatalmak figyelmét Marokkó köti le.

Giovanni Giolitti olasz miniszterelnök – a korszak erős embere Itáliában - augusztusban adta ki a feladatot Alberto Pollio (1852-1914) vezérkari főnöknek, hogy dolgozza ki Líbia elfoglalásának haditervét. A miniszterelnök végül novemberre tűzte ki a támadás idejét, azonban szeptemberben felgyorsultak az események. Az olaszok szerették volna megakadályozni, hogy a tényleges megszállás előtt a nagyhatalmak követelése miatt tárgyalniuk kelljen az Oszmán birodalommal. A törökök is érezték a Líbiára leselkedő veszélyt, így megpróbálták megerősíteni a helyőrségeiket. Szeptember végén a Derna nevű török szállítóhajó Isztambulból fegyverekkel megpakolva Tripoliba indult, mire az olaszok tiltakozni kezdtek és sérelmeikről jegyzéket küldtek a török fővárosba. Ennek ellenére a Derna szeptember 26-án kirakodott, mire másnap az olasz király, III. Viktor Emánuel (ur.: 1900-1946) engedélyével Giolitti ultimátumot intézett Törökországhoz. Ebben az olaszok arra hivatkoztak, hogy a törökök képtelenek biztosítani Líbiában a rendet, és agitációt folytatnak az ottani olasz alattvalók és cégek ellen. Az ultimátumban bejelentették, hogy az olasz kormány meg fogja védeni érdekeit Tripolitániában és Kiernaikában, így katonailag megszállja azokat. A török kormánynak az olaszok 24 órát adtak az ultimátum elfogadására, de valójában maguk sem hitték, hogy erre sor kerülhet. Az ifjútörökök által vezetett nacionalista török kormány természetesen elutasította az olasz követelést, és a nagyhatalmakhoz fordult, azonban azok semleges állásponton voltak. Törökország magára maradt, de vállalta a háborút, és szeptember 29-én elutasította az ultimátumot, mire Olaszország ugyanezen a napon hadat üzent az Oszmán birodalomnak.

Olasz léghajók török célpontokat bombáznak Líbiában
(forrás: innen)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1911-ben az Oszmán birodalom még igen kiterjedt állam volt, amely uralta a Balkán-félsziget közepét Albániától Thrákiáig, egész Macedóniát és a mai Észak-Görögországot. Emellett a Közel-Kelet szinte egészét Perzsiáig, sőt az Iszlám szent városait Arábiában, Mekkát és Medinát is. Így a háború nem pusztán Líbiában zajlott, hanem a tengereken is. Felmerült egy olasz invázió a török kézen lévő albán partok ellen, de ez a balkáni osztrák-magyar és orosz érdekek miatt óhatatlanul bonyodalmakhoz vezetett volna. Már az első háborús napon, szeptember 30-án incidensre került sor Preveza mellett a Jón-tengernél és azonnal osztrák-magyar diplomáciai beavatkozáshoz vezetett. Így végül az olasz-török háború fő hadszíntere Líbia maradt, bár akadtak haditengerészeti összecsapások. Líbián kívül csak az Égei-tengeren volt komolyabb szárazföldi hadművelet, mikor 1912. május 4–én az olasz 6. Égei-tengeri különleges hadosztály (6° Divisione Speciale dell’Egeo) mintegy 9000 embere partra szállt Rodosz szigetén és 13 napos hadjárat során elfoglalta a török helyőrségtől. Líbiában azonban nem volt ilyen könnyű dolguk előző év őszén.

Török tisztek Líbiában. Baloldalt Mustafa Kemal, azaz a későbbbi Kemal Atatürk
(fotó: innen)

A hadüzenetet követően, 1911. szeptember 30-án az olasz flotta blokád alá vonta Tripoli városát, majd megkezdődtek a partraszállási műveletek október elején. A jelentős tengerparti városok (Bengázi, Tobruk, Homsz, Derna) három hét alatt mind itáliai kézre kerültek, sőt maga Tripoli is elesett október 5-én. A török ellenállás azonban messze nem szűnt meg, az oszmán erők tudatosan az ország belseje felé húzódtak vissza. A helyi arab és berber erők rajtaütései, valamint a török hadsereg ellenállása miatt az olaszok fél éven át nem voltak képesek egyébre, mint a tengerparti sáv, illetve tergerparti kikötők megtartására. A török ellenállást kiváló parancsnokok vezették, itt szerzett komoly hadi tapasztalatot két későbbi török vezető Enver pasa és Musztafa Kemál is. A helyi arab törzsek és a Kirenaikában nagyhatalmú szanúszi mozgalom kiállt a törökök mellett, bármennyire is nem kedvelték az Isztambult. A muszlim fanatikusok ugyanis az olaszokat és hitetleneket még annyira sem kedvelték. Különösen Kirenaikában volt kemény a küzdelem, a szanúszi rend miatt. A vallási csoport a XIX. század elején alakult a karizmatikus Szanúszi család vezetésével és az Iszlám gyökereihez való visszatérést hirdette Észak-Afrikában. Ellenállásuk igen kitartó volt – a háborút dzsihádként értelmezték -, és az olaszoknak és briteknek még az első világháborúban is sok gondot okoztak Líbiában és Egyiptomban, mert őket nem kötötte a törökökkel kötött 1912-es békeszerződés. Az olaszok 35 ezer fős expedíciós sereggel kezdték a hadjáratot, de hamarosan a szám 100 ezerre duzzadt. A háború elhúzódásával a nemzetközi helyzet is fokozódott.

Olasz támadási irányok a háború alatt
(forrás: innen)

A török ellenállást végül nem az olaszok törték meg, hanem az, hogy 1912. október 8-án Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország megtámadta Törökországot, és ezzel kitört az Első Balkán-háború. Isztambul még így is folytatta volna a hadakozást Líbiában, de a nagyhatalmak ekkor már erélyesen rászóltak, mivel attól tartottak, hogy az olaszok is beavatkoznak a Balkánon, tovább lökve az eseményeket egy totális háború irányába. Milyen furcsa is kimondani, de egy világháborúban ekkor mind Olaszország, mind Törökország pont az ellenkező oldalon sodródott volna be, mint tette azt pár évvel később... Az olasz-török konfliktust katonai szempontból lezáró előzetes békét 1912. október 15-én írták alá a felek a svájci Ouchy-ban, több mint egyévnyi háborút követően. Líbia olasz kézre került, sőt a korábban a Rodosz elfoglalásakor még tiltakozó nagyhatalmak végül a Dodekanészosz-szigetcsoportot is meghagyták a taljánoknak. Az olasz-török háború hadtörténeti jelentősége ugyan nem túl nagy, ám mégiscsak ez volt az első konfliktus a történelemben, amelyben repülőgépeket vetettek be, s egy időben zajlott földön, vízen és levegőben egyaránt. Az olasz hadsereg teljesítménye előrevetítette az első világháborús kudarcait, sem az olasz ipar, sem az olasz néplélek nem volt igazán alkalmas egy hosszú és elkeseredett háború megvívására.

Felhasznált irodalom:

Horváth Krisztián: Dokumentumok az 1911-1912-es olasz-török háborúból. (Documenta Historica 49.) Szeged, 2000

Stephenson, Charles: A Box os Sand. The Italo-Ottoman War 1911-1912. Ticehurst, 2014

Eredeti megjelenés: 

Győri Szalon, 2024. szeptember 29.

Napforduló: Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke: Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Napforduló: 

Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke:

Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Csata a svéd és orosz csapatok között 1809-ben 
(forrás: innen)

2022 tavasza óta az orosz-svéd ellentétek sokszor kerültek a híradók beszámolóiba, de a jelen szerencsére még mindig sokkal békésebb, mint amilyen a két ország közös (rég)múltja. Az orosz-svéd háborúk ugyanis a középkor óta ismétlődtek - eleinte még Novgoroddal vetélkedtek a svédek Finnországért és Karéliáért, majd az orosz városállam helyét a moszkvai cárok Oroszországa vette át -, s az 1808-1809-es utolsó ilyen összecsapásig közel egy tucat háborút vívott a két fél. A XVIII. század elejéig inkább a svéd fölény volt jellemző, mivel Svédország a korszakban nagyhatalomnak számított, sőt még gyarmatokat is alapított Afrikában (Aranypart) Amerikában (Új-Svédország a mai Delaware állam területén). Az 1709-es poltavai vereséget követően azonban Svédország hatalma fokozatosan meggyengült, és kiszorult a Baltikum keleti feléből (az 1741-43-ban illetve 1788-90-ben egyébként általa megindított háborúkban is vereséget szenvedtek), bár Finnország továbbra is a kezükön maradt. A ma Finnországnak nevezett terület ekkoriban Svédország integráns részét képezte eleinte Österland, majd Finland néven, ám lakossága alig 850 ezer fő körül lehetett a 19. század kezdetén. Ezek zöme finn paraszt volt, míg a helyi elit rendszerint svéd vagy német, és a populáció általában véve a déli partvidéken tömörült. Északon a nomád számik (lappok) éltek, alig integrálódva a svéd államba.

A mindmáig legutolsó, 1808-1809-es orosz-svéd háború csak Európa akkori helyzetének ismeretében értelmezhető. Napóleon 1805-ban nagy vereséget mért az orosz-osztrák szövetségre Austerlitznél, majd 1806-ban Poroszországra Jénánál. A legnehezebben Oroszországgal boldogult, de végül 1807 nyarán Friedlandnál a francia császár a cár serege felett is győzelmet aratott, majd Tilsitnél békét kötött I. Sándor orosz uralkodóval. Napóleon Európa ura lett a Visztulától Portugáliáig, és ezen az sem változtatott, hogy Trafalgarnál a spanyol-francia flotta megsemmisült. Nagy Britannia jelentős szövetséges nélkül maradt a kontinensen, így a peremvidékeken folytatta a Napóleon elleni harcot: támogatta Portugália, majd Spanyolország harcát a francia megszállókkal szemben, valamint a németországi birtokainak (Pomeránia) elvesztésén kesergő Svédországot Napóleon legodaadóbb szövetségese, Dánia ellen. Kellő haditengerészeti erő hiányában a francia uralkodó válaszként gazdasági blokáddal, az úgynevezett Kontinentális zárlattal megroppantani a briteket. A politikai logikából adódóan kikövetkeztethető mi következett. Miután a Napóleont csodáló Sándor cár békét kötött Napóleonnal, a francia-orosz kapcsolatok a mézesheteiket (hónapjaikat) élték. Sándor rögvest figyelmeztette a svéd uralkodót, IV. Gusztáv Adolfot, hogy Svédországnak is el kell fogadnia az új európai realitásokat, és csatlakoznia kell a Nagy Britannia elleni zárlathoz, amellyel Napóleon a brit árukat igyekezett kizárni az európai piacról. IV. Gusztáv Adolf király azonban ehelyett továbbra is a britekkel szövetkezett, abban bízva, hogy így elveheti Dániától az akkoriban ahhoz tartozó Norvégiát. A svédek amúgy is igen szoros gazdasági kapcsolatban voltak Nagy Britanniával, így alapvető érdekeik sérültek volna a Kontinentális zárlathoz való csatlakozással. Az orosz ultimátum elutasítását követően csak idő kérdése volt a cár támadása.

A svéd vezérkar számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges orosz támadás Finnország déli területei ellen irányul majd, mivel viszonylag jó úthálózat épült ki arrafele, és ott feküdtek a nagyobb városok, köztük Helsinki (svédül: Helsingfors). A svéd tábornokok nem voltak optimisták, mert az orosz hadsereg nagyobb volt, komolyabb tapasztalattal bírt, és várható volt egy dán támadás is a királyság ellen. Abban bíztak leginkább, hogy télen még nem lehetséges egy komolyabb támadás a hideg miatt, és a Finnországban emelt erődjeik kitartanak addig, míg a svéd hadsereg a tavasz végére képes megfelelő erővel felvonulni keleten. Helsinkit a svédek a korábbi háborúk tapasztalatai alapján megerősítették, és a város kikötőjében kiépítették az „Észak Gibraltárjának” is nevezett Sveaborg erődjét (ma: Suomenlinna). A minden oldalról tenger által ölelt erődrendszer bevehetetlennek tűnt, és a háború kezdetén 2250 fős helyőrség és 4500 fős mobil sereg védte. A másik kulcsfontosságú pont Hanko-félsziget erődje volt, szintén jól megerősítve.

A háború eseményei térképen
(forrás: innen)

Az oroszok azonban igen jól felkészültek, viszonylag kis létszámú, ám mozgékony erőt vezényeltek a térségbe, ráadásul alaposan kikémlelték a svéd védelmi előkészületeket. Éppen a hideg jött nekik kapóra, mivel a befagyott vizek és szilárdra fagyott földutak lehetőséget nyújtottak a gyors menetelésekre. Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország ellen tavasszal és ősszel nem lehet háborúzni, míg télen és nyáron igen. A február 21-én meginduló orosz támadás szinte ellenállás nélkül jutott Dél-Finnország birtokába, mivel a szétszórt svéd helyőrségek és városok katonasága nem volt képes időben összpontosulni. A livóniai német családból származó tábornok, Friedrich Wilhelm von Buxhoeveden/Buxhöwden vezette alig 24 ezer fős orosz seregecske hamar kijutott a Botteni-öböl keleti partjára. Március végére már Finnország legrégebbi városa, Turku és a kiürített Hanko félsziget felett is a kétfejű sasos orosz lobogót lengetett a szél. Az oroszok elszigetelték egymástól a svéd erődöket, amelyek magukra maradtak, mindenféle információ és utasítás nélkül, élükön igencsak defetista parancsnokokkal. A legnagyobb svéd kudarcot Sveaborg elvesztése jelentette, amely másfél hónapos nem túl kemény lövetést követően - némileg indokolatlanul – május elején kapitulált. A háború közben kiszélesedett, mivel Dánia (amelyhez Norvégia is tartozott ekkoriban, mint írtuk) szintén megtámadta a svédeket, igaz az Orosz birodalom meg a törökök ellen viselt hadat párhuzamosan a finnországi háborúval. Mindazonáltal a svédek helyzete 1808 tavaszán nem volt teljesen reménytelen. A brit flotta 1807-ben megsemmisítette a dán haditengerészet erőit, így a svéd és brit hajók alapvetően uralták a tengert, és utóbbiak támogatni tudták a svédek tengerpart menti hadműveleteit (jégmentes helyeken és időszakokban). Az oroszok által rövid időre megszállt Gotland szigetét is - ahol Visby fekszik - sikerült visszafoglalni. A svédek a nyár elején emellett megállították az orosz előretörést, ellentámadásba kezdtek, és a „frontvonal” Finnország középső részén stabilizálódott. A svéd flotta emellett támadásokat indított az orosz kézre került partok ellen. A fő hadszíntér ezt követően átkerült a Finnország délnyugati csücskénél elterülő Åland-szigetek környékére, ahol a sok ezer kis sziget között a kis merülésű hajók uralták a hadviselést. Az oroszok végül ismét meglepőt húztak, és 1809 márciusában a jegesre fagyott tengeren keresztül behatoltak a szigetvilágba és elfoglalták azt (a helyi svéd erők viszont a befagyott Botteni-öböl jegén menekültek meg). Ez már komoly veszélyt jelentett a svéd törzsterületekre is, hiszen Åland Stockholm előszobájának számított, a szigetek alig 100 km-re fekszenek a fővárostól légvonalban, igaz, tengeren át.

Ugyanekkor a Finnországban kibontakozó új orosz támadás is teret nyert, és 1809 márciusában már a mai Svédország területén, a Botteni-öböl északi, majd nyugati partján folytak a harcok. Így egész Finnország a támadók kezére került. A katonai kudarcok 1809 tavaszán megpecsételték IV. Gusztáv Adolf svéd király sorsát, aki ellen katonai felkelés tört ki Stockholmban, és lemondásra kényszerítették 1809. március 29-én. Utóda nagybátyja lett, a már 61 éves és beteges XIII. Károly, akinek nem volt örököse. Hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások a svédek és oroszok között, bár a katonai küzdelem időnként még fellángolt szeptemberig.

A békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal
(forrás: innen)

A békeszerződést végül a finnországi Hamina, svéd nevén Fredrikshamn városában írták alá 1809. szeptember 17-én. A következményei mind Finnországra, mind Svédországra nézve igen jelentősek voltak. Svédország kénytelen volt lemondani egész Finnországról, amely két ideiglenes orosz megszállást (1713-1721, 1742-1743) követően immár tartósan Oroszországhoz került 1917-ig. Finnország az orosz cár alá tartozó autonóm állam lett, amelynek nagyfejedelme maga a cár volt. A nagyfejedelemség orosz uralom alatt - bármennyire is meglepő lehet ez egyeseknek -, viszonylag széles önkormányzattal bírt, és a finnek számára ebben előrelépés volt a svéd uralomhoz képest. Svédországban, alkalmazkodva a realitásokhoz, franciapárti csoportok kerültek pozícióba, akik elérték azt is, hogy az új király, XIII. Károly örökösének váratlan halálát követően a Napóleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte kerüljön a trónörökösi pozícióba. A királyság a vereséget követően természetesen csatlakozott a kontinentális zárlathoz is Nagy Britannia ellen, igaz kényszerből és inkább csak látszatra. Bernadotte nem bizonyult túl hűségesnek az általa nem igazán kedvelt korzikaiból franciává lett császárhoz (felesége, Desirée Clary egyébként korábban Napóleon menyasszonya volt), és amint lehetett Svédország ismét oldalt váltott. 1814-ben a britek, svédek és oroszok már együtt harcoltak Napóleon ellen (a poroszokkal és osztrákokkal karöltve), megdöntve annak uralmát. Bernadotte 1818-ban végül svéd király lett, s leszármazottai adják a mai napig Svédország uralkodóit.

Svédország és Norvégia az 1809-es békét követően 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Luntinen, Pertti: The Imperial Russian Army and Navy in Finland 1808-1918. Helsinki, 1997

Nordling, Carl: The Gibraltar of the North: How Swedish Sveaborg was taken by the Russians in 1808. In: The Journal of Slavic Military Studies, 17. 4. sz. 715-725.o.

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 17.

Napforduló: Szeptember 9. - Csata Flodden mezején (1513)

Napforduló:

Szeptember 9. - IV. Jakab skót király halála:

Csata Flodden mezején (1513)

A csata ábrázolása metszeten 1712-ből (forrás: innen)

Az angol-skót szomszédság az egyik legérdekesebb kapcsolat az európai történelemben. Sokakat talán meglephet - a tájékozottabbak számára meg evidencia -, hogy a két ország alapvetően ellenséges viszonyban volt a középkor folyamán. Míg a rómaiak az I. század közepén meghódították a mai Anglia és Wales területét, addig a későbbi Skócia területe nagyrészt mentes maradt az itáliai császárok fennhatóságától. Ám Britannia alapvetően brit maradt, romanizáltsága sok szempontból felszínes volt. A Római birodalom összeomlását Jütland-félsziget közelében élő germán törzsek használták ki, és a hajókon érkező angolok, jütök és szászok fokozatosan meghódították a mai Anglia területét, visszaszorítva a briteket a mai Cornwall, Wales és Skócia térségébe. Délen az angolszász területekből végül kialakult Anglia, míg északon Alba kelta királyságából megteremtődött Skócia.

Bár korábban is vívtak háborúkat egymással, az angol-skót ellenségeskedés a 13. század végétől szinte folyamatos volt a 17. századig. Ennek legfőbb oka „Edward király, angol király” támadása volt Skócia ellen 1296-ban, melynek során gyakorlatilag elfoglalta az országot, majd bábkirályt ültetett a trónjára. A skótok csak keserves küzdelem után 1328-ban szerezték vissza függetlenségüket (Ez az ú.n. Első skót függetlenségi háború), amelyet aztán egy második háborúban is meg kellett védeniük 1332 és 1357 között. Skócia a Százéves háború során Franciaország szövetségese volt, állandó veszélyt jelentve Anglia hátában, és az ellenségeskedés később is fennmaradt. A 15. század végén ismét fellángoltak a harcok a határvidéken, amely rendszerint portyázásokban és fosztogatásokban merült ki. Nem is gondolnánk, de ebben a zónában ugyanaz a könnyűlovas hadviselés dominált, mint mondjuk a magyar-török végeken, igaz itt huszárok helyett úgynevezett hobelarok (ír eredetű, részben páncélozott könnyűlovasok, vágó- és szúrófegyverekkel) harcoltak, de a lovasíjászok száma is jelentős volt. A végvidéket - ugyancsak hasonlóan a magyarhoz - kisebb erődített helyek, várak fedezték.

Angol erődítések hálózata a határvidéken. Várak, blokkházak, tornyok,
megerődített templomok, stb. (forrás: innen)

Anglia és Skócia 1502-ben békét kötött, majd 1503-ban IV. Jakab feleségül vette VII. (Tudor) Henrik lányát, Margitot. Ez ugyan csak átmeneti megbékélést hozott, ellenben elvezetett a Stewart-ház (angolul később: Stuart) Angliai uralmához a Tudor dinasztia kihalását követően. 1508-ban ugyanis kitört az úgynevezett Cambrai-i Liga háborúja, és hamarosan már két nagy európai szövetség esett egymásnak, ahol az egyik oldal Franciaország, a másik a Habsburg királyok országai köré tömörült. Ez igazán nagy volumenű háború volt, amelybe ilyen vagy olyan módon szinte minden európai hatalom belebonyolódott. Természetesen Skócia Franciaország, míg Anglia a Habsburgok mellett kötelezte el magát, s így a háború egyik mellékhadszíntere a skót-angol határvidék lett. A két ország kapcsolatát tovább rontotta, mikor 1509-ben VIII. Henrik lett Anglia királya. A háború az angol-spanyol-német oldal számára alakult kedvezően, s a franciák pozícióinak romlásával IV. Jakab skót királyt egyre inkább sürgették, hogy támadja meg végre Angliát, mivel így angol erőket lehetett elvonni Franciaországból. Ott ugyanis a szigetországiak 1512-ben támadásba lendültek, ráadásul Brest mellet a francia flotta is vereséget szenvedett. 1513-ban új nagy angol invázió érte Franciaországot, amelyet maga VIII. Henrik király vezetett, így XII. Lajos francia uralkodónak nagyobb szüksége volt a skótokra, mint bármikor.

IV. Jakab skót király, ismeretlen festő képén (forrás: innen)

IV. Jakab fel is készült az offenzívára. A skót uralkodó igen sikeres fejedelem volt, aki mögött komoly tapasztalat állt már. A középkori Skócia éppen hatalma teljében állt, tekintélyes flottával és erős hadsereggel. Jakab király pártolta a művészeteket, iskolákat épített, modernizálta az adminisztrációt, és az állam bevételeit duplájára emelte. Ugyanakkor csatatéri tapasztalata nem igazán volt, márpedig a hadjárat élére maga a 40 éves király állt. Elsőszámú segítsége katonai ügyekben Lord Alexander Home volt, aki a "keleti határvidék őrzője" címet viselte, s a határkonfliktusok során jelentős tapasztalatra tett szert a kisebb összecsapások terén. Ugyanakkor ekkora hadsereget még ő sem irányított, igaz Európában összességében sem sokan. A skót hadsereg minőségét nézve nem volt túl jó, ugyanakkor erejét a hadtörténészek 30-40 ezer katonára teszik, ami a kor mércéjével igencsak tekintélyes erőnek számított. A skótok igyekeztek meghonosítani seregükben a franciák által használt svájci zsoldosok taktikáját, emellett a felföldi klánok is mozgósították saját - rendszerint rosszul felszerelt - csapataikat. A király rajongott az ágyúkért és jelentős erejű tüzérséget vitt magával, amelyek ostromkor nagyon hatásosak lehettek, ugyanakkor lelassították a sereget. A francia király skót szövetségesét katonai tanácsadókkal, pénzzel és ágyúmesterekkel is segítette. A sereg elitjét kis létszámú nehézlovasság alkotta, ahogy a korábbi évszázadokban is, míg az elővédet a határvédelemben jártas könnyűlovasság tette ki. A skót király igazi lovagként előre értesítette az angolokat a támadásról, ami utólagos bölcsességgel kijelenthető, hogy nem volt túl jó ötlet… A hadjárat célja nem döntő csata kierőszakolása volt - Jakab tudta, hogy ilyenekben az angolok általában jobbnak bizonyultak a múltban -, hanem a határvidéki pozíciói javítása, erődök elfoglalása, illetve minél nagyobb angol erők lekötése, odacsalogatása volt. A skót sereg 1513. augusztus 22-én lépte át a határnak számító Tweed folyót, majd az annak déli partján álló Norham várához vonult, amelyet megostromolt és hatnapos ágyúzást követően 29-én el is foglalt. A skót had ezt követően délnek tartott, és nem vette ostrom alá a jelentős erődnek számító Berwick városát és várát.

Mivel az angolok – a skót uralkodó lovagiasságának köszönhetően – előre tudtak az invázióról, volt némi idejük felkészíteni a határvidéki sereget az ellenállásra. A királyság ügyeit VIII. Henrik távollétében felesége, Aragóniai Katalin intézte régensként, s utasítást adott Thomas Howardnak, Surrey grófjának, hogy állítsa meg a skótokat. Az összegyűlt angol haderő nem a királyság krémjét alkotta - hiszen a legjobb csapatok éppen Franciaországban tartózkodtak uralkodójukkal -, de ettől még nem lehetett lebecsülni a képességeiket. Alapvetően a határvidéket biztosító csapatok alkották a gerincét, de a hirtelenjében felfogadott, szálfegyverekkel ellátott közemberek közül is sok bírt jelentős tapasztalattal a Rózsák háborújának Idejéből. Bár az angol haderőnek még mindig jelentős része harcolt hosszú íjjal, de megjelentek már benne az alabárddal, pikával német módra harcoló elemek is, akik súlyos védőfelszereléssel ugyan nem bírtak, de tömegben nagyon is hasznosak lehettek akár lovasság ellen is. Az angolok kisebb létszámú nehéz- és könnyűlovassággal is bírtak, de a korszakban egyre inkább a gyalogság dominált, és ez alkalommal is a bakák döntötték el a csata sorsát. Az angolok, a skótokhoz hasonlóan, némi tüzérséggel is rendelkeztek, de kisebb és könnyebben mozgatható lövegekkel. Surrey seregét mintegy 20 ezer fősnek becsülik a kutatók.

A floddeni csatatér szemnek tetsző terephullámai csalókák voltak,
a mélyebb részeken mocsaras talajjal (forrás: innen)

A skótok megtudva az angolok közeledését dél felől, egy magaslaton rendezkedtek be Flodden közelében, és a lövegeiket is felállították. Igen erős pozíció volt, így az angol parancsnok, Surrey grófja úgy döntött, ostobaság lenne megtámadnia azt. Ehelyett egy oldalirányú manővert hajtott végre, hogy megkerülve a skót szárnyat keletről, attól északra vegyen fel új pozíciót, s kimozdítsa állásából az ellenséget. Ügyes manőver volt - és igen veszélyes lett volna, ha a skótok időben észreveszik -, amitől a skótok megzavarodtak, ráadásul ágyúik így az ellenséggel ellentétes irányba néztek. Az angolok szeptember 9-én délután már a Branxton Edge nevű dombon álltak fel, a skótok pedig hátraarcot téve észak felé néztek a Flodden Edge nevű emelkedőről, amely azonban erről az oldalról nem volt olyan meredek, mint a másikról. A két fél közt terült el Flodden mezeje. Az egyik angol szárny támadásba lendült, látva a skótok zavarát, de azok túlerejükkel visszaszorították. A sikertől felbátorodva a skótok egész hadserege megindult délután fél négy körül az angol hadrend felé. A nehezen mozgatható és hirtelen megfordított skót ágyúk átlőttek az angolok feje fölött, így nem sok támogatást nyújtottak a Jakab király által személyesen vezetett rohamnak. A támadás emellett rendezetlenül zajlott, a különféle fegyvernemek képtelenek voltak összehangoltan együttműködni. A zárt alakzatban szinte legyőzhetetlen pikás négyszögek a terep nehézsége és a katonák gyakorlatlansága miatt szétestek. A brit szigeteken dívó gyakorlat szerint maga Jakab király is lóról leszállva harcolt, ám a nehézkes páncél és lovagi kard gyalogosan nem volt praktikus az alabárdokkal, pikákkal felszerelt angol gyalogosokkal szemben. A skótok szerencsétlenségére a mező talaja felázott az elmúlt napokban, és a nedvesség összegyűlt a két domb közötti mélyedésben, ráadásul az angol hosszú íjak megritkították a rohamozókat. Ugyanezt tették a kisebb angol lövegek is. A skót "roham" - amelyet futás helyett lassú vánszorgásként kell elképzelni - gyorsan összeomlott, akik mégis elérték az angolok vonalát, azokat közelharcban legyőzték. Így járt Jakab király is, akinek testőrei hiába hullottak el körülötte, nem sikerült megmenteniük uruk életét. A király állkapcsát nyílvessző ütötte át, bal kezét csaknem lemetszették, végül a torkát is elvágták a csata forgatagában. Gyilkosa valószínűleg fel sem ismerte, kivel végzett. Csak másnap sikerült megtalálni az uralkodó tetemét, akinek testét Berwickbe vitték a győztes angolok. A mai napig ő az utolsó brit uralkodó, aki csata során veszítette életét.

Persze nem csak IV. Jakab esett el a csatában. Flodden mezején ott feküdt szeptember 9-én estére a skót nemesség színe s virága, közte 9 gróf, 14 főnemes, 5 főpap. Ami nekünk Mohács, az Skóciának Flodden mezeje. A skót halottak számát 10 ezerre teszik szemben az 500-1500 közti angol veszteséggel. A Stuartok e téren amúgy sem voltak szerencsések: IV. Jakab édesapját, III. Jakabot egy felkelők elleni csata során gyilkolták meg kinyomozhatatlan körülmények között, nagyapját, II. jakabot egy felrobbanó ágyú ölte meg Roxburgh ostroma során, míg dédapjával, I. Jakabbal pedig merénylők végeztek… Skócia ugyan összekapta magát a vereséget követően, de komoly veszélyt soha többé nem jelentett Angliára. A se veled, se nélküled kapcsolat azonban a mai napig megmaradt.

Emlékkereszt a csata színhelyén, Branxtonnál 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Bárány Attila: Anglia hadszervezete és hadserege (1485-1547). In: Új korszak határán. Bp.: MTA, 2019. 201-223.o.

Sadler, John: Flodden 1513: Scotland’s greatest defeat. Oxford: Osprey, cop. 2006

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 9.

Napforduló: Augusztus 24. - Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

 

Napforduló: 

Augusztus 24.  - 

Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

Stralsund városa manapság a levegőből fotózva
(forrás: innen)

A németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához, majd Svédországhoz. A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században
(forrás: innen)

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott. Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a Nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873)
(forrás: innen)

Napóleon - akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn, ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett - Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.

Stralsund erődítései a XVII. század végén
(forrás: innen)

  Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család őse lett.

A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án
(forrás: Innen) 

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre - a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Felhasznált irodalom:

Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001

Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. augusztus 24.