Napforduló: Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke: Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Napforduló: 

Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke:

Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Csata a svéd és orosz csapatok között 1809-ben 
(forrás: innen)

2022 tavasza óta az orosz-svéd ellentétek sokszor kerültek a híradók beszámolóiba, de a jelen szerencsére még mindig sokkal békésebb, mint amilyen a két ország közös (rég)múltja. Az orosz-svéd háborúk ugyanis a középkor óta ismétlődtek - eleinte még Novgoroddal vetélkedtek a svédek Finnországért és Karéliáért, majd az orosz városállam helyét a moszkvai cárok Oroszországa vette át -, s az 1808-1809-es utolsó ilyen összecsapásig közel egy tucat háborút vívott a két fél. A XVIII. század elejéig inkább a svéd fölény volt jellemző, mivel Svédország a korszakban nagyhatalomnak számított, sőt még gyarmatokat is alapított Afrikában (Aranypart) Amerikában (Új-Svédország a mai Delaware állam területén). Az 1709-es poltavai vereséget követően azonban Svédország hatalma fokozatosan meggyengült, és kiszorult a Baltikum keleti feléből (az 1741-43-ban illetve 1788-90-ben egyébként általa megindított háborúkban is vereséget szenvedtek), bár Finnország továbbra is a kezükön maradt. A ma Finnországnak nevezett terület ekkoriban Svédország integráns részét képezte eleinte Österland, majd Finland néven, ám lakossága alig 850 ezer fő körül lehetett a 19. század kezdetén. Ezek zöme finn paraszt volt, míg a helyi elit rendszerint svéd vagy német, és a populáció általában véve a déli partvidéken tömörült. Északon a nomád számik (lappok) éltek, alig integrálódva a svéd államba.

A mindmáig legutolsó, 1808-1809-es orosz-svéd háború csak Európa akkori helyzetének ismeretében értelmezhető. Napóleon 1805-ban nagy vereséget mért az orosz-osztrák szövetségre Austerlitznél, majd 1806-ban Poroszországra Jénánál. A legnehezebben Oroszországgal boldogult, de végül 1807 nyarán Friedlandnál a francia császár a cár serege felett is győzelmet aratott, majd Tilsitnél békét kötött I. Sándor orosz uralkodóval. Napóleon Európa ura lett a Visztulától Portugáliáig, és ezen az sem változtatott, hogy Trafalgarnál a spanyol-francia flotta megsemmisült. Nagy Britannia jelentős szövetséges nélkül maradt a kontinensen, így a peremvidékeken folytatta a Napóleon elleni harcot: támogatta Portugália, majd Spanyolország harcát a francia megszállókkal szemben, valamint a németországi birtokainak (Pomeránia) elvesztésén kesergő Svédországot Napóleon legodaadóbb szövetségese, Dánia ellen. Kellő haditengerészeti erő hiányában a francia uralkodó válaszként gazdasági blokáddal, az úgynevezett Kontinentális zárlattal megroppantani a briteket. A politikai logikából adódóan kikövetkeztethető mi következett. Miután a Napóleont csodáló Sándor cár békét kötött Napóleonnal, a francia-orosz kapcsolatok a mézesheteiket (hónapjaikat) élték. Sándor rögvest figyelmeztette a svéd uralkodót, IV. Gusztáv Adolfot, hogy Svédországnak is el kell fogadnia az új európai realitásokat, és csatlakoznia kell a Nagy Britannia elleni zárlathoz, amellyel Napóleon a brit árukat igyekezett kizárni az európai piacról. IV. Gusztáv Adolf király azonban ehelyett továbbra is a britekkel szövetkezett, abban bízva, hogy így elveheti Dániától az akkoriban ahhoz tartozó Norvégiát. A svédek amúgy is igen szoros gazdasági kapcsolatban voltak Nagy Britanniával, így alapvető érdekeik sérültek volna a Kontinentális zárlathoz való csatlakozással. Az orosz ultimátum elutasítását követően csak idő kérdése volt a cár támadása.

A svéd vezérkar számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges orosz támadás Finnország déli területei ellen irányul majd, mivel viszonylag jó úthálózat épült ki arrafele, és ott feküdtek a nagyobb városok, köztük Helsinki (svédül: Helsingfors). A svéd tábornokok nem voltak optimisták, mert az orosz hadsereg nagyobb volt, komolyabb tapasztalattal bírt, és várható volt egy dán támadás is a királyság ellen. Abban bíztak leginkább, hogy télen még nem lehetséges egy komolyabb támadás a hideg miatt, és a Finnországban emelt erődjeik kitartanak addig, míg a svéd hadsereg a tavasz végére képes megfelelő erővel felvonulni keleten. Helsinkit a svédek a korábbi háborúk tapasztalatai alapján megerősítették, és a város kikötőjében kiépítették az „Észak Gibraltárjának” is nevezett Sveaborg erődjét (ma: Suomenlinna). A minden oldalról tenger által ölelt erődrendszer bevehetetlennek tűnt, és a háború kezdetén 2250 fős helyőrség és 4500 fős mobil sereg védte. A másik kulcsfontosságú pont Hanko-félsziget erődje volt, szintén jól megerősítve.

A háború eseményei térképen
(forrás: innen)

Az oroszok azonban igen jól felkészültek, viszonylag kis létszámú, ám mozgékony erőt vezényeltek a térségbe, ráadásul alaposan kikémlelték a svéd védelmi előkészületeket. Éppen a hideg jött nekik kapóra, mivel a befagyott vizek és szilárdra fagyott földutak lehetőséget nyújtottak a gyors menetelésekre. Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország ellen tavasszal és ősszel nem lehet háborúzni, míg télen és nyáron igen. A február 21-én meginduló orosz támadás szinte ellenállás nélkül jutott Dél-Finnország birtokába, mivel a szétszórt svéd helyőrségek és városok katonasága nem volt képes időben összpontosulni. A livóniai német családból származó tábornok, Friedrich Wilhelm von Buxhoeveden/Buxhöwden vezette alig 24 ezer fős orosz seregecske hamar kijutott a Botteni-öböl keleti partjára. Március végére már Finnország legrégebbi városa, Turku és a kiürített Hanko félsziget felett is a kétfejű sasos orosz lobogót lengetett a szél. Az oroszok elszigetelték egymástól a svéd erődöket, amelyek magukra maradtak, mindenféle információ és utasítás nélkül, élükön igencsak defetista parancsnokokkal. A legnagyobb svéd kudarcot Sveaborg elvesztése jelentette, amely másfél hónapos nem túl kemény lövetést követően - némileg indokolatlanul – május elején kapitulált. A háború közben kiszélesedett, mivel Dánia (amelyhez Norvégia is tartozott ekkoriban, mint írtuk) szintén megtámadta a svédeket, igaz az Orosz birodalom meg a törökök ellen viselt hadat párhuzamosan a finnországi háborúval. Mindazonáltal a svédek helyzete 1808 tavaszán nem volt teljesen reménytelen. A brit flotta 1807-ben megsemmisítette a dán haditengerészet erőit, így a svéd és brit hajók alapvetően uralták a tengert, és utóbbiak támogatni tudták a svédek tengerpart menti hadműveleteit (jégmentes helyeken és időszakokban). Az oroszok által rövid időre megszállt Gotland szigetét is - ahol Visby fekszik - sikerült visszafoglalni. A svédek a nyár elején emellett megállították az orosz előretörést, ellentámadásba kezdtek, és a „frontvonal” Finnország középső részén stabilizálódott. A svéd flotta emellett támadásokat indított az orosz kézre került partok ellen. A fő hadszíntér ezt követően átkerült a Finnország délnyugati csücskénél elterülő Åland-szigetek környékére, ahol a sok ezer kis sziget között a kis merülésű hajók uralták a hadviselést. Az oroszok végül ismét meglepőt húztak, és 1809 márciusában a jegesre fagyott tengeren keresztül behatoltak a szigetvilágba és elfoglalták azt (a helyi svéd erők viszont a befagyott Botteni-öböl jegén menekültek meg). Ez már komoly veszélyt jelentett a svéd törzsterületekre is, hiszen Åland Stockholm előszobájának számított, a szigetek alig 100 km-re fekszenek a fővárostól légvonalban, igaz, tengeren át.

Ugyanekkor a Finnországban kibontakozó új orosz támadás is teret nyert, és 1809 márciusában már a mai Svédország területén, a Botteni-öböl északi, majd nyugati partján folytak a harcok. Így egész Finnország a támadók kezére került. A katonai kudarcok 1809 tavaszán megpecsételték IV. Gusztáv Adolf svéd király sorsát, aki ellen katonai felkelés tört ki Stockholmban, és lemondásra kényszerítették 1809. március 29-én. Utóda nagybátyja lett, a már 61 éves és beteges XIII. Károly, akinek nem volt örököse. Hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások a svédek és oroszok között, bár a katonai küzdelem időnként még fellángolt szeptemberig.

A békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal
(forrás: innen)

A békeszerződést végül a finnországi Hamina, svéd nevén Fredrikshamn városában írták alá 1809. szeptember 17-én. A következményei mind Finnországra, mind Svédországra nézve igen jelentősek voltak. Svédország kénytelen volt lemondani egész Finnországról, amely két ideiglenes orosz megszállást (1713-1721, 1742-1743) követően immár tartósan Oroszországhoz került 1917-ig. Finnország az orosz cár alá tartozó autonóm állam lett, amelynek nagyfejedelme maga a cár volt. A nagyfejedelemség orosz uralom alatt - bármennyire is meglepő lehet ez egyeseknek -, viszonylag széles önkormányzattal bírt, és a finnek számára ebben előrelépés volt a svéd uralomhoz képest. Svédországban, alkalmazkodva a realitásokhoz, franciapárti csoportok kerültek pozícióba, akik elérték azt is, hogy az új király, XIII. Károly örökösének váratlan halálát követően a Napóleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte kerüljön a trónörökösi pozícióba. A királyság a vereséget követően természetesen csatlakozott a kontinentális zárlathoz is Nagy Britannia ellen, igaz kényszerből és inkább csak látszatra. Bernadotte nem bizonyult túl hűségesnek az általa nem igazán kedvelt korzikaiból franciává lett császárhoz (felesége, Desirée Clary egyébként korábban Napóleon menyasszonya volt), és amint lehetett Svédország ismét oldalt váltott. 1814-ben a britek, svédek és oroszok már együtt harcoltak Napóleon ellen (a poroszokkal és osztrákokkal karöltve), megdöntve annak uralmát. Bernadotte 1818-ban végül svéd király lett, s leszármazottai adják a mai napig Svédország uralkodóit.

Svédország és Norvégia az 1809-es békét követően 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Luntinen, Pertti: The Imperial Russian Army and Navy in Finland 1808-1918. Helsinki, 1997

Nordling, Carl: The Gibraltar of the North: How Swedish Sveaborg was taken by the Russians in 1808. In: The Journal of Slavic Military Studies, 17. 4. sz. 715-725.o.

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 17.