Könyvajánló: Számvéber Norbert: Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 1944–1945

Könyvajánló: 

Számvéber Norbert:

Páncélosok ​Magyarország északkeleti részén, 

1944–1945

Keszthely: PeKo Publishing, 2024

272 oldal

Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban. 

Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak. 

Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. 

A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül. 

Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar  hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).

A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.

Pontozás:

Nyolc Turán a kárpátaljai túrán.

8/10 pont

Könyvajánló: Szabó-Szebenyi: Az utolsó töltényig

Szabó Péter - Szebenyi István:
Az utolsó töltényig
Magyar huszárok a második világháború forgószínpadán 

[Gencsapáti]: Szülőföld Könyvkiadó, 2021

Mindig öröm egy magyar hadtörténelemmel foglalkozó könyv feltűnése a boltokban, különösen, ha van benne némi újdonság. Még 2021-ben jelent meg Szabó Péter hadtörténész - egyik könyvéről már írtam régebben - és az amatőr hadszíntérkutató Szebenyi István kooprodukciójában az 1. huszárhadosztály második világháborús ténykedését összefoglaló műve - némileg westernre hajazó címmel -, Az utolsó töltényig.

A téma elcsépeltnek tűnhet, hiszen a második világháború teszi ki a hadtöris kötetek jelentős részét a könyvesboltokban, azonban ebbben az esetben mégsem lehet erről beszélni. Tény, hogy viszonylag sok könyv és publikáció jelenik meg a legutóbbi világégésről, azonban ha a magyar katonák szerepéről kiadott mennyiségből kivonnánk a Don-kanyarral illetve a Budapest ostromával foglalkozókat, már nem lenne olyan jó a helyzet. A Dunántúl 1944-45-ös eseményei erősen alulprezentáltak, aminek egyik oka, hogy itt már nem igazán voltak önálló magyar alakulatok, mert azokat részenként, német parancsnokság alatt vetették be. Pedig igen heves és hosszan tartó harcok folytak hozzávetőlegesen Somogy és Zala megye határán a Balatonig, majd onnan a Vértesen át a Dunáig. Persze Számvéber Norbert kiadványai lassan azért szépen lassan kitöltötték az űrt, de alakulattörténetek terén különösen rossz a helyzet. 

A Szabó-Szebenyi páros ebben a kötetben voltaképpen az 1. huszárhadosztály történetét meséli el nekünk megszervezésétől az amerikaiak előtti fegyverletételig az Enns folyónál. A téma persze nem teljesen új, de nincs előtérben, s aránylag kevesen ismerik a részleteket. Mivel Szebenyi hadszíntérkutatásait a Vértes hegységben végezte, óhatatlanul az itteni események állnak a kötet epicentrumában. A tudományosabb, összefoglaló jellegű első részben Szabó bőségben idéz visszaemlékezésekből, korabeli naplókból, s ahol tud, ott konkrét adatokat hoz a hadosztály alakulatainak felszereltségéről levéltári iratok alapján. Időrendben haladva meséli el a hadosztály történetét. Erősen támaszkodik Tomka Emil 2001-ben már kiadott naplójára, ami nem csoda, hiszen kiemelkedően részletes forrás. Tomka a 2/I. huszárosztály parancsnoka volt a Vértesnél vívott harcok idején, s érdekesség, hogy fia, Tomka Péter írta e könyv előszavát. A huszárhadosztály a magyar királyi honvédség krémjének számított 1944-ben, ez volt az egyetlen lovas magasabbegység a magyar haderőben, s nevével ellentétben nem csak lovassági alakulatokat, hanem gépvontatású tüzérséget, páncélgépkocsis felderítő zászlóaljat és harckocsizó zászlóaljat is magába foglalt a tényleges lovasságon túl (amely természetesen már gyalog küzdött egyébként harchelyzetben). A huszárhadosztályt igyekeztek a legjobban felszerelni, de ez nehezen ment, ráadásul idő előtt, és nem a magyar határok védelmében került először bevetésre. Eléggé ismert sztori, hogy a huszárok milyen bátran viselkedtek a varsói felkelés idején, nem tagadva meg a hagyományos magyar-lengyel barátságot. A szovjet partizánok elleni hadakozásban leharcolt alakulatot aztán Budapest előterében vetették be 1944. októberétől, majd hozzátették részüket a szovjet offenzíva lelassításához a Dunántúl északi részén. Itt, a Vértesben igen kemény harcok során álltak helyt három hónapon keresztül, nehéz terepviszonyok között, túlerő ellen. Szabó külön fejezetet szánt a szovjet atrocitások bemutatásának, amelyek különösen súlyosak voltak azon térségben, ahol sokáig állt a front. Borzalmas még olvasni is. Az erőszakhullám bemutatásához érdekes adalék hátrább az a rész, ahol egykori szovjet katonák emlékeznek vissza a harcokra, nem kicsit megszépítve a történéseket és bajtársaik viselkedését.

Ha a kötetben a történelmi minőséget Szabó Péter hozta, akkor a helyi fűszereket Szebenyi adta ehhez. Nagyon érdekesek azok a felfedezések, melyek során a korabeli leírások segítségével sikerült azonosítania például Tomka Emil harcálláspontját, vagy azoknak a lövészárkoknak a vonalát, ahol annak idején olyan súlyos harcokat vívtak magyarok és oroszok. Ezek nagyon fontos dolgok, hiszen az idő vasfoga mindent felőröl, s lassan 80 év telt már el. A hadszíntérkutatás csak az utóbbi évtizedekben lett egyre fontosabb nálunk, de már komoly eredményeket produkáltak a kutatók. Azok az egyéni történetek is mély benyomást tesznek az olvasóra, mikor egy huszár családjához írt utolsó üzenetét olvashatjuk, vagy Csaba István lelkész levelét Marjay Tamás súlyos sebesüléséről annak édesapjához. Utóbbi történet különösen szívszorító, de felemelő is egyben, mert olyan emberi tartásról mesél, amely mindent képes jóra fordítani.  

Remek, hogy a leírásokban szereplő katonákról a kötet végén rövid életrajzot kapunk, mint ahogy a felhasznált források és irodalom is bőséges. A források kapcsán természetesen a magyar anyag a túlnyomó, de szovjet levéltári hivatkozások is vannak. A kiadvány képanyaga szintén figyelemre méltó, mind a korabeli fotók, mind az egykori helyszíneken készült mai fényképek fontosak. A kötetet minőségi papírra nyomták, ami jót tesz a fotóknak. Egy kép ugyanis sokkal többet tud néha elmondani, mint egy nagyon részletes leírás. Egy csoportképen pedig ott az a bajtársiasság, ami a huszárt huszárrá tette. 
Nagyon jó lenne, ha a huszárság visszakerülhetne - nevében - a mai honvédség állományába is. Bár anakronizmusnak és értelmetlenségnek tűnhet, de a hagyomány fontos dolog, és ne feledjük, hogy például a francia hadseregben ma is van huszárezred - méghozzá Bercsényi Miklós fiának, Bercsényi Lászlónak a nevét viseli... -, de az amerikai hadsereg is őrzi a lovasság hagyományait, hiszen a dandárharccsoportok felderítő alakulatait ma is a lovasszázadok adják. Elképesztőnek találom, hogy mi meg nem adunk erre, akiknél a katona sokáig szinte egyet jelentett a huszárral (nálam például a magyar történelem legjobb alakulatát is ők adják)! 

A kötettel a problémáim nem tartalmiak. Még csak nem is az, hogy a tartalomjegyzék nehezen található meg elsőre, ha nem tudja, hol keresse az ember. Bár láthatóan minőségre törekedtek - fotópapír minőségű lapok, keménytáblás kötés, bár kissé unalmas és sötét borítóképpel -, úgy tűnik a szöveg tüzetes átolvasására már nem maradt ember vagy idő. Egészen komoly értelemzavaró hibák vannak időnként, az elírások számát pedig megtippelni sincs kedvem. Néhol egy olvasás után is nyilvánvaló problémák vannak a mondatokban, máshol meg kiesett az állítmány, és rengeteg a sima elírási/helyesírási hiba. Egy példa, ami mindjárt három (77. o.):

"Ezzel egy időben a német 271. népi-gránátoshadosztály részei és a 8. páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja a Martonvásárt birtokba vett szovjet 99. lövészhadosztály részeit kiszorítani(!!!) a településről. A harcok még a sötétben is folytatódtak. A nap végére Kápolnásnyék, Felsőpettend és Baracska szovjet kézre került. A Baracskára betört 320. lövészhadosztály részei a Váli völgytől(!!!) északra előretörve elérte(!!!) Kajászószentpéter települést." 

Leteszem a nagyesküt, hogy nem akartam kötekedni, de nagyon sok a hiba, és a fenti röpke részlet mutatja, hogy elég kellemetlenek. A 16. oldalon a leírás szerint az egyik huszárhadosztály erősítésül 16 német követőt(!!!) kapott - Nebelwerfer, vagyis ködvető helyett... -, ami maximum az Instagramon és Tiktokon lehet jó valamire, a szovjetek ellen aligha volt túl hatékony! Nem emlékszem rá, hogy ennyi bakit mikor láttam utoljára könyvben... Sajnos ez lerontja a pontszámot egyel.

Osztályzat:

Hét szép barna magyar huszár a tíz rozmaringból.
7/10 pont

Fucsida Micuo kihallgatása világháborús szerepéről

A USS West Virginia csatahajó lángol a Pearl Harbor elleni japán támadást követően
(forrás: innen)

Már sokszor volt szó az utóbbi időszakban a II. világháború csendes-óceáni hadszínteréről - legutóbb a japán háborús tervezésről -, és többször szóba került Fucsida Micuo (1902-1976) neve is. Mivel szerencsésen túlélte a világháborút, az amerikai hadsereg kihallgatta 1945. október 10-én Tokióban háborús szerepéről. Fucsida ennek során beszámolt a háború eleji japán offenzíva során vitt feladatairól, majd a vezérkarba kerülése utáni japán hadműveleti tervezésről nyújt képet. Szóba került Pearl Harbor, a Mariana-szigeteknél vívott összecsapás, és a Leyte-öbölben vívott tengeri csata is. A kihallgatás során itt-ott érződik, hogy a fordító nem mindig állt a helyzet magaslatán, egy esetben kifejezetten megjegyezték az átírás során, hogy ott valami félreértés történhetett, mert utóbb ellentmondásba kerül az itteni állításával szemben Fucsida.  

Kiadva:

Interrogations of Japanese Officials I. OPNAV-P-03-100 p. 122-131.

A fordítás nagyrészt szó szerinti, itt-ott a szóismétléseken finomítottam és értelmezési problémák miatt magyarosítottam. 

Fucsida Micuo
(forrás: innen)

Pearl Harbor - Csata a Filipínó-tengeren - Csata a Leyte-öbölért

Kihallagtás Nav. No. 29.

USSSB No. 113.

Tokió, 1945. október 10.

Kihallgatás: Fucsida Micuo kapitány, J[apán] B[irodalmi H[aditengerészet], az Akagi légicsoportjának parancsnoka, a Pearl Harbor, Darwin és Ceylon elleni légitámadás vezetője, később az Első légi flotta vezérkarának első tisztje a Mariana-szigeteknél, 1944 áprilisától pedig a Egyesített flotta vezérkari főnökének légügyi vezérkari tisztje.

Kihallgató: James A. Field Jr. őrnagy, U. S. Navy Reserve

Jelenlévő szövetséges tiszt: T. H. Moorer alezredes, U. S. Navy

Összefoglaló

Fucsida kapitány elbeszéli a Pearl Harbor elleni támadást, a Mariana-szigetek 1944 tavaszi védelmi tervét, a Fülöp-szigetek védelmének tervezését ugyanezen év nyarán, valamint a japán kudarc okait ezen hadműveletek során.

Átirat

K[érdés]: Fucsida kapitány, mióta foglalkozik a repüléssel?

V[álasz]: Első szolgálati [helyem] repülőgép pilótaként Kaszumigauránál(1) volt 1928-ban, ahol pilóta oktatásban részesítettek. 1931-ben a Kagán(2) voltam támadó bombázó pilótája, és 1941 augusztusától [pedig] repülőcsoport parancsnok az Akagin.(3)

K: Részt vett a Pearl Harbor elleni támadásban?

V: Igen, ott voltam a támadásnál. Egy 97-es típusú(4) horizontális(5) bombázóban voltam, mint megfigyelő. Én voltam a támadó csoport vezető tisztje.

K: Azokkal a horizontális bombázókkal tartott, amelyek megtámadták az Arizonát(6)?

V: Az utolsó hajót a sorban? Igen, én vezettem azt a repülést.

K: Írja le Pearl Harbor megközelítését!

V: A hordozók két hármas oszlopban voltak, 10 kilométer volt a hajók között. Volt ott körülbelül négy cirkáló, két csatahajó, és nagyjából 17 romboló fedezve kívülről az egész formációt.

K: Milyen útvonalat választottak a gépek, amelyek megtámadták Pearl Harbort? Mind átvágtak a szigeten, vagy néhányan megkerülték azt?

V: (Lásd az A. mellékletet!)

A. mellélet - Fucsida vázlata a Pearl Harbor elleni támadásról 

K: Ugyanannyi gép volt a két hullámban?

V: Az elsőben körülbelül 220, a második hullámban olyan 180.

K: Hogyan oszlott meg a 400 gép a típusok között?

V: Az első támadásban 40 torpedóvető, 60 horizontális bombázó és 80 vadászgép; a második hullámban 40 horizontális bombázó, 60 zuhanóbombázó és 80 vadászgép [volt].

K: A célpontokat helyszín vagy típus szerint jelölték ki?

V: Nem tudtuk pontosan, hogy az egyes hajók hol vannak, mikor megérkeztünk. Fontosság szerint az elsők a repülőgép-hordozók voltak, másodikak a csatahajók, de nem tudtuk a pontos helyüket. Azt tudtuk, hogy a Ford-szigeti átjáróban vannak, de nem tudtuk, hogy hol. Ezek voltak a kiemelt célpontok. Tudtam, hogy lesznek repülőgépek is, de nem tudtam, hogy olyan szorosan lesznek tömörítve, mint a Wheelernél(7).

K: Volt valami speciális torpedójuk ehhez a hadművelethez?

V: Semmi különös, csupán lapátok voltak a torpedókon, hogy csökkentsék az eredeti merülési mélységet.

K: Mennyi repülőgépet veszítettek összesen?

V: 30-at.

K: Mekkora veszteségre számítottak?

V: Körülbelül a [gépek] felére, és úgy véltük, hogy elveszítjük a hajóink felét. E veszteségek alacsonyan tartása érdekében a fő cél az volt, hogy megsemmisítsük a repülőgépeiket.

K: Miért nem ismételték meg a támadást, ha ilyen sikeres volt?

V: Nem ismertük, hogy milyen mértékben sikerült elpusztítani a repülőgépeket. Tudtuk, hogy végeztünk négy csatahajóval, de nem tudtuk mekkora károk érték az amerikai gépeket, és természetesen a hordozók sem voltak ott. Úgy találtuk, hogy ha elsüllyesztettünk négy csatahajót, akkor az siker. Körülbelül három napba telt, mikorra a hírszerzés összegyűjtötte [az információkat], s kiderült, hogy mit vittünk véghez, de úgy gondoltuk, hogy [az amerikaiak] már újra feltöltötték gépekkel a hawaii-i csoportot más szigetekről, így nem éri meg visszatérni.

K: Volt önöknek speciálisan fényképezésre épített repülőgépük?

V: Erre a célra egy kiképzőgépet alkalmaztunk.

K: Mit csinált Pearl Harbort követően?

V: Februárban vagy márciusban Rabaulra mentem az Akagin, és részt vettem a Port Darwin elleni támadásban [erről csaknem egy éve írtam - HG], azután Ceylon és Trincomalee [jött], majd Midway.

K: Mekkora volt a Port Darwint támadó erő?

V: Ugyanaz az erő és formáció volt, mint Midway-nél, leszámítva, hogy csak négy hordozó volt jelen.

K: Hányszor ütöttek rajta Port Darwinon?

V: Egyszer. A bevetett gépek száma összesen körülbelül 290 volt.

K: Mikor mondták meg önnek, hogy meg fogják támadni Pearl Harbort?

V: November 26-án indultunk el Csisimáról(8). Én arra számítottam, hogy Szingapúrba megyünk, mások azt hitték, hogy először hazamegyünk. [December] 3-án közölték velünk, hogy biztosan Pearl Harbor bombázására hajózunk, de nem tudtuk a dátumot. A terv az volt, hogy Pearl-ből Midway-től délnek megyünk visszafele, de a terv megváltozott. Két hordozó lement Wake-hez, és négy visszatért a birodalomba. Ha az időjárás jó lett volna, mi megtámadjuk Midway-t. Egy terv szerint a Marshall-szigetekre tértünk volna vissza.

K: Miért nem mentek a Marshall-szigetekhez?

V: Ez volt az eredeti terv, de megváltoztatták. Három alternatív terv is volt. Az első terv, hogy lecsapunk Midway-re, a második, hogy rajtaütünk Wake-en, a harmadik, hogy a Marshall-szigetekre vonulunk vissza. (Lásd: B. melléklet.)

B. melléklet - Vázlat a Pearl Harborból hazafele vezető útvonal terveiről

K: A törpe tengeralattjárók nyújtottak bármi támogatást hírszerzésben a haderőnek?

V: Francot sem értek.

K: Ön ott volt a Midway-i csatában. Még repült Midway-nél?

V: A Midway felé vezető út során vakbélgyulladást kaptam, és ez megakadályozott a repülésben. A hajó [=az Akagi] fedélzetének betegszobájában voltam Midway-nél. Az Akagi sérülést szenvedett el, és elsüllyedt. Azután visszatértem Jokoszukába, és bekerültem az ottani kórházba. Négy hónapon keresztül voltam a jokoszukai kórházban, szeptemberig.

K: Mi volt a következő aktív szolgálata?

V: Az Első légi flotta vezérkaránál (1943. május) [voltam], azután 1943. szeptemberében átkerültem Tinianba és Saipanba(9). A vezérkar repülőtisztje voltam.

K: Mennyi ideig volt a Mariana-szigeteken?

V: Április végéig. Abban az időben a Palaunál lévő Egyesített flotta(10) vezérkari főnöke(11) meghalt, valójában ebben az időben az Egyesített flotta teljes vezérkara elpusztult. Ezért légi vezérkari tisztként mentem az Egyesített flotta vezérkarába.

K: Mikor állították össze az Egyesített flotta vezérkarát?

V: Miután a vezérkart meggyilkolták március 31-én, az új vezérkart körülbelül április 20-án szervezték meg.

K: Tojoda admirális(12) volt az Egyesített flotta új vezérkari főnöke?

V: Igen.

K: Hol volt a főhadiszállása?

V: A Tokiói-öbölben, Jokoszukánál. Az Ójodo cirkáló volt a zászlóshajója, de tavaly szeptemberben (1944) a Hijosiban lévő vezérkari főiskolába kötözött, és azután a parton is maradt.

K: Azt szeretnénk, ha az 1944. tavaszi és nyári tervekről beszélnénk! Arra számítottak április vagy május során – mikor Ön először csatlakozott az Egyesített flotta vezérkarához -, hogy a következő amerikai lépés a Mariana-szigeteknél lesz?

V: Mi azt hittük, hogy önök a Mariana-szigetekhez jönnek.

K: Azt tervezték, hogy a Mariana-szigetek védelmét a flottára bízzák?

V: Igen. Ha az önök harci köteléke (Task Force) megközelíti Palaut, akkor a mi Szingapúrnál lévő flottánk a Fülöp-szigeteken keresztül akart lecsapni, hogy találkozzon azzal. Szárazföldről induló légierőnk volt a Mariana-szigeteken és azt terveztük, hogy a Mariana-szigetekre telepített szárazföldi légierőnk szintén támadhatja a maguk harci kötelékét, amint az nyugat felé halad. Amint megközelítették volna a Mariana-szigeteket, első tervünk az volt, hogy az Egyesített flotta Okinaváról a Mariana-szigetekre megy, megelőzve az önök hadműveletét a Marianáknál és egy időben alkalmazzuk a mi szárazföldre telepített légierőnket az Egyesített flottával Okinaváról, hogy megelőzzük a partraszállást a Mariana-szigeteken. Ennek a tervnek két akadálya volt. Az első, a kínai bázisokról támadó gépek fenyegetése, a másik az Okinaván lévő üzemanyagellátás elégtelensége a Mariana-szigeteki hadművelethez.

K: Ön a hajóflottáról beszél, nem a légiflottáról?

V: Ez az Egyesített flotta.

K: A Mariana-szigetek elleni támadásunk idején az Egyesített flotta bázisa Lingaa-nál(13) volt?

V: Eredetileg Lingaa-nál volt, habár mi nem rendelkeztünk elegendő információval az önök hadműveletéről. Mivel nem rendelkeztünk elegendő információval az önök hadműveletéről, [a flotta] Lingaa-ról Tawitawihoz(14) hajózott, hogy elég közel legyen az önök hadműveletinek színhelyéhez ahhoz, hogy beavatkozhasson.

K: Számítottak támadásra a Csendes-óceán déli részén, Új-Guinea környékén ebben az időben?

V: Volt egy olyan ötletünk, hogy Wewakot(15) fogják megtámadni. Rabaulról ezzel kapcsolatban kaptunk hírszerzési információkat, és e hírek miatt hajóztunk Tawitawihoz.

K: Emlékszik arra, hogy ez a hírszerzési információ [vajon] rádiólehallgatáson, hajóészleléseken, vagy micsodán alapult?

V: Rádióhírszerzésen és az amerikai gépek megfigyelésén alapult, ezért, amikor önök nem szálltak partra Wewaknál, azt feltételeztük, hogy közvetlen összecsapás lesz Palau déli részén vagy északnyugat Palaunál.

K: Amikor megtudták, hogy a Mariana-szigetek mellett döntöttünk, mit gondoltak, milyen erővel rendelkezünk?(16)

V: Úgy véltük négy csoportosításuk van. Nem tudtunk a neveket vagy a hajóosztályokat, de úgy véltük, hogy négy csoportban, mindösszesen körülbelül 15 hordozó van.

K: Mennyi hordozójuk volt maguknak e hadművelet során?

V: Körülbelül nyolc.

K: Amikor partra szálltunk a Mariana-szigeteken, az önök hordozói mind a déli régióban voltak, Szingapúrnál vagy Tawitawin?

V: Abban az időben Tawitawin voltak.

K: Előzetesen elkészítették a flotta cselekvési tervét arra az esetre, ha a Mariana-szigeteknél partra szállunk, hogy megakadályozzák a hadműveletünket?

V: Volt egy speciális terv a támadásra.

K: Tojoda admirális készítette?

V: Ez Tojoda admirális kötelessége volt. Voltak ott különböző parancsnokok. Hogy megértse: Ózava admirális(17) irányította a repülőgép-hordozó erőket, Kakuta(18) altengernagy irányította a szárazföldi bázisú gépeket Tinianon. A hadsereg gépei nem voltak érintettek.

K: Tojoda admirális terve magában foglalta a szárazföldről és hordozókról induló repülőgépek együttműködését is, igaz ez?

V: Igen, a koordináció Tojoda feladata volt.

K: Volt megbeszélés Ozava admirálissal e hadműveleti tervvel kapcsolatban?

V: Igen, a vezérkarok megbeszélést tartottak Tinianon május 8-tól 11-ig, mindhárman jelen voltak.

K: Számolt a terv a két flotta repülőgép-hordozói közötti akcióval, más szóval felkészültek arra, hogy a mi flottánk összecsap az önök flottájával?

V: Igen, a második terv, amelyet végre kellett volna hajtani, az volt, hogy meg kell semmisíteni a önök harci kötelékét. Nem kellett volna törődni a Mariana-szigetekkel, csak elpusztítani a flottát.

K: Milyen állapotban volt a hordozók légicsoportjainak kiképzettsége abban az időben?

V: Az én feladatom volt a szárazföldi bázisú csoport kiképzése áprilisig, mielőtt visszatértem Tokió térségbe. Körülbelül 800 repülőgép volt. Nagyjából tíz hónapot gyakoroltak a birodalomban és kettőt a Mariana-szigetek térségében. A hordozóról induló gépek megfelelő kiképzésére nem volt elegendő idő, nekik mindössze nagyjából egy hónapjuk volt, miután megkaptuk a Rabaulról érkező hírszerzési információkat.

K: Képesek voltak a hordozók pilótái leszállni a fedélzeten?

V: Éjszaka nem voltak képesek. Napközben képesek voltak landolni és felszállni, de ezen túlmenően nem nevezném kielégítő kiképzésnek.

K: Része volt a második hadműveleti tervnek, hogy a repülőgép-hordozók pilótáit a támadást követően a Marina-szigetek repülőtereire repüljenek?

V: Az eredeti terv az volt, hogy a gépek 300 mérföldes sugáron belül visszatérnek a hajókra, de ha a távolság 400 mérföldre nő, akkor a repülőgépek Mariana-szigetek bázisain landolnak.

K: Miért nem közelítették meg [a hordozók] legalább 400 mérföldre a mi flottánkat?

V: Időt veszítettek, mivel tengeralattjárók támadása alá kerültek. Ez egy improvizáció volt, amit a tengeralattjáró támadás okozott.

K: Ez Ozava admirális döntése volt?

V: Az volt, és Ozava admirális hibája volt, amiért megengedte, hogy a tengeralattjárók késleltethessék a hadműveletet.

K: Volt elegendő rombolójuk a nehéz hajóik megfelelő fedezéséhez?

V: Körülbelül harminc volt.

K: Úgy gondolja, hogy ez elegendő volt?

V: Három csoportban. Azt hiszem egy kissé kevesebb volt, mint amennyi kellett volna, hogy legyen.

K: Ön szerint milyen károkat voltak képesek okozni a flottánkban?

V: Úgy gondoltuk, hogy két hordozó kapott kisebb sérüléseket.

K: Mennyi hordozóról felszálló gépük veszett oda?

V: 280.

K: Számításaik szerint mennyi időbe tellett pótolni 280 gépet?

V: Nagyjából öt hónapba.

K: Hova vonult vissza a flottájuk a Mariana-szigetek után?

V: Minden hordozó és a hajók, amelyek megsérültek visszatértek a birodalomba, a maradék mind Lingaa-hoz ment, és e két visszavonulást követően, minden bevethető hajó, és a kijavított hajók is, amelyek a a birodalomba hajóztak, kénytelenek voltak Lingaa-hoz folyamodni üzemanyagot vételezni. Mind, kivéve a repülőgép-hordozókat, amelyek maradtak, mert a pilótáknak a birodalomban szükségük volt a kiképzésre.

K: Ennyire komoly hiány volt üzemanyagból a birodalomban?

V: Igen.

K: Miért nem vették fel a harcot, amikor lerohantuk Palaut? A repülőgép-hordozó légi csoportok veszteségei miatt?

V: Elhagytuk Palaut, mivel nem volt hordozókról bevethető légierőnk, és azt terveztük, hogy a Fülöp-szigeteket tesszük meg következő védelmi ponttá. A helyzet kényszerített arra minket, hogy elhagyjuk mind Palaut, mind Halmaherát és a legutóbbi hadműveleti térséget, a Fülöp-szigetek védelméért.

K: Ha Palaut a Mariana-szigetek előtt támadtuk volna meg, akkor harcoltak volna érte?

V: Igen, megtettük volna.

K: Most térjünk vissza a Fülöp-szigetek védelmi tervéhez! Készen álltak arra is, hogy harcoljanak Formoszáért(19), Okinaváért és Ivo Dzsimáért?

V: Az elsődleges terv a Fülöp-szigetek védelméről szólt. Ebbe a védelembe nem vettük bele Okinavát és Ivo Dzsimát.

K: Azonban ha előbb támadtuk volna meg Ivo Dzsimát, mint a Fülöp-szigeteket, akkor megvédték volna Ivo Dzsimát?

V: Négy haditerv készült a védekezésre: Az első a Fülöp-szigetekre, a második Formoszára és Nanszei Sotóra(20), a harmadik Honsúra-Kjúsúra és a Bonin-szigetekre, és a negyedik Hokkaidóra. Na, mármost e tervek számozása nem szükségszerűen az események várható sorrendjében történt - ezek variálható, vagy egymást követő hadműveletek is lehettek -, de leginkább úgy gondoltuk, hogy az események menete követi majd a tervek számozását.

K: Akkor tehát arra számítottak, hogy a következő lépésünk a Fülöp-szigetek ellen történik?

V: At hittük, hogy a Fülöp-szigeteken fognak partra szállni. Ha az önök harccsoportja megtámadja az anyaországot, vagy Formoszát, kivonultunk volna hogy csatát vívjunk, de azt feltételeztük, hogy a Fülöp-szigeteken fognak partra szállni, ezért erőfeszítéseinket erre összpontosítottuk. A feladatot, hogy megtámadják a birodalomból és Formoszáról egyaránt az önök harci kötelékét kiadták mind a szárazföldről induló, mind a haditengerészet repülőgépei számára. A Egyesített flottát jelölték ki, hogy megelőzze a partraszállást a Fülöp-szigeteken.

K: Ezt a tervet Tojoda admirális dolgozta ki?

V: Igen.

K: Ozava admirálissal konzultáltak ebben az időben?

V: A tervet az egyesített vezérkar készítette el, Ozava admirális nem vett részt a megbeszéléseken. Ez úgy ismert, mint a Só-hadművelet.(21)

K: Szeretnék képet kapni a parancsnoki láncról e hadművelet során.

V: (Lásd: C. melléklet)

C. melléklet a japán flotta parancsnoki láncáról 1944 nyarán

K: Mi volt az Első és Második légi flotta egyesítésének dátuma a Fülöp-szigeteken?

V: Október elején. (Megjegyzés: valójában ez az egyesítés csak október 20-a után történt.)

K: Az egyesített légi flotta közvetlenül Tojoda admirális alá tartozott?

V: Így igaz.

K: Ozava nem rendelkezett felette?

V: Nem. Ozava admirális a Harmadik flottát irányította, amely a támadó csoport volt, alatta Kurita admirális(22) vezette a Második flottát, amely a támogató ereje volt a csatahajóknak és a cirkálóknak.

K: Kurita admirális irányította mind a San Bernardino-szoroson, mind a Surigao-szoroson áthaladó erőket?

V: Mindkettő Kurita admirális alá tartozott. A déli erők taktikai parancsnoka Nisimura ellentengernagy(23) volt.

K: Hogyan működött a hadsereg földi bázisú légi irányítása?

V: A Fülöp-szigetek védelmének ezen része a birodalomban lévő általános főparancsnokságtól a Saigonban lévő Teraucsi tábornokon és Jamasita tábornokon, a Fülöp-szigetek általános parancsnokán keresztül a hadsereg fülöp-szigeteki légierejének főnökéig nyúlt.

K: Ha Kurita admirális légi fedezetet akart, azt hogyan kérte?

V: Ha Kurita admirálisnak légi fedezetre volt szüksége, azt az Első és Második légi flottához rendelt haditengerészeti légi parancsnoktól kérte.

K: Másként mondva, közvetlenül kérhette, anélkül, hogy [a parancs] le és fel végigment volna a parancsnoki láncon?

V: Parancs volt Tojodától a hadsereg földi bázisú légierejének főnökéhez, hogy adjon fedezetet Kuritának, de szükség esetén Kurita összeköttetésbe tudott lépni vele, és közvetlenül kérhette erre a földi bázisú haditengerészeti légierőt. Tojoda admirális és Teraucsi tábornok gondoskodott a hadsereg légierejének fedezetéről ahol szükség volt rá, de Kurita szintén képes volt közvetlenül erre kérni a hadsereg légierejének főnökét, ha erre volt szüksége.

K: Befolyásolták a Fülöp-szigetek védelmével kapcsolatos terveiket hordozóink [légierejének] rajtaütései a Rjúkjú-szigeteken, Formoszán és Luzonon október elején?

V: Nem.

K: Az általunk okozott károk nem voltak súlyosak?

V: Nem. Képesek voltunk annyi utánpótlást szerezni, hogy tartsuk magunkat az eredeti tervhez. (Megjegyzés: Ennek a véleménynek alább ellentmond. Hihető, hogy itt némi félreértés lehet a fordításban.)

K: Tudja hogy nagyjából mennyi repülőgépet pusztítottunk el Luzonon és Formoszán?(24)

V: Haditengerészet 300, hadsereg 200, összesen 500.

K: Mekkorára becsülték önök a flottánknak okozott veszteséget október 12-14-én?

V: Azt hittük, hogy elsüllyesztettünk egy repülőgép-hordozót és kisebb károkat okoztunk kettőben.

K: De az 500 gép elvesztését sikerült különösebb gond nélkül leküzdeni?

V: Igen, fokozatosan képesek voltunk pótolni azokat.

K: És valóban 500 volt az elpusztítottak teljes száma?

V: Igen, nagyon közel volt ehhez a számhoz.

K: Mikor riadóztatták vagy rendelték a flottát a bázisairól a Fülöp-szigetek védelmére?

V: Nem emlékszem sem a riadóztatás, sem a parancs időpontjára.

K: Tudja, hogy milyen információ alapján cselekedtek? Milyen hírszerzés[i információ alapján]?

V: A partraszállás Leyténél elegendő okot szolgáltatott az akció elindításához. Volt egy kis sziget a Leyte-öböl felé vezető úton, ahol voltak őrszemeink, és azoktól jött a hír a partraszállásról.

K: Nem volt repülőgéptől jelentés a közelítő erőinkről?

V: Két nappal korábbról volt repülőgépes hírszerzési jelentés davaoi géptől.

K: Arra számítottak, hogy Leytén, Mindanaon lesz partraszállásunk, vagy hol?

V: Eredetileg azt gondoltuk, hogy Mindanaon lesz, aztán, amikor megkaptuk az információt Leytéről, akkor tudtuk meg először, hogy hol lesz.

K: Tudták, hogy ki az inváziós flottánk parancsnoka?

V: Nem tudtuk, ki a parancsnok. Úgy véltük, hogy Halsey admirális fogja irányítani a flottát. Nem tudtuk, ki fogja irányítani az inváziót.

K: Úgy hitték, hogy Halsey admirális MacArthur tábornok parancsnoksága alatt áll?

V: Nem gondoltuk. Úgy tudtuk, hogy Nimitz és MacArthur között mellérendelő kapcsolat van. Úgy tudtuk, hogy Halsey nem a támadóerőt irányítja, hanem a haditengerészeti harci kötelékét, de nem gondoltuk úgy, hogy a partraszállást Halsey irányítaná.

K: Kinek az irányítása alatt volt a partraszállás?

V: Tudtuk, de nem emlékszem [a nevére].

K: Önök szerint Nimitz vagy MacArthur részlege alá tartozott?

V: Úgy tudtuk, a partraszállás művelete Nimitz alá tartozik.

K: Mi volt a repülőgép-hordozó erők küldetése, amit kiküldtek a birodalomból?

V: Megtámadni a Halsey alatt álló harci köteléket.

K: A hordozókon lévő pilóták megfelelően képzettek voltak erre az időre?

V: Nem, nem voltak. A pilóták nagyjából 80 órányi repülési tapasztalattal rendelkeztek.

K: Tervben volt, hogy a pilóták a támadás után a parton landoljanak?

V: Luzon partmenti mezőin kellett leszállniuk.

K: És később visszatérni a hordozókra, talán másnap?

V: Nem, soha nem szándékoztak visszatérni a hordozókra.

K: Miután egyszer a repülőgép-hordozók elindították a gépeiket, mit kellett volna tenniük, visszavonulni?

V: Nem. Ha a gépek támadása kudarcba fullad, akkor azok a parton landolnak és csatlakoznak a szárazföldről támadó gépek öngyilkos támadásaihoz. Nem térhettek volna vissza a hordozók fedélzetére. A repülőgép-hordozóknak maradniuk kellett, és közvetlenül segíteni a földi bázisú gépek támadását a Task Force ellen. Tudva, hogy védtelenek, maradniuk kellett és segíteniük a szárazföldről felszálló repülőgépek támadását a harci kötelék ellen.

K: Konkrétan hogyan tudtak segíteni?

V: Ott kellett maradniuk csaliként. El kellett vonniuk Halsey harci kötelékét eléggé északra ahhoz, hogy kellően védtelenek legyenek és a mi földi bázisú gépeink megtámadhassák Halsey-t, valamint a Formoszán lévő szárazföldről induló gépek hatósugarába is behúzzák azt.

K: Mi volt a küldetése Kurita admirális erőinek?

V: A szállítóhajóik megtámadása.

K: Ugyanez volt Nisimura admirálisé is?

V: Igen. Azt is fontolgattuk, hogy támadást tervezünk vele a Task Force ellen, de ez nem volt a kötelessége. A küldetése csak a szállítóhajók megtámadása volt. A [repülőgép-hordozó] harci köteléket Ozava admirális szárazföldi bázisú gépeinek támadása alá kellett behúzni.

K: Ozava admirális repülőgépei hajtották végre a támadást 24-én?

V: Igen, ők hajtottak végre egyet a Task Force ellen 24-én.

K: Ismeri ön a csata részleteit?

V: Nem tudok túl sokat a középső és a déli erőkkel kapcsolatban. Ozava admirális erői kifutottak a [Szeto-]beltengerről, áthaladtak a Bungo-csatornán, úgy gondolom 21-én, és [a flotta] szépen lehajózott közvetlenül Luzontól keletre, végrehajtotta a támadást, majd következő éjszaka vagy másnap elsüllyesztették.

K: Az ön meglátása szerint, hol romlott el az egész hadművelet? Meddig ment kielégítően?

V: Amikor elveszítettük a szárazföldi repülőgépeinket Formoszán a Task Force támadása során. Valahol 13-a környékén, mikor olyan sok szárazföldről induló gépünk veszett oda a Formosza körüli harcokban. Most úgy gondolom, hogy [onnantól] az egész terv kudarcra volt ítélve.

K: Nem ezt mondta korábban. Azt mondta, hogy nem volt súlyos a veszteség.

V: Ez az akció tíz nappal korábban Formoszánál, a fő hadműveletbe került. Akkor veszítettük el, amikor olyan sok gép veszett oda a Formoszánál zajló akcióban korábban. Az eredeti tervben az volt az elképzelés, hogy Ozava és Kurita gondoskodik a Task Force-ról és legyőzi azt, de megváltozott a terv mivel olyan sok gépet veszítettünk tíz nappal korábban.

K: Mennyi gépet veszítettek?

V: 500-at.

K: Akkor úgy érzi, hogy a 24-én és 25-én vívott csata kezdettől fogva hiábavaló erőfeszítés volt?

V: Ez így igaz. Azt gondolom, hogy a Fülöp-szigeteknél vívott fő küzdelem sorsát az 500 gép elvesztése tíz nappal korábban megpecsételte. Az Ozava-Kurita bevetés oka az volt, hogy ha a Fülöp-szigetek elvesznek, akkor Szingapúr térsége nem tartható és nem hasznosítható a továbbiakban, így annak tudatában [is], hogy az akció ésszerűtlen, fel kellett vállalni.

K: A Leyte-öbölben vívott csata után milyen védelmi terveik voltak a Fülöp-szigetekre nézve, különösen Luzonra nézve?

V: Feladtuk a Só-tervet, ami után a Ten-terv(25) következett, és Okinava, Ivo Dzsima és Formosza volt a védelem alapja. Úgy gondoltuk, hogy először Okinava, majd Dél-Kína felé vonulnak [az amerikaiak].

K: Akkor Luzon védelme novemberben és decemberben nem volt túlságosan komoly dolog?

V: Luzon védelme 1944 novemberében és decemberében többé már nem volt jelentős momentum. Nem volt rá erőnk.

K: Próbálták megerősíteni Luzon szárazföldi bázisról induló repülőgépeit, vagy nem érdekelte önöket?

V: Alig. Várakoztunk Okinaván és a birodalomban, alig küldtünk erősítést Luzon repülőgépeinek. Időközben az Ivo Dzsimánál lévő akció felkeltette az érdeklődésünket. Egy csoport ment csak Ivo Dzsimára.

K: Akkor az ön véleménye az, hogy a Fülöp-szigetek elvesztése a Formoszán lévő repülőgépek elpusztításának volt köszönhető?

V: Nagyjából ez a véleményem.

K: Hogy érzi, légierejük hanyatlása a mi repülőgépeink támadásának, vagy az üzemanyaghiánynak volt a következménye?

V: Főként a Task Force támadásainak, az üzemanyaghiány elsősorban a kiképzést érintette, de a légierőt leginkább a harci kötelék támadásai csökkentették.

K: A repülőgép-hordozó csoport gyorsabban pusztította el a gépeket, mint ahogy önök építeni tudták őket?

V: Nagyjából egyforma volt, gépre gép, termelés és pusztulás; de nem tudtunk előbbre jutni, csak nagyjából egy repülőt repülőért.

K: Úgy érezték, hogy a repülőgép-hordozó csoport inkább jelenti a fő ütőerőt, mint a szárazföldről működő légierő?

V: A termelés később leginkább a szárazföldről induló gépeket érintette, de a harci repülőgépek tényleges megsemmisítését a hordozóról induló gépek érték el [korábban?].

K: A kritikus probléma a repülőkben mutatkozó hiány volt, vagy a pilótáké?

V: Az üzemanyag[hiány] volt a legrosszabb. Rengeteg pilótánk volt, de nem tudtuk kiképezni őket az üzemanyag hiánya miatt.

K: Hosszú háborúra számítottak?

V: Úgy hittem, hosszú háború lesz, körülbelül három év. Én nem hittem, hogy két évnél tovább lesz haditengerészeti erőnk egyáltalán.

K: A háború menete során mikor jött rá, hogy nem nyerhetnek?

V: A marshall-szigeteki hadjárat után jöttem rá, és mások is akkor ébredtek rá ugyanerre, amikor feladtuk Rabaul védelmét.

K: Volt különbség aközött, amikor úgy gondolta, hogy nem nyerhetik meg a háborút, és aközött, amikor már tudta, hogy teljes vereséget fognak szenvedni?

V: Úgy gondolom, hogy a Fülöp-szigetek elvesztése volt az az idő, amikor már tudtuk, hogy veszítettünk.

A japán Zuikaku repülőgép-hordozó a Filipínó-tengeren vívott csata során
(forrás: innen)

Jegyzetek:

1. Tó Tokiótól északra.

2. Japán repülőgép-hordozó, amely a Midway-szigeteknél vívott csatában süllyedt el.

3. Az Akagi volt a japán repülőgép-hordozó erők zászlóshajója a II. világháború kezdetén. Szintén Midway-nél süllyesztették el az amerikai repülőgépek.

4. A Nakadzsima B5N „Kate” bombázóról van szó, amelynek hivatalos japán neve 97-es típusú bombázó volt.

5. Vagyis hagyományos bombázó, a megkülönböztetés a zuhanóbombázóktól indokolta a jelzőt.

6. A USS Arizona csatahajóról van szó, amely elsüllyedt a Pearl Harbor elleni támadásban. A legénység jelentős része, 1177 tengerész életét vesztette. A Pearl elleni támadás áldozatainak csaknem a felét ez adta.

7. A Wheeler repülőtérről van szó, Pearl Harbortól pár kilométerre északnyugatra, ahol éppen egymás hegyén-hátán álltak az amerikai repülőgépek a támadáskor, könnyű célpontot jelentve a japánoknak.

8. A Kuril-szigetek.

9. A Mariana-szigetek legnagyobb szigetei.

10. A Kombinált avagy Egyesített flotta volt a japán haditengerészet főereje..

11. Koga Mineicsi (1885-1944) admirális. Gépét 1944. március 31-én lőtték le.

12. Tojoda Szoemu (1885-1957) admirális, aki 1945. május 29-ig volt a flotta vezérkari főnöke.

13. Sziget Szingapúrtól délre, Szumátrától északkeletre.

14. A Fülöp-szigetekhez tartozó sziget, Borneótól keletre.

15. Település Pápua Új-Guinea északi tengerpartján.

16.  Az itt következő téma a Filipínó-tengeri csata 1944. június 19-20-án.

17.  Ózava Jiszaburó (1886-1966) admirális.

18. Kakuta Kakudzsi (1890-1944) altengernagy. Eltűnt a Tinian szigetéért vívott augusztus eleji csata során, nagy valószínűséggel a vereséget követően öngyilkos lett.

19. Tajvan japán neve.

20. A Rjúkjú-szigetek hivatalos japán neve.

21. Só, vagy Só-gó hadművelet, amely a Leyte-öbölben vívott tengeri csatához vezetett 1944. október 23-26. között.

22. Kurita Takeo (1889-1977) japán admirális.

23. Nisimura Sódzsi (1889-1944) ellentengernagy, aki hajójával a Jamasiro csatahajóval együtt süllyedt el a surigao-szorosban vívott csata során.

24. Ez volt az úgynevezett Formoszai légi csata 1944. október 12-16 között. Nem süllyedt el benne amerikai hordozó, csak egy nehézcirkáló szenvedett el komoly sérülést, egy másik cirkáló pedig könnyebbet.

25. Ten, vagy Ten-gó hadművelet, amely már Japán védelmi terve volt 1945 tavaszán.

Végre a páncélosok elérték a Dunántúlt! - könyvajánló

Könyvajánló:

Számvéber Norbert: Páncélosok a Dunántúlon

Az utolsó páncélosütközetek Magyarországon 1945 tavaszán.

Budapest: Akadémiai-Peko, 2017

603 oldal

Magyarország II. világháborús katonai történetének talán legmostohábban kezelt epizódja az az utolsó egy hónap, mely során a szovjet Vörös Hadsereg végigsöpört a Dunántúlon 1945 március-áprilisában. Bár jelentek meg erről az időszakról is publikációk és könyvek, ezek egyike sem volt modern feldolgozás, amely mind szovjet, mind német és magyar forrásokat használt volna fel a harcok bemutatására. A korábbi összefoglalók megragadtak a 80-as évek színvonalán, a korszellem minden marxista vonásával, az újabbak pedig nem voltak elég részletesek erre az időszakra és földrajzi területre nézve. Nekünk, akik itt lakunk, különösen figyelemre méltó ez a karácsony előtt megjelent kötet, hiszen a Rába-vonalon és Győr környékén lezajló összecsapások is teret kapnak benne, korábban nem olvasható mélységben. A mű az Akadémiai kiadó jóvoltából jelent meg a kiváló Hadiakadémia című sorozat új köteteként. Szerencsére úgy tűnik megállt az az átok, amelyre legutóbbi hadiakadémiás ismertetőmkor felhívtam a figyelmet. Ugyanis szinte minden új résznél más-más külsőt kapott a sorozat, amely emiatt nem is tűnt sorozatnak, s ráadásul rosszul mutat a polcomon. Azóta Kershaw: Soha ne add meg magad-ja és most Számvéber könyve is a Billnitzer-emlékirat formátumában jött ki. Nagyon helyes, maradjon is így!

A kötet előszava után mindjárt az események középpontjában találjuk magunkat. A szerző leültet minket a II. világháború utolsó nagy német támadásának, a „Frühligserwachen”, azaz „Tavaszi ébredés” fedőnevű offenzíva tervezőasztalához. A megismerhetjük részleteiben a Dunántúlon felvonuló szovjet-román-bolgár illetve német-magyar erők helyzetét, erejét, majd felvázolja a hadművelet lefolyását, amely végül sárdagasztássá fajult 1945 márciusában a Balaton keleti oldalán. Képet kapunk a szovjet védelmi előkészületekről, melyeket a Kurszki csatában alkalmazott taktikával vet össze. Miután kutatónk végez a kudarcba és sárba fulladt német akcióval, áttér a szovjet ellentámadásra, amely végül Bécsig jutott. Itt naponkénti lebontásban olvashatjuk a március 16. és április 7. közötti harci eseményeket, hadseregekre lebontva. Nekem ez a megoldás tökéletes, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek ideális, bár kétségtelen más szempontok alapján írva meg más értékek sérültek volna. Így azonban nem mindig könnyű követni az eseményeket és célszerű térképpel együtt olvasni a sorokat, ahogy én is tettem. Sajnos magában a törzsszövegben nincsenek segítő ábrák, vázlatok, ezeket kissé hiányoltam. Könnyebben kezelhetővé tette volna a dolgot. A napi események leírását rengeteg dokumentum és visszaemlékezés teszi testközelivé. Számvéber kötete igazi szakmunka, melynek megemésztéséhez jelentős segítséget ad az író, ugyanis hadrendeket, térképeket kapunk az eseményekhez, melyeket egyben a könyv végén találhatunk. Számvéber mindig törekedett arra, hogy adatokkal és hadrendi táblázatokkal bőven megszórja műveit, és ezt én nagyon díjazom. A mű végén fényképekkel mutat be kilőtt páncélosokat, amelyek szintén nagyon érdekesek, hiszen elvisznek minket a 70 évvel ezelőtti csatatérre, s láthatjuk a pusztítást a maga meztelen, noha páncélozott valóságában. Azok számra, akik nem szoktak hozzá a hadtörténelmi szakmunkák olvasásához, meglehetősen száraznak bizonyulhat a rengeteg adattal, hivatkozással, de hát ez egy szakmunka, annak minden gyönyörűségével és kínjával, s nem is lehet éppen ezért „egydélutános" olvasmány!

A kötet hátránya, hogy elsősorban a páncélosokkal foglalkozik – hiszen ez Számvéber szakterülete -, így a gyalogsági harcok feldolgozását alapvetően másra hagyja, s csak annyiban tér ki rá, amennyire feltétlenül szükséges a megértéshez. Nagyon örülök, hogy Számvéber Norbert végül mégiscsak feldolgozta ezt a témát, noha kételyei voltak ezzel kapcsolatban.

A Hadiakadémia ezen új kötete mint könyv is díjazandó, kötött, kialakítása szép, borítója tán kissé szürke, de passzol a tartalomhoz.

Összegezve:

A kötet azonban a hadtörténelem iránt érdeklődők számra igazi kincs, adatgazdag és kiváló összefoglalás, amely egyértelműen az egyik legjobb II. világháborúról szóló magyar munka. Persze magamfajta pernahajder még részletesebben lenne kíváncsi a dolgokra, de Számvéber Norbertnek meg kívánok sokk időt és lehetőséget ilyen szintű és minőségű művek megírásához!

Pontszám:

Nyolc Párducbőr kacagány a tíz Tigerből.

8/10

(A könyvismertető a Hegyalja újságban 2018. januárjában megjelent könyvajánló bővített változata!)

Ulrich Bormann vezérőrnagy feljegyzései az 1945. tavaszán vívott nyugat-magyarországi harcokról

Legutóbb Walther Krause 1945-ös magyarországi harcairól készült feljegyzéseit közöltük, most ennek „testvére” következik, melyet Ulrich Bormann írt amerikai fogságában szintén ezen eseményekről. Bormann leírása elsősorban a Pápa környéki harcok leírására korlátozódik, mivel annak védelmi parancsnoka volt a március szovjet offenzíva során.

Az emlékirat angol nyelvű fordításban a NARA (National Archives and Records Administrations) anyagai között található B-138-es jelzettel.

A ()-ben közölt részek a dokumentumban is ott vannak, a []-ben írtak az én megjegyzéseim. A fordítás általában követi az eredetit, itt-ott stilisztikailag javítom a szóismétléseket, de nagyjából azt hiszem helytálló.

Ulrich Bormann vezérőrnagy:ⁱ 
A 198-as mezei főhadparancsnokság tevékenysége 
Nyugat-Magyarországon és Stájerországban
1945. március 22-től május 8-ig

[…]ⁱⁱ

MS B-138 Allendorf, 1946. június 17.

I. Bevezető

1944 decemberének végétől az általam vezetett 198-as tábori főhadparancsnokság és annak vezetési pontja Pápán tevékenykedett (Negyven kilométerre Győrtől, délre). Ennek [tevékenykedési] területe nagyjából a következő volt: Győr (nem tartozott bele) – a Bakonyszentkirályba tartó út nyugati oldala (nem tartozott bele) – a Veszprémbe tartó út (beletartozott) – Veszprém (nem tartozott bele) – Bánd (beletartozott) – a Jánosházára (Veszprémtől 52 km-re, nyugatra) vezető úttól 10-15 kilométerre, délre fekvő terület a Marcal-csatorna Győr irányába.

A terület négy egységre oszlott, melyeknek helyi parancsnokságnak hívott hadiszállásai Pápán, Téten (húsz kilométerre Pápától, északra), Zircen (harminc kilométerre Pápától, kelet-délkeletre), és Devecseren (harmincöt kilométerre Veszprémtől, nyugatra) voltak.

Minden parancsnokságnak a következő feladatai voltak:

1. A térségben elszállásolt német katonák fegyelmi ellenőrzése;
2. Forgalomirányítás;
3. Az utak ideiglenes karbantartása;
4. Légitámadások elleni védekezés előkészítése, és az erre a feladatra alakult parancsnokságok kiképzése;
5. Páncélostámadás elleni védekezés előkészítése, az erre a feladatra alakult parancsnokságok kiképzése, és tankcsapdák készítése;
6. A helyi megszálló katonai egységek előkészítése védekezéshez, beleértve a riasztási rendszer kialakítását;
7. Kapcsolattartás a magyar katonai és adminisztratív hivatalokkal, valamint koordinálni intézkedéseiket a német tervekkel összhangban.

Minden a területen elszállásolt német egység és alkalmazott a rendelkezésünkre állt a 3-6-os számú feladatokhoz, és a magyar egységek a 6-os feladathoz. Ez később magába foglalta a hadsereg mögötti területi szolgálatokat is, mint ellátókocsikat és –oszlopokat, pékszázadokat, hentesszázadokat, és javítószázadokat. A magyar hivatalok civileket adtak a rendelkezésünkre a 3-as feladathoz és a helyi erődítések kiépítéséhez (6-os feladat).

A 198-as tábori főhadparancsnokság Walther Krause 593-as hadsereg mögötti területi parancsoksága (Korück 593)ⁱⁱⁱ alá tartozott, akinek parancsoki helye Ménfőcsanakon volt, hét kilométerre Győrtől, délre. Ő viszont a Hermann Balck páncélos tábornok, a 6. hadsereg főparancsnoka alá tartozott, és Balck vezérkari főnökén, Heinrich Gaedcke vezérőrnagyon^iv keresztül jelentett neki. A Korück 593-nak volt egy másik tábori főhadparancsnoksága is Kisbérnél (harmincöt kilométerre Győrtől, délkeletre), amely a hadsereg mögötti területi parancsnokság északkeleti területét irányította a Duna folyó, a Vértes-hegység, és a Bakonyszentkirályból Győrbe vezető út között (Győr nem tartozott bele). Győr a Korück 593 közvetlen irányítása alatt állt. Február végén a 6. hadsereg frontvonala a következő általános vonalon futott: a Balaton keleti partja – Székesfehérvártól délre és keletre – a Vértes -hegység keleti határa a Dunáig. A 2. páncéloshadsereg^v délről a XXII. hegyi hadtesttel^vi csatlakozott, míg a 8. hadsereg^vii északról a Dunánál, de nem vagyok képes megadni a szektorhatárokat.

Március elején a 6. SS páncéloshadsereg támadást indított a Balaton és a Velencei-tó között délkeleti irányba.^viii Ennek következtében a 6. SS páncéloshadsereg vette át a 6. hadsereg korábbi déli szektorát, amely utóbbi ezentúl korábbi területének északi részére szorult (a Vértes-hegység keleti lejtőire).

Miután a 6. SS páncéloshadsereg támadása elbukott, elsősorban azért, mert a Székesfehérvártól délre fekvő terep kedvezőtlen volt a tankoknak, a 6. hadsereg átvette a 6. SS páncéloshadsereg harci területét.^ix Ez utóbbi pedig átvette a Dunától délre fekvő terülteteket, melynek új határa körülbelül a Pápa - Sopron vonaltól délre húzódott.^x

Pápa város főtere 1941-ben
(Klenner Aladár fényképe. Fortepan, 76862. sz.)

II. Harcok Pápa környékén

Március 22-én a 6. SS páncéloshadsereg teljes visszavonulásban volt a Veszprémből Győrbe vezető úton, és a 6. hadsereg nyugat felé, annak érdekében, hogy elkerüljék a torlódásokat.^xi A rés a két hadsereg között nőttön nőt.

Március 21-én készültséget rendeltek el a tábori főhadparancsnokságom déli területére, amelyet március 23-án kiterjesztettek annak egészére. A helyi védelmi pozíciókat megszálltuk, és készenlétbe helyeztük a tankelhárító különítményeket. Miután a vezérkar és a háttérszolgálatok a terveknek megfelelően elhagyták Pápát, csak a következő erők álltak rendelkezésemre annak megvédésére:

1. Kilencven német katona, akik szegényes gyalogsági kiképzést kaptak, és akiket a város déli kijáratáshoz rendeltem, a Városlődre vezető út két oldalán. Ők puskákkal voltak felszerelve, néhány panzerfausttal és egy vagy két könnyű géppuskával.

2. Két 88 mm-es légvédelmi üteg^xii melyeket tankelhárítóként alkalmaztunk. Egyiket elhelyeztük a város déli szélén, nyugatra a Városlődre vezető úttól; a másikat pedig keletre, abban a városrészben, amely ezen út és a Tevelre (öt kilométerre Pápától keletre) vezető út között fekszik. Utóbbi út a 372-es domb északi oldalán halad el és bevezet a városba.

3. Egy magyar zászlóalj a Szent László hadosztályból,^xiii amely még kiképzés alatt állt. Ezt a zászlóaljat Pápa keleti határának védelmére utasítottuk a nagygyimóti útnál a város keleti szélén.

4. Parancsnoki helyemen, a városban a 198-as tábori főparancsnokság mintegy húsz hivatalnokával és telefonos operátorával, valamint a postai szolgálat alkalmazottaival rendelkeztem, mint tartalékkal.

Március 24-én reggel érkezett a parancs, közvetlenül a Dél Hadseregcsoporttól,^xiv hogy alakítsak ki új frontvonala Bakonykoppány (Pápától 16 kilométerre, keletre) és Pápateszér (18 kilométerre Pápától, északkeletre) között, hogy lezárjam a rést a 6. SS páncéloshadsereg egységei között. Azt egyértelműen tudatták, hogy feladatom, mint Pápa katonai parancsnoka, változatlanul megmarad. A nap folyamán sikerült ideiglenesen lezárnom a rést, felhasználva az I. SS páncélos hadtest^xv egyik hadosztályának felderítő különítményét, a 6. páncéloshadsereg egy századát, és egy SS zászlóalj maradványait. A felderítő különítmény kivételével az ebbe a szektorba helyezett katonákat az SS zászlóalj parancsnoka alá rendeltem, és visszatértem Pápára. A várost alkonyat óta tartó délkeleti irányból jövő tüzérségi tűz alatt találtam, és érkezésemkor az oroszok a Városlőd felől bejövő út mentén tankokkal támadtak. Miután négy tankot veszítettek, a támadás leállt és visszavonultak Tapolcafőre. Másnap reggel, március 25-én, még egy ellenséges támadást vertünk vissza ugyanezen helyen, és egy harckocsit kilőttünk az akció során. A város déli szegélyéről, néhány órával később porfelhő mozgását figyeltem meg keletről nyugat felé a Pápától négy kilométerre lévő dombok mögött, és arra a következtetésre jutottam, hogy az ellenség nyugati irányba kitér. Elkülönítettem a magyar zászlóalj egy századát a keleti frontvonalról, és a város nyugati részébe vezényeltem, fő erejével az oda bevezető út^xvi mentén. A nap további ellenséges támadások nélkül telt el, és csak ellenséges járőrök mutatkoztak a 372-es magaslat környékén, Pápától délkeletre. Ezt a területet nehéz volt megfigyelés alatt tartani, a kertek és szőlők miatt.

Március 25-én délután vettem a parancsot, hogy a két légelhárító üteg vonuljon vissza, mert a Rába mentén fogják azokat alkalmazni. Arra következtettem a magasabb főparancsnokság ezen parancsából, hogy a Rába menti állásokért cserébe hamarosan lemond Pápa védelméről. A szegényes rádiókommunikáció miatt ezt nem tudtam megerősíttetni az I. SS páncéloshadtesttel, akinek délben alárendeltek.

Az ütegek elindulása az ellenség szeme előtt történt, így alkonyatkor újból támadott gyalogsággal és tankokkal a Tapolcafőről jövő úton, és ettől északra a teveli út mentén. Ugyanebben az időben informáltak, hogy ellenséges motorizált egységek nyomulnak elő Nagygyimótról északnyugati irányban. Lehetetlen volt az ellenség előrenyomulását visszaverni délről nehézfegyverzet nélkül, és most ugyanerre számíthattam északról vagy északkeletről, és lehetséges volt nyugatról is. Ezért úgy döntöttem, hogy nem várom be a lassan előrenyomuló ellenség támadását, hanem evakuálom Pápát. Sikeresen elhagytuk a várost észak felé, kevéssel azelőtt, hogy az ellenséges tankok bekerítettek volna minket a Nagygyimót-Pápa úton, 21:00 körül. Pápa kiürítését az a vágyam befolyásolta, hogy megkíméljem a várost a háztól házig vívott utcai harcoktól, különösen mióta március 23-án éjszaka súlyos légitámadást kapott.

Először az ellenség nem folytatta északi irányú támadását Pápáról. Nem sokkal azután, hogy elhagytam a várost, értesítettek, hogy német nehéztüzérségi különítmény foglalt pozíciót Takácsinál (Pápától hét kilométerre, északra). Ennek védelmére német katonákat hagytam hátra, akik még rendelkezésemre álltak, hogy vegyenek fel védelmi pozíciót a Pápa-Takácsi és a Pápa-Ihász utakon. A magyar zászlóalj eközben folytatta menetét az ihászi úton a Rába menti szektor felé. Személyesen informáltam a zászlóalj parancsnokát a helyzetről, és velem tartott az előretolt megfigyelőkhöz az útelágazáshoz. Itt tudtam meg, hogy egy SS hadosztály – amennyire emlékszem a „Das Reich” SS hadosztály^xvii - közeledett északról a takácsi úton Pálházapuszta felé (négy kilométerre Takácsitól, délnyugatra), azon paranccsal, hogy tartsa Pápát. A hadosztályparancsnok Ihásznál közölte velem, hogy tervei szerint nyugat felé kikerüli Pápát és onnan fordítja a járműveit kelet felé. Ám amikor meghallotta leírásomat a helyzetről, úgy döntött, védekező pozíciót foglal el az Ihász-Takácsi vonaltól délre. Katonáim, mintegy nyolcvan ember, fedezték a szárnyukat Pápa felől, a menetelés során Takácsiból Pálházpusztára. E megbeszélés alatt a biztosító posztomat az útkereszteződésnél megtámadták hátulról és a bal szárnyán, és lassan visszanyomták másfél kilométert az Ihászra vezető út mentén. Ezen a helyen megállította őket az SS hadosztály harci előőrse, amely leváltotta a különítményemet március 26-án hajnalban. A hadosztályparancsnok által kiadott parancsot végrehajtották, majd felváltott engem. A hadosztály az állását csak rövid ideig tartotta – amennyire tudom, március 26. délutánjának első óráiban^xviii -, mígnem az ellenség felderítő erői elérték az erdős területet a Marcal csatorna és a Rába folyó között, Pápától húsz kilométerre, nyugatra. Délben az orosz tankok átkeltek a Rábán a téti úton (húsz kilométerre, északra Pápától), Árpás közelében. Emiatt az Ihász szomszédságában lévő SS hadosztály visszavonult állásából, hogy elkerülje a bekerítést.

[...]^xix

Német páncélvadászok és páncélgránátosok menetelnek valahol Magyarországon 1945-ben
(Bundesarchiv, Bild 146-1976-039-09)

Jegyzetek:

iUlrich Bormann (1885-1972) a sziléziai Glatz városában (ma Klodzko, Lengyelország) született német tábornok, aki 1944. szeptember 20-tól volt a 198-as tábori főparancsnokság vezetője. Az emlékirat alapján a következő hivatkozásban így hibásan áll, hiszen a Korück 198 parancsnoka Walther Krause volt. Amennyire tudom, nem állt rokoni kapcsolatban Martin Bormann nemzetiszocialista pártminiszterrel. Lásd: http://www.camp198.fsnet.co.uk/Generalmajor%20Ulrich%20Bormann.htm

iiA dokumentum sorszámozott lapjai elé a dokumentumot készíttető amerikai katonák előszava, illetve a tábornok rövid életrajza van beszúrva. Ezek közlésétől eltekintünk, bár önmagukban érdekes adalékok.

iiiKorück = Kommandant des rückwärtigen Armeegebiets, azaz hadsereg mögötti területi parancsnokság. A Korück 593-at 1942-ben állították fel az akkor Oroszországban harcoló 6. hadsereg mögötti terület működtetésére és megszervezésére. Lásd: http://www.lexikon-der-wehrmacht.de/Gliederungen/Korueck/Korueck593-R.htm

ivLudwig Heinrich (Heinz) Gaedcke (1895-1992), német tábornok, aki 1944. augusztus 15-óta látta el a 6. hadsereg vezérkarának irányítását. Az 1950-60-as években az NSZK-ban hadosztály, majd hadtestparancsnok is volt. Lásd: http://www.lexikon-der-wehrmacht.de/Personenregister/G/GaedckeLudwig.htm

vParancsnoka ekkor Maximilian de Angelis tüzérségi tábornok.

viA XXII. hegyi hadtest parancsnoka ekkor Hubert Lanz tábornok, a 6. SS páncéloshadsereghez ez a hadtest csatlakozott közvetlenül a 2. páncéloshadsereg csapatai közül. A hegyi hadtest a 11. vadászhadosztályt és a 92. páncélgránátosdandárt foglalta magába. Lásd: Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Bp.: Osiris, 2005. 451.o. Valami oknál fogva a hadtestet Ungváry szimpla, és nem hegyi hadtestként említi.

viiParancsnoka Hans Kreysing tábornok.

viiiEz volt a már Krause feljegyzésében is említett „Tavaszi ébredés” (Frühlingserwachen) fedőnevű hadművelet, amely 1945. március 6-án indult.

ixValójában a kibontakozó március közepi szovjet támadás miatt cserélt helyet a két hadsereg, mely során a 6. SS páncéloshadsereg Győr, a 6. hadsereg pedig Szombathely felé vonult vissza.

xAzaz az északabbra harcoló 6. SS páncéloshadsereg és a 6. hadsereg sávhatár volt a Pápa – Sopron vonaltól délre.

xiTulajdonképpen az eredeti szövegben az áll, hogy „elkerüljék az érintkezést/kapcsolatot”, de itt az értelmne az, hogy a két visszavonuló hadsereg ne gabalyodjon egymásba, és ne akadályozza egymást a visszahúzódásban.

xiiItt a híres 8.8 cm-es FlaK-ról van szó, amely ugyan eredetileg légvédelmi ágyúnak készült, de a második világháború során kiderült, hogy az egyik leghatékonyabb páncéltörő löveg is egyben. Egy üteg normál esetben 4 ágyúból állt, bár ez gyorsan változhatott harci körülmények esetén.

xiiiA Szent László hadosztály 1944. októberében alakult, és a magyar hadsereg elit hadosztályának számított, amely olyan kiváló harcosoknak is helyt adott, mint az ejtőernyős Tassonyi Edömér. A hadosztály parancsnoka vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy volt, vezérkari főnöke pedig vitéz Lajtos Árpád vezérkari őrnagy.

xivA Dél Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) a magyarországi frontszakaszon harcoló seregeket összefogó magasabbegysége, amely alá ekkor 4 hadsereg (a 8., a 6. SS páncélos, a 6. és a 2. páncélos) tartozott. Parancsnoka ekkor Otto Wöhler gyalogsági tábornok.

xv Az I. SS „Leibstandarte” páncéloshadtestről van szó, amely ekkor az 1. „Leibstandarte SS Adolf Hitler” SS páncéloshadosztályból, a 12. „Hitlerjugend” SS páncéloshadosztályból, valamint a magyar 25. gyaloghadosztály egyes részeiből állt. Parancsnoka 1945. márciusában Hermann Priess SS-Obergruppenführer. Lásd: http://www.lexikon-der-wehrmacht.de/Gliederungen/KorpsSS/ISSPzKorps.htm

xvi Bizonyára a Dákára (esetleg még a Nyárádra) vezetővezető útról van szó.

xviiA 2. „Das Reich” SS páncéloshadosztály, parancsnoka ekkor Rudolf Lehmann Standartenführer.

xviii Az eredetiben március 25 áll, de ez a reggeli dátum megadásából, és az események leíráésából adódóan március 26 volt, pusztán elírás.

xixInnen Bormannt Szombathelyre rendelték újra átvenni a 198-as tábori főhadparancsnokság vezetését, majd a stájerországi harcok leírása következik, melynek közlésétől eltekintünk.