Könyvajánló: Sophie Hannah: A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Könyvajánló:

Sophie Hannah:

A Kingfisher Hill-i gyilkosságok

Budapest: Helikon, 2020

Eredeti megjelenés: The Killings at Kingfisher Hill

fordította: Wiesenmayer Teodóra

336 oldal

Hogy is történhetett volna másként, mint hogy éppen brit napokat tartottam könyvek terén, mikor meghalt II. Erzsébet. Sok könyvet olvasok a szigetországiaktól, kedvenc íróim jelentős része is brit (Orwell, Huxley, Tolkien, de nagy kedvencem C.S. Lewis, Jane Austin, Wodehouse, Rowling és persze Shakespeare is), s most érzem úgy, hogy a királynő távozásával végleg elbúcsúzunk egy nagy birodalomtól, amelyet lehetett szeretni, vagy utálni, de érdemeit elvitatni nem ildomos. II. Erzsébettel távozik az igazi, a klasszikus Nagy Britannia, amelyben sohasem nyugodott le a nap, amelynek ideálja az angol gentleman volt, s amelyet olyan sokszor énekelt meg hibáival, erényeivel és jellegzetes alakjaival - a brit katonatiszttől a cselédlányig - Agatha Christie.

Valahogy magyar megjelenésekor Sophie Hannah új Poirot-regénye elkerülte a figyelmemet, ami azért fura, mert vadásztam rá, mint MLM ügynök a balekokra. Mégis egészen mostanáig megmenekült tőlem, mikor is a fiókkkönyvtárunk végre megkapta a 2020-ban megjelent A Kingfisher Hill-i gyilkosságokat. Ez a negyedik regény a posztchristie Poirot-sorozatból (mindháromról írtam már: első, második, harmadik), és ha Hannah regényei nem is érik el a krimikirálynő színvonalát, azért kellemes olvasmánynak bizonyultak. Nézzük mit hozott számomra ez a kötet!

1931-ban, a buszozás hőskorában járunk, s regény azzal startol, amivel a reggeleim: főhőseink buszra szállnak. Csak amíg én kómás középiskolásokkal és munkába induló melósokkal vívok kézitusát a helyekért, addig Poirot és segédje, Catchpool felügyelő frusztrált vagy konkrétan félrebeszélő utasokkal teszi meg ugyanezt. Felmerülhet a kérdés: Jó ötlet-e buszoztatni Poirot-t? Hát... A kis belga személyiségétől meglehetősen idegen ez a közönséges jármű az ismereteim alapján, de ha sikerült volna a busznak valami hasznos funkciót írni, akár jó is lehetett volna ez az ötlet. 

Agatha Christise hajlamos volt a gyilkosságokat, bűnügyeket járművekre helyezni, ami nagyszerű eszköz, hiszen alaposan leredukálja a potenciális elkövetők létszámát az író számára kezelhető mennyiségűre. Visszatérő elem volt nála a vonaton történt bűnügy (A titokzatos kék vonat, Paddington 16.50 és persze a klasszikus Gyilkosság az Orient expresszen), de öltek nála hajón (személyes kedvencem, a Halál a Níluson, filmrkritika róla: itt) vagy repülőgépen (Halál a felhők fölött). A megoldás a kamaradarabokra oly jellemző feszültséget is biztosítja rendszerint. Nos, ez az, amit most nem kapunk meg. A buszozásnak nincs sok értelme és jelentősége a kötetben, csak a feleslegesen túlbonyolított történések egyik epizódja, amelynek aztán alig van kifutása a továbbiakban. Így a szerzőnő a legjobb ötletébe sajnos nem tudott értelmet csepegtetni. Az egész buszos utazás rendkívül zavaros, túlbonyolított és nagyrészt fölösleges. A gyilkosság - amelyben Poirot nyomoz, s amelynek helyszínére tart a busszal -, már megtörtént, ám a mindenki által elkövetőként elkönyvelt leányzó bűnösségével kapcsolatban kétségek merültek fel. Poirot felkérésre hamis indokkal próbál bejutni a tett színhelyére, amely a Kingfisher Hill-i lakótelepen van. 

A sztori túlgondolt, többször katyvasszá válik. Agatha Christie topkrimijei azért olyan zseniálisak és a műfaj királyai, mert alapvetően egyszerűek. Vegyük például a Halál a Nílusont! Hiába nagyon rafinált a gyilkosság, lecsupaszítva azt, roppant logikus és elegáns. Persze erre csak a végén ébredünk rá, mikor Poirot lerántja a függönyt, s kibontakozik az egész eseménysorozat a maga valóságában, egy rakás új jelentést adva a korábban olvasoatt sorokhoz. Ez az, amire Sophie Hannah nem képes. Sem pszichológiájában nem tudja kézben tartani a meséjét, sem a csalétkeket, vörös heringeket nem képes úgy elhelyezni a történésekben, hogy a végén ne legyen túlságosan mesterkélt a megoldás. A mozgatórugók erőltetettek, recseg-ropog minden.

A regény legnagyobb problémája mégis inkább a szereplők minősége. Mivel rendkívül idegesítőek és cseppet sem szeretetreméltók. Miközben olvastam, még a hastífuszt okozó baktériumok is egyre szimpatikusabbak lettek hozzájuk képest. Van itt ártatlanul bűntényt magára vállaló érthetetlen hősnő, zsarnokoskodó családfő beteges feleséggel, szánalmasan töketlen fiú, kiszámíthatatlan elmeroggyant fruska, és az ezekhez tartozó jelentéktelen baráti koszorú. Különösen kiemelkedő Daisy karaktere (= elmeroggyant fruska), aki olyan szinten irracionális, mint a gyök kettő. Catchpool nyomozó továbbra is teljesen alkalmatlan bármire. Ez a fickó olyan fogalmatlan, hogy a retortáról azt hiszi, visszahozott sütemény, a sorozatgyilkosról meg, hogy egy rossz rendező a Netflixen. Alighanem valamelyik rokona nyomhatta be a Scotland Yardhoz, mert képességei egy cipőfűző kibogozásához sem elegendőek, nemhogy bűntényekéhez. Funkciója a narráció szintén reked meg, ami talán jobb is. Poirot alakját viszont továbbra is aránylag jól adja vissza a szerző, még időnként túlzásokba esik. A könyv kiemelt érdeme, hogy a szerző továbbra sem akar Poirot szájába adni XXI. századi - s manapság megkövetelt - mondatokat, úgy viselkedik és reagál, ahogy Agatha Christie magándetektívje tette hasonló esetekben. Ebben jobban sikerült, mint az előző darab, elhittem, hogy 1931-ben vagyunk és nem 91 évvel később.

Ugyanakkor összességében A Kingfisher Hill-i gyilkosságok egyértelműen gyengébb, mint A háromnegyed rejtélye volt, így az eddig könyvről könyvre történő fejlődési ív Sophia Hannah-nál megakadt. Nem rossz a könyv, de azért nem is túl jó. Hogy van-e még potenciál az írónőben egy érdemi folytatásra? Kérdéses, az alkotó helyében nagyon agyalnék, mit lehet belevinni, amitől új lendületet és értelmet adhat a sorozatnak. Nem kell elkapkodni, inkább találja ki rendesen azt a bűntényt! Ez így kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a briteké. 

A kötet kiadása az előző részhez hasonló minőségű fizikailag, de most nem olyan szép a borító. A Helikon alapvetően jó munkát végzett, a fordítás is zökkenőmentes. 

Pontszám:

Hat szimetrikus tojás a tízből

6/10 pont

moly.hu: 79%

goodreads.com: 3.56 pont

Könyvajánló: Prit Buttar - A Penge élén

Prit Buttar: A Penge élén

Budapest: Peko Publishing, 2020

450 oldal

Eredeti cím: On a Knife’s Edge (2018)

Fordította: Barnaky Péter

Hosszú várakozás után idén tavasszal végül megjelent az eredetileg tavaly őszre várt új kötet a Hadiakadémia sorozatban, amely felett már a Peko Publishing bábáskodik az Akadémiai Kiadó helyett. A sorozat személyes kedvencem, gyakorlatilag minden részére igényt formálok, s bár a második világháború nem a elsőszámú témaköröm -igaz, egyre jobban érdekel ez is -, azért megvettem.

Prit Buttar érdekes személyiség lehet. Egymás után jelennek meg angolul - meglehetősen jó minőségű, a tudományosság és popularitás határán ügyesen egyensúlyozó - a két világháború keleti frontjáról szóló kötetei. Mindez úgy, hogy egyébként végzettségére nézve a szerző orvos, bár kétségtelen, hogy dolgozott a brit hadseregben is szolgált sebészként és tisztként, s így van némi köze a témához. Valamikor 2010 előtt rákapott a könyvírás ízére, és azóta csak úgy potyognak ki keze alól a kötetek. A Penge élén az első könyve, ami megjelent magyraul.

A kötet a német-szovjet háború egy szeletét mutatja be, amely időben 1942. novemberétől 1943. márciusáig, térben pedig a Kaukázustól Harkovig nyújtózik. Keskeny szelet ez a tortából, de mégis kulcsfontosságú. Buttar azt a pillanatot választotta ki a tragédiából, amikor a két fél között éppen paritás áll fenn, Sztálingrádnál ugyan már megfordult a hadiszerencse, de Harkovnál a lefújás előtt éppen egyenlítenek a németek és közeleg a drámai döntés ezen a vérfagyasztó EB döntőn. A brit bíró mindkét oldalról megtekinti a helyzetet, s igyekszik valahol középen állni, több-kevesebb sikerrel, de láthatóan a VAR-technológia még nem áll rendelkezésére, és azt sem felejtette el, hogy a brit csapat a szovjet sikerrel jár jobban. Világos, hogy Buttar Erich von Manstein nagy rajongója - amit mondjuk, nem lehet csodálni -, és elismeri a német csapatok katonai teljesítményét. A balfogásokat betudja Hitlernek, meg néhány önállóságra nem képes tábornoknak. Kétségtelenül van ebben az interpretációban igazság, de az is tény, hogy a politikai és katonai vezetést sokszor egymással ellentétes érdekek mozgatták, és talán túlzás mindent egy személy nyakába tolni. A szerző hozzáállását, ha nem is minden ízében helyesnek, de viszonylag korrektnek érzem a németekkel szemben. Buttar józan visszafogottsággal mutatja be a szovjetek lehetőségeit is. Az ugyanis csak legenda, hogy Sztálin kimeríthetetlen emberanyaggal rendelkezett, de kétségtelen sokkal nagyobb veszteségeket engedhetett meg magának, mint ellenfele. A tér és idő korlátai, az időjárás viszonytagságai valamint az utánpótlás időnkénti hiánya azonban a szovjet erőket is megviselte. Az író érezhetően a szovjetek iránt azért nagyobb megértést tanúsít, mint a németek fele. Britként ez persze érthető - mégiscsak egy oldalon voltak -, de azért sokkal több szurkát enged meg a németek - és magyarok - felé, kiemelve természetesen az általuk elkövetett atrocitásokat (bár ezek nem igazán tartoznának a témába egy ennyire speciálisan hadászati kötetnél, de a vörös farok úgy látszik nem hiányozhat).

Nagyvonalú mű ez, amely időnként lemegy ugyan a részletezésig (kiemelkedő a Sztálingrád felmentéséről írt és forrásokkal gazdagon tagolt rész számomra), ám rendszerint vázlatosan dobja elénk a felek elképzeléseit és azok kivitelezését. Az események felelevenítése kissé párbajszerű, ahol Manstein és Vatutyin vív meg egymással, bemutatva a felek terveit, lehetőségeit és a harccselekményeket.

Úgy éreztem a „Téli vihar” hadművelet leírása sokkal jobban sikerült a kötet utolsó harmadánál. Színes, jó olvasmány ez összességében, pláne, ha a sorozatban megjelent meglehetősen száraz - ám kiváló - Számvéber-kötetekhez viszonyítom (ha Buttar az idei május, akkor Számvéber a Takla-Makán sivatag, utóbbi minden szépségével), ugyanakkor tudományos színvonalában és precizitásában messze lemarad attól, és új kutatási eredményekre ne számítson benne senki, mert nem is ez a feladata. Leginkább talán Robert Kershaw köteteire emlékeztet stílusában és felépítésében.

A kötet olyan szempontból mindenképpen fontos számunkra, hogy segít elhelyezni a 2. magyar hadsereget is térben és időben, hiszen az nem önmagában lógott a Don folyó partján - s ezért nonszensz feltenni a kérdést, hogy miért nem vonult vissza Jány önhatalmúlag… -, hanem oldalán szövetséges államok seregeivel vívott koalíciós háborút. Ezzel át is köthetünk a mű magyar vonatkozásaira! A magyarokkal kapcsolatban Buttar meglehetősen hideg, főleg, ha összevetjük a románokkal vagy olaszokkal kapcsolatos szimpatizáló észrevételeivel. Míg utóbbiak esetében a szenvedéseket emeli ki, addig minket inkább a németekkel kezel egy sorban. Nem mondom, hogy Buttar mélységesen elfogult, de azért messze nem pártatlan. A román és olasz katonák visszavonulását visszaemlékezőkkel teszi átélhetővé - sőt szimpatikussá -, ilyenről a magyarok esetében szó sincs, szinte csak negatív kontextusban kerülünk említésre. Buttar a modern magyar szakirodalomban láthatóan messze nincs elmélyedve. Ismeri Dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a 2. világháború előtt és alatt című 1972-ben Münchenben megjelent három kötetes összefoglalását, de ezen felül emlékeim szerint csupán Nemeskürty Istvánt citálja, ami viszont igen rossz pont nálam. A Requiem egy hadseregért is 1972-ben jelent meg, azaz mindkettő lassan 50 éves irodalom! Ráadásul Nemeskürtynél senki sem tett többet, hogy féligazságok és tendenciózus hazugságok terjedjenek el a 2. magyar hadsereggel kapcsolatban.

Az is érdekes lehet a nemzetközi szakirodalmat nem ismerő laikus magyar olvasótábornak, hogy Buttar alapján összevetheti az olasz és román vereségeket a magyarral, amiből viszont nem az fog kijönni, hogy a honvédeink szégyenteljesen szerepeltek volna, sőt! Buttar összegző véleménye teljesen akceptálható: mindegyik német szövetséges reménytelen helyzetbe került, mivel felszerelése egész egyszerűen nem volt megfelelő egy ilyen volumenű és minőségű háborúhoz.

A kötet közepén remek fotókat kapunk táblákon, amelyek bemutatják a legfontosabb szereplőket és pillanatképeket villantanak fel arról a fagyos télről. A térképekkel kevésbé vagyok kibékülve. No, nem azért, mert nincs belőle, hanem mert érdekes koncepciónak tartom ezt a vaktérképszerű megközelítést. A települések közül csak azok vannak rajt, amelyek a szövegben is szerepelnek, és az úthálózatot sem rajzolták bele, így olyan, mint egy orosz hómező, pontokkal és téglalapokkal. Nyilván az eredeti kiadásban is így van, nekem azonban fura volt.

Summázva egy igényes, jó kiadást kapunk kézhez a Hadiakadémia eme új kötetével, amely nagyban segítheti a magyar olvasókat abban, hogy átfogó képet kapjanak 1942-43 teléről a keleti front déli szakaszán. Ez kétségtelenül egy nyugati szempontból megírt történet, amely kevés megértést tanúsít a kelet-európai problémák iránt, és nem érti/érinti, hogy miért is voltak népek, amelyek Hitlert választották Sztálinnal szemben, de ilyenekre is szükségünk van. Már csak azért is, hogy a mi történészeink finomítsák majd ezt a nyugaton élő képet. A Peko ismét egy minőségi - ennek megfelelőn nem olcsó - könyvet tett elénk, köszönet érte (mármint a minőségért :P )!

Hamarosan pedig jön egy kötet Napóleonról a sorozatban, amelyet még ennél is sokkal jobban várok…

A kötet osztályzat:

Nyolc vaskereszt a tíz vörös csillagból. 

8/10 pont

moly.hu: 4.5 pont (4 csillagozás)

goodreads.com: 4.30 pont (77 értékelés)

Könyvajánló: Jo Nesbo - A birodalom

Könyvajánló:

Jo Nesbo: A Birodalom

Eredeti cím: Kongeriket (2020)

Budapest: Animus, 2020

479 oldal

fordította: Sulyok Viktória

Minden évre egy Nesbo sorozatunk második részében (igazából elég sokat olvastam tőle, de valami ismeretlen oknál [=lustaság - HG] fogva a tavalyi Kés volt az első, amit részletesebben elemeztem) ezúttal a norvég mester 2020 végén érkezett új regényét nézzük meg közelebbről, az A birodalom című thrillert.

Bizony, ez a regény egyértelműen pszichothriller és nem bűnügyi regény, még ha nyomozást, s nyomozókat nyomokban tartalmaz is a nyomtatvány. Főhősünk Roy - E/1-ben ő adja elő nekünk történetét -, egy magának való, remeteként mindenkitől elszigetelődni vágyó erdei ember, aki aprócska hegyi birodalmát igazgatja, s célja egy saját benzinkút. Nesbo elég érdekesen építi fel főszereplőjét, egyszerűen képtelen az ember rájönni, hogy egész pontosan milyen beütése van. Mármint nem Nesbo-nek, hanem Roynak, hiszen Nesbo csak simán szemétkedik velünk végig a regény során. Azt hamar megtudjuk, hogy Royt múltbeli árnyak kísértik, de a sötét gyermekkor során ténylegesen rá eső - illetve éppen általa vetett - árnyék mennyiségét és minőségét nehéz kideríteni eleinte. Hol szimpatikus erős karakter a szereplőnk, hol hiszékenyke, aki csokit ültet, hátha lesz belőle Tibicsokifa. Kicsit odébb pár oldallal megint azt gondoltam, egészen remek alak, ez a Roy boy, majd újra meg voltam győződve, hogy egy empátiából „csillagos egyes alá”-ra vizsgázó tanuló. Csak az utolsó oldalakon döntöttem el végül melyik az igazabb. De ezt persze nem árulhatom el. Bocsika. :-P Szerintem nem sikerült túl jól felépíteni Royt, nem nagyon hiszem, hogy ilyen személy létezhetne a valóságban, túl sok ellentmondás került bele. Persze nyilvánvaló, hogy Nesbo szívat szándékosan, és bizonytalanságban akar minket tartani olvasás közben. Ez az ellentmondásokból áradó hitelességi deficit végig zavart, pedig a norvég kisvárosi létet nagyon hangulatosan sikerült lefesteni az írónak. A felvonultatott alakok érdekesek, titokzatosak, jól adják vissza azt tényt, hogy bármennyire is ismerünk valakit, mégsem láthatunk a fejébe.

Roy kényelmes és mogorva egyhangúságban vegetáló világát alapvetően felkavarja öccsének, Carlnak érkezése. Az öcsike újsütetű karibi feleségével toppan be, meg egy hajmeresztő fejlesztési tervvel, amit sikerül is sármjával átverni a közösségen. Mindannyian ismerünk ilyen „Carl”-okat, akik behízelgő modorban tudnak az emberekre ráerőszakolni olyan dolgokat, amikre semmi szükségük sincsen, s a végén még örülünk is, hogy megvettük tőle a műanyagkés-élezőkészletet most csak 999999 Norvég koronáért. Carl az elszabadult hajóágyú, amelyik oda-vissza gurul a sorhajó szűkös alsó ágyúfedélzetén, és végül jó eséllyel elsüllyeszti az egész hajót, hullámsírba küldve teljes legénységét. Természetesen őt még a fulladás előtt éppen felszedi egy luxusjacht, fedélzetén a Miss Topless szépségverseny indulóival, akik koktélokkal kínálják, s röhögcsélve és gúnyolódva nézik aztán közösen a hajótörötteket a jakuzziból.

A könyv sok szempontból ősi filozófiai problémát fejteget, azt a dilemmát, hogy mi az a határ, ahol a baráti - vagy jelen esetben testvéri - szeretet már nem kompenzálja a barát/testvér létéből fakadó problémákat. Vajon meddig terjed az egészséges hűség? Ilyen szempontból ez a családi összetartozás regénye. A beteges családi összetartozásé, az együtt átélt traumák okozta mély összetartozásé, amikor rajtuk kívül mindenki ellenség, és a megsemmisítésükre tör. A Roy és Carl közti kapcsolat mélysége nekem túl sok volt, bevallom.

A történet skandináv krimikhez méltó módon dúskál szimpatikusnál szimpatikusabb karakterekben. Na jó: hazudtam. Valójában mindenki egy komplexusos állat a regényben, akiknek az érzelmi intelligencia-mutatója valahol az abszolút nullánál fagyott be, míg az empatikus képességeik egy fatuskóéval vetekednek. Hogy maga az eseménytörténet mennyire jó? Igazából nem sok minden történik, sokkal izgalmasabb a múltbeli történések rekonstruálása a szerző által szándékos balladai homályban, mint a jelenben lezajlóké. A komor hangulat adott a regény során, az atmoszféra erős, az események menete lassú, ami passzol is főszereplőnkhöz és a kisvárosi hangulathoz.

Összegezve: jó könyv ez, de inkább pszichológiai családregény, így a Harry Hole-hoz szokott olvasó csalódhat, amennyiben ismét pergős krimit vár. A hitelessége a sztorinak nálam itt-ott megbicsaklott, mikor túl simán mentek dolgok, túl hihetetlenül reagáltak személyek, de élveztem az olvasását.

A kiadvány a sorozat szokásos jellegzetességeit hozza, fűzött, de strapabíró, jellegzetes borító, de nem giccses. A német birodalmi vörös-fehér-fekete színek tökéletesen passzoltak a címhez és a skandináv krimik fehér havon vörös vér motívumához.

Pontszám:

Hét és fél birodalmi vaskereszt a tízből.

7.5/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 3.86 pont

Könyvkritika: Az év legjobb science fiction novellái 2020

Az év legjobb science fiction novellái 2020

Szerk.: Jonatha Strahan

Eredeti cím: Teh Year's Best Science Fiction Volume I.

Budapest: Gabo, 2020

539. oldal

Nem sokkal Karácsony előtt került a könyvtárunkba a Gabo kiadó legújabb science fiction novellaválogatása, amely a 2020-as év legjobb nemzetközi novelláit hozta el a magyar olvasók számára. Igyekszem röviden bemutatni a kötetbe bekerült 27 írást, pár mondattal leírva a tapasztalataimat.

1. Charlie Jane Anders: Könyvesbolt Amerika legvégén

(ford.: Márton Zsófia)

Amerika jelenlegi politikai kettészakadásának illusztrációja a jövőbe vetítve, ahol a nagyon modernista liberális Kalifornia találkozik egy a határra épült könyvesboltban a tőle keletre eső konzervatív vallásos USA-val. Az transzgender író(nő) meglepően ügyesen lavíroz a két fél között nagyjából középen, de nem igazán sikerült neki megtölteni igazi tartalommal az egyébként ötletes alapszituációt. Így maradt sima esetleges polgárháború elleni vádirat. Nem volt ez rossz.

7/10 pont

2. Tobias Buckell: A galaktikus idegenforgalmi húzóágazat 

(ford.: Huszár András)

Űrlények, turizmus, légitaxi, haláleset. Kuszának hangzik? Az is. Valamiféle űrinváziós Az ötödik elembe – ami még jó lenne, mert nagy kedvencem - csepegtetett társadalomkritika akart lenni, de nem igazán jött át... Helyenként vicces(kedő).

5/10 pont

3. Indrapramit Das: Káli na 

(ford.: Kemenes Iván)

Az első olyan novella, aminél a klasszikus „ez mi a tököm akart lenni” mondat ugrott be. Szép szöveggel fellocsolt indiai mitologikus akármi, amit ötvözött a szerző a mesterséges intelligencia problematikájával. Kösz, de kösz nem. Biztos hülye vagyok hozzá, de az egész kifejezetten untatott.

4/10 pont

4. Suzanne Palmer: A fák festője 

(ford.: Heinisch Mónika)

Sokszor feldolgozott téma: idegen fejletlen civilizáció találkozása az emberiséggel a régi gyarmati tapasztalatok rávetítésével. Az eltűnő archaikus kultúrák megsiratása a történet, mikor a modernizmus úthengere éppen keresztülszalad annak utolsó képviselőin, s tulajdonképpen alig veszi észre az elkövető mi is történik. Érdekes világ volt, különösebb újdonság és meglepetés felmutatása nélkül, de szerethető.

7/10 pont

5. Karin Tidbeck: A Skidblandnir utolsó útja 

(ford.: Ballai Mária)

Na, ez egészen jó volt. Furcsa világ, tömbházakba költöző ormótlan élőlényekkel, amelyek képesek utazni a térben, s így űrhajóként funkcionálnak. Főszereplőnk egyik ilyen hajó karbantartója, aki lassan ébred rá, hogy járműve voltaképpen élőlény, s komoly problémákkal küszködik. A történet konfliktusa a gazdaságosság és erkölcs szembenállása, vagyis az eldobhatóság kérdése. Érdekes volt, minden túlzás vagy grandiózusság nélkül is.

8/10 pont

6. Malka Older: Fényes lámpák, stabil létrák (ford.: Kemenes Iván)

A kevés optimista felhangú írás egyike, hiszen bár óvatosan de arra céloz, hogy a pusztítás után talán valami megmenekülhet a romokból a tudomány segítségével. Az emberiség a történetben természetesen már teljesen elpusztította a teremtett környezetét, s most próbál emlékképek alapján valamit visszahozni belőle. Nehéz eldönteni sikerült-e vagy csak álom, de legalább nem akarja az ember a novella végén elmetszetni a saját nyakát.

6/10 pont

7. Ted Chiang: 2059-ben még mindig a gazdag kölyköké a világ 

(ford.: Juhász Viktor)

Ez egy blöff. Tulajdonképpen egy esszé vagy írás egy napilap vélemény rovatában kemény 3 oldal terjedelemben. Gondolom szóltak a szerzőnek, hogy: „Teddy! Kellene egy írás az antológiába délután ötre! Dobj össze valamit, még van egy órád rá!” És Ted összedobta egy kis gazdagok elleni hergelés és génmanipuláció témában. Humbug, ahol hülyének nézik az olvasót. Ez nem SF novella.

2/10 pont

8. Rich Larson: Járványeste a Holdkóros-házban 

(ford.: Vitális Szabolcs)

Az egyik legjobb írás a kötetben, egyszerre posztapokaliptikus Mad Max világ és egyszerre a Ragadozó könyörtelen vadászata. Szinte éreztem a vér vasas ízét és szagát. Érdekes a világ, érdekes az új civilizáció, erős a történet és van benne csavar. Remek volt.

8/10 pont

9. Han Szong: Tengeralattjárók 

(ford.: Kleinheincz Csilla)

Megint egy más embercsoport civilizáció általi eltüntetése. Nem igazán tartott sehova ez az írás. Prózának jó, sci-finek kevés.

4/10 pont

10. SL Huang: Talán most utoljára 

(ford.: Varró Attila)

Erős írás felelősségről, pozícióról, a döntésekkel járó teherről. Nagyon jó alapötlet, szerethető és érthető alakok, feszült történelmi helyzetbe kényszerítve. Voltaképpen egy atomháború kitörésére várunk, ahol az állam vezetője csak akkor juthat hozzá az indítógombhoz, ha előtte gyilkol – ráadásul egy kislányt kellene eltenni láb alól -, hogy átérezze a súlyát a döntésnek. A politikus nincs ördögnek ábrázolva, sőt egyáltalán nem akarja bevetni a rakétákat, de a háború - amit nem ő robbantott ki - rosszul alakul, és immár milliók halála áll vagy bukik az elrettentésen. A másik kedvenc az antológiában, komoly erkölcsi dilemmákat vágva hozzánk, betűkbe öntött féltégla formájában.

9/10 pont

11. Fran Wilde: Viharkatalógus 

(ford.: Heinisch Mónika)

Elég sok időjárási anomáliákra épülő történet van ebben a válogatásban, és egyik sem nyűgözött le nagyon. A Viharkatalógus sem, bár a világ, amit bemutat izgalmas is lehetne. Ám mégis annyira valóságtól elrugaszkodott extremitás a történet, hogy nem tudtam rákattanni, még úgy sem, hogy a szeretet és önfeláldozás volt zászlójára tűzve.

6/10 pont

12. Anil Menon: Éden robotjai 

(ford.: Mile Csaba)

A második indiai írás, és ez sem tetszett. Úgy látszik, hogy világnézetük és utalásaik olyan távol állnak tőlem, hogy élvezhetetlenek számomra ezek a novellák. Ez voltaképpen egy családi dráma ami fokozatosan csúszik át idillből thrillerszerűségbe.

5/10 pont

13. Alice Sola Kim: Most várd ki ezt a hetet 

(ford.: Miks-Rédai Viktória)

Időhurok koncepciójába töltött metoo történet, ahol a férfiak természetesen genyók. Bár, hogy pontosan mi történt főhősnőnkkel nem is tudtam meg. Mondanám, hogy legalább aktuális, de semmivel sem aktuálisabb, mint 10 vagy 100 éve lett volna, sőt, valószínűleg – sőt a nyugati civilizációban biztosan – nagyobb egyenlőség van, mint bármikor történelemben. Untat a téma eleve, bevallom.

5/10 pont

14. Peter Watts: Cyclopterus 

(ford.: Roboz Gábor)

Megint egy klímakatasztrófa, bár ezúttal a víz alatt, tengeralattjáróban. Hogy ezt a klisét egy másikkal ötvözi a szerző (a gaz gazdagok és politikusok, akik tönkretették a földet, magukat mentenék), az sem segít rajta. Átlagos, egy váratlan húzással.

6/10 pont

15. Suyi Davies Okungbowa: A dűnék éneke 

(ford.: Vitális Szabolcs)

Klímakatasztrófa utáni sivatagosodás (uncsi), a szűklátókörű elit elől való meneküléssel (uncsi) és némi misztikummal (uncsi).

5/10

16. Tegan Moore: Mint a farkasok 

(ford.: Mile Csaba)

Emberiség versus elnyomott állatok. Utóbbiakat a gonosz emberek már ráadásul implantátumok segítségével különleges feladatokra is bevethetnek. A történet egy kutató-mentő kutya szemszögéből van megírva, ami nekem nem igazán volt hihető, de legalább a sztoriban voltak izgalmas momentumok. Elég jellemző több novellára is, hogy annyira modern akar lenni, hogy a sok mozaikszó és cyberkütyü nem tesz jót a szövegnek. Gyenge hetes, mert azért voltak jó momentumai.

7/10 pont

17. Elizabeth Bear: Bizonytalan talaj 

(ford.: Márton Zsófia)

Az egyik legelképesztőbb novella. Mármint negatív értelemben. Elizabeth Bear ugyanis annak morális problémáját fejtegeti, hogy valaki, aki a börtön ellen van (mert szerinte a bűnös bebörtönzésétől nem kevesebb, hanem több bűnöző lesz – mellesleg ez baromság), feladhatja-e a sorozatgyilkost, aki ennek következtében börtönbe is kerülhet akár! Ja, és van benne egy magát nőnek tartó rózsaszín egyenruhát hordó férfi (nevezzük nevén a gyereket), akinek felesége van... Láthatóan az írónő az egész társadalom átnevelését tartja szükségesnek, mert ugyebár akkor megszűnik minden bűn, ha a társadalom tagjai, érzik, hogy tartoznak valahova. Elképesztő naivitás, ráadásul ez eléggé rokon a szovjet embertípussal vagy az übermensch-sel. Ebbe csöpögtet némi környezetvédelmet is, biztos, ami biztos. Egészen elképesztő, miközben olvastam, azt hittem rosszul látok... Egy sorozatgyilkost sajnálni a börtönért... Az meg pláne, hogy ezt lehozzák ilyen válogatásban, pláne úgy, hogy nem is igazán sci-fi.

2/10

18. N. K. Jemisin: Szükségbőr 

(ford.: Ballai Mária)

Jemisinről már írtam a blogomon, pontosabban Az ötödik évszak című regényéről. Meglehetősen diszharmóniát váltott ki belőlem, ugyanúgy, mint ez a novella. Kiemelkedő világépítés, kiemelkedő próza - egyértelműen a legjobb a válogatásban -, ám mindez igen komoly ideológiai mázzal. A történet az, hogy a Földet a klímakatasztrófa közeledtével az „elit” - atletikus szőkék (!!!) - elhagyják, mivel már menthetetlen, s új militarista náci világot építenek ki, majd X idő elteltével visszaküldenek egy felderítőt, hogy megnézzék, mi is történt az otthoniakkal. Ám a felderítő azt tapasztalja, hogy az ottani - általuk alsóbbrendűnek tekintett - emberek csodás mintatársadalmat építettek ki, akik elfogadóak, toleránsak, mind-mind megannyi feltámadt különböző bőrszínű, korú, testtömegindexű Buddha és Jézus. E falanszter tagjai természetesen leküzdötték a klímakatasztrófát, hadseregre sincs szükség, s valódi földi paradicsomban tengetik életüket, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet szükségletei szerint. Jemisin kétségkívül mert nagyot álmodni... A mű konklúziója, hogy ha egy szűk magát felsőbbrendűnek gondoló náci szőkét eltüntetünk, minden jó lesz, s az emberek összekapaszkodva édent hoznak létre, ami persze baromság, de jól hangzik. Ja, és Vive la Révolution a gaz nácik ellen!!!

8/10 pont

19. Ken Lou: Áldozatok 

(ford.: Juhász Viktor)

Hú... Nagyon erős novella! De egyáltalán nem science fiction. Voltaképpen a technikai fejlődéssel járó manipulációról, a tömegmédia és a közösségi hálózatok emberi kapcsolatokat fenyegető működéséről, és a trollkodásról szól. A történetben a Fort család elveszíti leányát egy koncerten bekövetkező merénylet során, s ezt követően az anya megpróbál tenni az ellen, hogy ilyen a jövőben is bekövetkezhessen. E kereszteshadjáratában a médiát is beveti, mint fegyvert. Csak hát a fegyver kétélű, pláne egy olyan világban, ahol az emberi szenvedésnél a szenzáció jóval többet ér, s ahol bárki bármikor hozzászólhat a populárissá tett családi ügyekhez is, s már a megfelelő manipulációs technikák is rendelkezésre állnak a hamisításhoz. Nálam ez a novella volt a kötetben a legjobb, hihetetlenül tanulságos sztori, nagyon kemény írás.

9.5/10 pont

20. Alec Nevale-Lee: Bálnatemető 

(ford.: Abrudán Katalin)

Aligha lesz a cím ismeretében meglepő, hogy ez is egy szomorkás hangulatú, a környezet- és állatvilág pusztulására intő novella, amely ezúttal a tengerek mélyén játszódik. Nem sok nyomot hagyott bennem, pedig az egyik legfrissebb emlék kellene legyen, hiszen a kötet vége felé olvasható. Szürke, akár egy sziláscet bőre.

5/10 pont

21. Vandana Singh: Újra együtt 

(ford.: Varró Attila)

Újabb indiai író, újabb klímakatasztrófa, újabb szuperviharokkal... Valahogy a negyedik-ötödik után az ember már nem túl lelkes. Kapunk még egy történelmi filozofálgatást, ami lehetne akár jó is, de nem az. Volt még egy kis franchise-ba kiszervezett államigazgatás, romantikus szál, VR szemüveg. Vananda Singh sem győzött meg arról, hogy az indiai sci-fi nagyszerű lenne.

5/10 pont

22. E. Lily Yu: Zöld üveg – szerelmes történet 

(ford.: Miks-Rédai Viktória)

Ez viszont megint egy gyöngyszem, kicsit emlékeztetett Mikszáth Gavallérokjára, amit gyerekfejjel utáltam, felnőttfejjel imádtam. Egy esküvőn vehetünk részt Yu írásában, amelyen a klímakatasztrófa (mi más...) küszöbén a menyasszony és vőlegénye éppen urizál a vendégekkel, míg szépen lassan elpusztul lábuk alatt a világ. A téma ugyan - mint az végignézve az előzőeket – nem éppen meglepő, de a feldolgozás mikéntje nagyon ötletes, pengeéles és groteszk. Tetszett.

8/10 pont

23. Sofia Rhei: Rejtett ajtók titkos meséi 

(ford.: Abrudán Katalin)

Hát ez elég érdekes eset. Valamit a szerző nagyon el akart mondani, bizonyára bölcset és okosat, olvasásról, emberekről, irodalomról, de nem igazán értettem meg, mit. Talán még egyszer el kellene olvasnom, mert volt itt H. G. Wellstől apácákig minden egyfajta disztópiába dobálva.

4/10 pont

24. Greg Egan: Erre nem mehetünk haza 

(ford.: Huszár András)

Az egyik legnevesebb szerző, ám egy meglehetősen középszerű novella. Túlélősztori a Holdon, érdekes humorszerűséggel, de legalább részben az űrben játszódik... Megjegyzem: a 24. novellánál tartunk és ez az első! És itt sincs túl nagy jelentősége. Fellúgozott családi A marsi, nem túl izgalmas elbeszélésben. Talán egy regényben életképesebb lett volna a koncepció, bővebben kifejtve a Földön uralkodó politikai helyzetet és életmódot. Azért ez egy erős talán.

6/10 pont

25. Chinelo Onwualu: A halott ember mondandója 

(ford.: Roboz Gábor)

Így kezdődik: „Azt hiszem, mondhatjuk, hogy a viharral kezdődött.” Igen, újabb posztapokalipszis szuperviharokkal, mely után a túlélő a régi világ árnyaival és saját felmenőinek árnyaival küszködik afrikai köntösbe bújva.

5/10 pont

26. Fonda Lee: Én [28F] deepfake barátnőt hamisítottam, és most a szüleim azt hiszik, megnősülök 

(ford.: Kleinheincz Csilla)

Már a cím megérné a tíz pontot. :D A Dick-féle Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?-óta a legjobb és legbizarrabb cím nyertese. A történet pontosan az, ami a címben szerepel, s amire asszociálnánk az alapján. Nem is sci-fi ez, hanem a közeljövő, ahol a mesterséges intelligencia sokszor jobbnak tűnő lehetőség, mint a jóval bonyolultabb igazi emberek. Érdekes szatíra az emberi kapcsolatok virtuálissá válásáról.

8/10 pont

27. Caroline M. Yoachim: A szerelem archeokronológiája 

(ford.: Roboz Gábor)

Pozitívumként meg kell említenem, hogy már-már sci-fis a környezet, van benne űrhajó, sőt földönkívüliek is. Ja, meg időutazás. És mint a címből kiderül egy szerelem is. Mondjuk 20 oldalba ennyi történetet lehet nem is kellett volna belepakolni. Nem ütött nagyot, afféle jó iparosmunka. Nem sikerült átérezhetőnek megírni az élményt, pedig a maga kategóriájában egyedi volt a válogatásban.

5/10 pont

Összegzés:

Ez egy elég hektikus minőségű novellaválogatás, amelyek között szerencsére vannak igen kimagasló alkotások. Mint érezhető talán az összefoglalóimból, tematikailag azonban elég egysíkúak. Szinte mind a klímaváltozásról szól így-úgy. Mi hiányzott? Tulajdonképpen nem volt egyetlen igazi dögös sci-fi sem a kötetben, abból a klasszikus csillagháborús, tesztoszteron- és macsószagú darabolós fajtából. Láthatóan olyan novella nem is kerülhet bele, ami nem aktuális világfájdalomra vagy problémára fókuszál, mint környezetvédelem, járványok, időjárási anomáliák, társadalmi bomlás. Sehol egy jó űrháború. Úgy látszik sci-fi íróknál már ez nem trendi, most mindenkinek békeharcot kell folytatnia, és véletlen sem lehet pusztán szórakoztatni. Világmegváltás és egyenlősítés kell, különben nem kerülsz se antológiába, se díjközelbe.

A tendenciák világosak, a sci-fi a progresszió élharcosa, minden olyan ügyet azonnal felvesz fegyvertárába, ami éppen divatos: környezetvédelem, állatvédelem, genderkérdés, társadalmi megosztottság (sokszor elég komoly balos attitűddel). Ezt lehet szeretni, vagy nem szeretni persze, ízléstől függően. Természetesen fontos kérdések ezek, de úgy érzem kissé egysíkúvá teszi a válogatást a témák imamalomként való hajtogatása. Minimum három olyan novella van, ahol a földet szuperviharok pusztítják... Ez így már nemcsak hogy nem merész, hanem unalmas.

Ráadásul patikamérlegen készül a válogatás a szerzők szempontjából. Úgy válogatták, hogy mindenféle bőrszínű, szexuális orientációjú író legyen közöttük, s élek a gyanúperrel, hogy ez legalább olyan fontos volt, mint az írás minősége. Ha csak az első három írót nézem, már van benne transzgender, homoszexuális, és diszlexiás, amerikai, indiai és grenadai... A sokszínűség később sem nyugodhat, van itt afrikai, ázsiai, indiai, Prágában élő Afrikában született kanadai-amerikai, genderqueer (bármit jelentsen ez...), kutyás nő, macskás férfi. Ami nem nagyon van, az az európai író. Úgy látszik Európa a sci-fi írás terén is lemarad, vagy kvóta alapján válogatták a szerzőket, és abból nem nagyon esett ránk százalék (egyiket sem zárnám ki...).

Mindemellett az elmúlt években magyarul is megjelenő SF antológiák sorából eddig kiemelkedik ez a darab, mivel nagyon erős novellák is helyet kaptak benne. Biztos vagyok benne, hogy még jobb lett volna, ha válogatás elvei nem korlátoznák a lehetőségeket és csak a minőségre fókuszálnának az összeállítók. Kicsit változatosabb témák, kicsit kevésbé tendenciózus szerzői sokszínűsítés, és akkor még szívesebb fogom olvasni a 2021-es adagot!

Eredetileg a kritika megjelent:

https://www.gyoriszalon.hu/news/15053/66/Jonathan-Strahan-szerk.-Az-%C3%A9v-legjobb-science-fiction-novell%C3%A1i-2020

Könyvajánló - Adrian Goldsworthy: Caesar - Egy kolosszus élete

Adrian Goldsworthy:
Caesar – Egy kolosszus élete

Budapest: I. P. C. Könyvek, 2020

676 oldal

Eredeti cím: Caesar: Life of a Colossus, 2006

Fordította: Popovics Ferenc

Nincs könnyű helyzetben a könyvpiac COVID után 2-ben, immár egy éve folyamatosan tolódnak el kiadási időpontok, s még mindig várok olyan hadtörténeti művek megjelenésére, amelyeket fél évvel ezelőttre ígértek. De ez legyen most a könyvmolyok legnagyobb baja, ráadásul így minden új megjelenés dupla öröm.

A történelmi regények reneszánszát éljük egy ideje, rengeteg jobb-rosszabb kötet jelent meg az elmúlt évek során. Közülük meglehetősen sok a római korban játszódik, s talán ennek apropóján adta ki az I.P.C. Könyvek 2020 végén Adrian Goldsworthy eredetileg a Yale egyetem által 2006-ban megjelentetett Caesar életrajzát. A kiadó „személye” azért is furcsa, mert az I.P.C. Könyvek nem történelemben utazik. Ez óvatosságra intett. Ettől függetlenül az nem volt kérdés, ezt a könyvet megveszem. Hogy miért? A szerző és a téma miatt. Adrian Goldsworthy kiváló történész, akinek fő csapásiránya az ókori Róma. Habár az utóbbi években egyre kevesebbet foglalkoztam eredeti „szakirányommal”, az ókorral, de ez örök szerelem, amit még sok pocsék könyv sem irthat ki a szívemből. Goldsworthy meg tuti nem. A magyar nyelven eddig megjelent legjobb római hadseregről írt monográfia szintén az ő műve ugyanis (A római hadsereg története. Pécs: Alexandra, 2004). A brit történész emellett történelmi regényeket is ír (valamiből meg is kell élni, ugyebár...), s stílusa eléggé olvasmányos, képes populárisan előadni a históriát. Az óvatosságomat a kötettel kapcsolatban tehát egyértelműen a kiadó neve szolgáltatta, nem tudtam, mire számítsak tőlük, pláne miután a címlap verzóján nem szerepelt lektor, aki segítette volna a fordító munkáját...

Biográfiánk egy újabb féltégla, sőt inkább betontömb. Ennek ellenére, ha valaki nem adult oldalundorral kezd neki a könyvnek, komoly élményben lesz része. Goldsworthy szórakoztat, miközben egy komoly életrajzot ad a kezünkbe, s nemhogy azt nem éreztem, hogy hosszú lenne, hanem legszívesebben követeltem volna a még bővebb kifejtését az eseményeknek. A kötet ugyan nem hadtörténelem a szó szoros értelmében, de azzal is elég részletesen foglalkozik – Caesar esetében fura is lenne másként -, s igyekszik főhősének politikai motivációit széles spektrumban bemutatni. Az író nem hazudja nekünk, hogy mindent tud, hiszen a források korlátozottak, különösen Caesar első évtizedeire nézve. Goldsworthy nagyon helyesen, nem utólagosan bölcsességgel tekint vissza az első császárra, hanem megpróbálja úgy szemlélni az eseményeket, mintha még nem tudná, mi lesz később az arrogáns, ám római szinten nem igazán kegyetlen ifjú Julius sorsa. Nem tekinti élete első pillanatától Róma későbbi fejének, hanem csak egynek a feltörekvő szenátorok százából, s a felemelkedés útját így hitelesebben mutatja be nekünk.

Caesar életrajza egyben korrajz is, Goldworthy nagyszerűen eleveníti fel a időszakot, amelyben főhőse élt, megvilágítja a római köztársaság működését, annak problémáit, de a mindennapi élet szertartásait is a születéstől a halálig. Nem kíván belelátni az ókorba XXI. század eleji elvárásokat, nem ítél el és nem akar szenzációt vagy bulvárt csinálni Caesar életének olykor extrém eseményeiből. Erre nincs is szükség, hiszen Caesar élete önmagában kiemelkedő, olyan személy volt, akiből évezredenként egy tucat ha akad. Goldsworthy érezhetően szimpatizál hősével, nagyra tartja megbocsátási képességét, amellyel a korszakban párját ritkította, s nem valami korát megelőző modern diktátort akar felmutatni nekünk. A mű olvasmányos és informatív volta mellett is szórakoztató és elgondolkodtató.

Térjünk át a kiadásra, mert eleve ettől tartottam jobban, nem a tartalomtól! Hát bizony akadnak benne bibik. Néha a fordító egyértelműen félreértett egy-egy mondatot. A 80. oldalon a következő mondat szerepel: „Az ókori arcképek gyakran igen hivatalosak, és inkább élettelennek tűnnek a mai szemnek, és nagyon könnyen megfeledkezünk róla, hogy sok közülük eredetileg festmény volt, mert a klasszikus világról alkotott víziónk csupa kő és márvány.” Itt Goldworthy természetesen nem azt írta az angol eredetiben, hogy a portrék, mellszobrok festményekről készültek, hanem azt, hogy eredetileg festettek voltak (csak lekopott azóta): „...too easy to forget that many were originally painted ...”. Természetesen igaza van, ma már elfelejtjük, hogy például az athéni Parthenon vagy az Akropolisz több épülete eredetileg tiritarkára volt festve, ahogy a híres személyek büsztjeit is kipingálták. A 100. oldalon szintén egy teljesen logikailag értelmetlen gondolatsor van, a fordító azt írja, hogy Caesar győzelme vette el néhány római szövetséges kedvét az elpártolástól, mert bebizonyította, hogy képtelen (sic!) megvédeni őket. Egyértelmű hiba. Nyilvánvaló, Caesar éppen azt bizonyította, hogy képes és ezért nem pártoltak el! Három oldallal később, a 103. közepén egy szövegkörnyezetében teljesen értelmetlen mondatot olvashatunk, amit most nem citálok, mert hosszú és égnek meredne a hajam, ha le kellene írnom azt a marhaságot, ami ott áll. Majd a 230. oldalon ez áll: „Caesar ezeket a rómaiakat is művelte (sic!), és nem csupán az elitet szólította meg.” Földművelésről már hallottam, de római polgárok műveléséről nem. Legyünk jóindulatúak, bizonyára ez csupán elírás a műveltette helyett. Később is előfordul, hogy a legio (ami jobb lett volna nem légiónak írva) nehézgyalogságát a szerző nemes egyszerűséggel nehézlovasságnak fordította... KI tudja, mennyi ilyen mellett siklottam el. A fordítás stílusa egyébként nem rossz.

Nem állítom, hogy a kötet minőségét nagyon lerontja a számos fordítói/elírási/értelmezési hiba, de zavaró lehet szakembernek, és itt-ott értelmezhetetlen és megtévesztő a nem kellően gyanakvó olvasónak. Azt kell mondjam, nagyon hiányzott egy lektor tekintete a szöveg véglegesítése előtt. Ha ókori szakkönyvnek is beillő kötetet ad ki valaki, az nézesse át egy római történelemhez jól értő szakival. Erre valók ugyanis, és nem éri meg a spórolást, ha már energiát fektetünk egy Goldsworthy-kötet kiadásába, a fordító pedig óhatatlanul félreérthet dolgokat.

Fizikailag a kiadás azért rendben van, kötött és a borító is jónak mondható, bár a papír csak közepes minőségű. Lionel-Noel Royer festménye tökéletes választás volt a borítóra, ha kissé elcsépelt is. Azt nagyon díjazom, hogy nem csak a védőborítón van rajt a festmény, hanem alatta is, a kötéstáblán. A kötethez kronológiai táblázat, szójegyzék, valamint név- és tárgymutató tartozik, a szövegben elhelyezett térképek mellett.

Értékelés:

Nyolc Lorica segmentata a tíz Lorica segmentataból a fenti hibák miatt. Goldsworthynek 9 pont, a kiadónak 5, de emiatt nem akartam nagyon lehúzni.

8/10 pont

Goodreads.com: 4.1 pont

Billy Collins: Az a baj a költészettel - könyvajánló

Billy Collins: Az a baj a költészettel

Budapest: Jelenkor, 2020

315 oldal

Eredeti kiadás: The Trouble With Poetry - And Other Poems 

Válogatta és fordította: Kőrizs Imre

Az a baj költészettel, hogy manapság elbizonytalanodtam, hogy mi is a költészet. Régen, gyerekként még világos volt: versszakokból áll, strófaszerkezete van, s rendszerint rímes. Nekem kifejezetten tetszenek a kötött versformák és a hozzájuk kapcsolat tartalom. A szonett szépsége, a haiku tömör fájdalma, a limerick játékos humora. A költészet pont attól zseniális, és nehéz, hogy kötött. Martialis epigrammáinak pajzán humorát valószínűleg sok pengenyelvű gunyoros ember vissza tudná adni, de alighanem senki nem tudná epigrammaként megfogalmazni. Szeretem a kötöttséget. Ha valaki a kötöttségek közé tud könnyedséget, lazaságot, bölcsességet varázsolni, az igazán nagy költő. De mi is a vers? Lehet persze citálni az értelmező szótár versfogalmát: „A nyelvi előadásnak kötött, ritmusos, ütemekből (verslábakból) álló formája; sorai rendszerint szabályos lejtésűek, gyakran rímesek és általában versszakokat alkotnak.” Sajnos, manapság nyilvánvalóan kevés ez az értelmezés. És akkor egyébként is, mi a helyzet a szabad versekkel? Lehet-e vers valami attól, hogy annak van tördelve, ám közben se rím nincs benne, se ritmika? Őszintén szólva inkább hajlok a nemre. Összességében nekem a prózavers az próza, bárhogy tördeljük is, ahogy a farkasvonyítás sem lesz szimfónia. Ám akadnak kivételek, amelyek elbizonytalanítanak, s ilyen volt Billy Collins pár hónapja megjelent kötete.

William „Billy” James Collins amerikai költőről sosem hallottam korábban. Kérdés, hogy akkor miért is olvastam el ezt a kötetet? Hát mert most érkezett meg a könyvtárunkba, mert szeretem a verseket, s mivel kedvet adott a költészethez a könyvtárunk pályázata, ahol szerintem kifejezetten jó műveket díjaztunk (Különösen tetszett Tímár Nelli: Kicsit azért mindenki című írása, és nem csak a benne szereplő kávé miatt). Amúgy sem árt időnként egy kis nyitottság az új megismerése felé.

A szerzőről annyit érdemes talán megjegyezni, hogy nem egy új generációs költő, hanem 1941-es születésű és egyetemi professzor, akinek a 70-es évek óta jelennek meg nyomtatásban költeményei. Jelen kötet az 1988 és 2016 közötti műveiből válogat. Ettől még modern, mai és fiatalos, bár a tanáros stílus a versekben is ott van: okít, humorizál, tanácsot ad és követel. Collins műveltsége sugárzik a versekből, kissé talán túlságosan is utalásmániás, olyan, mint egy Tarantino film, amelynek minden jelenetében el van rejtve egy-egy korábbi filmművészeti momentum, amit vagy megértesz, vagy nem. Nagyon intellektuális versek ezek, zenei, irodalmi háttértudást igényelnek. Biztosan nem valók mindenkinek, finomkodók és sokszor elvontak, túlírtak. Vannak olyan „vers” is, amelyet biztosan nem válogattam volna be, mert művészieskedő kamu, szonettnek hazudott levegő. Mégis úgy éreztem, ez a kötet ad nekem valamit, s ad hozzám valamit. Belenéztem és ott láttam benne magamat a felidézett álmatlanságban, a rég elveszett ártatlanságban, vagy az olaszországi nyaralásra történő visszamerengésben.

Vannak itt ugyanis bőségesen jó versek. Mert a vers nem rím, nem ritmika, hanem mindenekelőtt hangulat. Pontosabban hangulateszencia, amely tükrözi belsőnk pillanatnyi valóságát. Olyan versek találnak meg minket, amelyek akkor és ott éppen mi vagyunk. Cseppben a tenger, versben az ember. Collins azért jó költő, mert Collinsot olvasva ő mi vagyunk. Képes átadni azt amit érzett, amin gondolkodott néhány sorba koncentrálva. E hangulateszenciák között ott van szerelem bizonytalan és ellentmondásos őrülete (Nightclub), a fiatalokkal szembeni vicces magunkra ismerés (Kedvenc tizenhét éves gimnazistámnak), a máshova vágyás (Budapest). A sorokban ott kergetőznek gondolatok, amelyek naponta űznek minket magányos éjszakákon, idegenekkel teli házibulin, vagy hazafele a buszon egy sötét téli délután. A vers ugyanis erre való, magunkra találni bennük. Collins válogatáskötete végtelenül emberi, sőt közemberi, de nem közönséges.

Ugyanakkor igen tömör ez a kötet. Nehéz étel, csak kis adagokban emészthető. A fordítás kiváló és költői, a magyarban a versek tökéletesen működnek. Kőrizs Imre minden tiszteletet megérdemel. Ő tolmácsolja nekünk Collins gondolatait úgy, hogy szépséget nyújt az egyszerűségben, nagyságot a hétköznapiságban. Egy próbát minden versszeretőnek megér.

A kötet egy kissé szürrealista borítóval jelent meg, ami érdekes, bár színei miatt nem túl feltűnő külsőt kölcsönöz neki. A Jelenkor kiadó kiadása fűzött, ami rossz hír; de nem tűnik gyorsan szétesősnek, ami jó hír. Továbbra sem a szabad vers lesz a kedvencem, de azért lesznek köztük kedvenceim. S ez a kötet ott lesz. Collins szerint az a baj a költészettel, hogy folyton új sorokat követel, új verseket diktál. Amíg így van, addig szerintem tulajdonképpen nincs semmi baj a költészettel.

Osztályzat: 

Nyolc lámpabúrás kutya a tíz lámpabúrás kutyából.

8/10 pont

moly.hu: 94% (12 voks után, benne az én négyesemmel)

goodreads.com: 4.17 pont

Az írás a Győri Szalon számára írt könyvajánlóm kiegészített változata.

Kedvenc 2020-as könyveim - Top 10-es lista

Kedvenc könyveim 2020-ból

Bár 2020-at nem nagyon fogja az emberiség a szívébe zárni, ám minden nehézség egyben lehetőség is az egyén számára. A COVID-19 okozta bezárkózás óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy az ember végiggondolhasson egy s mást, elválaszthasson fontos dolgokat a haszontalanoktól, jelentős személyeket a jelentéktelenektől és jó könyveket a rosszaktól. Mint könyvtáros, rettenetes nézni, hogy milyen sok munkánk megy a kukába, mikor nagy nehezen beszoktatott gyerekek esnek ki hónapokba a könyvtárba járás gyakorlatából, de egyelőre nincs mit tenni. A könyvpiacot elég változatosnak találtam, sok és jó kötet jelent meg. Sajnos annyit nem olvastam, mint kellett volna, ideje koncentráltabbnak lennem. Tavaly leginkább a tudományos kötetekre koncentráltam, meglepően kevés regényt és szórakoztató irodalmat olvastam, valahogy most erre volt bennem igény. Összeállítottam egy 10-es listát a 2020-ban megjelent kedvenc köteteimről. A lista meglehetősen vegyes, bár persze a történelem dominálja. A lista nem jelent sorrendiséget!

A tavalyi (pardon, immár tavalyelőtti, hiszen 2019-es) listát itt lehetett olvasni.

A Nibelung-ének 

Budapest: Kalligram, 2020. 656.o. ford.: Márton László

A tavalyi év legnagyobb műfordítása kétségtelenül Márton László nevéhez fűződik: nagy terjedelmében, minőségében és fontosságában egyaránt. A Nibelung-ének ugyan a germán mitológia alapköve, de a magyar mitológia része is a hunok révén. (Érdemes ehhez elolvasni egyébként Makkay János kiváló írását a Erős kezű Valter története-kiadáshoz!) A fordító fantasztikus munkát végzett, hogy élvezetesen adta vissza ezt  végeláthatatlan (2376 strófa!) eposzt, s úgy izgulhatjuk végig a fordulatos történeteket, hogy közben okulunk és tanulunk. Belecsöppenünk egy olyan világba, amely egyszerre emelkedett és emberi. Cselszövés, erőszak, vér, bosszú, szerelem, minden benne van! A jegyzetek a fordítás munkájába is elkalauzolnak minket, miközben elmagyarázzák a középkori frank-germán szokásokat, viseletet, hitvilágot. Fantasztikus tolmácsolásban van részünk, Krimhildával együtt hajózhatunk le a Dunán Attilához, miközben igazi történelmi utazásban veszünk részt észrevétlen. Nagyon kellett már egy szakszerű, hű és új fordítás. Ez művelődéstörténeti alapmű, s egyben tartalmilag kiváló "bosszúregény". A kötet minősége is kiemelkedő, a borító gyönyörű és rettenetes vörös-fekete tömegével, s ráadásul kötött. Ja, még könyvjelző is van "beépítve". Imádom.

J. D. Barker: A hatodik éjszaka

Budapest: Agave, 2019. 474 o. 

Barkernek nincs velem szerencséje, A negyedik majom című trilógiájának egy részéről sem írtam ajánlót, holott sokkal gyengébbekről meg igen. Tavaly is "csak" a top 10-es listára került fel trilógiájának (4MGY) második része, és most a harmadikkal is ez történt. Ideje lennem egy részletesebb kritikát írni az immár lezárult trilógiáról, mert egyértelműen az utóbbi évek egyikk legfordulatosabb, legzseniálisabb thrilleréről van szó. Brutális átverések, csavarok és triplacukaharák labirintusa a sorozat, s a lezáró darab úgy tesz zárójelbe eddig biztosra vélt ismereteket az előző két részből, hogy az valami elképesztő. És ez a duplacsavar mégsem teszi hiteltelenné az egészet, hanem a végére összeáll, mint bármely random hollywoodi sztárocska bármelyik random hollywoodi sztárocskával bármikor. A hatodik éjszaka elbizonytalanít, hitetlenné tesz, mivel Barker minden sorát olvasva agyunkba fészkel a gondolat, hogy ez már megint szórakozik velünk, miközben szórakoztat bennünket. Porter nyomozó dörzsöltsége és 4MGY zsenialitása versenyt fut az utolsó oldalig, és még ott is nehéz lesz eldönteni ki nyert. Nem, ne gondolja a kedves olvasó, hogy lezáratlan maradt, mivel teljes befejezést nyer, olyat, amilyenre senki nem számít, és amelyre évek múlva is emlékezni fog. Nagyon ütős darab!

Douglas Murray: A tömegek tébolya

Pécs: Alexandra, 2020. 384 o.

Úgy veszem észre, hogy egyre többeknek szúr szemet világunk helyenként abszurdba átforduló progressziónak hazudott finomkodó valósága: mikor az áldozattá válás hasznot hoz, mikor az ámen áwomen-nek kell követnie (tudniilik a sima ámen elnyomja a nőket, mert csak "men"!), mikor gyerekeket lehet átműttetni pillanatnyi hóbort okán. Az instavilágban ugyanis ha áldozat vagy, az követőeket jelent, befolyást jelent, melyek mindegyike könnyedén átváltható pénzre, és az igazság ezekhez képest csak másodlagos fontossággal bírhat. Murray példákon keresztül cincálja szét az LMBTQ "közösség" szélsőségeit (holott maga is homoszexuális), vagy az BLM mozgalom elferdült valóságérzékelését. RészletEsen elemzi az amerikai és brit egyetemi világot, ahol bizony a tanárok 20-25%-a nyiltan marxistának vallja magát, különösen kiemelve a társadalomtudósok belterjes egymás vállát lapogató világát. A hírhedt Sokal-affér jól írta le ezt a világot, ahol bármit ki lehet adatni neves lapokban, ha ideológiailag megfelelő szavak szerepelnek egy értelmetlen szövegben. Sokal "Transgressing the Boundaries: Towards a Transformative Hermeneutics of Quantum Gravity" címmel írt egy kamu írást, melyet aztán a Duke Egyetem progresszív folyóirata a Social Text le is hozott, mint forradalmi felfedezést... A tömegek tébolya komoly látlelet arról, mi van akkor, ha a bolondok átveszik egy hajó kormányzását. Mindenkinek ajánlott, aki valóban kritikusan szeretné szemléli a jelent és a jövőt. 

A jövőre nézve: Egyértelműen hosszabb ismertetőt kell írnom róla, nem maradhat el...

Szőke Béla Miklós: A karoling-kor Pannóniában

Budapest: Martin Opitz, 2020. 536 o.

Jöjjön az első igazi történelmi olvasmányélmény, amely annyira friss, hogy tulajdonképpen még benne vagyok, mivel karácsony előtt pár nappal vettem, és még nem értem a végére. Kicsit talán merész emiatt a listára tenni, s lehet rám hajigálni trebuchet-ből a köveket, de a kötet fontossága annyira egyértelmű, hogy nem hagyhattam ki. Bizonyára sokan lesznek, akik Szőke Béla Miklós egyes megállapításait vitatják majd, ám a kötet elképesztően adatgazdag és nagyon meggyőző. A szerző a kettős honfoglalás elméletének híve - régészként és László Gyula tanítványaként annyira nem meglepő -, s régóta kiállt ennek egyik változata mellett. Szőke azok egyike, aki a "poszonyi"-nak nevezett brezalauspurci csatát (igen, tényleg nem sikerült jól a "film", finoman szólva...) egyáltalán nem az egykori koronázóvárosunkhoz kapcsolja, hanem Mosaburghoz, vagyis Zalavárhoz. Szóval minden Honfoglalással foglalkozó tudósnak és laikusnak kötelező anyag az új monográfia, amely valódi féltégla tömegre és méretre egyaránt. A kötet tele színes illusztrációkkal és fényképekkel, melyek nagyot dobnak az amúgy is minőségi tartalmon. Ilyen mélységben még sohasem találkozhattunk az avarok bukásától a magyarok felemelkedéséig tartó szűk pannóniai frank-morva évszázaddal. Kétségtelen, hogy megkerülhetetlen olvasmány lesz jó ideig a szakmában.

George F. Kennan: Emlékiratok I-II.

Budapest: Antall József Tudásközpont, 2020. 

"B. A Szovjetuniónak és Oroszország külföldi barátainak minden erőfeszítését a kapitalista hatalamak közti különbségek és konfliktusok elmélyítésére és kiaknázására kell írányítania. Ha ezek végül imperialista háborúvá mélyülnek, akkor ezt a háborút forradalmi felfordulásokká kell átfordítani a különféle kapitalista országokban.

C. A külföldi "demokrata-progresszív" elemeket a legnagyobb mértékben ki kell használni, hogy nyomást gyakoroljanak a kapitalista kormányokra a szovjet érdekeknek megfelelően.

D. Könyörtelen harcot kell folytatni a szocialista és szociáldemokrata vezetők ellen külföldön."

Csak röviden idéztem Kennan híres 1946-os hosszú táviratából (long telegram), amely a Hidegháború fagypontján jelent meg, bemutatva a szovjet politikai gondolkodás logikáját, és hogy azzal nem lehet normális diplomáciát folytatni. Kennan az egyik legismertebb, legkiválóbb és leginkább jövőbe látó diplomatája volt az Egyesült Állmoknak (nem volt sok...), felmérhetetlen befolyást gyakorolva a szembenállás korai szakaszára. Ott volt Csehszlovákia német szétszedésekor -  amit nehéz azért nem helyeselnem magyarként -, külügyi misszó tagjaként találkozott Sztálinnal a világháború alatt, majd volt moszkvai nagykövet is, s bábáskodott a Marshall-terv végrehajtásánál. A világháború végén sérelmezte, hogy az Egyesült Államok vezetése nem hallgat azokra a szakértő külügyesekre, akik tudják, hogy a Szovjetunióval nem lehet együttműködni, mert alattomban az USA bomlasztására törekszik, s ügynökeivel, valamint a "hasznos hülyéknek" nevezett szovjet szimpatizáns és valójában arról ismeretekkel nem rendelkező értelmiségiek felhasználásával folyamatosan aláásná annak stabilitását. Kennan ezért álnéven (Mr. X) publikálta véleményét a "feltartóztatás politikájáról" a közvélemény irányába, amely nagyban hozzájárult az amerikai külpolitika irányváltásában. A diplomata emlékiratai ebbe a fordulatos életbe engednek betekintést, stilárisan is magas színvonalon. Kennan 101 éves korában, 2005-ben halt meg, s most végre magyarul is olvashatjuk igencsak fordulatos emlékezéseit. Ez már csak azért is fontos, mert egy vezető amerikai stratégiai gondolkodó fejébe pillanthatunk bele, megismerve a Közép-Európával kapcsolatos amerikai politika akkori - és máig ható - nézeteit.  

Marko Kloos: Frontvonalak-sorozat (1-4.)

Budapest: Agave, 2016-2019

Marko Kloss Frontvonalak című sorozatából eddig négy jelent meg magyarul (hárommal végeztem 2020-ban), sorrendben: Frontvonalak, Felderítők, Tengerészek, Renegátok. Ez egy igazi kemény idegen inváziós sorozat, military sci-fi, ahol az űrcsatacirkálók és a méretes ágyúk viszik a prímet, s aprítják az ellent. Elvégre ki ne akarna vagány rohamosztagosokkal háztömb nagyságú nyurgákat irtani atomtöltetekkel? Gondolom senki. De azért regényben élvezetes. Olyan, mint egy végtelenített Duke Nukem hadjárat, s mindez roppant szórakoztató történetbe ágyazva. A sorozat tele tökös katonákkal, harcban férfias, ágyban nőies nőkkel, mondhatni Rendőrakadémia-beli Callahan őrmesterekkel. Kloost egyértelműen a Heinlein Csillagközi inváziója inspirálta, még pontosabban talán inkább a belőle készült film, vagy a Vének háborúja, Scalzi epikus sorozata. A Frontvonalak eléggé militáns jellegű (kapott is érte a szerző itt-ott, egy állítólag "jobboldali" sci-fi írók által ajánlott díjat vissza is utasított, hogy George R. R. Martin cserébe megdícsérje...), s ebből adódóan a pörgős csatajeleneteket igénylőknek jelent elsősorban szórakozást, mert itt nincs egy percnyi unalom sem. Van benne még a tíz kiló csata mellett egy kávéskanálnyi társadalomkritika, amely utóbbinak részaránya a sorozat előrehaladtával (nyilván az első kötetet érő kritikák hatására) nővekszik. Újdonságot éppen nem nyújt Kloos, azonban olvasmányos, pörgős, csatazajtól terhes adrenalinbombát igen. Az ember azt sem tudta megmondani, mitől szerette a Játék határok nélkült, csak érezte, hogy jó. Itt is ez a helyzet: szimpatikus karakterek, és 300 oldal veretés. Ennyi elég néha a sikerhez. Pláne ha egy ténylegesen katonai tapasztalattal rendelkező szerző írta meg nekünk. Igazi zsánerregény a műfajt kedvelőknek.

Albert Moukheiber: Az elme trükkjei

Budapest: Európa, 2020. 216 o.

Valamikor érdekelt a biológia, ám sosem a szociálpszichológia. Vagyis utóbbi csak annyira, amennyi a Poirot-regényekhez kell a kis szürke agysejteknek. E két tudomány határmezsgyéjén egyensúlyozik Albert Moukheiber 2020-ban megjelent kis kötete. Ne várjunk részletes persze biológusi értekezést az agy működéséről, se pszichológiai hadoválást az emberi elme működéséről a közösségben, de talán jobb is. Azt aligha fogta volna fel az agyam a karácsonyi előkészületek heteiben. A kötet okosan megírt, egyszerű szerkezetű, de élvezetes és teljesen leköti, elgondolkodtatja az embert. Közérthetően hívja fel figyelmünket olyan emberi önbecsapásokra, rituálékra és viselkedési formákra, amelyeket mindannyian ismerünk, legfeljebb nem tudatosítuk, hogy miért van, s mi a szerepe. Ilyen rácsodálkozások szükségesek, mert rájöhetünk mennyi cselekedetünk fakad az agyunk titkos hátsó számításaiból, túlélési stratégiájából, az ösztönös akcióiból és reakcióiból, amelyek a mindennapos élet - már rendszerint nem túlélésről szóló - pitiáner ügyeiben is hatással vannak ránk. Megtudjuk, hogy a becslés, melyet az agyunk adott szituációbal elvégez miként ment ki csávából vagy visz éppen torzítása révén bajba minket. Moukheiber tud írni, nem veszik el a részletekben és példái könnyen érthetővé tesznek bonyolult kérdéseket is. Mindennap tapasztaljuk - mondjuk viták során -, hogy az agy olyan, mint a gáz, kitölti a üresen maradt helyet. Ha egy eseményt fel kell idézni, akkor hajlamos olyan összefüggéseket összeállítani, amely az emlékezést megkönnyítik, ám a tényeket aztán hajlamos az utólag kialakított történethez hajlítani. S így olyan történetek keletkeznek ugyanazon események elmondása során, amelyek akár ki is zárhatják egymást. Nem véletlen, hogy a bűncselekmények szemtanúit befolyásolják sugalmazások, elejtett sejtetések, saját régi tapasztalatok, s a végén sokszor egészen más személyeket, történéseket írnak le. Számomra izgalmasak voltak a könyv ezek hátterét megvilágító magyarázatai. A kötetet remek kis fogalomtár zárja, ahol a téma alapvető szavainak értelmét kutathatjuk fel, ha az elménk már nem emlékszik rájuk. 

Michael Connelly: Feslett szőke

Budapest: Könyvmolyképző, 2019. 480 o.

Connelly kiváló bűnügyi regényére nem kívánok sok szót vesztegetni, hiszen egy egész könyvkritikát szántam neki az elmúlt nyáron, amelyben minden számomra lényegest leírtam róla. Egy klasszikus sorzatgyilkosos krimi és egy tárgyalótermi dráma keveréke (előbbivel súlyban), amely könyörtelen és brutális alkotás a maga szikárságával. Igaz, nem "új" regény, de számomra a tavalyi év egyik legjobbja volt. 

Örök Mohács: Szövegek és értelmezések. 

Budapest: Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2020. 968 o. 

Na, ezt már tényleg csak nagyon fanatikus történelemmániásoknak ajánlom! B. Szabó János az egyik kedvenc élő történészem, hideg tárgyilagossága, világos érvelése, ám egyszersmind nemzeti felfogása számomra mindig etalon. Nagy öröm volt tehát, mikor megjelent Farkas Gábor Farkassal együtt szerkesztett kötete a mohácsi csatáról. Itt valóban szerkesztésről, válogatásról és fordítómunkáról kell beszélni, hiszen egy olyan szöveggyűjteményt kaptunk, amely mind az összecsapás forrásait elénk tárja, mind a csata utólagos beépülését a magyar történeti- avagy szépirodalomba. A három tematikus csoportban közölt írásokból engem természetesen a források érdekeltek a legjobban, de kétségtelen izgalmas a csata emlékezetkultúrában betöltött szerepe is. Hiszen akár liberális kurzus írta a magyar történelmet, akár kommunista, a csata jelentősége nem volt kérdéses, így minden korszakban fontos igazodási pont volt, legfeljebb másokat okolt a vereségért, ki árulást keresett, ki meg támadható társadalmi csoportokat. A szerkesztőpáros kronológiai rendben mutatja be, miként került a csata a politikai viták tüzébe, vagy az irodalom példatárába. A forrásoknak egy része teljesen új fordítás, s néhány meg sem jelent még magyarul. Ez a nóvum nem lebecsülendő! A kötet aktuális is, hiszen a kutatók között éppen egy újabb Mohács-vita van kialakulóban a helyszínnel kapcsolatban, amely ráadásul időnként igen kemény hangnemben zajlik. Tudják mit! Igazából nem is történelemmániákusoknak ajánlom. Hanem minden kommentelőnek, aki valaha is bármilyen történelmi fórumon megszólal a mohácsi csata kapcsán. Mert ennek elolvasása nélkül lehetőleg ne tegye!

Richard Freiherr von Rosen: Páncélostiszt

Debrecen: Hajja és Fiai, 2020. 384 o.

Nem tartozom a németmániás világháborúfanok közé, szememben ugyan egy fokkal jobbak, mint a szovjetek, de azért elragadtatva sosem voltam tőlük. Ahol a Der Schmetterling jelentheti a pillangót, ott komoly problémák vannak, s szinte minden főnévben hallani vélem a nehéz lánctalpak csikorgását... Ám azt nehéz vitatni, hogy a német katonák második világháborús katonai teljesítménye elismerésre méltó volt. A Hajja és Fiai Könyvkiadó évtizedek óta adja ki a különböző minőségű német memoárokat - mint mondjuk Rochus Mischét -, melyek közül kiemelkedő Richard von Rosené. A csupán 6 éve elhunyt későbbi tábornok lövegirányzóként kezdett a Barbarossa idején egy Panzer III-asban, majd századparancsok lett a legendás 503. nehézpáncélos-osztályban (3. század), amellyel  mind a szovjetek,mind az angolszászok ellen kiemelkedő bátorsággal sokszor megsebesülve harcolt. Az emlékirat nekünk, magyaroknak is fontos, mivel az 503. osztály 1944. októberétől februárig Magyarországon küzdött, s ennek során sebesült meg utoljára a háború során von Rosen. A kötetet azonban a kiadás minősége miatt is ki kell emelnem. A kötött, s végig minőségi papírra nyomott kiadványban ugyanis csaknem 400 fénykép is található, amelyek elképesztő részletességgel szemléltetik a korabeli harckocsizók életét. A 20. századi hadtörténet-sorozat egyre jobb, és ez a kötet szinte lehetővé tette, hogy ott ülhessünk mi is a Tigrisekben a diadalmas napoktól az elkeserítő bukásig. 

Persze e tizes lista mellett tudnék még bőven felsorolni nagy olvasmányélményeket 2020-ból, de azt hiszem ennyi elég .Bízok benne, hogy jövőre is legalább ilyen minőségű könyveket sorolhatok majd fel. Boldog új évet!

Könyvajánló: Nancy Springer: Enola Holmes - Az eltűnt márki esete

Nancy Springer: 
Enola Holmes – Az eltűnt márki esete 

Budapest: L&L kiadó, 2020 

239 oldal 

Eredeti cím: The Case of Missing Marquess (2006) 

Fordította: Nagy Mónika

Évek óta szezonja van a régi klasszikus bűnügyi regények folytatásának, hiszen melyik krimirajongó ne akarná Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes új történeteit olvasni? Ám sajnos sem Doyle, sem Christie már nem dobhat össze új sztorikat. Önkéntes jelentkezők persze akadnak az örökség átvételére, már a blogon is ismertettem ilyeneket, vannak rosszabb és jobb kísérletek. Ám ezek a próbálkozások ritkán ütik meg a rajongók által magasra állított mércét (lássuk be, nehéz is), így maradnak azok a folytatások, amelyek nem „igazi” folytatások. Mégiscsak könnyebb, ha a neves detektívre csak vékony kaccsal csimpaszkodik a történet, és nagyobb szabadságot kap az író. Ilyesfajta spinoff Nancy Springer sorozata Sherlock Holmes eddig nem létező húgáról, amelynek első része landolt immár nyomozásra vágyó magyar markokban vagy másfél hónapja. S mint a Sherlock történetek kedvelője (bár nálam ugyebár Agatha Christie a némber one), úgy véltem egy kísérletet megér. 

A borító - amely undorító módon a Netflixes filmsorozat montázsával borzaszt – nem sok jót ígért, s praktikusnak bizonyult a nálunk is rendszeresített orvosi gumikesztyű, mert félve nyúltam csak hozzá, hátha ízléstelenséggel fertőz. Elegáns egyszerűség helyett a kiadó a gyerekkori szobámban uralkodó kavalkádot - apu szóhasználata: kuplerájt - próbálta reprodukálni a borítóképen, jelentős sikerrel. Kinyitás után az első reakcióm alighanem a döbbenet volt, mikor megláttam, hogy az amúgy sem egy plus-size szélességű kötet mekkora „lóbetűkkel” van teleírva. Itt komolyan elkeseredtem. Igaz, abban legalább biztos lehettem, hogy sokáig nem fog tartani, bármi kín várjon is rám. Ómenek egész sora mondta, hogy keressek másik könyvet, de erőt vettem magamon, és balsejtelmeimen. Van egy mondás, mely szerint: aki önmagát le tudja győzni, az hős. Úgyhogy hősiesen elkezdtem olvasni egy ködös őszi délután hazafele Ikarus 280-as kemény bőrülésén. 

Két nap alatti négyszer félórás buszozás után meg becsuktam. Sokkal jobb volt, mint számítottam. Az első, amit a kötettel kapcsolatban el kell fogadni, az az, hogy egy ifjúsági regény (YA). Mondjuk a borítós kupiból sejthettem volna, de azért ez elsőre nem nyilvánvaló mindenkinek… Főszereplőnk, Enola Holmes természetesen önérzetes, makacs, lázadó lány, ahogy az egy progresszív XXI. századi ifjúsági regény antagonistájához illik, aki egyszerre intelligens és idegesítő. Tulajdonképpen kedveltem a karakterét, bár egyelőre a Holmesok zsenialitásának csiráit lehet csak megfigyelni rajta. A könyvbeli Enola cuki, a filmsorozatbelire meg nem vagyok kíváncsi, mert úgyis tudom, hogy egy netflixes sorozattól mire számíthat az ember… A filmkritikák zöme ugyan a sorozat feminista kiállásáról zeng ódákat, de a kötet szerencsére nem tobzódik túlzásokban, sőt itt-ott mintha ki merné mondani, hogy azért a másik nem élete sem csak játék és mese. A XIX. század vége egy szertartásos kor szertartásos világa volt, sokkal felvilágosultabb, mint a 100 évvel korábbi és sokkal kevésbé szabados, mint a 100 évvel későbbi. Fény és árnyék, mint minden korszak. Mondjuk, akinek ez meglepetés, az nem olvasott elég történelmet. A viktoriánus világ bemutatása elég jól sikerült, a kor hangulatát Springer - ha tendenciózusan is - jól át tudta adni. Lehet, hogy Enola utálja a tornűrt és a fenékpárnát, de miután a férfiember manapság már lassan gyakrabban lát szoknyát asztalokon, mint nőkön, kezdem értékelni a régi divatot. Persze, könnyű nekem, mert nem kell felvennem. De a győri barokk esküvők alapján, szerintem sokaknak bejönnek ezek a régi női ruhák. 

Elkalandoztam azonban! A magányos Enolával ellentétben a másik fontosnak tűnő alak a megkeresendő személy, a fiatal Tewksbury márki. Na az ő könyvbeli viselkedése kapcsán nettó szégyenérzet töltött el. Úgy látszik most már minden hímkaraktert kötelező kasztrálni és töketlen nyafogógépként ábrázolni. Úgy szeretnék végre egy kemény ifjúsági regényt Schwarzeneggerszerű férfi karakterrel… Kezdem érteni, miért olvasnak a fiúk kevesebbet tiniként. Ez a tótágast álló világ nem igazán harmonizál ugyanis a valósággal. Legalábbis remélem, hogy itt még nem tartunk. 

Szívesen írnék a cselekményről és nyomozásról is, de valójába ilyasmi nem igazán létezik a regényben. Egyelőre betudom annak, hogy egy sorozat bevezető kötetérő van szó, s jóhiszeműen viszonyulok a regényecskéhez. A kötetben ugyanis a legsoványabb maga a krimi szál. Az eltűnt márki esete nem igazán tündöklik nyomozói virtuozitásban. Sokkal izgalmasabb Enola anyjának eltűnése és a lány szökése, mint a címadó történés, és ez a valódi mozgatórugó a regényben. 

Felmerülhet a kedves olvasóban, mi Sherlock Holmes és Mycroft Holmes szerepe a történetben? Hát nem sok. Háttértáncosok. Elleben a rejtélyeknek van szerepük, Elona anyja „szóvirágokkal” üzen lányának eltűnésének indokairól, s ezek megfejtése kicsit feldobja a sztorit. 

A pasztellszínekben pompázó papírborítóra passzított montázs a 14 helyett 28 évesnek maszkírozott filmbeli Enolával (Millie Bobby Brown – valójában 17 esztendős lesz) még mindig szörnyűséges, nem változott 50 sora alatt. Én értem, hogy voltaképpen a netflixes sorozat hullámán próbál szörfözni a kiadó, ám talán esztétikusabb lett volna valami önálló gondolat, de még a 2006-os első angolnyelvű kiadás borítója is. Nagy Mónika fordítása teljesen jó, különösen a kötet első felében egészen magával ragadóan volt számomra.

Értékelés: 

Noha Enola Holmes nem robban akkorát, mint az Enola Gay sajnálatosan bevetett egykori csomagja, azért kellemes kis olvasmány. Ha nem megy át túlságosan feminista vonalba, és sikerül rendes nyomozást is belevinni a történetbe, még az is lehet, hogy jó barátságba kerülök a könyvsorozattal. Van egy olyan érzésem ugyanis, hogy a következő kötetek jobban lesznek. Elsősorban ifjúságnak ajánlott, kemény krimisták nem biztos, hogy elégedetten fogják dörzsölni bűnüldözéstől dörzsölt tenyerüket. 

Pontszám:

Hat fenékpárna a tízből.

6/10 pont

moly.hu: 89% 

goodreads.com: 3.85 pont 

(2020. november 25.)