2016. szeptember 19., hétfő

Könyvajánló: Borvendég – Palasik: Vadhajtások

Borvendég Zsuzsanna – Palasik Mária:
Vadhajtások – A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon 1948-1953 
Bp.: Napvilág, 2015



„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”

Aligha van valaki, akinek a most bemutatandó könyvről nem Bacsó Péter A tanú című klasszikus film e jelenete ugrik be. Ám a fanyar humor mellett érdemes tudni, hogy még csak nem is kitaláció ez az egyébként elmebetegnek gondolt ötlet, s valóban voltak ilyen abszurd próbálkozások a Rákosi-diktatúra ideje alatt. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb ábrázattal kell bevallani, hogy még a magyar narancsnál nagyobb őrültségekkel is foglalkoztak akkoriban. Borvendég Zsuzsanna és Palasik Mária könyve a Szovjetuniót majmoló kommunista diktatúra e kísérleteit mutatja be olvasmányos, mégis tárgyilagos stílusban. A kötet első nagy fejezet a szocialista tervgazdálkodást vázolja elénk, amely éppenséggel minden volt, csak tervszerű nem. A szerzők kiemelten foglalkoznak benne az új mintatelepülés, Sztálinváros (Szebb napjaiban Dunaújváros, még szebb napjaiban Dunapentele) kiépítésével és a tiszalöki duzzasztó létrehozásával. Ez a fejezet tartalmazza a kor egyetlen tartós pozitívumát, mivel az akkori fásítás hatása a mai napig tart.

A következő nagy fejezet azt mutatja be, miként nyomta le a tudományos akadémia torkán a politikai vezetés a nagy testvértől importált Liszenko-féle természetátalakítási kísérletet. Nem meglepő, trükkel és erőszakkal. Egyfelől az MTA vezető szerepét a magyar kutatásban visszaszorították, másrészt feltöltötték azt nekik hű tagokkal, hogy aztán túlsúlyba kerülve, ismét vezető pozícióba tolják vissza az akadémiát. Így aztán már jöhettek az olyan „csodálatos” ötletek, mint a „magyar narancs”, vagy a gyapottermelés az Alföldön.

El is érkeztünk kedvenc fejezetemhez, amely a Magyarországon meghonosítani kívánt növényeket veszi sorba. Elsőként a remek ágas kalászú búzáról olvashatunk, amelynek kalásza szétágazik, így több szemet növeszt, mint a hagyományos búza. A próbálkozás során kiderült, amit már korábban is tudtak: nagyon jó, hogy több szem van rajta, ám sajnos csak nagyon rossz minőségű lisztet ad, amelyből nem süthető kenyér. Még az egyetlen ígéretesnek látszó kísérlet, a rizstermesztés felfuttatása sem vált be, mivel a szakértelem hiánya, és a nem megfelelő munkaerő (itt alkalmazták a kuláknak minősített osztályellenséget) együttesen nagyon alacsony termésátlagokat hozott. 1948-ban megkezdődött a gyapottermelés is. A szintén nagy munkaerőt megkövetelő gyapotot sok helyen kezdték termeszteni központi utasításra, ám gyakorlatilag semmi nem állt rendelkezésre a betakarításához, tárolásához és feldolgozáshoz.   A világpiacon mázsánként 545.5 Forintért vásárolható gyapotot 1950-ben Magyarországon sikerült 1400 Forintért megtermelni, mindezt a legértékesebb magyar földeken, amelyek így kiestek a búzatermelésből… Nem érdemes mindent felsorolni, de a kötet bemutatja többek között a „magyar” füge, gumipitypang, és citrusfélék sorsát. Kedvencem az 1951-es selyemkóró-kísérlet, amelynek „hála” ez a gyomnövény, amelyet akkor központilag termeszteni rendeltek. Ma a selyemkóró gyomnövényként kiszorítja az őshonos fajokat, és igen súlyos károkat okoz, miközben kiderült, hogy rostjai alkalmatlanok az ipari hasznosításra. Nagyon meglepett például még, hogy Sopron környékén a teacserjét igyekeztek meghonosítani, nem túl meglepő módon kevés sikerrel. Erről eddig nem tudtam. Jellemző, hogy a Szovjetunió „vívmányainak” átvétele magasan felülírta a logikát, hiszen nem arról volt szó, hogy egyes náluk alkalmazható módszereket vegyünk át, hanem úgy en bloc mindent, a magyar sajátosságokhoz való integrálás nélkül.

A könyv utolsó része a propagandával foglalkozik, azt mutatva be, miként állították be dicsőségesnek az elvetélt kísérleteket. Ez ismét egy igazi unikum, melynek elolvasása után biztosan nem fogjuk visszasírni az 50-es évek elejét.

Mindent egybevetve egy értékes és érdekes kötetről van szó, amelynek olvasása után garantáltan még többet nevetünk Bástya elvtárs arcán, amint citromba harap. 

(Eredetileg megjelent: Hegyalja. Ménfőcsanaki havilap. 2016. 7-8. sz. 6.o.)

Pontszám: 7/10

2016. szeptember 5., hétfő

Könyvajánló: Scalzi vörösingesei, avagy Űrgolyhók, könyvben

John Scalzi: Vörösingesek

Budapest: Agave, 2016
(Eredeti megjelenés: Redshirts, 2012)
266 oldal


Hát ez nagyon érdekes volt. Egyik Scalzi könyvet követte a második, ami éppen frissen érkezett a könyvtárunkba, s lecsaptam rá, mint ócskás a kidobott lovagkeresztekre egy késő-nyári magyar délután. Érdemes a regényt két részre bontani. Az első a kötet kétharmadáig (23 fejezet) tart, ezt követi még 70 oldal. Utóbbival kezdem. Tökéletesen élvezhetetlen, az első kétharmadot annyival támogatja a maradék egyharmad, mintha csak a parlamentben ülnének és egymást kölcsönösen ellenzéknek és kormánypártnak hívnák. Scalzi sokkal bölcsebben járt volna el, ha ezt az egészet kihúzza, kukába dobja, felgyújtja, vagy elküldi e-mailben Clintonnénak. De ennyit a könyv negatívumairól.
Mert bizony az első 190 oldal egyértelműen a legjobb sci-fi paródia, amit olvastam. Nem mintha ilyen sok lenne, de akkor is. Kicsit az Űrgolyhókra emlékeztet, csak a Star Wars helyett a Star Trek sorozatot veszi célkeresztbe humorfézerével, és süti ropogósra. A cím is abból fakad, hogy az Űrszekerekben a vörösinges szereplők rendszerint az áldozati bárányok voltak, afféle fogyóeszközök, akiket a show és az izgalom fokozása érdekébe epizódonként felfaltak a szörnyek, esetleg elkapták egy romulántól a klingonpestist vagy szerencsésebb esetben nemi betegséget egy orioni rabszolgalánytól.
Ebben a regényben éppen öt ilyen vörösinges lesz kalandjaink hőse, akik megpróbálnak rájönni, hogy miért olyan nagyok a veszteségek szolgálati hajójukon, s miként lehetséges, hogy míg egyes tisztek a leghalálosabb sérüléseket és veszélyeket is túlélik, addig a többiek csereszabatosak, akár VV Izé Izéke a Való Világban. A regény totálisan komolytalan, mondani sem akar mást, csak annyit: „Ülj le, és szórakozz!” A párbeszédek Scalzi más köteteihez hasonlóan pörgősek, sziporkázóak és időnként kifejezetten pikáns. Az amerikai író könyveinek egyértelműen a legnagyobb erénye, amikor a szereplőket beszélteti. A karakterábrázolásra ezzel szemben nem sok figyelmet szentel, minden alá van rendelve a helyzetkomikumnak, illetve a sci-fi sorozat kifigurázásának. És be kell vallanom, én nagyon élveztem.
Mindenesetre csak annak merem jó szívvel ajánlani, aki nem vár semmi komoly „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.

Az Agave kiadványa elsőre – messziről és sötétben - látványosnak hat, de megfigyelve mi is van a borítón, azt kell, mondjam, ami a regény főhőseinek leggyakoribb mondta: „Az egésznek semmi értelme.” A vörös színt még érteni vélem - a cím és a Star Trek miatt -, de miért állnak bolygón hárman űrrhuában, miért van velük szemben egy akkor Nap, mint a… Nap, és hogy miért húz az űrhajó embercsíkot maga után, mint valami űrcsiga, arra már nincs ötletem. A kiadás egyéb paramétereivel nem volt gond, és helyesírási hibákra sem leltem észlelhető mennyiségben (vagy csak röhögtem, és nem vettem észre).

Értékelés:
Némi jóindulattal negligálom az utolsó harmadát a könyvnek, és akkor egy üdítően szórakoztató és laza sci-fi paródiát olvastam. A 24. fejezettől induló résszel együtt szemlélve, kénytelen lennék egy pontot levonni. A Hugo- és Locus-díjakat be kell valljam erősnek érzem azért, de a Mellékes igazság olvasása óta nem dobok szaltót, vagy csinálok egy Berkit a lovon az ilyenektől.
7/10

www.moly.hu: 80%

www.goodreads.com: 3.83 pont