John Scalzi: Vörösingesek
Budapest: Agave, 2016
(Eredeti megjelenés: Redshirts,
2012)
266 oldal
Hát ez nagyon érdekes volt. Egyik Scalzi könyvet
követte a második, ami éppen frissen érkezett a könyvtárunkba, s lecsaptam rá,
mint ócskás a kidobott lovagkeresztekre egy késő-nyári magyar délután. Érdemes
a regényt két részre bontani. Az első a kötet kétharmadáig (23 fejezet) tart,
ezt követi még 70 oldal. Utóbbival kezdem. Tökéletesen élvezhetetlen, az első
kétharmadot annyival támogatja a maradék egyharmad, mintha csak a parlamentben
ülnének és egymást kölcsönösen ellenzéknek és kormánypártnak hívnák. Scalzi
sokkal bölcsebben járt volna el, ha ezt az egészet kihúzza, kukába dobja, felgyújtja,
vagy elküldi e-mailben Clintonnénak. De ennyit a könyv negatívumairól.
Mert bizony az első 190 oldal egyértelműen a
legjobb sci-fi paródia, amit olvastam. Nem mintha ilyen sok lenne, de akkor is.
Kicsit az Űrgolyhókra emlékeztet, csak a Star Wars helyett a Star Trek
sorozatot veszi célkeresztbe humorfézerével, és süti ropogósra. A cím is abból
fakad, hogy az Űrszekerekben a vörösinges szereplők rendszerint az áldozati bárányok
voltak, afféle fogyóeszközök, akiket a show és az izgalom fokozása érdekébe
epizódonként felfaltak a szörnyek, esetleg elkapták egy romulántól a
klingonpestist vagy szerencsésebb esetben nemi betegséget egy orioni
rabszolgalánytól.
Ebben a regényben éppen öt ilyen vörösinges lesz
kalandjaink hőse, akik megpróbálnak rájönni, hogy miért olyan nagyok a
veszteségek szolgálati hajójukon, s miként lehetséges, hogy míg egyes tisztek a
leghalálosabb sérüléseket és veszélyeket is túlélik, addig a többiek csereszabatosak,
akár VV Izé Izéke a Való Világban. A regény totálisan komolytalan, mondani sem
akar mást, csak annyit: „Ülj le, és szórakozz!” A párbeszédek Scalzi más
köteteihez hasonlóan pörgősek, sziporkázóak és időnként kifejezetten pikáns. Az
amerikai író könyveinek egyértelműen a legnagyobb erénye, amikor a szereplőket
beszélteti. A karakterábrázolásra ezzel szemben nem sok figyelmet szentel,
minden alá van rendelve a helyzetkomikumnak, illetve a sci-fi sorozat
kifigurázásának. És be kell vallanom, én nagyon élveztem.
Mindenesetre csak annak merem jó szívvel
ajánlani, aki nem vár semmi komoly „igazi” sci-fit, viszont szeretne egy laza
olvasmányt délutánra, és nem árt, ha az illető látta a Star Trek néhány
epizódját. Emellett lehetőleg csukja be a kötetet a 194. oldal alján, mert ami
az után következik, teljesen felesleges és lelombozó.
Az Agave kiadványa elsőre – messziről és
sötétben - látványosnak hat, de megfigyelve mi is van a borítón, azt kell,
mondjam, ami a regény főhőseinek leggyakoribb mondata: „Az egésznek semmi
értelme.” A vörös színt még érteni vélem - a cím és a Star Trek miatt -, de
miért állnak bolygón hárman űrruhában, miért van velük szemben egy akkora Nap,
mint a… Nap, és hogy miért húz az űrhajó embercsíkot maga után, mint valami
űrcsiga, arra már nincs ötletem. A kiadás egyéb paramétereivel nem volt gond, és helyesírási hibákra sem leltem észlelhető mennyiségben (vagy csak röhögtem, és nem vettem észre).
Értékelés:
Némi jóindulattal negligálom az utolsó harmadát
a könyvnek, és akkor egy üdítően szórakoztató és laza sci-fi paródiát olvastam.
A 24. fejezettől induló résszel együtt szemlélve, kénytelen lennék egy pontot
levonni. A Hugo- és Locus-díjakat be kell valljam erősnek érzem azért, de a Mellékes igazság olvasása óta nem dobok
szaltót, vagy csinálok egy Berkit a
lovon az ilyenektől.
7/10
www.moly.hu: 80%
www.goodreads.com: 3.83 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése