Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom. 

Legkedvesebb 10 disztópiám - TOP 10 antiutópia

Legkedvesebb 10 disztópiám

Az utóbbi évek a disztópiák előretöréséről tanúskodnak, tele a könyv- és filmpiac többnyire tiniknek szánt ilyen hátterű művekkel, gondoljunk csak Az éhezők viadala, Az útvesztő, vagy A beavatott sorozatok sikerére. Jellemzőjük, hogy meglehetősen leegyszerűsített antiutópiák - közel sem olyan bonyolult tartalommal bírnak, mint a klasszikusok -, valamint a folytathatóság, amelyet megkövetel a siker (=pénz) maximalizálhatósága. Ez utóbbinak aztán menetrendszerű következménye a minőség zuhanása a 2. vagy 3. résznél.

De miért is ilyen népszerűek a disztópiák? Szerintem a korszakunk problémáinak hozadéka, hogy tudni szeretnénk, mi vár ránk. Mindannyian látjuk, érezzük, hogy az emberiség vonata kisiklani látszik, s ezek mintegy felkészítenek erre, másrészt próbálnak kiutakat felvázolni. A műfaj roppant hatásos, hiszen heroizmust követel meg a főhőstől, s nagyon jó karakterek alakíthatóak ki a világhoz való hozzáállástól függően. Az antiutópiák világai rendkívül változatosak lehetnek, a digitális álomvilágtól az orwelli földi pokolig, s ezek könyvben az írónak nagy szabadságot, filmben a rendezőnek elképesztő látványvilágot adhatnak.

Most bemutatom kedvenc disztópikus regényeimet, bár többel már találkozhattatok ajánlóban!

10. Kurt Vonnegut: Gépzongora, Utópia 14, Utópia (Player Piano, 1952)

Nem rajongok Kurt Vonnegutért, alapvetően egy túlértékelt írónak tartom. Állandóan a fekete humort hangoztatják írásaival kapcsolatban, és bár magamat jó – bár elég egyedi és fárasztó - humorérzékkel megáldott egyénnek tartom, számomra az övé nem telitalálat. Az ötös számú vágóhíd csaknem olvashatatlan, életrajzi ihletésű munkái meg egyáltalán nem érdekesek a számomra. Ennek ellenére két regényét szeretem, s - feltűnő módon - ez éppen az első kettő regénye: a Gépzongora, és a Titán szirénjei. A Gépzongora három különböző címen is megjelent magyarul, én Utópia 14-ként olvastam a XX. század végén, s egészen a Gépzongora kézbevételéig (2013) nem jöttem rá, hogy ezek azonosak. Ebben a regényben tényleg éreztem a szatírikus humort, ugyanakkor a világ is érdekes volt, amelyben játszódik. Vonnegut disztópiája a gépek uralta antiutópiák egyike, amikor az ember már csak haszontalanul él a semmiért, mert nincs mit csinálnia. A földet a mérnökök vezérelte gépek látják el mindennel. A könyv pikantériája, hogy főhősünk egy mérnök, aki fellázad a saját osztálya ellen, összetörik a gépeket, s így lesz munkája az embereknek: újjáépíteni azokat... A könyvben sok marxista-szocialista áthallás van, ami az író személye miatt nem meglepő, de ugyanúgy, mint Heinlein: A Hold börtönében című sci-fijében, még nem túl zavaró.

9. Scott Westerfeld: Csúfok (Uglies, 2005)

Westerfeld e trilógiájáról írtam egy külön ajánlót, így csak röviden a „miért van a listán?”-ról: Kifejezetten fiataloknak szól, és az, hogy a szépség szerepéről közöl gondolatokat, igencsak hasznos lenne a ma felnövekvő generációknak. Tudniuk kell, hogy a szépség nem pusztán egy külső jellemző, hanem az ember egésze adja. Vonzó és vágykeltő lehet egy romlott nő is, de szép nem, az ennél több, ott a belső is kiragyog. Emellett a szerző nagyon ráérzett a mai világ veszélyeire, azokat fűzi bele a regénybe. Ez egy könnyed, laza, fiatalos antiutópia, amely ugyan a végére kicsit elkanyarodik az induláshoz képest, mégis érdemes egy olvasásra.

Mindemellett nem ez Westerfeld legjobb műve, a Leviatán-trilógia - amiről már évek óta írni akarok egy ajánlót, ám valahogy mégis eddig kimarad, de majd pótolom – még ennél is jobb!

8. Itó Projekt:

(ハーモニー , 2008)

Szintén írtam három éve a Harmónia című egyedi hangvételű és tartalmú kis gyöngyszemről. Egészen különleges olvasmány, melynek világa egy továbbfejlesztett 1984, ahol az ember a technika révén beleolvad a közösségbe, és muszáj mindenkinek boldognak és elégedettnek lenni. Ennek ellenére ez a világ bájos, olyan, mint egy vattacukorba rejtett kétélű tőr. Engem nagyon megfogott az olvasásakor.

7. Böszörményi Gyula: 9...8...7... (2007)

Az egyedüli magyar a mezőnyben, és az egyetlen, ahol kicsit lazítottam a műfaji korlátokon. A 9...8...7... nem egy klasszikus antiutópia, sőt, inkább földi pokol, ahol az emberek szó szerint magukkal hordják a démonaikat, lett légyen az „alkesz”, vagy „tapizó” démon. Ezek ellen harcol főhősünk, Lilith az alternatív Budapest sötét utcáin a mágia segítségével. Tény: nem egy tipikus disztópia, kicsit beleerőszakoltam a listába, de mivel ajánlót nem írtam még róla, mindenképpen fel akartam hívni a figyelmet erre a könyvre. A regény egyértelműen fiataloknak íródott, azoknak, akiket a világ már tini koruk ellenére jócskán megrágott, és szembesített olyan dolgokkal, amikkel ilyen fiatalon még nem kellett volna látniuk.

A regény erőssége, hogy felvázol egy borzalmasan sötét hangulatú, de felismerhető Budapestet, ahol különbségeiben is ráismerünk a helyszínekre. Sajnos Böszörményit írás közben megfertőzte a demokrácia vírusa, s a köttet végén az olvasókra bízta, hogy két változat közül (Lilith helyett dönthettek, melyik utat válassza) miképpen folytatódjon a történet, s szerintem mind a 9...8...7..., mind folytatása, a 6...5...4... végén a nyilvánvalóan népszerűbb, ám sokkal kevésbé érdekes, és irodalmilag is egyszerűbb verzió nyert. Így a trilógia fokozatosan gyengült, de így is a kortárs magyar ifjúsági regények egyik legjobbjai.

Azt is megértem, ha egy szülő nem ilyen borítójú könyvet adna a lányának karácsonyra, de higgyék el nekem, sokkal hasznosabb, mint sok tingi-tangli rózsaszín szirupos szerelmeske tiniregény! Mert nem úgy védjük meg a gyereket a világtól, hogy fodros-bodros pink ruhába öltöztetjük, hanem ha tréningruhában edzeni küldjük.

6. Stanislaw Lem: Visszatérés (Powrót z gwiazd, 1961)

Egyik kedvenc íróm Stanislaw Lem, annak idején apukám könyvespolcáról csentem le olyan köteteit, mint az Éden, a Solaris, vagy a Pirx pilóta kalandjai (ez közel sem olyan gagyi, mint a belőle készült Dancsó által méltán kiparodizált magyar filmsorozat). Lem az egyik legjobb író, akit valaha olvastam, a Kiberiáda némely novellája olyan szép, hogy az embernek sírni támadna kedve. Zseniális ahogy ötleteit humorba önti úgy, hogy több bölcsesség van egy sorában, mint amennyit száz Coelho ezer év alatt egymillió könyvben képes lenne megírni. A lengyel író ötlettára csak Philip K. Dickhez fogható, de szerintem nála is nagyobb író volt. Lem zsenialitását mutatja, hogy a jövő nagy problémáit is pontosan érzékelte, Sex Wars című esszéjében az emberiség létszámszabályozásának kérdését taglalja, ahol igen drasztikus – ám jelenünket látva, logikus – megoldásokat javasol. Érdemes ezt is elolvasni, magyarul ugyanezen a címen jelent meg!

A Visszatérés című regénye Hal Breggről szól, aki egy társával hosszú űrutazás után tér vissza a Földre, és a relativitás törvényei miatt ott jóval több idő telt el, mint az űrhajóján, s így gyakorlatilag a jövőbe ugrik előre. Bregg egy egészen új társadalmat talál, amely állandó béke és kényelem következtében elpuhult, erőszakos természetét teljesen levedlette. Egy folyadék fogyasztásának következtében az érzelmek szelídültek, már gyilkosság sem fordult elő hosszú idő óta. Bregg próbál alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz egy hölgy segítségével, ám felfedező és sok veszélyt kiállott kalandorként jelleme igencsak eltér a többiekétől. Hogy sikerül-e neki azt nem árulom el, de azt igen, hogy nehéz eldönteni, hogy Lem e könyvében utópiáról vagy antiutópiáról ír-e.

5. Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Fahrenheit 451, 1953)

Az első igazi klasszikus antiutópiához érkeztünk, amelyet méltán övez nagy tekintély. Már az alapötlettől is felforr a könyvtáros vére: a jövőben a könyvekre, mint veszélyforrásra tekintenek, s ezért az úgynevezett tűzőrség feladata azok megsemmisítése. Főszereplőnk, Guy Montag egy ilyen, dolgát tevő tűzőr, akinek egészen addig eszébe sem jut, hogy megkérdőjelezze tettének jogosságát, amíg új szomszédja – természetesen egy lány – fel nem nyitja a szemét, hogy talán másképpen is lehet élni. Véletlenül beleolvasva egy égetésre váró könyvbe, megdöbbenti az olvasott mondat szépsége, s innen nincs megállás, elkezdi hazalopni a könyvek egy részét, amit meg kellene semmisítenie. Felesége közben álomvilágban él, TV-t néz, altatókat szed, Bradbury benne előlegezte meg a mai való világtól elszakad Való Világ-rajongókat. Montag eközben egyre nagyobb könyvkupacra tesz szert, s feleségének is elárulja ezt. Szerinte ugyanis az olvasónak kell eldönteni, hogy egy mű értéket képvisel-e vagy sem.

A könyv mondanivalója sokrétű, nekem mégis a politikai korrektségről (píszí) vallott elképesztően jóslatszerű sorai a legemlékezetesebbek: mikor az egyik szereplő leírja, hogy mivel a zsidók gyűlölik Shylockot, ezért el kell égetni Shakespeare: A velencei kalmárját, A feketéknek nem tetszik a néger szó a Huckleberry Finnben, ezért máglyára vele, a nőjogi harcosok utálják Jane Austent, mert az a klasszikus női szerepeket reklámozza, úgyhogy zúzdába azzal is! Bradbury rájött, hogy nem csak a többség diktatúrája épülhet ki, hanem a kisebbségeké is, és ezek legalább annyira súlyosak, és talán még több embernek okoznak kárt, hiszen a többség ellen irányul, s valakinek a fájdalma, sérelme nem elegendő ok valami betiltása mellett. Egy interjúban Bradbury kifejezetten az úgynevezett egyetemi Safe space-ek ellen nyilatkozott, és kiállt amellett, hogy az egyetem döntse el, mit tanítanak, ne a diákok diktáljanak, s ha nem tetszik a tananyag, menjenek máshova. Nem lehet mindenen megsértődni, és mindenki érzékenységére tekintettel lenni, mert akkor szépen lassan mindent be kell tiltani. Tehát valójában a píszí éppen az eredeti, XIX. századi szabadelvűség ellen irányul!

Bradbury könyve szintén kihagyhatatlan kellene legyen minden gimnáziumban. Persze nem az...

4. Takami Kósun: Battle Royale (Battle Royale, 1999)

Még 2013-ban írtam a Battle Royale-ról, amely szintén kedvenc regényem. Akkor gyakorlatilag minden fontos dolgot elmondtam, amit gondolok róla, így csak röviden: Kevés feszültebb, olvasmányosabb, és persze véresebb regény fordult meg kezeim között. Igazi japán erőszakorgia, amely az élethalálharcos kalandregények között a legjobb. Annyiban kakukktojás, hogy nem a disztópiára fókuszál, hanem az csak hátteret ad egy gladiátorviadalhoz, amelyben egy egész osztálynyi diák vérzik el. Talán kissé vajszívű voltam, de végül elfogadtam antiutópiának.

3. Orson Scott Crad: Végjáték (Ender's Game, 1985)

Ismét egy műfaji határeset, általában véve talán inkább sci-fi, mintsem disztópia a Végjáték besorolása. Ugyanakkor a sztori vége miatt úgy éreztem ide is beszuszakolható, hiszen hősünket gyakorlatilag átveri a rendszer, amely egészen más képet fest a valóságról, mint amilyen az valójában. Ez pedig az antiutópiákra nagyon is jellemző! Az egyik valaha írt legjobb és legmegdöbbentőbb regényről korábban már szintén írtam, a belőle készült filmmel együtt.

2. Aldous Huxley: Szép új világ (Brave New World, 1932)

Huxley disztópiája igazi csemege, amit annak bemutatásakor – a Szökés után szabadon - „édes méreg”-nek neveztem. Fenntartom. A Szép új világ a listámon csak azért szorult egy Cseh Laci-hajszállal az 1984 mögé, mert az emberből nem váltja ki ugyanazt a hányingert, hanem megédesíti és lenyomja a torkunkon azt. Sok szempontból azonban ugyanolyan jó, sőt a mai világunkhoz közelebb áll ez a habcsókba rejtett ciánkapszula, amelyet szinte arcunkon örömmel nyelnénk le. Huxley bemutatta, hogy a disztópia lehet már-már szerethető, érthető, de voltaképpen mégiscsak az emberi szabad akarat megkötésével valósulhat meg, amely minden anyagi és szellemi javak megléte mellett is pokollá teheti az életet. Szintén kötelező darab!

1. George Orwell: 1984 (Nineteen Eighty-Four, 1949)

Némi vívódás után, az 1984 nyert. Miért tartom kicsit jobbnak a szintén fantasztikus Szép új világnál? Tulajdonképpen nem is tartom jobbnak, inkább csak másnak. Ám mivel ez a „más” a kommunista diktatúra olyan nyers, brutális képét adja, s annyira jellemzőek a szabadság elfojtására a könyvben megjelenő motívumok a jelenünkre is, hogy nem lehet a második helyre tenni Orwell magnum opusát. Ez a könyv maga a diktatúra kvintesszenciája. Minden benne van: a nyelv primitívre egyszerűsítésétől (hogy ne légy képes megfogalmazni azt sem, mi a baj a rendszerben), a múlt megváltoztathatóságán át egészen a magánélet eltüntetéséig. Ez a könyv maga a félelem. Egy barátom szerint elment tőle az életkedve. Igen. Elmegy. Pont ezért kell mindenkinek elolvasni, mert azt is tudni kell, mi ellen muszáj harcolni, és így vehetjük észre, ha a világunk rossz irányba halad. Ebben a könyvben pedig minden benne van.

Olyan alapmű, amit nem véletlenül emlegetnek annyit. Orwell nagyon ráérzett valamire 1948-ban, igaz meg is tapasztalta a kommunista észjárást, mikor Katalóniában a köztársaságiakért küzdött. Látta, amint a hivatalosan baráti szovjetek miként bánnak el saját szövetségeseikkel is, és cserélik le az ellenséget, asszerint ahogy az érdekük éppen kívánja.

Az 1984 a reménytelen harc apoteózisa, semmi happy end, semmi remény egy szebb jövőre. A totalitárius állam is tényleg totális, mindent áthat, még a szerelem sem áll meg hatalma előtt. A szürke egyenköpenyben botlatozó párttagok képe annyira visszataszító, mint Winston Smith végső mosolya a Nagy Testvér láttán. Minden idők leggonoszabb és legkétségbeejtőbb disztópiája, és az irodalomtörténet egyik legnagyobb műve.

A kimaradtak listája, rövid magyarázattal:

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány – Kemény harcban önmagammal, lemaradt a top 10-ről. Egyébként kiváló regény.

Anthony Burgess: Gépnarancs – Túlértékelt, erőszakos zagyvaság. A „nyelvi lelemények” kifejezetten zavartak.

Suzanne Collins: Az éhezők viadala – Kiváló disztópia, főleg az első rész korrekt. Ennek ellenére nem fért fel a legjobb tíz listájára, nem utolsósorban a Battle Royale-hoz való elképesztő hasonlósága miatt. Amiatt is gyengébb ez japán riválisánál, mivel - amerikai módon - happy endre törekszik, ami egy disztópiában felesleges, sőt a műfaj egyik jellegzetessége a rendszer elleni reménytelen harc.

Ally Condie: Matched – Voltak jó pillanatai, de „mene, tekel, ufarszin”.

James Dasher: Az útvesztő – Roppant egyszerű oka van a kimaradásának: nem olvastam még, s valahányszor elvittem végigrágni, mindig közbejön valami. A mostani szabadság alatt például az, hogy elfelejtettem elhozni könyvtárunkból...

William Gibson: Neurománc – Nem e kategóriába tartozik, mivel cyberpunk. Érdekes, de nálam nem kiemelkedő könyv.

William Golding: A legyek ura – Az egyik nagy kedvencem, véleményem szerint nem antiutópia. Hogy pontosan micsoda, azt nehezen tudnám megfogalmazni. Talán tragikus hangvételű kalandregény drámai felhanggal.

Karinthy Frigyes: Capillária és az Utazás Faremidóba – Két magyar Gulliver történet, amelyeket inkább a magyar írózseni szatírájának érzek, mintsem antiutópiának, bár annak is beillenek.

Lois Lowry: Az emlékek őre – Elgondolkodtató kis regény, kifejezetten izgalmas gondolatokkal, valami számomra mégis hiányzott belőle, hogy igazán ütős és erős disztópia legyen.

Alan Moore: V for Vendetta (V, mint vérbosszú) – Sajnos magyarul még nem jelent meg tudomásom szerint, a filmet nagyon szeretem.

George Orwell: Állatfarm – Ellentétben az 1984-gyel nem disztópia, hanem szatíra. Csaknem olyan jó, mint a Nagy Testvére.

Veronica Roth: A beavatott – Az első könyvet olvastam, nem rossz, de nem ér ide fel.

Neal Stephenson: Snow Crash – Kemény küzdelemben éppen csak, de lemaradt, ráadásul műfaji határeset. El tudom fogadni antiutópiának, de azért inkább cyberpunk. A regényről korábban már írtam.

Jonathan Swift: Gulliver – Nem tekintem disztópiának, ellentétben magyar folytatásaival (Utazás Faremidóba, Kazohinia), amelyek egyébként szerintem jobbak is, bár egy klasszikusról ilyet mondani minimum irgum-burgum.

Szatmári Sándor: Kazohinia – Van vagy 15 éve, hogy olvastam, akkor nem voltam vevő egy újabb Gulliver sztorira. Ismerve a tartalmát, ma valószínűleg jobban fogadnám, könnyen lehet, hogy újból elolvasoma közeljövőben.

Janne Teller: Semmi – Szintén nem disztópia, nem tudom, egyesek miért sorolják ebbe a kategóriába.

Jevgenyij Zamjatyin: Mi – Minden modern disztópiák ősatyja (a Mi-ből származik a Szép új világ, abból meg például a Gépzongora!) 2008-as magyar megjelenése után kötött ki kezeim között, jelentékeny csalódást okozva. Nem volt rossz, de többet vártam. A Szép új világ klasszisokkal veri.

Természetesen szívesen várok javaslatokat, hogy mit olvassak el, 

ha van kedvencetek és nem szerepel a listán!

Könyvajánló: Battle Royale

Takami Kósun: Battle Royale

Bp.: Ulpius-ház, 2010. 738. oldal

Immár a harmadik, japán szerző által írt könyvön rágtam át magam az utóbbi hetekben, és ismét nem csalódtam. Ez nem kis teljesítmény, hiszen elég komoly fenntartásaim vannak a kelet-ázsiai kultúrával kapcsolatban, hiszen sok szempontból gyökeresen eltér a mienktől, minden szépsége mellett is. Először Haruki 1Q84-ét végeztem ki, ami egészen tűrhető volt (noha nem 1984 szintű), majd a már részletesen elemzett Harmónia című dísztópiát. Most egy már régóta vágyott darab következett, a Battle Royale.

A Battle Royale jellegzetesen japán, igaz a szokottnál kevesebb szexuális beütéssel bír, viszont ehelyett kapunk egy 700 oldalas erőszakorgiát, ahol gyilkolnak számszeríjtól a méregig minden kézbe kerülő holmival, éppen csak mosogatószivaccsal nem. Szerencsére a Takami Kósun által rendezett vérfürdő – sőt vérgőzfürdő – nem öncélú, és van értelme. Már csak azért is érdemes elolvasni, mert teljesen egyértelmű, hogy például Az éhezők viadala a Battle Royale amerikanizált, és grandiózussá tupírozott gyermeke. Nyugodtan küldhetik Collins művét DNS vizsgálatra, mert teljesen egyértelmű, hogy ez az egyik szülő. Természetesen a hasonlóság igaz a Battle Royale-lal gyakran párhuzamba hozott Legyek urával is, amit szintén nagyon szeretek.

A regényben egy kamaszokból álló osztályt kisorsolnak a Battle Royale nevű „játék”-ra, melynek során katonai pszichológiai vizsgálat gyanánt arra kényszerítik őket, hogy utolsó emberig gyilkolják le egymást egy néhány négyzetkilométeres szigeten, minden eszközt bevetve. Az osztály átfogja a japán társadalom minden elemét, a stréber osztálytitkártól a vagány sportolón és a hétpróbás bűnözőn át a számítógépes zseniig. Nincs egyetlen főszereplőnk, csak több főbb szereplő, ennyiben nehezebben kezelhetőbb, mint Az éhezők viadala. A karakterek a lazán felskiccelttől a közepesen kidolgozottakig terjednek, egyikre sem merném azt állítani, hogy tökéletesen kidolgozott és csak apránként kapunk információkat. Nem érdemes nagyon megkedvelni a szereplőket, mert hullanak majd, mint tornádóban a tetőcserepek.

A regény erőssége a feszültség, amely eddig minden általam olvasott japán írásból sugárzik. Az, hogy életszagú és cselekményközpontú. Nincsenek 30-40 oldalas történésmentes töltelékek, csak esemény és esemény. Ez egy fiataloknak írt könyv egy erőszakos világról. Jól adja vissza a diktatúra erőszakszervezetével szemben tehetetlenül kiszolgáltatott emberek félelmeit, a bizalmatlanság fojtogató légkörét, és azt, hogy ilyen helyzetben milyen kis véletleneken múlhat az emberi élet.

Igazán nehéz számomra a könyvben a nevek fejbentartása volt, ugyanúgy, mint az orosz regények esetében. Egyszerűen nem ilyen nevekhez vagyunk szokva. Ugyanakkor nagyon jó, hogy a kötetben egy térképet kaptunk segítségül, illetve egy osztálynévsort, amelyből a kellően bizarr hangulatú olvasó - mint én - egyenként huzigálhatja ki a megboldogult szereplőket, vagy satírozhatja be a tiltott területeket.

A könyv legnagyobb problémája, amibe mindenképpen bele lehet kötni, az a kötés, még pontosabban a fűzés. Page: „A leghosszabb nap” című kötete óta nem láttam ennyire pocsék kiadást. Minden lapja önálló életet él, s igyekszik a szélrózsa minden irányába megszökni. Lapozol egyet és újabb lap távozik. Kritikán aluli. Ezt még az sem árnyalja, hogy több éves példányt olvastam, mert jól emlékszem, hogy a második olvasónál már problémák voltak. Egyszerűen egy ilyen vaskos könyvnél erre jobban kellene figyelni. Nem mintha emlékeznék olyan Ulpius-házas könyvre, ami mondjuk kötött lett volna...

A könyvből nagyjából azonos tartalmú film is készült, melyben "Gogo Yubari" is feltűnik a Kill Billből. A film nem rossz, de azért hangulatilag kicsit komolytalanabb a könyvnél, és szerintem kevésbé tartalmas. Érdekes, jellegzetesen kelet-ázsiai film, durva jelenetekkel, pontonként odaszórt markáns karakterekkel és nagyon jól elhelyezett klasszikus zenei betétekkel.

Összefoglalva:

Az éhezők viadalánál jobb. Remek kis mű, kellően elvetemült alakoknak. Cicababáknak, valamint lelkük ártatlanságát a világ gonoszságától rettegve őrzőknek nem ajánlott!

Pontszám:

Nyolc Szóma Micukó-féle cuki véres sarló a tíz cuki véres sarlóból.

8/10

Jövőnk: Made in Japan

Itó Projekt (Itó Szatosi): Harmónia

Bp. : Ad Astra, 2012. 312.o.

Nem vagyok a japán kultúra nagy rajongója, úgyhogy egyszerre vártam (mint disztópia) és egyszerre tartottam (mint japán) a Harmónia címet viselő futurisztikus lélektani krimitől, amely így utólag igazi gyöngyszem. Gyöngyszem, de nem egy a sok egyforma gyöngyből álló gyöngysoron, hanem egy különleges darab, egy fekete a sok fehér mellett. A könyv cuki kis borítója egy vérszomjas ragadozót takar, amely hangulatával beborítja az olvasót és képes belőle kiszívni azt a kis derűt és jó hangulatot, ami még fellelhető a mi modern utópiánkban. Kevés ilyen megragadó atmoszférájú kötet bolyong a mai könyvpiacon, és ez az atmoszféra mélységesen nyomasztó. Kemény kis regény ez. Barbie babáknak semmiképpen sem ajánlott és olyanoknak sem, akik képtelenek a szomorú reménytelenséget kívülről, kellő távolságról nézni.

Itó Szatosi (Az Itó Projekt felvett álnév) egy mérhetetlenül boldogtalan szép új világot tár elénk, amely belefullad az egészég és a politikai korrektség óceánjába, olyan jövőt dob ránk, amely sterilizáltságával és gondtalanságával öli meg az emberi tudatot szép lassan. Az uniformizált világ mostanában sok disztópia témája – legutóbb Ben Eltonét olvastam -, nyilván nem ok nélkül ragadja meg az írókat ez a lassan valóban alakot öltő rémkép. Szatosi főszereplője, az elektronikus visszaemlékezéseken keresztül megismert Kirie Tuan ebből a közegből menekülne két barátjával. Vezetőjük Mihie Miach kiterveli, hogy még azelőtt fellázad a ökormányok uralta világ ellen, mielőtt felnőttként belé telepítik a WatchMe nevű nanotechnológián alapuló rendszert, amely állandóan tájékoztatja a központi hatóságokat az egészségi helyzetéről és amely ezáltal uniformizálja az embereket. Minden ember ugyanakkora súlyú, magas, bőrszínű, stb. Mihie a lázadásnak csak egy módját tudja kitalálni, megsemmisíteni az egészségmániás világ által óvott értéket, azaz saját magát. A hármas öngyilkossági kísérlet azonban csak Miach számára sikerül, Kirie Tuan túléli és kénytelen szembenézni a sorsával. Azonban az ideálok világába atombombaként csap egy televíziós adás, amelyben egy titokzatos csoport azzal fenyegeti az emberiséget, hogy aki nem öl meg valakit egy héten belül, azt az összes emberre felinstallált egészségellenőrző rendszer segítségével likvidálják. Tuan, mint spirálcenzor nyomozni kezd, amely során érdekes felfedezésekre jut.

A kötetnek a már említett borús hangulata az első számú erénye, ebben alig akad párja. Az írói megoldások (időbeli ugrálás, html-es betoldások) már problematikusabbak a konzervatívabb könyvmolyok számára, bár nem tudom mennyi ilyen sci-fi fanatikus lehet… Különösen a HTML-ben kódolt részek azok, amelyek megriaszthatják a kötetet kézbe vevő potenciális olvasót, holott gyorsan hozzászoktam és a mű végén az egész értelmet kapott. Ezt az egyébként zseniális ötletet ezért kissé kétélűnek érzem. A karakterek árnyaltak (nem mintha sok lenne belőlük), az események végiggondoltak, logikai bukfencre nem emlékszem. Egyébként inkább filozófiai gondolatébresztő a könyv, mintsem kalandot kalandra halmozó izgalmas eseménytörténet. A feszültsége köti le az embert, amely minden oldalon árad.

Az Ad Astra kiadásai úgy érzem, hogy az ország legszínvonalasabb könyvei közé tartoznak nyomdászati és kötészeti szempontból. A Harmónia ugyan fűzött könyv, de eddig jól bírja a strapát. A borító érdekes, én a főszereplőt nem olyannak képzelem el, mint ott ábrázolva vagyon, de egyáltalán nem rossz. Szép és minőségi kiadvány lett.

Összességében igazán kiváló kötetet olvashattam, az ilyeneket tényleg érdemes kiadni és minden dicséretet megérdemel az a kiadó, amely ilyen fajsúlyos – és nem populáris – könyvet ad az emberek kezébe, nem valami agyonreklámozott bóvlit.

Osztályzat: Nyolc társadalmi pont a tíz társadalmi pontból.

8/10