Válogatás 2025-ös kedvenc könyveimből

Könyvajánló:

Az év kedvenc könyvei, 2025 

Szokásos évzáróm, hogy néhány kedvenc kötetet szedek össze, amelyeket az elmúlt esztendőben olvastam, és 2025 végén sem maradhat ez el. Ezúttal öt könyv ötlött eszembe, amelyet az olvasóim figyelmébe ajánlok egyben.

Kaufman-Kristoff: Aurora-ciklus (2. és 3. rész)

(Aurora lángja, Aurora végzete)

Eredeti megjelenés: Aurora Burning (2020), Aurora's End (2021)

Szeged: Könyvmolyképző, 2024 és 2025

440 ill. 448 oldal

Fordította: Gergely-Péch Éva

Jóságos, sós lángos! Ha az év legkönnyedebb és legszórakoztatóbb könyvére gondolok vissza, akkor a Kaufman-Kristoff páros Aurora-ciklusának idén elolvasott két része ugrik be mindenekelőtt. Az első részt annak idején hosszabban méltattam 2023-ban - bár ahogy nézem, sajnos közben leszedték a gyoriszalon.hu-ról -, így csak pár mondatban összegezném az olvasottakat, mert ami az első kötetre igaz volt, igaz a folytatásokra is. 

Az első részt úgy foglaltam össze, hogy:

"A Csillagközi invázió kanos tinédzserkatonái potyautas Csipkerózsikájukkal az űrhajójuk fedélzetén harcba szállnak a galaktikus vírussal fertőzött űrgolyhókkal."

Igen. Elég bizarr. Ellenben roppant szórakoztató. Nos, ez nem változott, mivel a folytatások minőségben nem maradtak el az első rész mögött, sőt a második rész volt a ciklus csúcspontja. A trilógia teljesen hülye és komolyanvehetetlen, de jó értelemben az. Kedvenc karakterem a kötet Chandler Bingje, Fin, a kissé öngyűlölő szósziporka. Beszólásai és keserédes humora olyan humorfaktor, ami önmagában végiglöki az olvasót a regényeken. Ugyanakkor többi főszereplőnk szintén szerethető és szimpatikus. Persze a trilógia le van öntve némi korszellemmel, de nem különösebben ijesztő mértékben. A harmadik kötetben azért már mutatkoztak a kifáradás jelei, a sok időhurok miatti ismétlés ugyan ötletes megoldás volt, de időnként fárasztó. Az első részhez képest a sorozat fordítót váltott, de ez sem okozott törést a leleményes, sokszor kifejezetten ötletes és aranyos magyar szövegben. 

Bruce Dickinson: Mire való ez a gomb?

Eredeti megjelenés: What Does This Buttom Do? (2017)

Kistarcsa: Troubadour, 2024

372 oldal

Fordította: Pritz Péter

Bruce Dickinson ugyan az Iron Maiden frontembereként ismert, ám életrajzi kötetéből kiderül, hogy jóval több ennél. Volt katona - eredetileg katonai középiskolában tanult -, de hivatásos pilóta és légivállalat tulajdonosa is, sőt - pikáns - képregényeket is írt. Dickinsonnak sajátos humora van, amely keserédes öniróniába hajlik, nagyon angolos. Ugyanakkor bőven vannak hiátusok a könyvben. Dickinson látványosan kerül minden magánéletével kapcsolatos témát, óvakodik értékelni a vele egykor dolgozó pályatársakat, de legalábbis igen szőrmentén mesél másokról. Ezt el kell fogadnunk, bár az indok az utószóban elég triviális... A kötet hőse önmaga, ugyanakkor messze nem egy önhősköltemény, vagy öndicshimnusz. Egy olyan embert ismerünk meg, aki kellő gúnnyal néz a saját múltjába. Esendő embert látunk, aki ugyan kiélvezte a hírnév előnyeit, de nem vesztette el a fejét közben. A kötet legjobb oldalai a fiatalkori részek, amelyből megtudjuk, miként lett zenész, s milyen kezdetleges körülmények között derült ki, hogy van tehetsége az énekléshez. Kellett kitartás, tehetség és szerencse is ahhoz, hogy az Iron Maiden énekese legyen, de hát utóbbi minden pályán jól jön az embernek. Vagány, bevállalós, mondhatni tökös embert ismerünk meg, de ezt már a memoár címe is elárulja. Ha Dickinson egy gombot talált pályafutása során, akkor megnyomta, de a minőséget is mindig megkövetelte. Az egykori - bár ma is az, ha nem is ugyanolyan mértékben égeti a gyertyát - frontember sztorizgat, mesél, felidéz, mint egy jófej nagypapa a kandalló mellett egy karácsonyi éjszakán. Igencsak jó mesélő. Bár alighanem mindenkit a zenei pályafutása érdekel, a kötet utolsó harmadát már elsősorban nem ez teszi ki, hanem a "civil" Dickinson, különösen a pilótáskodás, majd küzdelme a rákkal. Eddig is kedveltem a szerző munkásságát, de a memoár után már magát a szerzőt is. 

Adrian Goldsworthy: Cannae

Eredeti megjelenés: Cannae: Hannibal's Greatest Victory (2019)

Keszthely: PeKo, 2025

208 oldal

Fordította: Illés Imre Áron

Igazából minden évben több PeKo-s kötetet is ajánlanék a blogomon, mert bőven megérdemlik, de azért nem akarok túlzásba esni. Eredetileg szerettem volna az idei legjobbnak Robert Goetz: 1805 Austerlitz című kötetét választani, de sajnos annyi bakit - többségében nem tartalmit, hanem fordításit - találtam benne, hogy erről le kellett tennem. Alighanem írok majd róla külön, mert tanulságos. Mindenesetre így idén a babér Hannibal, pontosabban Adrian Goldsworthy fejére hullott így, akinek a Cannae-i csatáról írt könyve igazán figyelemre méltó. Goldsworthy-t már emlegettem korábban, bár Caesarról írt monumentális munkája mellett a híres ókori csatáról írt összefoglalása igencsak eltörpül. A kötet nagyon szikár, a szerző nem ötletelget, sokszor kénytelen megjegyezni, hogy nem tudunk valamit, vagy hogy a források propagandisztikus volta miatt nem fejthető meg a tényleges történelmi valóság. Egy kissé talán túlságosan is feladja, de végül is érthető, hogy találgatásokba nem megy bele. Goldsworthy - az elmúlt évszázadok során Hannibalt tanulmányozó történészek zöméhez hasonlóan - nem kertel és zseniális hadvezérnek tartja a karthágóit, ám kiemeli, hogy a tökéletes időzítés, kiváló hadsereg és remek alvezérek mellett a szerencsére is szüksége volt Cannae-nál. Felhívja a figyelmet arra is, hogy a rómaiak haditerve nem volt rossz, saját csapataik képzettségéhez és mennyiségéhez volt szabva, és akár működhetett is volna. A történész megpróbálja bemutatni a csata leírása során, milyen lehetett a "csata arca", azaz miként kell elképzelni egy ilyen összecsapás dinamikáját, hiszen a hollywoodi filmek rendszerint teljesen rosszul mutatják be az ókori vagy középkori összecsapásokat. Kevés ókori csatáról jelent meg monográfia magyarul - hirtelen egy sem ugrik be -, így aki ilyet szeretne olvasni, az most már megteheti, és sokat fog tanulni belőle. 

Fudzsivara no Teika: Száz költő egy-egy verse 

Ogura Hjakunin Iszsu (XIII. század eleje)

Budapest: Balassi, 2022

448 oldal

Fordította: Fittler Áron, Károlyi Orsolya

Esztétikai értelemben messze a legszebb - nem minimum 100 éves - kötet, amelyet idén lapozgattam Fudzsivara no Teika magyarul megjelent válogatása. Nem tudom, mennyit tud eladni a Balassi kiadó egy ilyen könyvből, de nagyon hálás vagyok érte, hogy megjelentette. Nem pusztán azért, mert szeretem a kelet-ázsiai költészetet, hanem mert ilyet a modern kor embere elé vetni igazi nemes tett és - többnyire sajnos - bukásra ítélt küldetés. De hát mindig a vereségre ítélt küldetéseket értékeltem... A győztes vagy az éppen népszerű mellé állni a könnyű út. Ez a kötet nem pusztán a XII-XIII. század fordulóján élő japán költőóriás válogatásának magyarra fordítása, hanem valóságos kalauz a koraközépkori Japán irodalmába. A száz kiválasztott vaka költőről életrajzot kapunk, emellett segítséget a versek értelmezéséhez, hiszen azok sokszor képeket közvtítenek, amelyek a japán kultúra ismerete nélkül nehezen értelmezhetőek számunkra (párnaszavak például). Így aztán a száz rövidke ötsoros vers egy 450 oldalas, igencsak súlyos kötetté duzzadt, gyönyörű fotókkal, illusztrációkkal és száznál jóval több verssel. A két fordító eredeti japánból, a kritikai kiadásokból ültette ál magyarba a vakákat, ami szintén kiemelendő. Ez az a kötet, amit az ember álmatlan téli éjszakán, lágy lámpafényben olvasna az ember, elmerengve az élet miértjein. 

James Islington: A sokaság akarata
Eredeti megjelenés: The Will of the Many (2023)

Bp.: Agave, 2025

816 oldal

Fordította: Török Krisztina

Az év legjobb könyve számomra - mostanáig, mert éppen egy méltó vetélytárs utolsó negyedénél tartok, de az maradjon a titom és jó eséllyel első jövő évi könyvbeszámolóm - James Islington gigantikus méretű eposza. Voltaképpen egy antik Rómát felidéző fantasyről van szó, amely ötvözi a Harry Potter, Az éhezők viadala és a legnívósabb történelmi regények legjobb tulajdonságait. Igazából a fülszöveg némiképpen csalóka. Ez nem egy bosszúregény, főszereplőnk ennél sokkal bölcsebb. Vis Telimus magasról mélybe zuhant fiatal, akinek családját lemészárolta a terjeszkedő Cateni Köztársaság, hazáját pedig integrálta és beolvasztotta a birodalomba. Az ausztrál szerző High fantasy-t írt, ahol egy izgalmas alternatív valóságot kapunk. Az emberek akaratának egy része itt átruházható a felettesre/patrónusra, s így utóbbiak mind fizikailag, mind szellemileg részesülnek az alattunk szolgálók erejéből piramisszerűen, megsokszorozva sajátjukét. Az akarat emellett egyfajta misztikus erő, amely képes járműveket hajtani, így van egyfajta steampunk hangulata a műnek. A kötet felnövekedés-regény is, ahol Vis iskolában sajátítja el a vezetéshez szükséges képességeket. Sok igazán fontos karakterünk nincs, E/1-ben olvassuk a sorokat, ebből adódóan csak annyit látunk a világból, amennyit Vis szemei közvetítenek nekünk. Főszereplőnk talán túl tökéletes, de ez egyben az egyetlen minimális negatívum, amit leírhatok. Nagy erénye a regénynek, hogy csöppet sem fekete-fehér az ábrázolásmód - bár az is jó tud lenni -, és a köztársaság sem a gonosz birodalma. Főszereplőnk elfogadja a tényt, hogy ki a világ ura, és annak politikusai sem pusztításra vágyó zsarnokok. A jó és rossz nem szétválasztható ebben a világban, a felszabadítók egy cseppet sem emberségesebbek, mint a cateniek. Ez egy többrétegű történet monumentális világgal, amely gondolkodásra készteti az olvasóját. A világ sötét, de a nyelvezet nem durva, és igazából 14 éves kortól fölfele simán forgatható, ha valaki bírja a 800 oldalas könyveket. Az utolsó 50 oldalt azért érdemes kétszer elolvasni, és tudomásul kell venni, hogy folytatás fog következni. Ugyanis itt igazi epikus regényfolyamról van szó, amelynek ez csak az első rész.  Novemberben jött ki angolul a 2. rész, amelynek címe The Strength of the Few lett,  így hamarosan várhatjuk a folytatást magyarul is. Én nagyon várom.