Könyvajánló: Arthur Koestler: Szajhák

Könyvajánló: 

Arthur Koestler: Szajhák

Budapest: Joshua, 2019

Eredeti megjelenés: The Call Girls (1972)

240 oldal

Fordította: Makovecz Benjamin

Ha valakinek netalántán feltűnt a buszon kezembe vett könyv címe, bizonyára sanda szemekkel vizslatott, de szerencsére olvasás közben Sehallselát Dömötör vagyok. Pedig a cím erősen becsapós képet fest a nyomtatványról - és rólam -, hiszen akadémikus "szajhákról" van szó, nem call girl-ökről, és az Koestler története egy tudományos konferencia körül forog. A Sötétség délben című világhírű regény magyar származású szerzője egy nem túl vaskos, de elég nehezen emészthető írásnak adta ezt az extrém címet. 

A Szajhák ugyan szatirikus regény, de sokkal közelebb áll Stanislaw Lem Sex Wars című esszéjéhez, mint bármi máshoz, amit eddig olvastam. A mű nem való mindenkinek, csak azoknak, akik szeretnek elfilozofálgatni az emberi létezés keserűségeiről és hiábavalóságáról. A lapokon ott van ugyanis az entellektüellek világfájdalma, miközben szomorúan és irigykedve tapasztalják, hogy az egyszerű(bb) lelkek élvezni tudják a perceket, amelyek nekik rendeltettek. Ők meg nem.

A sztori szerint egy svájci hegyek között bújócskát játszó idilli faluban a világ 12 legkiválóbb kutatója, akadémikusa, és professzora gyűlik össze, hogy konferencia és közös koktélozás keretében megoldást találjon az emberiség önpusztító hajlamára. Koestler napi bontásban írják le a fejesek elképzeléseit, hogy saját tudmányukon alapuló meglátásuk szerint mi az emberiség, mint faj ősbűne, és azt miként lehet orvosolni. Van aki az anyaméhben a magzatot érő sokkot okolja, s ezt cserélné fel valami kevésbé ellenséges környezetre, s van, aki úgy véli, az emberi hiszékeknységre és hűségre kell orvosságot találni, mert az viszi bajba és háborúba fajunkat. A biológus biológiai, a pszichiáter szellemi bakikat lát, mindenki a saját szemüvegén át nézi a világot, és ádáz vitákat folytatnak ellenlábasaikkal. Én élveztem ezeket a gondolatmeneteket, amelyeknek komolyságát Kosetler sokszor megtöri humoros beszólásokkal. Írónk szatirikusan adja vissza az értekezletek és konferenciák világát, ahol késre menő harcok folynak egy-egy értelmezés körül, s közben valójában mindenki az ebédet és az iszogatást várja már. A karaktereket nem nagyon lehet, s érdemes megjegyezni, mivel nem funkciójuk van, hanem egy-egy világnézet, tudomány megtestesítői csupán. 

Ma már szinte minden tudomány (beszéljünk akár természet-, akár társadalomtudományról) megváltást és tökéletességet ígér. Visszanő a hajad, feszes lesz a bőröd, szellemileg friss lehetsz bármeddig. Állítólag. Valláspótlék lett a pszichológia és a biológia is, amelyek azt próbálják elhitetni, hogy mindenre megoldásuk van. Persze olyan portékát árulnak, amelyet mindenki szeretne megvenni, de sajnos állandó készlethiány van. A tudománynak - lássuk be -, nincsenek megoldásai, csak megoldásocskái, amelyek lépések valami felé, de hogy mifelé, azt mi nem tudjuk már meg. Talán jobb is.

Kosetler Sötétség délben című kötetében arra a következtetésre jutott, hogy az egyének semmibe vétele az emberiség érdekében totalitárius világhoz vezet. Ebben a regényben mégis a közösségért, emberiségért aggódó tudós képe néz ránk. Nem igazán tudom eldönteni, Kosetler 32 évvel a Sötétség délben megírása, és 27 évvel Hirosima után mennyire revideálta a korábbi állásfoglalását a tömegpusztító fegyverek megjelenése miatt. Láthatóan aggódik az egyénért és a közösségért is. Meddig mehet el egy tudós, ha nem hallgatnak rá? Hol a felelősségének határa? Mi van, ha a közösség által választott legitim politikus nem azt véli megoldásnak, mint a téma szakértője? Ezek jogos és fontos kérdések, ráadásul COVID után 4-ben, a világösszeesküvések korának hajnalán nagyon is aktuálisak! Tehet-e gyógyszert a tudós a kutakba titokban, hogy meggyógyítsa a falut, akik nem kérnek ebből? Ezek komoly etikai kérdések. Kosetler pedig nem ad rájuk egyértelmű választ. A tudósvilág felé egyfajta fricskaként, a regény végén az író megadja a kutatóknak a lehetőséget - a politikus elég bölcs ehhez -, hogy állásfopglalást mondjanak, mit tegyen az emberiség, de azok végül elgyávulnak ebben a pillanatban. A konferencián szónokoltak, majd amikor lehetőségük lenne változtatni, javasolni, akkor eltolják maguktól a felelősséget. Persze az is lehet, hogy talán túlmagyarázom, túlértelmezem az egészet, és túl sokat képzelek bele. 

 

A kötet Koestler kiábrándultságát és frusztráltságát adja vissza, az emberét, aki csalódott ideáiban, és nem nagyon lát reményt a jövőre nézve. A regény lezárásának tekinthető epilógus sem kecsegtet semmi jóval. Ez egészen világos még úgy is, hogy - bevallom - nem teljesen értem, mit akart vele közölni a költő (aki itt író). Valami paranoid lázálomszerű látomás, amiről nem eldönthető, hogy valóság-e vagy csupán az őrület egyik foka. A Joshua Könyvek-et, mint kiadót nem ismertem eddig, e munkájukról pozitív a véleményem. Van kemény kötéstábla, védőborító, mi mást kívánhatnék? Nem vagyok az ilyen modern illusztrációk híve, mint ami a borítón látható, de van egyfajta sötét hangulata, ami illeszkedik a kötet tartalmához. A magyar szöveg olvasmányos, a tördelés megfelelő. Talán a betűk lehetnének kissé sötétebbek. 

A regényt mindenképpen fontos munkának érzem úgy is, hogy csak kérdéseket vet fel, válaszokat adni képtelen. Alighanem nincs is rá. Igazán kellene valami pozitív végszó a kötet bemutatásának végére, de Koestler ilyennek nem tud szolgálni. Én talán igen. Nem túl vaskos reménysugár, de mégiscsak reménysugár. A kötet megjelenése óta eltelt 52 év, és mégis itt vagyunk. Talán az államokat vezető politikusok mégis bölcsebbek annál, mint amilyennek néha tűnnek! Talán a katonatisztek minden átgondolnak, mindent megfontolnak! És talán a tudósok sem játszanak Isten önteltségükben!  Ugye! Ugye? 

Pontozás: 

Nyolc Nobel-díj a tízből.

8/10 pont

moly.hu: 76% (11 voks)

goodreads.com: 3.26 (127 voks)

Könyvajánló: Byung-Chul Han: Csillapító társadalom – A fájdalom ma

Byung-Chul Han:
Csillapító társadalom – A fájdalom ma

Budapest: Typotex, 2021

Eredeti kiadás: Palliativgesellschaft (2020)

91 oldal

Fordította: Csordás Gábor

Van egy szép - na jó, egyáltalán nem szép, ellenben nagyon találó - magyar mondás arra a szituációra, amikor állít valaki valamit, ám a tények azonnal megcáfolják. Nos, a svájci/dél-koreai sztárfilozófus, Byung-Chul Han magyarul 2019-ben megjelent könyvének (A kiégés társadalma) első érdemi soraival bizony tátott szájjal rohant abba az ominózus erdőbe. Ennél jobban nem is lőhetett volna mellé ugyanis, mindjárt a bevezetőben. Idézet következik:

„Minden kornak megvan a maga vezető betegsége. Így létezett például egykoron a baktériumok kora, ami azonban, legkésőbb az antibiotikumok feltalálásakor, véget ért. Annak ellenére, hogy tagadhatatlanul tartunk egy influenzajárványtól, ma mégsem a vírusok korában élünk. Hisz azt az immunológiai technikának köszönhetően már magunk mögött hagytuk. ”

Amire a magyar olvasó kezébe vehette az eredetileg 2010-ben írt művet, ez a mondat elavult, és 2020 tavaszán újra a vírusok korában ébredtünk jóleső habcsókos álmunkból. E baklövés miatt új filozófiai eszmefuttatását - amely Csillapító társadalom címmel jött ki 2021-ben - könnyű lenne elintézni esetleg egy fanyar mosollyal. Ez azonban hiba volna!

A kiégés társadalmához hasonlóan - az említett lyukra futás ellenére - ugyanis a Csillapító társadalom is nagyon valós problémát fejteget, amely emberi mivoltunk mélyére hatol, hiszen fő témája a fájdalomhoz való hozzáállásunk. Már az én generációm is szerencsés, hiszen olyan korban nőtt fel, amikor az emberiség lényegesen kevesebb problémától szenved, mint korábban. Egy mai átlagos polgári otthon kényelmesebb életet biztosít, mint 200 éve egy királyi kastély. A fájdalom egyre kevésbé életünk része, és ahogy a fizikai fájdalomra az orvos fájdalomcsillapítót ad, az emberiség az érzelmi fájdalmat is megszünteti szépen módszeresen. A fájdalom kényelmetlen, rossz érzés, de vajon hasznos és jó-e a megsemmisítése? Han szerint a válasz egyértelműen nemleges.

Az a boldogság ugyanis, amely nem találkozik időnként a fájdalommal, unalommá silányul, nincs benne intenzitás, sem szenvedély, és végül eldologiasodik. Ma boldognak kell lennünk, ezt a képet sugározza minden fórum Instagramtól Tiktokig, és amikor ez az álca már nem fenntartható, nem tudjuk kinek és hogyan bemutatni a fájdalmat, mert a virtuális barátok és ismerősök pusztán közönség, amelynek feladata saját magunk tömjénezése, megtapsoltatása. Így képtelenek vagyunk feldolgozni a fájdalmat, pusztán csillapítjuk, és ha nem sikerül legyűrni, a hírek megdöbbenve számolnak be a híres vagy ismeretlen tiktoker hirtelen öngyilkosságáról, amelynek okát senki nem érti. A fájdalom feldolgozatlansága egyenes út a depresszióba, és a függőségekbe. Az ember nem ehet csak édességeket, szüksége van a keserűre és a sóra is (Lásd: A só!). A filozófus úgy véli különösen így van ez a világjárvány kitörése óta, mivel mára annyira megrémülünk a fájdalomnak a lehetőségétől is, hogy elszeparáljuk magunkat a másik embertől, és már nem élni, hanem csak túlélni akarunk. Ez a csillapító társadalom már a másik személyt, mint élőlényt is felszámolja, így kívülállóként nézzük mások fájdalmát, hiszen a másik, mint tárgy már nem fájhat nekünk. Egyének helyett statisztikák leszünk a hírekben, a közelség pedig fertőzést jelenthet, így a „másik” lassan fertőzéssé alakul át embertárs helyett a fejünkben.

Van ebben persze túlzás, hiszen a válsághelyzetben időnként megmutatkozik az önfeláldozás és a hősiesség is, így ebben vitatkoznék a szerzővel. Világunk ettől azonban még tényleg kezd hátborzongatóan hasonlítani Huxley Szép új világára, vagy az abból készült Bullock-Stallone-féle A pusztító című film disztópiájára. Sokan megénekelték már a kort, amikor eljön a minden szélsőségtől és fájdalomtól mentes világ - ajánlott olvasmány még ehhez Stanislaw Lem Visszatérése -, de még egyszer sem találtam vonzónak. Le lehet nyesegetni az ember természetének vadhajtásait, de vajon emberek maradunk-e utána, vagy kiszáradunk, mint a túlságosan megnyírt fa?

Byung-Chul Han a fájdalmat olyan érzelemként ismerteti, amely emberré tesz minket. Az állatok is éreznek fájdalmat, ám az leginkább fizikai szenvedésben mutatkozik meg, míg az ember a rosszból is képes jót kihozni. Hány ember lett a fájdalmától az, aki végül lett, akivé lennie kellett? Hány műalkotást ihletett az átélt fájdalom? Ér-e valamit számodra a kutyád élete, ha nem fáj a halála? A fájdalom az, ami a szeretet naggyá teszi, értékessé. Mit ér a szerelem fájdalom nélkül? Lehet-e szerelem fájdalom nélkül? Számomra mindig Csokonai A reményhez című költeménye volt maga a megverselt szerelem, amely annyira fáj, hogy még keserűségében is átkozott élvezet, amellyel szenvedni jó. Sőt! Még a beteljesült szerelem is fájdalmas, aggódással, féltékenységgel, bizonytalansággal terhelt. A szerelem a fájdalom hiányától puszta vággyá aljasodik. Sok igazság lappang e rövid esszékötetben!

Bizarr, de Han szerint az emberiség ma pontosan a fájdalom hiányától szenved. Képtelen elfogadni, értelmezni, feldolgozni a fájdalmat, amit inkább minden eszközzel csillapítani, megszüntetni igyekszik, s így az szorongássá és önbizalomhiánnyá alakul az egyénben. Aztán csak feszengünk, mint én ma reggel a 6:13-as menetrend szerinti Credo Econell buszon Győr felé, amelynek székközeit egy átlagos méretű ember helyett Csavardi Samu combcsontjához állították be. A fájdalom nélküli világ nem embereknek való, kényelmetlen, impulzusok nélküli világ. A szerző nagyon szépen fogalmazza meg az esszé utolsó soraiban fő konklúzióját:

„A szüntelen boldogsággal kísért fájdalommentes élet már nem lesz emberi élet. Az az élet, amely üldözi és elűzi saját negativitását, önmagát szünteti meg. A halál és a fájdalom összetartozik. A fájdalom a halált előlegezi meg. Aki minden fájdalmat föl akar számolni, annak még a halált is meg kell szüntetnie. Csakhogy a halál és fájdalom nélküli élet nem emberi, hanem kísérteties élet. Az ember megszünteti magát a túlélés érdekében. Esetleg elérheti a halhatatlanságot, de csak az élete árán.”

Kell ez az út nekünk, vagy inkább megköszönjük majd, ha egy brutális állati kövületnek neveznek egy hanyatló és méltán elfeledett kor szimbólumának minket? A holnap komoly dilemmája lesz ez, amellyel lassan szembe kell néznünk… Feltéve, hogy az író nem téved ismét.

A kötet kiadása esztétikus, a borítóképről azonnal felismerhető a szerző, mivel a szimbolika azonos a korábbi kötetével. Nem fedeztem fel benne elírásokat, tördelési bakikat. A kötet mindenképpen megéri azt az időt, amit a 91 oldal és a keményebb téma megkövetel.

Pontszám:

Nyolc piros Algoflex pirula a tíz kékből.

8/10 pont

goodreads.com: 3.91 pont

moly.hu: 92.5% (8 voks)