Vállalhatatlan könyvek S04E01 - Esti mesék lázadó lányoknak

Elena Favili – Francesca Cavallo:

Esti mesék lázadó lányoknak

Budapest: Móra, 2017

Eredeti megjelenés:

Good Night Stories for Rebel Girls, 2016

212 oldal

Fordította: Todero Anna

Az Esti mesék lázadó lányoknak a legrosszabb papír- és festékhalmaz, amit 2018-ban olvastam, ezt nyugodtan kijelenthetem, még akkor is, ha a feminista társadalom ismét ki fog vetni magából. Hála Istennek... Már első átforgatás után éreztem, hogy ez lesz a következő írás a vállalhatatlan könyvek – mostanában szerencsére ritkán megjelenő – sorozatomban. 

A lázadás egyike azon szavaknak, amely a XX. századi agresszív-progresszív aktivizmus teljesen eltérített eredeti jelentésétől. A lázadó a történelemben sohasem bírt pozitív töltettel. A lázadó a törvényes rend ellen lázadt, sőt az isteni rendezés ellen. A rebellis a már befejezett háborút (latinból: re + bellis) újítja fel, felforgatva a békét. De a magyar lázadás szó is a természetes, egészséges állapottól való eltérést jelenti, hiszen a láz/lázas szóból ered. Hasonlóan a magyarban szintén eredetileg negatív jelentéstartalmú forradalomhoz (forr-forrong) tehát egy tipikus átértelmezéssel, újbeszél nyelvvel állunk szemben. Használjuk a szavakat helyesen, és ne a Star Wars univerzumot akarjuk kivetíteni a valós világunkra!

Már a kötet mottója is agyrém:

„A világ lázadó lányainak: álmodj nagyobbat, törj magasabbra, küzdj keményebben, és ha kétségeid támadnak, ne feledd, igazad van!” [kiemelés tőlem!]

Totális baromság. Miért lenne igaza? Ennek így önmagában semmi értelme! Miben lenne igaza? Azért lenne igaza, mert lány? Az embernek rendszerint azért szokott valamiben igaza lenni, mert azt a dolgot/tényt jobban ismeri, mint a másik illető, akivel szemben igaza van. De itt hol az a valami? Csak ezért mert egy lány álmodozik, már igaza van? Abszurd. Ha valakiből egy elkényeztetett, akaratos hisztis pi... libát akarunk nevelni, akkor ez a mottó persze tökéletes. Nem emlékszem, melyik hölgynél, de azt leírták, hogy késett a repülőgépe, de addig nyafogott, hogy áttették egy másikra. Mennyire más szemlélet ez, mint mondjuk amit Chris Hadfieldnél olvastam pár hete, aki mérhetetlen szerénységgel tudott írni saját hibáiról, teljesítményéről, holott lenne mire felvágnia!

Persze csak kiragadott példák lesznek a 100 „meséből”, de azért vizsgáljunk meg közülük néhányat, hiszen, mint csepp tartalmazza a tengert!

Itt van mondjuk a portugál Maya Gabeira, aki egy sérülés után is elérte, hogy a világ egyik legjobb szörföseként hihetetlen nagy hullámokat lovagolt meg. Oké, ez tök szép, de az állítás, hogy valaki a 2000-es évek elején lázadónak számítson csak azért, mert nő létére szörfözik, finoman szólva túlzás. Jó, vagy rossz, de emlékszem a 2000-es évek elejére, és nem az rémlik, hogy a hölgyek egész nap a konyhában főzőcskéztek, míg marcona férfiak ostorral csaptak közéjük, ha nem ízlett az étel. Mellesleg az Egyesült Államokban már 1959-ben film készült női szörfösökről. Tehát nem áll meg sem az úttörés jelleg, sem a lázadás jelleg. Utóbbit legfeljebb az édesapjánál lehetne felfedezni, aki egy brazil kommunista terrorcsoport tagja volt...

De ha már sportolónők! Gabeira legalább figyelmet érdemel, mint aki letett valami teljesítményt az asztalra/vízre. Amna Al Haddadról ugyanezt nem lehet elmondani. Amna egy Emírségekbeli súlyemelőnő. Szép, hogy sportra inspirál, de teljesítménye annyi, hogy egész testet takaró muszlim öltözetben nem(!) jutott ki az olimpiára 2016-ban... Ha be akarok kerülni majd egy Esti mesék lázadó fiúknak kötetbe, ezek szerint elég lesz alsónadrágban mennem sífutásra, és tuti sikerül. Mármint nem a jó helyezés, hanem a fagyhalál és a könyvbe kerülés.

Azt sem lehet nem észrevenni, mekkora különbség van a könyvben szereplő európai és nem európai nők foglalkozása között. Míg előbbi esetben a természettudósok, művészek tarolnak, utóbbiaknál az aktivista a leggyakoribb - hmm... - foglalkozás. Az afro-arab-latino vonulatot szinte kizárólagosan mitikus régi harcos, politikai aktivisták, és sportolók teszik ki. Holott ezt a történelmi fejlődés hozta, tetszik-nem tetszik. Ráadásul a zseni Simone Biles mégiscsak más kategória, mint az arab világból összeszedett, bátor, burkában fellépő, de expressis verbis általánosságban totálisan eredménytelen - hmm... - „sportolók”. Biles négy olimpiai és tizennégy világbajnoki tornában elért aranya áll szemben mondjuk azzal, hogy Yusra Mardini elindult az olimpián, mint a „menekültválogatott” tagja, hogy ott az „úszottak még” sorának végén legyen. Ebből lesznek aztán az olyan bohózatok, mint a legutóbbi rövidpályás úszó VB-n. Ha meg mégis valami komoly teljesítmény áll egy etnikum mögött, mint mondjuk az asztronauta Mae C. Jemison mögött, akkor meg azonnal kibukik a Social Justice Warrior arca a két szerző maszkja mögül. Elvégre miért az afroamerikai nőt választották az írónők mint útmutató űrhajósnőt, és miért nem Tyereskovát, aki az első nő volt az űrben, vagy SallyRide-ot, aki meg az első amcsi? Egyébként Kelet-Európa például szinte negligálva van könyvükből.

A progressziós meseszövés természetesen politikai állásfoglalással párosul. Elvégre Hillary Clinton (teljesítménye, hogy veszített Trumppal szembe) és Michelle Obama (akit onnan ismerünk, hogy férje volt elnök) mi másért lehetne a listán? Érdekes módon az USA-ban elsőként megválasztott női képviselők egyike sem került fel a listára, igaz az előző kettővel ellentétben ők republikánusok voltak.

A szerzőpáros férfiakról alkotott véleménye lépten-nyomon ránk vigyorog a sorok mögül. Ott van a kiváló festőnő, Artemisia Gentileschi esete. Na ő tényleg megérdemel egy helyet egy ilyen listán, a XVII. század elején nőként festőnek lenni (és ráadásul lényegesen jobb festő volt, mint az agyonajnározott, s kommunista zászlóval felravatalozott bajuszos mexikói nő, aki szintén itt van a listán), azért az teljesítmény volt! Nála azt nem értem, hogy a 20 nagybetűs rövid sorocska felét miért az teszi ki, hogy el akarta csábítani egy férfi, de ő nemet mondott. Ez önmagában érdem-e azt nem tudom, viszont azt igen, hogy a leírtak távol állnak a valóságtól, sajnos Gentileschi sokkal rútabbul járt az illető fickóval...

A férjhez nem menetel, mint erény máskor is szóba kerül. I. Erzsébetnél is megjegyzik ezt. Azt már nem, hogy épp emiatt halála után ellenségének, Stuart Mária skót királynőnek a fia lett Anglia királya.

Aztán ott vannak a kalózok. Kétségtelen a kalóz és lázadás szó nem összeköthetetlen, ám tényleg kalózokat kell példának állítani? Tudja a szerzőpáros, hogy kik voltak a kalózok? És most nem valami émelyítő negédes film kalózaira kell gondolni, hanem a fosztogató, erőszakoskodó, gyilkolászó banditákra. Ugyanis három kalózina is a listán van, akiket nem tudom miért kellene példaképként kezelni.

Még néhány szereplőről pár mondatban:

AmeenahGurib-Fakim: „Ameenah úgy gondolta a növények a barátaink.” Ezek után komoly bajban lesznek a vegánok... Azóta kiderült, hogy az ékszereket is szerette: Egy NGO szervezettől ugyanis egy hitelkártyát kapott ajándékba, már mint Mauritius elnökasszonya, s annak virtuális tartalmát cseppet sem virtuális ékszerekre és ruhákra költötte.

Hatsepszut: Az írónők állításával szemben nem ő volt az első fáraónő, hanem esetleg Merinéith (nem biztos, hogy az volt), vagy Szobeknoferu (ő viszont biztosan fáraó volt). Emellett az sem igaz, hogy férfiként kellett eladnia magát, mivel fennmaradt ábrázolásain elég egyértelműen mellei vannak...

A kötet mélypontja, mondhatni Challenger-mélysége, kétségtelenül Coy Mathis. Pontosabban hülye szülei. Coy Mathis ugyanis a fiú. Állítólag 18 hónapos korában lányként kezdett el viselkedni (!?), s nem hagyta szüleinek, hogy fiúruhába öltöztessék. Ezek ám a vasakaratú szülők, egy másfél éves gyerek diktál... Hát persze, tuti nem feltűnési viszketegsége volt a drága apu- és anyucinak! A másfél éves gyerek akarta! Teljesítmény: Ügyvédei pert nyertek az iskola ellen, hogy használhassa a lány WC-t. Hogy ez miért Coy érdeme, azt nem értem. Az viszont igen, hogy eszerint a jog ezek szerint le se sz@rja azt, hogy az iskola lánytanulói és azok szülei mit szólnak majd ehhez. Coynak (illetve hülye szüleinek) joga van ehhez, a többinek meg jogában áll kussolni. De eleve mit keres egy kisfiú a 100 lázadó nő között??? Ráadásul a szerzők szerint ez példamutató a világ lányai számára, hiszen reklámozzák is szerencsétlen gyerek zavartságát és felmenői zakkantságát.

Néhány dolog meg tényleg kész röhej a műben. Már megszokhattuk, hogy Hollywood semmibe vesz olyan apróságokat, mint a bőrszín a történelmi filmekben, de hogy ez az elvileg valós eseteket bemutatni, s mintaként csatasorba állítani kívánó kötet is ezt teszi, az már egészen hajmeresztő. Noha amúgy is mesterségesen fel van duzzasztva a kötet nem fehér hölgyekkel (sokuk egyáltalán nem hiányozna a listáról, s bőven találni lehetne arra sokkal inkább rászolgáló - bár valóban, zömmel - europid nőt), képesek voltak Kleopátrát nem európainak ábrázolni. Kleopátra ősei (ptolemaidák) makedónok voltak, ezt minimális történelmi ismeretekkel is tudni illene, azaz olyan hófehér volt, mint Jégvarázs Olaf a decemberi hideg napsütésben!

A kötet egyébként nem csak tematikailag gyenge. A meséknek szánt szövegek igen lebutítottak, kiegyensúlyozatlanok, rendkívül egyoldalúak, s ráadásul tartamilag itt-ott hibásak. Minden „mesehős” pozitív figuraként lett eladva benne, holott az országuktól általa megfosztott lengyelek aligha ünneplik Nagy Katalin cárnőt, a kifosztott koreaiak meg Dzsingú császárnőt. Ha már valós személyekről mesélünk, tegyük árnyaltan, vagy ne tegyük.

„Mi lenne, ha a hercegnő nem menne feleségül a királyfihoz, mert az autóversenyzés jobban érdekli? Mi lenne, ha a legszegényebb lány is tanulhatna, hogy aztán országos ügyekben döntsön?” - tette fel a kérdést a fülszöveg. Az az igazság, hogy már rég megtörtént. Mert ez valóság. Bármennyire is harsogják egyesek, ma ez már megvalósult. A nyugati civilizációban egy nő ahhoz megy akihez akar, és tanulhat is, ha akar és képes rá. Az meg, hogy fizikailag a nő és a férfi egyforma, azt nem lehet lázadással megoldani, és megoldani sincs semmi értelme, mert a két nem más képességekkel bír. Ezt vagy elfogadni lehet, vagy beleőrülni, és tönkretenni magunkat. A nagymamám sem mondta soha, hogy el lett volna nyomva nagypapa által (időnként inkább úgy tűnt fordítva van...), és engedtessék meg nekem, hogy nekik higgyek, ne ismeretlen aktivistáknak. Én mindenesetre maradnék a mi ósdi, elavult, ámde szerethető meséinknél, az Okos Katicáknál, meg a furfangos székely menyecskéknél.

(Említést érdemel, hogy megjelent ennek mintájára egy magyar mesekönyv is lányoknak, de szerencsére messze nem ennyire feminista hangvétellel.)

Külön fájdalom, hogy a kötet egyébként gyönyörű kialakítású. Esztétikus, praktikus, értékesebb tartalmat érdemelt volna. 

Pontszám:

Három hidzsábos arab feminista súlyemelő burka  a tízből.

3/10 pont

moly.hu: 86%

goodreads.com: 4.34 pont

További csapás, hogy ennek az izének második része is lesz...

Vegaszaurusz újra támad - M. Kácsor Zoltán - Sárkánytörvény

M. Kácsor Zoltán: Sárkánytörvény

Bp.: Kolibri, 2018

Illusztrálta: Kecskés Judit

203 oldal

Nyáron jelent meg a tavaly általam már elemzett Utazás Dínomdánomba című meseregény második része (pontosabban a Zabaszauroszok sorozaté), melyet már számos olvasónk is várt a könyvtárban. A három jóbarát kalandjainak folytatása most sem okozott csalódást.

Jóllehet Rilex, a tirex, Barmol, a velociraptor, és Kunyi, a keselyű belecsapott a lecsóba, s a tejjel-mézzel folyó szauropoda Kánaán, Dínomdánom teljes jogú polgárává lett, növényevő zsarnokgyíkunk nem igazán elégedett életével. A Vegaszaurusz Rex ugyanis a végét járja az unalomtól, s szeretne hazamenni otthonába, kertészkedni. Ebben akadályozza, hogy két barátja nagyon is jól érzi magát a zabatanyán. Kunyi a hüllőség Háry Jánosaként nagyokat mond, s még nagyobbakat eszik, míg Barmol, énekesi karrierbe kezdett, és berágta magát a császári udvar, valamint őzabálhatnékja, Száztizenkettedik Gigász Garat imperátor szívébe. Hőseink végül Rilex csalafintaságának köszönhetően kénytelenek elhagyni a tejjel-mézzel folyó Dínomdánomot, még mielőtt torkukon akadna a sült hering, vagy belefulladnának a Nagy csoki tóba. Kunyinak és Barmolnak természetesen nehéz megemészteni, hogy Dínomdánomot elhagyva esetleg nem lesz mit megemészteni. A problematikához hozzájárul, hogy új sárkány lép/repül színre, aki a NAV-hoz hasonló népszerűségnek örvend sárkánykörökben.

Történetileg ez a kötet kissé talán soványabb volt számomra, az előzővel összevetve, mivel inkább csak bevezetőnek tűnik a következő kötethez. Az első rész kerek egész volt, amely rövid esti mesének beillő – önállóan is értelmes - sztorikból volt egybegyúrva. Itt ez most ilyen szinten nem áll meg, viszont világos irány van egy nagyobb kaland felé. A nagyobb kalandra azonban még várnunk kell a 3. epizódig.

A kötetben ismét végig jelen van a tanítani vágyás. M. Kácsor Zoltán a szórakoztatás mellett figyel arra, hogy a felelősség vállalására nevelje a mesehallgató gyerekeket, s bemutassa, hogy a jelen talmi kényelme és előnye sokszor a jövő rovására mehet. A másik fontos téma természetesen a barátság. Rilex még akkor is ki akarja rángatni barátait a tespedtségből, amikor azok két körömmel kapaszkodnak a kajahegyekbe.

A főszereplők még mindig zabálni valóak.  Kunyi továbbra is kedvenc, s Rilex pedig a bölcs vadember allegóriája. Barmolt még mindig kissé háttéralaknak érzem, komolyabb funkció nélkül - mondhatni új aranyfogai ellenére foghíjas -, aki még kiteljesedésre vár. Tanulj raptor, Brontosaurus lesz belőled! Bár lehet, ez nem így működik... Korábbi pöszesége megtetszhetett a szerzőnek, mert továbbra is meghagyta, igaz trükkösen, barackot nyomva a flancoló tömeghez való hasonulás kobakjára. Olvastam olyan véleményeket, hogy a pöszeség  megzavarja a gyerekeket, de szerintem, ha ettől lesznek pöszék, ettől nem pörög az R betű, akkor az már rég rossz. Mellesleg ezen logika alapján minden pöszét ki kéne zárni a társadalomból. A mesében ez az elem humorforrást biztosít, s nekem ennyit megér.  Szerencsére M. Kácsort valószínűsíthetően nem vezettetik Pilátus elé, mint Blájent, s talán nem ütik meg élte, de dulván. 

Kecskés Judit illusztrációi minden dicséretet megérdemelnek, ötletesen és humorosan ragadta meg a karaktereket, s környezetüket. Imádom, hogy még olyan részletekre is ügyelt a rajzoló, mint a 182. oldalon lévő Leiszút Feliszút törölközőjén lévő monogram! A színek némileg élénkebbek lettek, ízlés kérdése, hogy ez jobb-e vagy sem, de a könyvesboltok polcain ez sem mellékes. Nagy pozitívumként értékelem, hogy a kötethez immár térkép járul a könyvtábla belső oldalán, így mégiscsak könnyebb elképzelni a világot, amelyben zabaszauruszaink trappolnak. Hátul pedig egy rövid ismertetőt is kapunk a szereplőkről. Mindkettőt jó ötletnek tartom.

A Sárkánytörvény összefoglalva ismét remek szórakozás, felnőttnek és gyereknek egyaránt, s nagyon várom, miként bontakozik majd ki a most felvezetett, s nehéznek ígérkező küldetés. A humorfaktor miatt nem aggódok, az étkezéshez, ételekhez kapcsolódó poénok mindig ülnek. A könyvvel kapcsolatban azonban van egy igen komoly problémám:

Éhes leszek tőle… Megyek is, harapok valamit. Na persze nem békás szendvicset, elvégre nem vagyok én tirex!

Pontszám:

8/10

www.moly.hu: 88 %

A kötetet köszönöm a Kolibri kiadónak, amely elküldte számomra!

Egyben köszönöm a bizalmat, hiszen blogom látogatottsága 

a napokban átlépte a 150 ezret! 

Könyvajánló: Vegaszaurusz Rex színre lép

M. Kácsor Zoltán: Utazás Dínomdánomba

Bp.: Kolibri, 2017

Illusztrálta: Kecskés Judit

163 oldal

Olvasóim között felmerülhet a kérdés: mit keres a csizma az asztalon, főleg ha az a csizma egy zsarnokgyíké, s az asztal egy töris-könyves blog? Ám be kell valljam: én is voltam gyerek, s 1993-ban 13 évesen azon sok millió tinédzser közé tartoztam, aki beült a moziba, s tátott szájjal bámulta a 65 millió év után Steven Spielbergnek köszönhetően visszatérő dinoszauruszokat. Az akkor még létező csornai moziban kétszer is megnéztem a Jurassic Parkot, sőt annak valamennyi folytatását láttam. Eleve imádtam az őskori állatokról szóló könyveket gyerekkoromban, de az epikus film óta érdeklődésem a őslénytan iránt a mai napig tart. A könyvajánló másik oka az író személye. M. Kácsor Zoltánnal a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum szervezte tavalyi „Tanárok éjszakája” című rendezvényén ismerkedtem meg személyesen, ahol mindketten meghívottak voltunk. Remek ismertetőt tartott a cserepoveci hadifogolytáborban magyarok által megvalósított Az ember tragédiája előadásról. Fantasztikus igaz sztori, kínálja magát egy filmes adaptációra. A Harvey Weinstein-botrány miatt nem fejtem ki bővebben mit meg nem tenne egy amerikai rendezőpalánta ilyen alapanyagért… M. Kácsor Zoltánnak ugyan nem ez az első meséje, mivel Garázs bagázs néven írt már egy sorozatot, amely közlekedési járművekről szólt, s melyeket egyszer be is mutatott nálunk a ménfőcsanaki fiókkönyvtárban. Mindemellett örülök, hogy a Zabaszauruszokat mutathatom most be, mert a dinoszauruszok lényegesen közelebb állnak a szívemhez.

Szóval ezek után mindenképpen meg kellett tudnom, hogy az Utazás Dínomdánomba vajon fogamra való-e…

A történet voltaképpen egy road movie (vagyis inkább road book), ami gyermekkönyv esetében bátor választás. Az utazás során három jómadár (akik közül kettő inkább jódínó) jár be egy ötletes és izgalmas mesevilágot. Rilex, a tirex a Dínódombokon vegetál. Szó szerint, mivel többnyire zöldséget-gyümölcsöt fogyaszt. Szájában Kunyi lakik. Faja keselyű, a sorsa meg keserű. Ugyanis Kunyit igencsak megrágta az élet vasfoga - ha Rilexé nem is -, hiszen a Vegasaurus rex szájában nem sok maradék marad a palimadárnak. Miután a barátok után sóvárgó Rilex, segítő szándékkal bár, de sikeresen kihúzza Barmol velociraptor fogait, elindulnak hármasban, hogy eljussanak a dinoszauruszok legendás Dínomdánom nevű városába, új fogsort csináltatni a raptornak.

A főszereplők aranyosak, szerethetőek. Rilex, a tirex egy sárkánybőrbe bújt Arisztotelész, akit az arany rolex helyett jobban vonz a barátság. Kedvencem egyértelműen Kunyi, a keselyű. Édeskeserű ámde csupaszív karaktere a történet legfontosabb mozgatórugója. Végül ott van Barmol, akinek fogatlansága minden mondatot összebarmol. Kissé foghíjas szereplő, pöszeségén túl nem járul hozzá sokkal az eseményekhez, talán majd a sorozat következő részében jobban megismerkedhetünk vele. Klasszikus comic relief alakok ezek, akiknek ellentétes személyiségei miatt a párbeszédek mosolyt csalnak arcunkra. Olvasva a könyvet, szinte láttam magam előtt, ahogy a szerző és kisfia műanyag dinoszauruszokkal játszik, átkel azokkal a félelmetes sugárzást kibocsátó mikrohullámú hegyen, majd beleesnek a szemetes mélyföldbe. Nem tudom, mi ihlette a mesét, de simán el tudom képzelni, hogy így történt, s mikor a főszereplők pattogatottkukorica-mezők mellett haladnak el, elképzelésem szerint a három műanyagfigura a valóságban éppen beleesett egy csomag popcornba játék közben.

A humor egyik faktora a nevekkel való játék, amit sokan emberek esetében hibának tartanak. Ám:

1. Itt dinoszauruszokról van szó, ami eleve felmentő körülmény.

2. Én szeretem a szóviccek minden fajtáját (aminek következtében olyan bűncselekményt is sikerült elkövetnem, mint egy sorozatkezdetnek szánt, ám azóta sem folytatott Trónok harca-átirat volt).

Ami kétség felmerült bennem, az az volt, hogy a gyerekek számára is van-e olyan szórakoztató ez a humor, mint mondjuk számomra? Egyelőre a kölcsönzők visszajelzései pozitívak, úgyhogy talán igen. Ezt a gyerekek tudják majd eldönteni. A szórakoztatás mellett a mese tanító jellege dominál. A napi bölcseleti adagokat Rilextől kapjuk, miközben igyekszik megnevelni Kunyit. Ne lopj, ne sértegess mást, ne akard lemészárolni a védtelen gallimimuszokat, pusztán azért mert éhes vagy... A hossza miatt (mégiscsak 163 oldal!) úgy kellett megoldani a történetet, hogy esti meseként tördelni is lehessen, s a sztori egyes epizódjai mégis intakt egységet alkossanak. Ez szerintem tökéletesen lett megoldva, az egyes részek pont egy rövid mesényiek, 4-6 oldalasak.

Az illusztrációkról szólva. Legyünk őszinték, a gyerekkönyvek nagyrészt ez alapján kelnek el, hiszen egy kellőképpen feltűnő, csiricsáré borító úgy vonzza a könyvesboltba betévedt csemete tekintetét, mint T. Rexet a hentesüzlet (kivéve persze, ha Rilex az a tirex). Ezért aztán rikító borítók tömege árasztja el giccses hercegnőkkel, csillogó pónikkal és rózsaszín unikornisokkal a könyvespolcokat. Mondjuk ki azt is, hogy ez ízléstelen, sőt borzalmas, még ha esetleg profitábilis is. Ehhez képest Kecskés Judit rajzai pasztellszerűségükkel kifejezetten visszafogottak. Elsőre nem is voltam elájulva tőlük, de ahogy haladtam előre a könyvben, egyre inkább megtetszett. Egyszerűen elegáns. A rajzoló időnként plusz humorral tudta megtoldani a mellette lévő szöveget, a 84. oldalon a sárkány hátán utazó triumdinátus esetén kifejezetten nevettem a becsukott szemű és rettegő Vegaszaurusz rexen. Külön kiemelném a Kolibri minőségi kiadását, és hogy a mű keménykötésben jelent meg. Szeretem, ha megadják valaminek a módját.

Kinek ajánlanám a könyvet? Hát elsősorban fiúgyereket nevelő anyukáknak és apukáknak érdemes beszerezni. Nincs olyan fiú, aki ne imádná a dinókat! Lányokkal is nyugodtan lehet próbálkozni, hiszen nálunk a könyvtárban is van olyan iskolás, aki dínófanatikus. A könyvön hátul a 6+-os korjelző virít, azt hiszem hat év kell is a befogadásához.

Összefoglalva: Fogamra való. Egy klassz kis kötetről van szó, s remélhetőleg hamarosan megkapja az olvasóközönség a folytatást is, amelyet az Utazás Dínomdánomba zárása meg is előlegezett.

Pontszám:

Kilenc csinos csíkos csirkecomb a tízből.

9/10

www.moly.hu: 97 %

Vállalhatatlan könyvek S01e02 - Cali: Az ellenség

Davide Cali – Serge Bloch:
Az ellenség

Bp.: Amnesty International – Csimota, 2014

56 oldal

„Ilyen a háború. Volt egyszer, és most is van: van valahol egy sivatag, és abban két gödör. A két gödörben két katona kucorog. Ők ketten ellenségek.”

A hatásvadász kezdet, hatásvadász folytatásba torkollik, mint ahogy a kis Túr siet a nagy Tiszába, kivétel, ha sivatagról van szó. Nem leszek népszerű, amiért gyalázom az Amnesty International könyvét (még „ellenség-órákat” is szerveznek, gondolom az 1984-es két perc gyűlölet mintájára), de hát az ember napja amúgy sem egy 24 órás magyar-portugál focimeccs. Ha jól emlékszem, ellenség-óra legutóbb a Vörös Hadseregnél volt, igaz ott minden elfoglalt település után. :D De kezdjünk bele!

A könyv logikailag sem egy csúcsteljesítmény. Először közli, hogy sivatagban van két gödör, majd pár oldallal odébb: „Szerencsére kútvíz van bőven.” Igen a sivatagi gödrök már csak ilyenek… A sztori a következő: van egy katona a sivatagban, élete gödörben, mint az fentebb olvashattuk. Szemben vele a félelmetes ellenség, akiről brosúrában megírták neki, hogy: gyilkol, butít, és nyomorba dönt, akárcsak az alkohol, vagy az RTL Klub. A „mese” cselekménye: a katonánk szenvedései közepette rájön, hogy az ellenség ugyanolyan, mint ő. Finito. A könyvről írt kritikák visszhangozzák, hogy mennyire remekül vezeti rá a gyerekeket a mély mondanivalóra: Én vagyok az ellenség is. Ebben a könyv tényleg sikeres, egyszerűen és közérthetően mondja el egy kiszolgáltatott katona szenvedéseit, majd nagyon hatásosan leplezi le, hogy az ellenség ugyanolyan, mint te.

De libbenjünk tova, mint az esti szellő. A problémám az a kötettel, hogy a jó szándék iszonyatosan veszélyes tartalmi következtetésekre vezet ebben az esetben. Az ember szeretne világbékét. Mint ahogy szeretne fehér csokit majszolni, vagy Palvin Barbarával ébredni. Az egyetlen bibi: hogy ezekből csak az utóbbi kettő elérhető (egyik könnyebben, másik nehezebben), a világbéke nem. Hálát adhatunk az égnek, ha a nagy konfliktusok elkerülik a világot. Attól, hogy szeretek valamit, az még nem feltétlenül jó, vagy hasznos. Sokan rajongva szeretik azt, ami megöli őket, lett légyen az kábítószer, alkohol, cigaretta, fehér csoki, szupermodell (jó, ez utóbbi kettő csak vicc volt). Ahogy az emberi testnek szüksége van immunrendszerre, úgy az országoknak, közösségeknek is. Ahogy a túl sok, úgy a túl kevés fehérvérsejt is problémákat okoz. A katonákkal, rendőrökkel ugyanez a helyzet.

Bevallom: Nem vagyok pacifista. Az ember addig pacifista, amíg találkozik valakivel, aki nemcsak, hogy nem az, de ráadásul erősebb is. A magyarságnál jobban ezt kevés nemzet értheti, elég csak fellapozni a történelemkönyveinket Linder Bélánál! A rend fenntartásához szükség van rendfenntartó erőkre, és elvárom, hogy ha valakit megtámadnak az utcasarkon, akkor az illetőt egy rendőr tegye harcképtelenné. Enélkül eluralkodna a káosz. Európa most éppenséggel annyira elmerül az erőszakmentes álomvilágában, hogy akkor is csukva próbálja tartani a szemét, amikor ököllel orrba vágják. (Lásd: Nizza!) Szerintem az a helyes, ha egy gyerek megtanulja megvédeni magát (ésszel, erővel, vagy törvénnyel), és azt is megtanulja, hogy ezt a képességet ne használja ostobán. Az Amnesty ezen kötete azonban nem erre int, hanem egy olyan világot remél, ahol mindenki tisztességes. Bízik abban, hogyha mindenki elolvassa az ellenséget, akkor senki nem támad senkire. Kedves gondolat, csak szerzőnk elfelejti, hogy a Sátán mindig ott figyel a szomszéd ablakból az irigység, vagy a kényelem álruháját magára öltve. Az emberek – en bloc - nem jók. Szívesebben választják a könnyebb utat, ha tehetik. Pont ezért alakultak ki a társadalmi szabályok, a törvények, és azokat betartató szervek.  Cali könyve ezekről elfeledkezik, és főszereplője valójában nem egy katona, hanem egy Miss Hungary induló, aki elmondja, hogy legfőbb vágya a világbéke (holott az, hogy nyerjen).

„Néha” az az ember érzése, hogy az Amnesty International, miközben az egyes emberek jogait védi, elfelejti, hogy a világ nem a fejükben létező mesevilág, ahol a farkas és a bárány elbeszélget egy korsó bikavér, meg egy nyaláb fű mellett a világ dolgairól, majd közös nyaralást szerveznek Ibizára. Miközben az egyén jogait védik, a közösségi életet roncsolják, azok önvédelmi reflexeit irtják ki lépésről lépésre. Pedig, ha rád támadnak, védd meg magad, mert előfordulhat, hogy senki más nem fog! Amikor a rendőr lelő valakit, az sem feltétlenül rossz. Lehet, valakit éppen megvéd azzal, hogy gyilkol. Ez pedig, ha nem is erkölcsi diadal, de hasznos. A világ lényegesen bonyolultabb az Amnesty által sugalltnál. Ugyanaz a helyzet a háborúval, mint a pénzzel. A pénzt is lehet gyalázni, lehet mondani, hogy jobb volt nélküle, de csak amíg a jól hangzó szlogen mögé be nem kukkantunk! Jó lenne pénz nélküli világban élni? Próbálj elmenni, nyaralni valahová úgy, hogy gabonával fizetsz a hotelben kijelentkezéskor! Mondjuk az eshetőség, hogy könyvben kapnám a könyvtári fizetésem, azért egy pillanatra elbizonytalanított…

Az én generációm a magyar történelem mondáin nőtt fel, és nem Hannah Montanák vagy Justin Bieberek akartunk lenni, hanem Zrínyi Ilonák és Hunyadi Jánosok. Szégyen, de valahogy nem érzem magam rosszul ettől! A mi hőseink, tény: háborúztak. Na, mármost az Amnesty azt akarja elhitetni, hogy háborúzni rossz. Igaza van? Persze, hogy igaza van. Csak azt felejtik el, hogy a világ nem abból áll, hogy olyat teszünk, ami kellemes. Néha azt is meg kell tenni, ami nem az. Ugyanis ha nem teszed, hosszú távon sokkal rosszabb lesz, vagy neked magadnak, vagy a családodnak, vagy a leszármazottaidnak. Néhány örültet leszámítva mindenki békében akar élni, de ebből nem következik, hogy nem leszel kénytelen háborút viselni. Akkor pedig aztán a lehető legkártékonyabb nevelési elv, hogy „átszaladok az ellenséghez, mert az is ugyanolyan ember, mint én”. Úgy jár, mint az egyszerű kommunista 1945-ben: a határszélen várja integetve a szovjet katonákat és csodálkozik, amikor azok lelövik.

Tudom, sok lett az ismétlés, és elragadott kicsit a hév. Remélem sikerül majd értelmezni, amit írni akartam. Elismerem, hogy a könyv jó szándékkal készült, és az alkotók és kiadók bizonyára jót akarnak. Csak hibásnak tartom a felfogásukat és elérhetetlennek az álmaikat. Talán bennem van a hiba.

A kiadás: Szerintem az illusztráció iszonyat ronda, noha egy rakás ismertetőn olvastam, hogy milyen fantasztikus Serge Bloch munkája. Egy óvodás különbet rajzol. Csukott szemmel. Alvás közben. Gyerek legyen a négykézlábán, amelyiküknek ez tetszik majd. Ezen túl, néhol egy A4-es oldalon van saccperkábé 3 négyzetcentiméternyi rajz, és két betű. A bevezetőben idézett négy rövid mondatocska például 10 oldalt követelt ki magának! Az Amnesty és a Csimota védhetné az esőerdőket is, és mondjuk kiadhatta volna negyedennyi papírra… El kell ismernem azért, az összkép sokszor hatásos. A kötet fizikailag rendben van, minőségi, az anyaga és a kötése tartósnak tűnik.

Pontszám:

Öt ellenség a tízből.

5/10

Serge Bloch illusztrációja a háború okairól
(amely "természetesen" néhány kitüntetésfétises tábornok,
nem holmi gazdasági mozgatórugó)