Davide Cali – Serge
Bloch:
Az ellenség
Az ellenség
Bp.: Amnesty International – Csimota, 2014
56 oldal
„Ilyen a
háború. Volt egyszer, és most is van: van valahol egy sivatag, és abban két
gödör. A két gödörben két katona kucorog. Ők ketten ellenségek.”
A hatásvadász kezdet, hatásvadász folytatásba
torkollik, mint ahogy a kis Túr siet a nagy Tiszába, kivétel, ha sivatagról van
szó. Nem leszek népszerű, amiért gyalázom az Amnesty International könyvét
(még „ellenség-órákat” is szerveznek, gondolom az 1984-es két perc gyűlölet mintájára), de hát az ember napja amúgy sem egy 24 órás magyar-portugál
focimeccs. Ha jól emlékszem, ellenség-óra legutóbb a Vörös Hadseregnél volt,
igaz ott minden elfoglalt település után. :D De kezdjünk bele!
A könyv logikailag sem egy csúcsteljesítmény.
Először közli, hogy sivatagban van két gödör, majd pár oldallal odébb:
„Szerencsére kútvíz van bőven.” Igen a sivatagi gödrök már csak ilyenek… A
sztori a következő: van egy katona a sivatagban, élete gödörben, mint az fentebb
olvashattuk. Szemben vele a félelmetes ellenség, akiről brosúrában megírták
neki, hogy: gyilkol, butít, és nyomorba dönt, akárcsak az alkohol, vagy az RTL Klub. A „mese”
cselekménye: a katonánk szenvedései közepette rájön, hogy az ellenség
ugyanolyan, mint ő. Finito. A könyvről írt kritikák visszhangozzák, hogy
mennyire remekül vezeti rá a gyerekeket a mély mondanivalóra: Én vagyok az
ellenség is. Ebben a könyv tényleg sikeres, egyszerűen és közérthetően
mondja el egy kiszolgáltatott katona szenvedéseit, majd nagyon hatásosan
leplezi le, hogy az ellenség ugyanolyan, mint te.
De libbenjünk tova, mint az esti szellő. A
problémám az a kötettel, hogy a jó szándék iszonyatosan veszélyes tartalmi következtetésekre vezet ebben az
esetben. Az ember szeretne világbékét. Mint ahogy szeretne fehér csokit
majszolni, vagy Palvin Barbarával ébredni. Az egyetlen bibi: hogy ezekből csak
az utóbbi kettő elérhető (egyik könnyebben, másik nehezebben), a világbéke nem. Hálát adhatunk az égnek, ha a nagy konfliktusok elkerülik a világot. Attól,
hogy szeretek valamit, az még nem feltétlenül jó, vagy hasznos. Sokan rajongva
szeretik azt, ami megöli őket, lett légyen az kábítószer, alkohol, cigaretta,
fehér csoki, szupermodell (jó, ez utóbbi kettő csak vicc volt). Ahogy az emberi testnek szüksége van immunrendszerre, úgy az országoknak, közösségeknek is. Ahogy a túl sok, úgy a túl kevés fehérvérsejt is problémákat okoz. A katonákkal, rendőrökkel ugyanez a helyzet.
Bevallom: Nem vagyok pacifista. Az ember addig
pacifista, amíg találkozik valakivel, aki nemcsak, hogy nem az, de ráadásul erősebb is. A
magyarságnál jobban ezt kevés nemzet értheti, elég csak fellapozni a
történelemkönyveinket Linder Bélánál! A rend fenntartásához szükség van
rendfenntartó erőkre, és elvárom, hogy ha valakit megtámadnak az utcasarkon,
akkor az illetőt egy rendőr tegye harcképtelenné. Enélkül eluralkodna a káosz.
Európa most éppenséggel annyira elmerül az erőszakmentes álomvilágában, hogy
akkor is csukva próbálja tartani a szemét, amikor ököllel orrba vágják. (Lásd:
Nizza!) Szerintem az a helyes, ha egy gyerek megtanulja megvédeni magát (ésszel,
erővel, vagy törvénnyel), és azt is megtanulja, hogy ezt a képességet ne
használja ostobán. Az Amnesty ezen kötete azonban nem erre int, hanem egy olyan
világot remél, ahol mindenki tisztességes. Bízik abban, hogyha mindenki
elolvassa az ellenséget, akkor senki nem támad senkire. Kedves gondolat, csak
szerzőnk elfelejti, hogy a Sátán mindig ott figyel a szomszéd ablakból az
irigység, vagy a kényelem álruháját magára öltve. Az emberek – en bloc - nem
jók. Szívesebben választják a könnyebb utat, ha tehetik. Pont ezért alakultak
ki a társadalmi szabályok, a törvények, és azokat betartató szervek. Cali könyve ezekről elfeledkezik, és
főszereplője valójában nem egy katona, hanem egy Miss Hungary induló, aki elmondja,
hogy legfőbb vágya a világbéke (holott az, hogy nyerjen).
„Néha” az az ember érzése, hogy az Amnesty International,
miközben az egyes emberek jogait védi, elfelejti, hogy a világ nem a fejükben
létező mesevilág, ahol a farkas és a bárány elbeszélget egy korsó bikavér, meg
egy nyaláb fű mellett a világ dolgairól, majd közös nyaralást szerveznek
Ibizára. Miközben az egyén jogait védik, a közösségi életet roncsolják, azok
önvédelmi reflexeit irtják ki lépésről lépésre. Pedig, ha rád támadnak, védd
meg magad, mert előfordulhat, hogy senki más nem fog! Amikor a rendőr lelő
valakit, az sem feltétlenül rossz. Lehet, valakit éppen megvéd azzal, hogy
gyilkol. Ez pedig, ha nem is erkölcsi diadal, de hasznos. A világ lényegesen
bonyolultabb az Amnesty által sugalltnál. Ugyanaz a helyzet a háborúval, mint a
pénzzel. A pénzt is lehet gyalázni, lehet mondani, hogy jobb volt nélküle, de
csak amíg a jól hangzó szlogen mögé be nem kukkantunk! Jó lenne pénz nélküli
világban élni? Próbálj elmenni, nyaralni valahová úgy, hogy gabonával fizetsz a
hotelben kijelentkezéskor! Mondjuk az eshetőség, hogy könyvben kapnám a
könyvtári fizetésem, azért egy pillanatra elbizonytalanított…
Az én generációm a magyar történelem mondáin
nőtt fel, és nem Hannah Montanák vagy Justin Bieberek akartunk lenni, hanem Zrínyi
Ilonák és Hunyadi Jánosok. Szégyen, de valahogy nem érzem magam rosszul ettől! A mi hőseink,
tény: háborúztak. Na, mármost az Amnesty azt akarja elhitetni, hogy háborúzni
rossz. Igaza van? Persze, hogy igaza van. Csak azt felejtik el, hogy a világ
nem abból áll, hogy olyat teszünk, ami kellemes. Néha azt is meg kell tenni,
ami nem az. Ugyanis ha nem teszed, hosszú távon sokkal rosszabb lesz, vagy
neked magadnak, vagy a családodnak, vagy a leszármazottaidnak. Néhány örültet
leszámítva mindenki békében akar élni, de ebből nem következik, hogy nem leszel
kénytelen háborút viselni. Akkor pedig aztán a lehető legkártékonyabb nevelési
elv, hogy „átszaladok az ellenséghez, mert az is ugyanolyan ember, mint én”.
Úgy jár, mint az egyszerű kommunista 1945-ben: a határszélen várja integetve a
szovjet katonákat és csodálkozik, amikor azok lelövik.
Tudom, sok lett az ismétlés, és elragadott
kicsit a hév. Remélem sikerül majd értelmezni, amit írni akartam. Elismerem,
hogy a könyv jó szándékkal készült, és az alkotók és kiadók bizonyára jót
akarnak. Csak hibásnak tartom a felfogásukat és elérhetetlennek az álmaikat. Talán
bennem van a hiba.
A kiadás: Szerintem az illusztráció iszonyat
ronda, noha egy rakás ismertetőn olvastam, hogy milyen fantasztikus Serge Bloch
munkája. Egy óvodás különbet rajzol. Csukott szemmel. Alvás közben. Gyerek
legyen a négykézlábán, amelyiküknek ez tetszik majd. Ezen túl, néhol egy A4-es
oldalon van saccperkábé 3 négyzetcentiméternyi rajz, és két betű. A bevezetőben
idézett négy rövid mondatocska például 10 oldalt követelt ki magának! Az
Amnesty és a Csimota védhetné az esőerdőket is, és mondjuk kiadhatta volna
negyedennyi papírra… El kell ismernem azért, az összkép sokszor hatásos. A
kötet fizikailag rendben van, minőségi, az anyaga és a kötése tartósnak tűnik.
Pontszám:
Öt ellenség a tízből.
5/10
 |
| Serge Bloch illusztrációja a háború okairól (amely "természetesen" néhány kitüntetésfétises tábornok, nem holmi gazdasági mozgatórugó) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése