Számvéber Norbert alezredest már aligha kell bemutatnom a blogomon - a kiváló kutató több könyvét ismertettem már -, és tavaly év végén megjelent legújabb munkája, amely egy eddig meglehetősen háttérbe szoruló magyarországi hadszíntéren meséli el az 1944-45-ös páncélosokkal vívott harcokat. Ezzel a hadtörténész tulajdonképpen kivégezte a második világháborús magyarországi páncélos harcokat, mert az egész ország területét lefedik már a könyvei. A korabeli Északkelet-Magyarországon folyó összecsapások nem a legismertebb katonai események a második világháború kapcsán, bár az Árpád-vonal védelme szokott némi figyelmet kapni. Először kézbe véve a kötetet könyvesboltban, kissé meglepődtem annak karcsúságán. Az oka prózai: ez a terület nem kedvezett a páncélozott járműveknek, így sosem alakultak ki igazán nagy összecsapások közöttük ebben a régióban.
Noha a szerző már bevált megoldását alkalmazva napi bontásban mutatja be a küzdelmet az országrészért, az első fejezetek még a két fél erejét vázolják fel. Kiemelt figyelmet fordít a magyar erődítések, völgyzárak páncélelhárító képességére, illetve fegyverzetére, amely jelentősen megváltozott az akkoriban éppen tömegesen megjelenő, viszonylag olcsó Páncélöklökkel és Páncélrémekkel. Természetesen nem maradhatott el a harcoló felek páncélosainak bemutatása típusonként, amelyekből e hadszíntéren a T-34/76-osok, T-70-esek, SzU-76-osok illetve StuG III-asok és Marder-ek domináltak.
Maga a történetmesélés a Kárpátok keleti előterében kezdődik, majd az első részletesen ismertett nagyobb küzdelem következik Ungvár környékén. Magát a kárpátaljai várost a szovjetek viszonylag könnyen foglalták el, de mind Csap irányába, mind észak felé gyorsan megtorpant az előretörésük. Számvéber összeveti az egyes összecsapások német és szovjet levéltári anyagait (NARA. BAMA, CAMO – adatai minden esetben visszakereshetőek), hogy kibogozza, mi is történt valójában az egyes esetekben. Úgy tűnik, a források alapvetően nincsenek ellentmondásban egymással, így nagyjából hitelesen elmesélhetőek a történések, persze kellő kritikai érzékkel. Nem kell itt százas nagyságrendben összecsapó páncélosokra számítani, hiszen még a legnagyobb harcok esetében (pl.: Szobránc környékén) is néhány tucat páncélosról van szó, amelyek ráadásul nem is az akkori legmodernebb harceszközök közül kerültek ki rendszerint. Aki itt nagy ütközeteket vízionál Pantherek, Tigrisek és T-34/85-ösök között, az lehet csalatkozni fog, viszont sokkal reálisabb képet kap majd a keleti front kevésbé ismert szakaszának mindennapjairól, ahol sokszor gyalogos alakulattöredékek és leharcolt páncélosszakaszok küzdöttek egy-egy faluért. Valójában egyes frontszakaszon egész hadseregek voltak páncélos egységek nélkül! A levéltári anyagokat időnként elbeszélő forrásokkal szinesíti a szerző, amelyek a száraz számok és adatok csontvázát élővé varázsolják. A kötet legjobb része számomra a Kárpátalján folyó események leírása volt, amely a legbővebb és leginkább összefüggő része a kötetnek. Ekkor már a szovjet fél is igen komoly tapasztalatokkal rendelkezett, taktikai repertoárja sokkal színesebb volt, mint 1941-42-ben. Képesek voltak ügyesen kitapogatni a szemben álló védelem gyenge pontjait, és kihasználni azokat. Ugyanakkor még mindig érzékenyek voltak a váratlan ellencsapásokkal szemben, és képesek voltak beleszaladni a késbe, amikor figyelmetlenül rohantak előre. Nagyon pikáns, hogy a szovjet páncélos alakulatok egyike kifejezetten zsákmányolt magyar páncélosokkal (Toldi, Turán) volt ellátva, és érdekes követni ennek sorsát a harcok leírásakor. Számvéber idézi a szovjetek tapasztalati jelentését is a magyar páncélosok bevetésével kapcsolatban, és ebben egyáltalán nem beszélnek róluk dehonesztálóan. Már önmagában az, hogy ezeket a harckocsikat maguk is bevetették, elzi, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok.
A törzsszöveg végén képmellékletként korabeli ábrákat, vázlatokat kapunk a harceljárásokról, emellett harcrendeket (NARA, BAMA) és szovjet térképvázlatokat (CAMO), utóbbiakat színesben. Ez szintén igen jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kötet méltó emléket állít az ott harcoló katonáknak oldaltól függetlenül.
Negatívum? Nincs igazán. Viszont nagyban megkönnyítené az olvasók helyzetét néhány vázlat, mert a sima halandónak a korabeli orosznyelvű térképek a kötet végén ezt nem igazán pótolják. A mellékletben bemutatott orosz nyelvű skiccek ugyan forrásértékűek, de értelmezésük nehézkes azoknak, akiknek nincs ilyen gyakorlatuk. Röviden: Jó lett volna néhány szövegközi ábra a csapatmozgásokról. Másik, nem túl jelentős probléma, hogy itt-ott nincs egyeztetve, milyen nyelven ír le a kötet egy települést. Tőketerebes hol magyar hol szlovák (Trebisov) néven van említve. Ez talán nem annyira szerencsés. Néhány elírás, illetve egy helyen betűmérethiba is feltűnt. Ettől függetlenül a kiadás szokás szerint minőségi, örülök, hogy a kötet keménykötésben jött ki, mivel szívesen áldozok némileg többet egy tartósabb könyvért. A borítókép különösen tetszetős a Zrínyi rohamlöveggel (azt ellenben továbbra sem szeretem, hogy a kötéstábla a védőborító alatt csupasz).
A PeKo kiadványa ismét magas minőséget képvisel, ahogy a szerző sem okozott csalódást. Külön meg kell említenem, hogy sokszor ér az a visszajelzés könyvtári olvasóink részéről, miszerint Számvéber kissé sótlanul ír. Én inkább azt mondanám, hogy katonai nyelven és szabatosan, ráadásul ennél a kötetnél kifejezetten gördülékenynek éreztem a stílust, már amennyire egy ilyen szakkönyvnél ez lehetséges. Még egy negatívumról szót kell ejtenem, ami valójában pozitívum, de kissé fáj miatta a szívem. A szerző facebookon már jelezte, hogy a kötethez már új anyagai vannak, így jó eséllyel lehet majd egy új, bővített kiadás belőle a jövőben. A Számvéber-kötetek "elavulási" ideje elég rövid.
Hajjaj! Hogy írjak én erről, vagyis ezekről már megint? A Hajja kiadóval való hektikus kapcsolatomról már többször is említést tettem, és az idei tapasztalataim csak tovább erősítik ezt.
Thomas Anderson tavasszal megjelent művétől - amely szokás szerint a Hajja 20. századi hadtörténet sorozatában jelent meg -, nem vártam semmi jót, és nagyjából azt meg is kaptam. A kötet a Tucker-Jones-féle "Tigrises" könyv mintegy folytatásaként készült el, ugyanazon fizikai paraméterekkel és esztétikai minőséggel (ami jó), és ugyanazon tartalmi hibákkal (ami rossz). A mű elvezet minket a Panzer V-ös megtervezésétől annak világháborús szerepléséig. A kötet felépítése ha ránézünk a tartalomjegyzékre, logikusnak mondható, ugyanakkor beleolvasva már nem ennyire jó a helyzet. A Panther-egységek szervezete például megelőzi a harckocsi katonai szereplését, ami csak elsőre jó ötlet, valójában olyan dolgokat eredményez, hogy előbb kapjuk meg az 1944-es páncéloshadosztályok szervezeti felépítését, mint hogy a Pantherek harcba keverednének Kurszknál. Jobb lett volna ezeket a szervezeti adatokat talán oda beintegrálni, annál is inkább, mert ott is vannak ilyen szervezeti leírások. Sok szerkezeti leírást, tapasztalati jelentést kapunk a járműről, és még torziósrúd-felfüggesztést is tanulmányozhatjuk ábrán. Csak hát, itt el is akadunk. Ugyanis hiába van a könyv tele egész jól adatokkal és fényképekkel, ha egyszerűen nem viszakereshetőek. Az nem hivatkozás ugyanis, hogy NARA! Még egy nyomorult felhasznált irodalomjegyzék sincs a könyv végén! Ezen nem segítenek sema színezett rajzok, sem az összehasonlító táblázatok, hiszen a szerző kisdobos becsületszavára kellene elhinnünk az adatokat. Ha valaki nagy csataleírásokra számít, az is csalódni fog. Ez sokkal inkább a Pentherről, mint gépről, herckocsiról szóló kiadvány.
A mű alapvetően "képeskönyv", abban az értelemben mindenképpen, hogy a 192 oldalnyi tartalom több mint felét fényképek, ábrák, rajzok teszik ki. Nem lehet vitatni, hogy mind a képek, mind a papír, amire nyomtatták elsőrangú, és ilyen mennyiségű fotóhoz kell is a fotópapír. Azt is értem, hogy ez drágítja a kötet. Ám azt már nem, hogy ennyire. A csaknem 10 ezer forintos - 9990,-Ft - ár kissé pofátlan.
Összességében ez egy alapvetően érdekes ismeretterjesztő kötet, de semmi több. A téma iránt komolyabban érdeklődőknek, pláne kutatóknak haszontalan, pusztán dísz a polcon. Sem nem hiánypótló (ez az X+1. a Párducokról, még a 20. századi hadtörténet-sorozatban volt már ilyen), sem nem szakmai.
6/10 pont
Lindsay Powell: Germanicus
Debrecen: Hajja és Fiai, 2024
Eredeti megjelenés: Pen & Sword, 2013
Fordította: Moczok Péter
A fenti sorok után nem meglepő, hogy a kiadó legújabb kötetét igen komoly szkepszissel vártam, főleg, hogy a Hajja ezúttal a hadtörténelem olyan szegmensébe csapott, amely idegen a nagyrész második világháborúval foglalkozó kiadó számára. Mikor először láttam a kötet paramétereit, az merült fel bennem, hogy miként lehet egyáltalán egy ókori - tehát forrásokban nem különösebben gazdag kor - amúgy sem különösebben ismert hadvezérének életéről 473 oldalas monográfiát összehozni. Mint kiderült, leginkább úgy, hogy a kötet tartalmának nagyjából fele szól Germanicusról, a többi előzmény illetve következmény.
A könyv - meglepetésemre - teljesen jó tartalmilag, bár az eredeti megjelenés a Pen & Sword-nél azért sejtette, hogy nem lesz olyan katasztrofális, mint a Panther-kötet. Germanicus ténykedése elsősorban Tacitus történeti művéből (Annales) ismert, aki elsőként fogalmazta meg, hogy egy történésznek "Sine ira et studio", azaz "harag és elfogultság nélkül" kell megírni az eseményeket, hogy aztán mindjárt meg is sértse ezt a szabályt. Tacitus gyűlölte Tiberiust - ennek megfelelően igen rosszindulatúan írt erről az egyébként meglehetősen derék uralkodóról -, és Germanicust a császár ellenpólusaként mutatta be. Powell nagyon helyesen többször is rámutat, hogy Tacitus nem a valóságnak megfelelően mutatta be a császár és fogadott fia viszonyát, és utóbbi mindvégig tántoríthatatlanul hű volt Tiberiushoz. Maga a szerző is kénytelen beismerni, hogy Germanicus tényleges katonai kvalitásairól nehéz képet alkotni, mert kevés a fennmaradt leírás, és azok felszínesek. A kötet Germanicus illírek és germánok ellen háborúit alapvetően jól fogja meg, és térképekkel gazdagítja a leírásokat. A kötet sokkal több annál, mint amit ígér a cím, ugyanis Germanicus pályafutása mellett bemutaja Augustus utolsó éveit, valamint Tiberius trónra kerülésének eseménysorát, majd zárásként Germanicus családjának további sorsát. Mindezt - ellentétben az előző kötettel - kellő jegyzetapparátussal teszi, amely csaknem 80 oldalnyi! Emellett van függelék, 26 oldalnyi bibliográfia és index is a személy - és helynevekről. A két könyv közül egyértelműen aGermanicusa jobb tartalmilag.
A fordítás kapcsán azért meg kell jegyeznem, hogy van benne hiba. Egyik első olvasásra is majd kiszúrta a szemem. A 200. oldalon a Grand Camée de France-ról azt állítja a magyar szöveg, hogy "az ókori történelem legnagyobb fennmaradt domborműve", ami nyilvánvalóan téves. Itt ugyanis az eredetiben kámea áll ("the largest cameo to survive"), ami ugyebár vésett ékkő - jelen esetben szardonix -, nem pedig "dombormű". Fennmaradt ókori domborműből szerencsére bőven akad nagyobb is, gondoljunk akár Egyiptom, akár a Közel-Keletre monumentális reliefjeire!
A kötet kialakítására nézve esztétikus, megfelelő méretű és minőségű. A borítókép ugyan nem sikerült valami letisztultra, de ez kukacoskodás részemről. Ez egy jó kiadvány, bár sajnos szintén túlárazott. Ha az előző könyvnél azt írtam, hogy a 9990 forintos ár pofátlanság - már pedig ezt tettem -, akkor itt már szóhoz sem jutok a pimaszságtól, mivel ezt is ugyanannyiért adják. Itt a helyzet még indokolatlanabb, hiszen nem albumméretű fotópapírra nyomott könyvről van szó, hanem hagyományos méretű, normál papíron kinyomott, könnyen kézbe vehető olvasmányról. Igaz, van benne néhány színes tábla, fényképekkel, de így is 30-, de legalább 20%-kal túl van árazva hasonló kiadványokkal összevetve.
Orosz páncélososzlop Mariupol közelében, 2022. április 17 (Reuters)
Az Ukrajna elleni orosz háború kapcsán - melyről kétszer írtam eddig, itt és itt - sokszor szóba kerül manapság az orosz hadsereg, így ennek egy érdekes alakulatát igyekszem most bemutatni, a zászlóalj taktikai csoportot. Bár az orosz hadsereg is hagyományos szervezeti struktúrákat követ (hadsereg – hadtest – hadosztály - dandár), de az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a zászlóaljnyi egységekben folyó harcászatot részesíti előnyben. A 2014-től kezdődő donbaszi harcok az orosz hadvezetés számára bizonyították az úgynevezett zászlóalj taktikai csoportok hasznosságát, mivel a donbaszi és luhanszki felkelők támogatására felvonult orosz erők jól szerepeltek ebben a struktúrában. A 2016-ban meglévő 66 ilyen egységet előbb 120-ra növelték, majd 2021-ben már mintegy 170 zászlóalj taktikai csoport (oroszul: Батальонная тактическая группа, röviden: BTG) állt a szárazföldi haderő rendelkezésére.[1]
Hogy miért nem egyszerűen zászlóaljnak nevezik? Mert klasszikus értelemben nem az. Voltaképpen eredetileg ideiglenes, egy-egy konkrét feladatra létrehozott egységről van szó, amely standard maggal rendelkezik (benne harckocsizó, gépesített lövész, tüzérségi, légvédelmi, tankelhárító, elektronikai harci és egyéb kiszolgáló alegységekkel), ugyanakkor modulszerűen az adott akció végrehajtásához megerősítik különböző erőkkel. Ebből fakadóan egy rugalmas, bevetés közben akár napról-napra változtatható összetételű zászlóaljról beszélhetünk, amely célirányosan kaphat megerősítő gyalogságot, tüzérséget, légvédelmet, et cetera. Donbaszban sok esetben a proxyként alkalmazott felkelők mellé nem is teljes értékű BTG-ket küldtek, hanem csökkentett gyalogsággal (három helyett csak egy gépesített lövész századdal) bírót, akik helyett helyi erőket vetettek be a nem túl kényelmes gyalogsági feladatokra, ellenben mondjuk erősebb tüzérséget kaptak.
Az egység önállóan végez taktikai feladatokat a harcmezőn, és komoly tűzerővel bír. Az orosz taktikai zászlóalj létszámát a nyugati szakírók 7-900 főre teszik az alegységek számától, összetételétől függően, így nagyobb egy mostanság szokásos „hagyományos” zászlóaljnál (450-500 fő), és lényegesen erősebb is fegyverzetét tekintve.
Megjegyzés rovat: A történelemben a zászlóalj nagyságú erő (400-1200 fő) szinte általánosan megjelenik, mivel ez az a mennyiségű ember, amit egy parancsnok képes szóban irányítani és személyesen csatába vezetni. Már a rómaiak is ezt a nagyságot favorizálták – sőt utalnak ilyen nagyságú egységre asszír adatok is -, hiszen a cohors, amely a legio alapját adta, 480-1000 fő volt évszázadokon keresztül. Egy század (centuria) még nem, de egy cohors már képest volt fontosabb önálló taktikai feladatok megoldására ütközetben. Így ez egy természetesen kialakult nagyságú alakulat, nem véletlen fejlődött ki újból az állandó hadseregekkel együtt a 16-17. századra, s amely a zászlóalj nevet kapta. A XX. század elejéig ez szinte teljesen gyalogos monolit tömb volt, mindenféle alegység nélkül, mint például az 1848-49-es honvédsereg zászlóaljai. A modern hadviselés aztán először géppuskás-, majd egyre több különböző alegységgel vértezte fel a zászlóaljat.
Az orosz zászlóalj taktikai csoport voltaképpen egy kisebb dandár feladatát látja el, noha a hagyományos magasabbegységek (régiesen: seregtestek) nagyságát nem éri el. Ugyanakkor azokhoz hasonlóan több fegyvernemet egyesít, s ebből adódóan képes önállóan működni a harctéren, más egységek támogatása nélkül is. Bár az orosz dandár- és hadosztályszervezet természetesen nem szűnt meg, az utóbbi években, s kiemelten a szakadár ukrán részeken az oroszok rendszerint ezeket a megerősített zászlóaljakat használják a hadműveleteik során alapegységként. Az új típusú orosz dandárok magját BTG-k alkotják, annak fő ütőerejét adják, ráadásul ezekben összpontosulnak a szerződéses katonák és a nehézfegyverzet zöme.
Ez nagyon rugalmasan használható rendszer megfelelő működés és gyakorlat esetén, s egyáltalán nem új, hiszen az amerikai haderő jó ideje hasonlót alkalmaz, igaz egy szinttel feljebb, dandárként, dandárharccsoport (Brigade Combat Team - BCT) néven. Az oroszok nyilvánvalóan saját tapasztalataikat és hagyományaikat igyekeztek ebben a taktikai egységben összehangolni az amerikai hadjáratokból ellesett modern háborús példákkal. Az amerikai dandárharccsoport ugyanis nagyon jól bevált a 2003-as iraki invázió során, így a harcászat egyértelműen az ilyen modulárisan összeállítható egységek irányába halad. Idén márciusban Európába is egy dandárharccsoportot vezényeltek át a hírek szerint, a coloradói 3. páncélos dandárharccsoportot (3rd Armored Brigade Combat Team), az orosz inváziót követően.
A BTG elődje, az 1989-es szovjet gépesített zászlóalj egy zászlóalj parancsnokságból, három gépesített lövész századból (BTR harcjárművekkel), egy aknavetős ütegből (6-8 db 82 vagy 120 mm-es aknavető), egy páncéltörő szakaszból (páncéltörő lövegekkel és rakétákkal), egy gránátvetős szakaszból (6 db AGS-17), egy légvédelmi szakaszból (9 db 9K32 Sztrela), valamint egy-egy jelző- és ellátó szakaszból, illetve orvosi állomásból és javítóműhelyből állt. [2] Az ilyen jellegű gépesített zászlóalj mellett megjelent a vegyes/kombinált összetételű zászlóalj, amely ennek egy harckocsizó századdal (benne 10 harckocsi) megerősített változata volt.[3] Ez már meglehetősen hasonlít a mai orosz zászlóalj taktikai csoport felépítéséhez, így voltaképpen ilyen típusú zászlóaljakat az oroszok minden konfliktusban bevetettek Afgnaisztán óta.
A zászlóalj taktikai csoportra a nyugati szakemberek mégis a Donbaszban vívott harcok során figyeltek fel, ezután kezdtek írások születni róla a folyóiratokban, amelyek közül több igen elismerő, bár kiemelik az egység gyenge pontjait is.[4] A nyugati hírek szerint egy zászlóalj taktikai csoport felépítése nagyjából a következő:
- harckocsizó század
- 3 gépesített gyalogos század
- páncéltörő század
- 2-3 önjáró tüzér üteg (közte egy önjáró sorozatvető üteg)
- 2 légvédelmi üteg
- egyéb kisegítő alegységek
- mesterlövész szakasz
A zászlóalj taktikai csoport összetétele[5]
A zászlóalj harckocsiszázada 10 darab harckcsiból áll, ami gyengébb az amerikai 14 tankból álló páncélosszázadoknál minőségre és számra egyaránt.[6] Az orosz harckocsizó század alapharckocsija még mindig a T-72-es, igaz zömében már ennek modernizált változatai. Az oroszok 2010-től helyezték szolgálatba a T-72B3, majd 2016-tól a T-72B3M variánsokat, amelyek fejlesztett dízelmotort, tűzvezető-rendszert valamint löveget kaptak, a legutóbbi típus pedig a páncéltest oldalának - amely hagyományosan gyenge pontja az orosz harckocsiknak - és a görgők védelmére új reaktív páncélzatot is. A másik fő harckocsinak számító, s modernebb T-90-es és modifikációi mindenesetre úgy tűnik jóval ritkábban szerepelnek az Oryx veszteségi listáján, míg alig pár napja volt először látható az új T-90Mharctéri(?) fotón. Legújabb fejlesztésű harckocsijaikat az oroszok láthatóan nagyon óvják. Eddig a sokak által várt T-14 Armata sem került harci bevetésre, ami nem meglepő, hiszen alacsony példányszáma, és a minden új típusnál jelentkező gyermekbetegségek miatt hiba is lenne egyesével bevetni, ráadásul könnyen nyugati kézre kerülhetne egy-egy példány, amit nyilvánvalóan el akarnak kerülni.
Az általános hiedelmek ellenére a szovjet/orosz harckocsik nem rosszak (itt egy viszonylag jó elemzés angolul, amit átvettek magyar híroldalak nagyjából), csak egyszerűen más elképzelés alapján vannak fejlesztve, mint nehezebb és robusztusabb nyugati ellenfelei. A helyzet nagyjából a Tiger vs. T-34 esetéhez hasonló, egyik egy nagy páncélvédettséggel és tűzerővel rendelkező nehézpáncélos, a másikból meg több van... Egyszerűen más a megközelítés. Ráadásul az amerikai harckocsik sem sebezhetetlenek, pusztán ritkán kerültek szembe méltó ellenféllel, s pláne ritkán modern páncéltörő eszközökkel. Ettől persze nem vitás, hogy egy M1A2-es Abrams vagy egy Leopard 2A7-es valószűleg komoly fölényben van még egy moderizált T-2-essel szemben is.
A taktikai zászlóalj gépesített lövészeit 40-43 páncélozott szállító harcjármű viszi a harctérre, normál esetben 3 századba szervezve. Az orosz századok itt is kisebbek az amerikai megfelelőiknél, ugyanakkor PSZH-k tekintetében jobban állnak az amerikaiakhoz képest, mint harckocsik esetében. Az orosz lövészpáncélosok (PSZH, AFV, IFV, kinek mi tetszik) harckocsiágyúk és páncéltörő rakéták elleni védettsége csekély, de soha nem is volt a feladatuk ezek ellen megvédeni a bennük szállított gyalogságot. Ahogy egy amerikai Bradley-nek vagy egy M113-asnak, úgy egy BMP-3-asnak vagy egy MT-LB-nek is repeszek, kézifegyverek és géppuskák ellen kell megóvnia a gyalogságot, éppen ezért a nagyszámú páncéltörő eszközzel ellátott ukrán erők ellen nem meglepő a nagy veszteségük. A most divatos M1126 Stryker tulajdonképpen a szovjet BTR-ek modern amerikai változata (ezek önálló dandártípusba szervezése és külön kezelése ellenben eléggé indokolatlannak tűnik), tőlük koppintották. Ha összevetjük a feljebb sorolt orosz és amerikai típusokat, akkor az látszik, hogy adataikat, fegyvereiket tekintve inkább az orosz van előnyben, de ez nem óvja meg őket, ha bevetésük hibákkal teli és nélkülözi a kellő felderítést.
Ilyenre jó példa a következő eset, amelyről drónfelvétel kering az interneten. Ennek során - a leírások szerint - egyetlen ukrán T-64BV tank szállt szembe egy "egész orosz páncélos menetoszloppal".[7] Ha jól megnézzük az esetet, feltűnik, hogy az orosz páncélos oszlop BTR-82A-es lövészpáncélosokból áll, amelyeknek 30 mm-es gépágyúikkal eleve nincs semmi esélye a harckocsi páncélja ellen (páncéltörő rakéta nem látszik rajtuk). Ilyen esetben a PSZH-nak bizony ki kell vonnia magát a tank tűzsávjából és ha van megfelelő páncéltörő eszközzel ellátott baka a fedélzetén, azokat kell kirakni és a tank ellen küldeni a házak fedezékében. (Most arról nem beszélve, hogy ha jól megfigyeljük, az orosz lövészpáncélosok egy, a képen nem látható célpontra is lőnek, tehát az ukrán tank aligha volt egyedül, csupán társa/társai lemaradt/ak a képről).
#Ukraine: Remarkable footage of a single UA T-64BV tank engaging a Russian convoy, destroying a BTR-82A from an ambush position. pic.twitter.com/vLF2AxxjmG
— global military conflicts (@globalmilitary5) April 5, 2022
Ezekért az esetekért inkább az orosz felderítés és biztosítás gyengesége, és nem a járművek a „bűnösök”.
A BTG Kialakításából adódóan másra használható, mint az amerikai dandárharccsoport, de mégis érdemes egyes elemeit összevetni. Ismerkedjünk meg kicsit az amerikai modellel, mert kicsiben nagyon hasonlít arra!
Nézzünk meg egy amerikai példát a 2003-as iraki hadjáratból! Az Irak elleni invázió (Operation Iraqi Freedom – Iraki Szabadság Hadművelet) főerejét az amerikai V. hadtest alkotta, amelynek magja a 3. gyalogoshadosztály volt (pk.: Bufor Blount vezérőrnagy). A hadosztály alapjában véve három dandárharccsoportból (BCT) állt, amelyeket a hadművelet során rendszerint önálló feladatokra vetettek be külön-külön. Egy dandárharccsoport a következőképpen nézett ki (példaként vegyük az 1. dandárt):
- 1 páncélos zászlóaljharccsoport (a 69. páncélosezred 3. zászlóalja)
- 2 gyalogos zászlóaljharccsoport (a 7. gyalogezred 2. és 3. zászlóaljharccsoportja)
- 1 felderítőszázad (1. lovasezred C század)
- 1 osztály tüzérség (41. tábori tüzérezred 1. osztálya)
- 1 hírszerző század (103. katonai hírszerző zászlóalj A század)
- 1 híradó század részei (a 123. híradózászlóalj A századából)
A dandárharccsoport mintegy 5000 főből állt, 58 M1 Abrams harckocsival és 116 db M2 Bradley lövészpáncélossal. A dandár tüzérségét M109 Paladin 155 mm-es önjáró tarackok adták, melyből egy dandárban 18 darab volt három ütegbe szervezve.[8]
A felsorolásból kiderül, hogy míg egy amerikai dandárharccsoport harci létszámában, tankokban és lövészpáncélosokban komoly fölényben van egy orosz taktikai zászlóaljjal szemben - ami természetes is, hiszen egyik „zászlóalj”, a másik pedig 3 zászlóaljból áll -, addig tüzérségben darabra nézve gyakorlatilag paritás érvényesül, ráadásul az orosz harccsoport rendelkezik önálló légvédelmi és páncéltörő alegységekkel is, míg az amerikai nem. A különbség a múltból fakad, a szovjet érában arra kellett számítani a helyi hadvezetésnek, hogy háború esetén a nyugati hatalmak légifölényben lesznek, míg az amerikaiak hagyományosan uralják a légteret 1945 óta. Az amerikai dandárharccsoport minimális mértékben változott 2003 óta, de a lényeg nem. 2017-ben egy páncélos dandár harccsoport (ABTC) 87 db M1A2 Abrams harckocsival 152 Bradley-vel, és tüzérségként 18 db Paladinnal van ellátva, létszáma mintegy 4300 fő. [9] 2009-ben egy orosz dandár kétszer (18 db 2Sz19 és 18 db BM-21) ekkora tüzérségi erővel rendelkezett! [10]
Egy orosz taktikai zászlóalj tüzérségét tekintve kiemelkedően erős (a szovjet harcászat öröksége) - ráadásul néhány nagy hatótávolságú fegyverrel is rendelkezik -, az amerikai BCT tüzérségével vetekszik, sőt több szempontból felül is múlja. Nem véletlenül nagy a pusztítás a támadott településeken Kelet-Ukrajnában! Az amerikaiak tüzérsége voltaképpen „öregebb” és gyengébb is egységekre lebontva, ami ismét az amerikaiak általános légifölényének tudható be leginkább, amelynek csatarepülői kiválthatják a földi lövetést.
Az orosz BTG fegyvereinek hatótávolsága [11]
A sorozatvető (MLRS) különösen kedvelt eszköze az orosz tűzcsapásoknak, nem véletlen látható gyakran propagandafelvételeken, hiszen nagyon látványos. A fegyver nem túl pontos, de hatótávolsága nagy, és területtűzre különösen alkalmas, és utóbbi esetén harckocsik ellen is hatékony. Gyülekezési pontok elleni tűzrajtaütésre kiváló, s pszichológiai hatása közismert a Katyusák első feltűnése óta.
Orosz (donyecki, DPR) BM-21 Grad sorozatvetők Ukrajnában
Emellett az elmúlt években az oroszok kiemelten fejlesztették a hagyományos tüzérséget is. 2020-ban a Középső Katonai Körzet megkapta az első példányokat az új 2Sz35 Koalicija-SzV önjáró lövegből, és a 2Sz19 Mszta-Sz legújabb változatával is évi két zászlóalj átfegyverzése kezdődött meg. Azonban az orosz haderő taktikai zászlóaljainak csak töredéke lett felszerelve régebbi fegyverek modernebb változataival, s még kisebb része lett ellátva a felvonulásokon demonstráció gyanánt bemutatott, de csak kis számban létező, és harci körülmények közt még nem bizonyított fegyverrendszerekkel.[12]
Az ukrajnai hadművelet első szakaszát követően nem véletlen került elő a tüzérség, mint elsőszámú eszköz az oroszok kezében a katonai sikerhez. Az orosz tüzérség hagyományosan erős, tüzéreik mind az első, mind a második világháborúban jól teljesítettek, s ezt a relative olcsó fegyver nagy számban áll a rendelkezésükre, nagy mennyiségű munícióval. Nem a legpontosabbak, nem képesek precíziós csapást mérni, ellenben sok van belőle, rengeteg lőszerrel a régmúlt idők raktáraiból, és képesek felőrölni az ellenállást. Persze nagy anyagi pusztítással jár. Nem véletlenül mutatnak olyan lehangoló képet az háború sújtotta települések a harcok elcsitultával...
A BTG és a BCT összevetése esetén - a hasonlóságok mellett - a különbségek látványosak. Míg az amerikai taktikai egység repülőgépfedezett melletti támadásra van kitalálva és súlypontképzéshez, áttöréshez ideális, az orosz variációnak nincs ilyen jellegű súlypontja, ezért támadásban kevésbé hatékony. Ellenben védekezésre túlerő ellen alkalmasabb - más kérdés, hogy ilyen helyzetbe az amerikaiak nem szoktak kerülni mostanság -, hiszen alosztályai harckocsi- és légitámadás ellen önállóan is képesek némi védelmet biztosítani, miközben tüzérsége messzebbre hat. Mivel az orosz haderő nem hadsereg-hadsereg elleni harchoz szokott, hanem asszimetrikus hadviseléshez, így logikus lépés volt a BTG-k létrehozása.
Ugyanakkor úgy vélem összességében az amerikai megoldás a hasznosabb egy olyan háborúban, mint most az ukrajnai. Komoly problémája az orosz megoldásnak, hogy mint önálló taktikai egység - amelynek egy konkrét feladatot kell elvégezni -, nagy önállósága van, s ehhez megfelelő parancsnok és stáb kell. Kérdéses, hogy a tényleges háborúban nem túl jártas orosz haderő rendelkezik-e elegendő számú jól képzett és ügyes parancsnokkal (úgy tűnik, hogy egyelőre nem). Mivel minden 800-900 ember igényel egy jól képzett és tapasztalt vezetőt, az orosz hadseregnek túl sok ilyenre lenne szüksége, míg dandárszervezés esetén csak harmad-negyedennyi kellene! A sok bába közt elveszne a gyerek akkor is, ha lenne Oroszországnak 170 kiváló képzettségű és adottságú BTG vezetésére alkalmas parancsnoka, ám nagy valószínűséggel nincs. A vezetés összehangolása a sok kisebb és önálló feladatot végző egység között lényegesen nehezebb, és a hadműveletek alakulásából nem nagyon látszik, hogy valamiféle kialakult egységes vezetés lett volna mostanáig. Egyes hírek szerint jelenleg emiatt átszervezés is zajlik az orosz csapatok taktikájában, mivel hiányzik az összhang a műveletekben. Óhatatlanul ellentétbe kerülhet egy BTG parancsnoka saját dandárparancsnokával, ha a hadihelyzet úgy alakul.
Példa:
Elég nagy hírverést kapott a brovary-i eset, mikor egy orosz járműoszlopon ütöttek rajta - igencsak ügyesen - az ukrán erők. A hírek egy orosz tankhadosztály, vagy harckocsizó ezred szétveréséről szóltak, de nem tartom kizártnak, hogy itt valójában egy zászlóalj taktikai csoportot ért a rajtaütés. A The New York Times információja [13] szerint az oszlopban sorozatvető MLRS-ek (valószínűleg TOSz-1-esek), tankok és a felvételek alapján lövészpáncélosok kevereten vonultak, sőt egy szemtanú szerint elől haladtak a tüzérségi eszközök, ami elképesztő felelőtlenség. A drón felvétele a kezdeti fejetlenséget jól adja vissza, ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy az orosz csoport zöme komolyabb veszteség nélkül kijutott a csapdából. Egészen nyilvánvaló, hogy Brovarynál az orosz felderítés és biztosítás csődöt mondott, ha egyáltalán volt ilyen...
Rajtaütés egy orosz járműoszlopon Brovarynál
Egy hadsereg hatékonyságát elsősorban a gyakorlottsága adja. A tapasztalt hadvezérek a háborúkban születnek, a jelenlegi orosz tábornoki kar nem igazán rendelkezik friss tapasztalattal a modern hadviselésről. Ma azért az Egyesült Államok hadereje a legerősebb, mert az a leggyakorlottab - bár persze emellett fegyverzetét tekintve is a legerősebb -, ennél fogva ők képesek abból a legtöbbet kihozni, mert az egyes harchelyzeteket már megtapasztalták, s a tűzkeresztség nagyon sokat számít. Az orosz hadsereg egyszerűen nem viselt valódi háborút évtizedek óta, mert a Grúzia vagy korábban a csecsenek ellen vívott harcaik aligha vehetők komoly háborúnak, és semmiképpen sem hasonlíthatók az Egyesült Államok tapasztalataihoz, amely a folyamatos megszállói ténykedése (Irak, Afganisztán) mellett, ténylegesen vezetett nagy volumenű hadjáratot 1991-ben és 2003-ban több százezer fős hadsereggel. A mai amerikai tábornoki- és tisztikar ezért jobban tudja kezelni a több ezer vagy tízezer ember mozgatásához és ellátásához szükséges logisztikát, és jobban ki tudja választani a feladat eléréséhez lehetséges útvonalak közül az optimálisat.
Emellett az orosz taktikai zászlóalj esetében a sok más jellegű alegység miatt kevés a ténylegesen bevethető gépesített gyalogos (vagyis a puska). Kicsit vicces, de az orosz csapatok jelenleg úgy tűnik ugyanazzal a problémával küzdenek Ukrajnában, amivel a németek 1944-45-ben: a páncélosokat támogató gyalogság hiányával, s ezt a rosszul vagy gyorsan kiképzett helyi felkelő milíciák vagy toborzott zsoldosok aligha pótolhatják. Enélkül pedig területet elfoglalni még csak-csak lehet ideiglenes, de megtartani aligha. Kis intenzitású háborúkban hatékony lehet a zászlóalj taktikai csoport, de az Ukrajna elleni háború már más tészta, nagyobb egységekben való gondolkodást követel meg, hiszen sok száz kilométeres "frontról" beszélhetünk, amelyeket nagyobb egységekbe kell összefogni, s vezetni! A jól megerősített védőállások áttörése és a településekért való harc egyszerűen több gyalogságot igényel és nagyobb páncélos csoportosításokat.
További hátrány, hogy egy kisebb 8-900 fő zászlóalj a veszteségekre sokkal érzékenyebb, mint egy dandárnyi harccsoport, hiszen a 10 tankból néhány elvesztése, vagy kiesése lényegesen legyengíti a BTG támadóerejét. Éppen egy brit hírszerzési adat jött ki pár órája amely szerint a bevetett 120 BTG negyede harcképtelenné vált, bár ezt érdemes óvatosan kezelni, hiszen eléggé elfogultak a britek is. Mélyebb védelem áttörésére a formáció nem igazán alkalmas. Valójában a harckocsizók századonként tizesével történő bevetése szétforgácsolja az erőket, s ez a jelenlegi Ukrajnai harcokban már inkább káros, mintsem hasznos. Ami kisebb intenzitású és volumenű harcokban bevált, az igazi háborúban, modern páncéltörő eszközök ellen már nem működik. Egy amerikai páncélosdandár áttörő ereje - erősebb páncélosereje miatt - sokszorosa egy 2-3 BTG-ből álló orosz dandárénak is, tüzérségben megmutatkozó hátrányát pedig kompenzálja a légierő, illetve a hadosztály- vagy hadtestközvetlen tüzérség!
Másik komoly problémája az orosz haderőnek a jelentős járműigényű alakulatok karbantartása, amelyben sosem volt túl jó az orosz haderő. Ezt némileg kárpótolja, hogy rendszerint az ellenfél hasonló exszovjet járműveket használ, amiket könnyű betagolni a saját erőkbe - telegram és twitter bejegyzésekben, fotókon, felvételeken gyakran látni, hogy a két fél egymás fegyvereit „rendszeresíti” -, de gyakran kannibalizmushoz vezet, például, hogy két kieső jármű alkatrészeiből próbálnak egy működőt összehozni.
Mindent egybevetve az alakulattípus érdekes egyveleg, amely részben a hagyományos szovjet/orosz katonai eljárásokra vezethető vissza, részben feladatorientált egységként a német világháborús taktikának az örököse, amerikai minta alapján. A BTG-k értékét jelzi, hogy bizonyos értelemben az amerikaiak is átvették, mikor létrehozták az úgynevezett vegyes zászlóaljakat (Combined-Arms Battalion), amelyek ugyan nem kaptak saját tüzérséget, de 2-1 illetve 1-2 arányban állnak páncélos illetve gyalogos századból.
Még egy záró megjegyzés: Az amerikai hadsereg Irakban 2003-ban lényegesen nagyobb technikai fölényben volt ellenfelével szemben, mint most az oroszok Ukrajnával szemben. Ott a szövetségesek teljes légifölénnyel rendelkeztek, s bár az oroszok az ukrán légierőt nagyjából kiiktatták, de a drónok korszakának eljövetelével olyan fölényt mégsem élvezhetnek. Az ukránokat a nyugati hatalmak viszonylag jól ellátták páncéltörő rakétákkal, amelyek ma gyakorlatilag bármely páncélost képes kilőni - az amerikaiakét is, ellenben nincs belőlük végtelen -, s amellyel az iraki hadsereg nem rendelkezett 2003-ban. Emellett - s ez igen fontos szerepet játszik az ellenállás eddigi sikerében - olyan hírszerzési információkkal rendelkeznek a nyugati támogatásnak hála, amiről az irakiak csak álmodhattak. Ennélfogva a kettő eset összehasonlítása igencsak félrevezethet. A következő hetek az orosz-ukrán konfliktusban úgy tűnik a tüzérség tömeges bevetésével támogatott lassú orosz előrenyomulással és az Azovstal védőinek haláltusájával fognak eltelni.
Orosz tankok vonulnak Mariupol utcáin, 2022. április közepe
Az ember néha belenyúl. Hol a mézesbödönbe, máskor a medvecsapdába. Ezen alapigazság igaz mindenre, beleértve a könyveket is. Most beletenyereltem egy nem túl bölcs vételbe, pedig, mondhatni, hogy előre figyelmeztettek. Szűk egy hónapja ugyanis az egyik hadtörténelemmel foglalkozó facebook-csoportban Számvéber Norbert rövid elemzésecskét közölt Anthony Tucker-Jones Stalin's Armour 1941-1945 című kötetéről, felhíva a figyelmet, hogy a szerző sem nem alapos, sem nem jó, és valami olyasmit is írt, hogy Tucker-Jones nagyjából átaludhatta a legutóbbi 30 év szakirodalmát. Ennek megítélését rábízom a magyar szakemberre - az általa bizonyítékként felhozott tárgyi tévedések tényleg szembeszökőek -, de azt bizony aláírom, hogy Anthony Tucker-Jones nem feltétlenül az a szerző, akit érdemes megjelentetni magyarul, még ismeretterjesztésként sem, mert annak is kell legyen valami szakmai minimuma.
A Hajja és Fiai Könyvkiadó ugyanis kiadta Tucker-Jones egy másik kötetét Tiger I & Tiger II - A II. világháború képekben címmel magyarul, nyilván azon tény tudatában, hogy egy Panzer VI-osokról szóló kötet nem lehet majd pénzügyileg veszteséges. Ebben aligha tévedtek, kereslet ilyen jellegű könyvekre mindig van. Mélyelemzésbe nem mennék bele - ahhoz eleve Számvéber Norbert tudásával kellene bírnom a témában -, de elsőre is szembeötlő a kötet felületessége minden szinten. A bemutatott ismeretanyag igencsak vázlatos, s ahol kissé részletesebb, vagy számszerű adatokat közöl, ott sem lehet ellenőrizni semmit a hivatkozások totális elmaradása miatt. A nagyobb baj, hogy az eredeti angol Pen and Sword 2012-es első kiadásában ugyanez a helyzet, pedig elvileg neves kiadó. Egyszerűen nem érte meg az erőfeszítést, hogy utánanézzek, vajon a 505. nehézpáncélos-osztály 1943. májusi állományadatait Tucker-Jones levéltárból szedte-e, esetleg a Lexikon der Wehrmacht oldaláról vagy szimpla hasraütésből származnak, hiszen láthatóan őt, a szerzőt sem érdekelte ilyen apróság... Egészen elképesztő, hogy egyszerűen nincs - nemhogy hivatkozás! -, de még felhasznált irodalom-jegyzék sem a friss magyar kiadásban! Utánanéztem, az eredeti angolban legalább fel van sorolva pár kötet a kiadvány végén (egészen pontosan 10 könyv - egyébként nem rosszak - és 3 honlap alles zusammen). A Hajja és Fiai kiadásában még ez is lemaradt, nem tudom, mi okból kifolyólag.
A könyvben lévő idézetek - a fentiekből adódóan - szintén nem követhetőek vissza a forrásokig. Egy helyen biztos voltam benne, hogy a von Mellenthintől származó idézet a klasszikusnak számító Páncélos csaták (Panzerschlachten avagy Panzer Battles) című művéből származik, és így sikerült is ráakadnom az eredeti adatra a kurszki csatából. Itt kétségtelen a forrás megfelelt az eredetinek, de így nehéz ellenőrizni a dolgokat, ami szakirodalom esetében elemi feltétel kellene legyen. Tucker-Jones idézeteinek zöme pár nagyágyú németre, Guderianra, Rommelre és von Mellenthinre megy vissza, az orosz adatok pedig fájdalmasan hiányoznak.
A kötet szerkezeti felépítése szintén erősen megkérdőjelezhető logikailag. A két Tiger típus kifejlesztésének bemutatását ugyanis egyfajta harcászattörténeti bemutatás követi területi besorolás alapján, mintha az időben egyébként párhuzamosan történő bevetések a keleti fronttól Tunézián és Itálián át a nyugati hadszíntérig egymásután történtek volna, ami félrevezető, de legalább értelmetlen is. Nagyon röviden vázolja fel a szerző - ismeretlen felhasznált irodalom alapján - a Tigris és Királytigris születését és harci bevetéseit, s a tigrisek futóműveinek felhasználásával kifejlesztett egyéb katonai járműveket. Mélységét tekintve ezek igencsak hevenyészett kísérletek, bár egyes meglátásai ettől még helytállóak. Kiábrándító tévedés nekem nem ütötte meg a szemem szerencsére. A kötet azonban sokkal inkább szöveggel kísért fotóalbum, mintsem fényképekkel illusztrált szakirodalom.
Gondolhatnánk, hogy akkor legalább bizonyosan jók a fotók. Tény: rossznak semmiképpen sem rosszak, de kiemelkedőnek sem mondanám. Részben mert nem túl élesek és a nyomdába küldött fényképek felbontása nem lehetett túl magas - holott a felhasznált papír minősége csaknem fotópapír -, részben mert a válogatásuk nem túl logikus és sok olyan fénykép van, ami túl sok érdekességet nem rejt. A fotókhoz fűzött kommentek középszerűek. Még így is ez az, ami ad némi élvezeti értéket a könyvnek, de az internet korában, mikor meglehetősen széles spektrumban érhetőek el fényképek a világháborúról, ez is kétes öröm. Mindenesetre ez némileg javít azért az összképen.
Ami még értékelhető, hogy az általam látott 2012-es angol kiadással ellentétben a végén táblákon a Tigerek és páncélostársainak eredeti festését mutatják be színes ábrákkal. Bár mindössze 14 oldalról van szó, ez legalább a fekete-fehér fotókat élőbbé teszi, hogy jobban el tudjuk képzelni a hatalmas nagymacskák egykori festését és összhatását.
Sajnos azt kell mondjam, ez a könyv abba a kategóriába esik, amit egy közepesen tájékozott amatőr világháborúmániás meg tudna írni rövid idő alatt ugyanebben a minőségben. Ezért talán kár nemzetközi irodalmat lefordítani. Megjegyzem talán a címet is lefordíthatták volna, mert az & angol rövidítésnek van egy nem sokkal hosszabb magyar megfelelője, amit úgy írnak: "és". E kukacoskodást leszámítva a fordítás egyébként nem rossz, a von Mellentin részletet újraolvasva, például ott nem volt baki benne. A magyar szöveg időnként nem éppen a legtisztább magyarsággal íródott, de hozzá lehetett szokni a stílushoz.
A könyv fizikai kiadása egyébként alapvetően jó, bár a nagy formátum nem éppen alkalmas a kényelmes olvasáshoz. A kötés stabil, és esztétikailag rendben van az egész kötet. Mondjuk 7000 Forintért legyen is. Ennek ellenére a könyv összességében talán a legrosszabb, amit a Hajja és Fiai kiadott a 20. századi hadtörténet sorozatában - az utóbbi években egyértelműen a leggyengébb -, és komoly csalódás. Szakirodalomnak ugyanis szinte használhatatlan.
Pedig alig pár hete dicsértem meg a Hajját, úgy látszik elkapkodtam...
Számvéber Norbert: Ragadozók – A „Bäke” nehézpáncélos-ezred története 1944. január-február
Budapest: Peko Publishing, 2021
Hadiakadémia sorozat
293 oldal + táblák
Nemrég - miket írok, hiszen májusban volt, de valahogy a nyár mindig olyan gyorsan telik... - a Hadiakadémia sorozat egyik egyik új köteténél említettem Számvéber Norbertet, mint „ha Buttar az idei május, akkor Számvéber a Takla-Makán sivatag, utóbbi minden szépségével”. Így utólag nem hangzik jól, holott nem volt benne rosszindulat, sőt! Lehet nem szeretni Számvéber stílusát, s tudok olyat, aki nem kedveli. Kissé néha tényleg monoton, ellenben precíz könyveket ad ki a keze közül. Ám én dicséretnek szántam ezt a sivatagi szikárságot! Most már csak emiatt is mindenképpen írnom kellett Számvéber új kötetéről – írtam korábban a dunántúli harcokról szóló könyvéről -, amely amúgy is némiképpen különbözik eddigi kiadványaitól.
A magyar hadtörténész rendszerint a keleti hadszíntér egy-egy földrajzi és időbeli korlátokkal körülkerített páncélosokhoz kapcsolódó eseménytörténetét szokta bemutatni, bár néha elvetődött már Normandiába vagy Észak-Afrikába is. Most azonban egy alakulattörténetet adott ki a kezei közül a nyáron. Persze, ez is harckocsikról szól - sőt tulajdonképpen némi túlzással alakulattörténetet is írt már -, ebben mondjuk nincs változás. A kötet a rövid életű „Bäke” nehézpáncélos-ezred történetét mutatja be, amely voltaképpen az 503. önálló nehézpáncélos-osztály és a 23. páncélosezred II. osztályából alakult meg a 11. páncélosezred törzsének vezetése alatt, Dr. Franz Fritz August Bäke alezredes (és egyben fogorvos) parancsnokságával 1944. januárjában. Ideiglenes jelleggel felállított egység volt - egy a sok közül -, mert a németek az egész világháború alatt hihetetlenül rugalmasan tudtak ad hoc jellegű alakulatokat létrehozni. Az 503. osztály Panzer VI Tigerekkel, a 23/II. osztály pedig Panzer V Pantherekkel volt felszerelve, papíron több mint 100 nagymacskával. Ez volt a világháború egyetlen ezredszintű nehézpáncélos alakulata, még ha csak eseti jelleggel létezett is.
Számvéber nem kalandozott teljesen új vizekre, mivel az 503. nehézpáncélos-osztályról adott már ki könyvet, melyben az osztály Magyarországon vívott harcait mutatta be. Az új kötet a régi bevált „számvéberi” hagyományok mentén halad, leírja az eseményeket napi bontásban, időjárási adatokkal, bevethető páncélosok aktuális számával, satöbbi-satöbbi, ahogy a forrásokból, hadinaplókból adatolható. Mivel az alakulat, amit a szerző bemutat relative kicsi, ezúttal nagyon jól követhetőek az események, nem kell ugrálni hadseregek között, mint az általam korábban bemutatott könyve esetében. Térképen - nagyon gazdag dokumentum-, fénykép- és térképgyűjtemény van hátul táblákon! - kiválóan követhető a német páncélosok haladása, ahogy kínkeservesen, avagy lendületesen törnek éppen előre az ukrán síkságon.
A „Bäke” ezred 1944. január-februári harcai azért is érdekesek voltak számomra, mert nem egy agyonkutatott téma a nyugati vagy magyar szakirodalomban, s valahogy ezek az utolsó Ukrajna belsejében folyó harcok mindig elsikkadtak a Kurszk körül vívott csata árnyékában, holott 1944 elején a német (és román) csapatok még jócskán tartották magukat a szovjet területeken és a németek még mindig közelebb voltak Moszkvához, mint Berlinhez. Az inga ugyan már átlendült, de még nem annyira látványosan. Ez volt – Számvéber szóhasználatával – a „nagymacskák aranykora”, amikor a szovjetek sem technikailag sem harcászatilag nem voltak egy szinten a germán nehézpáncélosokkal.
Sosem kételkedtem Számvéber szakmaiságában, de most alkalmam volt a hivatkozásaiban szereplő némely adatokat ellenőrizni is, azonban hiába kerestem csomót a kákán: ha Számvéber azt írja, hogy a páncélosezrednek elsőbbsége volt 1944. január 23-án a Koljavicin településén való áthaladáskor a csendőröknek adott parancs szerint, akkor az úgy van. Felütöttem a XXXXVI. Hadtest 1944. január-februári hadinaplójának mellékleteit a NARA archívumban a 298. Frame-jénél, és ott bizony pontosan az állt, amit a szerzőnk leírt. Az orosz CAMO-t nem tudom ellenőrizni - már csak az orosztudás tökéletes hiánya miatt sem -, de nincs kétségem, hogy azok is stimmelnek. Számvéber mindenekelőtt elsődleges levéltári forrásokkal dolgozik (amerikai, orosz, német) - ez nagy erénye - , de bőven adagolja a puszta sótlan számokat és adatokat számunkra drámai valósággá alakító emlékiratok eleven leírásait hozzá. A mű németközpontú, már csak témájából adódóan is, de rendkívül hitelessé teszi, hogy minden lehetséges alkalommal szembesíti a német és orosz levéltári iratokat egymással. A megdöbbentő eredmény ennek az lesz, hogy bizony a német jelentésekben szereplő számok nagyjából a valóságot tükrözik a szovjet veszteségekkel kapcsolatban (míg fordítva ezt nem lehet elmondani…).
A Bäke-ezred tevékenységének leírása során, különösen a „Wanda” hadművelet esetén megdöbbentőek azok a kis számok, amikkel a németek operáltak a művelet egyes szakaszai során. Sok esetben a támadás ékjét mindössze néhány páncélos alkotta. A „Wanda” hadművelet igazán izgalmas eseménytörténetileg, hiszen a német erőknek körülzárt bajtársaikat – benne az 5. SS Wiking páncéloshadosztályt – kellett kimenteniük az ellenség gyűrűjéből. A Bäke-ezred nem éppen „bäkäs” módszerekkel és egy fogorvos hatékonyságával fúrta magát napról napra közelebb a csávába került bajtársak irányába. Eközben megismerkedünk a legnagyobb német harckocsizó ászokkal is. Szerintem ez talán az eddigi legjobb könyve Számvébernek pont azért, mert lehetett koncentrálni az eseménytörténetre, míg ez olyan nagy volumenű történetmesélésnél, mint mondjuk a dunántúli hadműveletek 1945 tavaszán óhatatlanul sokkal szétszórtabb, és nehezebb követni a több hadseregen átívelő cselekményeket.
A kötet kiadása minden dicséretet megérdemel, szép, esztétikus, strapabíró, egyedül azzal nem tudok megbarátkozni, hogy a védő borító alatt a kötés teljesen dísztelen kék. Ha a védőborító tönkremegy, egy teljesen jellegtelen könyvem lesz. Ötezer Forintért lehetne a kötéstáblán is valami a címen túl. Külön kiemelendő a ránézésre csaknem ötven oldalnyi kép, térkép, ábra, amely igen érzékletesen mutatja a szereplőket, hadi eseményeket. A térképek is jók, az egyetlen problémám velük a méretarány és égtájak hiánya, bár utóbbi nyilvánvalóan a szokásos. A külön fotópapírra vitt táblák plusz pontokat érnek, Számvéber régi Puedló kiadós könyveihez képest nagy az előrelépés. A Pekoban eddig nem csalódtam egyszer sem. Minőség kívül-belül. Nagyon bízom benne, hogy a kötet idegen nyelven is megjelenik majd, mert hiánypótló.
