Új írás a ménfői csatáról: Polgár Balázs - III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a Ménfői csata

Tanulmányismeretés:

Polgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata

és a Ménfői csata

Az utóbbi néhány évben örvendetesen megnőtt a magyar hadtörténelemről megjelenő kiadványok száma, s ez már csak azért is öröm, mert évtizedeken át csak nagyon kevés igazán új szemléletű és jó minőségű munka született. Idén került a boltokba Elfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század) címen a Zrínyi kiadó tanulmánygyűjteménye,ⁱ amely több szempontból is hézagpótló. Több olyan háborút, csatát is bemutat ugyanis az európai középkorból, amely itthon nem túlságosan ismert. A kötet második felében már a Magyar Királyság középkori hadtörténelme a téma, ahol mindjárt az első, Polgár Balázs által írt írás kiemelkedő a ménfőcsanakiak számára.ⁱⁱ A címe: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. A tanulmányt leginkább egy összefoglalásnak lehet mondani, rövid kutatástörténeti áttekintésben sorolja fel a ménfői csatával foglalkozó kutatókat és azok eredményeit, Pauler Gyulától Doberdói Breit Józsefen át Négyesi Lajosig. Kiemelhető, hogy Polgár nem hagyta ki a felsorolásból Szabady János helytörténeti kutatót sem, akinek műveire szintén hivatkozik írásában.

Polgár Balázs elsőként a csata informatív forrásait sorolja fel, majd a német-római császár hadjáratát veszi górcső alá. A szerző műve leginkább összefoglalónak tekinthető abból a szempontból, hogy inkább egyes hadtörténészek (Doberdói Breit, Borosy) számadatait sorolja a csatában részt vevők számáról, s maga nem kíván új ötlettel hozzájárulni a számháborúhoz. Ez szerintem bölcs dolog, tekintetbe véve, hogy a források ezen a téren igen csekély támpontot adnak. Annyit Polgár láthatóan elfogad – mint mindenki -, hogy a német haderő létszáma Aba királyé alatt maradt. Számomra Polgár tanulmányában Bonfini citálása volt az egyik legérdekesebb momentum, hiszen az itáliai krónikás 450 évvel az események után élt, így elvileg nem a leghasználhatóbb forrás. Viszont az, hogy Bonfini olyan dolgokat is tud (de legalábbis állít), melyek szerint a német császár a jobb szárnyon harcolt, valóban elgondolkodtatja az embert, hogy esetlegesen olyan írást használhatott, ami azóta elveszett. Úgy gondolom, ez érdekes lehet további kutatások számára. Polgár a csata döntő momentumának az Aba mellett álló egyes főurak árulását tartja, s ezzel a magam részéről teljesen egyet kell értsek.

Polgár Balázs elsősorban az csata során fellépő időjárási jelenség kapcsán nyújt új, érdekes gondolatokat. A krónikák szerint ugyanis a csata során szélvihar támadt, amely a magyar sereg szemébe fújta a port, s így Isten segítette győzelemre a hitszegő Aba ellen a németeket. Szerzőnk sok hasonló történelmi példát sorol fel annak illusztrálására, hogy ezt a szélvihart, talán inkább krónikás toposznak kell felfogni, mintsem valóban megtörtént jelenségnek. Ugyanis a kor írói előszeretettel színesítették munkáikat ilyen betoldásokkal, így jelezve, hogy a csata egyfajta istenítélet is volt, s nem a felek felkészültsége, létszáma döntött, hanem az igaz ügyet pártfogolták az égiek. Polgár azt sejteti, hogy itt Ménfőnél is egy ilyen közhelyről lehet szó.

Azért van a tanulmányban egy számomra furcsa fel nem ismerés. A csata forrásait felsoroló résznél Polgár a következőt állítja a Képes krónika Ménfői csata ábrázolásáról: „Aba seregének vereségét 14. századi anakronizmusként az Árpádok földre hullott, vágott pajzsmezőt mutató címeres vexilluma szimbolizálja.” Most azon túl, hogy az árpádsávos zászlót ilyen bonyolultan teljesen felesleges megfogalmazni, szerintem a megállapítás téves is. Egyáltalán nem tekinthető anakronizmusnak az árpádsávos zászló 1044-ben, legfeljebb a sávok számát lehet vitatkozni. Elég ugyanis megnézni Szent István király Lancea Regis dénárját, hogy lássuk, már első királyunk használta lándzsáján ezt a zászlót (természetesen a színeket az ezüstpénzen nem lehet megállapítani, de logikus feltételezés, hogy már ekkor is vörös-ezüst párosításról volt szó). Nem csupán nem anakronizmus tehát 1044-ben egy ilyen zászló használata, hanem képi ábrázolásunk van róla 1038 előtt! Már csak azért is érthetetlen számomra, hogy ez Polgárnak nem tűnik fel, mert a Lancea Regis dénárra később ő maga is utal a tanulmányban.

Mindenesetre, ha Polgár Balázs tanulmánya kiváló összefoglaló, s minden Ménfői csatáról olvasni vágyó ménfőcsanakinak és nem ménfőcsanakinak bátran ajánlom.

A Lancea Regis dénár rajzolata
(http://penztortenet.blog.hu/2013/07/10/lancea_regis_az_elso_magyar_penzerme)

Jegyzetek: 

iElfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6-16. század). Szerk.: Pósán László és Veszprémy László. Bp.: Zrínyi, 2016.

iiPolgár Balázs: III. Henrik 1044. évi magyarországi hadjárata és a ménfői csata. In: Elfeledett háborúk. p. 149-161

(Az írás megjelent szerkesztett változatban a Hegyalja - ménfőcsanaki havilap 2016. szeptemberi számában)

Az "István, a király" és Szent István, az uralkodó

  

Az István, a király ikonikus mű lett 1983-as megjelenése óta, és az a különös dolog történt meg, hogy az épülő szocializmus idején készült rockopera a mostani jobboldal egyik kedvencévé lett. Az eset több mint érdekes. Mint ahogy az is, hogy a kereszténységet közvetve támadó (?) mű, éppen a hagyományos magyar konzervatív értékeket vallók közt lett a csodálat tárgyává. Most nem filozofálgatok, miként fordulhat az elő, hogy egy - állítólag - jobboldali ember Koppányt választja Szent István helyett, hanem megnézünk nyolc dolgot a rockoperával kapcsolatban, abból a szempontból, hogy állításaival szemben mi az igazság a történelmi források alapján.

Természetesen jó lenne, ha mindenki eszébe vésné, hogy bár egy nagyon jól megírt és fantasztikus zeneiségű műről van szó, az mégiscsak egy rockopera és nem történeti elemzésen alapuló írás. Nem lehet, és nem is szabad tőle elvárni a kor bemutatását, hiszen amit leír, az nem 997-re, hanem 1983-ra, vagy éppen a mostani verzió 2013a-ra ad információt leginkább! Ugyanakkor az is elvárható, hogy az ember történelmi vitákban ne az István, a király-ból nyert „tudással” érveljen, hanem történelmi forrásokkal.

István, mint anyuka bábúja

Saroltról, István édesanyjáról már írtam korábban. Saroltról elég jó információink vannak, származása kapcsán például két variációt is emlegetnek a kútfők. Szóval a kor legjobban ismert magyar női szereplőjéről van szó. Tudjuk, hogy egy gyönyörű, ám erőszakos, hirtelenharagú és kemény asszony volt. Ugyanakkor az utolsó információ róla az, hogy Koppány az ő kezét akarta elnyerni,[i] és valószínűleg Veszprém várába tartózkodott az összecsapás idején, de már ez utóbbi is spekuláció. Ezután eltűnik a forrásokból, további sorsa ismeretlen. Feltűnő azonban, hogy Sarolt azonnal megszűnik hatalmi tényezőnek lenni, mihelyst István átveszi az ország irányítását, így semmi okunk azt feltételezni, hogy bármilyen irányba képes lett volna mozgatni fiát.

Ráadásul nagyon bántó ez a vonala az István, a királynak, mivel Szent István egy kifejezetten határozott, kemény uralkodó volt, aki tűzzel-vassal vitte át a maga akaratát.

Réka, Koppány lánya

Csak röviden összefoglalom mit érdemes tudni Rékáról: Semmit. Koppánynak egy leszármazottját sem említi forrás. A történelmi Réka (Kreka) Attila hun nagykirály felesége az V. században.[ii]

Sur, Solt, Bese – a három köpönyegforgató nemes

Krónikáinkban nincs nyoma ilyen nevű magyar uraknak István korából. Súr létezett, ő az egyik magyar hadvezér a vesztes Augsburgi csatában, mely után kivégezték. Leszármazottai valószínűleg az Osl család, melynek birtokai a Középkorban a Rábaközben voltak. A Solt név azonosítható Zoltával, aki Árpád fia és annak kiskorú utóda Anonymusnál. Bese a besenyők nevében is megtalálható bese szóból képzett név, jelentése karvaly.

Gizella és Vencellin sugallt „viszonya”

Nyilván nem kell mondanom, hogy a krónikáinkban ennek sincs semmi nyoma. Egy középkori királynénak alig volt esélye kalandokba bonyolódni, nem véletlen, hogy egy-egy lelepleződött eset olyan nagy nyomot hagyott a krónikásokban. Magyar szempontból a legjobban ismert Könyves Kálmán feleségének, Eufémiának esete, aki miután megcsalta urát,[iii] kénytelen volt hazamenekülni Kijevbe, ahol megszülte állítása szerint Kálmán fiát, Boriszt. Egy efféle affér azonban igencsak ritka lehetett, tekintetbe véve, hogy egy királyné gyakorlatilag sosem volt egyedül, ráadásul nagyon komoly kockázattal járt. Mellesleg jól tudjuk, hogy Gizellának nem kellett „várni, csak várni, mindig csak várni”, hiszen legalább két fiat és három lányt adott Istvánnak. Gizella egyébként is a keresztényi élet egyik mintaképének számított, István halála és magyarországi ellehetetlenülése után a passaui kolostorba vonult apácának. Politikai szerepet csak István utolsó éveiben játszik (vazul incidens).

Németek versus magyarok

István és Koppány harcát egyesek úgy adják elő, mintha az valamiféle függés és a függetlenség közötti választás lett volna. Hogy István seregének zöme német, azt abból a nehezen értelmezhető szövegből veszik, ami a Pannonhalmi apátság alapítólevelében (valójában kiváltságlevélben) maradt fenn:

„Mivel amidőn a háborúk vihara kitört, amelyben a németek (theotonicos)[iv] és a magyarok (Ungaros) között igen nagy viszály támadt, s különösen amidőn belháború pusztítása fenyegetett, egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből…”[v]

A sorok értelmezése vitatott, magunk részéről egyetértünk Kristóval[vi], hogy itt itt két küzdelemről: egy magyar-német, illetve a Koppány-István ellentétről van szó és a német-magyar harc nem Koppány felkelésére vonatkozik. Ez így sokkal logikusabb, mint arra gondolni, hogy kétszer ugyanazt a konfliktust említi az oklevél. Sőt István kifejezetten belháborúként (civilis belli)[vii]definiálja a Somogy megyével lefolyt küzdelmet. Szó sincs arról, hogy a magyarok felkeltek a fejedelem ellen, hanem csak egy megyét (comitatu) említ.

Idegen papok és lovagok

Jól tudjuk, hogy Géza idején – feltehetően Gizella és Vajk házassága kapcsán – német lovagok érkeztek az országba, akik Istvánt támogatták a konfliktus során. Ám ezek száma nem lehetett túl magas. A Képes krónika a Héder nem alapítóinál, Wolgertnél és öccsénél, Henriknél ad meg számot, mely szerint 40 lovaggal és 300 csatalóval jöttek hazánkba,[viii] ami jelentős katonai erő a korban, ugyanakkor semmi okunk arra, hogy István erőit németeknek tekintsük, bizonyára a Veszprém melletti csatában őt is zömmel magyarok támogatták.

A magyar papság elitjét István idején kétségtelenül idegen ajkúak adták, ami érthető, hiszen Magyarországon akkor még nem voltak olyan intézmények, ahol megfelelő képzettséget kaphattak volna a magyar papjelöltek. Ez azonban csak az első generációra volt igaz, a középkor folyamán a Szent Korona országainak főpapságát zömében magyar nemesek adták.

Ám az ekkor beérkező idegenek elmagyarosodására a legjobb példa éppen az a Vencellin, aki megölte Koppányt: dédunokája már a Koppány nevet viseli.[ix]

Mellesleg csupán Koppányról és az erdélyi Gyulákról tudjuk, hogy István elvette földjüket, ugyanakkor egyiket sem külföldiek kapták. Somogyot a Pannonhalmi apátság alá rendelte, míg Erdélyt saját uralma alá vonta.[x] Tudjuk, hogy a vele együttműködő magyarok birtokai megmaradtak, az Abák, a Csákok, semmi kárt nem szenvedtek, sőt Aba Sámuel az uralkodó nőrokonát vette feleségül.[xi] Udvarából ismerünk néhány alakot is, például Sebőst és Budát, akik szintén nem tűnnek idegennek. A tisztségeket a Magyar Királyságban érdem, és nem származás alapján osztották. Nagyon helyesen.

Koppány, mint jogos örökös

Koppány elhelyezése az Árpádok családfáján nem egyszerű. Hogy a fejedelmi család tagja, az vitathatatlan, hiszen a magyar krónikák hercegnek (duxnak) nevezik. Egy elmélet szerint Koppány Árpád első fiától, Tarkacsutól származna,[xii] ám ez nem elfogadható, hiszen éppen ezt a vonalat ismerjük a legjobban: Tarkacsu fia volt Teveli, az övé pedig Termacsu. Termacsu egy generáció Gézával, így viszont, ha az ő fia lenne Koppány, akkor alig lehetett idősebb Istvánnál! Ráadásul a krónikáink szerint Koppány, Tar Szerénd fia, tehát még egy generációt kellene beiktatni, ami azt jelentené, hogy Koppány, István fiával, Imrével lenne nagyjából egyidős! Ez pedig nyilvánvaló nonszensz. Árpád másik két fiának, Jelegnek és Jutocsának leszármazottait kevésbé ismerjük, ők inkább jöhetnének számításba, mint Koppány felmenői. Termacsu herceg pedig Bizáncban jártakor , 950 körül elég részletesen leírta Árpád leszármazottait, és ekkor semmi jele semmilyen Tar Szeréndnek a családfán, akinek pedig ekkor már élnie kellett.

Zárójelben jegyezzük meg, hogy az annyira lebecsült Anonymus tökéletesen tudja, hogy Zolta Árpád fia, és hogy az ő fia Taksony! Ami erős érv Anonymus mellett, hogy fogadjuk el Zolta uralmát Árpád halálát követően.

Egyébként az egész seniorátus (mely szerint a család legidősebb tagja örököl és nem apáról fiúra száll az uralom) elmélettel gondok vannak a magyar fejedelmi család esetén. Ha ugyanis megnézzük kik uralkodtak, sokkal inkább egyszerű fiági örökösödést tapasztalunk, mintsem valamiféle legidősebb uralmát: Álmost a fia Árpád követte, őt a fia Zolta, őt egy kihagyással – amire rögtön visszatérek -, a fia, Taksony, akit szintén a fia Géza, majd őt is a fia, Vajk/István. Az egyetlen kakukktojás Falicsi (Fajsz), akiről tudjuk, hogy 950 körül uralkodott, Zolta és Taksony között. Ám ez a kivétel a megmagyarázandó (talán túl fiatal volt a trónörökös, és kihasználta a lehetőséget? Esetleg Bíborbanszületett Konstantin valamit félreértett Termacsu elbeszélésében?), s nem szerencsés egy seniorátus alapján való örökösödést feltételezni egyetlen kivétel miatt.

Azt kell mondani, hogy semmi okunk azt feltételezni, hogy Koppánynak bármi joga lett volna – az ököljogot leszámítva – István trónjára.

István eltörli a régi szokásokat

Semmi okunk arra sem, hogy István királyként eltörölte volna a magyarok régi életmódját. Egyfelől érdemes elolvasni az Intelmeket, melyekben erről így nyilatkozik, tanácsként javasolva fiának:

„Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni. Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel. Mert az atyák azért atyák, hogy fiaikat gyámolítsák, a fiak pedig azért fiak, hogy szüleiknek szót fogadjanak. Aki atyjával szemben áll, Isten ellenségének áll. Mert minden engedetlen Istennel áll szemben. És az engedetlenség szelletje a korona virágait szórja szerte. Az engedetlenség valójában pestis az egész királyságban. Ezért, kedves fiam, apád rendeletei, vagyis az én rendeleteim, mindig legyenek szemed előtt, hogy szerencsédet mindenütt királyi gyeplő igazgassa. Az én szokásaimat pedig, melyekről látod, hogy a királyi méltósággal összeférnek, a kétkedés minden béklyója nélkül kövessed. Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.”

No comment.

Vezetett be nyugati törvényeket, de nem akart belőlünk németet csinálni, bárki bármit mondjon.

Ide tartozik egy másik tévhit, amely szerint Szent István betiltotta a magyar rovásírást. Ez egy hamis „forrás” alapján terjedt el, amelyet egyetlen személyen kívül senki soha nem látott, noha a vatikáni levéltárat előtte és utána is sokan kutatták magyar történelmi adatok után bogarászva. Ezen felül a közzé tett leírás szövegileg nem XI. századi elemeket használ, sőt olyan anakronizmusok vannak benne, mint hogy Szent István I. (azaz első!) Istvánnak nevezi magát, ami nyilvánvaló abszurd, hiszen nem tudhatta, hogy 100 évvel később lesz egy második is. Erről ennyit.[xiii]

Olvassák el István törvényeit, az Intelmeket, vagy Szent István legendáit, a Képes krónikát! Higgyék el, fantasztikus utazás lesz!

---

[i] Képes krónika, 64.

[ii] Ladó-Bíró: Magyar utónévkönyv. Bp., 1998. p.231.

[iii] Képes krónika, 149.

[iv] Fejér: Codex Diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis (továbbiakban: CDH) I. p.280.

[v] Az Államalapítás korának írott forrásai (továbbiakban ÁKIF). Szeged, 1999. p.40.

[vi] A fenti forráskiadás jegyzetében.

[vii] CDH I. p.281.

[viii] Képes krónika, 39.

[ix] Képes krónika, 64.

[x] Képes krónika, 65.

[xi] Azt viszont egyelőre nem tudjuk biztosra, a lányát, vagy a testvérét.

[xii] Korai magyar történeti lexikon (továbbiakban: KMTL), p. 368.

[xiii] Csak egy cáfoló vélemény a sokból: http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/magyarsag/toertenelem/2327-hamis-e-szent-istvan-rendelete

Egy magyar szempontból érdekes angolszász térkép

Egy magyar szempontból érdekes angolszász térkép

Érdekes, mennyire kevéssé érdekli kutatóinkat az egyetlen XI. századi térkép[1] (amely egyébként tartalmi szempontok alapján leginkább a század második negyedére datálható), melyen a magyarok megjelennek. Pedig ez a megjelenés igencsak izgalmas, hiszen a következő felirat van közvetlen Pannónia mellett: hunorum gens, azaz hunok nemzetsége (és nem magyarok nemzetsége!). 

A Cottoniana térkép, baloldalt lilával keretezve a "magyarok" vagyis a hunok neve

Az angolszász Cottoniana térképnek számos érdekessége van. Egyike Franciaország teljes félreábrázolása, a készítő gyakorlatilag semmi nem tudott a Frank államról (ez egy komoly érv a készítés korának meghatározására, hiszen az 1050-es évektől Normandiával Angliának igen komoly kapcsolatai voltak). Itália szintén nem mutatja jellegzetes csizmaalakját, amely pedig még a Tabula Peutingeriana torzító nézetében is kivehető. Ugyanakkor meglepően jó a Balti-térség és elég sokat tud a szerző a mi térségünkről is. Több földrajzi  fogalom is elég jól szerepel a térségben: Histria, Dalmácia (Dalmatia), Pannonia. Érdekes, hogy a hunok nemzetségét nem a Duna mellé (a Danubius fluviusnak kiírt folyó biztosan nem a Duna, elvégre Konstantinápolytól nyugatra (a térképen délre) ömlik az Égei tengerbe…), hanem a Szávától délre teszi. Az első kérdés, hogy egyáltalán a magyarokat jelenti a hunorum gens? Klinghammer István szerint igen.[2] Bár a készítés időpontjában adja magát a dolog, de tulajdonképpen nem tudjuk. Elvileg lehet még egy csoport, aki megfelel a hun eredetűnek tartott népek közül. Az avarok. Elvégre róluk az utolsó információink titokzatos eltűnésük előtt éppen az Adriai-tenger mellől való és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy magyarok előtti információ jelenik meg egy ezredfordulóhoz közeli térképen. Hiszen még Hérodotosz griffjei (Griphorum gens!) is feltűnnek rajt, 1400 évvel korábbról, vagy Dacia, mint gót terület!

Az avarokra utal a hunok elhelyezése a térképen, mint már említettem. Tulajdonképpen más azonban nem. Mi utal arra, hogy a térkép a 900-as évek második felében készült, és ezáltal a hunorum gens a magyarokra vonatkozik? 

A térkép külön kiemel fontos városokat. Ezek többnyire olyan települések amely a nyugati kultúra és a kereszténység számára alapvetőek: Róma, Alexandria, Jeruzsálem. Meglepő azonban például Tarzosz kiemelt jellege, amely azért lehet fontos a készítőnek, mert a 960-as évektől Bizánc és az arabok igen kemény ütközeteket vívtak birtoklásáért. A Frank államról alig tud valamit a szerző, ami annak gyenge voltára utalhat, ami szintén inkább a X. század, mintsem a VIII. vagy a X. vége és a XI. A Normannok normandiai uralmának sincs jele a térképen. Ugyanígy semmi jele egy erős német-római államnak, egy német területre vonatkozó felirat sincs a térképen (Schleswiget nem számítva), se Bajoroszág, se Svábföld. Ezt a 962-es császári koronázás után szintén nehezebb elképzelni. De ez nem bizonyíték, hanem a hiány...

Magyarázat a térkép látásmódjáról és, hogy mi hol található rajta.

Két megoldás lehetséges tehát: 

- a térkép a magyar megtelepedés előtti kor előtti információkon alapul és ez esetben az avarokat jelenti (még valószínűtlenebb, hogy a rég eltűnt hunokat). Vagy ami sokkal valószínűbb: 

- a magyarokat azonosítjuk a hunorum gens fogalmával és ebben az esetben tovább gyengül az a mítosz, hogy a magyarokat csak a XI. századtól német ötlet alapján azonosítják a hunokkal.

Ez egyébként ismét felveti azt a kérdést, amelynek általuk kreált megoldását oly elszántan próbálják egyes történészek lenyomni mindenki torkán, tudniillik, hogy a magyaroknak nem volt eredetileg hun származástudatuk. Csak nagyon röviden összefoglalva:

A korábbi veterán történészek (Kristótól Győrffyig és tovább) általánosan vallották, hogy a magyarok a hun származás tudatát külföldről kapták, mégpedig a 11. századnál nem korábban.[3] Ennek legfőbb bizonyítékuk az, hogy a XIII. század előttről nincs utalás magyar forrásokban hun-magyar rokonságra. Ez egyébként legnagyobb jóindulattal is téves. Egyfelől Anonymust, aki ír arról, hogy Álmos Attila leszármazottja XIII. század eleinek tartják, ami finoman szólva is kérdéses.[4] Másfelől igenis van még forrás, amely a XIII. század előtt a magyar-hun rokonságot említik. Ilyen Hersfeldi Lampert, aki kétségkívül a XI. században élt, és aki arról ír, hogy Salamon király anyja 1063-ban Ottó bajor hercegnek adja az ellopott fejedelmi kincsek közül Attila kardját. Kordé szerint a magyarok hun hagyományát „kérdőjelezi meg, hogy a hun-magyar rokonság teóriája külföldi forrásokban jelenik meg először”.[5] Ennyi erővel minden magyar eseményt meg lehet kérdőjelezni, amit nem említenek magyar források, másfelől egyéb esetekben a hallgatást nem szokás bizonyítékként kezelni…  Egyébként is közismert, hogy Anonymus előttről nem maradt fenn magyar történetírói munka, úgyhogy korábbról miért várnak magyar forrást? Érthetetlen az is, hogy több történész szerint legitimációs okból hirdette az Árpád-ház később a hun származást:

1. Nem volt erre szükség, ott volt a vérszerződés legitimációnak, majd később a pápai koronaküldés.

2. Miért lett volna a keresztény világba beilleszkedő magyar elitnek szüksége egy „barbár” hun elődtől való származásra? Választhattak volna valami „EU kompatibilis” hőst is…

És most itt ez a térkép, amely azt jelzi, hogy az akkori világ másik sarkában valószínűleg már a X. század végén hunoknak tekintették a magyarokat (vagy az avarokat). Én Occam borotvájának elvét vallom: rendszerint a legegyszerűbb megoldás a legjobb. Úgy tűnik 1040 körül egy angolszász térkép a magyraokat hunoknak írta le. 

Jegyzetek:

---

[1] A térképről nem írok, elolvasható angolul az ismertető, nem tudok mit hozzátenni, legfeljebb annyit, hogy néhány kutató későbbre datálja.

[2] http://lazarus.elte.hu/hun/dolgozo/klingh/mtud.htm - Nyomtatásban: Magyar Tudomány. XLII. 9. sz. 1037-1056. o.

[3] Legjobban összefoglalva: Kordé Zoltán hun-magyar rokonság szószedete a Korai Magyar Történeti Lexikonban. KMTL, Bp.: Akadémiai, 1994. 274-275.o.

[4] Legutóbb a XI. századi keletkezés mellett érvelt: Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I-II. Bp.: Ad Librum, 2009 ill. 2010 – több helyen is alátámasztva. Itt írtam arról, mennyire jól ismeri Anonymus a XI. század eleji magyar eseményeket: http://hagi.hupont.hu/47/anonymus-mint-xi-szazadi-forras

[5] KMTL, 274.o.

Egy rövid velencei krónika a magyarokkal vívott harcokról.

Egy rövid velencei krónikát találtam neten, amely némi fényt vet a XI-XII. századi magyar-velencei viszonyokra, illetve beszámol a két fél közt dúló háborúkról, ha csak nagyon vázlatosan is. A magyar középkori történelemnek meglehetősen sötétben lévő fejezetei ezek, bár Pauler Gyula vagy Kristó Gyula (úgy látszik, hogy ez ilyen gyulás téma) és Makk Ferenc foglalkozott az eseménytörténettel. Ugyanakkor a Dalmáciáért vívott harcok krónikái a mai napig nincsenek magyarra fordítva. Ez mondjuk e rövid évkönyv esetében nem olyan nagy baj, de mondjuk ugyanez a helyzet fontosabb krónikákkal: teljes egészében sem Spalatói Tamás Historia Salonitana-ja[i], sem a zárai névtelen Obsidione Jadrensis-e nem olvasható magyarul, amelyek pedig alapművek.

Az alábbi évkönyv a XIII. század elején keletkezhetett és egy-egy hosszabb-rövidebb bejegyzésben értekezik a szerinte fontos eseményekről. Mérvadó kiadása: MGH SS XIV. 70-72. oldaláig található, ahol elnevezése Annales Venetici Breve. Érdekes, hogy nem találtam meg Gombos Catalogus-ában, de lehet csak figyelmetlen voltam. Hogy magyar fordítását nem találtam, ezek után nem túl meglepő, még olyan egyébként kiváló szöveggyűjteményben sem, mint a Makk-Thoroczkay válogatta/fordította Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről című kötetben sem. Egyébként az olasz történetírókra jobban figyelhetnének kutatóink…

Zára egyik korai ábrázolása, még a modern erődítések előttről.

Annales Venetici Breve – Rövid velencei évkönyv

(részletek)

„Az Úr 1062. évében Domenicus Contarenus, aki abban az időben Velence hercege[ii] volt, hadsereggel Zára [Iadera] ellen ment és azt elfoglalta.

Az Úr 1080. évében[iii], a 4. indikcióban[iv], a velenceiek kivonultak hajóikkal Guiscard Róbert[v] ellen háborúzni.

…

Az Úr 1107. évében háború volt Velence valamint Ravenna, Padova és Tarvisio között.

Az Úr 1108. esztendejében december havának 3. napján Velence kivonult Bohemund[vi] ellen. Ekkor Ordelafus Faletro volt a dózse.

Az Úr 1112. évében november havában, a 6. indikcióban Péter pátriárka[vii] követként a császárhoz[viii] küldetett 14 gályával.

Az Úr 1115. esztendejében[ix], augusztus havában, a 8. indikcióban Ordelafus Faletro dózse kivonult hadseregével Dalmáciába és elfoglalta azt, kivéve Zárát és Fehérvárat.[x] Ezután visszatért Velencébe. Következő májusban ő ismét kivonult Dalmáciába lovagjaival és hajóival és Szent Pál napján[xi] maga a dózse néhány lovagjával az ellenség nagy sokaságát futamította meg a csatatéren. Ezután elfoglalták Zárát valamint a város nagyon megerősített várát és [Tenger]fehérvár városát. Elfoglalta továbbá a legyőzhetetlen erődítményt, amit Sebeniconak neveznek, alapjaiig lerombolta és így egész Dalmáciát megkaparintotta. A magyarok közül számos nemest, sok asszonyt és gyereket vezettek fogolyként Velencébe.

…

Az Úr 1122. évének augusztus hónapjában, a 15. indikcióban, Domenicus Michael dózse nagy tengeri és lovassereggel Krisztus sírjához[xii] ment. Ezután:

Az Úr 1125. évének június havában, a 3. indikcióban, visszatért Velencébe, miután győzelmet aratott a szaracénok felett és elfoglalta Türosz városát, majd a dózse diadalmaskodott 10 krétai város felett is. Hasonlóképpen pusztított bizonyos dalmáciai városokat, sok magyar nemest és dalmátot foglyul ejtve.

…

Az Úr 1159. évében a velenceiek nagy hadsereggel Zára ellen vonultak és elfoglalták azt.

Az 1161. évben nagy nézeteltérés támadt Németország császára és birodalma valamint a velenceiek között, aminek eredményeként Velencét megostromolták. Emiatt az aquileia-i pátriárka, az ő előkelői és vitézei megpróbálták elfoglalni Grado szigetét.[xiii] De a fent említett pátriárka, mágnásai és sok nemes elfogattak a velenceiek által és fogolyként Velencébe vitték őket.

Az Úr 1167. évében, december havában, a 15. indikcióban, három nappal Szent Lukács ünnepe előtt (XII.10.), három követ érkezett a görög császártól[xiv] három gályával. Három nappal az ünnep után [azaz Szent Lukács napja után 3 nappal XII.16-án] Tűz ütött ki a Szent Szalvátor templom mennyezetén és leégett Szent Lukács, Szent Patrinianusz, Szent Benedek, Szent Gábriel, Szent Sámuel, Szent Barnabás és Szent Vazul temploma is, valamint a szomszédos épületek, bár néhány túlélte. Következő napon megérkeztek a magyar király küldöttei és királyuk nevében eljegyezte unokáját, Mária királylányt Miklós gróffal, Vitalis Mihály dózse fiával.

Az Úr 1168. évének november hónapjában, a 2. indikcióban, 6 velencei gálya lett kiküldve és elfogtak 5 anconai gályát minden emberével együtt, akik közül Jacobus da Mulinot és Wicardinust felakasztották az árbócra. 

Az Úr 1171. évének március hónapjában, a 4. indikcióban Szent György napján [III.12]Manuel császár elrendelte, hogy minden velenceinek, akármely részében éljen Romániának[xv] le kell foglalni minden vagyonát és hajóját. Ugyanezen év szeptember hónapjában 100 gálya lett kiküldve Románia ellen Vitalis Mihállyal.

Az 1173. évben Velence hadat küldött Ancona ellen.

…

Az Úr 1187. évében, július hónapban, velencei hadsereg vonult Zára ellen, és ugyanezen év szeptemberében visszatért.

…”

Jegyzetek:

---

[i] Csak kisebb részeit, elsősorban a tatárjárásra vonatkozó oldalait olvashatjuk magyarul. Az Obsidione esetében még rosszabb a helyzet, a legfrissebb hozzáférhető magyarországi kiadása latinul 250 éves…

[ii] A középkorban a velencei dózsét rendszerint hercegnek nevezték. A továbbiakban maradunk a dózsénál, de a forrás eredetijében dux, tehát herceg áll.

[iii] Az MGH az 1081-es évhez teszi.

[iv] A középkorban 15 éves indikciókban is számolták az éveket, melyek eredetileg római adózási időegységek voltak.

[v] Guiscard Róbert, 1059-től 1085-ig Calabria és Apulia normann hercege, aki megalapozta a Normannok dél-itáliai uralmát. Öccsének és utódjának Rogernek a lányát vette el Könyves Kálmán, akit viszont ellentétben a korábbi ismeretekkel nem Buzillának hívtak (Lásd: Makk-Thoroczkay. i.m. 926. lábjegyzetét). Tehát Magyarország a normannokkal szövetségben harcolt Bizánc és Velence ellen.

[vi] Bohemund a nagy normann hadvezér, Antiókhia fejedelme, akinek vezetésével a keresztesek elfoglalták Antiókhiát 1097-ben. Ekkor Bohemund többnyire Bizánc ellen visel háborúkat a Balkánért.

[vii] Péter, aquileiai pátrárka.

[viii] A császár itt a bizánci uralkodót, I. Alexioszt jelenti.

[ix] Az MGH szerint 1116-ban.

[x] Fehérvár itt Tengerfehérvárat jelenti. Amely akkor igen jelentős település volt, itt koronázták 1102-ben horvát királlyá Könyves Kálmánt. Dalmácia egyébként 1105-re került magyar fennhatóság alá, amelyet ékesen bizonyít Kálmán királyunk felirata a zárai harangtoronyban.

[xi] Június 30.

[xii] Azaz a Szentföldre. Mialatt a velencei haderő a „tengerentúl” járt, II. István magyar király visszafoglalta Dalmáciát.

[xiii] A középkor folyamán az Aquileiában székelő pátriárka és a Velence támogatását élvező gradói pátriárka között állandó konfliktus dúlt.

[xiv] I. Manuel Komnenoszról van szó, aki 1143 és 1180 között volt a Bizánci birodalom uralkodója, mellesleg Szent László unokája.

[xv] Romániának a Bizánci birodalom területét nevezték a középkorban, hiszen a Római birodalomról van szó!