Könyvajánló - Adrian Goldsworthy: Caesar - Egy kolosszus élete

Adrian Goldsworthy:
Caesar – Egy kolosszus élete

Budapest: I. P. C. Könyvek, 2020

676 oldal

Eredeti cím: Caesar: Life of a Colossus, 2006

Fordította: Popovics Ferenc

Nincs könnyű helyzetben a könyvpiac COVID után 2-ben, immár egy éve folyamatosan tolódnak el kiadási időpontok, s még mindig várok olyan hadtörténeti művek megjelenésére, amelyeket fél évvel ezelőttre ígértek. De ez legyen most a könyvmolyok legnagyobb baja, ráadásul így minden új megjelenés dupla öröm.

A történelmi regények reneszánszát éljük egy ideje, rengeteg jobb-rosszabb kötet jelent meg az elmúlt évek során. Közülük meglehetősen sok a római korban játszódik, s talán ennek apropóján adta ki az I.P.C. Könyvek 2020 végén Adrian Goldsworthy eredetileg a Yale egyetem által 2006-ban megjelentetett Caesar életrajzát. A kiadó „személye” azért is furcsa, mert az I.P.C. Könyvek nem történelemben utazik. Ez óvatosságra intett. Ettől függetlenül az nem volt kérdés, ezt a könyvet megveszem. Hogy miért? A szerző és a téma miatt. Adrian Goldsworthy kiváló történész, akinek fő csapásiránya az ókori Róma. Habár az utóbbi években egyre kevesebbet foglalkoztam eredeti „szakirányommal”, az ókorral, de ez örök szerelem, amit még sok pocsék könyv sem irthat ki a szívemből. Goldsworthy meg tuti nem. A magyar nyelven eddig megjelent legjobb római hadseregről írt monográfia szintén az ő műve ugyanis (A római hadsereg története. Pécs: Alexandra, 2004). A brit történész emellett történelmi regényeket is ír (valamiből meg is kell élni, ugyebár...), s stílusa eléggé olvasmányos, képes populárisan előadni a históriát. Az óvatosságomat a kötettel kapcsolatban tehát egyértelműen a kiadó neve szolgáltatta, nem tudtam, mire számítsak tőlük, pláne miután a címlap verzóján nem szerepelt lektor, aki segítette volna a fordító munkáját...

Biográfiánk egy újabb féltégla, sőt inkább betontömb. Ennek ellenére, ha valaki nem adult oldalundorral kezd neki a könyvnek, komoly élményben lesz része. Goldsworthy szórakoztat, miközben egy komoly életrajzot ad a kezünkbe, s nemhogy azt nem éreztem, hogy hosszú lenne, hanem legszívesebben követeltem volna a még bővebb kifejtését az eseményeknek. A kötet ugyan nem hadtörténelem a szó szoros értelmében, de azzal is elég részletesen foglalkozik – Caesar esetében fura is lenne másként -, s igyekszik főhősének politikai motivációit széles spektrumban bemutatni. Az író nem hazudja nekünk, hogy mindent tud, hiszen a források korlátozottak, különösen Caesar első évtizedeire nézve. Goldsworthy nagyon helyesen, nem utólagosan bölcsességgel tekint vissza az első császárra, hanem megpróbálja úgy szemlélni az eseményeket, mintha még nem tudná, mi lesz később az arrogáns, ám római szinten nem igazán kegyetlen ifjú Julius sorsa. Nem tekinti élete első pillanatától Róma későbbi fejének, hanem csak egynek a feltörekvő szenátorok százából, s a felemelkedés útját így hitelesebben mutatja be nekünk.

Caesar életrajza egyben korrajz is, Goldworthy nagyszerűen eleveníti fel a időszakot, amelyben főhőse élt, megvilágítja a római köztársaság működését, annak problémáit, de a mindennapi élet szertartásait is a születéstől a halálig. Nem kíván belelátni az ókorba XXI. század eleji elvárásokat, nem ítél el és nem akar szenzációt vagy bulvárt csinálni Caesar életének olykor extrém eseményeiből. Erre nincs is szükség, hiszen Caesar élete önmagában kiemelkedő, olyan személy volt, akiből évezredenként egy tucat ha akad. Goldsworthy érezhetően szimpatizál hősével, nagyra tartja megbocsátási képességét, amellyel a korszakban párját ritkította, s nem valami korát megelőző modern diktátort akar felmutatni nekünk. A mű olvasmányos és informatív volta mellett is szórakoztató és elgondolkodtató.

Térjünk át a kiadásra, mert eleve ettől tartottam jobban, nem a tartalomtól! Hát bizony akadnak benne bibik. Néha a fordító egyértelműen félreértett egy-egy mondatot. A 80. oldalon a következő mondat szerepel: „Az ókori arcképek gyakran igen hivatalosak, és inkább élettelennek tűnnek a mai szemnek, és nagyon könnyen megfeledkezünk róla, hogy sok közülük eredetileg festmény volt, mert a klasszikus világról alkotott víziónk csupa kő és márvány.” Itt Goldworthy természetesen nem azt írta az angol eredetiben, hogy a portrék, mellszobrok festményekről készültek, hanem azt, hogy eredetileg festettek voltak (csak lekopott azóta): „...too easy to forget that many were originally painted ...”. Természetesen igaza van, ma már elfelejtjük, hogy például az athéni Parthenon vagy az Akropolisz több épülete eredetileg tiritarkára volt festve, ahogy a híres személyek büsztjeit is kipingálták. A 100. oldalon szintén egy teljesen logikailag értelmetlen gondolatsor van, a fordító azt írja, hogy Caesar győzelme vette el néhány római szövetséges kedvét az elpártolástól, mert bebizonyította, hogy képtelen (sic!) megvédeni őket. Egyértelmű hiba. Nyilvánvaló, Caesar éppen azt bizonyította, hogy képes és ezért nem pártoltak el! Három oldallal később, a 103. közepén egy szövegkörnyezetében teljesen értelmetlen mondatot olvashatunk, amit most nem citálok, mert hosszú és égnek meredne a hajam, ha le kellene írnom azt a marhaságot, ami ott áll. Majd a 230. oldalon ez áll: „Caesar ezeket a rómaiakat is művelte (sic!), és nem csupán az elitet szólította meg.” Földművelésről már hallottam, de római polgárok műveléséről nem. Legyünk jóindulatúak, bizonyára ez csupán elírás a műveltette helyett. Később is előfordul, hogy a legio (ami jobb lett volna nem légiónak írva) nehézgyalogságát a szerző nemes egyszerűséggel nehézlovasságnak fordította... KI tudja, mennyi ilyen mellett siklottam el. A fordítás stílusa egyébként nem rossz.

Nem állítom, hogy a kötet minőségét nagyon lerontja a számos fordítói/elírási/értelmezési hiba, de zavaró lehet szakembernek, és itt-ott értelmezhetetlen és megtévesztő a nem kellően gyanakvó olvasónak. Azt kell mondjam, nagyon hiányzott egy lektor tekintete a szöveg véglegesítése előtt. Ha ókori szakkönyvnek is beillő kötetet ad ki valaki, az nézesse át egy római történelemhez jól értő szakival. Erre valók ugyanis, és nem éri meg a spórolást, ha már energiát fektetünk egy Goldsworthy-kötet kiadásába, a fordító pedig óhatatlanul félreérthet dolgokat.

Fizikailag a kiadás azért rendben van, kötött és a borító is jónak mondható, bár a papír csak közepes minőségű. Lionel-Noel Royer festménye tökéletes választás volt a borítóra, ha kissé elcsépelt is. Azt nagyon díjazom, hogy nem csak a védőborítón van rajt a festmény, hanem alatta is, a kötéstáblán. A kötethez kronológiai táblázat, szójegyzék, valamint név- és tárgymutató tartozik, a szövegben elhelyezett térképek mellett.

Értékelés:

Nyolc Lorica segmentata a tíz Lorica segmentataból a fenti hibák miatt. Goldsworthynek 9 pont, a kiadónak 5, de emiatt nem akartam nagyon lehúzni.

8/10 pont

Goodreads.com: 4.1 pont

Hun lovasok Egyiptomban

Még mielőtt valaki eldobná kezéből a fánkot, és nyugtató gyanánt egy szeszesüvegért hajolna, közlöm, hogy nem áll szándékomban arról értekezni, hogy Sumer után az ősmagyarok megalapították Egyiptomot is. Hiszen minden épeszű, történelemben kissé járatos egyén tudja, hogy egy Tamás nevű srác alapított országot a Nílus-völgybe, kinek családneve Egyip volt, így alapítója: Egyip Tomi. Hahaha.

De viccet félredobva, hunok valóban jártak Egyiptomban, igaz nem hódító seregként, hanem éppen Róma védelmezőjeként. Ez minden kétségen felüli, egymástól független források által megerősített tény 1976 óta. Ebben az évben ugyanis Egyiptom Qasr Ibrim nevű romvárosának ásatása során három kopt nyelven írt Kr.u. 450 körül-re datált[1] papiruszlevelet találtak a régészek. Qasr Ibrim ma Egyiptomban található, ám klasszikus értelemben a térség már nem az, hiszen az ókorban ezt a vidéket már Dodekaszkhoinosznak (mivel 18 mérföld hosszú volt) vagy Alsó-Núbiának hívták. A térség afféle határvidék volt, amely állandó viták tárgyát képezte a Római Birodalom és Meroé núbiai királysága között. A rómaiak 298 körül feladták a területet,[2] majd Meroé is elpusztult. Mindemellett a határvidék jelleg fennmaradt.

A levelek ma a Kairói Kopt Múzeumban vannak, és egy bizonyos Viventius nevű római írta őket, aki tribunusi rangot viselt. Mint a levélből kitűnik, őt bízták meg azzal, hogy a római határtól délre élő egyik núbiai törzs fejével békét és szövetséget kössön, miután az egyiptomi seregek főparancsnokát más kötelezettségei elszólították.

Egyiptom diocesis az V. század elején (wikipedia)

A levelek nehezen érthetőek, itt-ott töredékesek, de számunkra ez most kevéssé érdekes. A minket érdeklő levél szövege gyenge fordításban a következő:[3]

„Én, Viventius, a hűséges tribunus, akit az összes egyiptomi határon lévő[4] római katona fölé helyeztek, ezt Tantaninak, az Anouba[5] nemzet törzsfőnökének[6] írom.

Üdvözlet az Úrban![7]                

Uram – a Comes domesticorum[8] és az Egyiptom diocesisben[9] állomásozó katonák comese[10] -, engedélyt adott nekem, hogy jelentsem neked:

Azért jött Aszwanba és Philaebe,[11] mert találkozni kívánt veled, de mivel sok hun,[12] unnokar[…][13] és más katona [jött velünk?], a városok nem tudták befogadni őket, és mivel a széna elfogyott [kénytelen volt távozni?], noha még négy napig maradtunk, tudván, hogy a császár[14] küldeni fog nekünk. Ez kényszerítette arra – és más ügyekkel is kellett foglalkoznia -, hogy a sokasággal északra vonuljon [mielőtt találkozott volna veled].

Ő elfogadja a békét és barátságot, melyet megkötöttünk. Ami engem illet, engem hagyott itt, hogy esküt tegyek veled annak érdekében, hogy kölcsönös és értékes béke legyen közöttünk. Uram írt a császárnak, és neked, a nemes-szülöttnek is, valamint […]li levéltárosnak.[15]

Amikor megkapod ezt a levelet, kérünk, jöjj el hozzánk, és mindent szükséges dolgot megcselekszünk, hogy létrejöjjön a béke.

Én magam imádkozom, hogy láthassalak – ha csak egyszer is -, mert az uram, a Comes, megparancsolta, hogy találkozzam veled.

És…Pakhom atya… ezen a helyen…téged nagyon szeretne…szereti az igazságot…[16] Búcsúzom az Úrban:

Szeretett testvérem…”    

A levél hátoldalán:

„Adják át Tantaninak, az anoubák törzsfőnökének, Viventiustól, az Egyiptomban lévő összes katona, hű tribunusától.”

Röviden tehát egy béke- és szövetségkötési tervezet bontakozik ki szemünk előtt a rómaiak és az anoubák törzsének főnöke között az V. század közepéről. Viventius a római csapatok egyiptomi vezére volt, akinek egységei között feltűnnek a hunok és egy bizonyos [h]unokar… nevű csoport. Bár a szó eleji „h”-betűt a görögök nem írták ki, de az világos, hogy az ounnos a hunokat jelenti. Sokkal problematikusabb a töredékesen maradt [h]ounokar… szó.

Elsőként a hunokról pár szó. Voltaképpen egyáltalán nem meglepő, hogy az V. század római seregében hunokra bukkanunk, hiszen hol zsoldosként találkozunk velük, hol kisebb-nagyobb hun csoportok települnek be a birodalomba. Ezen papirusz előkerüléséig azonban Egyiptomból nem ismertünk hun egységet. Nincs tudomásunk róla, hogy mikor kerültek hun csapatok Egyiptomba, de úgy vélem, valamikor közvetlen 411 után (ennek kifejtését lásd majd a hunokar-probléma kapcsán), esetleg 430 táján kerülhetett erre sor. Annyi bizonyos, hogy az IV-V. század fordulóján összeállított Notitia Dignitatum egységlajstromán a diocesisben még nem szerepelnek hun segédcsapatok, ellenben vannak vandál, szarmata, arab lovas alakulatok.[17]

Most teszünk kitérőt a hunokar-kérdésre. A hunokar szócska kiegészítésére két megoldást találtak a történészek. Az elsőt könnyebb lezárni, így azzal kezdem. Az FNH-féle kiadás kommentárjában felmerül az az ötlet, hogy itt a hunnokarp szó volt eredetileg, azaz olyan karp, karpodák csoportok, akik beolvadtak a hunokba. Bár Török László emellett teszi le a voksát[18] (és az valóban érthetetlen lenne - de közel sem példátlan -, hogy a hunok mellett miért sorolnák fel a hunnogarde-t külön, ha azok hunok), több probléma vetődik fel elfogadása esetén:

1.      a hunnokarp összetétellel sehol másutt nem találkozunk, és a Török által hozott Zosimus-féle párhuzam sántít: „nam Scyrus et carpodacas permistos Hunnis propulsavit”[19] Tehát valóban ír Zosimus 381-es évnél karpodákokról, akik hunokkal keveredtek, de nem ír hunnokarpokról.

2.      A karpok Zosimusnál már eleve elszigetelten fordulnak elő, hiszen a dák karp csoportokról, mint önálló entitás, nem hallunk a 300-as évek eleje óta (még Ammianus Marcellinus sem említi őket!), mikor a rómaiak több sikeres hadjárat után megsemmisítik őket, maradékukat pedig beköltöztetik és szétszórják a birodalom területén.[20]

Szóval ez az elmélet szép, de a karpok létéről 310 és 450 között mindössze egy adat van, amit ráadásul egy jóval későbbi történetírótól. A másik alternatíva, amit Török is említ egyébként sokkal logikusabb.

Hun könnyűlovas (Osprey - Warrior 111 - The hun)
Nem közismert, de a hunok jelentős nehézlovassággal is bírtak.

Ebben az esetben az (h)unokar[…] kiegészítése a (h)unikarde vagy ennek hasonló változata lenne. Sokkal csábítóbb ez a lehetőség, mert egy másik forrásból van egy katonai egység, amit ott Unnigardae néven említenek. A forrás Synesius neoplatonista filozófus és püspök, akinek mind levelezésében, mind Catastasisnéven fennmaradt műve megemlékezik az egység harcairól Cyrenaicán. A Catastasis tartalmilag egy nagyon érdekes írás, amelyről ast sejtik, hogy nem kiadásra szánták, hanem anyagként szolgált volna a püspök egy leveléhez, vagy beszédéhez.[21] Forrásértéke ennél fogva magas. Synesius műveiben bár nem írja, hogy hunokról van szó, de elnevezése miatt több kutató is egyértelműen annak tartja.[22] Ezt a felszerelésükről való leírás sem cáfolja.[23] Számunkra fontos 78. levelében, melyet a Unnigarde-t sikerrel használó Anysiushoz írt, melyben azt javasolja, hogy a 40 fős „gárdához” kérjen engedélyt a császártól még 160-at toborozni, és akkor a 200 harcossal már könnyű lesz befejezni az ausurian törzs ellen vívott háborút.[24] Nyilvánvaló, hogy a püspök le volt nyűgözve a hunok teljesítményéről. Úgy vélem nincs okunk kétségbe vonni, hogy az Unnigardae és a papiruszba említett unikar[…] egy és ugyanaz. A Viventius levélből pedig kiderül az is, hogy más hun egység is részt vett Egyiptom védelmében az V. század közepén.

Tehát 411-ben már voltak hunok (méghozzá negyvenen) Egyiptom diocesisben. Ezek vagy önként római szolgálatba állt hunok lehettek, vagy hadifoglyok. Az itt feljegyzett negyven hun jó eséllyel Uldin hun király 408-as hadjáratához kapcsolhatjuk. Ekkor Uldin árulással elfoglalja Castra Martis határvárosát a Duna mellett, majd Thrákiába nyomult be. Itt a római hadvezér megvesztegetés fegyveréhez nyúl, mely során sok hun (vagy hunoknak alávetett szövetséges) dezertál, mire Uldin elmenekül a tartományból maradék csapataival.[25] A hun gárda[26] tehát valamikor 408-411 között kerülhetett ide, talán együtt parancsnokukkal, Anysius-szal, mint erősítés a Cyrenaica provinciát támadó berber népek ellen. Sajnos azt nem tudjuk, hogy sor került-e a csapat 200 főre való kiegészítésére, de abból, hogy jóval később is létezik, inkább arra hajlok, hogy igen.

A másik hun csoportra (ha elfogadjuk, hogy nem azonos a Hunnigardae-val) talán a 430-as években kerülhetett Egyiptomban. 430a-ra Egyiptom már a vandál fenyegetéssel nézett szembe (talán az sem véletlen, hogy a diocesisben később nem hallunk a vandál lovasalakulatról). A vandálok 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, majd elfoglalták a mai Tunézia területét és fővárosát, Karthágót. A vandálok annak idején még a hunok elől menekültek Hispániába, akiktől – joggal – rettegtek, így talán jó ötletnek tűnt további hun csapatokkal megerősíteni Egyiptomot.[27] De ez már pusztán spekuláció.

Végezetül egy pusztán ötletszerű megjegyzés: Előfordulhat, hogy az unokar[…] valami más népet jelent. Bár az onogur nép csak 463-ban lép elő a forrásokból, nem merném kizárni, hogy itt az ő nevük szerepel. Nem szabad elfelejteni, hogy az onogurok jó eséllyel szintén a hunok fennhatósága alá tartoztak. Czeglédy feltételezte, hogy az ogurok (onogurok, szaragurok) már korábban Európába érkeztek.[28] Így akár a hun csoportokkal együtt onogurok is kerülhettek Egyiptomba.

                                                               

Sajnos jelenleg nem áll több információ rendelkezésünkre ezekről a hun csoportokról, valószínűleg számtalan összecsapásban volt részük Líbia és Egyiptom határvidékein.

Jegyzetek:

---

[1] Bár, ha valóban pusztán a hunok nagyszámú jelenléte miatt datálták a leveleket Maximinus 449-es hunoknál tett követjárása miatt, akkor ez finoman szólva kérdéses. Maximinus Attilánál tett követsége után valóban Núbiába ment, de fennmaradt töredékeiből nem lehet arra következtetni, hogy hunokat vitt volna magával tömegesen. Ilyen alapon a levél inkább Attila halála utánra,

[2] Érdekes irodalom ehhez: Burstein, Stanley M.: The roman withdrawal from Nubia. In.: Symbolae Osloenses. 73. (1998). p. 125

[3] Kiadása: Fontes Historiae Nubiorum (továbbiakban: FNB) III. kötet. Bergen, 1998. 320. sz. p. 1165-1171

[4] Limitanei katonákról van szó, mely a késő-római hadsereg határok mentén csoportosuló egységeinek neve. A korábbi közvélekedéssel ellentétben ez nem másodrendű katonaság, sőt, mivel határmenti szolgálatban gyakran vettek részt összecsapásokban, valószínűleg kifejezetten tapasztalt csapatok.

[5] Núbia kiürítése után a térséget két törzs, a rómaiakkal ellenséges blemmyes és a velük szövetséges nobadia szállta meg. Utóbbi egyik uralkodója volt Tantani, vagy a szövegben írt másik variációban Tentani.

[6] Eredetiben: phülarkhosz.

[7] A térségben ekkorra már a kereszténység igencsak előretört, a levél alapján a Nobadia is keresztény lehetett, a tőle délkeletre lévő Axumita etióp királysághoz hasonlóan.

[8] Comes domesticorum, voltaképpen katonai főparancsnoki tisztség

[9] A Diocesis késő-római területi egység, több provincia összevonásából keletkezett, Egyiptom diocesisben a Notitia Dignitatum alapján 6 provincia volt: Lybia Inferior, Lybia Superior, Aegyptus, Archadia, Augustanica és Thebais. Utóbbi volt határos Núbiával.

[10] Katonai körzet parancsnoka, itt nem célszerű a comes szó magyar „ispán” megfelelőjét használni. A szövegből az is kiderül, hogy itt a késő-római limitanei, „határmenti” csapatokról van szó.

[11] Aszwan (mai Asszuán) és Philae határvárosok a Nílus mentén.

[12] Az eredetiben: ουννοc, azaz (h)unnosz.

[13] A papirusz itt szakadt, így a vége nem olvasható, erről még lejjebb! Eredetiben: ουνοκαρ[…], azaz (h)unokar[..].

[14] Az eredetiben király olvasható, de a római uralkodóra vonatkozik, akit a görögök később is basileos, azaz király néven szólítottak.

[15] Itt szintén hiányos a szöveg, talán arról van szó, hogy a békeszöveget kell majd archiválni a levéltárosnak.

[16] Itt már nagyon töredékes a papirusz, így szinte lehetetlen rekonstruálni a mondat értelmét. Talán ez a Pakhom atya is imádkozik azért, hogy láthassa Tantanit és megtörténjen a békekötés…

[17] Notitia Dignitatum, partibus Orientis, XXVIII. A Comes limitis Aegypti katonai csapatai között: Equites saraceni, Ala octava vandilorum, Ala septima sarmatarum,

[18] FNH III., p. 1170

[19] Zosimus, IV. 34. Az általam használt kiadás (mivel nekem nincs újabb, sajnos): CSHB - Zosimus, Edit. Niebuhr. Bonn, 1837. p. 213

[20] Erről: Kovács Péter: A karpok betelepítése Pannoniába. In.: Studia Epigraphica Hungarica 3 (2011). p. 31-38

[21] http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_catastasis_1.html Letöltve: 2014. május 17.

[22] Például: Maenchen-Helfen, Otto J.: The World of the Huns. Berkeley-London, 1973. p.255-256, Van Nort, Richard M.: The Battle of Adrianople and the military doctrine of Vegetius. New York, 2007.p. 153. Nem fogadja el és az Unnigardae etnikai identitását „homályosnak” tartja: Török, In: FHN III. p. 1170.

[23] Synesius könnyűlovasokként írja le őket, akik a gyors meglepetésszerű támadásban jártasak. Ugyanakkor nem szabad elhallgatni, hogy az oingardai szót, amely talán ide kapcsolható, a Suda lexikon népnévnek tartja. Suda, Ὀϊνγάρδαι Bár ez a X. századi bizánci lexikon vegyes értékű (de sokszor nagyon jól használható) adatok halmaza inkább, mintsem történelmi forrás. Synesius 78. levele alapján sokkal inkább valószínű, hogy az Unnigardae nem egy helybeli törzs, hanem kívülálló idegen katonák csapata.

[24] Synesius levele angolul itt olvasható: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_letter_078.html Letöltve: 2014. május 17. Említi ugyanezt az Anysius-t dicsőítő Constitutio című művében is: http://www.livius.org/su-sz/synesius/synesius_constitutio.html Letöltve: 2014. május 17.

[25] Thompson, E.A.: A hunok. Bp., 2003. p. 35.

[26] Maencehn-Helfen (p. 255) nyelvészi véleményt elfogadva az ó-olasz és francia nyelvben kimutatható guarda – gárda szónak értelmezi. Ez korántsem lehetetlen, ismerve a hunok és gótok szoros nyelvi kapcsolatait.

[27] Mindez 451-ben már nem zavarta a vandálokat abban, hogy Attilával szövetkezve közösen harcoljanak a Nyugat-Római Birodalom ellen.

[28] Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Bp., 1969. p. 91.