Könyvkritikus rendszerhiba - Martha Wells: Kritikus rendszerhiba

Könyvajánló:

Martha Wells:

Kritikus rendszerhiba

Budapest: Fumax, 2018

152 oldal

Fordította: Tamás Gábor

Eredeti cím: All Systems Red (2017)

Sorozat: Az öldöklő naplók, 1.

Robert A. Heinlein: Csillagközi invázió (1960), Philip K. Dick: Ember a Fellegvárban (1963), Frank Herbert: A Dűne (1966), Isaac Asimov: Az Alapítvány vége (1983), William Gibson: Neurománc (1985), Orson Scott Card: Végjáték (1986), Dan Simmons: Hyperion (1990), J. K. Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege (2001)... 

Ugye impresszív lista? Kiváló könyvek, holott csak a legismertebbeket válogattam most ide hirtelenjében. Ezek bizony mind Hugo-díjas regények, amely díj talán a legnevesebb elnyerhető kitüntetés a tudományos-fantasztikus irodalomban. Ám Hugo-díjas az elmúlt évekből általam már ismertetett Vörösingesek, Az ötödik évszak, és a Mellékes igazság is, míg a nagy kedvencemmé avanzsált A koboldcsászár a csaknem ugyanolyan nívós Nebula-díjat zsebelte be a Hugo-jelölés mellé. A fentiek jelzik, hogy ezeket a díjakat nem szokták bármiért odaítélni, ugyanakkor azt hiszem, hogy a 2010-es évek győztesei mégsem lesznek akkora nagyágyúk, mint a kezdésként felsorolt 30.5-es mozsarak... Valahogy az utóbbi időben a sci-fi a fantasy árnyékába szorult, klasszikus űrháborús témákat alig írnak - nem divat -, a társadalmi kérdésekre fókuszáló regények meg nem tudnak újat mondani, s csak kakadukként ismételgetik egymás közhelyeit. A sci-fik maradéka pedig elment a cyberpunk irányába, vagy feloldódott a fantasy-ben. Nagy rajongója vagyok a műfajnak - itt a Top 10-es listám -, de mostanában ritkán kapok igazán maradandó élményt tőlük, de ha mégis, azt rendszerint nem "igazi", "hardcore" sci-fi okozza.

Martha Wells: Kritikus rendszerhiba című könyvével már régóta szemeztem, hiszen (igaz nem regény, hanem novella kategóriában) elnyerte a Hugo- és Nebula-díjakat egyaránt. Ugyanakkor ferde szemekkel sandítottam csak rá, mert több szempontból is gyanús volt. Egyrészt regénynek tűnő magyar kiadása ellenére igencsak vékonyka (nem véletlen került másik kategóriába). Másrészt olyan - aktuális - zsánert képvisel, amely eddig nem kápráztatott el. Ebben a sci-fi típusban a mesterséges intelligencia kontra ember konfliktus a mozgatórugó. A felvetés már régóta honos a tudományos-fantasztikus irodalomban, és ez a regényecske leginkább a már említett Leckie-féle Mellékes igazsághoz hasonlítható. Főszereplőnk egy kiborg, amely öntudatra ébred. Biztonsági egységként készült, és múltja erősen terhelt, így igyekszik az őrizetére bízott emberek elől eltitkolni, és azt is, hogy voltaképpen immár gondolkodó és érző lény. 

A mesterséges intelligencia térhódítása éppen ismét divatos téma a ChatGPT térhódítása óta, olyannyira, hogy még a Mission: Impossible új - egyébként kiváló! - részében is az MI a főellenség (az "Entitás"). Martha Wells saját magát Öldöklőként (angolban: Murderbot) definiáló mesterséges lénye naplót vezet, melyben leírja a vele történt eseményeket. Főhősünk sorozatfüggő kiborg, aki nem nagyon tud mit kezdeni kettős identitásával, miközben egy felderítésre küldött csapatot kell megvédenie az ismeretlen és feltérképezeten bolygón. Bár ez eléggé "scifisnek" tűnhet, a történet sokkal inkább nyomozás egy rejtély kapcsán, mintsem űropera. Az Öldöklőt és védenceit körülölelő világról alig tudunk meg többet annál, hogy pénzéhes cégek irányítják. Ez pedig sokszor ellőt patron, és semmit nem látunk belőle a lapokon.

Az írás terjedelmi korlátai miatt talán érthető, hogy a szereplők sem igazán vannak kibontva kiborgunkat leszámítva - habár rövidebb novellákban is olvastam sokkal jobban bemutatott univerzumokat és szereplőgárdát -, és az egész történet voltaképpen utóbbi fejében játszódik. Hősünk egy bizonytalan személyiség, és bár munkájához ért, az emberekhez alig. A kötetnek kétségtelenül van egyfajta fanyar bája. Kissé keserű humort kapunk benne, inkább gúny ez az emberiség felé, és nem igazi nevettető sziporka. Főhősünk látványosan érdektelennek mutatja magát saját magának, és meg akar felelni az érzelemmentes robot képének. Akárcsak Marvin, a paranoid android a Galaxis útikalauz stopposoknak-ban végtelenül unja magát, és leginkább csak ki akarja bekkelni a halálig/kikapcsolásig hátra levő éveket. Ha valaki fogékony az ilyen keserédes humorra, akkor szórakoztatónak fogja találni ezeket a részeket. 

Összességében az egész mégiscsak vérszegény. Eleve két óra alatt elolvasható a történet, és a cselekmények sem túl grandiózusak vagy bonyolultak. A miértekre nem nagyon kapunk méltó választ, és a megoldás sem túl felemelő. A kisregény alapvetően lezárt és kerek egész, bár később az írónő folytatta sorozatként a gyilkdroid sztoriját. Bevezetésnek elmegy, de bármennyire is próbálom szépíteni, itt mindenképpen egy túlértékelt és túldíjazott kötetről van szó. A konklúzióm ugyanaz, mint mikor egyik haveromat szivatni akarom vitáink során: Régen minden jobb volt. Na, jó: talán nem minden, de a sci-fi mindenképpen. Jelenleg is az 1951-es Alapítványból készül sorozat, az 1966-os Dűnéből szuperprodukció, és nem véletlenül. Mindegyik alapmű. Martha Wells sorozatából nyilvánvalóan nem lesz olyan klasszikus, amihez 50-60 év múlva is visszanyúlnak majd. Ehhez túlságosan jellegtelen, semmitmondó, és sovány. Egy röpke szórakozásnak megfelelő, de többet nem érdemes elvárni tőle. Ez nem az a hardcore tu-fa, ami megváltja a világot. 

A kötet kiadása ellenben dicséretes, a Fumaxtól tisztességes kötést kapott, és a egyéb paraméterei is alapvetően jók. A borító ugyan nem különösebben kiemelkedő (az amerikai kiadásét vették át), de mégiscsak segít elképzelni a biztonsági egységeket. A szöveg magyar fordítása egyszerű és tisztes munka, minden sallang nélkül. 

Pontszám:

Hat paranoid android a tízből

6/10 pont

moly.hu: 83%

goodreads.com: 4.16 pont

(2023. augusztus 1-én!)

Könyvajánló: Ann Leckie - Mellékes igazság

Ann Leckie:
Mellékes igazság

Eredeti megjelenés: Ann Leckie: Ancillary Justice, 2013

Budapest: Gabo, 2014. p. 435

Már jó ideje annak, hogy utoljára igazi sci-fit vettem a kezembe, akkor is csak felelevenítettem az Alapítvány-trilógiát. A legutóbb olvasott science-fictionnek is minősíthető művek ugyanis inkább fantasztikusak, mintsem tudományosak. Ann Leckie regénysorozatának első kötete viszont annak ígérkezett. A kötet elejére ragasztott dicsőséglista (Hugo-, Nebula-, Locus- etc. díjak) legalábbis ezt sejtették. Az ember néha akkor is bedől a reklámnak, mikor azt hiszi ennyi idő után már immunis rá. De hát a bányász bőrébe is beeszi magát a szénpor, ha sokat jár le az aknába… Annyira nem volt jó a könyv, hogy ennyi neves díjat zsebeljen be, úgyhogy az érdemtelenül osztogatandó írói plecsnik mellé be kell majd sorolnom ezeket is.

A Mellékes igazság egyik nagy különlegessége (persze nem új ötlet, volt már ilyen), hogy főszereplője se nem ember, se nem idegen, hanem egy mesterséges „személy”, ha úgy tetszik mesterséges intelligencia (MI). Éppen igen népszerű a téma, hiszen most megy mozikban (bár Magyarországon nem) az Ex Machina című film. Amit ajánlok is mindenkinek, mert egészen jó. Szóval az alapötlet éppenséggel aktuális és nem rossz.

A „Toren igazsága”, egy a Radch Birodalom számos hadihajója közül, amelyekkel a birodalom teljhatalmú császára már számos bolygót hódított meg. A hajó megszállásokat végrehajtó katonasággal rendelkezik, amelyek azonban nem sima katonák, hanem úgynevezett mellékesek. Ezek olyan halott emberek, akiknek agyába immár a hajó küldi a parancsokat, nem képesek önálló cselekvésre. A hibernálásban levő testek közül felélesztést követően egyszerűen letöltik a hajó MI-ját. Talán valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy a számítógépek kapcsolódnak a szervergépre, egyszerre azonosak is azzal, meg nem is.

A történet két idősíkon játszódik, egyfelől követhetjük a múltban játszódó eseményeket, melyek oda vezettek, hogy a „Toren igazsága” elpusztult és csupán egy mellékese maradt életben, másfelől a jelenben ennek a katonának a bosszúhadjáratát olvashatjuk. Izgalmasabbnak tűnhet, mint amilyen olvasva, ugyanis a történet olyan lassan vánszorog előre, mint playboy-nyuszi az IQ teszten. Csak vártam, hogy mikor kezdődik a cselekmény, és vártam. Valamint vártam és vártam is. Kedvem lett volna elénekelni az István a király betétdalát: „Várni, csak várni, mindig csak várni, végül a könyvtárosból csak vénség marad.”

Rendszerint megértem, hogy egy sorozat bevezető része elveszik a világ bemutatásában, amelyben a regényfolyam játszódik, de itt még csak erről sem volt szó. Egyszerűen vontatott, akár egy utánfutó. Aztán az utolsó másfélszáz oldalon, mintha az író ezt iparkodna ledolgozni. Túl sok volt a bevezető, még akkor is, ha egy sorozat nyitánya. De lehet, csak engem is megérintett a rohanó világ és folyton ingereket követelek.

Így hamarosan felmerült bennem, hogy mi okból volt az a díjözön, amellyel a kötet a borító szerint ékeskedik. Aztán azt gondoltam, rájöttem: a gender, mint téma hozta a sikert. Hiszen a radch nép elérte ama „fejlettségi” fokot, hogy már nincs értelme benne a nemeknek! Ám bár ezzel is reklámozták a könyvet, valójában a témát alig érintette az első kötetben. Szerencsére, mert egy természet- és jó ízlés elleni merénylet az egész elmélet. Mellesleg olyan zseniális a magyar nyelv, hogy eleve hiányoznak belőle a nemi megkülönböztetés, így képtelen az angol ezirányú problémáinak visszaadására. Így ez a gender-ötlet is inkább csak átfutott rajtam, és a mai napig sejtelmem sincs miért kapta ugyanazt a díjat, mint a valóban zseniális Végjáték Cardtól, vagy a minőségben valahol a kettő között elhelyezhető Mélyűrállomás (Downbelow Station) Cherryhtől.

A helyzet a végére valamit javult, mert az utolsó 150 oldalon felpörögtek az események, végre volt valami történés és kiderült, hogy miért is olyan fontos ez a hajó és milyen nagypolitikai események állnak a történések hátterében. Ez ugyan ígéretesebb folytatást sejtet, de nem tudom, rászánom-e magamat eme kérdőjel kiegyenesítésére.

A könyv borítója átvétel az amerikai első kiadásról, annál azonban elmosódottabb – és hiányzik John Scalzi ajánlása: „Váratlan, lenyűgöző és nagyon kúl!” A fedőlapon elsuhanó vadászgépek nem tudom, hogy kerültek át ide a Top Gunból, mert ilyenek nincsenek a regényben.

Összefoglalva: Közepes kis munkaként értékelem a regényt, amit egy scifi fan ne hagyjon ki, mert arra van esély, hogy a folytatásai jobbak lesznek. Az angol nyelven már megjelent folytatásokat az olvasók a goodreads-en jobbnak értékelik. Váratlannak csak azért váratlan, mert semmi nem utal az utolsó 150 oldalig arra, hogy cselekmény is lesz, és mégis; lenyűgözőnek annyira találtam, mint egy marék szotyihéjat meccs után a lelátón; és kúlnak is csak annyira kúl, hogy egy héttel a befejezése után emléke máris elfacool. Érzem, hogy túl gonosz voltam a könyvvel, valójában egyáltalán nem rossz, csak ennél többet vártam ennyi cafrang után. Hat android a tíz mobiltelefonból.

6/10

www.moly.hu: 80%

www.goodreads.com: 3.97 pont