Négyből egy... : Alapítvány - sorozatkritika

Alapítvány - sorozatkritika

Nyilván nem hagyhattam szó nélkül egyik kedvenc sci-fim „megsorozatosítását”… Az Alapítvány című sorozatról „beszélek”, amelyet pár hete állítottak a közönség szigorú ítélőszéke elé. Már jeleztem pár éve az új magyar fordítás kapcsán, hogy sorozattá konvertálását gyakorlatilag megvalósíthatatlannak tartom. Azt írtam 2019-ben, hogy „Egy sorozatot ugyan terveznek jelenleg is, de nem nagyon hiszek a sikerében, iszonyat mennyiségű pénz és nagyon jó forgatókönyv kellene egy a regényhez méltó feldolgozáshoz.” Eljött a nagy pillanat, négy rész jelent meg eddig, s mostanra nagyjából kialakult a véleményem a próbálkozásról. Ez lesz a mai bejegyzésem témája.

Joggal felmerülhet a kérdés: szabad-e négy epizód után értékelni az eddigieket, pláne hogyha elvileg nyolc évadra (80 részre!) tervezik a sorozatot? Persze, miért ne lenne szabad? És vajon illik-e? Hát persze, hogy nem, de ilyen művet sem illik alkotni egy klasszikusból… Upsz! Előrevágtattam, mint Théoden király Pelennor mezején.

Az Alapítvánnyal előreláthatóan sok probléma volt megfilmesítés esetére. Mindenekelőtt ilyenek a történéseket átfogó időtáv, a főszereplők hiánya, az asimovi karakteralkotás felületessége, s mindez nagyon nehezen eladható történetté tesz bármilyen komoly kísérletet, tekintettel a mai trendekre. A mai sorozatmániás világ ugyanis eleve a karakterekre helyezi a hangsúlyt, és mélységgel bíró, komolyan kidolgozott és megismert alak az Alapítványban tulajdonképpen nincs (esetlegesen az Öszvért leszámítva). Teszem azt a Trónok harcát is a zseniális színészek által megformált remek karakterek tették azzá, ami lett (a 8. évad 2. része után nem létezik több rész a számomra, a karakterek elestek másnap és slussz-passz!). Asimovnál azonban a főszereplő a társadalom és a civilizáció, ami - ebben a formában - per definitionem ellenáll a filmesítésnek. Nincs az a géniusz aktor, aki képes eljátszani a társadalmat…

Így érthető szkepticizmussal, de azért jóindulattal szívemben ültem le az első rész elé, - veszíteni való nem igazán volt -, felkészülve arra is, hogy az alkotók kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a megvalósíthatóság érdekében. Az évadnyitó mindenképpen pozitív csalódás volt. Szerintem kifejezetten jól sikerült, minden idegesítő - és teljesen haszontalan - változtatás ellenére. Mikor megláttam, hogy egy császár helyett három van, azt mondtam: oké. Semmiféle klóndinasztia nincs persze Asimovnál, de legalább ez érdekes ötlet volt, sőt, kifejezetten jónak mondható megoldás egy szereplő hosszú időn keresztül való „életben” tartására egy olyan sorozatban, amely évszázadokat fog át. A korban középső császárt (Brother Day – Lee Pace) játszó színész meg ugyan hatalmas nagy ripacs, ám zseniálisan adja elő a hatalmas ripacsot. Mikor feltűnt, hogy Gaal Dornick fehér férfi helyett fekete nő lett, akkor is azt mondtam: oké, legyen! Nem volt tragikusan rossz a színészválasztás. Befejezve a kétségtelenül látványos és monumentális első részt, szintén azt mondtam: oké, ez eddig vállalható.

A második résztől azonban már nem oké. Úgy negyed óra alatt minden reményem alábukott Mordor sötétjébe. Itt már gyakorlatilag egy betű nem volt az eredeti regény eseménytörténetéből. Kaptunk helyette bornírt románcot, indokolatlan történéseket, végtelenített unalmat, és az egész résznek nem volt semmi, de semmi értelme. A 2-4. epizód összesen nem fog át egy részre elegendő történést. Csupa olyan fejlemény, ami nincs Asimovnál, mindez az átvett szereplők karakterének teljes átírásával, kívül-belül. Salvor Hardin a trilógiában – azt nem is nézve, hogy fehér férfi - egy körmönfont, ravasz politikus, aki bármit bevet az Alapítvány védelme érdekében, újságot irányít, manipulál, vagy zsarol, ha kell. Itt meg kapunk egy - ki tudja mi okból - kiválasztott messiást ezen a néven, aki „őrző” (?) és puskával védi a telepet… Emellett természetesen fekete nő. Szóval Asimov a szociológiával operál, itt meg egy kiválasztottat kapunk Hardin személyében, ami szögesen az ellentéte a regényciklus mondanivalójának. Szinte vártam már, hogy kiderüljön: midikloriánok is vannak a vérében... Asimovnál a tömegek „viselkedése” viszi előre az eseményeket, mégha ez egy-egy személy cselekedeteiben manifesztálódik is! Abból a világából nem sok maradt itt, néhány néven és az első részen kívül. Igazából azt nem értem ilyenkor - pontosabban dehogynem értem! - miért nem egy új sztorit építenek ki a saját mondanivalójukra, miért tesznek úgy, mintha a sorozat egy klasszikus feldolgozása lenne? Persze, úgy nem lehetne akkora médiafelhajtást (=bevételt) generálni a sorozat körül.

Ennél is nagyobb gond, hogy rendkívül vontatott és unalmas az egész, négy rész alatt alig volt említésre érdemes esemény. A szereplők nem hitelesek, ellenben rosszak, a történések nem hitelesek, cserébe rosszak, és még rosszabbak utóbbiak beosztásának arányai. Azt el tudom képzelni, hogy olyasvalakinek, aki nem olvasta az eredeti „trilógiát” érdekesek lehetnek az eddig látottak, de tuti azok közül is sokan lehúzzák a rolót a sorozat előtt pár rész után, ha ennyire ritmustalan és egyenetlen lesz az egész. Úgy tűnik a Foundation mögött álló agytröszt rosszul mért fel egyet s mást. Mivel karaktereket akartak láttatni velünk, fiktív eseményeket kellett kitalálniuk. Mivel fiktív eseményekkel töltötték fel az űrt, a sztori rétestésztaként nyúlik, anélkül, hogy izgalmas lenne, s eközben a tényleg fontos események elvesznek a téridőben. Lassabban halad a történet, mint csiga a melaszban. Ráadásul egy ennyire korszakos sci-fit a könyvrajongói kör vár elsősorban, akik garantáltan csalódottak lesznek. Nekik az igazi baj a tartalom lesz, pontosabban, hogy annak nem sok köze lesz Asimov mondanivalójához. Emellett ott vannak a kötelező PC elemek, amik megint nem adnak semmi pluszt, csak erőltetett megfelelési kényszert sugallnak. Néha az volt az érzésem, hogy a sorozat alapját jelentő sci-fi írója nem is orosz-amerikai zsidó férfi volt, hanem kreol vudu papnő. A mondanivaló annyi egyelőre, hogy a nők jobb matematikusok, vezetők és harcosok, mint a férfiak; illetve, hogy a feketék jobb matematikusok, vezetők és harcosok, mint a fehérek; és a legjobb matematikusok, vezetők és harcosok természetesen a fekete nők. Lássuk be ez nem egy vaskos mondanivaló (és sem Asimovhoz, sem a valósághoz nincs köze).

Összegezve, komoly csalódottság jár át, különösen a bíztató első rész után (mivel az 1-2. epizód egyben jött ki, túl sokáig nem lehettem azért optimista). Az elvileg tervezett nyolc évadra nem látok esélyt, de ilyen ütemű hanyatlás esetén háromra se nagyon.

5/10 pont (az első rész 8/10)

Foundation, Apple Tv+ (2021-???)

Frissítés!

(2021. október 17.)

Megnéztem az első évad 5. részét is. Semmi. Megint semmi. Egy betű nem sok, annyi sincs az eredeti történetből benne. Most már négy epizód óta toporgunk egy helyben, anélkül, hogy érdemi előrehaladás történne. Persze látványos, sőt eseménydús helyenként az 5. rész, de Anakreón története modern bosszúmesévé lett (természetesen női vezetővel itt is...). Még Kleón császár sem menthette meg a részt, mert nincs benne, a többi karakter meg ostoba és unalmas. Igazából továbbra is a koncepció hiánya és a nyersanyagtól való tökéletes elrugaszkodás jellemzi a sztorivezetést. Nem feltétlenül baj, csak ilyen esetben ne hívjuk már Alapítványak és ne írják ki az epizód elején, hogy "Asimov regénye alapján", mert ez hazugság, legfeljebb "Asimov nevei alapján"... 

Frissítés 2.0!

(2021. november 5.)

Azt hiszem ennyi volt. A 6-7. rész után csak annyit tudok mondani, mint Sly az A pusztító című filmben: "Kösz, de kösz nem."