2023. december 26., kedd

2023-as kedvenc szórakoztató köteteim

2023-as kedvenc szórakoztató köteteim

Bár 2023 nálam sokkal inkább a szakirodalomról szólt, mintsem a szórakoztató vagy szépirodalomról, de azért akadt pár említésre méltó utóbbiakból is. Most elsőként ezekből mutatnám be idei kedvenceimet, aztán majd még jönnek az év további győztesei! Bár az elsőszámú győztes mindig az olvasó. :)
Sorrendiség nincs!

Steve Cavanagh: 48 óra
Budapest: Álomgyár, 2023
Eredeti megjelenés: The Defense (2015)
444 oldal


Nem igazán vagyok az Álomgyár kiadó rajongója, köteteik tematikailag rendszerint a napsütötte helyen játszódó lájtos romantikus regényektől a kínosan egyforma erotikus kötetekig terjednek, és ezek nem az én műfajaim. E regények tartalmát 90%-os pontossággal akkor is meg tudja mondani a tapasztalt olvasó, ha ránéz a borítóra (amelyen előbbi esetben valami tájkép van házzal, meg nőalakkal, utóbbi esetben egy borostás rosszfiú tetoválásokkal). De aki korán kel - és hajlandó turkálni a szemétben -, néha aranyat is lel. Steve Cavanagh első magyarul megjelent könyve a Tizenhárom volt, amely nagyon tetszett, és a 2019-es év egyik kedvence volt nálam. Bár akkor nem jelezték, a Tizenhárom voltaképpen egy sorozat 4. része volt, s az Álomgyár most vélte úgy, hogy ideje az előzményeket is kiadni. Nyilván a legerősebb (=legjobban eladható) résszel kezdték, de ez akkor sem túl elegáns. Ráadásul a sorozat első része, amely magyarul a 48 óra címet kapta igencsak jó darab, nyugodtan lehetett volna ezzel indítani. Folytatásához hasonlóan ez is egy tárgyalótermi krimi és egy thriller keveréke, és bár kissé sok benne a hihetetlen elem, de rendkívül szórakoztató kötet. Eddie Flynn egykori csaló és visszavonult ügyvéd el kell vállalja egy tagadhatatlanul bűnös maffiózó védelmét, miután hátára egy bombát telepítettek és elrabolták a lányát. Sablonos? Kétségtelen. Ugyanakkor Flynn karaktere okos és szimpatikus, a tárgyalótermi részek igen erősek, és pörögnek az események, mint egy helikopter rotorja. A lezárás "kissé" valószerűtlen - a hihetőség a korábban megjelent regénynek is a gyengéje volt -, és a borítón ismét elkövették az összes olyan hibát, amit 4 éve szóvá tettem, de nem tudok haragudni a nagy egészre. Ez a sorozat garantáltan kikapcsolja az embert. A címadás borzasztóan rossz, a könyvnek semmi köze a Nolte-Murphy-féle filmhez, bár úgy gondolhatja az ember, és az eredeti angol cím sem indokolta ezt a magyarítást... 
8 pont
moly.hu: 93%


Sophie Hannah: Hercule Poirot csendes éje
Budapest: Helikon, 2023
Eredeti megjelenés: Hercule Poirot's Silent Night (2023)
336 oldal


Sophie Hannah minden Poirot-s könyvéről írtam a blogon (első, második, harmadik, negyedik), és most röviden az ötödikről is beszámolok, amely pár hete bukkant csak fel a könyvesboltokban. A negyedik résszel (A Kingfisher Hill-i gyilkosságok) elégedetlen voltam, mivel az egészen korrektül sikerült előző két rész után határozottan visszaesés történt. Szerencsére az új, ötödik Poirot-történet egyértelműen jobban sikerült, óvatosan ugyan, de kijelentem, hogy az eddigi legjobb a sorozatból. Poirot és Catchpool éppen a közös karácsonyozást tervezi, amikor betoppan - álnéven - utóbbi édesanyja, és ráveszi őket arra, hogy egy ügy kedvéért "menjenek le" vidékre, ahol egy tengerparti falucskában különös gyilkosság borzolta fel a kedélyeket. Egy már amúgy is haldokló beteg fejét verték be a kórházban látszólag tökéletesen értelmetlenül. A fickót mindenki kedvelte, ellenségei nem voltak, és miért kockáztatná valaki a börtönt/bitót egy haldokló megöléséért? Catchpool édesanyja egyik barátnője miatt csalja el nyomozni Poirot, mivel annak szintén utolsó végső stádiumban lévő férfje ugyanebbe a kórházba készül, és a barátnő meg van róla győződve, hogy férjét is meg akarják gyilkolni. A meglehetősen hangulatos nyomozásban van még két testvérpár, akik egymással házasodtak össze, egy szemtanú, aki nem tud tanúskodni, egy aggódó feleség, egy halálsoron is életvidám férj valamint a világ legtehetségtelenebb rendőrnyomozója, akitől Poirot frászt kap. A regény nagyon szórakoztató, sikerült szimpatikus karakterekkel megtölteni minden idegesítő vonásuk ellenére, és a maga módján logikusan futnak az események. Kissé mesterkélt a megoldás, és inkább egy szappanoperához, mintsem Agatha Christie-hez méltó, de a krimi királynője is alkalmazott ilyen trükköt több regényében, így nem idegen a Poirot-regényektől.
8 pont
moly.hu: 85%


Moskát Anita: A hazugság tézisei
Budapest: Gabo, 2022
392 oldal


Idén nem is lehetett kétséges, hogy fantasy/sci-fi kategriában ki lesz nálam 2023 nyertese, mert vitán felül Moskát Anita novelláskötete volt a legerősebb (mély)ütés, amit kaptam. Nem akarom túlspilázni az itteni magyarázkodást, hiszen a kötetről részletesen írtam márciusban, de ma is a hatása alatt vagyok. Továbbra is csak szuperlatívuszokban tudok szót ejteni a magyar dark irodalom főboszorkányáról. Moskát megdöbbent, elgondolkodtat és magával ragad. Gyomor kell ehhez az utazáshoz, mert könnyen tengeribeteg lesz az ember tőle, de olyan tájakra jutunk el, amelyeket érdemes látni, még akkor is, ha sötét egy világ az. 
9.5 pont
moly.hu: 94%


Steven Pressfield: A tűz kapui
Budapest: Partvonal, 2016
Eredeti megjelenés: The Gates of Fire (1998)
380 oldal


Már sokszor utaltam rá, mennyire óvatosan válogatok történelmi regények esetében, de végre újra hozhatok egy igazán példaértékű darabot. Steven Pressfield a nagyon jól ismert Thermopülai csatába vezet el minket egy spártaiaknál nevelkedett szolga leírása alapján. Xeónész családját lemészárolták az argosziak, így miután hugával sikerül elmenekülnie előlük, Argosz főellensége, Lakedaimón szolgálatába áll, hogy bosszút állhasson. A bosszú szívében lassan kihúny, családja lesz, beilleszkedik a helyi társadalomba, amennyire ez lehetséges egy ilyen elitista poliszban. Főhősünk végül bekerül a Leónidasz király vezette seregecskét támogató szolgák közé, majd egyedüli súlyosan sebesült túlélőként a perzsák kezére kerül. A véres győzelem után Xerxész király úgy dönt, hogy ki kell hallgatni az egyetlen foglyot, hogy minél többet tudhasson meg a spártaiakról, akik ilyen kemény küzdelemre kényszerítették. Xeónész pedig mesélni kezd, s leírása alapján megismerhetjük a spártai állam brutalitását és igazságszeretetetét egyaránt, és a Thermőpülainál történteket. Pressfield jól használta az antik forrásokat, csak annyit költött hozzá az ismert adatokhoz, amennyi még nem forgatja fel a történészek által ismert tényeket, olyannyira, hogy akár azt is leírhatjuk: akár így is történhettek az események. Egészen mesteri történelmi regény, kemény, mint egy hoplita pajzsa, és véres mint egy csatamező. Itt nincs semmi álromantikus mese, csak hősiesség és halál. This is Sparta!
9/10 pont
moly.hu: 93%


Wendelin Van Draanen: Szerintem, szerinted
Budapest: Harmat Kiadó, 2023
Erdeti megjelenés: Flipped (2001)
240 oldal


Úgy tűnik csaknem minden évvégi összefoglalómba sikerül bekerülnie egy tündéri ifjúsági regénynek, s bár egy évszázad választja el Van Draanen regényét a tavalyelőtt megénekelt Anne otthonra találjától, de sok szempontból nagyon hasonló a két történet. A szerző nem próbál modernkedni, divatos lenni, az egyszerű értékekre helyezi a hangsúlyt a felületes csillogással szemben. Két tini lassan kibontakozó szerelme igazi csemege, egy nagyon szerethető lánykarakterrel (Juli), és egy kissé gyámoltalan fiúval (Bryce). 
A regény felváltva mutatja meg ugyanazon eseményeket a két főszereplő szemén keresztül, ami felvillantja mennyire könnyű félreérteni gesztusokat, mondatokat pusztán előzetes prekoncepcióink miatt. Juli karaktere egyértelműen mélyebb és jobban sikerült, az ő lendületessége röpíti át az olvasót a sorokon. Az írás egyik alapmotívuma, hogy nem attól lesz az ember egyéniség, hogy trendkövető, sőt kevés szánalmasabb van, mint a mindenáron való tetszeni vágyás. Az igazi egyéniség színes és extrém, de nem azért, mert látszani akar, hanem mert van és létezik. Van Draannennek Julin keresztül sikerült átadni a természet szeretetének fontosságát, és a világra való rácsodálkozás örömét. Fontos, hogy szeressük a világunkat, mert sok szépség van benne, és az időnként minket körülölelő bánat csak emel ennek értékén. Szükség van ilyen könyvekre, mert miközben a történelem egyik legszerencsésebb korszakában vagyunk (vagy sajnos vagyunk túl), mégis bútúltengés és túldramatizált fájdalomkultusz uralkodik sokunk lelkén.  Nagyon pozitív meglepetés volt ez a kötet, ajánlom minden fiatalnak és fiatalos lelkületű felnőttnek! Nem fognak csalódni! 
Megjegyzésre érdemes, hogy a könyvből szintén nagyon aranyos film készült még 2010-ben Változó szerelem címmel, amely bőven megér egy megtekintést. 
9/10 pont
moly.hu. 92%

2023. december 2., szombat

Filmajánló: Napóleon (2023)

 Filmajánló:

Napóleon (2023)


Eredeti címe: Napoleon (2023)
Rendezte: Ridley Scott
2 óra 38 perc

  Még keresem a szavakat a tegnap esti mozis élményt követően. Mielőtt megnéztem Ridley Scott Napóleonját, óhatatlanul eljutott már hozzám némi információ és kritika róla, bár igyekeztem róluk nem tudomást venni ezekről és továbbgörgetni a képernyőn. Igyekszem csak a mozis impressziók hatása alatt írni egy összegzést. 

  Az első híreket követően nagy reményeket fűztem a filmhez: Ridley Scott, Joaquin Phoenix, Vanessa Kirby. Lehet-e rossz ilyen névsorral egy film? Aztán elkezdtem végiggondolni: lehetséges-e egy Napóleon kaliberű történelmi személyiségből olyan filmet készíteni, mint mondjuk a Gladiátor? Aligha. Commodus római császárról (aki az antagonista utóbbiban) igen korlátozott a források száma, élete összefoglalható néhány A4-es lapon és a legtöbb utcai járókelő számára ez a név tökéletesen ismeretlen. Bonaparte Napóleon esetében nem ez a helyzet. Ezrekre tehető a francia császárról írt könyvek száma, fennmaradt levelezése nagyon terjedelmes (kb. 40500 levél!), gyakorlatilag minden órájáról el tudunk számolni, és mindenki hallott róla iskolai tanulmányai során. Bonaparténál éppen az a nehézség, hogy elképesztő karrier az övé, nemhogy 158 percre, hanem 158 órára is elegendő anyag van benne! Ezeken rágódva már nem látszott olyan reménykeltőnek az egész. Ha már menne a mozikban, mindenképpen a 4 órás rendezői változatot favorizáltam volna, mert eleve úgy éreztem, lehetetlen a nagy császár életét ilyen apróra zanzásítani. 
  Úgy vélem, az egyetlen rendezői orvosság erre az lehetett volna, ha egy olyan vonalra húzza fel a történetvezetést Scott, ami lehetővé teszi sok esemény kihagyását. Voltaképpen van is ilyen váz a filmben: Napóleon és Joséphine kapcsolata, de sajnos ettől sem lett jó. Az alkotók e viharos férfi-nő kapcsolat kibontása mellett ugyanis minden fontos történelmi eseményt is bele akartak suvasztani a két és fél órába. Bár inkább "történelemszerű"-nek aposztrofálnám az itt kapott jeleneteket, mert csak nyomokban tartalmaz történelmi tényeket. Egyik történelemszerű eseménytől ugrunk a másik történelemszerű eseményig, logikai átkötések nélkül éveken átlépve. Így aztán annak, aki elég jól ismeri Napóleon éltét, a film elképesztően hiányos lesz, azoknak akik pedig, akik nem ismerik eléggé, nehezen követhető marad. A film úgy didaktikus, hogy mégsem tudunk meg semmit. Időnként bemond dátumokat, helyszínt, adatot, de ezeknek az égegyadta világon semmi haszna, hiszen egyébként a történelmi események menetét igencsak szabadon kezeli a rendező. Miért fontos a halottak száma egy csatában a rendező számára, ha egyszer a csata megrajzolásában egyáltalán nem ragaszkodik a valósághoz? Az időrend itt-ott kaotikus, bár látszólag időrendben halad. Azonban nincs így: a rendező könnyedén felcserélt eseményeket. A filmben például Napóleon elválik Joséphine-től (a valóságban ez 1810-ben történt meg), majd ezután találkozik Sándor cárral Tilsitnél (ami igazából három évvel korábban, 1807-ben történt meg egy folyó közepén) és feleségül kéri az orosz uralkodó húgát... Azt már csak megjegyzem, hogy Joséphine bőven a császár visszatérési kísérlete előtt húnyt el, 1814 májusában, és Napóleon még Elba szigetén értesült is erről. De rendben, e változtatásoknak dramaturgiailag legalább még van értelme. Ám, hogy az orosz cár, aki ekkor 40 éves, mi célból lett a filmben tinédzser, azt nem tudom felfedezni...
  Már ott bibi van, hogy Napóleon életét eleve nem lehet a Joséphine-nel való kapcsolatára redukálni, mert nem ez volt a központi eleme. Napóleon igazi nagy szerelme a saját akarata volt, és a szerinte őbenne megtestesülő francia nemzet. Csak úgy kiváncsiságból felütöttem egy kötetét Napóleon kiadott levelezésének, amely az imperátor 1809 és 1810 februárjai közötti üzenetváltásait tartalmazza. E kötetben 103 levelet írt Joséphine-nek. Soknak hathat elsőre, de 3264-ből van ennyi! Ennél nagyjából kétszer többet írt Joseph Fouché rendőrminiszternek, háromszor ennyit Davout marsallnak, öt-hatszor ennyit Berthier vezérkari főnöknek,  de némely testvéréhez írt levelezése is meghaladják e mennyiséget. Nem vitatva Joséphine fontosságát, Napóleon karakterét nem igazán lehet pusztán e kapcsolaton keresztül megérteni. Így a rendezői premissza megágyaz a film széteséséhez. De oké, legyen a film váza Joséphine és Napóleon hektikus kapcsolata! A rendezői szabadság megengedi ezt. Akkor viszont miért nem tudunk meg semmit olyan apróságokról, mint Napóleon és Joséphine két nevelt gyermeke? Eugéne-ről annyit tudunk meg, hogy gyerekként kardot kér Napóleontól, Hortense-ről meg még ennyit sem, egészen Joséphine haláláig arra sem jöttem rá, hogy a császárné mellett itt-ott feltűnő színésznő a lányát alakítja... Alig 158 percnyi idő esetében nagyon válogatni kellett volna, mi kerüljön a nézők szeme elé! Ennek ellenére bekerül a történetbe mondjuk Mária Antónia, akinek halála közvetlenül semmi hatást nem gyakorolt a későbbi császár sorsára. Miért? Mert sorsa hasonlít Joséphine-éhez, hiszen sorsa rosszra fordulását is emelt fővel viseli? Talán. Vagy miért fontos Robespierre bukása Napóleon számára? Ezt sem tudjuk meg, sőt úgy tűnik profitál belőle, miközben a valóságban majdnem a Bonaparte-család bukását jelentette. Nem tudjuk meg azt sem például, mit kersett Napóleon Egyiptomban. Az egész jelenetnek semmi értelme a filmben, hacsak nem az, hogy szétlőjék a piramisok tetejét, ami meg hamis! Azt sem ismerjük meg, miért fordult Napóleon ellen a cár 1811-re - Scottnál Napóleon egyszerűen közli, hogy Sándor elárulta -, és azt sem, hogy 1805 után volt egy második, 1809-es osztrák hadjárat. Spanyolországról például konkrétan egy mondat nem hangzik el a filmben, ahogy Trafalgárról sem. Értem én, hogy nem törileckét akarunk látni a vásznon, de akkor meg miért fontos felsorolni a halottak számát a csatában? Voltaképpen ami igazán hiányzik a vászonról az Napóleon zsenije. Látunk egy időnként teszetosza magánembert, aki néhány összecsapás sikeres megvívása után diktátor lesz, de nem érezni mögötte a fedezetet. Sem a hadvezéri lángelmét, sem az egyéni nagyságot nem sikerült megrajzolnia Phoenixnek.
  Ami kétségtelenül javít a filmek, az a két főszereplő. Habár Phoenix Napóleonja hol bizonytalan, hol túl magabiztos, és több esetben eléggé esetlen. Az alakítása egyenetlen, de vannak kifejezetten jó részek. Phoenix és Kirby közös pillanatai többször igen hatásosak. A film pozitívuma a helyenként gyönyörű látványvilágon (a ruhák és ékszerek fenomenálisak) kívül egyértelműen Vanessa Kirby Joséphine-je. Nála sokkal inkább van drámaiság, mint Napóleon esetében, holott fordítva kellene legyen! Tetszett egy-egy érdekes jelenet megvalósítása is. Jót mosolyogtam a híres koronázós jeleneten, mikor Jacques-Louis David ott festi közismert képét a vászon alján. Ugyanakkor egészen groteszk, már-már Monty Pythonba illő jelenetek is akadtak a filmben, amelyek komolytalanná tették.  
  Nyilván leginkább arról kérdeznek majd érdeklődők, mit szólok a film háborús részeihez. A csatajelenetekről inkább nem mondok semmit, ráadásul az itt látott Austerlitzi csatára még sokat kell aludnom (vagy innom), mire beszélni merek majd róla... Igen, elfogadom: aki semmit nem tud az Austerlitzről, annak baromi ötletes és látványos lehet a filmbeli változat, de köszönőviszonyban sincs az eredeti történésekkel, sem a korabeli harcászattal. Toulon ostroma meg olyan szinten le lett egyszerűsítve egy kis erőd éjszakai lerohanására, hogy abban nehéz fellelni a valódi történéseket. Ridley Scottnak és stábjának láthatóan fogalma sem volt róla, hogy egy Napóleon-korabeli ágyú hány kilót nyomott - egy négyfontos ágyú csöve több mint 280 kilót! -, mert itt úgy fölkapja két fickó, mintha habszivacs lenne. Nyilván mert az is... Még a Waterloo-t bemutató jelenetek a legjobbak, bár az itt bemutatott vonalharcászat olyan 60 évvel korábbi taktikai elemeket vonultat fel. A Napóleon korában alkalmazott taktikai elemeknek, alakzatoknak nyoma sincs a filmben. Ellenben olyan részletekre figyeltek, minthogy Napóleon várta a sár felszáradását... Ez ugyanis igaz, de akkor miért nem lehetett a valóságnak megfelelően előző éjszakára tenni az esőt? A csata napján ugyanis napos idő volt. Pont ezért várt a császár késő délelőttig a támadással! Ha június 18-án délelőtt zuhogott volna (mint a filmben), aligha szárad fel még aznap a talaj a lovasság számára! Nem az a baj, hogy változtattak a valóságon, hanem az, hogy semmi értelme nincs e változásnak, a történet szempontjából ugyanis nem nyertek vele semmit. A Gladiátorban Commodus arénabeli (fals) halálának volt haszna: a rossz elnyerte méltó büntetését. 

  Összegezve: Sokat akart a szarka, de nem bírta a farka. Napóleonról továbbra is marad kedvencnek a 2002-ben részben Magyarországon forgatott miniszéria, amelynek sikerült viszonylag jól visszadnia a francia zseni életét, igaz erre több játékidő állt rendelkezésére. Nem titkolom, a végeredmény ezúttal csalódás. Biztos, hogy valamennyit javítani fog rajta a rendezői változat, de alapvető problémáit aligha orvosolja majd. 

Értékelés: 
Egy kissé nagyvonalú hatos.
6/10

IMDb: 6.6