2017. február 18., szombat

Előadások - tavaszi menetrend (egyelőre)

Csak gyors helyzetjelentés, mert sok a meló, az írni- és a tennivaló:

A tavaszi előadásrend Ménfőcsanakon kialakulni látszik, a többi majd ahogy esik, úgy puffan. Egyelőre a következő előadások látszanak biztosnak:


2017. február 21. kedd 17:30
Győr-Ménfőcsanak, Bezerédj-kastély
"... a babiloni szultán ellenében" - II. András kereszteshadjárata

Friss információk az előadás facebook-esemény oldalán:

2017. március 6. hétfő 17:00
Győrújfalu, Faluház
"Őseink királysága" - Középkori királyaink ünnep- és hétköznapjai

Témánk a középkori királyaink világa, hol s milyen körülmények között éltek, milyenek lehettek mindennapjaik, illetve életük kiemelkedő napjai.

2017. április 19. szerda 17:30
Győr-Ménfőcsanak, Bezerédj-kastély
A Kiegyezés

Előadásunk témája a 150 éve megtörtént osztrák-magyar Kiegyezés, annak hozadéka és értékelése.


2017. május 16. kedd 17:30
Győr-Ménfőcsanak, Bezerédj-kastély
Az Otrantói csata

1917. május 15-én csapott össze a Horthy Miklós vezette hajócsoport az Antant hajóival az Otrantói-szorosban, illetve a haza felé vezető úton. 

Ezeken felül könnyen lehet, hogy lesz még előadás, majd kiderül. Jelenleg ezekkel a nagyjából fixnek tekinthető időpontokkal tudok szolgálni.

2017. február 11., szombat

Egy kiváló történelmi regény: John Williams - Augustus

John Williams:
Augustus

Budapest: Park, 2016
(Eredeti megjelenés: Augustus, 1972)
396 oldal



Mivel a történelmi regényekkel (és filmekkel) komoly gondom szokott lenni (= túl kritikus vagyok velük szemben, és ezért inkább idegesítenek, mintsem szórakoztatnak), ezért ritkán veszek mostanában kezembe ilyet. John Williams Augustusáról azonban túl sok jót hallottam, így nekiestem, mint aktivista feminista a Trump-hívőknek.

Ha valaki kézbe veszi ezt az életrajzi regényt, majd beleforgat, elsőre talán elbizonytalanodik. Ezt dokumentumregény jellege adja. Pontosabban szólva ez egy áldokumentum-regény, és egyértelmű, hogy manapság nem éppen divatos alkotói forma. Már 1972-es első amerikai megjelenésekor sem volt az, menő legutoljára úgy a XVIII. században lehetett. John Williams valságban nem létező ókori visszaemlékezések, memoárok, naplók és levelek segítségével vezet minket végig a történelem egyik legjelentősebb alakjának életén. Így Ciceró, Agrippa, Horatius, vagy éppen Augustus lánya, Julia szemén keresztül láthatjuk, amint egy jelentéktelen külsejű, három barátján és nevén kívül semmivel sem rendelkező emberből a világ ura lesz.

A regény két részre és egy epilógusra tagozódik, az első a hatalom megragadásának fenséges augustusi históriája, a második elsősorban Julia története. Utóbbit némelyek valamiféle női tragikumtörténetnek igyekeznek beállítani, de szerintem erről szó sincs. Augustus élete egy jottányival sem tűnik vonzóbbnak, mint lányáé. Tetszett, hogy bármennyit is írnak Augustusról a könyvben kortársai, ezt a magába zárkózó rómait képtelenek vagyunk igazán megismerni. Nincs igazi karakterisztikája, senki sem képes megfogni, kimondani lényének lényegét. Minthogy rengeteg történelmi forrást olvastam annak idején róla, nyugodtan kimondhatom, a történészek is erre a következtetésre jutottak. Szinte megfoghatatlan, olyan mint a mi drága Anonymusunk szobra Ligeti Miklóstól a Városligetben, nincs arca, vagy inkább túl sok van. 

Williams regényének fő motívuma egyértelműen a magány. Keserédes egy élet az, amit a regényben a császár és lánya megél. Az egyéni érdeknek vesznie kell, hogy a birodalom élhessen. Írónk kétséget sem hagy afelől, hogy Octavianus Róma szolgálatára tette fel életét, ami ma talán nem tűnik hihetőnek, de nekem nincs kétségem, hogy a történelem tele van olyanokkal, akik ezt komolyan gondolták. Augustust a hatalom birtoklása teljesen kizsigereli emberileg, egészsége és egész családja rámegy arra, hogy Rómát megóvja az újabb belháborúktól, miközben minden barátja, bizalmasa elfogy az oldala mellől. A kötelességtudat szép lassan kiszívja a színeket az életéből. E könyv alapján ha választanom kellene egy ilyen típusú és egy a köztudatban élő megvesztegethető, saját hasznára államon élősködő oligarcha-politikus között, nehéz helyzetbe lennék. Természetesen Augustust választanám, de azért ez a rideg számító ember legalább olyan félelmetes, és sokkal kevésbé érthető, mint bárki a napi közéletben. A saját maga javáért korrumpálódott politikust mindenki megérti (ha meg is veti), de egy maga körül mindenkit feláldozó uralkodó hátborzongató, mert céljai túl elvontak. 
Ennél a kőszívű embernél félelmetesebb már csak a regényt lezáró epilógus utolsó sora, amely igazán epikus csattanó.

Bár történelmi regénynek is nevezhetjük Williams művét, már az előszóban figyelmeztet, hogy itt-ott nem tartja az időrendet (Salvidienus Rufus halálát évekkel előrehozza például, ez feltűnt) és a korszakból fennmaradt valódi történelmi forrásokat nem csempészi be az általa kitalált dokumentumok közé. Nem csodálom, hogy ezt választotta, igazi irodalmi alkotás született. Élmény olvasni a sorokat, különösen ha az ember rászokott a művészies-archaikus fogalmazásmód ízére. Az irodalom amúgy is jelen van a műben, oldalanként botlunk bele Vergilius, Ovidius, Horatius nevébe.

Állítólag a Stoner című regénye is remekmű Williamstől, azt hiszem valamikor arra is sort kerítek, mert ez kiváló volt.

A könyv kiadása egyszerű, szép (bár fehérrel nem írtam volna a fehér szoborfejre és az "A Stoner szerzőjétől" apró mini CD-korongot kihagytam volna). A fordítás szerintem kellően lírai és jól adj vissza a klasszikus ókori auktorok magyarul olvasható változatainak stílusát. Helyesírási hibák nem ugrottak elém apró báránykaként. Nem tudok rosszat mondani semmiről, ez egy kiváló könyv.


Értékelés:
9/10

www.moly.hu: 99 % (34 szavazat után!)

www.goodreads.com: 4.17 pont

2017. február 1., szerda

Egy évvel később három hónappal az Egy másodperccel később után... ööö... vagyis könyvajánló

William R. Forstchen:
Egy évvel később

Budapest: XXI. Század, 2016
(Eredeti megjelenés: One Year After, 2015)
367 oldal


Októberben írtam Forstchen Egy másodperccel később című, gyorsan klasszikussá váló posztapokaliptikus könyvéről, amely nálam a tavalyi év egyik legjobb könyve volt. Feszült volt, átérezhető, élvezetes és különleges. Akkor felvetődött bennem, hogy lehet-e, pontosabban érdemes-e folytatni a történetet, mivel a sztori trilógiává terebélyesedett. Szkeptikusabb voltam, mint Vágó István egy idegen űrhajón tartott Wicca tarot kártyás auratisztításon. De nézzük, mi sült ki John Mathersonnal történő második összeütközésemből.

A történetben nagyjából egy évvel vagyunk az első könyvben bekövetkezett EMP bombák robbanása után, s John városa alapvetően konszolidált hónapokat tud a háta mögött, lassan kezdik megszokni XIX. századi technikára visszazuhant életmódjukat, s boldogulnak. A második kötet konfliktusforrása a szomszédos városba az USA új vezetésétől áthelyezett bürokrata, aki a nemzet újraegyesítése jelszava alatt megkezdi Black Mountain lakosságának besorozását, hogy félig se kiképezve mindenféle lázadók ellen vessék be (=mészároltassák le) őket. John rögtön első találkozásukkor úgy érzi, valami nem stimmel a kirendelt kormányzószerüséggel, és tényleg! Black Mountain szembeszáll a néhány harci helikopterrel is megerősített helyi hatóság csapataival. Ennyi a sztorivonal, lássuk be se nem új, se nem túl erős. A kötet feléig úgy éreztem, hogy sajnos az előzetes szkepticizmusom megvalósulni látszik. Rengeteg volt az ismétlés - majdnem azt hittem az M3 csatorna papíralapon materializálódott -, holott kétlem, hogy sok olyan olvasó van/volt/lesz, aki a második résszel vág bele Forstchen irodalmi tevékenységének megismerésébe. Túl sok volt felesleges leírásokból is, amelyeket simán el lehetett volna hagyni. Ám a közepétől kezdett lendületet kapni a dolog, az üresjáratokból helikopteres támadások lettek, az ismétlések helyét átvették az események.
Míg az első rész erős érzelmi töltéssel bír, ez itt csak időnként tör elő főszereplőnkből, Johnnak nincs ideje ilyesmikkel bíbelődni, hiszen személyes választásai most egész közösségének sorsára kihatnak. Ez a folytatás egyben példamese is. Hiszen bürokrata antagonistánk gyakorlatilag a robbanások előtti antivilág (azaz a jelenünk!) tisztviselői és politikai garnitúra romlottságát jeleníti meg, akik saját maga pozíciójuk megőrzéséért bárkit és bármit hajlandóak feláldozni. Forstchen ki is mondja, hogy az ilyenek miatt történhet(ett) meg olyan borzalom, amiről az Egy másodperccel később-ben olvashattunk. A receptet is megadja, mit lehet ez ellen tenni: tisztességes embereket kell választani a megfelelő pozícióra, olyat, akit ismerünk, mert ott lakik mellettünk, közöttünk. Nagy kár, hogy ez csak mikrodemokráciában működik…

Forstchen világszemlélete közel áll az enyémhez, amikor kimondja, hogy a közösségek legfontosabb szereplői a katonák, a papok és a tanárok, s rajtuk múlik minden a világban. A katonák védik a közösséget, a papok lelki támaszt adnak, a tanárok megtanítják, miként lehetünk hasznos és tisztességes polgárok. Azért is fontos olvasnunk az amerikai vidék embereiről, mert a hollywoodi boszorkánykonyha mintha teljesen elfelejtené azokat, akik felépítették Amerikát, és a világ elé pusztán a partvidéki nagyvárosok multikulti világát dobják oda, mintha csak az létezne. Holott a szorgalmas farmerek és mérnökök tették azzá elsősorban ami, ahogy Wass Albert remekül bemutatja az Elizában. John figurája emiatt közel áll hozzám, ahogy az Észak-Karolinai városkája is.
[Arról nem is beszélve, hogy a 2004-ben rendezett Super Bowl óta a Carolina Panthersnek szurkolok amerikai fociban…]
Mindent egybevetve kellemes csalódás volt a második rész, amely ha nem is éri el az első könyv értékét, de azért jó kis olvasmány.

A kötet borítója inkább az új Kaptár epizódba való, de a könyv kiadása minőségben nem rossz. Korrekt, se nem több, se nem kevesebb.

Értékelés:
7/10

www.moly.hu: 86 %

www.goodreads.com: 3.88 pont