Dokumentumok Csingtaó ostromához, 1. rész

Dokumentumok Csingtaó ostromához,

 1. rész

Az SMS Kaiserin Elisabeth védett cirkáló

Az első világháború egyik legkülönlegesebb és mindenképpen legkülönösebb ostromművelete Kelet-Ázsiában zajlott le 1914. őszén. Maga a szituáció is egészen abszurd mai szemmel, hiszen Csingtaó kínai város aprócska német helyőrsége osztrák-magyar tengerészekkel együtt vette fel a küzdelmet a japán hadsereg és flotta nyomasztó túlerejével szemben, akiket brit erők is támogattak. Az összecsapás legtöbbszöt Csingtaó ostromaként ismert, de előfordul, hogy Kiaocsou ostromaként jelenik meg.

A németek által bérelt területet Kiaocsounak nevezték rendszerint, mivel a Kiaocsou városához közel fekvő Kiaocsoui-öblöt ölelte körül. A öböl bejáratánál fekszik Csingtaó városa, s az öböl körül legyezőszerűen egy semleges zóna választotta el Kínától a német kézen lévő területet. Maga a bérelt terület a földrajzilag a Santung-félszigeten feküdt, amely mélyen a Sárga-tengerbe nyúlik, Koreával átellenben. A félsziget északi részén egy hasonló lízingelt terület volt Vejhajvej, amely brit kézen volt 1898 és 1930 között. Csingtaó már akkor is jelentő kikötő volt, ma pedig pinyin átírásban Qingdao néven lelhetjük meg a térképen és potom 9 millió lakosa van...

Az Osztrák-Magyar Monarchiának ugyan ténylegesen gyarmata nem volt a térségbe, de a Boxer-felkelést követően Tiencsin városában egy kereskedelmi telepet kapott, s a távol-keleten legalább egy hadihajót állomásoztatott állandóan, hogy érdekeit képviselje, megmutassa a lobogót kikötőtől kikötőre és jelezze, hogy a dualista állam olyan nagyhatalom, amellyel még ebben a térségben is számolnia kell mindenkinek. 1914-ben ez az SMS Kaiserin Elisabeth védett cirkáló volt, s Makowiz Richard parancsnoksága alatt állt. Miután Németország és Nagy Britannia között beállt a hadiállapot, az utóbbival szövetséges viszonyban lévő Japán úgy érezte itt a lehetősége, hogy a térségben átvegye a német pozíciókat, így ultimátumot küldött augusztus 15-én Berlinbe, mely szerint egy hónapon adja át a kiaocsoui bérelt területet, és vonjon ki minden hadihajót a térségből. A válaszra augusztus 23-ig adtak lehetőséget, s aznap - ennek hiányában – a két császárság között beállt a hadiállapot.i Japán azonban a Monarchiával nem akart háborúba keveredni és nem is igazán volt miért. Egyedül az ott állomásozó Kaiserin Elisabeth okozott problémát. A hajó 1913 nyarán indult el az Adriáról, és a növekvő háborús feszültség közepette július 21-én futott be Csingtaóba. Az augusztus elején egymás után beálló hadiállapotok következtében a magára maradt hajó parancsnoka kibontotta a háború esetére szóló titkos utasításokat, de egyedül használhatónak az a parancs bizonyult, mely szerint működjön a Hármasszövetség szellemének megfelelően. Ez az adott térségben két lehetőséget hagyott: 1. vagy a távol-keleti német hajórajhoz csatlakozik, amely a déli-tengerekre vonult, vagy Csingtaóban marad, és az ottani német kormányzó parancsnoksága alá helyezi magát. Mind Ausztria-Magyarország, mind Japán el akarta kerülni a háborút a másikkal, és a japánba akkreditált nagykövet, a magyar Müller László is igyekezett elsimítani a hajó ügyét. Végül azzal az ötlettel igyekeztek megmenteni a hajót és a legénységet, hogy a Kaiserin Elisabethet leszerelik, a legénységet pedig semleges kínai kikötőbe küldik. Ez meg is történt. Ám közben fordult a szél. A német császár egy hivatalos eseményen bejelentette, hogy a cirkáló természetesen német oldalon harcolni fog a szövetséghez híven, így végül Ferenc József is módosította véleményét. Ám a legénység már nem volt Csingtaóba, így vissza kellett azt csempészni oda. Végül a hajó állományából 324 fő kalandos körülmények között visszajutott a német gyarmatra, és végigharcolta az ostromot.

A sokszor olyannyira lesajnált monarchia haditengerészetének háború eleji igen magas fokú morálját fényesen jelzi a cirkáló legénységének e viselkedése. Holott először a parancs semleges kínai internálásra kárhoztatta őket, amely a legénységet illetően meg is történt, a tengerészek visszatértek harcolni egy nyilvánvalóan reménytelenül védhetetlen város megvédéséért és a birodalom s saját becsületükért. Mindezt tették úgy, hogy a legközelebbi osztrák-magyar katona nagyjából 7500 kilométerre volt tőlük... A hadiállapot így az Osztrák-Magyar Monarchia és Japán között szintén beállt.

Az alábbi dokumentumok, amiket elsőként kiválogattam Csingtaó ostromának bemutatásához két forrásból táplálkoznak. Néhány az Amerikai Egyesült Államok külügyi dokumentumait közlő hivatalos műből, a Papers Relating to the Foreign Relations of the United States-ből származik, míg zömük a tokiói amerikai nagykövetség tengerészeti attaséjának jelentéseiből. A szöveget próbáltam szó szerint fordítani, de a szóismétléseket igyekeztem kreatívabban megközelíteni, hogy ne legyen nagyon egyhangú. A dokumentumok jellegükből adódóan a tengeri műveletekre koncentrálnak, illetve kiemelik a légi hadviselés elemeit, mivel a japán flotta először Csingtaó ostrománál vetett be „anyahajót”, a Vakamiját, amely négy hidroplánt üzemeltetett az ostrom során.

Terveim szerint lesznek még az ostromról dokumentumok, források úgyhogy első résznek mondhatni csupán. Jó szórakozást!

Csingtaó térképe 1912-ben

1. Az osztrák-magyar nagykövettől (Dumba) az USA külügyminiszteréhezii

Osztrák-magyar nagykövetség,

Manchester, Massachusetts, 1914. augusztus 26.

[Érkezett: délután 4 órakor]

[Távirat]

Kormányom az imént tájékoztatott vezeték nélküli távírón arról, hogy a császár megparancsolta az osztrák S.M.S. Kaiserin Elisabeth cirkáló parancsnokának Csingtaóban, hogy harcoljon együtt a német haditengerészettel. Diplomáciai kapcsolataink Japánnal megszakadtak.

Dumbaiii

2. A tokiói nagykövettőliv az amerikai külügyminiszterhezv

Amerikai nagykövetség,

Tokió, 1914. augusztus 29.

[Érkezett: szeptember 23.]

Uram! Kiegészítve augusztus 24-én délután 5 órakor küldött táviratomat, tisztelettel jelentem, hogy 24-én az osztrák-magyar nagykövetvi tájékoztatott arról, hogy az osztrák kormány a bécsi japán nagykövetségen keresztül előterjesztést tett a [japán] külügyminisztérium felé, mely szerint az akkor Csingtaó kikötőjében horgonyzó Kaiserin Elisabeth cirkálót leszerelik és egy semleges kínai kikötőbe internálják. A nagykövet hozzátette, hogy miniszter elfogadhatónak látja az előterjesztést, de konzultálnia kell a többi érintett hatalom képviselőivel.

26-án [az osztrák-magyar nagykövet] azt tanácsolta, hogy legyenek készek a kölcsönös megértésre, és bár a cirkáló még mindig Csingtaóban maradt, a tisztek és a legénység elindult Sanghajba. Úgy tűnik, azt véli, hogy ezzel megakadályozhatja Japánból való távozásának szükségességét.vii

27-én azonban közölte velem, hogy kormányától táviratot kapott, amelyben utasították, hogy tekintettel Japán Németországgal - Ausztria-Magyarország szövetségesével - szemben tett lépéseire, kérje ki az útlevelét a külügyminisztériumtól és távozzon Japánból a nagykövetség és a Japánban lévő konzulátusok munkatársaival egyetemben.

28-án a külügyminiszterviii arról tájékoztatott, hogy átadta az osztrák nagykövet útlevelét, és egyúttal utasította a bécsi japán nagykövetet, hogy kérje ki az útlevelét, és hagyja el Ausztria-Magyarországot.

A nagykövet kérésére átvettem Ausztria érdekeinek és értékeinek képviseletét Japánbanix és utasítottam az amerikai konzulokat Jokohamában, Kóbéban és Nagaszakiban, hogy vegyék át az ottani osztrák konzulok ügyeit és feladatait e kikötőkben.

[…]

A nemzeti érzületű sajtó közömbösen tekint Ausztria fellépésére, mivel nincsenek birtokai a Távol-Keleten, és a térségben lévő egyetlen hadihajóját, a Kaiserin Elisabethet elhagyták a tisztjei és a legénysége. A hírlapok csak azt sajnálják, hogy Ausztriát, amellyel Japán mindig a legszívélyesebb viszonyban volt, Németország nyomása erre kényszerítette.

Maradok tisztelettel...

George W. Guthrie

3. Proklamáció Kiaocsou blokádjárólx

No. 63.

1914. szeptember 2.xi

A Taisó 3. événekxii (1914) augusztus 27-én, kinyilatkoztatom, hogy blokád alá fogom venni és blokád alatt fogom tartani a parancsnokságom alatt lévő tengerészeti erővel az egész partvidéket a keleti hosszúság 120º 10' és északi szélesség 35º 54'-től a keleti hosszúság 120º 36' és északi szélesség 36º 7'-ig (Kiaocsou bérelt terület egész partszakaszát). Engedélyezem, hogy a következő 24 órában a baráti országok hajói, és azon semleges államok hajói, amelyek a blokád által érintett területen tartózkodnak, elhagyják azt. Bármely hajó, amelyik megkísérli áttörni a blokádot, a nemzetközi törvények valamint a semleges államok és Japán közötti szerződések szerinti elbánást kap.

A Szuvoxiii fedélzetén, a Taisó 3. évének (1914) augusztus 27. napján. Kató Szadakicsixiv, a második svadron főparancsnoka.

A Szuvo, Kató altengernagy zászlóshajója

4. A japán flotta megoszlásaxv

No. 65.

1914. szeptember 10.

Az egyetlen információt, amely kiszivárgott a japán flotta megoszlásával kapcsolatban, egy beszéd, amelyet a tengerészeti miniszterxvi mondott az országgyűlés alsóházának költségvetési bizottsága előtt szeptember 5-én. Azt állította, hogy:

- egy osztály blokád alatt tartja Kiaocsout,

- egy osztály kíséri a hadsereg szállítóhajóit,

- egy osztály tartózkodik a Sárga-tengeren,

- egy osztály Japán és Hawaii között a kereskedelem védelmére,

- egy osztály Hongkongtól északra van a kereskedelem védelmére,

- 2 hadihajót küldtek a déli tengerekre az ottani brit svadron főparancsnokának kérésére,

- 1 hadihajó tartózkodik Hawaii és Vancouver között a kereskedelem védelmére.

- Hajók, amelyeket szállításra béreltek: 35

- Kisebb hajó, vontató, csónak, stb. bérelve tengerészeti támaszpontok használatára: 350

Itt a tengerészeti minisztert félbeszakította a ház egyik tagja, aki azt állította, hogy felelőtlenség, hogy a miniszter ilyen nyíltan beszél a haditengerészet csapatmozgásairól és elhelyezkedéséről.

5. Felhatalmazás rombolók építésérexvii

No. 66.

1914. szeptember 14.

Az országgyűlés rendkívüli ülése - szeptember 3-10 között -, elkülönített 10.578.000 jent rombolók építésére. A munka ezen rombolókon megkezdődik, amint lehetséges. Ezek a Szakura-osztály fejlesztett változatai lesznek.

Kijelölt név:     Építés helyszíne:

Kabaxviii - Jokoszuka haditengerészeti támaszpont

Kacura - Kure haditengerészeti támaszpont

Szakakixix - Szaszebo haditengerészeti támaszpont

Kaede - Szaizuru haditengerészeti támaszpont

Ume - Kawasaki hajógyár, Kobe

Kuszunoki - u.o.

Kasiva - Mitsubishi hajógyár, Nagaszaki

Macu - u.o.

Kiri - Uraga hajógyár, Uraga

Szugi - Oszaka Vasművek, Oszaka

6. Japán zászlótisztxx hivatalos jelentései a hadműveletekről. 

Német-japán háborúxxi

No. 69.

1914. szeptember 21.

1. Távirat Kató Sz. altengernagytól, a 2. svadron főparancsnokától Simamura altengernagyxxii vezérkari főnöknek, elküldve: 1914. augusztus 27. 11:25-kor, fogadva: ugyanazon nap délután 3:50-kor. Szövege a következő:

Megérkeztünk Kiaocsou-öböl elé 26-án reggel és drótnélküli távírón üzenetet küldtünk, hogy fogadják katonai hírnökünket, akit küldünk. Mikor a Takung-szigettől 9 mérföldre délre értünk, a kormányzóxxiii drótnélküli távírón válaszolt, és arra kért minket, hogy kívánságainkat közöljük vele távírón, s hozzátette, hogy kívánságainkat közölni fogja az amerikai konzullal és az osztrák hadihajó parancsnokával is. Szóval a hírnök küldetését leállítottuk, és a blokádról szóló proklamációt vezeték nélküli távírón küldtük el. Mire az üzenet elment és tudomásul vették annak tartalmát, központi idő szerint délelőtt 9 óra volt.

2. Jelentés Kató T. altengernagytólxxiv, az első svadron főparancsnokától

Az 1. torpedónaszád osztály szolgálata során járőrözés közben 24-én délután 2 óra körül viharba került. Nem lévén képesek menedéket találni a tomboló hullámzás és a vakító eső elől, az osztály hajói, hogy elkerüljék a vihar közepét, továbbhajóztak délnyugat felé, követve a hullámzás és a szél irányát. Sodródtak a tomboló hullámveréssel közel egy nap és éjszaka, és a vihar az egész flotillát szétszórta. Körülbelül 25-én déltől a szél és a hullámzás csillapodni kezdett és Fudzsimoto ellentengernagyxxv, a torpedónaszád osztály parancsnoka a különféle flotillák szétszórt hajóinak keresésére indult, és 26-án estére összegyűjtötte azokat. Miközben a hajók hosszú időn keresztül hánykolódtak, néhány közülük elveszítette csónakjait, mások a ponyváikat, vagy egyéb felszerelést, stb. és mindegyikük összeszedetett kisebb-nagyobb sérülést, de az összes tengerész nagy erőfeszítésének köszönhetően egyik sem veszítette el navigációs képességeit. Ellenben nagyon sajnálom, hogy be kell számolnom arról, hogy Csukju Gotot, az Umikaze másodosztályú fűtőjét (Ono faluból, Naszu, Tocsigi prefektúra), Jonekicsi Nogucsit a Jamakaze harmadosztályú fűtőjét (Oisi falu, Kita Atacsi, Szatiama prefektúra) miközben küzdöttek a beömlő víz ellen és Dzsu Szugavara első osztályú altisztet (Nataki falu, Nisi Ivai, Ivate prefektúra), Sinnoszuke Vatanabe harmadosztályú altisztet (Nomura falu, Ivaki, Fukusima prefektúra), valamint Iszaburo Ivata harmadosztályú altisztet (Simo Haguri falu, Hasima, Gifu prefektúra) - mindhármukat a Szakura rombolóról – miközben nagy veszélyeket vállalva biztosították a csónakokat, elsodorták a hullámok.

(Kiadva a tengerészeti osztály részéről 28-án.)

3. Kamimura ellentengernagynakxxvi a 2. svadron osztályparancsnokának [szeptember] 2-án reggel 8:30-kor kelt jelentése szerint az osztálya amelyet más erőkkel együtt a Rjodzsun másodlagos tengerészeti támaszpontról küldtek ki, ma, 2-án reggel 6 órakor megérkezett a partraszállás helyéhez. A svadron partraszállásra kijelölt része éppen landol, miközben a svadron másik része fedezi. Ellenség nem mutatkozik a partszakaszon, sem ellenséges hadihajó a szomszédos vizeken. Sok a mi katonai szállítóhajóink közül [...]xxvii

A Vakamija japán repülőgép "hordozó" hajó, amely 4 darab
Framan MF.11-es hidroplán üzemeltetett

7. Japán zászlótiszt hivatalos jelentései a hadműveletekről. 

Német-japán háborúxxviii

No. 75.

1914. október 6.

5. Kató Sz. altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése:

A blokád elmúlt hó 27-i kihirdetése óta, miután az ellenséget a Kiaocsou-öbölbe szorította, svadronunk fő erejével biztosította a Sárga-tengert és ezzel egy időben vigyázta hadseregünk tengeri szállítását e hó (szeptember) 2-a és 15-e között. A Kamikura-osztály együttműködve a Rjodzsunból erre kikülönített erőkkel hadseregünk partraszállásának fedezésével volt elfoglalva a Santung-félsziget északi partján. Ezalatt két osztályparancsnok, Tocsinai és Okata tengerészeti erőket vezetett a Kiaocsou-öböl elé és szigorú blokád alá vette azt, s az aknamentesítő osztály megtisztította az utat egy új partraszállás helyéhez. Mindannyian nagyon jól teljesítették kötelességüket. A repülő osztály - ahogy már jelentettükxxix -, e hónap (szeptember) ötödikétől kezdve felderítette az ellenséget időről időre, és nagy segítséget adott, mikor eközben bombákat dobott vagy fenyegette az ellenséget.

Amint fentebb állítottuk, az aknamentesítő osztály erőfeszítéseinek hála biztos vízi utat sikerült kialakítani az új partraszállási helyhez a Santung-félsziget déli partján, és 18-án a haditengerészet csapatai landoltak a Kamakura-osztály fedezete alatt, pozíciót foglaltak az ellenséges katonák környékről való elűzése után, majd megkezdték a hadsereg erőinek kiszállítását. A hadsereg szállítójárművei egymás után érkeztek, s a kiszállítás munkája lendületesen halad.

A svadron által végrehajtott akció általános lefolyása miatt hálámat fejezem ki Őfelsége felé a parancsnokságom alá adott minden hadihajóért és egyéb hajóért, akik különböző irányú feladataik elvégzése révén képessé tették, hogy leszüreteljük az összehangolt munka gyümölcseit, és elérjük, amit terveztünk, legyőzve akadályoztató időjárást és más nehézségeket. Egyszersmind reményeimet fejezem ki, hogy nagyszerű eredményeket fogunk elérni, látva tisztjeink és embereink lelkesedését, amely a háború előrehaladtával csak jobb és jobb lesz.

6. Kató altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett szeptember 29-én délelőtt:

Annak érdekében, hogy kipuhatoljuk az erődök erejét és egyben segítsük csapataink előrenyomulását, svadronunk a Kiaocsou-öböl bombázása mellett döntött a mai nap (28-a) reggelétől a következők szerint:

A 2. osztály része egy brit hadihajóval közösen megközelítette a tengerpartot a Takung-sziget északi része felől és tüzet nyitott az Iltisz és Huicsuan Pont erődjeire, mint célpontokra. Előbbi erőd nem felelt, de utóbbi viszonozta a tüzet egy nagy kaliberű és három közepes kaliberű ágyúval. Oldalunkon nem történt sérülés. E harc ideje alatt, a Moltke erőd távolságából nagy kaliberű gránátokat lőttek ki ránk, de nem értek el minket. E bombázás eredményeit nem lehet megállapítani, de az oldalról történő megfigyelés szerint tüzelésünk általánosságban pontos volt. Különösen azon gránátok voltak hatékonyak, amelyek a Bismarck erőd és a jelzőállomás közé hullottak, egyik egy téglaépületet talált el, amely barakknak tűnt. Az Iltisz erőd irányába eső árkok tulajdonképpen megsemmisültek.

Ugyanaznap délután a 2. osztály fennmaradó részével a Huicsuan Pont bombázását határoztuk el és a Fusantól nyugatra fekvő ellenség elsöprését. Aknamentesítő osztályunk hajói 24-én megkerülték a Jatau-fokot, és megkezdték a tenger megtisztítását az aknáktól a Laosang-öböl bejáratánál, mintegy 8 mérföldre a foktól nyugatra, és most a a Tungcsia-öböllel szemben állnak. Mindeközben gyakran tüzelt rájuk az ellenség és egyet az aknaszedő hajók közül gránáttalálat ért a tatján, amely könnyebben megsebesített két embert. De hadihajóink hatékony fedezetében képesek voltak folytatni a munkát, megtalálni számos mechanikus aknát és megsemmisíteni azokat.

Repülőgépeink nagyon gyakran szálltak fel és nagyon jó munkát végeztek a következők szerint:

21-én Vada hadnagy és Fudzsisze alhadnagy kikémlelték az ellenséget Csingtaóban és bombákat dobtak rá, amelyek közül kettő úgy látszott hogy a haditengerészeti dokk rakpartjának déli végénél, illetve a rakpart legközelebbi végén robbantak és elpusztították azokat. E repülés közben a masina heves tüzet kapott a hajókról és a szárazföldről, néhány golyó a közelben zúgott el, de nem okoztak kárt. 22-én Jamada hadnagy és Itakura(?) alhadnagy gépen ismét kikémlelte Csingtaó kikötőjét és bombákat dobott le, egy ezek közül eltalálta a Bismarck barakk keleti sarkát és robbant. E napon a gépre ismét tüzeltek az erődből, de kár nélkül. 24-én Vada hadnagy és Takebe alhadnagy egy repülőgépen, Jamada hadnagy és Oszaki alhadnagy egy másik gépen repült Csingtaó kikötője fölé, s gyűjtött értékes információt. Emellett bombákat dobtak a rombolókra,xxx erődökre, barakkokra, rádióátjátszó állomásokra, stb., úgy tűnt több-kevesebb hatással. Ugyanazon napon Kaneko korvettkapitány és Fudzsisze alhadnagy egy repülő masinán a Laosan-öböl és a Takung-sziget közötti víz fölé repült aknákat keresni, és elérték céljukat. 27-én Kaneko korvettkapitány, Vada hadnagy és Hanasima műszaki hadnagy egy gépen, Oszaki alhadnagy és Fudzsisze alhadnagy egy másik gépen, Takebe alhadnagy és Itakura alhadnagy egy harmadik gépen átfogó kémszemlét tett Csingtaó kikötője felett és értékes felderítést végzett. Ezzel egyidejűleg bombákat dobtak a rádióátjátszó állomásra és egy repülőgép hangárra. Több mint egy tucat gránátot lőtt ki rájuk az ellenség, de azok általában a gépek alatt robbantak és nem okoztak károkat.

7. Kató altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett szeptember 29-én:

28-án a kora reggeli órákban a 4. osztály ágyúnaszádokkal és kisebb hajókból álló flotillával megközelítette a laosani kikötőt, és a partraszálló erők meggyőző erővel elfoglalták a kikötőt, 4 Krupp tábori löveget, 4 ágyúkocsit és 100 lövésnyi lőszert zsákmányolva, melyet az ellenség hátrahagyott. Ugyanaznap délután a 4. osztály tüzet nyitott a a Fusantól nyugatra lévő területre, ahol ellenséges katonák ásták be magukat.

8. Kató altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett október 1-én délelőtt:

A Vakamija Maruxxxi különleges feladatú hadihajó és a 3-as számú aknamentesítő Nagato Maru, miközben a kötelességét teljesítette a Laosan-öböl előtt, szeptember 30-án reggel mechanikus aknához ért, minek következtében előbbi sérülést szenvedett a tatján, melyben 1 ember meghalt, 6 pedig megsebesült; utóbbi pedig elsüllyedt, miközben 3 ember meghalt és 13 megsérült. Jebara hadnagy és Takaje altiszt a sérültek között van.

9. Kató altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett október 2-án délelőtt:

A Kojo Maru aknaszedő hajó, miközben szolgálatát teljesítette a Laosan-öböl külterületén mechanikus működésű aknára futott és elsüllyedt. Usidzsima altiszt, Kodama műszaki altiszt és két másik személy meghalt, valamint öten könnyebben megsérültek.

10. Kató altengernagy, a 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett 3-án délután:

2-án egy ellenséges repülőgépxxxii kétszer támadást kísérelt meg bombákkal különleges feladatú hadihajónkxxxiii ellen a Laosan-öböl szomszédságában, de nem okozott károkat. Vada hadnagy és Takebe alhadnagy azonnal üldözőbe vette az ellenséget és közvetlen Csingtaó fölé érkezett. A raktárnál egy kikötözött ballonra találtak, amelyre bombákat dobtak. A hatását nem lehet megállapítani, de egyik bomba a raktár közelében robbant.

Japán Farman MF.11-es repülőgépek Csingtaó előtt

8. Japán zászlótiszt hivatalos jelentései a hadműveletekről. 

Német-japán háborúxxxiv

No. 79.

1914. október 20.

12. Kivonat a 2. svadron főparancsnokának jelentéséből, érkezett: október 5-én délután:

4-én este rádióüzenet érkezett Csingtaó kormányzó-tábornokától, amelyben elmondta, hogy az 1906. július 6-án megkötött nemzetközi egyezményxxxv értelmében szeretné megtudni a Csingtaót védő hadsereg halottainak, sebesültjeinek és fogságba esettjeinek számát és nevét, és ezzel egyidejűleg megjegyezte, hogy a mi halottaink közül 3-at eltemettek. Ezért továbbítottam az üzenetet ostromló seregünk felé, és választ küldtem a kormányzónak, tájékoztatva őt kérésének megfelelően.

13. A 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett: október 11-én délelőtt:

10-én reggel aknaszedő osztályunkat ellenséges repülő masina támadta meg bombákkal, de nem okozott sérülést. Jamada hadnagy és Oszaki alhadnagy azonnal repülőgépébe pattant és megtorolta az ellenséges támadást, mivel Csingtaó fölé repült és bombákat dobott le. [Ezután] Biztonságban visszatértek.

Ugyanaznap délelőtt 11 órakor 2 hajó a 2. osztályunkból aknaszedő hajók vezetésével megközelítette a Maitao-sziget keleti oldalát és heves ágyútűzzel árasztotta el az Iltisz dombon lévő erődöt, amely a hadseregünket bombázta, és elnémította azt. Mindezen idő alatt az ellenséges erőd a Huicsuan Pontról tüzelt a mieinkre, de nem okozott károkat.

14. A 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett: október 15-én délután:

Délelőtt, 15-én a 2. osztály része egy angol hajóval együtt előretört a Takung-szigettől északra és heves tüzeléssel árasztotta el az Iltisz és a Huicsuan Pont ellenséges erődjeit, és az erődöket részben lerombolta. A bombázás során repülőgépünk a Huicsuan Pont fölé repült és bombákat dobott rá, s ezzel egy időben megfigyelte gránátjaink becsapódását.

E harcok során, leszámítva 1 halottat és 2 sebesültet az angol hajón, nem volt veszteség.

15. A tengerészeti vezérkar által kiadott jelentés, 1914. október 19.:

A Takacsiho hadihajó, miközben őrségben volt a Kaiocsou-öblön kívül, tegnapelőtt, 17-én éjfélkor mechanikus aknára futottxxxvi és elsüllyedt.

(Megjegyzés: 1 tisztet, 3 altisztet és 9 embert jelentettek túlélőként.)

Német erődítmény az Iltisz hegyen

9. Japán zászlótiszt hivatalos jelentései a hadműveletekről. 

Német-japán háborúxxxvii

No. 83.

1914. október 31.

17. Jelentés a 2. svadron főparancsnokától, érkezett: október 20-án délután:

Az S90 romboló, amely kiszökött a sötétség leple alatt a Kiaocsou-öbölből zátonyra futott Sihhsziesonál(?) a Santung-félsziget partjánál (60 mérföldre délre Kiaocsoutól) és elpusztult.xxxviii

18. A 2. svadron főparancsnokának jelentése, érkezett: október 23-án délután:

A tényekből megítélve, mely szerint a Takacsiho elsüllyedése idején óriási roncsdarabokat láttak lebegni a közelben, az oldalából robbanás füstfelhőjét látni lehetett a 20 mérföldre lévő Laosan-öbölből, és hogy mindössze három túlélő volt, azt hihetni, hogy a hajót az S90 német romboló torpedózta meg, amely robbanást okozott a lőszerraktáraiban. A kapitány közel volt a hídhoz, ez világos sérüléseiből és abból a tényből, hogy viselte kesztyűjét, stb. A túlélők szerint a több ember hallotta, amint a „Kimigajo”-txxxix vagy a „Koko va mikuni vo nambjuki ri” katonai dalt énekelte. E tény mutatja, hogy mennyire elkötelezett volt császára és országa iránt, és milyen bátran nézett szembe a halállal. Miközben örülök, hogy az utolsó pillanatig a japán katonák igaz harci szellemét mutatták, nem tudom nem sajnálni elvesztésüket.

19. A tengerészeti vezérkar által kiadott jelentés, 1914. október 27.

Október 22. óta a Kiaocsou-öblöt blokád alatt tartó svadron hadműveletei a következők voltak:

22-én Vada hadnagy és Takebe alhadnagy repülőgépével kikémlelte Csingtaó kikötőjét, és bombákat dobott a repülőgépek hangárjára és az elektromos művekre. 25-én egy hadihajó a 2. osztályból enyhén lövette a Hsziaocsansan erődöt az Taking sziget északi oldaláról. A földi megfigyelés szerint számos gránát az erődbe csapódott. 26-án délelőtt a 2. savdron két hajója Tuncsia Van-tól délre hajózott és erős tűzzel szórta meg az Iltisz, Hsziaocsansan és más erődöket. A különböző megfigyelő állomások szerint 1 ágyú az Iltisz erődben és 2 ágyú a Bismarck-hegytől délre lévő magaslaton megsemmisült, és számos gránát eltalálta a Moltke-erődöt.

20. A tengerészeti vezérkar által kiadott jelentés, 1914. október 31.

A blokádoló svadron, amely október 25. óta minden nap bombázta Csingtaó erődjeit, 29-én és 30-án heves tűzzel árasztotta el az ellenséges erődöket a brit hajókkal együtt a következőképpen:

29-én az időjárás nyugodt volt, de ködös. Svadronunk Tuncsia Van-tól délre hajózott és bombázta az ellenséges erődöket és állásokat az Iltiszen, a Hsziaocsansanon és szomszédságukban. Lövetésünk hatékony volt, számos találatot ért el. E napon egyedül a Huicsuan Pont erődje viszonozta a tüzet, más erődök hallgattak, és hadseregünkre sem tüzeltek.

30-án az időjárás tiszta volt, kiterjedt látótávolsággal. Svadronunk heves tüzzel árasztotta el az ellenség erődjeit és Csansan térségét, a legtöbb gránát a Hsziaocsansan erődjre, Csansanra, stb.-re hullott, és nagyon hatékony volt, néhány megsemmisült védmű, menedékhely, felfordult ágyú a Hsziaocsansan erdőnél maradt utána, stb.

10. A nagaszaki konzul (Deichman) a külügyminiszterhezxl

Amerikai konzulátus

Nagaszaki, 1914. november 7. d.u. 3 óra

[Érkezett: reggel 8 órakor]

Csingtao elesett.

Deichman

Az S90 német torpedónaszád, amely elsüllyesztette a Takacsiho cirkálót

Jegyzetek:

i Lásd ezekre: Klemesits Péter: Az első világháború kitörése a távol-keleten és az 1914-es hadműveletek. In: HK, 2014. 3. sz. 700.o.

ii Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1914. Washington, 1928. Doc. 320.

iii Konstantin Theodor Dumba (1856-1947) görög származású osztrák-magyar diplomata, 1913 és 1915 között a dualista állam washingtoni nagykövete. Ténykedése miatt az USA nemkívánatos személynek minősítette, és 1915-ben hazarendelték.

iv George W. Guthrie (1848-1917), az Egyesült Államok nagykövete japánban 1906-1909 és 1913-1917 között.

v Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1914. Washington, 1928. Doc. 328.

vi Báró szentgyörgyi Müller László (1855-1941) magyar diplomata, 1912 és 1914 között osztrák-magyar nagykövet Tokióban.

vii Vagyis hogy a monarchia és Japán hadiállapotba kerüljön.

viii Kató Takaaki (1860-1926), japán külügyminiszter, később (1924-26) miniszterelnök.

ix Háború esetén egy hadviselő fél érdekeinek képviseletét rendszerint egy olyan ország nagykövetségére bízták, akivel mindkét oldal jó kapcsolatot ápolt. Szokásos diplomáciai formula.

x USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.9.2.

xi Az attasé jelentésének elküldési ideje.

xii A Japánok az éveket az uralkodó császárok szerint adják meg, Taisó császár kora 1912-től 1926-ig tartott.

xiii A Szuvo eredetileg orosz pre-dreadnought csatahajó volt, Pobeda néven. A Japánok az 1904-5-ös háborúban zsákmányolták és sorolták be a flottájukba. 1914-ben Kató zászlóshajója volt a 13534 tonnás csatahajó.

xiv Kató Szadakicsi (1861-1927), japán admirális, a Csingtaó ellen vonuló japán hajóhad főparancsnoka.

xv USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.9.10.2.

xvi Jasiro Rokuró (1860-1930), aki 1914 áprilisa és 1915. augusztusa között volt japán tengerészeti miniszter.

xvii USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.9.14.5.

xviii A Hajóosztály a Kaba-osztály nevet kapta. A Tíz hajó mindegyike egy-egy fáról kapta a nevét, a Kaba jelentése birsalma. A hajók 810 tonnás rombolók voltak.

xix Az 1915. március végén átadott Szakakit később a Földközi-tengerre küldték, ahol 1917. június 11-én az osztrák-magyar U-27 megtorpedózta. A hajó ugyan nem süllyedt el, de súlyos károkat szenvedett és legénységének kétharmada odaveszett.

xx Angolul: Flag Officer. A brit és amerikai terminológiában önálló erőt vezető admirálisi rangú tengerészt jelent.

xxi USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.9.21.

xxii Simamura Hajao (1858-1923) japán admirális, a japán császári haditengerészet parancsnoka 1914 és 1920 között.

xxiii A Kiaocsou-öbölnél lévő német koncessziós terület kormányzója Alfred Meyer-Waldeck (1864-1928) altengernagy volt 1911-től Csingtaó elestéig.

xxiv Kató Tomoszaburó (1861-1923) japán admirális, 1915-től 1923-ig tengerészeti miniszter, 1922-től haláláig Japán miniszterelnöke.

xxv Fudzsimoto Hidesiró ellentengernagy.

xxvi Talán Kamimura Oszuke ellentengernagy.

xxvii A jelentés következő (utolsó?) lapja sajnos hiányzik.

xxviii USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.10.6.3.

xxix Ez minden bizonnyal az attasé hiányzó 4. számú japán jelentése lehetett.

xxx Csingtaó kikötőjében nem volt romboló, csak a romboló nagyságú SMS Jaguar német hadihajó, illetve a jóval nagyobb Kaiserin Elisabeth osztrák-magyar cirkáló.

xxxi A Vakamija egy hidroplánokat üzemeltető „anyahajó” volt, amely Csingtao ellen végrehajtotta a világtörténelem első tengerről indított szárazföld elleni bombatámadását. A hajó 4 darab Farman MF. 11-es hidroplánnal rendelkezett. A jelentésekben szereplő repülőgépek a Vakamija Maru gépei.

xxxii Minden bizonnyal Gunther Plüschow volt a kísérletező, aki Csingtaó egyetlen működőképes Taube repülőjét vezette. A gyarmatocska másik Taubé-ja még az ostrom kezdetén összetört. Plüschow repülőjével kijutott megadás előtt a városból, majd angol fogságba került, ahonnan megszökött és visszajutott Berlinbe. Kalandjairól könyvet is írt Die Abenteuer des Fliegers von Tsingtau címmel, amely 1916-ban jelent meg. Minden bizonnyal ez volt a világtörténelem első „anyahajó” elleni légitámadása...

xxxiii Azaz a már említett Vakamija ellen.

xxxiv USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.10.20.

xxxv Az 1906-os Genfi egyezményről van szó, amely lefektette a civilizált hadviselés szabályait.

xxxvi Valójában a 3650 tonnás Takacsiho védett cirkálót az S90 német torpedónaszád süllyesztette el egyetlen torpedóval. A hajó legénységéből mindössze 3 fő menekült meg, a többi 271 tiszt és legény parancsnokával együtt életét veszítette.

xxxvii USA Naval War College. Naval Attache's Reports. 1914., S.10.20.

xxxviii Az S90 toperdónaszádot, miután elsüllyesztette a Takacsihot, látván, hogy nem menekülhet az üldöző japán hajók elől, legénysége partra futtatta. A legénységet internálták a kínai hatóságok, ahonnan megszökve megpróbáltak visszatérni Kiaocsouba, de elfogták őket október 30-án. A S90 egy 388 tonnás aprócska naszád volt 3 db 5 cm-es löveggel és 3 torpedóvető csővel, se gyors, se új nem volt már 1914-ben, mivel 1899-ben épült.

xxxix A Kimigajo japán nemzeti himnusza, amely az uralkodót élteti, s egyben a világ legrégebbi himnuszának számít.

xl Papers Relating to the Foreign Relations of the United States, 1914. Washington, 1928. Doc. 340.

Fotók helye:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Kreuzer_Kaiserin_Elisabeth.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:Maps_of_Qingdao#/media/File:Qingdao-city-map-1912-in-german-from-madrolles-guidebook-to-northern-china.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Suwo_1908_colorized.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Wakamiya.jpg

https://en.wikipedia.org/wiki/File:FarmanTsingtao.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Qingdao_traces_of_war_1.jpg

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:SMS_S_90.jpg

Könyvajánló: Ljudmila Pavlicsenko - A halál asszonya

Ljudmila Pavlicsenko: 

A halál asszonya -  Sztálin mesterlövésze voltam 

Bp.: Kossuth, 2020 

Lyudmila Pavlichenko: Lady Death, 2018
Fordította: Dr. Molnár György
349 oldal

Még mindig szeretem az emlékiratokat. Jó, mondjuk aligha reális, hogy egy hónapon belül megváltozzon az ember véleménye, hiszen nemrég szintén emlékiratot veséztem ki a blog virtuális oldalain. Mondjuk mesterlövész-memoárral még nem volt dolgom. Pláne nem mesterlövésznőével. Be kell, valljam, elég sokáig húzódzkodtam Ljudmila Pavlicsenko emlékezéseitől, mivel nem igazán bízok a szovjet memoárokban, ismerve az 1945 és 1990 között megjelent szovjet emlékiratok valóság- pontosabban valótlanságtartalmát. Nincsenek egy szinten a németekével, bár lehet azért, mert utóbbiaké - mint veszteseké - kritikusabbak akkori ténykedésükkel kapcsolatban, míg a győztes gőgjét igazolja maga a győzelem ténye. 

Ljudmila Pavlicsenko (1916-1974) kétségkívül izgalmas személyiség lehetett. Művelt, ám igencsak párthű családból származott (édesapja komisszár volt a polgárháborúban a bolsevik oldalon), ami kiváló pedigrét - és egyben veszélyt - jelentett még Sztálin idején is, s apjának jó kapcsolatai voltak prominens szovjet katonai vezetőkkel. Nem lehet kétséges, hogy ez komolyan hozzájárult későbbi hírnevéhez, és ahhoz, hogy elvezényeljék a frontról az agitprop osztály számára. Elvégre mi lehetett volna jobb reklám az „irtsd a nácit” szlogennél? Hát az, ha ezt egy nővel mondatják! A sztálinizmus/kommunizmus különösen nyugaton szerette magát a nők felszabadítójaként beállítani, s a nyugati értelmiség jelentős része ezt - ismerjük el - nagyrészt kritika nélkül benyalta annak idején. Némi igazság volt is benne persze, noha személy szerint olyan nagy haladásnak nem tartom, ha egy nő háziasszony helyett mondjuk esztergályos lesz a traktorgyárban… 

Milyen az emlékirat maga? Hát olyan, amilyet egy elhivatott sztálinista csak írhatott a 60-as években. Az emlékirat elfogulatlanságára csupán egy mondatot emelnék ki Pavlicsenkotól: „Szeptember elsején a náci Németország megtámadta Lengyelországot… és Lengyelországot teljes egészében (sic!) megszállták a németek”. Mint látható, nem csak a német-szovjet megnemtámadási szerződés (aljas: Molotov-Ribbentrop-paktum) nem létezik Pavlicsenkonál, de a szovjetek ott sem voltak, nemhogy megszállták volna Lengyelország keleti felét! Azt már meg sem kellene ezek után talán említenem, hogy Pavlicsenko a Holodomort meg sem említi, holott annak idején bizonyára az utcán látta a tömegesen éhhalált haló ukránok ezreit... 

A német támadást követően, mint egy gyári lövészklub tagja azonnal jelentkezett önkéntesnek. A frontvonal déli szakaszán működött, Odessza és Szevasztopol ostroma során, s Moszin-Nagant 1891/30-asának és SZVT-40-esének a feljegyzések szerint 309 áldozata volt 1941-1942 során. Kétségtelenül legjobb részei a memoárnak az egyes mesterlövész-bevetések leírásai. Nincs belőle ténylegesen túl sok, olyan 4-5 emlékezetes eset van a kötetben, amelyekre vissza tudok emlékezni alig egy héttel a befejezés után. Ezek túlzásaikkal együtt is életszagúak. A szovjet katonák természetesen mindig hősök, a románok és németek egészen pancserek és óriási túlerőben vannak. A beszámoló másik jellegzetessége, hogy Ljudmila ellenségei szinte mindig „nácik”. Na jó, néha „fasiszták”, és csak ritkán németek vagy románok. Egyébként észrevették, hogy német memoárokban esetében még csak előfordul, hogy a szovjetek bolsevikok, de a britek sosem konzervatívok, vagy liberálisok, hanem britek és az amerikaiak sem republikánusok vagy demokraták? Természetesen ez szintén a propaganda része, hiszen egy németet, románt megölni sokkal súlyosabbnak tűnik (pláne a memoár írásakor, mikor már mindkettő szövetséges a Varsói Szerződésben), mint egy „nácit”, hiszen az utóbbiak tuti gonoszok, akiket kinyuvasztani dicsőség! 

Ha a múltkor Sommer esetében azon rágódtam, hogy vajon mennyi túlzásba esett íráskor, akkor itt ez fokozatosan megtörtént. Cáfolni nem tudom, majd a jövőben fogja valaki vagy nem, de a propaganda alighanem jócskán felnagyíthatta a valóságot Pavlicsenko esetében. A 309 igazolt kilövés egyszerűen túl soknak tűnik a fronton töltött időhöz (1941. augusztus - 1942. június) képest, legalábbis számomra. Jól tudjuk ma már, hogy a kommunisták nagyon szerették kiszínezni a sztorijaikat, gondoljunk csak a sajátjai által megölt, majd azt a németekre fogó Osztapenko esetére (melyet már régebben kibogozott Gosztonyi Péter, majd újból Unváry Krisztiánék). 

Az emlékirat utolsó harmada már nem frontharcosnői emlékekről szól. Van itt izgalmas előadás, hogy született cselekedeteiről propagandaregény (amit egy szemüveges bürokrata ültetett át realitásról bolsevikra), utazás az Egyesült Államokba (hol összebarátkozott a First Ladyvel és szópárbajokat vívott az amerikai sajtó képviselőivel), s propagandaút Nagy Britanniába. Pavlicsenko eljutott Coventryba is, ahol a brit munkások által a Szovjetuniónak röntgenkészülékekre gyűjtött pénzt vette át. Ha most gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy valószínűleg ez lett a világon leginkább tanknak kinéző röntgenkészülék… :P Az is izgalmas - ismerve, hogy fél Hollywood már akkor is kriptobolsevik volt, akiket részben magyarok szerveztek be -, mikor Ljudmila találkozott Chaplin-nel, „a Szovjetunió nagy barátjával”. Chaplin ugyan mindig tagadta, hogy kommunista lett volna, de Sztálint sosem nevezte diktátornak, sőt 30-as évekbeli tisztogatásait csodálatosnak tartotta, amely megtisztítja ezt a "Szép új világot" az ellenség ötödik hadoszlopától. Aztán persze ő is azok között volt, aki csodálkozott, mikor a McCarthy-féle kommunistavadászat (amelyet a mai napig "boszorkányvadászat"-nak mondanak, holott bizony volt valós alapja) idején megtalálták… 

Összegzés: 

Pavlicsenko memoárjának kiadása mindenképpen örvendetes, mivel triplán is hiányt pótol. Szovjet emlékirat kiadása nem volt divat az utóbbi években, mesterlövészéből mindig is hiány volt, női katonákéból meg pláne. A Kossuth kiadó kötete esztétikus a maga módján, amely ugyan csak fűzött, de elég jó minőségűnek tetszik. A vöröses borító passzol a tartalomhoz, a szöveghez táblákon fényképeket mellékeltek, s ennek szintén örültem. Maga a tartalom inkább körülményei és írója folytán különleges, mintsem kiemelkedő minőségű. A fordítás ezúttal is Dr. Molnár György munkája, melyben nem találtam kivetnivalót. 

Értékelés: 

Hét vörös október a tíz vörös novemberből. 

6/10 

www.moly.hu: 92 % 

www.goodreads.com: 4.17 pont 

(2020. július 31-én)

Összecsapás ménfőnél 1566-ban

Összecsapás Ménfő alatt 1566 június 14-én

Még a „Sziget a viharban” című előadásomra készültem január végén, amikor nem csekély meglepetésemre – már nem először – Ménfő nevébe botlottam Istvánffy magyarokról írt krónikájában az 1566-os év eseményeit olvasgatva. Rögvest el is határoztam, hogy gyorsan kikeresek erről minden hirtelenjében rendelkezésemre álló forrást, hogy írjak róla egy kis összefoglalót azok alapján. Ebből lett egy a februári Hegyalja újságban megjelent cikkecske – némi moralizálással, melyet nem tudtam megállni, hogy ne kerüljön bele –, amelyet majd szintén felteszek a blogra. Most azonban, négy forrást - melyek nem levéltáriak, így bőven finomításra szorulnának egy igazi kutató által, aki eljut Bécsbe - elemezve próbálom megállapítani, mi is történt Ménfő községnél 1566. június 14-én. A ménfői összecsapás Várpalota török ostromának (június 5-14) következménye volt, mely során Arszlán budai beglerbég (pasa) megpróbálta elfoglalni a híres magyar vitéz, Thúry György által védett várat. Palota két fontos török erőd Veszprém és Fehérvár között feküdt, ezért kellemetlen tüske volt a hódoltság testében. Először nézzük, milyen leírásokra bukkantam az otthoni könyvtáram gyors átböngészésekor:

Forgách Ferenc jeles történetíró, bár beszámol Palota ostromáról, sajnos nem említi a ménfőnél történt összecsapást. Ellenben bátyja, Forgách Simon láthatóan többlettudással bírt, melyet Forgách kéziratának pécsi kódexébe saját kézzel jegyzett fel:ⁱ

„Ott volt, s fő volt abban a hadban gróf Eck,ⁱⁱ gróf Helfestainⁱⁱⁱ is, és Claus von Haldstat,^iv 12 ezer német gyaloggal, azaz két regimenttel, és úgy indultak Palota segítségére. Thúry György nem volt sebesült. De a török immár, azaz Arszlán basa elment alóla [azaz Palota alól], mely elmenetel úgy történt, hogy kiküldte Palota alól a táborból Arszlán basa csatára a tatai kalauzt, Deli Lufftit, Győr felé nyelvet fogni. És hajtatott gróf Eck Csallóközból közel 200 vagy 300 kocsit, hogy azokon vesszőt, karót hordjanak, mert hogy még nem volt kész a győri épület [azaz a győri vár]. És hogy a kocsik a Bakonyba mentek, német és magyar gyalogok Győrről mentek velük őrizet okáért. Deli Luffti rájuk ütött, de azok lövésekkel oltalmazták magukat, és elment, nyelvet nem fogva. Éjjel a pasához jutott a palotai táborba, és azt mondta, hogy széle, hossza, száma nincs, amennyi kocsira ütött, akik a vár [azaz Palota] segítségére mennek. A pasa az éjszaka elszaladt, futva ment, sátorokat, élést, szerszámot ott hagyva, [és] még tarackot is egyet.”

Palota vára a XVII. században, festmény W. Dillich metszete alapján
(www.szigetvar.hu)

Rá támaszkodva a nagy magyar történetíró, Istvánffy Miklós így írt históriájában:^v

„Immár tized napja a hiábavaló várvívásnak^vi elmúlt vala, midőn [Arszlán pasa] haragjában s búsultában egy néminemű Deli Luftit,^vii tatai besliák^viii agáját (kik egy-egy lóval zsoldfizetésen vadnak), s ki az Bakony s Vértes erdeiben és Győr s Pápa felé az köz- s általutakat igen jól tudja vala, magához hívatván Győr felé küldé s negkémleté, ha Thurynak s az megszállottaknak valahonnét segítségek menne-é? Ki Szent Iván havának^ix 12. napján 40 társaival azon éjjel Ménfő falunál,^x nem messze Győrtől lesben szálla, s történék Thurynak s az palotaiaknak szerencséjére, hogy Eck zu Salm gróf,^xi kihez még az német válogatott seregek el nem érkeztenek vala, háromszáz szekeret hozván a Duna szigetéből, mely Csallóköznek mondatik, faeszköz-vágatni az győri bástyák épületi szükségére azok felé az erdők felé küldené, nem tudván azt, hogy Lufti azokban lappangana. S mindeneket négy-négy puskás vitézzel az ellenségnek (ha valaki történet szerént, azmint meg is történék, rájuk ütne) háborgatásától megoltalmaztatni parancsolna. Mikoron közelebb mentenek volna, Lutfi az lesből kiugordván az magyar- s németekkel elég puskásokra akada, kik vele mindjárást keményen harcolának. S midőn Lufti s az ellenség az szekerek s taligák rendit s az puskásokat mindenekről leugrándozni s zászlókat emelvén harcnak sietve menni látta, és senkit bennek el nem foghattanak volna, kitől valami bizonyost értekeznének, vélvén mind az egész hadat ott jelen lenni, oda, azhonnét jöttenek vala, Arszlánhoz száguldva visszamenének, s hogy az ellenség jelen volna és sietségnek okáért az gyalogságot szekereken hordozná, s nem messze volna, félelmesen megmondák.”

A számok esetében úgy tűnik más forrásokkal dolgozott Verancsics Antal, aki szintén leírást ad Palota ostromáról. Noha nyilvánvalóan ugyanarról az összecsapásról ír, helyszínt nem ad meg, és a nála szereplő számok is más forráson alapulnak:^xii

„A budai Arszlán basa megszállta Palota várát, mintegy ötezer törökkel, és sok számtalan köznéppel, kik fát hordtak, hogy az árkot megtöltsék, s tíz ágyúval törette [a falakat], de semmit neki nem árthatott.

A mindenható Úristen félelmet vetett rá, valami köznép, kik a Bakonyba fáért mentek Győr szükségére - 100 szekérrel -, ezt a török strázsa meglátta, megfutott Palota alá, a basát elijesztette, hogy mivel a német császár minden erejével megy [ellene]; az Úristen a basát megrettentette, éjjel elszökött Palota alól, az ágyukból valamennyit elvitt, valamennyit otthagyott, 44 tonna port, golyóbisnak sokaságát, sátort, lovat, hadakozó szerszámokat, [s] nagy szégyenvallással ment Székesfehérvárra.”

Van egy késői, de a történészek által nagyra becsült forrásunk is az ominózus összecsapásról, Hieronymus Ortelius Chronologia című műve.^xiii Igaz magáról a csetepatéról nem mond semmi különöset, viszont elmondja, hogy a Győrből délre induló német csapatot György, Helfenstein grófja vezette. Emellett szerinte 90 szekérből állt a karaván, melyet 12 válogatott német zászlóalj védett 900 fővel, és némi lovassággal. Ezt nem fordítom le, az idegesítő gót betűk, illetve a régi németben való járatlanságom okánál fogva.

Mindezek alapján a következően rekonstruálhatóak a történtek:

Arszlán pasa, Palota elhúzódó ostromának biztosítására kémeket küld a Győrből várt felmentő sereg megfigyelésére, így a térséget jól ismerő Deli Lufti tatai agát küldi ki 40 tatai besli lovasával. A csoport Ménfőnél foglal figyelőállást, ahonnan ellenőrizhették mind a Győr-Pápa, mind a Győr-Csesznek útvonalat. Mivel a Bécs felől érkező német csapatok fő gyülekezési pontja Győr, a magyar helyi erőké Pápa volt, így a kettő egyesülése ezeken az utakon át volt csak lehetséges Pápánál, vagy esetleg Veszprémnél. Utóbbi volt kevésbé valószínű, hiszen a veszprémi vár török kézen volt. Így logikus volt Luftiék által a Győr-Pápa út szemmel tartása. A források azt is elárulják, hogy feladatuk a német hadak mozgásának megfigyelése mellett a „nyelvfogás” volt. Azaz olyan foglyot kellett szerezniük, akit kihallgatva értékes információkat tudnak szerezni az ellenségről. Ezt Luftiéknak nem sikerült megoldaniuk. Úgy tűnik, Salm gróf csapatai kellően fegyelmezettek voltak, és nem kószáltak magányosan a környéken. Június 14-én a török őrszemek mozgást észleltek a Győr-Pápa úton. Dél felé mintegy 90-100 szekér haladt, úgy tűnik látszólag nem nagy fedezet mellett. A karavánt György, Helfenstein grófja vezette, céljuk a győri vár erődítéséhez szükséges faanyag beszerzése volt a Bakonyból. A győri vár kiépítése éppen ezekben az években zajlik, ekkor alakul ki a fülesbástyákkal védett modern erődítmény, amely Bécset hivatott fedezni. Luftiék valószínűleg alábecsülték a szekéroszlop védelmi erejét, vagy úgy gondolták, hogy így is képesek lesznek a kíséretből elfogni valakit, „nyelvnek”. Arról nem tudhattak, hogy a szekereket 1000-1200 katona védi, akiknek java a szekereken ülő puskás gyalogos volt.^xiv Lufti lovasai rátörtek a lassú oszlopra, ám annak reakciója igen heves védekezés volt, a puskások miatt valószínűleg megközelíteni sem tudták a szekereket, nemhogy nyelvet fogni. Így Lufti, úgy tűnik félreértve a helyzetet azt a következtetést vonta le, hogy ez a fáért induló csoport már a Palota felmentéséért induló keresztény sereg részét képezi, és a gyorsabb haladás érdekében azok még a gyalogosaikat is szekerekre ültették. Látván, hogy csapata veszélyben forog, és fogoly ejtésére nincs remény, feladatának egy másik részét tartotta időszerűnek, azt, hogy jelezze pasájának, az ellenség megindulását. Az összecsapás nem lehetett túl későn, hiszen még aznap bevágtattak lovasai a Várpalota alatt táborozó – és azt még mindig sikertelenül támadó – oszmán táborba. Arszlán budai pasa pedig azonnal döntött a megszállás félbeszakításáról, amelyet kissé túl buzgón hajtott végre, mivel sok felszerelés maradt a vár alatti síkon. Ugyanakkor Lufti csapata tévedése ellenére mégiscsak igaz hírt hozott, hiszen a felmentősereg végül elindult és 16-án valóban Palota alá ért. A ménfői összecsapás pedig következményeiben a palotai vár felmentését hozta el. A keresztény seregek ezt követően ellentámadásuk során elfoglalták Veszprémet, majd Tatát, így az 1566-os év jól indult a magyarság számára. Sajnos a folytatás már nem volt ilyen szerencsés.

Győr vára a XVI. század végén, színezett metszett Braun-Hagenberg:
Civitates orbis terranum című művéből. 

Jegyzetek:

iForgách Simon jegyzete öccse történeti művéhez: Ghymesi Forgách Ferencz nagyváradi püspök magyar historiája, 1540-1572. (MHHS 16.) Közli: Majer Fidél. Pest, 1866. p. 309. Egyszerűsítettem a korabeli nyelvezetet, az érthetőség kedvéért.

iiEck Graf zu Salm, győri főkapitány 1560-1574. Lásd: Pálffy Géza: Kerültei és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16-17. században. In: Történelmi szemle, 1997. 2. sz. p. 257-288

iiiGyörgyről (Georg), Helfenstein grófjáról nem sikerült pontos adatokat megtudnom egyelőre. Nyilvánvalóan a Helfenstein grófok családjának egyik tagja.

ivRóla végképp nem tudok semmit.

vIstvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/2. Bp.: Balassi, 2003. p. 392-393

viAzaz Várpalota ostroma, melyet június 5-én kezdtek meg a hudai pasa csapatai.

viiAz eredeti latin szövegben: „Luphtim quendam cognomine Delium”. Lásd: Nicolai Isthvanfi: Historiarum de Rebus Ungaricis. Coloniae Agrippinae, 1622. p. 465

viiiA besliák, azaz beslik könnyűfegyverzetű lovasok voltak.

ixAz általam használt XVII. századi magyar fordításban Szent Iván hava áll, de az eredeti latinban is június van.

xA latin eredetiben: „Memphonem vicum”, Historiarum de Rebus Ungaricis, p. 465.

xiA használt köteteben Salmy gróf Ecchius áll, de kicseréltem az egyértelműség végett a helyesre.

xiiVerancsics Antal összes munkái II. (MHHS 3.) Közli: Szalay László. Pest, 1857. p. 112-113 Az általam írt szöveg szintén némileg modernizált a könnyebb érthetőség kedvéért.

xiiiOrtelius Augustanus, Hieronymus: Chronologia oder Historische Beschreibung... Nürnberg, 1602. Az általam használt reprint kiadása: Budapest: Pytheas, 2002. p. 33r

xivOrtelius 900 német gyalogosról és ezenfelül lovasokról ír, míg Istvánffy 300 szekéren 4-4 puskás német és magyar gyalogról ír, így a kettő elég szépen harmonizál, akkor is, ha a szekerek számában nagy a különbség.

Sziget a viharban - előadás

Az utóbbi hetekben az előadások, az azokra való felkészülés, és az olvasás töltötte ki az időmet, ezért az átmeneti pangás a blogon. Hamarosan azonban utóbbinak hozadékai lesznek a blogon is könyvajánlók formájában, valamint lesz egy az 1566-os eseményekkel kapcsolatos kis történelmi írás is napokon belül kikerül ide. Február 24-én Kunszigetre megyek előadni, ahol a csernobili atomkatasztrófa lesz a téma, amely - minthogy a témában mérsékelten vagyok jártas - sokkal inkább ismeretterjesztő lesz, mint általában.  

Addig is ma feltöltésre került a youtube-os fiókomra a legutóbbi február 9-i Győr-Ménfőcsanakon tartott Szigetvár ostromát felelevenítő előadásom teljes terjedelmében. Nem vagyok maradéktalanul elégedett (az ember mindig talál egy halom kimaradt érdekességet), de szerencsére szép számú közönség előtt lehettem.

Könyvajánló: Budapesti ostromkalauz

Kicsit leálltam a bejegyzésekkel áprilisban, mert éppenséggel bőven akadt dolgom, de most már újra jönnek talán a történelmi bejegyzések és könyvajánlók. Kezdjük egy olyannal, ami mindkettő.

Mihályi Balázs:
Budapest ostromkalauz 1944-1945

Budapest: magánkiadás, 2014. p. 155

Bár tavaly óta a magyar könyvkiadás történelem szempontjából az első világháború lázában ég, azért szerencsére a második világégésről is jelennek meg kiadványok. Most Dr. Mihályi Balázs könyve akadt kezembe, melynek címe Budapest ostromkalauz 1944-1945. A szerzőnek nem ez az első Budapest ostromával foglalkozó kötete, hiszen szintén 2014-ben jelent meg Dél-Buda ostroma 1944-1945 című műve, amelyben naplószerűen mutatja be a főváros e területének eseményeit a vészterhes napokban, valamint kiemelten foglalkozott a németek Glückspiel néven tervezett Budaörsi repülőtér megszerzését célzó hadműveletével. Azt egy egész jó kötetnek találtam, amely források idézésével színesítve mutatta be az ottani harcokat, azonban kétségtelenül az ostromkalauz az érdekesebb könyv. Ennek oka az, hogy a szempont, amely szerint megközelíti Budapest 100 napos agóniáját. Valahányszor a budai vár környékén járok, mindig felmerül bennem, hogy milyen érdekes lenne összegyűjteni azokat az épületeket, amelyek mai napig viselik az összecsapások nyomait, mert bizony vannak még ilyenek. Ennek akár első lépcsőjének is lehet tekinteni az ostromkalauzt, amely utcánként írja le röviden milyen fontos harci cselekmények zajlottak ott. Első fejezetében rövid összegzést olvashatunk az ostromról, majd egy következőben a felek által alkalmazott harci eljárásokról esik szó. Ezt követi a főváros egyes térségeinek (pl. Észak-Buda, Gellért-hegy, satöbbi) közterületekre bontott bemutatása. Vannak egészen közismert részletek, mint a hidak sorsa, de akadnak teljesen elfelejtett események (most kinyitottam valahol találomra) mondjuk a XI. kerületi Előpatak utca, ahol 1945. január 2-án indítottak sikertelen ellentámadást. Az egyes földrajzi térségekhez az utcák elhelyezését színes térképvázlat segíti, így az is lehetővé válik, hogy Budapest utcáin sétálva gyorsan felidézhessük a könyv segítségével a harcokat. A kötet használatát a végén elhelyezett utcanévmutató könnyíti meg. 
A szöveget kis életrajzi betétek színesítik, amelyek a fontosabb katonákat mutatja be az olvasónak. Hogy még inkább a 44-45-ös világba képzelhessük magunkat a szerző a Fortepan kiváló fotóanyagából válogatott fényképekkel mutatja be a helyszínek akkori állapotát. Nekem mondjuk különösen tetszett a 84. oldalon lévő bizarr fotó, ahol a Szent Gellért teret láthatjuk lerombolt épületekkel és egy frissen emelt szovjeteket dicsőítő emlékművet. Hát ugye, a prioritás… Szóval lehet csemegézni.

Szóval összefoglalva: ha valaki egy időutazást akar tenni a budapesti katlanba zárva, már megteheti e könyvecskével a zsebében. Már csak a gyalogátkelőknél kell vigyázni, nehogy pirosnál akarjunk átkelni az úton, mert belemerültünk az olvasásba.

A szerző egy figyelemre méltó honlapot vezet, amelyen szintén rengeteg érdekességet találhatnak az érdeklődők a második világháború számunkra oly fájó csatájáról.

Egy napló Győr 1809-es ostromáról IV. rész

Elérkeztünk Hohenegger Lőrinc 1809-es győri naplókönyvének utolsó, 4. részéhez, amelyben megtudhatjuk, milyen volt az élet a franciák által megszállt Győrben, valamint elolvashatjuk a plébános személyes halálközeli élményét az ostrom során. Fogadják/fogadjátok nagy szeretettel, aztán most jönnek újra a könyve-aktualitásos-és más töris írások.

1809. június 26. hétfő

26-án szaporodnak a megkívántatások mérhetetlenül, és csaknem lebírhatatlanok. Az adók is közeledtek. Mindkettő behajtására követség rendeltetett, melynek feje a káptalan prépostja és a viceispán volt. Ez olyan tisztség volt, melyet senki sem irigyelt tőlük. A mi vendégeink [=franciák] amint látszik, minden módon és ezer: pardonnez moi (kegyelmezz nekem) [inkább elnézését kérem] le akarják a fülünkön nyúzni a bőrt. Az ő – mondjuk ki a dolog valódi nevét – rabló alkatuk szerint, később a Benedek-rendiek pincéje, melyben közel 4000 akó bor találtatott, kiüresíttetett. És a püspöki pince nagy bősége, mint az adóhoz való pótlás, nyilvánosan elkótyavetyélték, hozzátéve, hogy a polgárok csűrje, pincéje, erszénye ahhoz képest nem kevésbé keményen elvitetett. Én is elvittem az én kevéskémet, ellehet gondolni, milyen készséggel? Gróf Narbon [valójában Narbonne][1] főhadvezér van itt, úgy hallani, hogy Győr és az elfoglalt Magyarország részének kormányzójává neveztetett.[2]

A győri Napóleon-ház (fotó: itthon.hu), amely a Bezerédj-családé volt,

és ahol Jenő alkirály ütötte fel főhadiszállását, majd itt aludt augusztus 31-én Napóleon is.

1809. június 27. kedd

27-én mi a mai napon reggel 9 órára a Narbon fővezérhez hívattunk meg. A város papi és világi törvényes személyeinek mind meg kellett jelenni. Ő írásból sok kézhadarással [azaz gesztikulációval] ékes deák [=latin] beszédet mondott, melyben csak az volt a nagy kár, hogy mi a szólót, idegen és éles kiejtése és szokatlan kimondása miatt egészen meg nem értettük. Hanem ez nem nagy kár volt. Ő dölyfös és hírt okádó [befeketítő?] volt urára és mesterére nézve, s megalázó ránk nézve.[3] Ez az egyébként jeles világi ember, ki [XVI.]Lajos udvarában pallérozódott - és neki közelről vérrokona, amint ezt egész ábrázatának szembetűnő hasonlatossága Lajossal mutatta[4] -, a többi közt azzal a lázító kiejtéssel élt: „Estote sani!”[5], mintha mi eddig nem lettünk volna eszünkön. Ő ezt arra az elfajult proklamációra irányozva tette, melyet mindegyikünknek tulajdon kezével, mély meghajlással a kezünkbe nyomott. A proklamáció nem volt éppen rosszul írva, de tartalma annál rosszabb volt. Ő felzendülésre buzdított bennünket, és elpártolásra a mi jó és szerencsétlenségben is kettősen drága királyunktól, ez oly hívás melynek mellünkben a legmélyebb bosszúság és irtózat visszhangzott, zengett csak vissza. Nem látta-e ez a rövid látó, erőszakos uralkodó (tirannus),[6] hogy [az] ilyen fegyvert maga ellen is lehet majd fordítani? Hogyha a régi, tisztes ausztriai háznak roskadni kell, az ő újonnan szült dinasztiája ezután igen hamar fog lerogyni? Hogy a dölyfösség magát előbb, vagy utóbb de bizonyosan megbosszulja, hogy a visszafizetés napja előbb, vagy utóbb de bizonyosan el fog jönni?

Mi ezt a dibdábot[7] zsebünkbe dugtuk hidegen, hallgatva ugyan, de elegendően értésére adva vállainkat vonogatva. A mi ábrázatunkon – mert sók szót váltani nem volt tanácsos -, a hajdani bölcs hadügyminiszter könnyen láthatta, hogy mi inkább idehaza maradunk, mint Rákos mezejére megyünk királyválasztásra, mely mindenesetre csak királyocska, mint a kafarnaumi, és francia teremtmény lett volna.[8] Ő mindazonáltal igen nyájasan eresztett el bennünket, és egész a lépcsőig kikísért, sok meghajlás és némely arany ígéretek között. Azután a vicekirályhoz vezettettünk be meghallgatásra (audientia). Az előszobában – ez reggeli 10 óra után volt – éppen akkor vettek magukhoz a tisztjei egy hathatós reggelit (Dejeunner a la fourchette), a tele tálak és a magyar borok mellett igen jó kedvük volt. Nem volt finom, a város minden tisztviselő személyét, melyek között legelső volt az ősz és tisztes püspök, ezek között az emberek között hosszas ideig hagyni várakozni, kik tekintetbe sem vettek bennünket. Ettek, ittak és ujjongtak, mintha otthon lettek volna, és nem lettek volna közel becsületes emberekhez. Végtére előbocsátottunk. A vicekirály egész uniformisában, a kócsagos [kócsagtollas] kalapját hóna alatt tartván egy asztalnál állt. Ez valóban egy pompás, ha mindjárt nem nemes gyönyörűségű mégis kellemes ember. A püspök kezdte a beszédet franciául, azután folytatta Stahremberg kanonok, kinek húga – egy olasz nagyhoz menvén férjhez – udvari dáma volt az Auguszta hercegasszonynál.[9] Az alkirály igen hízelkedő említést tett róla, csakhogy kétértelműen azt tette hozzá: „Még mindig igen melegen ragaszkodik Ausztriához?”. Ez bátyjának és nekünk mindnyájunknak dicséretünkre válik. Egyébiránt röviden, de nyájasan beszélt. Mi sok üres reményekkel eleresztettünk. Az odakinn valók még most is vitézen ettek s ittak, nem köszöntek nekünk, nem is fogadták el köszöntésünket, és alig méltattak egy pillantásra. Mi azzal vigasztaltuk magunkat: hogy ámbár ők tőlünk az illendő tisztelet megtagadták, mégis tekintetbe véve előttük lévő asztalaink és boraink, sokáig fognak arra emlékezni, milyen jól él az ember Magyarországon.

Azonban nem akarok, és nem is hallgathatok el egy szép vonást, mely a vicekirály erkölcsi jelének tiszteletére válik, s megérdemli, hogy a feledékenységből kiragadtassék. A Győri ütközet után a Kisbarát faluba,[10] mely éppen a harcmező mellett feküdt, és különösen a plébános házába – ki egy derék és érdemes ember -, igen nagy számmal vittek sebesülteket, kik nagyrészt tisztek voltak. Ő barátságosan fogadta őket, ámbár ellenségek voltak, emberiesen és kegyesen bánt velük, amint ezt egy embertől, egy lelkipásztortól várni lehet. Enyhítette őket [mármint sebeiket] amennyire lehetett; segítséget nyújtott nekik, ahol lehetséges volt; azokat pedig, akiknél ez haszontalan volt, vigasztalta végső óráikban. Ez értésére esett a vicekirálynak, miután Győrbe szállt, és tüstént egy másik egyházi személy által ezen érdemes plébánosnak szembetűnő summát, és - mi még felsőbb értékű volt – a maga, és az emberiség köszönetét adta.

1809. június 28. szerda

28-án reggel befogattak a vicekirály szekerei, mi nem tudtuk, miért? Az volt a híre, hogy Chasteller[11] [helyesen: Chasteler], vagy Gyulay, vagy mindketten ide közelegnek Pápáról, és mi így nemsokára megszabadulunk az alkalmatlan vendégektől. Mi még eddig sem lettünk okosabbak, még mindenkor csodát reméltünk, onnét, hogyha emberek nem segíthetnének.

A kormányzó azt a parancsot adta, hogy reggel 5 órakor minden ház egy embert állítson az erősség – [nem] amint hallani lehetett – lerontására, hanem valójában – amint azonnal kitetszett – ezek annak felállítására és sokasítására.[12] A következő napokban fáradhatatlanul dolgoztatott itt. Később a Wagrami ütközet[13] és a Znaimi fegyvernyugvás[14] után, midőn maga Bonaparte sasrepülés módjára Győrben megjelent, és éppoly gyorsan ismét eltűnt, új erősségek vetettek fel a várba, hanem azután ismét semmivé tétettek, és a bástya egy része – akárcsak Bécsben, Grécban,[15] és Brünnben – pajkosan és dölyfösen a levegőbe vettetett.[16] Így ösztönözte maga, a vitézségtől megrészegült bitorló [=Napóleon] a népek igazságos haragját, és a sors vas és összezúzó kezét maga tulajdon romlására. Ő megtalálta amit keresett, igazságosan történt vele, és az örök jutalom – a régiek Nemezisnek nevezték – már idelent is igazságosnak mutatta meg magát.

Ezekben a napokban becsúszott [azaz bejutott a városba] az a bátor pattantyús - Fogel -, ki magát kiadta, mint sáncásó paraszt foszlányban,[17] hogy az ellenség munkáját megvizsgálhassa. Sok polgár jól ismerte őt, de mégsem – de mondjam-e még ezt? – árultatott el egytől sem. Ő azt állította, hogy ha a várost - mint reméli – nem sokára a mieink vívni fogják, oly nagyon fognak ágyúzni, hogy nem sokára fel kell adni magát, vagy egy kő sem maradna a kövön. Ez oly vigasztalás volt, melynél a szegény polgárok a hallást és szemeik világát elvesztették. Azonban mégis felette jól megvendégelték, és miután minden erősséget szorosan [=közelről] megvizsgált, ismét barátságosan kieresztették a kapun.

Napóleon a Wagrami csatában, Horace Vernet festménye (wikipedia)

1809. június 29. csütörtök

29-én a munka a várban erősen folytatódott, mi félelemben és reszketésben voltunk, mert most átláttuk, mire céloztak. Azonban a vendégeink vígan voltak, mi mint illendő, viseltük a költséget. őnáluk az ég hegedűkkel volt megrakva, mi szívesebben Miserere-t [siratót] énekeltünk volna. Ők gyönyörködtették magukat minálunk, s nekünk szerencsénk volt azt kifizetni. Azonban lassan-lassan hozzászoktunk - mert hozzászokik az ember, kénytelen [hozzászokni] a tömlöchöz, a béklyóhoz is, és ezért nem igazságtalanul nevezte valaki az embert [meg]szokó állatnak – a városban bajos vendégeinkhez. Egynéhány – de valóban kevés – lakos még módosaknak és legkedvesebbeknek találták őket. Történt, [egy] rangbeli asszonyságot látogattam meg, mely egy francia főrendű tiszttel bizalmasan ült egy török kanapén: ők egy szót sem szóltak. A francia csak a francia morgást (Jargon) ismerte – mert a hiú francok azt hitték, hogy az egész világnak meg kell tanulni kedvükért franciául[18] -, az asszony csak németül beszélt. Én, amennyire lehetett magyarázó és közbenjáró voltam. A dáma kimérhetetlen volt vendége dicséretében, és nem mondhatott elegendőt magasztalására, mily jeles magaviseletű és módos lenne. Ekkor nem tartóztathattam meg magamat már ettől a kis csintalanságtól, kérdezvén tőle, hogy miképpen jutott volna erre a meggyőződésre?

Délután összeakadt velem a főpiacon[19] egy francia könnyűlovas, ki magyarul könyörgött, hogy a várost mutassam meg neki. Én – ennek a szökevénynek[20] - a vezetés helyett szívesen adtam volna egy „Nota benet”-t,[21] de ez nem volt tanácsos ebben a helyzetben. Én elegendőnek tartottam őt egynéhány utca megmutatásával céljához vezetni, és sietségben két keményleckét (pirongatást) adni, melyet ő hidegen, és érzéketlenül vett fel. Este sétálni mentem egy jó barátommal a bástyán. Itt egy bündeni [=bádeni] németre akadtunk, ki az ágyúk mellett őrt állt. Ez a nyomorult ember tetőtől fogva talpig mért meg bennünket, és gúnyolva azt mondta: „ez is azokból az ágyúkból való, melyeket tőletek vettünk el.” Tüstént feleltem neki igazságos felháborodásban: „Igen, lehetséges, mert nekünk hála Istennek elég ágyúnk van, de ti mostanában egyet sem hoztok magatokkal, s ezért egyet sem zsákmányolhattunk tőletek.” Én sietve hátat fordítottam neki, ő egypár irtózatos káromkodást szórt utánam. Már korábban egy tudóska olasz – ki valamit Vergiliustól hallhatott – a bástyán egy jó barátomnak a mi – most az ő – erősségükre mutatván gúnyolva ezt mondta: „sic vos non vobis vellera fertis oves”,[22] melyre neki tüstént ezt felelte: „sic vos non vobis fertis aratra boves.”[23] Ezen a napon és

1809. június 30. péntek

30-án sok francia osztály ment át a Dunán a hajókon álló hídón a Csallóközbe.[24]  Mindnyájan János főherceg seregét követték, s azután siettek a Wagrami ütközetre.[25] Ezen a napon néhány megfogatott parasztot hoztak be a Csallóközben [Szigetközben] fekvő Zámoly nevű faluból, ők egy francia csapatot, mely velük rosszul bánt, szétugrasztottak s néhányat közülük kegyetlenül a Dunába vetettek. Ezért meggyújtatott a falu, s a parasztok vezérei halálra ítéltettek, s egyszersmind kemény és fenyegetőző buzdítás [hirdetmény] bocsátatott ki a kormányzótól, hasonló erőszakos lépések megakadályozására. A parasztok a sorsukra el voltak szánva rettenthetetlen bátorsággal és mérges ábrázattal tekintettek az őrző katonákra. Hanem a nagyérdemű püspök, ki magának semmit sem kért, könyörgött életükért, és Narbonne elegendő emberséggel bírván, megkegyelmezett nekik. Ő egyáltalán – nem számlálván néhány megbocsátható gyengeségeit – nemcsak finom, hanem jó ember és barátságos ember is volt, ki velünk az ellenségi nyomorgatást, ellenségi gúnyolást – ez keserűbb, mint az ellenségi sanyargatás – soha nem éreztette. Ha mindazonáltal valami történt, ami elmaradhatott volna, úgy nem volt az ő, vagy a körülötte levők munkája; és azért általánosan tiszteltetett és általánosan gyászoltatott, midőn oly szerencsétlen véget ért Torgauban.[26] És azért, ha már egyszer az ellenség kezébe kellett esnünk, úgy jó volt az ő kezébe esnünk. Gyengéden nyugodjék tehát a hamva!

Luis Marie Jacques Almaric Narbonne-Lara, Győr kormányzója,
és valószínűleg XV. Lajos házasságon kívül született fia (wikipedia)

1809. július 1. szombat

1-én júliusban utazólevelet (passust)[27] kerestem és nagy nehezen kaptam. A békés múzsák hallgattak a fegyver lármás zenebonája alatt, a tanítás erőszakosan elvégeztetett – a Növendék ház és az Akadémia katonai házakká (kaszárnyákká) változtattak -, a mi munkakörünk be volt zárva.[28] Születésem helyére, Sopronba kívánkoztam óhajtva, hogy láthassam mi történik ott, és hogyan folynak dolgai oly sok drága, szíves barátnak.

1809. július 2. vasárnap

2-án júliusban, lerázván lábamról a port, elhagytam szegény, az ellenség vas igája alatt nyögő várost;szabadabban lélegeztem a szabadon, keservesen tekintettem vissza, oly sok jóra benne, és mélyen sóhajtozva mellemben: az Úr gondviselésébe ajánllak benneteket, az Isten legyen nektek kegyelmes! - Kiáltottam vissza.

Az is volt Ő! Ámbár hosszú és nehéz szenvedések után, mert akit szeret, azt ő megpróbálja. A szabadság napja csak sok borongó nap után jött fel nekik. Azt a rettenetes veszedelmet, hogy tulajdon testvéreiktől ostromoltassanak, és semmivé tétessenek, elfordította a béka Istene a jó várostól a Bécsi béke által.[29] Ő megifjadva lépett ki hamvaiból, és tisztán jött ki a nyomorúság olvasztókemencéjéből. Ő azt a nagy nyereséget szerezte magának, hogy ő egyike a leghűségesebb városoknak, ezáltal lett ő drága gyöngy az ausztriai koronavárosok egyesületében; ily érdeme mellett, melyet a király és atya a királyi székben megismert, és a haza érdeme szerint méltatott ily dicséret mellett, elfelejthette és el is felejtette szenvedéseit.

Eddig még magamról és állapotomról ezalatt a félelmetes idő alatt, és individualitásomról röviden szóltam, mert az egyén elvész az egészben, és alámegy; és én sohasem akartam azt helyben hagyni, ha az író tulajdon drága létüket mindenütt a sokadalomra viszik. Mindazonáltal még egy-két ismereteket rólam és a körülöttem lévőkről engedjenek meg , s meg is engednek ezen értekezés olvasói.

Én sok esztendeig asztaltársa voltam ama nemes és emberszerető gróf és kanonok Starhembergnek,[30] ki a város és az ország legérdemesebb férfiúi közé számoltatik. Az én tiszttársam, az akkori Istenes tudományok tanítója, Benedek, egy eleven és merész ember; és engem a plébániában megelőző, egy jámbor ifjú Miskey, voltak velünk. A napok hónapoknak tűntek, az éjjelek még hosszabbak és rettenetesebbek voltak, mint azok. Mert a csend tőlünk megtagadtatott, az éj nézőtéri játék volt az ellenséges tűznek, és a mi szorongattatásunknak. Mi a napokat és az éjszakákat általában a pincében töltöttük. Az utolsó rettenetes éjjel is [VI.21-re virradóan], midőn körülbelül minden tűzben állott, itt feküdtünk együtt, és ébren voltunk. Ez a legijesztőbb éj volt, melyre sohasem fogok borzadás nélkül gondolni, és mégis azon az éjjelen szunnyadtam egy-két óráig, mert a fáradtság és lankadtság elnyomott, és a természet kívánta adóját. Virradatkor láttuk a siralmasságot szülő éj iszonyú fájdalmát – és óh! -, ily nehéz szenvedések után csak az a vigasztalás - a kétségbe esés vigasztalása - maradt hátra, hogy tudni illik az ellenség kezébe esünk, ki ha ember is, mégiscsak mindenkor ellenséges.  

Hála az isteni gondviselésnek! Én, és az örökségben lévő barátom, Miskey egy nagy veszedelemtől menekültünk meg. Egy délután volt – hallgatott a lövöldözés -, az ágyú nyugodott, a tűz csak pislogott, a béke látszott szelíd szárnyát a nagyon megsanyargatott városra ismét kiterjeszteni. Ekkor elmentem barátommal a közel lévő Növendékházba[31] - hová magukat a káptalanbeli urak és más papok vonták, mint valami erősségbe -, hogy láthassuk, hogyan vannak a dolgok szenvedő testvéreinknél, és nem hiányzik-e közülük valamelyik kedvencünk. Alig láttuk [meg] őket ismét, és örültünk a viszontlátásnak, újra harsogni kezdett az ágyúk dörgése, és a golyók ismét szerteszéjjel búgtak. Mi siettünk a pincénkbe. Hátunk mögött, igen közel, lecsapott egy golyó egy szegletkőbe, s egy részét leszakította. Ha a szegletkő nem lett volna, úgy mind a kettőnket elsodort volna. A szegletkő volt üdvösségünk! Nem! A mi üdvösségünk az volt, aki azt a követ odaállította! Nem! Az volt a mi üdvösségünk, aki a követ teremtette, ki a kőfaragónak oly erőt adott, hogy a követ formálhassa. Az Isten volt a mi üdvösségünk! Ezért egyedül neki dicséret és dicsőség!

És így tehát befejezem naplókönyvemet, azzal, akinek nevében elkezdtem; és kitől mindeneknek kezdődni és végződni kell: az Istennel, ki mindent jól és bölcsen vezérel, mindent a mi javunkra fordít, ki még a szenvedésből is örömöt teremt, ki mindent szerencsés végre fordít, korán, vagy későn, idelenn vagy odafenn!

A te gondoskodásod - Óh Atya! -, mindeneket kellemesen kormányoz és rendel!       

       
A napló egészben, jegyzetekkel letölthető innen:
https://docs.google.com/file/d/0BxHKPU1EP8vnOFpxbk9qRllTS1U/edit

Jegyzetek:

---

[1] Louis Marie Jacques Amalric, Narbonne grófja (1755-1813), korábban royalista diplomata és hadvezér. Napóleon éppen 1809-ben reaktiválja, és nevezi ki Győr, valamint a megszállt magyar területek kormányzójának.

[2] Mint látható, naplóírónk itt például egy az egyben az 1809-es naplóját írta be, még a jelen idős szerlezet is megmaradt.

[3] Ez nem teljesen korrekt, hiszen a forradalmi Franciaország idején hű volt XVI. Lajoshoz, egészen 1801-es rehabilitációjáig (melyet Talleyrand jár ki), száműzetésben volt.

[4] Könnyen lehet, hogy valóban XVI. Lajos féltestvére volt, mert anyja XV. Lajos szeretője volt, és apja egyes iratok szerint egy háborús sérülések miatt nemzőképtelen volt születése előtt kilenc hónappal. Egyébként a keresztségben kapott Louis-Lajos név is ezt erősíti.

[5] Latin. Szó szerint: Legyenek egészségesek! Azaz: legyenek észnél!

[6] Itt természetesen ismét Napóleont kell érteni ezalatt.

[7] Azaz Napóleon proklamációja, amelyet Narbonne a kezükbe nyomott is kiplakátozta a városban. Napóleon május 15-én intézett kiáltványt a magyarokhoz, melyben arra buzdította őket, hogy szakadjanak el Ausztriától és Rákos mezején, történelmi hagyományaikhoz hűen, üljenek össze elrendezni az ország ügyeit és királyt választani. A proklamáció a magyarság (a királyság minden nemzetiségében) teljes ellenszenvével találkozott, semmi hatása nem volt. A magyarok kitartottak királyuk mellett.

[8] A magyarok nagyon helyesen levonták a következtetést a francia gyámság (és súlyos adóteher) alatt létrehozott lengyel állam esetéből.

[9] Bajorországi Auguszta, Leuchtenberg hercegnője (1788-1851), Miksa bajor választófejedelem lánya és Jenő alkirály felesége 1806 óta. Két fiúk és öt lányuk született házasságukból.

[10] Ma Győrújbarát része.

[11] Johann Gabriel von Chasteler (1763-1825), teljes nevén (igen, tényleg): Johann Gabriel Joseph Herbert Marquis de Chasteler de Moulbais et de Courcelles, vallon származású (ugyebár a francia forradalomig a mai Belgium Osztrák Németalföld néven a Habsburg-birodalom része volt) császári*királyi hadvezér. 1809-ben a közös hadsereg VIII. hadtestének parancsnoka, majd miután tiroli felkelők vezetője lett, Gyulay Albert (1766-1835) veszi át hadtestének vezetését.

[12] Napóleon mostohafiának adott utasításában az volt, hogy építse ki Győrt annyira, hogy hosszabb ideig képes legyen ellenállni ostromnak, így fedezze a Rába-vonalat, míg Jenő seregével csatlakozik az övéhez és így megerősödött csapataival döntő csapást tud mérni a Károly főherceg vezette Császári-királyi főseregre. Ez nagyjából így is történt, mindössze Győrt nem vette ostrom alá senki.

[13] Az 1809-es Habsburg-francia háború (vagy ötödik koalíciós háború) döntő ütközete, melyben 1809. július 5-6-án Napóleon kemény küzdelem után legyőzi a Károly főherceg parancsnokolta Császári-királyi főerőt. A csatában több mint 300 ezer katona vett részt (több mint negyedük meghalt vagy megsebesült) és 900 ágyú ontotta a golyót az ellenségre.

[14] 1809. július 11-én a két fél ideiglenes fegyverszünetben állapodott meg. Végül, mivel az ellenségeskedés már nem újult ki, 1809. október 14-én a háborút a Schönbrunni béke zárta le. Ausztria és Magyarország jelentős területveszteségeket volt kénytelen elszenvedni. Magyar részről Fiume és Horvátország egy része is francia ellenőrzés alá került

[15] Graz régi magyar neve.

[16] Valóban a békeszerződés bizonyos erődök megsemmisítését is előírta, ekkor robbantották fel a győri vár egyes bástyáit, hogy védhetetlenné tegyék. Minthogy ezek újjáépítésére később nem került sor, elsőként a vár déli, majd a keleti falszakaszait elhordták a polgárok, hogy ne akadályozza a város fejlődését. Mara már csak a püspökvár mellett lévő másfél bástya maradt ránk, illetve a nemrég kiásott Duna-kapu téri, és más kisebb-nagyobb maradványok.

[17] Szegényes ruhadarab.

[18] Van, ami nem változik. :D

[19] A mai Széchenyi-tér volt a város főtere, ahol piacokat is tartottak.

[20] Ezek szerint az illető francia könnyűlovas magyar volt, nem csak magyarul beszélt.

[21] Ebben az esetben „megjegyzés”-t jelent.

[22] Jelentése: Noha ti építettétek őket, de nem magatoknak – Vergilius négysoros versikéjének egyik sora. Szó szerint: Gyönyörködtök a juhokban és a gyapjúban, de nem a tietek. A sztori szerint Augusztus házának falára egy éjjel Vergilius felírt egy Sic vos non vobis kezdetű egysoros versikét, ám a császár másénak hitte, és azt jutalmazta. Erre Vergilius írt egy négysoros verset, minden sorát így kezdve, s bizonyítva, hogy ő volt az „elkövető”.

[23] Az előző jegyzetben említett négysoros versike utolsó sora, jelentése: „Az ökör húzta eke nem az övé.”

"Sic vos non Vobis aedificatis Aves,                                                              

Sic vos non Vobis vellera fertis oves,

Sic vos non Vobis mellificatis majmok,

Sic vos non Vobis fertis aratra Boves. "

Szabad fordításban:

Nem magának épít meleg fészket az madár,

Nem magának növeszt gyapjút a birka,

Nem magának szánja mérgét a darázs,

Nem magának húzza az ekét az ökör.

[24] Valójában a mai Szigetköznek nevezett sziget felé.

[25] Ellentétben János főherceg seregével, Jenő alkirály csapatai oda is értek.

[26] Narbonne-t 1813 őszén Torgau erődjének kormányzójává nevezték ki, mely kulcsfontosságú volt az akkor már védekezésbe szoruló napóleoni birodalomnak. Az erődben tífuszjárvány tört ki, amelynek áldozatul esett a parancsnok is, katonáinak nagy részével együtt. Szívét hazavitték, és Franciaországban temették el.

[27] Útlevél, vagy passus. Háborús időkben egy parancsnok által kiadott (kellően megindokolt) engedéllyel lehetett utazni a hadműveleti területen, melynek felmutatásával, ellenőrzésével a hatóságok átengedték az utast. Enélkül könnyen lehet, hogy lefogták, mint kémet.

[28] Mint az kiderül ebből is, Hohenegger Lőrinc a papnövendékeket tanította Győrben, ám most nem volt hol.

[29] A Schönbrunni békéről van szó, melyet október 14-én írt alá a Habsburg birodalom és a Francia Császárság. Ausztria kénytelen volt lemondani Salzburgról Bajorország, Nyugat-Galíciáról a Varsói Nagyhercegség, Tarnopol körzetéről Oroszország és a Száva folyóig Horvátország egy részéről a francia csatlós Illíria javára.

[30] Ha jól sejtem, Starhemberg Emánuel győri kanonokról van szó.

[31] Ez a mai Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár barokk épülete (Káptalandomb 26.), bár nem teljesen a mai formájában. Nem tévesztendő össze a mai papneveldével, amely akkor még nem létezett.