Napforduló: Október 8. – Perryville-i csata (1862)

Napforduló:

Október 8. – Perryville-i csata (1862)

A csatatér 2007-ben (Forrás: innen)

A Perryville-i csata nem tartozik az amerikai polgárháború legismertebb összecsapásai közé, pedig sok szempontból igen árulkodó a korabeli katonai nehézségekről, amellyel egy hadvezér szembesült a harcmezőn, különösen, ha a politikusok - akik közül sokan szeretik az ilyen káoszt, mert kijátszhatják egymás ellen a feleket - nem teremtenek egyértelmű alá- és fölérendeltségi viszonyokat.

Az amerikai polgárháború a kezdeti óvatos, finomkodó tapogatózásokat követően 1862 tavaszán már teljes erejével tombolt. Az unió csapatainak véres Shiloh-i győzelme (1862. április 6-7.) után - ez volt az első olyan csata, amelyben a résztvevők száma meghaladta a 100 ezer főt - Grant és Buell szövetségi tábornokok folytatták az offenzívájukat a nyugati hadszíntéren, és veszteségeik pótlása után követték a visszavonuló konföderációs hadsereget Corinth városa alá. Már éppen ostrom alá akarták venni a déliek állásait, mikor azok - igen ügyesen és csendben - kiürítették a várost, és Tupeloba vonultak át. Bár nem sikerült ellenfelüket bekerítenie, de az északiak Corinth elfoglalásával már egy mélydéli állam, Mississippi kapujában álltak. Mialatt Grant serege innen a Mississippi folyó felé nyomult előre, hogy annak mentén kettévágják a konföderációt, Buell csapatai maradtak helyükön Tupelo megfigyelésére. Az elmúlt hónapok igen sikeresek voltak számukra, hiszen három inkább a konföderációhoz számítható, de ingadozó állam is nagyrészt az északiak kezére került: Missouri, Kentucky és Tennessee. Lincoln megnyugvással figyelhette a hadszíntér történéseit.

A másik oldalon, Jefferson Davis, a konföderáció elnöke ellenben nem lehetett elégedett. Azonnal belátta, hogy milyen súlyos lett a helyzet ezzel a nyugati hadszíntéren, hiszen a három állam elvesztése nem pusztán jelentős gazdasági erőforrásoktól fosztotta meg a gazdaságilag amúgy is gyengébb konföderációt, de azt is jelentette, hogy e területekről nem lehetett katonákat toborozni. Emellett úgy tűnt, közel az idő, mikor az unió seregei megindulhatnak a "Dél" szíve ellen. Reményeit új hadvezérébe, Braxton Bragg tábornokba vetette, aki májusban vette át a Tennessee-i hadsereg parancsnokságát Tupeloban. A tábornok azonnal új haditervet kezdett kidolgozni a helyzet javítására. Bragg igen ötletes megoldással akarta kiszorítani a túlerőben lévő szövetségieket a megszállt déli államok területéről. Azt találta ki, hogy titokban átszállítja csapatai zömét Chattanoogába, és onnan északi irányba mér csapást Tennessee fővárosa, Nashville és Kentucky irányába. Chattanooga Tennessee és Georgia államok határán fekszik - előbbi területén - és akkoriban a város kulcsfontosságú vasúti csomópont volt, emellett közelében haladt át az egyik legfontosabb kelet-nyugati átjáró az Appalache-hegységrendszeren. 

A Tenneessee keleti részét még védő déli tábornok, Kirby Smith amúgy is folyton Bragg támogatását kérte, másrészt az északi vonalak mögött portyázó lovassági parancsnoka, John Hunt Morgan azt állította, hogy Kentucky csak egy déli sereg megjelenésére vár, és egy emberként felkel az északiak ellen. Maga az ötlet, hogy Bragg átcsoportosítja haderejét keletebbre, ezen okok nélkül is kiváló elképzelés volt, amely azzal kecsegtetett, hogy a már mélyen déli területeken járó Don Carlos Buellt visszafordítja északnak, és szinte harc nélkül felszabadíthatja legalább Tennessee-t. Az átcsoportosítás során mintegy 30 ezer déli katonának kellett hat vasútvonalon 760 mérföldet megtennie a Chattanoogáig. A csapatoknak komoly kerülőt kellett megtenniük, míg elértek oda, hiszen Tupeloval nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Így Tupeloból Bragg dandárait egészen az alabamai Mobile kikötővárosáig vitték le, majd onnan rövid gyalogmenetet után egy másik vasútvonalon Tensasból szállították északkeletre őket Montgomery és Atlanta érintésével Chattanoogához. Ilyen méretű átcsoportosítás az ellenség orra előtt példátlan volt a hadtörténelemben addig! A művelet 1862. július 23-án kezdődött és Bragg mindössze 16 ezer fős sereget hagyott Tupeloban fedezni a csapatmozgást Buell északi hadseregével szemben.

Bragg Chattanoogába érve megbeszélést folytatott az elnök által mellé - de nem alá! - rendelt másik hadvezérrel, Edmund Kirby Smith-szel, akinek első feladata a Cumberland-hágó elfoglalása volt, míg Bragg várakozik összes egységének beérkezésére. Kentucky stratégiailag egyik legfontosabb pontja ugyanis a Cumberland-hágó volt Kentucky, Tennesse és Virginia határán, egy hasadék a Cumberland-hegységen, amely fontos közlekedési átjáró volt a Középnyugat irányába. A hasadékot 1862. júniusában foglalták el a szövetségiek, de a déliek szerették volna visszaszerezni. A Cumberland-hágót Kirby Smith Kentucky-i hadseregének kellett visszahódítania, és ehhez Bragg csapatokat adott át Smithnek. Kirby Smith el is foglalta a hágót a hadjárat nyitányaként, majd Kentucky fővárosa, Frankfort felé tört előre, ám nem igazán működött együtt Bragg-gel, habár korábban megígérte ezt. Smith Richmondnál - természetesen nem azonos a közismert konföderációs fővárossal, hiszen ez a Richmond Kentuckyban van - nem azonos  meglepett egy uniós csoportosítást, elfogva több mint 4300 északit augusztus 29-30-án. Ugyanakkor nem egyesítette erőit Braggével, így utóbbi később egyedül nézett szembe Buell túlerejű uniós hadseregével, amely végül megérkezett.

A heartland-offenzíva térképen
(forrás: innen)

Bragg hadserege Smith-szel egy időben, augusztus végén lendült támadásba, ezzel megkezdődött a konföderáció Heartland-offenzívája. Bragg hadjárata szintén jól indult, Munfordville-nél jelentős uniós készleteket foglalt el, miközben 4000 uniós katona adta meg magát neki. Ezzel azonban időt veszített és a kezdeti lendület után hadjárata lelassult, az északiak pedig nagy meneteléssel utolérték a támadókat. Buell serege október elején beleütközött Bragg önállóan működő seregrészeibe. Braggnek végül sem a tőle jobbra működő Kirby Smith, sem a tőle balra hadakozó déli erők nem nyújtottak kellő támogatást. Az északi hadvezetést valóban megijesztette a konföderációs offenzíva – rendszerint mindkét oldal óriási túlerőt fantáziált a másik félnél – és már Ohiót kezdték félteni. Buellt ennek megfelelően valóban visszarendelték Kentucky védelmére Corinth alól, ahogy azt Bragg gondolta, jelentősen enyhítve a Délre helyezett nyomást Tennessee-ben. 

Megjegyzés rovat: 

Bragg és Kirby Smith támadásának célpontja, Kentucky klasszikus határállam volt, amely őrlődött a két oldal között, és lakosságát igencsak megosztotta a polgárháború. Így az északiak nem bízhattak az állam hűségében. Az 1860-as választások Kentucky keleti része a dél jelöltjének számító John C. Breckinridge-re voksolt, míg többi megyéében rendszerint a két oldal között egyensúlyozó Alkotmányos Unió Párt jelöltje, John Bell nyert. A választást országosan behúzó republikánus Lincoln 1%-ot sem kapott annak ellenére, hogy maga is Kentuckyból származott, és saját megyéjében, LaRue-ban is mindössze hárman szavaztak rá! Kentucky amúgy is rabszolgatartó állam volt, bár lakosságának valamivel kevesebb, mint 20%-a volt csak fekete. Kentucky igyekezett kimaradni a polgárháborúból, így 1861. május 16-án Beriah Magoffin kormányzó deklarálta Kentucky semlegességét. Valós esély azonban nem volt a háborúból való kimaradásra. 1861. szeptemberében a konföderáció csapatai átlépték az állam határát, és október 18-án Kentucky vezetése bejelentette elszakadását az uniótól, majd hivatalosan is az Amerikai Konföderációs Államok részévé lett, annak 13. tagállamaként. A déli hivatalnokoknak az unió 1862 elején megkezdett támadása miatt azonban, hamarosan el kellett menekülniük az államukból. A konföderációnak mindenesetre jelentős számú szimpatizánsa volt Kentuckyban és Bragg számított rájuk, azonban csalódnia kellett. Habár Kirby Smith csapatait hatalmas örömünnep fogadta a több városban is, a a helyiek nem tolakodtak, hogy jelentkezhessenek a déli hadseregbe.

Braxton Bragg természetére nézve nem volt könnyű eset, és nehezen jött ki alvezéreivel, akik amúgy is hajlamosak voltak az önállóskodásra. Kirby Smith gyakorlatilag függetlenül működött tőle, de hadosztályparancsnokai is sok esetben ellene dolgoztak. Braggnek arról sem nagyon volt fogalma, hogy pontosan hol tartózkodik Buell serege, bár a déli hadvezér szerencséjére az északi tábornok szintén a sötétben tapogatózott az ellenség elhelyezkedéséről és erőinek nagyságáról. Buell 57 ezer főnyi csapatait Leonidas Polk déli egységei ellen fordította, aki hiába jelentette felettesének, hogy az uniós fő ereje áll vele szemben, mert azt megtévesztették Kirby Smith hasonló tartalmú - ám téves - jelentései. Polk csapatai október 7-én visszavonultak Perryville városába, ahol másnap igen komoly csata alakult ki, immár Bragg jelenlétében. A déli fővezér nem hitte el, hogy túlerő áll Polkkal szemben, így támadásra utasította csapatait. Bragg amennyire modern felfogásban volt képes csapatait átmozgatni Mississippiből Tennessee-be vasúton, olyannyira nem volt képes felfogni, hogy mit jelent csatákban az új típusú lőfegyverek megjelenése. Bár a polgárháború csataterein még az elöltöltős fegyverek domináltak, de megjelentek az egyesített lőszert tüzelő ismétlőfegyverek is. Tűzerő tekintetében a nagy létszámú hadseregek gyalogos alakulatai nagyon megnehezítettek minden támadást nyílt terepen és a gyorsan fejlődő tüzérség is pokoli veszteségeket volt képes okozni. A hadvezérek a polgárháború során alapvetően hittek abban, hogy a gyors rohamok döntik el a csaták sorsát és ez igen nagy veszteségeket okozott mindkét oldalon. Mondjuk meglehetősen általános jelenség, hogy a hadvezérek háborúikat a legutóbbi háború hadviselése alapján vívják... Eleinte legalábbis bizonyosan. Az október 8-i Perryville-i összecsapás kaotikus és egymástól függetlenül vívott összecsapások sora volt hadtestek és hadosztályok között, amelyben a déliek egyébként kiválóan harcoltak jelentős túlerő ellen. Mindössze 16 ezer konföderációs katona állt szemben 55 ezer unióssal, ugyanakkor Buell hibájából utóbbiaknak csak kevesebb mint fele vett részt ténylegesen is a csatában. Egyik fél sem nagyon volt tudatában annak, mekkora ellenséggel futott össze. Bragg stratégiai szinten csődöt mondott, ugyanakkor taktikai szinten jól és agresszívan reagált. Buell ellenben a csatában tökéltesen csődöt mondott, holott korábban viszonylag ügyesen manőverezett. Az északi tábornok például 8-án meg sem jelent a harcmezőn...

Csata perryville-nél. Korabeli újságillusztráció.
(Forrás: innen)

A csatában a déliek taktikai sikert értek el, mert megtartották a várost, sőt visszaverték az északiakat, majd Buell vissza is vonult Nashville irányába. Az ütközetben Buell 4241 embert (845 halott), míg Bragg 3396 katonát (510 halott) veszített, azonban Bragg emellett elveszítette az önbizalmát és a győzelembe vetett hitét is. Úgy vélte, hogy nem lesz képes Kentuckyt megvédeni, ezért visszavonulást rendelt el, feladva elért eredményeinek javát. Visszavonulását követően Bragg egyértelműen alárendeltjeire és a kentuckyakra húzta rá a vizes lepedőt. Pedig saját maga is felelős volt, mert sok időt elvesztegetett a hadjárat elején, ráadásul nem volt képes kézben tartani tábornokait. Jefferson Davis ugyancsak hibázott, mikor Kirby Smith-t nem rendelte Bragg alá, és utóbbinak szintén komoly része volt a hadjárat kudarcában. Egy kiválóan kigondolt offenzíva sem volt elég önmagában a győzelemhez. A nyugati hadszíntéren a kezdeményezés ezután soha többé nem került vissza a konföderáció kezébe.

Braxton Bragg, a csata "déli" fővezére
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

The Cambridge History of the American Civil War. Vol. 1. Cambridge, cop. 2019

Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp.: 2012

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. október 8.

Napforduló: Augusztus 24. - Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

 

Napforduló: 

Augusztus 24.  - 

Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

Stralsund városa manapság a levegőből fotózva
(forrás: innen)

A németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához, majd Svédországhoz. A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században
(forrás: innen)

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott. Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a Nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873)
(forrás: innen)

Napóleon - akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn, ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett - Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.

Stralsund erődítései a XVII. század végén
(forrás: innen)

  Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család őse lett.

A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án
(forrás: Innen) 

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre - a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Felhasznált irodalom:

Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001

Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. augusztus 24.

Napforduló: Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Napforduló:

Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Lánccsuklyás koponya a Visbynél talált egyik tömegsírből

(forrás: innen)

Némely történelmi csata jelentőségét a kimenetele adja, másokét valaki halála, ám vannak olyan ütközetek is, amelyek egészen más szempontból érdekesek. Ilyen például a Visbyi csata. Gotland szigete egy magyar megyényi terület Svédország törzsterületétől keletre a Balti-tengerben. A sziget az ókor óta egyfajta lépőkövet jelentett Skandinávia valamint Livónia (a későbbi Észt- és Lettország) között, és már a korai középkorban fontos szerepet játszott a baltikumi kereskedelemben. Bár a sziget ma Svédországhoz tartozik, ez csak néhány évszázada van így, lakossága nyelvileg is elkülönült a svédtől. Sajnos a gutnishnak/gotlandinak nevezett nyelvet az eltűnés fenyegeti, lassan teljesen felváltja a svéd. Ellentétben az jóhiszemű elképzelésekkel Svédországban igencsak elnyomták illetve elnyomják jelenleg is a kisebbségi- vagy tájnyelveket. A terület már a vikingek idején jelentős kereskedelmi szerepet játszott, amit jelez, hogy itt találták a legnagyobb kincsleletet a viking korból, amely 67 kg ezüst- és 20 kg bronzpénzt tartalmazott. Később sem változott a helyzet, hiszen a középkor egyik nagy kereskedelmi útvonala, a Hanza kereskedelmi út itt vezetett keresztül.

A Hanza-kereskedelm fő útvonala a 14. században
(forrás: innen)

Ez a hajózási útvonal Norvégiától és Angliától Oroszországig vezetett az Északi- és Balti-tengeren, s keletről elsősorban fa, szőrme, bőr, méz, viasz és hal érkezett nyugatra, míg onnan fémárukat, fegyvereket, textileket szállítottak ezekért cserébe. A kereskedelmet nagyrészt északnémet városok bonyolították le, így kereskedőik érdekeik biztosítására és a kalózok elleni harchoz a XII. században szövetséget alapítottak, amely a Hanza-szövetség néven lett ismert. A szövetség legerősebb tagjának Lübeck városa számított, de sok kisebb-nagyobb kalmárváros laza hálózata volt, amelyek kereskedelmi lerakatokat, -telepeket hozott létre a norvégiai Bergentől (Bergen városképének a mai napig meghatározó eleme a hanza-korszak) Novgorod orosz városáig. A Gotlandon található Visby városa maga is alapító tag volt, kereskedői jelentős szerepet játszottak a szövetség létrejöttében. A kereskedővárosok gyakran kerültek ellentétbe skandináv államokkal, elsősorban a térségben ekkoriban kiemelkedő szerepet játszó Dániával.

IV. (Pirkasztó) Valdemár dán király (ur.: 1340-1375) egy kortárs freskón 

(Forrás: innen)

A középkori Dánia jelentős hatalmi tényező volt, hiszen a mai dán területeken kívül a dán királyok birtoka volt a mai Svédország délnyugati csücske (Scania) Malmövel. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Balti-tenger bejáratát teljes mértékben Koppenhágából ellenőrizték. A dán uralkodók emellett hercegi jogon a Német-római Birodalmon belül is jelentékeny birtokokkal rendelkeztek. Ezen felül még uralták a mai Észtország északi részét is (Észt Hercegség), amely térség ekkoriban inkább Livónia néven volt ismert. Ugyanakkor IV. (Pirkasztó, dánul: Atterdag) Valdemár trónra kerülése idején a korábban erős királyságot válság rázta meg, és szétesés fenyegette. IV. Valdemár Atterdag dán király 1340-ben került uralkodói székbe, és egyik legfontosabb feladatának Dániára nehezedő külföldi befolyás csökkentését, és a svéd kézre került korábbi dán birtokok visszaszerzését jelölte ki. Uralkodása kezdetén inkább kudarcok érték, de szívósan küzdött céljaiért. A livóniai észtek fellázadtak a dán uralom ellen, és csak a Német lovagrend segítségével sikerült rendet tenni, majd a király a területet el is adta a lovagrendnek. Ugyanakkor Valdemár nem adta fel abbéli reményét, hogy a Balti-tengert dán ellenőrzés alá vonja, s biztosítsa a koronának az itteni kereskedelem hasznát. Végül 1360-ra két évtizednyi küzdelem árán a király sikerrel egyesítette a korábbi dán birtokokat, és a Baltikum feletti tengeri uralomra törhetett. A lovagrendtől kapott pénzből jól képzett zsoldosokat is felbérelt, akik elsősorban németek voltak, emellett a dán nemesség katonai erejére is támaszkodhatott. A svédek elleni háború keretében IV. Valdemár hamarosan szemet vetett Gotlandra, és benne Visby városára.

Visby középkori fala, tornyai és árka északról, ahogy ma látható
(forrás: innen)

Visby középkori falának és tornyainak rendszere
(forrás: innen)

Visby éppen a XIV. század első felében élte virágkorát, kereskedői jelentős befolyással bírtak a Balti-tengeren, tengerészeti törvényei mintaként szolgáltak, és gazdasági jelentősége nagy volt. A várost a XII. század óta fal vette körül, amely 3.6 km hosszú volt - nagyrészt ma is áll -, és 29 nagy, valamint 22 kisebb torony erősítette meg. Gotland szigetét ekkoriban talán 20 ezer ember - nagyrészt farmer - lakta a számítások szerint, míg Visby városát körülbelül 4000 fő. Ez ugyan nem tűnik valami soknak mai szemmel, de ez a korabeli Buda népességének feleltethető meg. A nagy pestisjárvány egy évtizeddel korábban ugyan megviselte a várost, de ez szinte egész Európára igaz volt. A kereskedővárost tornyokkal megerősített nagyjából ellipszis alakban kiépített kőfal vette körbe, amelynek jelentős résza ma is megtekinthető. Visbyt - kereskedőváros lévén -, vegyes lakosság lakta, németek, dánok, svédek és oroszok, ráadásul viszonyuk a helyi gotlandi földművesekkel nem mindig volt harmonikus. Dán uralmat azonban egyik sem akart.

1361. július 22-án IV. Valdemár mintegy 2500 fős serege akadály nélkül partra szállt Gotland nyugati oldalán. A helyi farmerek megpróbáltak ellenállni, de nem volt reális esélyük a tapasztalt német zsoldosok és a dán lovagok ellen, noha maguk is kemény emberek voltak. A gotlandi eseményekről kevés forrás mesél, néhány rövid korabeli és kevéssel az események után készült beszámolót nem számítva leginkább az 1633-ban megjelent Cronica Guthilandorumra lehet támaszkodni, amelyet az akkor még meglévő források alapján a visbyi születésű Hans Nielsen Strelow írt dánul. Strelow a dán partraszállást követően több ütközetet is említ, amelyet megerősít, hogy több, egymástól távol levő tömegsírt is találtak a korszakból Gotlandon. A legfontosabb ütközetre 1361. július 27-én a város falaitól alig 300 méterrel került sor. Magáról az ütközet lefolyásáról alig tudni valamit. Kissé érthetetlen, hogy a helyiek miért nem zárkóztak be Visby falai mögé - minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy a támadók felégessék a külvárosokat és a falakon kívül lévő javaikat elrabolják -, de a mintegy 2000 fős haderő itt próbálta megállítani a dánokat. Sikertelenül. Az összecsapásban nagyjából 100 dán és 1800 gotlandi (Strelow adata) esett el, ami szépen bemutatja, mennyi esélye volt a középkorban egy hirtelen összerántott felkelőkből álló seregnek egy tapasztalt és felkészült haderő ellen.

Hans Nielsen Strelow krónikájának címoldala 1633-ból
(forrás: google books)

A Visbyi csata jelentőségét a történészek számára az innen előkerült tömegsírok adják. Az összecsapás során a dánok nagy vereséget mértek a helyiekre, akiket ide temettek el, láthatóan tervszerűtlenül. 1905-ben került elő az első tömegsír a csatából, amelyet még három követett. A tömegsírok jelentőségét az adta, hogy a halottak egy részét páncélosan dobták a sírgödörbe, így igen nagy mennyiségben maradt fenn középkori páncélzat a csatából. Mivel a középkorban a győztesek rendszerint levetkőztették a halottakat – hiszen a fegyverek és vértek értékes zsákmányt jelentettek – ez igen ritka. Hirtelen és gyors elhantolásra utal az is, hogy viszonylag nagy mennyiségben találtak a halottaknál ezüstpénzt is. A történészek ennek okát abban keresik, hogy a halottak eltemetésére nem közvetlen a csata után került sor, és a júliusi időjárás miatt a hullák hamar oszlásnak indultak, így már nem maradt idő - vagy gusztus - leszedni róluk a felszerelés egy részét. A korszak még nem a klasszikus gótikus páncélzat időszaka, a vértek zömmel láncingek voltak, vagy lamellásak. Utóbbiak nagyobb lemezdarabokból álltak, és elsősorban a mell védelmét erősítették velük. Előkerült 185 lánccsuklya és 25 teljes vért, ami páratlan lehetőség a korabeli felszerelés rekonstrukciójához. Az is világos, hogy a gotlandi népfelkelők egy része szintén rendelkezett páncéllal, bár ezek elavultak, rosszabb minőségűek és kevésbé teljesek lehettek. Hiába, aki tehette, a középkorban is először a fejét igyekezett védeni, csakúgy, mint a modern háborúkban. A sisakokat ugyanakkor szintén levették a halottakról. Különösen a legnagyobb, 2. számú tömegsír jelentős, ahol az eltemetettek 20%-a viselt védőfelszerelést – ennél nyilván jóval többnek voltak így a csatáben -, és az itt elhantoltak 80%-a volt katonakorú. A becslések szerint a négy tömegsírban mintegy 1572 ember tetemét sikerült összeszámolni - ez igencsak egybevág Strelow 1800 halottat megadó számával -, de sok esetben nehéz dolga volt a régészeknek, mivel levágott karok, lábak és fejek hevertek nagy összevisszaságban. A feltárt sírok plasztikusan mesélnek a középkori csaták kegyetlen valóságáról, és a korabeli - látszólag primitív - fegyverek brutális hatékonyságáról. A koponyákon rengeteg a harci csákányok, kardok, buzogányok okozta sérülés. A csontvázakon 456 vágott sebet, 126 nyílvessző okozta sebet - van koponya, amibe három is belefúródott! - számoltak össze. A sérülések elemzése alapján a csata során a két fél pajzsfalban harcolhatott, míg az íjászok meredek ívben lőtték a feleket, és a nyílvesszők csaknem merőlegesen csaptak le a küzdő felekre. A dán számszeríjászok ezzel szemben közelről lőtték az ellenséget vízszintesen, a koponyára célozva. Hogy ezek a egészen nagy átütőerejű fegyverek milyen pusztítóak voltak e módon felhasználva, azt részletezni sem szükséges. Néhány csontvázon korábbi, gyógyult harci sérülések látszottak, amelyek arra utalnak, hogy itt több hadjáratot túlélt zsoldosokról van szó. A többi tömegsírban a civilnek tűnő – túl fiatal, vagy túl öreg – áldozatok száma nagyobb arányú volt. A csontvázak száma mindenesetre megerősíti egy XV. századi krónika adatát, amely szerint 1800 ember esett el gotlandi részről a csatában. Érdekes módon fegyverek alig kerültek a sírokba, azokat láthatóan máshol gyűjtötték össze a győztes dánok és elvitték magukkal. A talált leletek megtekinthetők a stockholmi Történelmi Múzeumban (Historiska museet).

Korabeli fotó az 1905-ben megtalált egyik tömegsírról
(forrás: innen)

A csata után Visby ostrom nélkül kapitulált, nyilván fegyveres ereje olyannyira meggyengült a csatában, hogy nem mertek gondolni ellenállásra. Valdemár - hogy jelezze miszerint erővel foglalta el a várost -, nem a kapukon át, hanem a falon rést vágva vonult be a városba. A király július 29-én a város számára már új rendelkezéseket hozott. Visby lakóinak, hogy megváltsák magukat a kifosztástól és biztosítsák kiváltságaikat, a legendák szerint három nagy söröshordót kellett telehordaniuk ezüsttel. A helyi hagyományok alapján a dánok kifosztották emellett a templomokat, és elvittek minden arany- és ezüstneműt. Ugyanakkor a korabeli krónikák nem tudnak ilyen atrocitásokról, bár az kétségtelennek vehető, hogy a város nagy sarcot fizetett a hódítónak. A város, amely korábban hivatalosan a svéd király alattvalója volt, ettől kezdve Dániáé lett és évi 60 márka ezüstöt fizetett Koppenhágának.

IV. Valdemár bevonul a meghódított Visby városába. Rasmus Christiansen ábrázolása
(forrás: innen)

Valdemár Visby elfoglalásával és megsarcolásával kivívta a Hanza városok szövetségét maga ellen, és háborúba bonyolódott azokkal. A kereskedelmi szövetség az 1370-ig tartó harcokban végül vereséget mért Valdemárra, de Gotland a király kézen maradhatott. Az 1370-es Stralsundi békében Dánia elismerte, hogy a Hanza hajói kontroll nélkül átkelhetnek a Dán szorosokon (Öresund), a szövetség zsoldosai négy kulcsfontosságú erődöt vettek birtokba a szoros mentén, és több dán kézen lévő területen vámmentességet értek el kereskedőik számára. Visby azonban sosem jutott többé olyan magasra, mint korábban volt, a pestisjárvány, és a dán invázió megroppantotta gazdaságát. A német központú Hanza-szövetség ellenpontjaként 1397-ben létrejött a skandináv országok szövetsége Dánia vezetésével, a Kalmari unió, amely egy uralkodó alá hozta Dániát, Norvégiát és Svédországot egészen 1523-ig.

Felhasznált irodalom:

Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. Budapest, 2010

Thordeman, Bengt: Armour from the Battle of Wisby I-II. Stockholm, 1939

https://mult-kor.hu/az-eu-kzepkori-elodje-a-hanza-szvetseg-20190716

https://historiska.se/en/exhibitions/medieval-massacre/

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. július 27.

Napforduló: Március 28. – Madrid eleste: A spanyol polgárháború vége (1939)

Napforduló:

Sajnos korábbi írásaim immár nem találhatóak meg a Győri Szalon oldalán, ám mivel időnként akadtak, akik keresték őket, úgy gondoltam, hogy a blogomra célszerű lesz - javítva és bővítve itt-ott - feltenni azok javát. Kezdem a spanyol polgárháború végnapjairól szóló összefoglaló cikkecskémmel, amely úgyis kapcsolódik legutóbbbi előadásomhoz, így jó indulásnak tűnt. 

Március 28. – Madrid eleste (1939) 

A spanyol polgárháború vége

A mai napig sok esetben úgy él a spanyol polgárháború, mint valamiféle küzdelem a jó (köztársaságiak) és rossz (fasiszták) között, holott – mint általában – a valóság ennél sokkal bonyolultabb és izgalmasabb.

A spanyol polgárháború előtörténete legalább a Napóleoni háborúkig nyúlik vissza. A XIX. század Hispániában a liberálisok és konzervatívok hatalomért vívott politikai harcával telt - három polgárháborúnak is nevezhető tényleges fegyveres összetűzéssel, amelyek Karlista háborúk néven ismertek -, s 1873-ben egy rövid időre ki is kiáltották az első spanyol köztársaságot. 1876-ban átmenetileg megnyugodtak a kedélyek és parlamentáris monarchia alakult egyfajta kompromisszumként. Az 1898-as amerikaiaktól elszenvedett háborús vereség és a még meglévő kolóniák (Kuba, Puerto Rico, Fülöp-szigetek) elvesztése okozta sokkot azonban az ország már nehezen viselte és kiújultak az ellentétek. 1923-ban Primo de Rivera katonai puccsal átvette a hatalma, bár XIII. Afonz (ur.: 1886-1931) király maradt. Rivera diktatúrája azonban 1930-ra összeomlott, és 1931-ben az önkormányzati választásokon egy jelentős köztársaságpárti győzelem következett (bár el elsősorban nagyvárosokban volt igaz, a vidék konzervatív maradt). A király két nappal később – némelg elsietve, mert csak a nagyvárosi eredmények voltak még világosak -, 1931. április 14-én lemondás nélkül elhagyta az országot, mire Madridban kikiáltották a (második) köztársaságot.

(Az 1936-os spanyol választás térképen. Kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény. Forrás: wikipedia)

Innen már csak öt év telt el a polgárháborúig, mivel a köztársaság nem nyerte el mindenki szimpátiáját. Az 1931. december 9-én elfogadott új köztársasági alkotmány igencsak radikális volt. Voltak benne kétségtelenül értékelhető elemek - mint a női szavazójog, vagy a polgári házasság illetve válás bevezetése -, ugyanakkor határozottan antiklerikális volt. Kizárta az oktatásból a szerzeteseket, ami felháborította a kasztíliai katolikus lakosságot, ráadásul az alkotmány lehetőséget adott arra, hogy a – „társadalmi jó” képlékeny fogalma nevében – magántulajdont lehessen lefoglalni. Ezt természetesen hamarosan az egyházak kapcsán meg is tették. A köztársaságiak széleskörű autonómiát adtak Katalóniának, amely miatt a monarchisták és konzervatívok a spanyol állam szétesésétől féltek. 1933-ban tovább növelte a feszültséget, hogy a választásokat megnyerő konzervatív-katolikus vezetőt, José María Gil-Roblest a baloldali köztársasági elnök egyszerűen nem volt hajlandó felkérni miniszterelnöknek, mondván diktatúrára törekszik. Ez mondjuk igaz volt, de akkor is elég érdekes hozzáállás egy demokráciában. A végül megalakuló jobboldali koalíciós kormány ellen a baloldal fegyveres felkelést robbantott ki, amelyet azonban véresen levertek. A polgárháború legfőbb oka az volt - röviden összefoglalva -, hogy a spanyol társadalom a XIX. század óta két egymással kijönni képtelen, közel egyforma erejű csoportra bomlott (nevezhetjük egyszerűsítve bal – és jobboldali blokknak), és 1936-ra egyik fél sem fogadta el a másikat legitim tényezőként. Emellett egyik oldal sem volt annyira elkötelezett a népfelség elve mellett, hogy félretegyék a hatalom fegyveres megragadásának eshetőségét, ha nem a terveik szerint alakulnak a dolgok... A merényletek mindennapossá váltak az 1936-os választások után, amikor a népfrontban egyesül baloldal győzelmet aratott, de a két oldal voksai szinte pontosan 50-50%-os arányban oszlottak meg, igaz területileg nem egyenletesen. A déli és keleti tartományok, valamint a nagyvárosok a baloldalra, a Kasztíliai részek zömmel a jobboldalra voksoltak. A szoros vereséget követően most a jobboldaliak hirdettek felkelést, amelyhez a hadsereg zöme is csatlakozott. Az eleinte bizonytalankodó tábornok, Francisco Franco ekkor szánta el magát a nemzeti erőkhöz való csatlakozásra. Fellépése fontos volt, mivel az afrikai spanyol gyarmati haderő csatlakozásával járt. A polgárháború 1936. júliusának közepén megkezdődött.

A háború azonban nem pusztán fegyverekkel zajlott. Mint említettük feljebb, a konfliktus úgy él a köztudatban, mint valamiféle küzdelem a jó és rossz között, de már a bevezetőből is kiderülhetett, hogy mindkét fél bőven tett azért, hogy háborúra kerüljön sor a felek között. Hogy mégis fekete-fehér lett a megítélése a két oldalnak, az nagyban köszönhető annak, hogy a köztársasági oldal sokkal nagyobb neveket tudott felvonultatni maga mellett írókból és értelmiségiekből, akik sikeres propagandát folytattak mellette. 1936-ban a - nyilvánvalóan elfogult - brit Left Review lap kérdőívvel fordult a brit irodalmárok felé, amelyben rákérdeztek, hogy „Ön a köztársasági Spanyolország törvényes kormánya mellett vagy ellene van? Ön Franko és a fasizmus mellett vagy ellene van?” A kérdés - mint kiolvasható - eleve célzatos volt. Nem túl meglepő módon a 148 választ adó közül 127-en a köztársasági kormány mellé álltak (az ismertebbek közül: Aldous Huxley, Arthur Koestler, Sylvia Pankhurst), öten Franco mellé (köztük Ezra Pound), míg a maradék 13 fő nagyjából semlegesen nyilatkozott (benne H.G. Wells). De az „Authors Take Sides” című pamfleten szereplőket nem számítva is nagy nevek vonultak fel a köztársasági oldalon. Hogy csak néhányat említsünk, a háború során a köztársaságot támogatta ténykedésével Pablo Picasso, Jean-Paul Sartre és Robert Capa, utóbbi híres fotója, A milicista halála viszont szinte bizonyosan beállított kép… Volt olyan is, aki önkéntesként fegyverrel harcolt a respublika oldalán, mint Orwell vagy Hemingway. A Francohoz való szimpátiát nagyon kevés író merte nyíltan felvállalni, az ilyeneket ugyanis – mint például Salvador Dali – sokszor még barátai is elhagyták. A legismertebb Francoval szimpatizáló író kétségtelenül a mélyen katolikus J.R.R. Tolkien volt, akit taszított a köztársaságiak egyházellenessége. A mai napig jellemző az irodalomban és a filmművészetben, hogy a köztársaságiakat preferálják (pl. egyik kedvenc filmemben is, A Faun labirintusában), holott ők sem voltak különbek.

Robert Capa: A milicista halála (1937)
(forrás: wikipedia)

A nacionalista felkelés gyorsan eredményeket ért el – bár az eredeti terv, egy gyorsan végrehajtott hatalomátvétel nem sikerült -, annak köszönhetően, hogy rendelkezett egy harcban edzett katonai erővel. 1936 őszére az ország nyugati és déli része a kezére került. A frontvonalak azonban megmerevedtek, miután Madridot sikerült megvédeniük a kormánypárti csapatoknak. 1937 őszén Francoék felszámolták a Vizcayai-öböl mentén, Kantábriában elszigetelten harcoló köztársasági sereget. A polgárháború során mindkét oldal komoly külföldi segítséget kapott, bár rendszerint csak a Franco pártján álló német-olasz támogatást szokás kiemelni. Az adatok alapján a nacionalista erők 1544 német, olasz és lengyel repülőgépet, 284 német és olasz tankot valamint páncélozott járművet, 992 tábori tüzérségi löveget kaptak, míg a köztársaságiaknak 854 repülőgépet, 535 páncélost és 1180 tüzérségi löveget szállított le elsősorban a Szovjetunió, Franciaország és Csehszlovákia. Mint kiolvasható a számokból az olasz és német támogatás technikában nem volt nagyobb - légierőt leszámítva -, mint a köztársaságiaknak nyújtott idegen támogatás. E nehézfegyverzet mellett óriási mennyiségben áramlott egyéb felszerelés is a két háborúzó félhez, csak a Szovjetunió 499 ezer puskát, 21 ezer géppuskát szállított le a spanyol kormánynak. Míg a nacionalistákat olasz és német „önkéntesek” támogatták, a köztársasági oldalhoz mindenféle náció tagja áramlott, hogy harcolhasson a „nemzetközi brigádok” tagjaként. A köztársasági erők legnagyobb problémája a polgárháború során a lőszerutánpótlás volt, amelyet az olaszok sokkal jobban megoldottak Franco számára. Ráadásul a fegyverek árának kifizetését a németek és olaszok a háború utánra tették, míg a köztársaságiaknak azonnal kellett fizetni valutában, abból a nemzeti aranytartalékból, amelyet a kormány egyébként – hivatalosan az arany „biztonsága végett” – átszállított a Szovjetunióba Sztálinnak… Ez nem bizonyult bölcs ötletnek.

Teruel városát a nemzetiek még a polgárháború legelején elfoglalták, s fenyegető ékként nyúlt a köztársaságiak által birtokolt területbe. A fontos csomópont birtoklása azzal fenyegetett, hogy Franco erői Valencia irányába előretörve innen kettévághatják a respublika területét. A köztársaságiak számára kulcsfontosságú volt az is, hogy a francia határ mente a kezükön maradjon, ugyanis a legtöbb felszerelés és fegyver innen érkezett a támogatásukra. A veszélyes helyzet feloldására 1937 decemberében a köztársaságiak nagy támadást indítottak Teruel visszafoglalásáért. Kezdeti sikereket követően a támadók ostrom alá vették a várost védő nemzeti erőket, de azok kemény küzdelemben sokáig kitartottak. Bár a város elesett, de addigra kibontakozott Francoék offenzívája. A kísérlet felemésztette a köztársaságiak tartalékait, és az 1938 márciusában meginduló nacionalista ellentámadás gyorsan teret nyert. Áprilisban Franco csapatai kijutottak a tengerhez, kettévágva ezzel a köztársaságiak kezén lévő területeket.

A háborút nem elsősorban a német-olasz katonai támogatás döntötte el, hanem a köztársasági egység megbomlása 1938-ra. Míg Franconak – aki politikusként és katonként is ravasznak és tehetségesnek bizonyult – sikerült biztosítania a politikai hátországát, addig a másik oldalon a katonai kudarcok magukkal hozták a vádaskodást és a belső torzsalkodást. A harcok során Madrid egyre jobban rászorult a szovjet segítségre, ráadásul a kormány környékén egyre több hithű moszkovita összpontosult. Mivel a köztársaságiak fő fegyverellátója Sztálin volt, a kommunistákat nem lehetett félreállítani a kormányban. A bomlás nagyban volt „köszönhető” a sztálinista leszámolásoknak. Különösen súlyos volt az Egyesült Marxista Munkáspárttal, a POUM-mal (amely nevéből is kiolvashatóan marxista volt, de nem sztálinista) történő összecsapás, amely párt Katalóniában volt különösen népszerű. Vezetőjüket, Andreu Nint az NKVD tette el láb alól. A spanyolországi sztálinista terror egyik fő alakja Gerő Ernő lett, aki elvileg a nemzetközi brigádok és a Komintern egyik vezetője volt Barcelonában, emellett pedig az NKVD (a KGB elődje) ügynöke. Ez a bolsevik taktika a leszámolás a baloldali riválisokkal nagyban hozzájárult, hogy a háború végére már sokaknak elment a kedve a köztársaság támogatásától, és ahhoz is, hogy a kiábrándult Koestler és Orwell megírja két ikonikus regényét a kommunizmusról (Sötétség délben, illetve 1984). 1938-ra a spanyol polgárháborúról amúgy is egyre inkább elvonta a figyelmet Németország megerősödése és Hitler egyre nyugtalanítóbb fellépései.

Franco - jobbról a harmadik - tábornoktársainak társaságában (1936 v. 1937)
(forrás: wikipedia)

A köztársaságiak utolsó dobásként 1938 júliusának végén támadást indítottak az Ebró folyó mentén, hogy ismét helyreállítsák az összeköttetést Katalóniával, illetve a francia határral. Megint úgy jártak, mint Teruelnél. Kisebb sikerek után az ellentámadás nagy vereséget mért rájuk. Mindkét oldal tízezreket veszített el, de a nacionalista csapatok utánpótlása ekkor már sokkal biztosabb lábakon állt, és így könnyebben elviselték. 1939. január 26-án elesett Barcelona, amely a köztársaságiak egyik legerősebb politikai bázisa volt, s amely maga után vonta egész Katalónia bukását. A súlyos vereség és a kormány székhelyének számító város eleste után a köztársasági elnök, Manuel Azaña már reménytelennek látta a harcot, és Franciaországba menekült március 3-án. A köztársaság nemzetközi helyzete is folyamatosan romlott. Nagy Britannia és Franciaország hamarosan elismerte Francot Spanyolország vezetőjeként. Egyre többen érezték úgy, hogy a háború eldőlt és célszerű lenne véget vetni a felesleges vérontásnak. Ilyen volt Segismundo Casado tábornok is, aki május 5-én puccsot követett el a köztársasági kormányzat ellen Madridban, és aki már egy ideje titkos tárgyalásokat folytatott Francoval a háború lezárásáról. A napokig tartó belharcok következtében Madrid szinte védtelenül maradt, és a nacionalista erők március 28-29-én birtokba vették a város stratégiailag fontos pontjait. A köztársasági vezetők ekkor már hetek óta menekülőben voltak Spanyolországból. Madrid elestét követően néhány napon belül egész Spanyolország Franco kezére került, és így is maradt haláláig, 1975-ig.

A háború és a mindkét oldal részéről elkövetett atrocitások óriási pusztítást okoztak emberéletben és anyagiakban egyaránt. Sok vita zajlott le arról is, hogy miként kell értelmezni a spanyol polgárháborút? Előjáték az második világháborúhoz? Demokrácia és diktatúra küzdelme? Forradalom és ellenforradalom harca? Két totalitárius rendszer (fasizmus/nemzetiszocializmus vs. Marxizmus/szocializmus) proxyháborúja? Mindegyik mellett komoly érvek sorolhatók fel, a legegyszerűbb mégis talán ezek mixtúrájaként értelmezni. Ugyanakkor egyetemes jellege mellett a polgárháború igen egyedi spanyol jellegzetességekkel bírt. Az is hiba, ha a két oldalt valaki homogén tömbként igyekszik megfogni, mert ez sem a köztársaságiakra, sem a nemzetiekre nem volt igaz. Ahogy a korábbi spanyol koalíciós kormányok, úgy a két hadviselő oldal is igencsak töredezett volt politikailag, bár folyamatosan tolódtak a szélsőségek felé a háború során. A köztársaságiaknál tömörültek különféle progresszív elemek, valódi humanisták szintúgy, mint anarchista, szociáldemokrata és kifejezetten marxista és bolsevik erők, míg Franco alá besoroltak az olasz fasiszta mintát követő Falange mozgalom mellett a mérsékelt konzervatívok, vagy a monarchista szimpatizánsok egyaránt. A spanyol polgárháborúhoz vezető problémák jelentős része a mai napig fennáll. Ilyen a központi hatalom és a helyi autonómia viszonya, az etnikai ellentétek az országon belül és a spanyoloknál a XIX. század óta nagyon élesen megfogalmazódó vallási kérdés is. Az utóbbi években előkerült spanyolországi problémák – Katalónia kérdése, autonómiák, szociális modernizáció – jelzik, hogy a polgárháborút okozó problémák javarészt a mai napig a spanyol politikai élet részét képezik, és nem sikerült megnyugtatóan egyiket sem megoldani az elmúlt 90 évben.

Felhasznált irodalom:

https://azonnali.hu/cikk/20210717_no-pasaran-nyolcvanot-eve-kezdodott-a-spanyol-polgarhaboru

https://rubicon.hu/kalendarium/1939-marcius-28-franco-gyozelmevel-veget-er-a-spanyol-polgarhaboru

Beevor, Antony: A spanyol polgárháború. Budapest: Európa, 2002 

Esdaile, Charles J.: The Spanish Civil War. A Military History. London-New York, 2019

Képek:

Az 1936-os spanyol választás térképen (kék – jobbközép győzelem 5%-nál nagyobb aránnyal, piros – baloldali győzelem 5%-nál nagyobb arányban, szürke – döntetlen közeli eredmény):

https://en.wikipedia.org/wiki/File:Spanish_general_election_map,_1936.png

Robert Capa: A milicista halála

https://en.wikipedia.org/wiki/File:Capa,_Death_of_a_Loyalist_Soldier.jpg

Franco tábornoktársai körében:

https://en.wikipedia.org/wiki/File:J_mmue_202444_1_00001.jpg

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. március 28.