Napforduló: Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke: Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Napforduló: 

Szeptember 17. - A Fredrikshamni béke:

Véget ér az utolsó orosz-svéd háború (1809)

Csata a svéd és orosz csapatok között 1809-ben 
(forrás: innen)

2022 tavasza óta az orosz-svéd ellentétek sokszor kerültek a híradók beszámolóiba, de a jelen szerencsére még mindig sokkal békésebb, mint amilyen a két ország közös (rég)múltja. Az orosz-svéd háborúk ugyanis a középkor óta ismétlődtek - eleinte még Novgoroddal vetélkedtek a svédek Finnországért és Karéliáért, majd az orosz városállam helyét a moszkvai cárok Oroszországa vette át -, s az 1808-1809-es utolsó ilyen összecsapásig közel egy tucat háborút vívott a két fél. A XVIII. század elejéig inkább a svéd fölény volt jellemző, mivel Svédország a korszakban nagyhatalomnak számított, sőt még gyarmatokat is alapított Afrikában (Aranypart) Amerikában (Új-Svédország a mai Delaware állam területén). Az 1709-es poltavai vereséget követően azonban Svédország hatalma fokozatosan meggyengült, és kiszorult a Baltikum keleti feléből (az 1741-43-ban illetve 1788-90-ben egyébként általa megindított háborúkban is vereséget szenvedtek), bár Finnország továbbra is a kezükön maradt. A ma Finnországnak nevezett terület ekkoriban Svédország integráns részét képezte eleinte Österland, majd Finland néven, ám lakossága alig 850 ezer fő körül lehetett a 19. század kezdetén. Ezek zöme finn paraszt volt, míg a helyi elit rendszerint svéd vagy német, és a populáció általában véve a déli partvidéken tömörült. Északon a nomád számik (lappok) éltek, alig integrálódva a svéd államba.

A mindmáig legutolsó, 1808-1809-es orosz-svéd háború csak Európa akkori helyzetének ismeretében értelmezhető. Napóleon 1805-ban nagy vereséget mért az orosz-osztrák szövetségre Austerlitznél, majd 1806-ban Poroszországra Jénánál. A legnehezebben Oroszországgal boldogult, de végül 1807 nyarán Friedlandnál a francia császár a cár serege felett is győzelmet aratott, majd Tilsitnél békét kötött I. Sándor orosz uralkodóval. Napóleon Európa ura lett a Visztulától Portugáliáig, és ezen az sem változtatott, hogy Trafalgarnál a spanyol-francia flotta megsemmisült. Nagy Britannia jelentős szövetséges nélkül maradt a kontinensen, így a peremvidékeken folytatta a Napóleon elleni harcot: támogatta Portugália, majd Spanyolország harcát a francia megszállókkal szemben, valamint a németországi birtokainak (Pomeránia) elvesztésén kesergő Svédországot Napóleon legodaadóbb szövetségese, Dánia ellen. Kellő haditengerészeti erő hiányában a francia uralkodó válaszként gazdasági blokáddal, az úgynevezett Kontinentális zárlattal megroppantani a briteket. A politikai logikából adódóan kikövetkeztethető mi következett. Miután a Napóleont csodáló Sándor cár békét kötött Napóleonnal, a francia-orosz kapcsolatok a mézesheteiket (hónapjaikat) élték. Sándor rögvest figyelmeztette a svéd uralkodót, IV. Gusztáv Adolfot, hogy Svédországnak is el kell fogadnia az új európai realitásokat, és csatlakoznia kell a Nagy Britannia elleni zárlathoz, amellyel Napóleon a brit árukat igyekezett kizárni az európai piacról. IV. Gusztáv Adolf király azonban ehelyett továbbra is a britekkel szövetkezett, abban bízva, hogy így elveheti Dániától az akkoriban ahhoz tartozó Norvégiát. A svédek amúgy is igen szoros gazdasági kapcsolatban voltak Nagy Britanniával, így alapvető érdekeik sérültek volna a Kontinentális zárlathoz való csatlakozással. Az orosz ultimátum elutasítását követően csak idő kérdése volt a cár támadása.

A svéd vezérkar számára nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges orosz támadás Finnország déli területei ellen irányul majd, mivel viszonylag jó úthálózat épült ki arrafele, és ott feküdtek a nagyobb városok, köztük Helsinki (svédül: Helsingfors). A svéd tábornokok nem voltak optimisták, mert az orosz hadsereg nagyobb volt, komolyabb tapasztalattal bírt, és várható volt egy dán támadás is a királyság ellen. Abban bíztak leginkább, hogy télen még nem lehetséges egy komolyabb támadás a hideg miatt, és a Finnországban emelt erődjeik kitartanak addig, míg a svéd hadsereg a tavasz végére képes megfelelő erővel felvonulni keleten. Helsinkit a svédek a korábbi háborúk tapasztalatai alapján megerősítették, és a város kikötőjében kiépítették az „Észak Gibraltárjának” is nevezett Sveaborg erődjét (ma: Suomenlinna). A minden oldalról tenger által ölelt erődrendszer bevehetetlennek tűnt, és a háború kezdetén 2250 fős helyőrség és 4500 fős mobil sereg védte. A másik kulcsfontosságú pont Hanko-félsziget erődje volt, szintén jól megerősítve.

A háború eseményei térképen
(forrás: innen)

Az oroszok azonban igen jól felkészültek, viszonylag kis létszámú, ám mozgékony erőt vezényeltek a térségbe, ráadásul alaposan kikémlelték a svéd védelmi előkészületeket. Éppen a hideg jött nekik kapóra, mivel a befagyott vizek és szilárdra fagyott földutak lehetőséget nyújtottak a gyors menetelésekre. Történelmi tapasztalat, hogy Oroszország ellen tavasszal és ősszel nem lehet háborúzni, míg télen és nyáron igen. A február 21-én meginduló orosz támadás szinte ellenállás nélkül jutott Dél-Finnország birtokába, mivel a szétszórt svéd helyőrségek és városok katonasága nem volt képes időben összpontosulni. A livóniai német családból származó tábornok, Friedrich Wilhelm von Buxhoeveden/Buxhöwden vezette alig 24 ezer fős orosz seregecske hamar kijutott a Botteni-öböl keleti partjára. Március végére már Finnország legrégebbi városa, Turku és a kiürített Hanko félsziget felett is a kétfejű sasos orosz lobogót lengetett a szél. Az oroszok elszigetelték egymástól a svéd erődöket, amelyek magukra maradtak, mindenféle információ és utasítás nélkül, élükön igencsak defetista parancsnokokkal. A legnagyobb svéd kudarcot Sveaborg elvesztése jelentette, amely másfél hónapos nem túl kemény lövetést követően - némileg indokolatlanul – május elején kapitulált. A háború közben kiszélesedett, mivel Dánia (amelyhez Norvégia is tartozott ekkoriban, mint írtuk) szintén megtámadta a svédeket, igaz az Orosz birodalom meg a törökök ellen viselt hadat párhuzamosan a finnországi háborúval. Mindazonáltal a svédek helyzete 1808 tavaszán nem volt teljesen reménytelen. A brit flotta 1807-ben megsemmisítette a dán haditengerészet erőit, így a svéd és brit hajók alapvetően uralták a tengert, és utóbbiak támogatni tudták a svédek tengerpart menti hadműveleteit (jégmentes helyeken és időszakokban). Az oroszok által rövid időre megszállt Gotland szigetét is - ahol Visby fekszik - sikerült visszafoglalni. A svédek a nyár elején emellett megállították az orosz előretörést, ellentámadásba kezdtek, és a „frontvonal” Finnország középső részén stabilizálódott. A svéd flotta emellett támadásokat indított az orosz kézre került partok ellen. A fő hadszíntér ezt követően átkerült a Finnország délnyugati csücskénél elterülő Åland-szigetek környékére, ahol a sok ezer kis sziget között a kis merülésű hajók uralták a hadviselést. Az oroszok végül ismét meglepőt húztak, és 1809 márciusában a jegesre fagyott tengeren keresztül behatoltak a szigetvilágba és elfoglalták azt (a helyi svéd erők viszont a befagyott Botteni-öböl jegén menekültek meg). Ez már komoly veszélyt jelentett a svéd törzsterületekre is, hiszen Åland Stockholm előszobájának számított, a szigetek alig 100 km-re fekszenek a fővárostól légvonalban, igaz, tengeren át.

Ugyanekkor a Finnországban kibontakozó új orosz támadás is teret nyert, és 1809 márciusában már a mai Svédország területén, a Botteni-öböl északi, majd nyugati partján folytak a harcok. Így egész Finnország a támadók kezére került. A katonai kudarcok 1809 tavaszán megpecsételték IV. Gusztáv Adolf svéd király sorsát, aki ellen katonai felkelés tört ki Stockholmban, és lemondásra kényszerítették 1809. március 29-én. Utóda nagybátyja lett, a már 61 éves és beteges XIII. Károly, akinek nem volt örököse. Hamarosan megkezdődtek a béketárgyalások a svédek és oroszok között, bár a katonai küzdelem időnként még fellángolt szeptemberig.

A békeszerződés utolsó oldala az aláírásokkal
(forrás: innen)

A békeszerződést végül a finnországi Hamina, svéd nevén Fredrikshamn városában írták alá 1809. szeptember 17-én. A következményei mind Finnországra, mind Svédországra nézve igen jelentősek voltak. Svédország kénytelen volt lemondani egész Finnországról, amely két ideiglenes orosz megszállást (1713-1721, 1742-1743) követően immár tartósan Oroszországhoz került 1917-ig. Finnország az orosz cár alá tartozó autonóm állam lett, amelynek nagyfejedelme maga a cár volt. A nagyfejedelemség orosz uralom alatt - bármennyire is meglepő lehet ez egyeseknek -, viszonylag széles önkormányzattal bírt, és a finnek számára ebben előrelépés volt a svéd uralomhoz képest. Svédországban, alkalmazkodva a realitásokhoz, franciapárti csoportok kerültek pozícióba, akik elérték azt is, hogy az új király, XIII. Károly örökösének váratlan halálát követően a Napóleon egyik tábornoka, Jean Baptiste Bernadotte kerüljön a trónörökösi pozícióba. A királyság a vereséget követően természetesen csatlakozott a kontinentális zárlathoz is Nagy Britannia ellen, igaz kényszerből és inkább csak látszatra. Bernadotte nem bizonyult túl hűségesnek az általa nem igazán kedvelt korzikaiból franciává lett császárhoz (felesége, Desirée Clary egyébként korábban Napóleon menyasszonya volt), és amint lehetett Svédország ismét oldalt váltott. 1814-ben a britek, svédek és oroszok már együtt harcoltak Napóleon ellen (a poroszokkal és osztrákokkal karöltve), megdöntve annak uralmát. Bernadotte 1818-ban végül svéd király lett, s leszármazottai adják a mai napig Svédország uralkodóit.

Svédország és Norvégia az 1809-es békét követően 
(forrás: innen)

Felhasznált irodalom:

Luntinen, Pertti: The Imperial Russian Army and Navy in Finland 1808-1918. Helsinki, 1997

Nordling, Carl: The Gibraltar of the North: How Swedish Sveaborg was taken by the Russians in 1808. In: The Journal of Slavic Military Studies, 17. 4. sz. 715-725.o.

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2023. szeptember 17.

Napforduló: Augusztus 24. - Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

 

Napforduló: 

Augusztus 24.  - 

Stralsundról lekerül a svéd lobogó (1807)

Stralsund városa manapság a levegőből fotózva
(forrás: innen)

A németországi Stralsund városának neve elsőre is eléggé skandináv hangzású, és ez nem véletlen, mert történelme ezer szálon kapcsolódott Dániához, majd Svédországhoz. A ma olyan békésnek tartott skandináv államok valójában nagyon is háborúskodó, sőt sokszor agresszív országok voltak történelmük túlnyomó többségében, ráadásul kiváltképpen sokat hadakoztak egymással. Dánia és Svédország az 1340-es évektől 1721-ig gyakorlatilag 20-30 évente háborút vívott egymással, hosszabb szünetek csak elvétve akadtak. Az 1600-as évekig általában Dánia (lásd: Visby), majd azután inkább Svédország volt az erősebb fél, utóbbi királyság a XVII. század középső harmadában elérte legnagyobb területi kiterjedését. Ekkor a Svéd birodalom uralma alá tartozott a törzsterületén kívül egész Finnország, Livónia (azaz a mai Észt- és Lettország zöme) Ingria (a mai Szentpétervár térsége), Karélia, Németországban pedig Wismar városa, Bremen-Verden hercegsége és Nyugat-Pomeránia is, utóbbi Rügen szigetével együtt. Külön bejegyzsét igényelne az ekkori svéd gyarmatok kérdése, hiszen Svédország rövid időre kolóniát létesített Észak-Amerikában a mai Delaware állam területén (Új-Svédország, 1638-1655), valamint a mai Ghánában (Svéd Aranypart, 1650-1663). Ma a svédek által uralt német régióra koncentrálunk, még pontosabban Pomerániára és Stralsund városára.

A Svéd birodalom területi változásai a XVII. században
(forrás: innen)

Stralsund történelme erősen összekapcsolódott a vele szemben, két kilométerre a tengerben fekvő Rügen szigetével, illetve a környező Nyugat-Pomerániával. A térséget a klasszikus középkor idején nyugati szláv népek lakták, még Pomeránia utolsó hercege - a már igencsak német kultúrához kötődő -, XIV. Bogiszláv (ur.: 1625-1637) is jellegzetesen szláv nevet viselt. A középkorban a Balti-tenger vidékén ugyanúgy keresztes háborúk zajlottak, mint a Közel-Keleten vagy az Ibériai-félszigeten, csak itt a pogány szláv és balti népek ellen zajlott hitharc. Ennek kapcsán a térség elnémetesedett és német kereskedővárosok alakultak ki. Stralsundot eleinte a krónikák Stralow/Strale néven említik szláv lakossággal, majd ráragad a mellette lévő tengerszorosról (dánul a tengerszoros: sund) a Stralsund név. A település igen kedvező helyen feküdt, hiszen biztos kikötőt jelentett a Balti-tengeren kereskedő hajók számára, és szigeten lévén viszonylagos biztonságot kínált a szárazföldi hatalmak ellen is. Így már a XIII. században - a már említett Visbyhez hasonlóan - a hanza kereskedelmi útvonal egyik fontosabb kalmárvárosa lett. Ennek kapcsán többször összeütközésbe került a hanza legerősebb városával, Lübeckkel. A város jelentős függetlenséget élvezett a rügeni majd a pomerániai hercegek uralma alatt is.

Stralsund életét a Harmincéves háború változtatta meg, amelyben a Német-római birodalom katolikus és protestáns erői vívtak elkeseredett háborút évtizedeken át. 1625-ben Dánia a protestáns erők mellett beavatkozott a háborúba, ám IV. Keresztély dán király (ur.: 1588-1648) csapataira több súlyos vereséget mért a birodalmi/katolikus sereg két kiváló hadvezére, Albrecht von Wallenstein és Johann t'Serclaes, azaz Tilly grófja. A birodalmi sereg hamarosan kijutott a Balti-tenger partjára, és már-már úgy tűnt, hogy a vallásháború totális katolikus, azaz Habsburg gőzelemmel ér véget. 1628 májusában Wallenstein ostrom alá vette a protestánsokkal tartó Pomeránia fontos kikötőjét, Stralsundot, amely azonban az elsősorban dán és svéd zsoldban álló skót katonák segítségével kitartott. A protestáns erők - és a város - szerencséjére a katolikus fél nem rendelkezett komoly flottával a térségben, hogy elzárja Stralsundot az utánpótlás elől tengeren. A háború ennek ellenére rosszul alakult Dánia számára, amelynek uralkodója 1629-ben kénytelen volt békét kérni. Az egyetlen intakt protestáns hatalom Svédország maradt, amelynek élén egy kiváló király és hadvezér állt, II. Gusztáv Adolf, aki Svédországból katonai nagyhatalmat kreált. 1630-ban Gusztáv Adolf csapatai partra szálltak Pomerániában, majd annak fővárosában, Stettinben (ma: Szczecin, Lengyelország). Itt XIV. Bogiszláv herceggel egyezményt kötött, amely gyakorlatilag svéd megszállás alá helyezte a Pomerániai hercegséget. A Harmincéves háború 1648-ig tartott, amikor a felek végül kompromisszumos békét kötöttek (Vesztfáliai béke). E béke keretében Svédország, mint győztes jelentős diplomáciai sikert ért el, amely területszerzésben is megmutatkozott. Svédország ekkor kapta meg a fent említett németországi területeket: Bremen-Verdent, Wismart és Nyugat-Pomerániát. Stralsund, Pomeránia és Rügen így - 1648-ben XIV. Bogiszláv halálával amúgy is kihalt a pomerániai hercegeket adó Griffin-ház - Svédországé lett, és jó ideig így is maradt. Bár a Nagy északi háború idején a város rövid időre dán uralom alá került (1715-1720) a hadakozást lezáró béke visszajuttatta Svédországhoz. Svéd-Pomeránia sorsát végül a Napóleoni háborúk pecsételték meg. Az egész voltaképpen egy emberrablással és kivégzéssel indult.

Enghien herceg kivégzése, Jean-Paul Laurens olajfestménye (1873)
(forrás: innen)

Napóleon - akkor még első konzul, hiszen csak 1804. december 2-án koronázták császárrá – 1804-ben királypárti összeesküvéstől tartván, semleges területről katonai erővel elrabolta Louis Antoine-t, Enghien hercegét. A herceg nyilvánvalóan ártatlan volt, de március 21-én rövid tárgyalást követően Napóleon Vincennes várárkában agyonlövette. Az eset Európa minden uralkodóját megbotránkoztatta, és még Napóleon rendőrminisztere, az egybként nem éppen finnyás Joseph Fouché szerint is „Ez több mint bűn, ez hiba” („C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”) volt. Az orosz cártól az osztrák császáron át a svéd királyig mindenki eldöntötte, hogy meg kell állítani ezt a veszélyes terrorista alakot, így aztán Svédország mind a Napóleon ellen küzdő harmadik, mind a negyedik koalíciónak tagja lett. A korzikai azonban 1805-ben Austerlitznél elsöprő győzelmet aratott az osztrák és orosz haderő felett, majd 1806-ben Poroszországra is nagy vereséget mért. Bár a francia császár IV. Gusztáv svéd uralkodónak kedvező békeajánlatot tett - Pomerániáért cserébe Norvégiát ígérte -, ám a svéd uralkodó elutasította azt. 1807-ben a porosz-orosz illetve francia erők között folytatódtak a harcok, de Napóleon - szárnya biztosítására - a svédek ellen is csapatokat küldött Stralsund és Pomeránia elfoglalására. Stralsund erődváros volt, s bár XVII. századi falai nem jelentettek ekkor már komoly akadályt, de mégiscsak szigeten feküdt, s a tenger felől a britek és svédek el tudták látni hadianyaggal, katonákkal. Egy innen kiinduló svéd-brit akció megzavarhatta a francia császár hadműveleteit Poroszországban, így egy ilyen manőver ellen biztosítania kellett magát Napóleonnak. Bonaparte ezért Mortier VIII. hadtestét küldte a svédek ellen, amely két gyalogos hadosztályból (Granjean és Dupas tábornokok vezetésével), három lovasezredből és 4 századnyi tüzérségből állt. Mortier hadteste franciák mellett jelentős számban foglalkoztatott német és holland katonákat egyaránt.

Stralsund erődítései a XVII. század végén
(forrás: innen)

  Édouard Mortier Napóleon talán legmagasabb tábornoka volt, akit méretei miatt csak „a nagy mozsárnak” neveztek (a francia „mortier” szó mozsárágyút jelent), és kiváló hadvezérnek bizonyult. IV. Gusztáv svéd király 1807 elejére mintegy 15 ezer főnyi svéd haderőt csoportosított Stralsundba, akiket azonban Mortier 1807. januárjában visszaszorított, majd január 30-ra a szárazföld felől teljesen blokád alá vette a várost. Erőfölénye és nehéztüzérsége azonban nem volt a franciáknak, ráadásul a tenger és Rügen felől a város nyitva maradt a svédek számára, így különösebb reménye a galloknak nem lehetett Stralsund elfoglalására. A háború amúgy is Poroszországban dőlt el. Napóleon március 29-én azt a parancsot adta Mortier-nak, hogy Stralsund előtt hagyva Granjean hadosztályát hadteste maradékával vonuljon a poroszországi Kolberghez (ma: Kołobrzeg, Lengyelország). A svédek ezt nem hagyták kihasználatlanul, és hamarosan kitörtek az erődből. Hans Henric von Essen, a svéd erők parancsnoka és egyben Pomeránia kormányzója csapataival ellentámadásba lendült és visszaszorította a franciákat 100 kilométerrel, feloldva a várost a blokád alól. Napóleon a fejlemények miatt Mortier-t áprilisban visszarendelte a svédek ellen és seregét 12-13 ezer főre növelte. Mortier a svédeket átkergette a Peene folyón április 17-18-án, és vereséget mért rájuk. A felek között hamarosan tárgyalások kezdődtek, mivel Svédország kimerült a háborúban és úgy érezte nem kap elég támogatást szövetségesei részéről. Essen fegyverszünetben állapodott meg Mortier-val Schlahtownál, amely kedvező volt Napóleon számára, hiszen így a porosz-orosz erők legyőzésére fókuszálhatott. 1807. június 14-én a császár vereséget is mért az oroszokra Friedlandnál, majd Sándor cárral békét kötött Tilsitnél. Ezután Poroszország kénytelen volt megalázó békét elfogadni, és Svédország magára maradt. Ez már csak azért is végzetesnek bizonyult, mert július 2-án a meggondolatlan svéd király, IV. Gusztáv felmondta a fegyverszünetet Franciaországgal, mire a francia császár immár jóval nagyobb erőt vonultatott fel Pomeránia ellen. Guillaume Brune marsall irányítása alatt immár 40 ezer fő nyomult be a svédek uralta pomerán területre, majd július végén ismét ostrom alá vették Stralsundot. A városban ott volt Essen kormányzó mellett maga Gusztáv király is, mintegy 15 ezer főnyi helyőrséggel, utóbbiban finn ezredekkel. Hamarosan kiderült, hogy az ellenállás reménytelen, és megkezdődött a csapatok kivonása és a katonai felszerelés elszállítása a városból. Maga IV. Gusztáv augusztus 20-án hagyta el a várost, miután egyezményt kötött a támadókkal a város átadásáról. Stralsund végül augusztus 24-én került francia kézre, míg Rügen szigete szeptember 7-én. Svédország másfél évszázada tartó befolyása a régióban megszűnt. A skandináv ország hamarosan már a Napóleonnal szövetséges Oroszországgal állt háborúban Finnország birtoklásáért, míg Dánia is támadást indított ellene Norvégia felől. Egyedül Nagy Britannia maradt meg svéd szövetségesként, de ez kevésnek bizonyult. 1810-re Svédország behódolt Napóleon akaratának, sőt el kellett fogadnia, hogy a kihalófélben lévő királyi család mellé egy francia tábornok kerüljön trónörökösnek, JeanBaptiste Bernadotte, aki a ma is uralkodó svéd királyi család őse lett.

A svédek megegyeznek a franciákkal Stralsund átadásáról 1809. augusztus 20-án
(forrás: Innen) 

Napóleon legyőzése után, 1814-ben a németországi svéd területek kérdése természetesen újra napirendre került, de végül az a megoldás született, hogy Bremen-Verden Hannoverhez került (amelynek uralkodója a brit király volt), míg Svéd-Pomeránia Poroszországhoz. Az ország emellett Finnországot is elveszítette, amely maradt orosz kézen. Svédországot végül Norvégiával kárpótolták, amelyet elvettek a Napóleon „utolsó csatlósának” számító Dániától. A legérdekesebben talán Wismar városának sorsa alakult, amelyet Svédország még 1803-ban elzálogosított 100 évre - a kiváltás jogának fenntartásával - Mecklenburg-Schwerin hercegének 1.258.000 tallérért, hivatalosan azonban 1903-ig a svéd korona uralma alatt maradt, habár akkor már a város ténylegesen az egységes Németország része volt. A történet lezárásaként megemlítjük, hogy Svédország és Norvégia 1905-ig alkotott perszonáluniót, amikor népszavazást követően - melyen az elszakadók nyertek 99.95%-kal! - Norvégia megszabadult a leginkább megszállóknak tartott svédektől. Érdemes kiemelni, hogy a norvégok ezt követően ismét a dán királyi családból választottak maguknak uralkodót.

Felhasznált irodalom:

Petre, F. Loraine: Napoleon's Campaign in Poland, 1806-1807. Wren Park, 2001

Summerville, Christopher: Napoleon's Polish Gamble. Pen & Sword, 2005

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. augusztus 24.

Napforduló: Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Napforduló:

Július 27. - A Visbyi csata (1361)

Lánccsuklyás koponya a Visbynél talált egyik tömegsírből

(forrás: innen)

Némely történelmi csata jelentőségét a kimenetele adja, másokét valaki halála, ám vannak olyan ütközetek is, amelyek egészen más szempontból érdekesek. Ilyen például a Visbyi csata. Gotland szigete egy magyar megyényi terület Svédország törzsterületétől keletre a Balti-tengerben. A sziget az ókor óta egyfajta lépőkövet jelentett Skandinávia valamint Livónia (a későbbi Észt- és Lettország) között, és már a korai középkorban fontos szerepet játszott a baltikumi kereskedelemben. Bár a sziget ma Svédországhoz tartozik, ez csak néhány évszázada van így, lakossága nyelvileg is elkülönült a svédtől. Sajnos a gutnishnak/gotlandinak nevezett nyelvet az eltűnés fenyegeti, lassan teljesen felváltja a svéd. Ellentétben az jóhiszemű elképzelésekkel Svédországban igencsak elnyomták illetve elnyomják jelenleg is a kisebbségi- vagy tájnyelveket. A terület már a vikingek idején jelentős kereskedelmi szerepet játszott, amit jelez, hogy itt találták a legnagyobb kincsleletet a viking korból, amely 67 kg ezüst- és 20 kg bronzpénzt tartalmazott. Később sem változott a helyzet, hiszen a középkor egyik nagy kereskedelmi útvonala, a Hanza kereskedelmi út itt vezetett keresztül.

A Hanza-kereskedelm fő útvonala a 14. században
(forrás: innen)

Ez a hajózási útvonal Norvégiától és Angliától Oroszországig vezetett az Északi- és Balti-tengeren, s keletről elsősorban fa, szőrme, bőr, méz, viasz és hal érkezett nyugatra, míg onnan fémárukat, fegyvereket, textileket szállítottak ezekért cserébe. A kereskedelmet nagyrészt északnémet városok bonyolították le, így kereskedőik érdekeik biztosítására és a kalózok elleni harchoz a XII. században szövetséget alapítottak, amely a Hanza-szövetség néven lett ismert. A szövetség legerősebb tagjának Lübeck városa számított, de sok kisebb-nagyobb kalmárváros laza hálózata volt, amelyek kereskedelmi lerakatokat, -telepeket hozott létre a norvégiai Bergentől (Bergen városképének a mai napig meghatározó eleme a hanza-korszak) Novgorod orosz városáig. A Gotlandon található Visby városa maga is alapító tag volt, kereskedői jelentős szerepet játszottak a szövetség létrejöttében. A kereskedővárosok gyakran kerültek ellentétbe skandináv államokkal, elsősorban a térségben ekkoriban kiemelkedő szerepet játszó Dániával.

IV. (Pirkasztó) Valdemár dán király (ur.: 1340-1375) egy kortárs freskón 

(Forrás: innen)

A középkori Dánia jelentős hatalmi tényező volt, hiszen a mai dán területeken kívül a dán királyok birtoka volt a mai Svédország délnyugati csücske (Scania) Malmövel. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Balti-tenger bejáratát teljes mértékben Koppenhágából ellenőrizték. A dán uralkodók emellett hercegi jogon a Német-római Birodalmon belül is jelentékeny birtokokkal rendelkeztek. Ezen felül még uralták a mai Észtország északi részét is (Észt Hercegség), amely térség ekkoriban inkább Livónia néven volt ismert. Ugyanakkor IV. (Pirkasztó, dánul: Atterdag) Valdemár trónra kerülése idején a korábban erős királyságot válság rázta meg, és szétesés fenyegette. IV. Valdemár Atterdag dán király 1340-ben került uralkodói székbe, és egyik legfontosabb feladatának Dániára nehezedő külföldi befolyás csökkentését, és a svéd kézre került korábbi dán birtokok visszaszerzését jelölte ki. Uralkodása kezdetén inkább kudarcok érték, de szívósan küzdött céljaiért. A livóniai észtek fellázadtak a dán uralom ellen, és csak a Német lovagrend segítségével sikerült rendet tenni, majd a király a területet el is adta a lovagrendnek. Ugyanakkor Valdemár nem adta fel abbéli reményét, hogy a Balti-tengert dán ellenőrzés alá vonja, s biztosítsa a koronának az itteni kereskedelem hasznát. Végül 1360-ra két évtizednyi küzdelem árán a király sikerrel egyesítette a korábbi dán birtokokat, és a Baltikum feletti tengeri uralomra törhetett. A lovagrendtől kapott pénzből jól képzett zsoldosokat is felbérelt, akik elsősorban németek voltak, emellett a dán nemesség katonai erejére is támaszkodhatott. A svédek elleni háború keretében IV. Valdemár hamarosan szemet vetett Gotlandra, és benne Visby városára.

Visby középkori fala, tornyai és árka északról, ahogy ma látható
(forrás: innen)

Visby középkori falának és tornyainak rendszere
(forrás: innen)

Visby éppen a XIV. század első felében élte virágkorát, kereskedői jelentős befolyással bírtak a Balti-tengeren, tengerészeti törvényei mintaként szolgáltak, és gazdasági jelentősége nagy volt. A várost a XII. század óta fal vette körül, amely 3.6 km hosszú volt - nagyrészt ma is áll -, és 29 nagy, valamint 22 kisebb torony erősítette meg. Gotland szigetét ekkoriban talán 20 ezer ember - nagyrészt farmer - lakta a számítások szerint, míg Visby városát körülbelül 4000 fő. Ez ugyan nem tűnik valami soknak mai szemmel, de ez a korabeli Buda népességének feleltethető meg. A nagy pestisjárvány egy évtizeddel korábban ugyan megviselte a várost, de ez szinte egész Európára igaz volt. A kereskedővárost tornyokkal megerősített nagyjából ellipszis alakban kiépített kőfal vette körbe, amelynek jelentős résza ma is megtekinthető. Visbyt - kereskedőváros lévén -, vegyes lakosság lakta, németek, dánok, svédek és oroszok, ráadásul viszonyuk a helyi gotlandi földművesekkel nem mindig volt harmonikus. Dán uralmat azonban egyik sem akart.

1361. július 22-án IV. Valdemár mintegy 2500 fős serege akadály nélkül partra szállt Gotland nyugati oldalán. A helyi farmerek megpróbáltak ellenállni, de nem volt reális esélyük a tapasztalt német zsoldosok és a dán lovagok ellen, noha maguk is kemény emberek voltak. A gotlandi eseményekről kevés forrás mesél, néhány rövid korabeli és kevéssel az események után készült beszámolót nem számítva leginkább az 1633-ban megjelent Cronica Guthilandorumra lehet támaszkodni, amelyet az akkor még meglévő források alapján a visbyi születésű Hans Nielsen Strelow írt dánul. Strelow a dán partraszállást követően több ütközetet is említ, amelyet megerősít, hogy több, egymástól távol levő tömegsírt is találtak a korszakból Gotlandon. A legfontosabb ütközetre 1361. július 27-én a város falaitól alig 300 méterrel került sor. Magáról az ütközet lefolyásáról alig tudni valamit. Kissé érthetetlen, hogy a helyiek miért nem zárkóztak be Visby falai mögé - minden bizonnyal meg akarták akadályozni, hogy a támadók felégessék a külvárosokat és a falakon kívül lévő javaikat elrabolják -, de a mintegy 2000 fős haderő itt próbálta megállítani a dánokat. Sikertelenül. Az összecsapásban nagyjából 100 dán és 1800 gotlandi (Strelow adata) esett el, ami szépen bemutatja, mennyi esélye volt a középkorban egy hirtelen összerántott felkelőkből álló seregnek egy tapasztalt és felkészült haderő ellen.

Hans Nielsen Strelow krónikájának címoldala 1633-ból
(forrás: google books)

A Visbyi csata jelentőségét a történészek számára az innen előkerült tömegsírok adják. Az összecsapás során a dánok nagy vereséget mértek a helyiekre, akiket ide temettek el, láthatóan tervszerűtlenül. 1905-ben került elő az első tömegsír a csatából, amelyet még három követett. A tömegsírok jelentőségét az adta, hogy a halottak egy részét páncélosan dobták a sírgödörbe, így igen nagy mennyiségben maradt fenn középkori páncélzat a csatából. Mivel a középkorban a győztesek rendszerint levetkőztették a halottakat – hiszen a fegyverek és vértek értékes zsákmányt jelentettek – ez igen ritka. Hirtelen és gyors elhantolásra utal az is, hogy viszonylag nagy mennyiségben találtak a halottaknál ezüstpénzt is. A történészek ennek okát abban keresik, hogy a halottak eltemetésére nem közvetlen a csata után került sor, és a júliusi időjárás miatt a hullák hamar oszlásnak indultak, így már nem maradt idő - vagy gusztus - leszedni róluk a felszerelés egy részét. A korszak még nem a klasszikus gótikus páncélzat időszaka, a vértek zömmel láncingek voltak, vagy lamellásak. Utóbbiak nagyobb lemezdarabokból álltak, és elsősorban a mell védelmét erősítették velük. Előkerült 185 lánccsuklya és 25 teljes vért, ami páratlan lehetőség a korabeli felszerelés rekonstrukciójához. Az is világos, hogy a gotlandi népfelkelők egy része szintén rendelkezett páncéllal, bár ezek elavultak, rosszabb minőségűek és kevésbé teljesek lehettek. Hiába, aki tehette, a középkorban is először a fejét igyekezett védeni, csakúgy, mint a modern háborúkban. A sisakokat ugyanakkor szintén levették a halottakról. Különösen a legnagyobb, 2. számú tömegsír jelentős, ahol az eltemetettek 20%-a viselt védőfelszerelést – ennél nyilván jóval többnek voltak így a csatáben -, és az itt elhantoltak 80%-a volt katonakorú. A becslések szerint a négy tömegsírban mintegy 1572 ember tetemét sikerült összeszámolni - ez igencsak egybevág Strelow 1800 halottat megadó számával -, de sok esetben nehéz dolga volt a régészeknek, mivel levágott karok, lábak és fejek hevertek nagy összevisszaságban. A feltárt sírok plasztikusan mesélnek a középkori csaták kegyetlen valóságáról, és a korabeli - látszólag primitív - fegyverek brutális hatékonyságáról. A koponyákon rengeteg a harci csákányok, kardok, buzogányok okozta sérülés. A csontvázakon 456 vágott sebet, 126 nyílvessző okozta sebet - van koponya, amibe három is belefúródott! - számoltak össze. A sérülések elemzése alapján a csata során a két fél pajzsfalban harcolhatott, míg az íjászok meredek ívben lőtték a feleket, és a nyílvesszők csaknem merőlegesen csaptak le a küzdő felekre. A dán számszeríjászok ezzel szemben közelről lőtték az ellenséget vízszintesen, a koponyára célozva. Hogy ezek a egészen nagy átütőerejű fegyverek milyen pusztítóak voltak e módon felhasználva, azt részletezni sem szükséges. Néhány csontvázon korábbi, gyógyult harci sérülések látszottak, amelyek arra utalnak, hogy itt több hadjáratot túlélt zsoldosokról van szó. A többi tömegsírban a civilnek tűnő – túl fiatal, vagy túl öreg – áldozatok száma nagyobb arányú volt. A csontvázak száma mindenesetre megerősíti egy XV. századi krónika adatát, amely szerint 1800 ember esett el gotlandi részről a csatában. Érdekes módon fegyverek alig kerültek a sírokba, azokat láthatóan máshol gyűjtötték össze a győztes dánok és elvitték magukkal. A talált leletek megtekinthetők a stockholmi Történelmi Múzeumban (Historiska museet).

Korabeli fotó az 1905-ben megtalált egyik tömegsírról
(forrás: innen)

A csata után Visby ostrom nélkül kapitulált, nyilván fegyveres ereje olyannyira meggyengült a csatában, hogy nem mertek gondolni ellenállásra. Valdemár - hogy jelezze miszerint erővel foglalta el a várost -, nem a kapukon át, hanem a falon rést vágva vonult be a városba. A király július 29-én a város számára már új rendelkezéseket hozott. Visby lakóinak, hogy megváltsák magukat a kifosztástól és biztosítsák kiváltságaikat, a legendák szerint három nagy söröshordót kellett telehordaniuk ezüsttel. A helyi hagyományok alapján a dánok kifosztották emellett a templomokat, és elvittek minden arany- és ezüstneműt. Ugyanakkor a korabeli krónikák nem tudnak ilyen atrocitásokról, bár az kétségtelennek vehető, hogy a város nagy sarcot fizetett a hódítónak. A város, amely korábban hivatalosan a svéd király alattvalója volt, ettől kezdve Dániáé lett és évi 60 márka ezüstöt fizetett Koppenhágának.

IV. Valdemár bevonul a meghódított Visby városába. Rasmus Christiansen ábrázolása
(forrás: innen)

Valdemár Visby elfoglalásával és megsarcolásával kivívta a Hanza városok szövetségét maga ellen, és háborúba bonyolódott azokkal. A kereskedelmi szövetség az 1370-ig tartó harcokban végül vereséget mért Valdemárra, de Gotland a király kézen maradhatott. Az 1370-es Stralsundi békében Dánia elismerte, hogy a Hanza hajói kontroll nélkül átkelhetnek a Dán szorosokon (Öresund), a szövetség zsoldosai négy kulcsfontosságú erődöt vettek birtokba a szoros mentén, és több dán kézen lévő területen vámmentességet értek el kereskedőik számára. Visby azonban sosem jutott többé olyan magasra, mint korábban volt, a pestisjárvány, és a dán invázió megroppantotta gazdaságát. A német központú Hanza-szövetség ellenpontjaként 1397-ben létrejött a skandináv országok szövetsége Dánia vezetésével, a Kalmari unió, amely egy uralkodó alá hozta Dániát, Norvégiát és Svédországot egészen 1523-ig.

Felhasznált irodalom:

Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. Budapest, 2010

Thordeman, Bengt: Armour from the Battle of Wisby I-II. Stockholm, 1939

https://mult-kor.hu/az-eu-kzepkori-elodje-a-hanza-szvetseg-20190716

https://historiska.se/en/exhibitions/medieval-massacre/

Eredeti megjelenés:

Győri Szalon, 2024. július 27.