A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ausztria. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ausztria. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 2., szombat

A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma, 1. rész

Forrás: 

A Hämmerle-Rhomberg család fényképalbuma
1. rész


Mathilde Hammerer (született Rhomberg) 1895-ben
(A fotó eredetije lejjebb! AI színezése)

Bevezető:

Tavaly augusztusban egy online árverés során került birtokomba egy Lustenau városához köthető - ennyi volt a hirdetésben, mint adat, illetve hogy 1860-70 körüli - fényképalbum. Egyszerűen imádom ezt a kort. Minőségi időszak volt mind Magyarország, mind az egész térség történetében. Az album ma is gyönyörű 150 év után, az állapota makulátlan, azonban a fotókat sajnos - többször láthatóan erőszakosan - kivették belőle. Sokat dolgoztam vele, hogy rájöjjek kinek az albuma lehetett, illetve kiket ábrázol, és végül - alighanem - sikerrel jártam, bár persze az ábrázolt személyeknek csak töredékét sikerült 100%-os bizonyossággal azonosítani. Célom, hogy a képek azonosítását követően nagyjából sikerüljön visszaállítanom az album eredeti állapotát, és minden oda kerüljön vissza, hová annak idején betették. Így nekiálltam elemezni a feliratokat, melyekből sajnos nincs sok, és sok helyen kitépődött, mikor kifeszegették a képeket.  Hosszú munka lesz, és sok korrekció szükségeltetik, ahogy haladok, de nekikezdünk!



Sajnos a fényképeket - kevés kivétellel - kiszedték az albumból
(fénykép: Darabanth)

Megállapításom szerint az album nagy valószínűséggel Mathilde Hammerer vagy Hämmerle, született Rhomberg (1852-1935) tulajdonában lehetett egykoron. Bár ezt nem tekinthetem teljesen biztosnak, így a címben inkább Hämmerle-Rhomberg albumnak titulálom, mert e kettő család rokonságát mutatja be alapvetően. Az azonosítás több feltételezésen alapul, de szerintem megáll. Az albumhoz tartozó 128 kép nagyrészt ugyanis ki volt szedve a helyéről, így hiába volt néhány helyen leírva, kit ábrázol az oldalon - elméletben - látható fotó, a képek zömét nem tudom nevesíteni jelenleg. Mivel a legtöbb fényképen egy idősödő szemüveges hölgy szerepel, és egy levelezőlapon (amely ezt a hölgyet mutatja) az író magát Mathilde Hämmerlének, a címzettet pedig Eduard Hämmerlének írja, így arra jutottam, hogy az album Eduard Hämmerle, Lustenau egykori polgármesterének feleségének, Mathildének birtokában lehetett eredetileg. Annyi mindenképpen támogatja ezt, hogy a néhány egyértelműen azonosított fotó a lustenaui Hämmerle illetve a dornbirni Rhomberg család tagjait ábrázolja. A dolgok kibogarászását emellett nagyban nehezíti, hogy több Mathilde Hämmerle is élt ebben az időben, és mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család igen szerteágazó família volt, terebélyes családfával. A legkorábbi képek az albumban az 1860-1870-es évekre tehetőek, míg az utolsó biztosan datálható fotósorozat 1935-ben készült, az általam Mathilde Hämmerlének tartott hölgyről. Ez utóbbi, három képből álló fényképcsoport 1935 augusztus 12-i bélyegzést kapott a hátoldalán, és megerősíti az azonosításomat annyiban, hogy Mathilde életének 84. évében egy hónappal később hunyt el, és ezek már a legutolsó, védőlapra ragasztott fotók közé tartoznak.[1] Sajnos az interneten nem találtam olyan fotót, amely Mathilde Hämmerlét ábrázolná, hogy összevessen az általam Mathildeként azonosított nő arcával, így azért biztosnak nem mondhatom a dolgot. Úgy tűnik néhány ceruzás jelzés alapján, hogy valaki Mathilde halála után ragaszthatta be az utolsó fotókat, amelyek már a a védőlapokra illetve a kötéstábla belső oldalára kerültek. 

Mathilde Rhomberg 1852. április 20-án látta meg a napvilágot Dornbirn városában, Vorarlberg tartományban Franz Anton Rhomberg és Sofi Rhomberg (született: Haller) lányaként. 1887-ben házasságot kötött az Egg városkájában tanító, majd ugyanott polgármester Kaspar Ignaz Hammererrel (1823-1898). Nem találtam arra utaló adatot, hogy közös gyermek maradt volna utánuk, ellenben Vorarlberg tartomány honlapja szerint Kasparnak volt egy örökbefogadott lánya.[2] A csemetéről semmi információt nem találtam ezen felül. A gyermektelenségnek talán a viszonylag nagy korkülönbség lehetett az oka - bár Kaspar első házasságából sem született gyermek -, hiszen a Mathilde 25 évesen ment hozzá az akkor 54 éves Hammererhez. Házasságuk a férj 1898-as haláláig tartott. Megjegyzendő, hogy miként a Rhomberg család tagjainak zöme, úgy Kaspar Ignaz sem volt akárki, mivel 1859 és 1876 között Egg település polgármestere volt, emelett 1870 és 1884 között Bregenz-Bregenzerwald választókerület képviselője. Számunkra azonban ez az első házasság kevésbé izgalmas. Kaspar halála után kilenc évvel azonban az özvegy ismét férjhez ment, ami jobban kapcsolódik az albumhoz.
Mathilde második házastársa 1907-től Eduard Hämmerle volt, Lustenau városának polgármestere 1902 és 1914 között. A Hämmerle család a város előkelő, mondhatni patríciusi családjai közé tartozott, igen jelentős személyiségeket adva a településnek és a régiónak. Maga Eduard 1849. február 3-án született Johann Hämmerle (1811-1888) és Anna Maria Schertler (1820-1867) hatodik gyermekeként.[3] A későbbi polgármester 1876-ban feleségül vette a helyi előkelő Fitz család lányát, Maria "Katharina" Fitzet (1846-1904), akitől tíz gyermeke született, de csupán négy élte meg közülük a felnőttkort: Franziska (A családban: "Fanny"), Maria Friedolina (azaz "Lina)", Johann Gottfried (magát "Hans"-nak nevezte úgy tűnik), és Anna ("Maria"). Miután első felesége meghalt és gyermekei felnőttek, Eduard 1907-ben Innsbruckban feleségül vette Mathilde Rhomberget, akivel haláláig, 1916-ig együtt maradt.

Eduard Hämmerle, Lustenau város polgármestere, Mathilde második férje
(forrás: myheritage)

Franziska (1877-1944) 1904. április 18-án Lustenauban férjhez ment Johann Hämmerléhez (1881-1964), akitől három gyermeke született. Maria Friedolinát (1878-1954) 1907-ben Ignaz König (1970-1929) pékmester vette el. Négy gyermekük született, akik közül a legkisebb, Max Eduard, fogrovos 2017-ben hunyt el 100 éves korában. Johann Gottfried (1882-1974) textilgyáros, szállodatulajdonos 1910. június 6-án nősült meg Lustenauban. A Hämmerle család másik ágáról vette feleségül Anna Rosa Hämmerlét (1887-1953). Egy fiuk és egy lányuk született. Anna "Maria" Hämmerle (1885-1968) 1916-ban a helyi gyáros, Robert Grabher (1874-1935) második felesége lett. Három közös gyermekük született, de csak egyikük élte meg a felnőttkort. 
Mathilde-ről még pár adatot sikerült találnom a korabeli sajtóban. A polgármester felesége jelentős jótékonysági tevékenységet végzett, ilyenekről több korabeli lap is beszámolt. 1913-ban a Vorarlberger Landes-Zeitung egyik száma szerint Ferenc József császár a Vöröskeresztben nyújtott érdemeiért az Erzsébet-rend második osztályával tüntette ki Mathildét.[4] Az érdemrendet június 10-én adták át von Merhart császár-királyi kapitány, az Állami Segélyszervezet elnöke és von Ferrari császári és királyi tanácsos a lustenaui városházán.[5] Egy valószínűleg első világháború idején készült fotógráfia szintén támogatja Mathilde Hämmerle azonosítását, mivel az asszony egy vöröskeresztes jelvényt visel az öltözékén.[6]


Eduard Hämmerle halálának híre
(Lustenauer Gameindeblatt, 1916. 31. sz. 235.o.)

Búcsúzás az "Altbürgermeistertől"
(Lustenauer Gemeindeblatt, 1916. 31. sz. 244.o.)

Elsőként olyan képeket válogattam ki a 128 fotóból - nem teljesen tervszerűen vagy logikusan - amelyek a család azonosításához nyújtottak segítséget, illetve Mathilde-t ábrázolják. Meg néhány vegyeset.


A fotók:





Mint már említettem, a képeket kifeszegették a helyükről, nagyon kevés kapaszkodóm volt a kutatás során. A családi album hovatartozásának meghatározásához - az árvéresi felhívásban jelzett Lusatenau mellett - az elsőként bemutatott képeslap nyújtotta a legnagyobb segítséget, így ezzel nyitom a sort. A fényképes képeslap első oldalán az album több fényképén feltűnő idős szemüveges hölgy áll. Mathilde ekkor 58 éves volt. A fénykép úgynevezett anzkiszkártya, azaz illusztrált levelezőlap. Az alak Zürich látképe előtt pózol (a Grossmünster templom egyik tornya jól kivehető baloldalt), nyilvánvalóan egy műteremben. A képeslapot a hátoldalon lévő bélyegzés alapján 1910. június 29-én adta fel Mathilde Hämmerle a Zürichtől mintegy 20 km-re északnyugatra fekvő Ennetbaden városában. Ekkor három éve házasok Eduarddal, akinek a képeslapot küldte. Mathilde kézírása nagyon elegáns, ám számomra nem éppen olvasható, ennek kibetűzését a német kézírásban tapasztaltabbakra hagynám. 



A következő kép - szerintem - a viszonylag fiatal Mathildét ábrázolja 1888-ban. A fotó Wilhelm Lau műtermében készült Bregenzben, hátoldalán dátummal. Ez a friss házas - akkor - Hammererné legkorábbi egyértelműen dátumhoz köthető fényképe. Vonásai még lágyabbak, mint később, de szerintem a 36 éves Mathilde van a képen. 



Ez a kép szintén Mathildéről készült megállapításom szerint, könnyen lehet, hogy még hajadonként, így talán az előző képnél is régebbi. Itt tradicionális bregenzerwaldi népviseletet hord, úgynevezett "Juppét". Ez a mélyfekete rakott szoknya lenvászonból készül, míg a felső részét az öltözéknek hímzések és csomózások ékesítik. A ruhához különféle kiegészítések és kalapok illeszkedtek, és az egész együtt jelezte viselőjének társadalmi státuszát.[7] Mathilde itt a Juppéhoz fekete hegyes szőrmekalapot vett. Sajnos a fényképhez nem tartozik semmiféle útmutatás a hátoldalon, de maga az öltözék árulkodó, ha ismerjük Matilde életének szakaszait. Minden bizonnyal Eggben készült, amely Bregenzwaldrégióban fekszik. Így 1887 és 1898 közé datálható, közelebb az időszak legelejéhez az arc alapján.



A legkorábbi olyan fotó, amelyre azt merem mondani, hogy bizonyosan Mathildét ábrázolja 1891-ből való. Ekkor már négy éve Kaspar Ignaz Hammerer felesége. A kisméretű kabinetfotó Bregenzben készült, hátoldala alapján 1891-ben Wilhelm Lau műtermében. Lau műhelye igen neves volt, 1885-ben alapította Wilhelm, akinek 1892-es halála után özvegye vette át a boltot.[8] Mint alább látható Mathilde Hammerer (majd Hämmerleként is) többször is járt ebben a stúdióban. 



Egy majdnem profilból készült portré hősnőnkről, amelynek készítési időpontja sajnos nem állapítható meg. Saccra 1893 körülre teszem. A fotográfia helye ismételten Bregenz, ezúttal W. Högler műhelye. A vizitkártya nagyságú kabinetfotó nagyon elegáns kivitelű, arany-fekete alapon. 



A férjnél lévő Mathilde Hammerer 1895-ben megint Bregenzben állt fényképezőgép elé, ez a kép hátoldaláról tudjuk. Az ekkor 43 éves asszony még mindig nem viseli későbbi fotókon oly feltűnő szemüvegét, ugyanakkor arcvonásai jellegzetesek, így könnyen azonosítható. Ekkoriban az 1700 fős faluban, Eggben lakott férjével, 25 km-re Bregenztől. A klasszikus kabinetfotón Mathilde jellegzete vorarlbergi hímzett öltözéket visel. 



Sajnos ehhez a portréhoz nerm tudok időpontot kötni, nagyjából a századfordulóra teszem. A kép ismételten Bregenzben készült, W. Högler műtermében. Mivel eddigi szokásaival ellentétben Mathilde egyszerű sötét ruhát hord, megkockáztatom, hogy első férje halálát követően, tehát valamivel 1898 után készülhetett. A szemüveg először tűnik fel az orrán. 



Különleges kép következik, mert az eddigiekkel ellentétben Eggben készült Jakob Greuss műhelyében. A két kártyázó asszony közül Mathilde jól felismerhető, a másikról viszont egyelőre nem tudom eldönteni, kicsoda. Mivel 1898-ban Mathilde Eggben lakó férje elhunyt, és ez a kép az arcvonások alapján későbbinek tűnik, azt kell gondolnom, hogy Mathilde özvegyként is Eggben maradt. A borozó és kártyázó nők nyilvánvalóan beállított fotó, mégis kicsit bevezet minket a XIX. század végi vorarlbergi hétköznapokba, ahol az emberek nem olyan sótlanok, mint ahogy azt a kabinetfotók sugallják. 



A következő egy családi fotó. A kép - szemből nézve - jobb oldalán szemüvegben Mathilde - ekkor már özvegy Hämmerle -, nyakában vöröskeresztes jelképpel. A négy fiatalabb alak alighanem Mathilde négy mostohagyermeke, akik Eduard Hämmerle első házasságából származtak. Ezt megerősíti, hogy Eduardnak pontosan egy fia és három lánya élte meg a felnőttkort, ahogy a képen is megoszlik a nemek aránya. Ez alapján a képen Johann "Hans" Gotfried és lánytestvérei, Franziska, Firedolina és Anna lehetnek. A fiatal katona főhadnagyi rangot visel, és találtam is egy Johann Hammerle nevű főhadnagyot 1918-ból a katonai kiadványokban. Ő azonos lehet a mi Johann Gottfriedunkkal, ráadásul a fotón mintha a tiszt Katonai Érdemérmet (Militär-Verdienstmedaille) viselne, márpedig a Ranglisten-ben említett főhadnagy szintén ki volt tüntetve a Katonai érdemérem 2. osztályával. Ugyanakkor mégis van bennem némi kérdőjel, mivel a 87. gyalogezred említett tisztje több kitüntetéssel is büszkélkedhetett, ráadásul ezt a békeidőben Pólában állomásozó  ezredet Celje térségéből sorozták, nem Vorarlbergből.[9] Van egy másik lehetőség is. Ugyanis rábukkantam egy másik Johann Hammerlére a II-es számú Kaiserschützenregimentben[10] is, márpedig földrajzilag ez sokkal jobban stimmel. Itt a probléma az, hogy nem tudom bizonyítani, hogy az illető elérte a főhadnagyi rangot, ugyanis az 1918-as felsorolásban csak hadnagyként szerepel.[11] Emellett a fotón nem látszik a császárlövészek jellegzetes havasi gyopárja a hajtókán. Úgyhogy egyelőre az első variációt tartott valószínűbbnek, azaz Johann szerintem a 87. gyalogezred főhadnagyaként szolált. A fenti fotó eszerint 1916 és 1918 között készülhetett, és ha még élne, bizonyára szerepelne rajta az 1916-ban elhunyt Admund Hämmerle is. A bal oldali hölgy kiléte egyelőre rejtély. 



Az albumhoz kapott fotók közt viszonylag ritka az épület vagy tájábrázolás, a fotók 90%-a embereket mutat be, s zömében kabinetfotók. A kivételek egyike ez a kézzel hátuljára írt dátum alapján 1885-ben készült fotó. A kép F. Friedrich udvari fotográfus műve Prágából és a karlsbadi (Ma: Karlovy Vary, Csehország) Sprudelnek nevezett híres gejzírét ábrázolja. Karlsbad akkoriban a fürdőkultúra egyik világszerte ismert gyöngyszeme volt [12], alighanem valamelyik Rhomberg gyógyíthatta magát a melegvizes medencékben még Mathilde házasságkötése előtt, vagy maga Mathilde. Sajnos a kép hátoldalán található aláírást nem sikerült feloldanom. 


A következő kép Heinrich Popp nürnbergi műhelyében készült talán 1875-76 körül.[13] Mivel egyetlen képaláírás van az albumban, amely Nürnberget említi, ehhez köthetem a képen látható férfit. A felirat a következő: "Jakob Rhomberg's Tochter Auguste Gatte aus Nürnberg", vagyis Jakob Rhomberg lánya, Auguste férje Nürnbergből. A probléma, hogy ez a csatolt fotó kicsi, vizitkártya jellegű, ellenben az albumban a hely egy nagy kabinetfotóra utal. Az üres hely nagyobb, mint bármelyik jelenleg megtalálható fénykép, így azt kell hinnem, hogy az sajnos elveszett. Egy Jakob Rhomberget (1816-1881) valóban találtam a különféle genealógiai összeállításokban, de Auguste nevű lányt nem. Jobb híján egyelőre azt kell gondolnom, hogy a fotó az azonosítatlan Auguste Rhomberg férjét ábrázolja, akinek neve számomra ismeretlen. Amennyiben feltesszük, hogy Auguste valamikor 1840 körül születhetett, és ez a kép pedig 1875-76-ban készült, annyi megállapítható, hogy a lány férje idősebb lehetett feleségénél jó pár évvel. De ez persze nem szokatlan, hiszen, mint láttuk, Mathilde is 29 évvel volt fiatalabb első férjénél.  



Ezen a vizitkártyán nagy valószínűséggel Guntram Hämmerle (1821-1875) látható. Johann Baptist Guntram Hämmerle jogi doktor, bíró, egyetemi tanár és tartományi képviselő volt. Az azonosítást az arcok hasonlósága melett megerősíti a kártya hátoldalán található műtermi adat.[14] Eszerint a fotó Drezdában készült a Marienstrasse 10. szám alatt található Wilhelm Höffert-féle műteremben. Márpedig ezen a címen a fényképész 1864 és 1877 között működött, így időben stimmel.[15] Guntram 1875. január 7-én hunyt el Innsbruckban, így a fényképet 1864 és 1874 közé kell tennünk. Guntramnak kilenc - általam név szerint nem ismert - gyermeke született feleségétől. Egyébként Guntram, eddigi ismereteim alapján, csak távolabbról volt Eduard rokona. Az albumban több jel is utal arra, hogy a két család prominens tagjainak arcképét, rokonsági foktól függetlenül, összegyűjtötték. A családban a Guntram név később is feltűnik, sőt a "második" Guntram igen jelentős szereplő Dornbirn történetében. 



A következő fényképpel komoly gondban vagyok. Na nem azért, mert semmit nem találtam az úrról, hanem mert nem tudom a családhoz kapcsolni az illetőt. Az google képalapú keresése alapján a fotón szereplő személy arca megegyezik bizonyos Walter Reich arcképével, amely azonosítás ránézésre elfogadható számomra, bár azért erősen kétséges. Walter Reichről semmi egyéb adatot nem sikerült összehalásznom az internet hálójával, csak ami a commons-on látható fényképénél is megtalálható: 1937-ben halt meg. Walter Reich neve egy antiszemita kicsengésű 1890-es freiburgi párbajban lett ismert, ahol egy diákszövetség tagjaként az ominózus párbaj becsületbíróságának tagja volt. Ez mind persze nagyon érdekes, de nem tudom, miként kerülne ez a Reich ebbe az albumba. Ezt a gordiuszi csomót egyelőre bontatlanul kell hagynom. Tény, hogy a nálam lévő fénykép a hátoldala alapján Stuttgartban készült, ami azt jelzi, hogy az azonosítás akár stimmelhet is, mivel Stuttgart nincs túl messze Freiburgtól. 



Nem nagyon tudok mit kezdeni a következő képpel sem, mivel fogalmam sincs, kit ábrázolhat. Ugyanakkor az előző fotóval kétségtelenül kapcsolatban kell legyen, mivel ugyanazon műhelyben készült Stuttgartban, márpedig az egész albumban csupán kettő ilyen van. A fotó egy édesanyát mutat két kisgyerekkel, akik így jó eséllyel az előző férfihez tartoznak. Logikailag ez kell legyen a megoldás. A négy személy persze könnyen lehet, hogy Németországba keveredett rokona a Rhombergeknek és nem Walter Reich és családja. 



Mind a Rhomberg, mind a Hämmerle család klasszikus polgári família volt, így a szegények segítését és a kultúra pártolását komolyan vették. A fotóalbumban többször is feltűnik - mint később majd látni fogjuk - a színjátszás, mint műfaj. A fenti hölgy kilétét annak ellenére nem tudtam megállapítani, hogy a fénykép hátoldalán két név is van. A régebbi aláírás, egy férfi neve, Peter Nekut vagy Nekuty, de az világos, hogy nem ő van a képen. Talán az album gazdája tőle kaphatta? A másik egy ceruza kérdőjeles megjegyzése: "Ines Fischer?". Hogy ki lehetett a titokzatos Ines Fischer, az még rejtély, mert nem akadtam nyomára, hiába kutakodtam. Mivel a fotó Bécsben készült, ráadásul a hölgy igencsak különleges ruhát visel, hajlok rá, hogy egy színésznőt vagy énekesnőt láthatunk a képen, aki akkoriban ismert lehetett. Ennek alapot ad a következő, hasonló méretű kabinetfotó is, amely bizonyosan egy hírességet ábrázol.



Zárjuk is ezzel a másik engimával az első adag fényképet! Igazából semmi esélyem nem lett volna azonosítani az itt látható alakot, mert valószínűleg semmiféle rokonságban nincs egyik famíliával sem. Számítógépes arcazonosítás segítségével azonban rábukkantam az interneten, hogy kiről is van szó. A férfi egy hőstenor a Wagner-operák korából, Hermann Winkelmann (1849-1912). Winkelmann korának ünnepelt operaénekese volt, a bécsi Állami Operaház tagjaként, eljutott Londonba és az Egyesült Államokba is. Az azonosítás sziklaszilárd, a nálam lévő eredeti arckép megjelent képes újságokban is a XX. század elején.[16] A fotó maga Bécsben készült, 1899 előtt (ekkor már megjelent ez a fotó az Österreichische Illustrierte Zeitungban). Az a különös helyzet tehát, hogy van egy pontos nevem, viszonylag pontos dátumom, de itt sem tudom az okát, hogy miért került be a fotó a családi képek közé. Esetleg Mathilde is a rajongók közé tartozott.

Folytatás következik! 


Felhasznált adatbázisok:

Jegyzetek:

[1] Insbrucker Nachrichten, 1935. 214. sz. 7.o. A lap szeptember 17-én kedden jelent meg. 
[2] https://vorarlberg.at/web/landtag/-/hammerer-kaspar-ignaz-gemeindevorsteher
[3] A Hämmerle családra vonatkozó adatok zöme innen van: https://www.lustenauer-familienbuch.at/
[4] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. május 19. 2.o. 
[5] Vorarlberger Landes-Zeitung, 1913. június 11. 2.o.
[6] A képet lásd alább!
[7] Lásd ehhez: https://www.unesco.at/querschnittsthemen/article/herstellung-der-bregenzerwaelder-juppen-und-das-tragen-der-frauentracht illetve: https://world4.info/bregenzerwald/
[8] A műteremről lásd: https://themavorarlberg.at/kultur/risch-lau-frauen-hinter-der-kamera
[9] Ranglisten der Kaiserlischen und Königlichen Heeres 1918. Wien, 1918. 752.o.
[10] Azaz császárlövész ezred. A három Kaiserschützenregimentet 1917 előtt Tiroler Landesschüzten Regimentnek, azaz Tiroli országos lövészezrednek nevezték. Helytállásáért a három tiroli ezredet Ferenc József nevezte el császárlövésznek. 
[11]  Ranglisten der K. K. Landwehr und K. K. Gendarmerie 1918. Wien, 1918. 392. o.
[12] A karlsbadi fürdőkről és a fürdőkultúráról lásd: https://mandadb.hu/cikk/1264950/Gyogyvizkura_Karolyfurdon
[13] Gebhradt, Heinz: Königlich Bayerische Photographie 1838-1918. München, cop. 1978. 344.o.
[14] Életrajz olvasható róla arcképpel itt: https://vorarlberg.at/web/landtag/-/haemmerle-guntram-johann-baptist-guntram-dr-jur
[15] https://de.wikipedia.org/wiki/Wilhelm_H%C3%B6ffert
[16] Például az Österreichische Illustrierte Zeitung 1906. évi 34. számának 770. oldalán. 

Az album állapota jelenleg


2023. február 25., szombat

Videó a gráci fegyvertárból

Videó a gráci fegyvertárból


Feltöltöttem youtube-os fiókomra a Grácban még tavaly nyáron készült felvételt, amelyet egyik barátom készített a fegyvertárban (erről itt írtam). 

Így egy kicsit talán jobban át lehet érezni a hangulatát a helynek:


Köszönet a felvételért Pölöskei Balázsnak, nekem bezzeg csak fotózni jutott eszembe... 

2022. augusztus 2., kedd

Séta a gráci Landeszeughausban

Séta a grazi Landeszeughausban


A Landeszeughaus homlokzata 

Idén nyáron Ausztria volt az elsődleges "nyaralási" célpont - igaz elsősorban túrázás miatt -, így kerültem pár hete Stájerországba. Szerencsére sikerült rávennem a barátaimat egy rövid gráci kitérőre is, amely során - Schwarzenegger szülőháza mellett - eljutottunk a stájer rendek által 1642 és 1647 között felépített fegyvertárba, a Landeszeughausba.

A fegyvertár épülete el sem téveszthető a Herrengassén sétálva, hiszen jellegzetes vajszín-sárga homlokzatával, címerekkel díszített kapujával és annak két oldalán álló Mars-Minerva szoborpárjával igencsak feltűnő. A ma múzeumként üzemelő épület kapuján belépve a töménytelen mennyiségű fegyver ellenére sem a kaszás, hanem a kasszás fogadja az érkezőt, a belépő felnőttek számára 10.5 Euró. A belépőjegy megvétele után 1 Euró "kaució" mellett - a végén visszakapjuk - kapunk egy kis műanyag fakkot, ahova bepakolhatjuk a kézitáskákat, majd elindulhatunk az első emeletre, miközben egy kedves leányzó elmagyarázza a szabályokat angolul:
- Nem szabad hozzányúlni semmihez!
- Négy emelet van, s mindegyik végén lépcső vezet a következő szinthez.
- Fényképezni szabad, de csak vaku nélkül a tárgyak védelme érdekében!
Nem betarthatatlanok, bár az ember nagyon szívesen érezné egy-egy fegyver súlyát a kezében... Kivéve ha az egy több mázsás tarack, vagy egy 30 kilós szakállas puska.

Enteriőr ágyúval. Oldalt puskacsövek, a plafonon lőportartók

Mellvasak szép katonás rendben

Amikor a vendég először toppan be az első emeleten lévő gyűjtemény közé, azért az letaglózó. A fegyvertár 32 ezer eredeti hadtörténelmi relikviát tartalmaz, amely rendezett polcokon áll, illetve végig a termek oldalán függ olyan rendben, hogy könnyen fel lehetne szerelni pár száz gyalogost és néhány tucat lovast a XVII. század közepi eszközökkel pár óra alatt. Egyszerre félelmetes és gyönyörű látvány! Mit nem adnék, ha egy magyar múzeumban ennek a töredéke lenne! A magyar vonatkozások sokszor egészen nyilvánvalóak, akkor is, ha az ember nem tudja, hogy Zrínyi Miklós - a költő és hadvezér - milyen szoros kapcsolatban állt a gráci haditanáccsal és a stájer rendekkel. A fegyvertár sokszor szolgálta ki a török ellen vonuló birodalmi csapatokat, és aligha kétséges, hogy az itteni harceszközök jelentős része megfordult Magyarországon. A fegyverek zömében a XVI-XVII. század hadikultúrájának termékei, amelyek elavultak a XVIII. század elejére, így a fegyvertárat Mária Terézia idején bezáratták, ám szerencsére nem számolták fel, hanem megőrizték történelmi mementóként. A bejáratnál elvehető magyar nyelvű kísérőfüzet szerint ez a legnagyobb fennmaradt történelmi fegyvertár a világon! A kísérőfüzet egyébként olyan 7-8 nyelven - közte angol, német, olasz, spanyol, plusz néhány más - került kiadásra, és 12 oldalon mutatja be a gyűjteményt röviden.

Keréklakatos puskák

Kanócos puskák

Pompás kivitelű keréklakatos arkebúzok

Az első emelet a tűzfegyvereké. Tüzérségi esközökből - ágyúkból, mozsarakból - nincsen túl sok, ezeket ugyanis Napóleon hadai elől elmenekítették, majd eladták. A leglátványosabb ezek közül egy 1652-ben Conrad Seiser által öntött mozsárágyú Stájerország címerével, ami emlékeim szerint olyan 25-30 cm átmérőjű bombákat vethetett. Az ágyúk mellesleg zömében kis kaliberű darabok, falkonéták. Akad bőven persze ágyúgolyó kőből, vasból, üreges gránát, ólomgolyó, meg minden, ami a lövegek használatához kellett lafettától a töltővesszőig.
Sokkal érdekesebbek voltak számomra a "puskák", hogy ilyen egyszerű szóval foglaljam össze a változatos kaliberű, működésű és méretű "kézi" lőfegyvereket. A XVI. és XVIII. század közötti fejlődésük teljesen hézagmentesen követhető ebben az egy múzeumban. Elvileg van itt XV. századi darab is, de nekem nem szúrt szemet, ellentétben a gyönyörű állapotban lévő keréklakatos pisztolyokkal és arkebúzokkal, vagy nehéz kanócos muskétákkal, és a várvédelemhez ideális, kisebb ágyúként működő szakállasokkal. És ez nem vicc (de semmiképpen sem szakállas... hahaha). Tucatjával találni itt ugyanis igazán nehéz szakállas puskákat, amit az Egri csillagokból jól ismerhet mindenki. Személyes kedvencem egy minimum 30 kilós kétcsövű, két lakatszerkezetes monstrum, amelyen azonban csak egy elsütőbillentyű volt. A keréklakatos elsütőszerkezetek évek óta lenyűgöznek, szenzációs lenyomatai az akkori puskaművesek képességeinek. Bár nincs alapja annak, hogy Magyarországon találták volna fel a keréklakatot, tény, hogy korán megjelent nálunk és a mi múzeumainkban akad belőlük, ha nem is ilyen állapotban és mennyiségben. A XVI. századi lőfegyverekről - pontosabban a mohácsi csata időszakáról - éppen tavaly jelent meg több ütemben Németh Balázs írása a Hadtörténelmi Közleményekben, akit érdekel, az ott olvashat erről bővebben! Egyszerűen gyönyörű példányok vannak a gráci fegyvertárban, különösen az intarziákkal gazdagon díszített lovassági pisztolyok tetszetősek, markolatuk végén már-már buzogányszerű ellensúllyal. Ezekhez tartozó számtalan, ló oldalára erősíthető Hulfternek nevezett pisztolytaró is függ a mennyezeten, na meg lőportartó szaruk százai. A múzeumban nehéz kanócos muskétákhoz tartozó támasztékok ugyanúgy megvannak, mint a keréklakatos elsütőszerkezethez tartozó felhúzó kulcsok (úgy működtek, mint egy lendkerék, meg kellett feszíteni őket használat előtt). A puska története itt egészen a XVIII. századi kováslakatos tömegmuskétákig vezet. A XVII. végén elterjedő bajonettekből is szép számmal akad, a csőbe dugható legelső típusoktól kezdve. Külön érdekességek a mérőeszközök, amelyekkel kiadáskor lemérték a lőport, vagy azok a csigaszerkezetek, amelyek segítették a lőfegyverek kihordását az épületből kosarakban.  
A 2-3. emelet a vérteké és sisakoké, a könnyebb huszár félvértektől egészen a híres német vasasokat védő mázas páncélokig. A gyalogosoknak szánt mellvasak számát a polcokon megsaccolni sem merem, ahogy a sisakokét sem. Jól látható, hogy kis túlzással tömegtermelésről beszélhetünk, a változatok száma záros, de azért a teljesen zárt sisaktípusoktól (vértes lovasság) a lövészeknek és pikásoknak szánt morion típusú - ez utóbbi konkvisztádoros filmekből jól ismert lehet - fejfedőkig sokféle akad. A jellegzetes "magyaros" rákfarkas sisakokból sincs hiány. A törökellenes harcok végvári hősei szinte minden ábrázoláson ilyen sisakot viselnek.

Balra vértek zárt sisakkal, majd láncing és sisakok tucatszámra

Rákfarkas sisakok és mellvasak a polcokon

Több mellvason golyó ütötte horpadás látható, amelyet a lövéspróbák okoztak. Mikor ugyanis egy adag páncél beérkezett a fegyvertárba, kipróbálták, hogy adott távolságról megállítja-e a golyót, azaz kiállja-e a minőségi próbát. A meglehetősen sivár, sötét és masszív XVII. századi nehézlovas vértek tömege mellett igencsak szembetűnőek a sokkal könnyebb, légies, sokszor személyre szabott XVI. századi műremekek. Ilyenből nincs sok - elvégre a fegyvertárat e korszak után alapították -, de talán a legszebb darabok az egész gyűjteménybe. Ezeknek a teljes vérteknek nem a támadófegyverek megállítása, hanem eltérítése volt az elsődleges feladatuk, barázdált felületük a kardcsapások elvezetését szolgálták, ráadásul a teljes testfelületet beborították a lemezlapok. Ezekkel ellentétben a német "fekete" lovasok vértje nem polírozott acél, hanem a nehéz vas fekete mázzal volt bevonva az egyszerűbb karbantartás miatt. Ezért is olyan "ijesztőek". A német "fekete" lovasok a magyar harcok állandó résztvevői voltak a XVI-XVII. században, és kifejezetten a lőfegyverrel vívott harcot részesítették előnyben (caracol), így mindegyik két-két keréklakatos pisztollyal indult a csatába a kard mellett.

Komor lovassági vértek, arcok teljesen vagy részben védő sisakokkal

Kedvenc sisakom a baloldalon látható volt

Újabb vértcsoport

A páncéloknál a méret az, ami leginkább csodálkozásra készteti az embert. Ugyanis picik. A mai férfiak zöme 14 éves kora után nem férne bele egyikb sem. Jól jelzi ez, hogy a mai modern ember két számmal nagyobb legalább, mivel itt alig van 160 centinél magasabb humanoidra szabott darab... Persze, ha az ember akár csak első világháborús fotókat tanulmányoz, hamar rájön, hogy a hollywoodi filmekből ránk vicsorgó 190 centiméter magas 100 kilós izompacsirta a történelemben nem játszott szerepet (vagy legalábbis nagyon ritkán). Kicsi, szívós, és edzett emberek voltak őseink.  

Mellvas, amely átment a próbán, azaz nem ment át a golyó rajta...

Félvértek a fegyvertárban

Lovassági vértek, különféle sisakokkal

A gyűjtemény talán legszebb, XVI. századi páncéljai, fölöttük egyszerű sisakok tucatjai a mennyezeten

A 3. emelet egy igazi csemegét is "rejt", egy teljes lópáncélt. A 42 kilogramot nyomó vért a lábakat nem számítva tökéletesen beborította a harci mént, amelynek lovasa annak idején szintén páncélozva lehetett. Az ember könnyen elképzelheti, hogy meglehetősen kevés dolog állított meg annak idején egy ilyen nehézlovast. 

A teljes lóvértet 1814-ben Karl von Stubenberg gróf ajándékozta a fegyvertárnak

A negyedik emelet a szálfegyvereké elsősorban. A XVI-XVII. századi puskás gyalogság - a szuronyok előtt - védtelen volt a lovasság ellen, így zárt alakzatban harcoló szúrófegyverekkel ellátott egységek segítették a harcát a csaták során. A spanyol terciók alakzatának közepén elhelyezkedő pikások ezt a funkciót töltötték be, s a korabeli metszetek képein nagyon látványosak. 

Pieter Snayers festménye az 1622-es Fleurusi csatáról.
Jól láthatóak a spanyol terciók hatalmas tömbjei középen pikásokkal, négy sarkán muskétások négyszögeivel. A spanyol gyalogság a korszak legjobbja volt, de valójában sokszor olasz és német "nemzetiségű" katonákról volt szó.
(forrás: innen)

Persze ez a gyalogság nem csak pikákkal volt felszerelve, hanem más szúró-ütő-vágó fegyverekkel is. E teremben ilyen szálfegyverek is vannak bőven. Van itt alabárd, sponton, partizán, különféle nyársak, sőt a helyi paraszti népfelkelők eszköztárából maradt fenn szöges buzogány és cséphadaró is a gyűjteményben. A sima hétköznapi gyalogos persze maximum mellvasat és sisakot kapott védőfelszerelésnek, ilyen egyszerű vaskalap tucatszám van a mennyezetre erősítve Grazban, mint azt az egyik mellékelt fényképen jól látni... A gyalogság harcához tartoztak a spanyol lovasoknak nevezett útakadályok - a szögesdrót elődje -, amiből szintén van kiállítva néhány.

Díszes spontonok és alapbárdok

Szálfegyverek a kiállítótérben, cséphadarók, pikák, nyársak

A pikások leküzdéséhez a XVI. század óta úgynevezett kétkezes kardokkal felszerelt egységeket alkalmaztak európában. E hatalmas kardok a pikák hegyének eltolására és letörésére/vágására lettek kitalálva, és igen jellegzetes eszközök, amiket speciális technikával használtak. Számomra nagyopn érdekesek voltak azok a relative kicsi, ám erős és masszív pajzsok, amelyeket a gyalogság a puskagolyók ellen kapott. A Rondartschier-nek nevezett - nevéből is kihámozhatóan - kerek pajzsok igencsak nehezek, akár 15 kilósak és  nem igazán ismertek. 

A Rondartschier-nek nevezett kicsi pajzsok, mögöttük a pikák ellen kialakított nehéz kétkezes kardok, izgalmas hullámos pengével.

A negyedik emelet végén eldugva, jobb oldalon egy magyarok számára igazán fontos kis fegyvercsoport van kiállítva. Azonnal feltűnő a többitől elütő stílusa, hiszen a magyar huszárok XV-XVI. századi jellegzetes tárcsapajzsából függ a falon kettő, illetve alattuk szablyákból egy tucat. Az itteni tárcsapajzsok nem ismeretlenek a magyar szakirodalomban - furcsa is volna, hiszen nem tobzódunk fennmaradt eredeti huszártárcsákban -, és a korai példányok közé számíthatóak, még meglévő, bár már nem túl látványos lándzsatartó kis fülecskéjükkel. Az 1500-as évek elejére datálható magyar tárcsapajzsok festése is vörös-fehér, jelezve eredetüket. 

Huszártárcsák és szablyák

E magyar fegyverekkel nagyjából a fegyvertár bemutatásának végére is értünk. Egyik velem tartó barátom szerint a múzeumnak van egyfajta "egyet láttam, mindet láttam" érzülete, és kétségtelen, hogy az ember nem fogja megnézni egyesével az összes tárgyat, mert tucatjával vannak gyakorlatilag teljesen azonos eszközök (elvégre ez egy fegyvertár). Ennek ellenére a hadtörténelem iránt érdeklődők bizony hosszú órákat is könnyen eltölthetnek itt unatkozás nélkül, mert bármulatos épségben látni ennyi 400-500 éves eredeti fegyvert. A török-magyar harcok korának páratlan emlékei. Mindent egybevetve a Landeszeughaus egy olyan múzeum Grazban, amelyet kár kihagyni, ha már arra vetődik az ember. Ráadásul nincsen "agyonlátogatva", mikor ott voltunk talán ha 10-15-en voltak a négy emeleten együtt rajtunk kívül, így bőven van lehetőség rácsodálkozni minden egyes darabra.

A korszak harcászatáról és hadseregeiről a már említett Németh Balázs mellett Kelenik József írásait, illetve a győri levéltár igazgatójának Bagi Zoltán Péternek a műveit ajánlom így hirtelenjében!