Az őszi hadjárat - beszámoló, programajánló

Az őszi hadjárat

Kicsit megritkultak a blogos írások az utóbbi időben, mivel zsúfolt heteken vagyok túl, és még két szintén igencsak betáblázott hét következik. Ígérem, hogy hamarosan sokasodni fognak újra a történelemmel és könyvekkel kapcsolatos posztok! A tanévkezdés a könyvtárban is plusz feladatokkal járt, és az előadások száma is jócskán felfutott (ami persze remek) szeptember-október folyamán, így betemettek a tennivalók, mint könyvtári raktárat a selejtezendő könyvek. A Győri Szalonra mentek az írások eközben azért, és jártam Tápon, Rajkán, Győrújfalun és persze a Bezerédj-kastélyban is előadásokat tartani, és csaknem minden hétre esett egy-egy fellépés. Ez a következő kettőben sem lesz másként.

Úgyhogy, mielőtt jönne a következő blogbejegyzés, felhívnám a figyelmet a pénteken ünnepélyes keretek közt megnyíló Győri Könyvszalonra, amelynek programjairól itt lehet olvasni részletesen. Ennek keretében az a megtiszteltetés ért, hogy ismét én fogok beszélgetni Bán Mórral/Jánossal, a Hunyadi-könyvsorozat szerzőjével, immár harmadik (vagy negyedik?) alkalommal. Az eszmecsere pénteken 16 órakor lesz a győri színház Kisfaludy termében. Ménfőcsanakiak figyelmébe ajánlanám külön a két órával később, 18 órakor esedékes könyvbemutatót, amely során kolleginám segítségével Szabady János két kötetéről lesz beszélgetés. 

Emellett készülök a november 21-i előadásomra, amely szokás szerint a Bezerédj-kastélyban kap helyet 17:30-as kezdéssel, és témája Hadik András tábornok berlini hadjárata lesz. Ennek keretében megnézzük a császári-királyi hadsereg 17-18. századi fejlődését, a korabeli hadviselés mikéntjét, Mária Terézia és a magyarok viszonyát, és persze kiemelten kezeljük a híres berlini "portyát", amiről egyébként írtam már egy rövid összefoglalót a Győri Szalonra. 

Mindemellett még jó hírnek számít, hogy elkészült a Turner Kálmánról készülő kiadványunk kézirata és - mondhatni - látványterve, melynek során az első, még nyomtatás előtti példányt már kézben is vehettem. A pontos megjelenés dátuma ugyan még kérdéses, de már nincs nagyon távol. A megvalósulás elsősorban a Rábaközi Helytörténeti-kutatók Társulatának köszönhető, kiemelten pedig vezetőjüknek, Szalay Balázsnak. Úgy vélem, hogy dédapám testvérének, Sarród, Garta, majd Rábapordány egykori plébánosának Don-kanyarban vezetett naplója rendkívül érdekes és értékes forrása mind az 1942-1943-as oroszországi eseményeinek, mind hazatérést követően a rábaközi itteni mindennapoknak. Sokat dolgoztam vele, igyekeztem alapos jegyzetapparátust készíteni hozzá. A kötet megjelenéséről mindenképpen tájékoztatni fogok a blogomon. 

Lezuhant amerikai bombázó Kapuvár mellett 
és Varga Annus tragédiája

B-24-es Liberatorok Pozsony felett 1944. június 16-án 
(forrás: wikipedia)

Időnként az ember fájó és élő tragikus esetekkel találkozik, ha történelemmel foglalkozik. Szomorú dolog belegondolni, hogy fiatal férfiak estek el háborúban, de még borzalmasabb, amikor ártatlan civilek, pláne nők és gyerekek lesznek áldozatai háborús cselekményeknek. Anyai dédapám öccsének, Turner Kálmán egykori tábori katlikus lelkész főhadnagynak, gartai majd rábapordányi plébánosnak második világháborús jegyzetfüzetei a Don-kanyarban vezetett naplóján kívül tartalmaznak még háborúval kapcsolatos jegyzeteket. Egyik ilyen feljegyzés igencsak szomorú történéshez kapcsolódik, a kapuvári Varga Anna és édesanyjának halálához. Turner feljegyzése jó eséllyel Varga Anna temetésen hangozhatott el 1944. június 27-én, de az egészen bizonyos a szövegből eredően, hogy aznap fogalmazta meg. A zárómondatok alapján feltehetően talán éppen ő temette el Varga Annát. Mivel Turner szentbeszédei, melyeket a kapuvári iparos lányok Mária kongregációnak tartott szintén ebben a noteszben szerepelnek, közvetlen e feljegyzés előtt, s Varga Anna kongreganista volt, adja magát, hogy a leányzó ennek tagja lehetett, s Turner innen ismerte már korábban. 

Röviden a következő történt Turner feljegyzése szerint 1944. június 16-án:

1944. június 16-án Kapuvár fölötti légicsata során lezuhant egy amerikai bombázó a település határában, ahol éppen magyar földművesek kapáltak. A bombázó a földbe csapódott, s a robbanás során a szétfröccsenő égő üzemanyag beterítette a répaföldet kapáló 20. évében járó kongreganista[1] Varga Annát és édesanyját, Varga Mézes Lukácsnét. Mindketten szinte teljes testfelületükön égési sérüléseket szenvedtek. Szerencsére Anna húga, Róza szerencsésen megúszta az esetet, miután idejében észrevette a becsapódó repülőgépet.

Az eset nem ismeretlen a szakirodalomban, Ifjabb Sarkady Sándor megírta már 2004-ben megjelent művében.[2] Magam nem találtam online adatbázisokban magyar sajtóban megjelent más írást az eseményről, de tőle tudom, hogy az Új Sopronvármegye napilap az esemény másnapján (június 17-én) egy egész oldalt szánt az esetnek. Ez nem meglepő, tekintetbe véve a polgári áldozatokat és az eset propagandisztikus célból való felhasználhatóságát. Igazából azon csodálkozom, hogy a visszhangja relative csekély maradt. Sajnos a Magyar Elektronikus Könyvtár oldaláról eltűntek közben ennek a lapnak a digitalizált példányai, így nem tudtam még elolvasni a cikket itthonról. Sarkady erre a cikkre alapozva állítja, hogy Vargáné még aznap belehalt égési sérüléseibe, míg lánya 25-én 10:30-kor. Ezek az adatok tökéletesen egyeznek Turner leírásával, megerősítve rokonom leírásának hitelességét, és kölcsönösen erősítik egymást. 

A NARA MACRs gyűjtemény 5773-as számú jelentésének 2. oldala 
a 42-78104-es Liberatorról

1944. június 16-án a reggeli órákban az amerikai 15. légi hadsereg (15. AAF) 600 (vagy 658) bombázógépe repült be olaszországi támaszpontokról a Dunántúl fölé 290 vadászgép biztosítása mellett. Feladatuk a Pozsony és Bécs környéki olajfinomítók bombázása volt, melynek során mind oda, mind visszafelé Magyarország területe felett haladtak el. A pozsonyi Apollo olajfinomító bombázására indult Manduriából a 450. bombázó csoport (450th Bombardment Group) is, benne a 723. bombázó század (squadron) Liberatorjai. Közeledve Pozsonyhoz, heves légicsata alakult ki Sopron és Moson megye felett, mikor megjelentek a német Me-109-es és FW-190-es vadászgépek.[3] A 723-asok hadinaplója szerint 10-20 ME-109-es csapott le rájuk, de ennek ellenére a bombázást sikerült végrehajtaniuk. E harcok során német gépek lőtték le a 723. századához tartozó 42-78104-es gyártási számú B-24G típusú Liberatort Kapuvár felett, miután bombáit leszórta Pozsonynál és "hazafelé" indult.[4] Ez volt a század egyetlen aznapi vesztesége.[5] A National Archives and Record Administration (NARA) MACRs gyűjteményének 5773-as számú jelentése sok adatot szolgáltat a lelőtt gépről és egy térképet is közöl a bombázó becsapódási helyéről, amelyet Kapuvártól délre helyez el.

A Manduria repülőteréről felszálló B-24-es tízfőnyi legénységgel repült, pilótája a New York-hoz tartozó Baysideból származó Peter C. Koegel hadnagy[6] volt. Rajta kívül John E. Kane hadnagy másodpilóta, Joseph G. Collins hadnagy navigátor, Wallace D. Yancey hadnagy bombázótiszt, Renard G. Kampstra őrmester fedélzeti mérnök (akinek ez volt az első éles bevetése! - Ifj. Sarkady Sándor  Kamstrát ír alább említett művében, de mind a 450-esek honlapja, mint az eredeti amerikai jelentés Kampstrának írja), Melvin Harris őrmester rádiós, Irving B. Malawsky őrmester, Charles H. McClintock őrmester, Floyd K. Klock őrmester és Louis C. Hall őrmester tartózkodott a fedélzeten. 

A 42-78104-es Liberator legénységének fele. Balról jobbra: Kampstra, 
Kane, Collins, Koegel, Malawsky
(forrás: a 450th Bomb Group hivatalos oldala)

A gép lezuhanásáról két szemtanú számolt be 1944. június 18-án a csoport főparancsnokságán. Richard L. Theimer őrmester a következőképpen mesélte el az esetet:

„Csoportunk 1944. június 16-án bombázó bevetésen volt Csehszlovákiai célponttal. Mint faroklövész repültem a vezérgépen az első támadó egység bal alsó eleménél. Koegel hadnagy 42-78104-es számú gépe ugyanezen elemhez tartozott. Nem sokkal azután, hogy elhagytuk a célterületet, formációnkat német vadászok támadták meg. Koegel hadnagy gépe több vadászgép ismétlődő támadása alá került. Több találatot értek el, és a gép kiesett az alakzatból, veszítve a magasságából és a sebességéből. Pár másodperccel később három ember kiugrott belőle. Egyik ejtőernyő nem nyílt ki, de lehet hogy késleltetett nyitás volt. Miután a repülőgép megtett egy fordulót, láttam amint hat legénységi tag szabályos időközökkel kiugrott belőle. Rövid idő múlva az utolsó ember is kiugrott. A gép ezután zuhanásba ment át és földbe csapódáskor felrobbant. Az idő nagyjából 0825 volt.”

Leon M. Claverie őrmester, a másik tanú ugyanarról a gépről, pedig ezt vallotta:

„Csoportunk 1944. június 16-án bombázó bevetésen volt Csehszlovákiai célponttal. Mint alsó lövész[7] repültem a vezérgépen az első támadó egység bal alsó eleménél. Koegel hadnagy 42-78104-es számú gépe ugyanezen elemhez tartozott. A célponttól való visszaúton alakzatunkat német vadászgépek támadták meg. A vadászokból hat Koegel hadnagy gépét támadta. A gépet láthatóan eltalálták, mivel veszített a magasságából és kiesett az alakzatból. Nem sokkal később három ember ugrott ki belőle, azonban egyik ernyő nem nyílt ki. A gép tett egy fordulót, és hat ember ugrott ki belőle szabályos közökkel. A gép zuhanásba ment át és felrobban a földbe csapódáskor. Az időpont 0825 volt, a koordináták É 47º32’, K 17º00’.”

Térkép a MACRs 5771-es számú jelentésének 6. oldalán a gép becsapódási helyéről

Ezekben a beszámolókban - utólag kiderült - több hiba is volt. Valójában nem kilenc, hanem csak nyolc fő tudta elhagyni a bombázót ejtőernyővel (talán akit ki nem nyíló ernyővel kiugró személynek véltek, az nem ember volt, hanem valami kieső tárgy?). A gépen történtek rekonstrukciója a személyzet túlélő tagjainak elmondása alapján a következő lehetett:

A német gépek támadásakor a személyzet minden tagja a helyén volt. Klock volt az orrlövész, mögötte tartózkodott szintén a repülő orrában a bombázótiszt, Yancey és a navigátor, Collins. Hátrafelé haladva a két pilóta (Koegel és Kane) következett a fülkéjében, majd a szükség esetén a tetőn lévő géppuskát is működtető fedélzeti mérnök (Kampstra). A törzsben kapott helyett Harris, mint rádiós (neki kellett adott helyzetben az egyik géppuskát használni a törzsben), majd nem messze tőle a törzsben lévő lövész, Malawsky. McClintock és Hall őrmesterek a törzs alatti alsó „ball turret” lövész, illetve a faroklövész pozíciójában voltak. 

A pilóták helyzete a B-24-esben és kiugrásuk helye veszély esetén
(forrás: a 458-as BG honlapja)

Az első rácsapások során a német vadászgépek 20 mm-es lövedékei a Liberator törzsét érték. A becsapódó gránátok Harrist és Malawskyt is megsebesítették. Előbbit a combjánál (más leírás szerint a gyomránál) érte találat, amely során egy gránát gyakorlatilag letépte a lábát. Malawsky szintén a lábán sérült meg, de ő a bokájánál, meglehetősen súlyosan. A navigátort, Collinsot és a bombázótisztet, Yancey hadnagyot küldték hátra megnézni a sebesülteket, akik elsősegélyben részesítették őket. Ennek ellenére a nyilvánvalóan menthetetlen Harris hamarosan meghalt. A folyamatosan támadó német vadászok tüzében a gép képtelen volt tartani az alakzatot és lassulni, valamint süllyedni kezdett. Hamarosan világos lett, hogy a gép le fog zuhanni, és a személyzetnek el kellett hagynia azt. Ez a már halott Harris mellett Floyd K. Klock lövésznek sem sikerült, aki a repülőgép orrában tartózkodott immár egyedül, hiszen a navigátor és a bombázótiszt a sebesülteknél segédkezett. Úgy tűnik őt is találat érhette, mert meg sem próbált kijutni a gépből, és utoljára 10 perccel a pozsonyi bombázás után beszéltek vele a társak, ezt követően már nem jelentkezett be a rádióján. Ráadásul miután találatok érték az orrészt, többé már nem hallották, hogy géppuskázott volna. Hamarosan a bombatér és az egyik szárny lángba borult, majd a rádió is felmondta a szolgálatot. Koegel kiadta a parancsot a repülőgép elhagyására, és megszólalt a riadót jelző csengő. Valószínűleg két ütemben hagyta el a gépet a nyolc férfi, ahogy az előttük repülő Liberatorról Theimer és Claverie őrmesterek leírták, kettő (a ki nem nyíló ernyős alak vélhetően nem a legénység tagja volt, hanem talán valami kieső vagy kidobott tárgyat néztek el?) illetve hat fős csoportokban. Később a személyzetet fogságba ejtő német katonák és magyar rendőrök elmondták, hogy két megégett holttestet találtak a roncsok között. Ezek csak a már korábban meghalt Harris és a már becsapódás előtt valószínűsíthetően halott Klock maradványai lehettek. Az ejtőernyővel kiugrók közül a súlyosan sérült Irving B. Malawskyt, fogságba esését követően a kapuvári kórházba[8] vitték, lábát bokánál amputálták. Joseph G. Collins később azt írta, hogy 15 percen belül ugrottak ki, és mikor utoljára látta Malawskyt, az már súlyos állapotban volt. Yancey hadnagy úgy nyilatkozott 1946-ban, hogy oxigénhiány miatt nem nagyon tud visszaemlékezni az események menetére, csak arra, hogy kiugrott társaival és Kapuvár mellett[9] landoltak. A bajtársairól annyit tudott elmondani, hogy Malawskyt nem látta a kiugrás óta, amikor az a lábán már sérült volt. Kane-t, Collinst és McClintckot jó kondícióban látta utoljára 1945. május 14-én Le Havre-ban, míg Koegel hadnagyot 1945. május 3-án Németországban szintén jó kondícióban. Kampstrával és Hall-al 1944. július 1-jén találkozott legutóbb Budapesten. 

Az amerikai jelentés végén csatolva van egy német dokumentum, amely szerint 1944 júliusában Budapesten a fogságba esett hajózókat (a még kórházban lévő Malawsky kivételével) átadták a német hatóságoknak, akik pilóták számára kialakított hadifogolytáborba szállították őket Németországba. McClintock, Kampstra és Hall az úgynevezett Dulag-Luft-ba (Durchgangslager der Luftwaffe) került, amely Frankfurt am Main mellett feküdt, és Wetzlar tábor néven futott. A többi négy repülős (Koegel, Kane, Yancey és Collins) a Stalag-Luft 3 (Stammlager Luft III) nevű táborba került (Sagan, Szilézia), amely leginkább az 1944. március 24-i „nagy szökés”-ről ismert. Mind túlélték a háborút és 1945-ben visszakerültek hazájukba. A 450-es bombázó csoport hivatalos oldalán egyébként Kampstráról (aki 2004-ben még élt, és 2000-ben járt is Kapuváron) egy elég részletes életrajzot olvashatunk, fotóval. A két halottat, Harrist és Klockot a helyi római katolikus temetőbe temették egy 1945 augusztusi dokumentum szerint.

Még egy megjegyzés Turner flejegyzésének közlése előtt engedtessék meg! Turner említi, hogy az amerikaiak a békésen kapálók közé géppuskáztak. Ebben az esetben ez alighanem költői túlzás, nem valószínű, hogy a bombázók ilyet tettek volna, pláne amelyik éppen lezuhanni készül. Ugyanakkor tény, hogy az őket kísérő amerikai vadászgépek tettek ilyet több alkalommal is. Egy előadásom során - ha jól emlékszem, Koroncón - említettem, hogy a dokumentumok szerint 1944-ben egy kislányt lőttek le ilyen módon az USAAF vadászpilótái, mely előadás után egyik jelenlévő el is mesélte, hogy a kislány neki volt rokona. Ilyenek bizony előfordultak, ahogy Győr bombázása során a menekülő munkásokat is lőtték a vadászgépek. Tehát nagyon is indokolt volt a kapuvári földművesek félelme az amerikai gépektől, még ha ezúttal talán pont az elrejtőzés okozta a vesztüket. És érthető az is, hogy a kapuváriak a június 16-i eset után vadásztak az amerikai pilótákra, és sokkal jobb volt nekik rendőrkézre jutni, mint a helyi polgárokéba. 

Turner Kálmán plébános jegyzetfüzetének ominózus oldala

Turner Kálmán: Az első hősi halott kongreganista leány halálára

Varga Annus, 1944. június 25.

Azt hiszem ő az első a kongreganista magyar leányok között, aki a most dúló szörnyű háborúban ezt a nevet megérdemli. Pedig június 16-án reggel, amikor édesanyjával és testvérével a ragyogó tavaszi napfényben kapálni indult, bizonyára nem gondolt erre, hogy ő fogja ezt a nevet kapni. Hogy is gondolta volna, hogy a kedves madárdalt, amely a munkásember öröme, vidámsága, munkája segítője, a kapuvári határban is felváltja az ellenséges terrortámadó gépek félelmetes búgása.

A munka abbamarad! A magas gabonavetésbe bújnak, mert a gonoszok még arra is képesek, hogy a répa(?)kapáló békés magyarokat gépfegyverezik. Az ellenséges gépek zajába vegyül a légvédelmi ágyúk dörrenése, magyar és szövetséges vadászok gépfegyverkattogása. Támadjuk az ellenséget! Már itt is az eredmény! Egymásután kezdenek lemaradni az eltalált, füstölgő bombázók. És az egyik - milyen tragikus – estében felrobbanva szétfreccsenő benzinjétől meggyullad Vargáné és leánya, Annus. Rozika egy pillanatra felnézve elkerülte a veszedelmet.

De ott a kórházi ágyon, borzalmas szenvedések 9. napján lett igazán nagy Varga Annus kapuvári kongreganista. Édesanyjával együtt alig volt tenyérnyi hely a testükön, ahol ne égés lett volna. Anyja még aznap belehalt kínjaiba. Előtte meggyóntak, szentkenetet öntudatosan felvették.

Gyönyörű példái az anyai és gyermeki szeretetnek! Mindegyik a másikat sajnálja, mintha nekik nem fájna. Annus szenvedett tovább. Anyja temetése után, amikor meglátogatom: első szava nem a maga fájdalma, hanem az édesanyja: „Látja tisztelendő úr, elment az édesanyám!”

De ő még szenvedett. Szenvedett mindig mosolyogva. Nem is képzeljük, milyen kínjai lehettek. De ő mindig tudott mosolyogni. Minden segítséget megköszönt, s felejthetetlen mosolyával vigasztalt.

Fejénél kongregációs kék szalagja, rajta a Mária érem. Mellette rózsafüzére. A szűzanya gyermeke. A fájdalmas anya ad erőt neki? Talán az ő tekintete mosolyog vissza a szenvedések között? Takaróján fehér rózsa. Kongregációs társnői egymás után keresik fel. Tanulnak tőle, szenvedésben is Máriához hű maradni. (Eleven mártír, ahogy így nézem) Sajnos a szentgyónás után meg nem áldozhatott a gyakori hányinger miatt. De pár nap múlva pár órai szünetben mégis megáldoztatom, kanálban nyújtva az Úr Jézust. Milyen boldogság volt ez számára, hogy vele találkozhatott! „Nyugodt vagyok, legyen a jó Isten akarata!”

Halála előtt másfél nappal voltam nála utoljára. Öntudatosan beszélget. Megmondom, hogy sokfelé imádkoznak érte. Mosolyogva mondja: „Köszönöm szépen, tiszteletes úr!” S ma délelőtt betelt szenvedése, s délután szép csendesen kivitték a temetőbe. (Másik kongreganista esküvőre készül! Vajon melyikük boldogabb?) Tisztelendő nővérnek éjjel szenvedései közben így szólt: „Istenért, hazámért ajánlom fel szenvedéseimet.” És mosolygott hozzá.

És ma délután (június 27.) 4 órakor elkísértük utolsó földi útjára. Fehér ruhás kongreganista testvérei vállán kék szalagos leánytársai sorfala között tette meg ezt az utat Annusunk fehér koporsójában. Nem maradt szem szárazon. Vigaszunk: Ő bizonyára onnan felülről néz már, s talán ne is érte, de hozzá imádkozzunk testvérek, hogy áldozata ne legyen hiába Istenért, hazáért!

A 42-78104-es Liberator becsapódási helye kapuvári civilekkel
(forrás: 450th Bomb Group hivatalos oldala)

Jegyzetek:

[1] A Mária Kongregáció, katolikus hitbuzgalmi szervezet, amely kiemelt szerepet játszott a két világháború között a fiatalok lelki nevelésében.

[2] Sarkady Sándor: Légiharcok és légiesemények 1944-1945-ben Sopron vármegyében. Sopron: Edutech. 2004. p. 33-35

[3] Lásd a június 16-i eseményekre: Pataky-Rozsos-Sárhidai: Légi háború Magyarország felett. II. Bp.: Zrínyi, 1992. p. 58-62

[4] A repülőgépről és legénységéről az adatokat a NARA Missing Air Crew Reports (MACRs), 5773. jelentése tartalmazza.

[5] A század hadinaplója a következőképpen fogalmaz: „1944. június 16. A fiúk ma egészen Csehszlovákiáig mentek ma. Az ellenséges vadászgépek Koegel hadnagyot és legénységét fizették velünk árként.”. Lásd: http://www.450thbg.com/real/history/723/june44.shtml Letöltve: 2022. január 31.

[6] Tulajdonképpen „másodosztályú” hadnagy (2nd Lieutenant), ami a főhadnagy és hadnagy közötti rang, a gépen lévő összes hadnagy ebbe volt besorolva.

[7] „Ball gunner”, vagyis a Liberator törzse alatti forgatható gombtoronyban helyet foglaló lövész.

[8] Az amerikai jelentésben vegyesen írják Kapuvarnak és Kopvarnak.

[9] Nála éppen „Villages Kapvar”.

Szentbeszéd a fronton, 1942. XII. 25. - Ivanovka, Gremjacsje

Szentbeszéd a fronton, 1942. XII. 25.

Ivanovka, Gremjacsje

Turner Kálmán tábori lelkészi egyenuhában, 1942
(családi archivum)

Dédapám testvére, Turner Kálmán tábori katolikus lelkész főhadnagy (később őrnagy) 1942. karácsonyát a Donnál töltötte, mint a 9. könnyű hadosztály papja. Fogadják a blog olvasói sok szerettel, akkori karácsonyi szentbeszédét, melyet 1942. december 25-én Ivanovkán és Gremjacsjén mondott el! A beszéd jegyzetfüzetében maradt fenn, nyilvánvalóan vázlat, de így is kerek egész.

Turner Kálmán fényképeiből itt válogattam, 1943-44-ben újságban megjelent doni naplójának részleteit itt közöltem.

"1942. XII. 25. Szent Karácsony ünnepe

Krisztusban kedves bajtársak! „Nagy ünnepet hirdetek nektek!” - Ez az angyali szó, ez az angyali ének bírta a kisded Jézus jászolához az első imádóit, a pásztorokat. Ez a nagy örömet hirdető szó hívott minket is, ez az öröm telíti az emberi szíveket Karácsonykor, de csakis Karácsonykor. Végighangzik, végigcsendül falvakon, városon, palotában és kunyhóban, elhallik hozzánk is.

Miért ez a nagy öröm? Mert a Karácsony emléke annak a pillanatnak, mikor Betlehem felett kigyúlt az ég csodás csillaga, emléke annak az időnek, midőn feltárult az ég kapuja, s leszállt az Isten, összekapcsolta az eget a földdel, váltságot hozott. Dicsőség Istennek, ki elhagyta az eget, ki érted nyílott gyászvilág, érted született!

Miért az öröm? Mert a Karácsony mutatta meg az embernek, hogy van Istene, aki gondol rá, akkor is, ha az ember elhagyta is őt. Jelet akart adni az Isten: ez lesz a jel...

Mit mond ez a jel? Azt: szeret minket az Isten, annak ellenére, hogy látszólag ránk szakad az élet terhe, hogy megtört szívek, könnyes arcok, töviskoronás fejek jelzik életünket. Pedig milyen hamar reménytelen, kétségbeeső az ember! Ennek cáfolata a szent Karácsony. Úgy szerette Isten a világot... Nézd meg a jászolt!

Ez lesz a jel... De ne menjünk Betlehembe, mert feltaláljuk az oltáron! Feltaláljuk a szentmisében.

Menjünk tisztelt bajtársak a jászolhoz a szeretetért, merjünk szegénységet, tűrést, áldozatot tanulni, és jöjjünk el onnét szeretettel telt lélekkel, megvigasztalva és őszinte szívben megerősödve. Ámen.

(Elmondtam Ivanovkán és Gremjacsjében 1942. XII.25. Elmondtam a kapuvári kórházban 1943. szent Karácsony ünnepén. Deo Gratias!)"

Reményeim szerint pár hónapon belül teljes háborús naplóját kiadjuk! De erről később!

Turner Kálmán naplója a Don-kanyarból, 1942-43

Az ember időnként nagyon szerencsés. Szerencse, hogy nagymamám annak idején odaadta nekem nagybátyjának, Turner Kálmán plébánosnak nála maradt hagyatékát (fényképalbumok, két napló). Mikor aztán a fényképeket szkenneltem, s feltettem az internetre, szerencsém volt, mert Turner egykori segédje, Szekendy Béla egészen hihetetlen módon írt nekem egy levelet, melyben megjegyezte, hogy van neki egy 1990 körül készített beszélgetése a lelkésszel, melyet át is adott mp3 formátumban (youtube-ra tettem, lásd alul). Aztán most lapozgatom a régi újságokat (köszönhetően könyvtári kollégáim szorgalmas digitalizációs munkájának) és az 1944-es Dunántúli Hírlapban meglátom, hogy Turner abban közzétette Don-kanyarban írt naplójának egy szerkesztett kiadását. Mivel a napló 1990 óta nem került vissza a családhoz (a Szekendy-interjúban szó esik arról, hogy vissza fogja kapni Turner egy kiállítás után, de mivel meghalt, erre nem került sor), s nem tudom, jelenlegi helyét, elképesztően örülök felfedezésemnek. Mondhatni karácsonyi ajándék volt, annál is inkább, mert azt is elolvashatjuk, miként ünnepeltek a honvédek 2000 km-re hazájuktól. 

Most itt közzé teszem hát a sajtóban megjelent részeket, melyet helyesírásilag pár helyen modernizáltam.

Turner Kálmán 1942-ben (családi archivum)

Egy tábori lelkész naplójából

Így indultunk...ⁱ

Harctéri szolgálatomból hazaérkezve s hosszú betegségemből a jó Isten segítségével felgyógyulva, felkerestem azon kedves személyeket, akik imádságukkal segítettek bennünket, a távolban küzdőket. Így jutottam el egyik kedves paptestvéremhez, aki mellesleg újságírással is foglalkozik. Élményeimről beszélgetve kért, hogy írjak néhány sort, ami rávilágít a harctéren küzdő hős magyar honvédeink lelkületére.

Előveszem naplómat… Csupán ez maradt meg… Katonazubbonyom zsebében szívem fölött volt állandóan, s így akkor az utókornak is megmaradt, amikor a többi kedves emlékemtől meg kellett válnom. Felnyitom… Mindjárt az elindulásnál…

„Budapesten vagyunk.ⁱⁱ A honvéd-váróteremben beszélgetünk, amíg várjuk a vonatunk indulását. Bőségesen van időnk, mert vonatunk este 8 órakor indul. Jó honvédeink sokan utaznak. Ki hazafelé, ki pedig ismét a frontra. A szabadságosok mind boldogok. Hogyan várják a viszontlátást! Hitvesükkel, gyermekükkel, akit talán most látnak először az életben. „Biztos megismernek kis gyermekeim”, mondja az egyik és a távolba nézve, már látja is a boldog otthont, ahol majd eléje tipegnek a régen látott kedves gyermekek. „Inkább gyalogolok 15 kilométert, hogy minél előbb hazaérkezzem!” – mondja a másik. A másik csoporthoz megyek. Ők velem tartanak. Szabadságuk ugyanis letelvén, jönnek újra kifelé a frontra. Hamar barátságot kötünk. Mennyi jóség sugárzik róluk! Nem sajnálkoznak elkeseredetten, hogy letellett a szabadság, hogy hamar elröppent a 14 nap, derűsek, boldogok, hisz látták a kedves otthont, amelyért ezután még lelkesebben fognak odakünn küzdeni. Drága hősök, örömmel megyek veletek!

Este fél nyolc… Beszállunk a vonatba… - Megszólal a katonazene. Búcsúzunk… Szeretteinktől, fővárosunktól, hazánktól. Nagy tömeg a pályaudvaron. Mindenkit kísérnek, kedvesei, mindenkitől búcsúznak, csak tőlem nem búcsúzik már senki. Engem szűkebb hazámban Dunántúlon, a győri pályaudvaron búcsúztattak. Odaállok a vasúti kocsi ablakához, s elnézem a könnyezőket… És a búcsúzók rám néznek. A katonaruhában is megismerik a lelkészt, akinek nincs itt senkije, s aki mégis mindenkié, mert itt is, és ahova megy, ott is szent hivatását teljesíti: a lelkeket menti… És a búcsúzók kérnek: „Lelkész Úr, tessék vigyázni a drága férjemre!” – „Együtt hozza vissza a jó Isten mindnyájukat!” Igen! Hős magyar asszonyok és gyermekek! Vigyázunk egymásra és vigyáz ránk a jó Isten, hiszen Érte és szent hazánkért harcolnak.

Itt az indulás perce... Felcsendül a Himnusz. Katonásan tisztelgünk s lassan megindul vonatunk. És ekkor úgy érzem, az egész tömeg engem búcsúztat, magasba lendülnek a kalapok, utolsó Istenhozzádot intenek a magyar katonapapnak, aki a magyar hazáért, a magyar honvéd lelkéért megy boldogan a frontra... Elindultunk szép hazánkból...

Amíg a búcsúzókat néztem, kedves vöröskeresztes hölgyek észrevétlenül kedves ajándékot raktak helyünkre. Pár alma, cigaretta, egy kis imádság, éremmel és Kaszap Istvánⁱⁱⁱ képével. Boldogan teszem naplómba, elviszem a frontra. Hisszük, hogy a jó Isten az Ő közbenjárására megsegíti a harcolókat!

Munkácsnál virradtunk.^iv Ott már havas, fagyos a vidék. Pedig odahaza még verőfényes novemberi idő van. Gyönyörűek a Kárpátok! Nem győzünk betelni szépségükkel. Mintha fehér ünneplőbe öltöztek volna a Vereckei-szoros fenyőerdői, hogy köszöntsék a magyar katonákat, akik azon az úton mennek ki megvédeni a hazát, amelyen őseik jöttek azt megszerezni. A határról küldjük utolsó üdvözletünket szeretteinkhez. Az utolsó magyar állomáson, Kisszolyván^v kórházvonattal találkozunk. Ők is integetnek felénk. Mi is köszöntjük sebesült hőseinket. Elgondolkozom. Ők így mennek haza... hát mi hogyan és mikor?... Imádságos könyvemet veszem elő... Imádságba merülök... Közben gyermekhangokat hallok. Kinézek... két kis ruszin gyerek, Misó és Anna. Fáznak szegények. De kis ajándékra és jó szóra mosoly derül az arcukon. Ez a mosoly kísér bennünket még akkor is, amikor pár perc múlva az egyik alagút közepén átfut vonatunk az ezeréves határon, amelyet egy kis piros fény jelez az alagútban.^vi Nem sokat beszélünk, egymásra nézünk, meghatódva, de boldogan mondjuk: Éljen a haza!”

Turner Kálmán vasúti kocsiban imádkozik a honvédekkel,
talán éppen 1942. november 22-én

Így érkeztünk...^vii

November 20. Délelőtt fél tizenkettőkor érkeztünk Lavocsne^viii határállomásra. Itt átszálltunk egy másik szerelvényre, amely a frontig visz bennünket. Délután még kellemes sétát tettünk a hegyekben, havas téli időben. Este indult tovább vonatunk, kifelé Oroszországba. A vonatban ülve aludtunk, így lesz most utazásunk néhány napig.

[November 21.] Egyhangú az út a havas orosz földön. Téli hangulat, mint otthon januárban. A vasútvonal mellett a háború emlékei: összebombázott épületek, elhagyott harckocsik és gépkocsiromok. A vasútvonal két oldalán végig fenyőfák hófogónak. Mindmegannyi karácsonyfa! Láttam is tegnap Lavocsnén, hogy egy bajtárs orosz földről vitt haza fenyőfát, karácsonyfának. Orosz földről karácsonyfa! Hát itt mikor lesz az egész nagy orosz földön igazi szép, békés karácsony?!...

November 22. Első katonai vasárnapom... Otthon szólnak a harangok... Itt pedig? Utazunk tovább a nagy orosz síkságon. De ma már nem havas a táj. Szentmisét, sajnos, nem tudok mondani, de helyette imát és szentbeszédet tartottam az egyik kocsiban, délután pedig litániát és rózsafüzért végeztünk. Ez volt első katona-lelkészi működésem... Add Uram kegyelmedet, hogy ilyen boldogan és szeretettel folytathassam!

November 23-án érkeztem meg állomáshelyemre.^ix Tehát itt fogok dolgozni a jó Isten segítségével, magyar hazánk javára, honvédeink lelkéért. A bajtársak nagy szeretettel fogadnak. Vártak már. Így az ismerkedés is nagyon gyorsan ment. Átveszem lelkészi irodámat és megindulok szegény sebesült és beteg bajtársaim közé, akikhez a jó Isten küldött ide, hazámtól több mint 2000 kilométer távolságba. Itt érzem, milyen nagy dolog és boldogság papnak lenni! Sebesülteket gyóntatok, velük imádkozom, végső szentségekkel halálra készítem őket, lecsukom szemüket és végül eltemetjük hőseinket a havas orosz földön. Majd a másik sebesült bajtárs helyett zöld tábori lapot írok haza aggódó szeretteihez.

November 29. Advent első vasárnapja... Isten segítségét kérve kezdjük el az új egyházi évet itt a fronton. Jönnek a bajtársak szentmisére. Három szentmisét mondok különböző helyeken és szentbeszédekben készítem elő lelküket a közeledő karácsonyra. Többen szentgyónást is végeznek. Nem is maradt egy se, aki szentáldozás nélkül várta volna a szép karácsony ünnepét.

November 30. Az éjjel három sebesültet hoztak a vonalból. Elég súlyos a sebesülésük, mégis mosolyogva, türelemmel viselik. Mennyire elmaradunk mi az ő hősiességük mögött! Egyiket megkérdezem: „Megírja bajtárs, szüleidnek a sebesülést?” „Ne tessék, hátha nagyon megijednének...” - és mosolyog hozzá „majd megírom magam, ha egy kicsit gyógyulok.” Szegény Pista!^x Dehogy tudott már írni! Másnap már halotti jelentést írtam róla... Még utolsó óráiban is kedves szüleit akarta kímélni a fájdalomtól.

Temetés

Így érkeztünk...^xi

December 6. A Kormányzó Úr névnapját katonás ünnepséggel tartottuk meg. A mai napon kaptam otthonról az első postát, egy rózsaszínű tábori lapot. Itt érezzük igazán a messze idegenben, mit visz a katonának az a pár sor, otthoni szeretteitől.

Betegeink között új sebesültet találok. Délután amputálták a jobb lábát. Milyen szomorú! Erős fiatal ember és csonkán megy haza, ha kibírja... Megírom édesanyjának... Szomorú karácsonya lesz szegénynek...

December 7. Reggelre meghalt szegény Béla bajtárs,^xii magyar királyi honvédtizedes. Így már a bánkódó édesanyának fia halálhírét is viszi a posta...

December 8. A Szűz Anya Szeplőtelen Fogantatásának ünnepe. Tömeges gyónás és áldozás. Utána végigjárom az összes betegszobát. Körülbelül két kilométer hosszúságban szétszórva vannak az alacsony orosz faviskókban. Olvasnivalót és kegyszereket osztogatok. Nagyon örülnek az ajándékoknak, s szentképeknek és a hazulról vitt finom Levente cigarettának. Nem felejtem egyik kedves bajtársamat, akit az egyik betegszobában sírva találtam. Most kapta a táviratot hazulról, felesége haláláról. Nem is tud szólni, csak előveszi a katonazubbonya zsebéből a kedves családi képet: Nézzem csak, mutatja, ez volt az ő kedves otthona, amelyet már üresen fog találni, ha a jó Isten hazasegíti.

December 13. Vasárnap. Előkészítő szentbeszéd után általános feloldozást adtam, majd megáldoztattam kb. 250 magyar tisztet és honvédet. Így készültünk a kis Jézus születésére. Egymásután küldik kedves otthonunkba is karácsonyi üdvözletüket. Egyik székely honvéd érmeket mutat, hogy azokat küldi el Andráskának, Jánoskának és Annácskának.^xiii És mily megható sorok mellette! „Az ünnepek alatt többet imádkozzatok otthon érettünk!”

December 23. Ma kaptam meg a második hadsereg katolikus lelkészei számára rendszeresített lelkészi feszületet. A kis Jézus hozta. Boldogan viselem. Mennyi sebesült, mennyi haldokló csókolta meg ezt később, amikor az élettől búcsúzva a Kereszttől vártak és kaptak vigaszt.

Hősi halottak temetése

Ilyen volt a karácsonyunk...^xiv

December 24. Szentkarácsony vigíliája.^xv Itt a fronton is készülünk a szent ünnepre. Van betlehemünk, karácsonyfánkat is díszítjük. Papírszalvéta a selyempapír, s bele hazai kockacukor a szaloncukor. Készül lázasan a kis Jézus fája. Megható volt, milyen örömmel vitték ma minden alakulathoz a jó honvédek a karácsonyfát. Egyik futár lóháton vitte, hogy előbb érjen és a szentestére készen legyen. Délután még egy hősi halottat temettünk, neki már ott fenn lesz karácsonya... Csendes, fehér hó hullott reá, míg imádkoztunk fölötte. Fehér karácsonyi szemfedő! Nyugodj testvér a többi hőssel együtt, akiket az idei karácsony már hideg orosz földben talált...

A szentestén felsőbb rendelkezésre a szomszéd községbe szánkóztam, itt mondok éjfélkor szentmisét. Útközben betérek az Élmóhoz^xvi boldog ünnepeket kívánni. Parancsnoka Sz. főhadnagy úr, a kedves Marci bátyánk is nagy munkában volt, saját kezűleg készítette a kis betlehemet. Mint ő mondja: „Tudod Páter, itt minden öreg gyermekké lesz ezen a szentestén!...” A karácsonyi boldogság tehát ide is elért a földalatti bunkerbe. Folytatjuk utunkat tovább. „Állj! Ki vagy?!” - hallik a kemény szó. A határban az útőrség. „Mi vagyunk testvérek, visszük a Jézuskát, aki megáld titeket is, akik ezen a szentestén is őrt álltok értünk és az otthoniakért. Boldog karácsonyt nektek is!” Öreg este lett, mire odaértünk I-ra.^xvii Egy kis orosz faházban kapok szállást. A ház asszonya toprongyos öreg orosz asszony. Valahogy beszélgetve megértettem, hogy ők az öregek még imádkoznak, de a „málinkák”,^xviii a kicsinyek már nem. Boldogan mutatott egy ikont, a kis Jézus születését ábrázolta. A kommunista uralom alatt rejtegették, de most újra elhelyezték a ház főhelyére, a szoba szögletébe. Más alkalommal is tapasztaltam, hogy az idősebbek lelkéből hiába akarta kiirtani az istentelen uralom a vallást és az istenhitet. Megható volt látni, hogyan siettek régi fatemplomukba, amelyeket mi újra megnyitottunk nekik, örömükben a padlót csókolták, hogy újra az Isten házában lehettek.

Kilépve az udvarra, idehallik az ének a jó honvédek ajkáról: „Ő leszen néktek, Üdvözítőtök valóban...” Igen, igaz, Ő az üdvösség, Ő a boldogság itt is, ezen a földön is, ahol pedig évtizedeken át nem akarták Őt ismerni.

December 25. Éjfélkor szentmisét mondtam. Sokan voltak honvédeink. Lelkesen énekelték az otthoni szép karácsonyi énekeket. S Jézuska leszállt itt a havas orosz föld közepén. „Közénk született...” A szent ünnepen kimentem a vonalba is. A Don mellett miséztem. Most láttam először ezt a folyót. Az Úr Jézus áldását kérem minden őrállóra. Szentmise után D. százados úr ezt mondta: „Köszönöm, hogy elhoztad nekünk a Jézuskát, nekünk kell Ő legjobban...”

Így harcoltunk...^xix

1943. január 10.^xx Vasárnap. Szentcsalád ünnepe. Nekünk nagyon szívünkhöz szóló nap. Arról beszéltem, hogy mi itt mindnyájan a békés családi otthonért harcolunk és a nagy családért, hazánkért. Ezért bízva kérhetjük a Szentcsaládot, legyen oltalmunk.

Január 12. Beteglátogatásaim alatt ma ismét több élményben volt részem. Az egyik szobában egy lázas beteg az éjjel zsilettel megvagdalta kezét, nyakát. De talán most már megnyugszik, íratott velem haza lapokat. A mellette fekvő beteg is elkeseredett, káromkodó! Szegény, neki is magas láza van. Ezek szomorú élmények voltak. De azután jártam a többi betegszobát, ott annál jobban megvigasztalódtam. Örültek az újságoknak, cigarettának, amit a hazaiak küldeményéből kiosztottam közöttük. Felírták az ajándékozók címét és lapon megköszönik nekik. Egymásután említik fogadalmaikat: „Nem iszom, nem dohányzom többé.” Másik a nagyboldogasszonyi nehéz nap^xxi emlékére azon az ünnepen gyónni és áldozni fog minden évben; Szent Antalnak ígérnek pénzt stb. Milyen szép, hogy a veszély természetfölötti segítségre fordítja figyelmüket.

Január 14. Délben hívtak át a betegszobába, ahhoz a két türelmetlen beteghez, akikről 12-én írtam. Szépen javulnak és az egyikük sírva bánja már, amit akkor tett. A másik is megnyugodott és boldogan mutatja kis ikergyermekei fényképét, akik otthon imádkoznak érette. Istenem, nagy a te hatalmad! Te vagy a gyógyulás!

Január 15. Ma halljuk az első hírt az oroszok erős támadásáról.^xxii Az első támadásokat ugyan visszaverték, de fel kell készülni itt is esetleges támadásra. Rengeteg embert dobott harcba a muszka, hullahegyeken is újabb embertömegek jönnek előre. Nálunk nagy átcsoportosítás folyik, reméljük meg is lesz ennek a kedvező eredménye. És a hó csendesen, aprón kezd hulldogálni, talán ezzel is enyhül a 30 fokos nagy hideg. Ma hallottam a hírt az első hősi halott tábori lelkészről. Bombatámadás áldozata lett.

Január 17. Vasárnap még szentmisét és szentbeszédet mondtam ezzel a mottóval, hogy ahol a legnagyobb a szükség, ott van legközelebb az isteni segítség. Ha kell, még csoda által is. A mi jelenlegi állapotunkra nagyon jellemző ez. Megindult a sebesültek és betegek áradata hozzánk. Fájdalmas szegény nyomorultak szemlélése. Köztük vagyok, segítek, vigasztalok, feloldozok, szemet lecsukok. Hálás pillantásuk a legnagyobb jutalmam. Orvosaink alig bírják a munkát. Istenem, segíts csodával is! Közben ma déltől még kínzóbb lesz a hideg, mert itt a keleti szibériai metsző szél.

Január 19. Boldog Margit a te ünnepeden könyörögj értünk, hogy a jó Isten segítse szegény magyarokat! És a segítség megjött. Reggelre kevés havazással enyhébbre fordult az előző napi nagy hideg. Ez a mi legnagyobb segítségünk.

Január 22. Állandóan özönlenek hozzánk a sebesültek. Sok a halott. Szép, fiatal életek. Egyik bajtársnak kezét roncsolta aknatalálat, lehet, hogy amputálni kell .Orvosaink reggelig várnak vele. Bajtársam nagy bizalommal imádkozott, s reggelre megkönnyebbült. Nem kellett amputálni. Az előbbi esettel kapcsolatban lakótársammal, kedves Pista bajtársammal az imádságról beszélgettünk éjjel egy órakor. Ő idézi édesanyja szavait: „Aki énekel, annak repül az imája az Úr színe elé; aki térdepel, azé fut; aki ülve vagy állva mondja, azé mendegél; aki fekve imádkozik, azé csúszik-mászik! - de mindenképpen Istenhez ér!” Csodálatos, mennyire tudnak hinni az égiek segítségében! Pár napja hoztak be súlyos sebesült zászlóst. Sokáig beszélgettem vele, meggyónt s nagyon bízott felesége imájában és Kaszap Pistában. És elment az örök hazába...

Január 26. Közelről hosszú ideig hangzó, szakadatlan ágyúdörgés. Úgy látszik, nagy támadás lesz. Állandóan tart a sebesültek özönlése. Borzasztó sok a jaj! A napfényes időt kihasználják a Raták is.^xxiii Itt röpködnek fölöttünk. Tegnap Élmot is támadták. Délután hősi halottakat temettünk. Sok időt vesz igénybe a provízió^xxiv és anyakönyvelés. Estefelé az a hír, hogy az éjjel átköltözünk K-ba.^xxv Búcsúzunk ettől a helytől, amely bár sok fájdalmas órát okozott, a sok szegény sebesült látása miatt, de mégis - mint első háborús települési helyem - a szívemhez nőtt. Isten veletek hős bajtársak, akik itt nyugosztok és már velünk nem jöhettek! Az égi viszontlátásra!

Jegyzetek:

i Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 3. 2.o.

ii Valószínűleg 1942. november 19-én történt.

iii Tiszteletreméltó Kaszap István (1916-1935) szent életű novícius, aki betegségét hosszan tűrve hunyt el 1935-ben. A székesfehérvári Prohászka-emléktemplomnál temették el, boldoggá avatása szinte azonnal megkezdődött, emléknapja november 13. Valószínűleg ezért is osztogatták a képét ekkor, november közepén.

iv 1942. november 20-án.

v A naplóban: Kis-Szolyva. A történelmi Magyarország határtelepülése a Vereckei-szorosnál.

vi Az eredeti, 1886-ban átadott Beszkidi alagútról van szó, melyet 1944-ben a visszavonuló honvédek berobbantottak.

vii Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. július 24. 2.o.

viii A naplóban Lavoczne. Lavochne ukrán városka a Vereckei-szoros galíciai oldalán. Itt adta át a Szovjetunió 1941. március 23-án Rákosi Mátyásért cserébe az 1849-ben Oroszországba vitt 48-as honvédzászlókat.

ix Turner Kálmán a III. szombathelyi hadtesthez volt beosztva, a 9. nagykanizsai könnyű hadosztályhoz. Ennek parancsnoksága Ivanovkán volt, Turner állomáshelye Sztaro Nyikolszkoje volt. Kinevezésére lásd: Honvédségi Közlöny, 1941. 21. sz. 239.o.

x Turner Kálmán naplójából való felolvasásakor az illetőt Menyhárt Lászlónak mondja. Talán az újságba szándékosan

xi Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1943. augusztus 21. 2.o.

xii Nem tudtam azonosítani.

xiii Nyilván gyermekeinek neve.

xiv Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. augusztus 28. 2.o.

xv Azaz karácsony előestéje, szenteste.

xvi Élmo, azaz élelmező oszlop. A 9. könnyű hadosztályhoz tartozó 9. élelmező oszlop szintén Sztaro Nyikolszkojéban állomásozott, annak déli végében. Lásd: Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. Zalaegerszeg, 2012. 102.o.

xvii Orosz helynév rövidítve, valószínűleg Ivanovkát jelenti.

xviii Малинка, szó szerint „málna”, itt aprónép (orosz).

xix Megjelent: Dunántúli Hírlap, 1944. január 8. 2.o.

xx Turner január elején nagyon beteg volt, tífuszban szenvedett. Naplójából ezen napok kiestek, ezért is maradtak ki a cikkekben is.

xxi Nagyboldogasszony napja augusztus 15. 1942-ben ezen a napon a korotojaki hídfő felszámolásáért folytak súlyos harcok.

xxii A 2. magyar hadsereg katasztrófájához vezető január 12-13-i szovjet támadásról van szó, amely eleinte kevéssé érintette a 9. könnyű hadosztályt (17. és 47. gyalogezredek), hiszen az a hadsereg szélső balszárnyán állt. A hadosztály 17/III. Zászlóalja még január 27-én is a Don folyó menti állásaiban volt!

xxiii A „Rata” (patkány) eredetileg az I-16-os szovjet vadászrepülőgépet jelentette, de a magyar katonai szlengben sokszor minden orosz vadászgépet és vadászbombázót így hívtak.

xxiv Itt jelentése: jelentés.

xxv Alighanem Kohol. A III. hadtest parancsnoka, Stomm Marcel altábornagy január 26-án kapott engedélyt a visszavonulásra. A hadtestparancsnokság 26-án költözött át Koholba. Lásd: Stomm Marcel: Emlékiratok. Budapest, 1990. 121.o.